Sándorral szereltük össze a vas keretet. Akkora volt ez a nagy virágláda, hogy belül is el lehetett benne férni; pálmafának készült. Sándorral jó volt együtt dolgozni: szívós ember, kitartó, és ügyel a munkájára, miközben megmaradt annak a szerény, csendes jellemnek, amilyen a hétköznapokban is.
A készülő láda mellett eközben folyamatosan hömpölyögtek az emberek. Nem figyeltek ránk; a Kapolcsi Művészeti Napokra siettek, a forgatag sodrása magával ragadta őket. Mi ketten ott maradtunk a maga szabta rendben, a munka aprólékos valóságában.
Amikor a görnyedt testtartásból végre felálltam, jólesett egyenesbe hozni a derekamat. Egyszerűen átléptem a lemezváz zárt szelvényén, s miközben mozdultam, hirtelen az futott át a fejemen: miért is bámulják az emberek az illuzionisták mutatványait, hiszen ez itt mindennapos, kézenfekvő fizika és akarat.
Volt mégis egy nézelődő, aki megállt a közelemben. Ismertem. Feltűnő, egyenes testtartása volt, természetes, lágy, hibátlan alakja, s az ajkai érzékekről meséltek. A lehető legnagyobb természetességgel hirtelen egymás karjában találtuk magunkat. Hosszasan öleltük egymást. Nem volt ebben semmi erotika, semmilyen lázas borzongás; csak az a tiszta, elemi öröm, hogy a testünk felülete egyszerre sok helyen találkozik, mintha a bőrünk határai egy pillanatra egybeolvadnának. Bár sportos volt az alakja, az ölelése mégis lágy, puha és hajlékony maradt.
Miért, hogyan történhetett ez? – villant át rajtam a kérdés.
Körülnéztem, és hirtelen összeállt a kép: ez egy nyitott workshop volt. Itt voltak az ajkai vastelep dolgozói, és ott állt a tapolcai szerszámboltból az a figyelmes boltos is, aki tegnap kadmiumos fúrókat ajánlott, amikkel az imént még dolgoztunk. Hálás voltam neki; ritkán találkozni olyasvalakivel, aki ennyire odafigyel az emberre, ha munkához keres szerszámot – kicsit elgondolkodtatott, hogy azt a kiszolgálást azon a napon kizárólag nekem szánta, mindenkihez ilyen kedves?
Ismét megöleltük egymást. Jó volt elmerülni ebben a csendes, közeli pillanatban. Mire észbe kaptam, a tömeg eltűnt, mindenki elszivárgott; csak ketten maradtunk. Valamit súgott a fülembe, de a szavait nem értettem – csak a rezonanciát éreztem, a bizonyosságot, hogy ő is ugyanígy érez ebben a percben, mint én.
De a nap nem állt meg. Még számos tennivalóm várt rám. Elengedtük egymást, ő pedig elindult, és befordult a házak közötti szűk kis utcába balra.
Magam maradtam. Az elmém minden erőmmel arra kényszerítettem, hogy zárja magába ezt a találkozást, ne hagyja elillanni. A régi, ismerős aggodalmaim fojtogató hálója felett csak sóhajtani tudtam. Vajon ő ezt ugyanígy megélte valahol a saját belső világában, vagy neki ez csupán egy jelentéktelen napi rutin volt? Az is lehet, hogy mire idáig jutottam, már nem is emlékszik történetünkből semmire?