Karinthy Frigyes és Fábry Sándor a Royal kávéházban beszélget
A kávéházban délutáni fény ült a márványasztalokon. Karinthy Frigyes egy kockacukrot forgatott a kávéja mellett, mintha egy különösen nehéz matematikai feladvány megoldását keresné benne. Fábry Sándor vele szemben ült, és éppen egy történet közepén tartott. Az elejét már kétszer elmesélte, a végét egyszer, de a kettő között még mindig akadt néhány részlet, amelyet a hallgatóság szerencsétlenségére nem lehetett kihagyni.
– Mondja, Fábry úr, ön szerint mi a különbség a humor és a viccelődés között?
Fábry elmosolyodott.
– A humor az, amikor az ember nevet, a viccelődés pedig, amikor a másik is. Vagy fordítva. Ez attól függ, ki fizeti a számlát.
– Tehát a humor értéke a nevetők számától függ?
– Többnyire. Ha száz ember nevet, az siker. Ha egy, az vagy különösen kifinomult humor, vagy az illető részeg. Ha senki, akkor filozófia.
– Akkor a filozófia a sikertelen humor utólagos igazolása?
– Pontosan! Ezt föl kellene írnom. Bár ha én írom föl, abból előbb-utóbb könyv lesz, a könyvből előadás, az előadásból műsor, a műsorból pedig ismét könyv. Végül ugyanazt mondtam el ötször, csak mindig más volt a borító.
Karinthy elnevette magát.
– Látja, ez már majdnem gondolat. Csak azt nem tudom, a gondolatból lett-e vicc, vagy a vicc próbálja utólag elhitetni velünk, hogy gondolat volt.
– Ez a szakma egyik titka. Az ember addig csomagolja a semmit, amíg a közönség ajándéknak nem nézi.
– És ön szerint ez elegendő?
– Ha szépen van csomagolva, még szalagot is kötnek rá.
Karinthy letette a kockacukrot.
– Tudja, engem mindig érdekelt, miért nevet az ember. Nevethet örömében, félelmében, zavarodottságában, sőt olykor azért is, mert nem tudja, mit kellene mondania. A nevetés tehát nem bizonyítja, hogy megértettünk valamit. Néha éppen azt, hogy sikerült megúsznunk a megértést.
– De legalább kellemesen úsztuk meg – felelte Fábry.
– Csakhogy ha valaki egész életében kellemesen megúszik mindent, a végén talán azt sem tudja, mi elől menekült.
Fábry a csészéjéért nyúlt.
– Az ember azért nem menekülhet mindig. Néha meg kell állnia. Például a pénztárnál.
– Éppen erről van szó. Ön megáll a pénztárnál, de a gondolatnál soha.
Fábry felnevetett.
– Ez igazságtalan! Én nagyon is megállok a gondolatnál. Csak nem időzöm ott sokáig. Az ember nem szállodát keres a gondolatban, hanem parkolóhelyet. Ha nincs hely, továbbmegy.
– És ha éppen ott volna valami, amit érdemes megnézni?
– Akkor majd egyszer visszajövök. Ha még meglesz.
Karinthy elmosolyodott, de nem nevetett.
– A humor nagy dolog, Fábry úr. Egy jó tréfa leleplezheti a képmutatást, megmutathatja a hatalom nevetséges arcát, vagy egyetlen fordulattal kimondhatja azt, amit mások sokáig nem mertek. A humor nemcsak könnyít a világon. Néha a súlypontját is megváltoztatja.
– Csakhogy a súlypontváltozás veszélyes. Az ember addig nevet, amíg egyensúlyban van. Ha kibillen, már kapaszkodnia kell. A kapaszkodás pedig nem valami látványos műfaj.
– Vajon azért nevetünk, hogy meglássuk, min kellene változtatnunk, vagy azért, hogy ne kelljen változtatnunk semmin?
Fábry egy pillanatra elhallgatott.
– Erre többféle válaszom is volna.
– Melyiket mondja el?
– Amelyik a legjobban sikerül.
– Akkor nem a választ választja ki, hanem a hatást.
– Az embernek gondolnia kell a közönségére.
– Természetesen. De ha mindig azt mondjuk neki, amitől nevet, mikor mondjuk el azt, amitől gondolkodnia kellene?
Fábry megigazította a zakóját.
– Nézze, Karinthy úr, a közönség szórakozni jön. Nem önvizsgálatra. Aki önvizsgálatot akar, annak elég egy tükör, és még jegyet sem kell váltania.
– A tükör azonban nem mindig szórakoztató. Különösen, ha az ember sokáig nézi.
– Akkor kell egy jobb tükör.
– Vagy egy jobb ember a tükör előtt.
Fábry szája már nyílt, de Karinthy folytatta:
– Nem azt kifogásolom, hogy megnevetteti az embereket. Hanem azt, ha a nevetés az egyetlen dolog, amit adni akar nekik. A humor akkor jelentős, ha a nevetés után valami másképpen látszik.
– De ha másképpen látszik, az már nem ugyanaz a világ.
– Éppen ez volna a cél.
– Akkor ön a humorral világot akar változtatni. Én megelégszem azzal, ha a néző egy estére elfelejti, milyen világban él.
– És másnap?
– Másnap újra jegyet vesz.
Karinthy a kávéja fölé hajolt.
– Látja, ez nyugtalanít. A szórakoztatásból könnyen körforgás lesz. A közönség nevet, mert ön viccel; ön viccel, mert a közönség nevet. Egyikük sem kérdezi meg, miért kezdődött az egész.
– Miért, ön szerint miért?
– Mert szükségünk van a nevetésre. De abból, hogy valamire szükségünk van, még nem következik, hogy bármilyen mennyiségben jót tesz nekünk.
– Ez igaz a kávéra is. Két csésze után az ember élénk, tíz után már a kanál is idegesíti.
– És hány poén után idegesíti az embert a csend?
Fábry a kávéskanálra nézett.
– A csenddel az a baj, hogy nem tudjuk, mikor van vége. A viccnek legalább van csattanója.
– Ezért szereti annyira?
– Ezért is. A csendben az embernek magának kell befejeznie a mondatot.
Karinthy komolyabban nézett rá.
– Talán éppen ezért volna érdemes néha csendben maradni. Amit magunknak kell befejeznünk, az legalább a miénk lesz.
Fábry forgatni kezdte a csészéjét.
– És ha az embernek semmi sem jut eszébe?
– Akkor egyelőre nincs mit mondania.
– Ezt a közönség nem szereti.
– A közönség sok mindent nem szeret. Például várakozni. Mégis várakoznia kell, ha valami fontosat akar megtudni.
– De ha közben elmegy?
– Akkor talán nem is a válasz érdekelte, csak az, hogy valaki beszéljen hozzá.
Fábry elgondolkodott. Ezúttal nemcsak úgy nézett, mint aki elgondolkodott.
– És ön szerint a humoristának az a felelőssége, hogy gondolkodásra kényszerítse a közönségét?
– A kényszerítés ritkán vezet felismeréshez. De nem szabad ostobának néznie a közönségét. Nem hiheti, hogy az embereknek csak nevetésre van szükségük, és semmi másra nem képesek.
– Ez már veszélyes gondolat. Ha a közönség rájön, hogy többre is képes, még a végén többet fog követelni.
– És az olyan nagy baj volna?
– Attól függ, mennyi ideig tart az előadás.
Karinthy felnevetett.
– Látja, Fábry úr, önnek van érzéke a humorhoz. Éppen ezért volna kár, ha beérné azzal, hogy mindig működik.
– A működő poén olyan, mint a villanykörte. Az ember nem kérdezi, van-e mögötte filozófia, csak fölkapcsolja, ha sötét van.
– Csakhogy nem minden sötétséghez villanykörte kell. Van, amelyikben előbb meg kell tanulnunk látni.
Fábry a zsebébe nyúlt, és elővett egy aranyszínű tízfillérest.
– Tudja mit, Karinthy úr? Adjon nekem egy jó gondolatot, és én csinálok belőle egy egész estét.
– És ha nem akarom, hogy csináljon belőle bármit?
– Akkor eladom eredetiben annak, aki nem szeret olvasni.
Karinthy nevetett, aztán elővette a tárcáját. Egy aranyszínű tízfillérest tett az asztalra, Fábry érméje mellé.
– Tessék. Ez az öné.
Fábry meglepődött.
– Miért kapom?
– Mert megnevettetett.
– Akkor ez tisztességes üzlet.
– Igen. Most pedig mondjon valamit, amiért nem fizetnek önnek. Valamit, amit azért mondana el, mert igaz, mert fontos, mert nem hagyja nyugodni.
Fábry a két érmére nézett.
– Mondhatnék valamit a világról. De abból vita lenne. Mondhatnék valamit magamról, de abból vallomás. Mondhatnék valamit, amitől megváltozik a közönség véleménye rólam, de akkor legközelebb talán nem jönnek el.
– Tehát?
– Tehát jobb, ha elmesélek egy történetet arról, hogy egyszer egy ember…
– Ne tegye – mondta Karinthy halkan.
Fábry elhallgatott.
– Látja – folytatta Karinthy –, most történt valami. Egy pillanatra nem tudta, mit mondjon. És ez talán többet ért, mint az összes történet, amit ma elmesélt.
– Csakhogy ebből nem lehet megélni.
– Lehet. Csak nem biztos, hogy ebből lehet meggazdagodni.
Fábry az egyik érmét a fény felé tartotta.
– Az aranytallérnak legalább egyértelmű az értéke.
– Csak addig, amíg nem kérdezzük meg, mit lehet kapni érte.
Karinthy fölállt, és a kabátjáért nyúlt.
– Nem az a baj, ha az ember pénzt keres a humorával. A művésznek is ennie kell. A baj akkor kezdődik, ha a pénz lesz az egyetlen bizonyíték arra, hogy amit csinál, annak értelme van.
– És ki dönti el, hogy van-e értelme?
– Végső soron senki más helyett nem döntheti el. De az ember legalább felteheti magának a kérdést.
– És ha nem tetszik a válasz?
– Akkor legalább tudja, miért nevet.
Karinthy az ajtó felé indult. Fábry még utána szólt:
– Karinthy úr! Azért az aranytallért megtarthatom?
Karinthy visszafordult.
– Természetesen. A pénz az öné. Csak ne higgye, hogy ezzel már el is számoltunk.
Azzal kilépett a kávéházból.
Fábry sokáig nézte a két érmét. Aztán zsebre tette őket, és a szomszéd asztal felé fordult.
– Képzeljék, az imént Karinthyval beszélgettem. Ő azt akarta megtudni, van-e értelme annak, amit mondok. Én pedig azt próbáltam kideríteni, mennyit ér az, amit kérdez.
A szomszéd asztalnál valaki elmosolyodott.
Fábry várt egy pillanatot, majd hozzátette:
– Úgy látszik, mindketten rossz helyen kerestük a választ. Ő a kávéházban, én a pénztárcámban.
Az asztalnál felnevettek.
Fábry is elmosolyodott, de most nem folytatta.
A márványasztalon kihűlt a kávé. Karinthy kérdése ott maradt mellette, válasz nélkül.
És ezúttal senki sem sietett elvenni onnan.