A Royal kávéház sarkában, ahol a márványasztal lapját már megkoptatta a századforduló füstös melankóliája, Krúdy Gyula mélyen behunyt szemmel, egyetlen selyemzsebkendőnyi csendbe burkolózva hallgatta Latinovits heves fejtegetését.
Latinovits – nyakkendőjét kissé meglazítva, arcán a megfellebbezhetetlen gasztronómiai igazság pírjával – épp a lényeget magyarázta, miközben mutatóujjával határozottan a levegőbe rajzolta a körvonalakat:
– Bizony, kedves Krúdy úr, ez egy kardinális kérdés! Megengedhetetlen a könnyelműség. Az ember nem azért tér be egy tisztességes helyre, hogy holmi gépies táplálékbevitellel letudja a delet. Egy fácánsülthöz alapvetően kellenek az angol típusú sötét színű, mélyebb ízű mustárok, és a krémesebbb, de lágyabb, francia fajták. A szószokról nem is beszélve, az már minden magára valamit is adó vendéglőstő alapkövetelmény, hogy legalább 6-8 féle különböző alapú, szarvasgombás, kéksajtos, medvehagymás, avokádós.... álljon rendelkezésre, különben az egész étkezés csupán nyers biológiai funkcióvá silányul. S hogy a száraz fehérbor melyik etyeki dűlőről származik? Hát az a vendéglátás alaphangja, az abszolút minimum! Azt ma már mindenki tudja, hogy a déli lejtő ugyan magasabb cukorfokú szőlőt ad, bora kevésbé telt savakkal ásványokkal, mint a nyugati-délnyugati fekvésű szőlősoroké, amik bora sokkal karakteresebb, mondhatni férfiasabb. Egy vendég kifinomult ízlésének a kiszolgálása nem úri hóbort, hanem a vendéglős szent kötelessége.
Krúdy lassan kinyitotta a szemét, tekintetében ott csillogott a pesti éjszakák minden fáradt bölcsessége, és elégedetten bólintott.
– Így van ez, Zoltán. Az asztal mellett dől el, hogy ember maradt-e még a Hargita alján vagy a Körös-parton, vagy csak egy éhes vándor, aki hamuval eteti a lelkét.
Akkor összenéznek, s egyetlen összetéveszthetetlen, cinkos mozdulattal csettintettek egyet a levegőbe.
– Vendelin! – intett Krúdy halkan, de határozottan.
A megfáradt, fekete mellényes Vendelin pincér nesztelenül lépett elő a homályból, jegyzettömbbel a kezében.
– Parancsoljanak, méltóságos uraim?
– Kedves Vendelin – mondta Latinovits uradalmi méltósággal. – Két hamburgert kérünk, olyat, ami méltó mai találkozásunkhoz, ünnepi, és egy Krúdy fröccsöt, de azt két pohárba kettéosztva, mert ma még mindketten vezetünk.
Vendelin megköszönte a megrendelést, mélyen meghajolt, majd sarkon fordulva eltűnt a konyha lengőajtaja mögött.
A konyha félhomályában Vendelin fáradt sóhajjal kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, előhúzott két csomag mirelit hamburgert, belebarmolta őket a mikrohullámú sütőbe, és rátekert egy gombot, és a csoda elindult, a gép zakatolt, morgott, az alkotó megpihent. A Krúdy fröccshöz lekapott a polcról egy kétszáz forintos kannásbort, felöntötte szódával, és indult is vissza a két művészhez.