Az ember mindig keres valamit. De legfőképpen egy szobát keres, ahol este meggyújthat egy olvasólámpát, s ahol a csönd nem fenyegetés, hanem állapot. Ez a polgári létezés egyetlen érvényes formája: a szoba, a könyvespolc és az önbecsülés.
Aztán egy keddi napon – mert az ilyen dolgok mindig kedden történnek, amikor a hivatalnokok már nem álmosak, de még nem is fáradtak – megjelent a kiírás. Három százalék. A polgár állt a Kormányhivatal hirdetőtáblája előtt, kalapját kissé a szemébe húzta, s nézte e számot. Tudta, hogy a hatalom nem ad semmit ingyen. Ha a hatalom mosolyog és kedvezményt kínál, ott a háttérben már készítik a láncokat. Mégis, a polgár meglazította a nyakkendőjét, s belépett az ajtón. Mert az ember gyarló, s a saját tőkéje mindig kevesebb, mint a hiúsága.
Nem a pénz kellett neki. A függetlenség kellett volna. De a Bank – ez a hűvös, szagtalan intézmény, ahol a kisasszonyok úgy mosolyognak, mint akik már tudják a halálunk napját – nem függetlenséget árult, hanem futamidőt. Harminc évet.
Éjszaka a polgár felriadt. Mellette az felesége aludt, a polgári nyugalom egyenletes légzésével. A polgár felült az ágyban, s a sötétbe bámult. Eszébe jutott a szerződés tizenhetedik pontja, a kiskamarákról és a büntetőárról. Ráébredt, hogy a lakás, amelyet megvásárolt, nem az övé. A lakás a Banké, a Falak a Hivatalé, s ő maga csupán egy albérlő a saját sorsában, aki havonta törleszt az államnak azért a privilégiumért, hogy a saját karosszékében ülve hallgathassa a falióra ketyegését.
Mert a törlesztőrészlet nem kiadás. A törlesztőrészlet: fegyelem. S a polgár, míg a kamatlábakat számolgatta a sötétben, megértette, hogy a szabad ember egyetlen igazi vagyona a tartozásmentesség. Minden más csupán jól öltözött rabszolgaság.