Ott a tengerparti kisváros poros kis kricsmijében, ahol a fojtogató hőség, a savanyú chianti meg a leharcolt műbőr székek szaga úgy keveredett, mint a rossz lelkiismeret a déli széllel, a péntek esték mindig különös, baljós liturgiával indultak. A lambériás falak mögött ott feszült az a fajta olajos, dél-olasz provinciális jólét, ahol mindenki sokkal több akart lenni annál, amilyen nyomorult lyukból actually előmászott.
A sarokasztal mellett ott ült a helyi nagymenők színe-java. Főként az ügyvéd úr, Paolo, aki a legutolsó kétes ingatlanpanamából vette a prémium német terepjáróját, meg a nagybani építési vállalkozó, Giuseppe, akinek a cége nemrég húzta fel a helyi multifunkciós sportcsarnokot – uniós támogatásból, túlárazott, málló betonból.
– Emberek – csapott az asztalra Giuseppe, és a kisujján a vastag, hivalkodó aranygyűrű úgy megcsillant a neonfényben, mintha maga a Megváltó kacsintana rá –, nekem ma elszorult a szívem. Egyszerűen nem bírja a lelkem a közönyösséget! Odamentem a vasúti átjáróhoz a nyomorult sánta öreghez, tudjátok, Ciccio, és átadtam neki ötven eurót meg egy komplett téli kabátot. Nem dicsekszem én, a Szűzanya a tanúm, ez szicíliai polgári kötelességünk! Ha én nem segítek rajta, nagyon rossz ebbe belegondolni!
Paolo ügyvéd elégedett, sima arcéllel bólintott, miközben a drága okostelefonját nyomkodta az asztalon. – Nemes cselekedet, Giuseppe, nemes. Én meg a hét elején az egyházi karitásznak utaltam át kétszáz eurót a cég számlájáról. A nevemet persze nem akartam feltüntetni – mert a valódi adomány csendben történik, ugyebár –, de hát a plébános úr ragaszkodott hozzá, hogy a templomi hírlevélben név szerint is megköszönjék. Az ember nem a hiúságért csinálja, hanem a közösség lelki üdvéért, kérem szépen.
A kocsma fojtogató homályában a szavak lassan besűrűsödtek, mint a megalvadt vér. A hangzatos frázisok mögött ott bujkált az a ragadós, napégette valóság, amit mindenki ismert, de senki sem mert kimondani: hogy Giuseppe cége épp múlt héten tette lapátra a tizenkét segédmunkást, mert elszámolták a bérkeretet, Paolo pedig a félhivatalos jogi manővereivel épp egy szegény özvegyasszony olajfaligeti földjét játszotta át a palermói maffiának. Az adományok ára a mások bőréből lefejtett zsír volt, a jótékonyságuk meg csupán egy jól megkomponált plakát, amivel a saját belső, fekete ürességüket próbálták elfedni.
A társaság szélén, egy kopott fa sámlin húzódott meg Sergio. Sergio nem volt nagy beszédes ember; a keze bütykös volt a kemény, piszkos fizikai munkától, a körmei alól a harmincéves esztergályos illata – a fém és a hűtőemulzió szaga – soha, semmilyen szappannal nem kopott ki. Ő volt a hely kakukktojása: nem vett fel hitelt, nem pályázott uniós közbeszerzésre, egyszerűen odaállt a géphez, ha a helyi gazdának a traktorhoz kellett egy egyedi persely.
Giuseppe odapillantott Sergióra, és gúnyos, leereszkedő mosollyal megkérdezte: – Na, Sergio cimborám? Te mit tudsz felmutatni a szegényeknek? Mert ugye, a kis poros műhelyedben nem nagyon csörög az apró, tudjuk, de azért a kis fröccsöd árát te is felajánlhatnád a nyomorultaknak, nem esne le a karikagyűrű a ujjadról, ugye?
A kocsma asztalánál elcsendesedtek a hangok. Néhányan gúnyosan kuncogtak, várva a zavart, dadogó magyarázkodást.
Sergio lassan letette a boros poharát. Nem kapkodott. Nem rántotta össze a szemöldökét, nem akart visszavágni a szavak olcsó szintjén.
– Hát, Giuseppe – szólalt meg mély, nyugodt hangon, és a tenyerét simán az asztalra fektette –, én nem adtam ötven eurót Ciccionak a sorompónál. Meg nem is utaltam a karitásznak. De két hete kedden, amikor zuhogott az eső, annak a sánta Ciccionak az azonosításához engem hívtak ki a carabiniere-k, mert ti biztosan nem tudjátok, de elütötte a vonat, legalább egy keresztet vetettem rá. A plébános urat pedig én vittem a pályaudvarra az összes motyójával együtt, éppen aznap, titeket meg hiába hívott telefonon, ugyanis visszahívta a püspök Rómába.
A kocsma asztalánál hirtelen kőkemény, fojtogató csend lett.
Sergio fiatal segédje, a kis Oliviero, aki az asztal túlsó felén ült, akkorát nyelt a döbbenettől, hogy majdnem félrenyelte a kóláját, majd halkan és bánatosan megkérdezte: – Sergio bácsi, tényleg meghalt Ciccio bácsi?
– Ugyan, fiam, dehogy, csak ennek a két rohadéknak akartam letörölni azt a bájvigyort az arcáról.