„A pokol talán nem a halál után kezdődik. Talán ott, ahol az ember minden döntését szabadnak nevezi.”
A Tarjáni Borkereskedés irodájának ablaka a füredi mólóra nézett. Június volt. A vitorlások mozdulatlan eleganciával álltak a vízen, a kikötő fölött fehérlett a nap.
Tarján úr az asztala mögött ült.
– Julcsi, édesem, volna egy feladatom.
Harminchat éves voltam, és pontosan tudtam, mit jelentett nála ez a mondat. Valaki kitalált valamit, amiből pénzt lehetett csinálni, de még nem tudta, hogyan. Ilyenkor engem hívtak.
– A jövő heti pécsi bemutatón nem beszélhetnél egy kicsit másról? A savgerincet, a hordót, a termőhelyet már mindenki ismeri. Vigyél bele valami tudományosat. Valamit, amitől a menedzserek úgy érzik, nem egyszerűen bort vásárolnak, hanem az emberi civilizáció fenntartásához járulnak hozzá.
– A civilizációhoz?
– Ahhoz. Az emberiséghez. A közösséghez. Neked van érzéked az ilyesmihez. Nem kell igaznak lennie, csak ne lehessen rögtön megcáfolni.
Tarján úr elmosolyodott.
Nem sértődtem meg. Az igazság és a hatás közötti távolságot a szakmában már régen megtanultam kezelni.
Az ötletem útközben állt össze.
Miért maradt fenn a Homo sapiens, és miért tűnt el a neandervölgyi ember? Az együttműködés, a közösség, a közös rítusok. Az ember nem pusztán azért maradt életben, mert okos volt, hanem azért is, mert képes volt másokkal együtt létezni. Aztán következett a bor, a közös asztal, a beszélgetés, a gátlások oldódása. A palackból előkerült az evolúció.
Nem állítottam, hogy a bor önmagában civilizációt teremt. Csak azt, hogy az ember közösségre született, a közösségnek pedig megvannak a maga eszközei.
A végén felemeltem a poharamat.
– Egy pohár villányi nem oldja meg az emberiség problémáit. De talán segít, hogy egy estére ne tekintsük egymást problémának.
A közönség nevetett, aztán tapsolt.
A megrendelések két hét alatt megduplázódtak.
Tarján úr azt mondta, zseniális vagyok. Én azt mondtam, örülök, hogy bevált a koncepció.
Egyikünk sem beszélt arról, hogy az előadásomban mennyi volt az igazság, és mennyi a jól elhelyezett hangsúly.
Nem is volt rá szükség.
A férfiak többnyire azt nézték, amit mutattam nekik. Ezt nem panaszként mondom. Megtanultam, hogy a tekintet is valuta, és aki tudja, mikor mennyit ér, előbb-utóbb megveszi magának a szabadságot.
Az Audimban bekapcsoltam a légkondicionálót. A sminktükör ott volt a napellenzőben. A kocsi csendesen suhant a nyári forróságban.
Szabadságra vágytam. Arra, hogy ne kelljen engedélyt kérnem, ne kelljen magyarázkodnom, ne kelljen mások igényeihez igazítanom a napjaimat. Nem akartam esténként a hűtő ajtajáról, a mosatlan edényekről vagy a hétvégi bevásárlásról vitatkozni.
Nem akartam, hogy valaki a szeretet nevében számon tartsa az időmet.
Otthon bort töltöttem egy öblös pohárba. A lakás csendes volt. A tükörben a saját arcom nézett vissza rám.
– Egészségedre, Julcsi.
A pohárban lassan megmozdult a sötétvörös folyadék.
A közösségről beszéltem egész nap. Este egyedül ittam.
Ezt nem éreztem ellentmondásnak.
Dani öt évvel korábban ismert meg, egy moziban. Julcsi akkor még úgy nevetett, hogy közben a vállamhoz ért, és ha valami nem tetszett neki, nem próbálta meg üzleti lehetőségként értelmezni.
A film után hazakísértem. A kapuban sokáig beszélgettünk. Nem emlékszem, miről. Arra emlékszem, hogy nem akartam elmenni.
Most a tihanyi lakásában ültem, a Balaton fölött. Julcsi a konyhában járt, jégkockák csörrentek a poharában.
– Nem iszol? – kérdezte.
– Most nem.
– Mi van veled?
Megvontam a vállam.
Házakat terveztem. A rajzaimon minden falnak, ajtónak, ablaknak megvolt a helye. Szerettem elképzelni, hogy egyszer majd emberek költöznek ezekbe a házakba. Reggel kávét főznek, este összevesznek, kibékülnek. A gyerekek végigrohannak a folyosón, valaki becsap egy ajtót, aztán egy másik ajtó kinyílik.
Nem gondoltam, hogy ez különösebben fennkölt élet volna. Csak olyasmi, amiben az embernek nem kell folyton igazolnia, hogy miért van ott.
– Megint házat akarsz, családot, esküvőt? – kérdezte Julcsi. – Dani, te tényleg nem unod ezt?
– Nem.
– Mindenből rendszert csinálsz. Mintha attól, hogy valamit elnevezünk, már biztonságban is lennénk.
– És te? – kérdeztem. – Te mitől vagy biztonságban?
Elmosolyodott, de a mosolyában nem volt jókedv.
– Attól, hogy nem szorulok rá senkire.
– Ez nem ugyanaz.
– Neked talán nem.
Sokáig hallgattunk.
Azt szerettem volna mondani neki, hogy nem akarom megállítani. Nem akarom, hogy kevesebbet dolgozzon, kevesebb pénzt keressen, vagy lemondjon valamiről, amit fontosnak tart. Csak szerettem volna tudni, van-e az életében olyan hely, ahová nem azért érkezik meg, mert ott valamit el kell érnie.
Nem mondtam ki. Attól féltem, hogy ha kimondom, könyörögni fogok.
– Tudod, mi a baj veled? – kérdezte végül. – Azt hiszed, az élet attól lesz értékes, hogy meg lehet benne pihenni.
– És te?
– Én azt hiszem, attól, hogy nem állunk meg.
Felálltam.
A bejárati ajtónál még visszafordultam. Julcsi a poharát nézte. Nem utánam nézett, nem a telefonjáért nyúlt. Csak állt a konyhában, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, mi következik.
Aztán becsuktam az ajtót.
Később nem tudtam megmondani, melyikünk hagyta el a másikat.
Három év telt el.
A Sapiens-elméletből márkanév lett. A bor mellé történetet adtunk, a történet mellé életérzést, az életérzés mellé státuszt. A vásárló nem csupán egy palackot vitt haza, hanem egy gondolatot is: hogy az emberi közösség ősi vágyát teljesíti be.
A bevétel nőtt. A konkurencia figyelt. Tarján úr egy napon kulcsot tett az asztalomra.
Egy Maseratié volt.
– Megérdemled – mondta.
Nem kérdeztem, mit jelent az, hogy megérdemlem. Beültem, beindítottam a motort, és a kikötő mellett hallgattam a hangját.
A motor erős volt, a kormány pontos. Amikor ráléptem a gázra, úgy éreztem, én döntöm el, milyen gyorsan közeledik a világ.
Aztán elengedtem a pedált, és a kocsi lassult.
Ezt a tényt valamiért megnyugtatónak találtam.
A tihanyi lakásom panorámás penthouse volt. A teraszról látni lehetett a Balatont. A bútorok egyszerűek voltak, a felületek tiszták, semmi fölösleges tárgy. Nem szerettem a zsúfoltságot. A tárgyaknak helyük volt, az időmnek ára, a munkámnak eredménye.
Harminckilenc évesen elértem azt, amit a szakmámban el lehetett érni.
A telefonon Tarján úr gratulált a legutóbbi előadásomhoz. Különösen tetszett neki a neandervölgyi emberről szóló rész.
– Istennőm vagy, Julcsi!
– Csak szállítom a biológiát – mondtam.
Nevetett.
Letettem a telefont.
A hűtőből kivettem egy palack villányit. Kitöltöttem, és kimentem a teraszra. A vízen apró fények remegtek.
Eszembe jutott Dani. Nem az arca, hanem az a mondata, amelyet sosem felejtettem el: Te mitől vagy biztonságban?
Akkor igazságtalannak éreztem a kérdést. Mintha a teljesítményem mögött valami hiányt keresett volna. Mintha nem fogadta volna el, hogy egyszerűen ilyen vagyok.
Most sem tudtam, mit válaszolnék neki.
Megemeltem a poharat. A bor illata ismerős volt: tölgy, aszalt gyümölcs, fűszerek. Az ízek nem kérdeztek semmit.
Ittam.
A Balaton sötétedett.
A budapesti bemutató telt házas volt. Champagne, burgundi borok, üzletemberek, újságírók, befektetők. A smaragdzöld ruhámat választottam. A színpadon biztosan mozogtam, a mikrofon könnyű volt a kezemben.
A közönség figyelt.
Amikor a közösség ősi szükségletéről beszéltem, néhányan bólintottak. Amikor a közös rítusokról, mások a poharukat emelték. A végén tapsoltak.
A tapsnak megvan a maga hangja. Nem lehet összetéveszteni semmivel. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha sok ember egyszerre ugyanazt gondolná rólad.
Szerettem ezt a pillanatot.
Fredo a fogadás alatt lépett oda hozzám. Külföldi befektetőcsoport képviselőjeként mutatták be. Magabiztos volt, jóképű, és úgy beszélt velem, mintha már korábban is találkoztunk volna.
– Maga veszélyes, Julcsi – mondta. – Túl sokat tud az emberek gyengeségeiről.
– Én csak kiszolgálom őket.
– És a sajátjait ki szolgálja ki?
Elnevettem magam.
Nem tudtam eldönteni, hogy bóknak szánta-e, vagy valóban kíváncsi volt. Talán nem is számított. A zene hangosabb lett, a poharak újra megteltek, és az este lassan elvesztette a körvonalait.
Fredo közelében nem kellett semmit elmagyaráznom. Nem kérdezte, mikor érek haza, mit tervezek jövőre, akarok-e valaha gyereket. Nem kérdezte, miért fontos nekem a siker.
Hajnal előtt egy hotelszobában ébredtem.
Fredo az ágy másik oldalán aludt. A fejem fájt, a szám kiszáradt. A szoba idegen volt, a függönyök teljesen eltakarták a külvilágot.
Felültem. Ki kellett mennem a mosdóba.
Felálltam, a fal mellett tapogatóztam, de nem találtam az ajtót. A szoba nagyobb volt, mint amekkorának előző este látszott. A sötétben minden tárgy idegen helyen állt.
Aztán a lábam elé néztem.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Azt sem tudom, mi történt pontosan. Csak arra emlékszem, hogy egy ponton már nem kerestem tovább az ajtót.
Reggel a szőnyeg száraz volt.
Leguggoltam, megérintettem a szálait. Megszagoltam a levegőt. Tisztítószer és légfrissítő illata terjengett. Semmi más.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt. Fredo frissen, törölközőben lépett ki.
– Jó reggelt, istennőm.
Megcsókolta a vállamat.
– Jó reggelt – feleltem.
A szőnyeget néztem.
Lehet, hogy semmi sem történt. Lehet, hogy csak az alkohol és a fáradtság játszott velem. Lehet, hogy történt valami, amire nem akartam emlékezni.
A szőnyeg nem mondott semmit.
Fredo a telefonját kereste, majd a naptáráról beszélt. Megkérdezte, kérek-e kávét. Udvarias volt, figyelmes, tökéletesen természetes.
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megkérdezem tőle, emlékszik-e az éjszakára. Aztán arra, hogy miért kérdezném meg. Mit változtatna a válasza?
Felöltöztem.
A tükörben az arcomat néztem. A szemem alatt elkenődött a smink. Megigazítottam a hajam, begomboltam a kosztümömet.
A folyosón a vendégek a reggelihez igyekeztek. Valaki nevetett. A liftben egy férfi a telefonján beszélt az árfolyamokról.
Az élet ment tovább, különösebb érdeklődés nélkül.
A Korona Szálló előterében szólított meg Jacob Wintermann, a Philip Louise nemzetközi borvállalat képviselője.
A nevét ismertem. A cég kontinenseken átívelő hálózatot épített ki, felvásárolt borászatokat, piacokat, márkákat. A szakmában sokan nem szerették őket, de mindenki figyelt rájuk.
Wintermann leültetett egy csendes sarokban.
– Régóta követjük a munkáját, Julcsi. Kivételes érzéke van az emberekhez. Nem pusztán eladja a terméket. Olyan történetet épít köré, amelyben a vásárló önmagát is felismeri.
Nem tudtam, hogy ez dicséret vagy figyelmeztetés. Úgy döntöttem, dicséretként fogadom.
Elém csúsztatott egy mappát.
London. Kétszintes, hat szobás lakás a Chelsea rakparton, kilátással a Temzére. A jelenlegi fizetésem tízszerese. Korlátlan reprezentációs keret, részesedés az európai értékesítés növekedéséből. Az európai divízió vezetése.
– Nem kereskedő lenne – mondta Wintermann. – A birodalom arca lenne Európában.
A mappát néztem.
A számok pontosak voltak. A feltételek világosak. Az ajánlat mögött nem volt semmi homályos. Ez tetszett benne.
London. Tízszeres fizetés. A Temze.
Azt éreztem, amit egy nagy üzlet lezárásakor szoktam: a világ egy pillanatra rendezetté vált. Minden addigi munka, minden tárgyalás, minden este, amikor még egy prezentációt átírtam, értelmet nyert.
Ha aláírom, többé senki sem kérdőjelezheti meg, hogy képes vagyok rá.
Aztán eszembe jutott Dani. Nem a szakításunk, nem a veszekedésünk. Egy sokkal régebbi délután, amikor együtt mentünk haza a moziból, és a kapuban egyikünk sem akart elköszönni.
Nem tudtam, miért éppen ez jutott eszembe.
Wintermann várt.
– Van kérdése?
– Nincs.
A tollat a kezemben forgattam. A mappában ott feküdt az életem következő változata. Nem kellett hozzá más, csak az aláírásom.
Azt mondtam magamnak, hogy nem menekülök semmi elől. Nem is volt mi elől menekülnöm. Jó munkám volt, pénzem, lakásom, autóm. A döntés nem kényszerből született volna. Éppen ez volt benne a lényeg.
Szabadon választhattam.
Wintermann az órájára pillantott, de nem sürgetett.
A mappa fölött hirtelen eszembe jutott a Sapiens-előadás utolsó mondata: A közösségi élmény iránti vágy evolúciós örökségünk része.
Öt éve mondtam először. Azóta számtalan ember hallotta, és sokan meg is vásárolták hozzá a bort.
Vajon hittem benne?
A kérdés olyan váratlanul érkezett, hogy majdnem elmosolyodtam. Természetesen hittem benne. Az embereknek szükségük van egymásra. Ezt nem én találtam ki.
Csakhogy ez nem válaszolt arra, hogy nekem szükségem van-e valakire.
A toll hegye hozzáért a papírhoz.
Nem írtam alá.
Még nem.
Az ablakon túl a reggeli forgalom lassan megtöltötte az utcát. Wintermann nem nézett ki. Engem figyelt.
– Szeretnék egy kis időt – mondtam.
– Természetesen.
Becsukta a mappát, de nem vette el előlem.
A döntés később is megszülethetett volna. Másnap, egy hét múlva, egy londoni tárgyalóban vagy a tihanyi teraszon, egy pohár bor mellett. Nem kellett azonnal választanom.
Ezt mondtam magamnak.
Felálltam, megköszöntem az ajánlatot, és elindultam a kijárat felé.
A recepciónál megálltam. A forgóajtón túl Budapest mozgott, sietett, dudált, kerülgette egymást. Az emberek mentek valahová, és egyikük sem tudhatta biztosan, hogy oda érkezik-e, ahová elindult.
A telefonom kijelzője felvillant. Egy üzenet volt Tarján úrtól:
Büszke vagyok rád. Ezt is megcsinálod.
Elolvastam, aztán kikapcsoltam a kijelzőt.
Kint meleg volt. A járdán egy nő a telefonjába beszélt, a másik kezében papírpoharas kávét tartott. Egy férfi a zebránál állt, és türelmetlenül nézte a piros jelzést.
Elindultam a kocsim felé.
Nem tudtam, hogy Londonba akarok-e menni. Azt sem, hogy maradni akarok-e. Nem tudtam, hogy a szabadságomhoz újabb ajtókat kell-e kinyitnom, vagy egyszer meg kellene állnom egy már nyitott előtt.
Azt tudtam, hogy az ajánlat valódi. A pénz valódi volt. A lehetőség valódi volt. És az a nő is valódi volt, aki mindezt elérte.
A többit nem tudtam bizonyítani.
Beültem az autóba, de nem indítottam el rögtön. A táskám mélyén ott volt a telefonom, a naptáram tele megbeszélésekkel, a következő hetek minden órája előre elrendezve.
Az ablakon át láttam, ahogy az emberek elhaladnak mellettem.
Arra gondoltam, hogy a közösség talán nem azt jelenti, hogy az emberek egyszerre emelik fel a poharukat. Talán csak annyit, hogy valaki észreveszi, ha a másik nem indul el a zöld jelzésre.
A gondolat nem volt különösebben eredeti. Nem lehetett belőle prezentációt készíteni.
Elindítottam a motort.
Aztán mégis vártam néhány másodpercet.
Nem történt semmi.
Végül kihajtottam a parkolóból.
A rádióban egy bemondó az időjárásról beszélt. A nap sütött, az utak szárazak voltak, a forgalom haladt.
Minden rendben volt.
Legalábbis ezt lehetett mondani róla.