„Az ember olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik – ezen elmélet apróbetűs szövegére azonban érdemes odafigyelni, amiben feketén-fehéren áll, hogy az ecet nemesebb ital, mint a bor.”
Az ember olyan, mint a jó bor – motyogta a sötétbe a figura a hordók között, miközben a száraz, repedezett tenyér lassú, szinte ritualizált mozdulattal letörölte a hordócsapról a zöldes, puha penészt. A mondat nem kiáltás volt, csak egy nehéz, nedves párába burkolózó sóhaj, amely elrendeződött a dongák között, mint a pince százéves csendje. A bort hagyni kell érni. A hordó mélyén csend van, a seprő leülepszik, a fanyar ifjúság pedig átadja a helyét a bársonyos harmóniának.
A pince túlsó, árnyékos szegletében, a rozzant kerti szék felől fém karcolta a szürkés betont. A szék vakfoltjában ülő alak fel sem nézett, csak a körmét tisztogatta egy rozsdás bicska hegyével.
– Az apróbetűs részbe megint nem olvastál bele – szólalt meg a hang a fal tövéből, szárazon, szinte fénytelenül. – Tudod, amit a palack aljára nyomnak, közvetlenül a kötelező szulfittartalom mögé.
A hordónál álló alak megdermedt. Nem fordult meg, csak a feje billent kissé oldalra, mintha egy régről visszatérő visszhangot próbálna belőni a sötétben.
– Milyen apróbetűs rész? A bor az bor. Az idő meg az idő.
– Az apróbetűs szövegben az áll – folytatódott a hang a fal tövéből, miközben a bicska halkan kattant, ahogy az él a markolatba csapódott, majd a szerszám megpihent a kerti szék fa karfáján –, hogy az ecet még jobban öregszik. Hogy az ecet egy sokkal céltudatosabb, következetesebb dolog. A bor ugyanis gyenge. A bor védekezik. A bor hordóban ül, és reméli, hogy a kén megvédi a levegőtől. De az ecet? Az ecet nem hígít, nem simogat. Az ecet mar. És minél öregebb, annál tisztábban mutatja meg a világnak, milyen savakból van összetákolva ez a folyton rothadó élet.
A pinceboltív nedves téglái között elnehezedett a levegő. A felszíni résen beszűrődő késő délutáni fénycsíkban aranyszínű porszemek és élesztőgombák táncoltak a párapadló felett.
A hordó melletti alak lassan kinyújtotta a kezét, átnyúlt a homályon, s az ujjai egy tiszta, öblös kristálypoharat érintettek a kőpulton. Nem emelte fel, csak arrébb tolta néhány centivel a sima felületen. A pohár megállt a kő és a homály határán.
– Az ecet egyszerűen csak egy elrontott dolog – felelte a hordó melletti hang, s a szavak nem csattantak, inkább elcsordultak a nedves köveken. – Az a bor, aminek nem volt elég türelme kivárni a tavaszt. Amelyik begőzölgött a saját melegében, és ahelyett, hogy összeérett volna a világgal, inkább összeveszett vele.
Az árnyékban ülő alak most lassan felállott. A mozdulat pontosan lekövette a másik kézfejének elernyedését: ahogy a hordónál álló leengedte a karját, a szék mellett álló úgy emelkedett ki a homályból. Odalépett a kőpultig, megtorpant egy lépésnyi távolságban, lepillantott a letett pohárra, majd óvatosan, ujjbeggyel elvette azt.
– Mindenki savanyodik – suttogta a másik oldalról a hang, amely most már szinte a boltív köveiből látszott szólni. – Csak a legtöbb ember azt hiszi, hogy a hordó mélyén éppen nemesedik, miközben a hátán már ott virágzik a keserűség.
A hordócsapból egyetlen sötét, nehéz csepp vált ki, lecsapódott a tölgyfára, majd elakadt. A poharat tartó kéz megtorpant. A sötét folyadék felszínén egy fáradt, ráncos arc tükörképe remegett, de a felület hullámzása miatt az arc vonásai kettéváltak, majd újra egybeolvadtak. A pohár nem mozdult a száj felé. Lassan, végtelen türelemmel elbillent, s a sűrű, vörös bor végigfolyt a kőpult élén, le a földre, ahol szétterült a porban, mint valami régi, elfelejtett áldozat.
A szobában csend volt. A kopott falvédő alatt, a fakó csipketerítő szélén két kötőtű ritmikus, száraz kattogása mérte az időt, mintha egy megállítható óra szerkezete ketyegne a vakolat mögött.
– Fiam – szólalt meg Erzsébet halkan, s a tűk mozgása egyetlen leheletnyi pillanatra megtorpant. – Az apád tíz éve, hogy elment. Azt hittük, örökébe lépsz, de a hegyet nem lehet egyhelyben ülve megtartani.
Kálmán az asztal szélén ült, fejét a két tenyerébe hajtva. A bőre alól előtetsző csontok, a mély ráncok olyanok voltak, mint a dörögdi hegyoldal kiszáradt, barázdás talaja.
– Nem ő hagyott el minket, édesanyám – mondta fojtott, rekedt hangon, s a szavai visszhangtalanul hullottak a szőnyegre. – Én hagytam el őt.
– Hallom ám, amikor magadban beszélsz – nézett rá az öregasszony, s a szemében nem harag volt, csak a végtelen, áttetsző fáradtság. – Hol a hordókat félted a levegőtől, mondván, hogy az idő nemesít, hol meg a saját sebeidet kaparod, mintha a maró savanyúság bármit is megoldana. De a szőlő nem hallgatja a belső vitákat. A hegy lassan visszaveszi, ami az övé volt.
Kálmán nem felelt. Az asztalon álló üres, opálos üvegpohárra meredt, amelynek alján egyetlen elszáradt, sötétgyűrűs csepp őrizte a múltat.
A tavasz ezen a hegyen mindig páraként érkezett. A dörögdi dűlőkben a föld még gőzölgött az éjszakai fagy után, mint a langyos vízbe mártott mész.
Két kéz nyúlt a harmadik sor tőkéje felé. Az egyik kéz óvatosan, szinte gyengéden simította végig a tavalyi, aranyló barna sarjat, amelyen gyöngyházfényű vízcseppek remegtek.
Ha most jól ejtjük a metszést... – futott át a gondolat a levegőben, anélkül, hogy a ajkak megmozdultak volna.
A másik kézben a metszőolló pengéje már ott feszült a rügy tövében. Egy határozott, tiszta csattanás. A fás szövet elvált, s a nedv azonnal kibukkant a vágási felületen, mint egy tiszta, áttetsző könnycsepp. A dörögdi határ fölött felröppent egy sereg vadgalamb; szárnyaik lágy suhogása betöltötte a völgyet, s a tőkék a gőzölgő reggelben megindulni látszottak a horizont felé.
Aztán a tavaszi párát átjárta a júliusi hőség fémízű, felhevült szaga. A gépzsír, a por meg az érő szőlővirág illata keveredett a levegőben.
Az öreg Agromat traktor ott állt a sor végén, kék-sárga lemezei izzottak a déli napfényben. A motor gőzölgött, a kipufogó vékony, kékesszürke füstszalagja lebegett a dűlő felett. Kálmán ott érezte tenyerén a kormány karcos, napégette bakelitjét, hallotta az apja mély, nyugodt hangját, ami nem a fülében, hanem a mellkasában zsongott: Úgy vezesd, hogy a sort nézed előre, ne a kormányt...
A kuplung pedálja felengedett. A gép lendületet vett, s a kultivátor vasai finoman, surrogva siklottak a tőkék között, épp csak harminc centiméterre a vénséges törzsektől. Semmi nem sérült meg. A föld fekete, tiszta szalagként terült el a keréknyomban. A tőkék sértetlenül álltak a porban.
A csönd visszahullott a térre.
A fény szűrt volt, sárgás és fakó, mint a régi elmeotthonok harmadik emeleti folyosóján, ahol a mész szaga keveredik a száradó vászon sűrű, nehéz aromájával.
Kálmán az ágy szélén ült. A vállai előredőltek, mintha még mindig a présház alacsony boltíve alatt próbálna átlépni, vagy a traktor ülése felett hajolna előre a sorközöket figyelve. A szeme előtt nem volt fal, sem keret; a tekintete átvilágított a tér idoidomán.
A kezei a semmiben mozdultak.
A bal kéz lassan, finoman elfordulva tartott egy láthatatlan, törékeny kristálypoharat a mélyben, ügyelve arra, hogy a seprő fel ne kavarodjon a képzeletbeli bor alján. A jobb kéz ezzel egy időben, makacs, ritmikus és gépies mozdulattal rángatott előre és hátra egy láthatatlan kar kartámaszát – vagy a traktor váltóját, vagy a hordó rozsdás csapját, amiből már régen nem csepegett semmi.
A két kéz mozgása tökéletes, lassú szimfóniává érett a félhomályban: amíg az egyik őrizte a bort, a másik nyitotta a kaput az ecetnek. És a csendben, a szobán átlebegő porszemek között nem volt már különbség a nemesedő múlt és a maró jelen között. Csak a hegy volt, a hordók sötétje, meg az idő, amely lassan, cseppről cseppre átmarta magát mindenen.