A 7-es busz fojtogató, izzadságszagú heringjáratában állok, a levegő vibrál a feszültségtől, feszült, izmos testek, lágyabb puha szövetek felváltva özönlik el testem felületének a tapintási érzékeit, undor és kényes izgalom egyetlen szűk térben tele szagokkal.
Aztán, ahogy a busz egy hirtelen fékezéssel megáll, a fejem felett, a kapaszkodó rúdon megpillantom a világmindenség legszebb kézfejét.
Nem tudom levenni róla a tekintetem. A hústenger arctalan sodródásban ez a kéz egy különálló, ékszerként ragyogó univerzum. A finom, hosszú ujjak, a bőrnek az az áttetsző, szinte porcelánba hajló világossága, ami áttűnik a fémrács szürkesége fölött. Nincs rajta gyűrű, csak egy egyszerű, letisztult forma. De ahogyan kapaszkodik, az maga a csendes, mégis határozott erő. Az inak finom, szálkás hálózata megfeszül a bőr alatt, ahogyan ellentart a busz rángatózásának, az ujjak pedig, mint tiszta ívű szobrászi alkotások, fonódnak a rúd köré, kecses, mégis céltudatos tartást adnak.
Látom a kézfejen az apró ereket, a körömágyak kifinomultságát, a csukló hajlatát, amelyben mintha az egész női test törékenysége és szilárdsága rejtőzne. Ez félelmetes! Mindent tudok arról az emberről, akié ez a kézfej, látom benne finom, törékeny arcvonásait, gyengéd mégis határozott hangját, gyermekkori játékosságát, ami mára egy edzett üveggé érett. van valami, ami a női lelkekben elérhetetlen, ez a kettősség, ami törékenységük, egyben az erejük.
Megérinteném. Lassan, szinte észrevétlenül a kézfejem külső felével simítanám végig az övét. Érezném a bőr melegét, a két kézfej találkozását, azt a pillanatot, amikor a két forma egymásba fonódva kapaszkodik. Érzem, ahogy a busz minden kanyarjában, minden rázkódásában egyszerre feszülnek meg az izmaink, ellentartva, hogy megtartsák törékeny testünket a zötyögő, bizonytalan térben érzem a bizonyosat, szövetségünket.