Ismerik azt az érzést, amikor az ember lemegy a pincébe egy üveg szörpért, aztán hirtelen elszégyelli magát, mert rájön, hogy ő maga is csak egy rozsdásodó alkatrész a mindenség nagy gépészetében?

Nos, ez a darab nem ad szörpöt. Ez a darab tiszta, tömény, hűtővízszagú valóság, egyenesen a dunántúli avarból.

Főszereplőink – egy lelkisegély-szolgálatra érett gázrezsó és egy öngyilkos hajlamú, karburátorhibás fűnyíró – a hazai drámairodalom legszomorúbb szerelmespárja. Rómeó és Júlia megint kispályás amatőrök e kettős mellett: míg a veronai szerelmesek a családi gyűlölettel harcoltak, addig a mi hőseink a helyi lomtalanítás könyörtelen, logisztikai valóságával és a modern világ birtoklási kényszerével küzdenek. Mert mit érdemel az a tárgy, amelyik nem csillog, nem dobható el három nap után a plázák szentélyében, hanem van? Haszontalan. Teher. Rozsda.

A szerző (vagy mondjuk inkább úgy: az élet maga) zseniális kegyetlenséggel építi fel a feszültséget. Ott állunk a pince dohos félhomályában, halljuk a padlózat dübörgését, már-már érezzük a közelgő ócskavas-telep hideg leheletét – amikor a sors, ez a kontár rendező, egy meszes vödör képében közbeszól. Mert a magyar tragédia már csak olyan, hogy a világvégét végül egy eltörött jobb kar és egy sárga mentőautó menti meg.

Fenséges és megrendítő olvasmány. Ajánlom mindenkinek, aki érezte már úgy, hogy a pincéje mélyén otthagyta a lelkét.

Képzeljék el azt a pillanatot, amikor a miniszterelnök úr azzal áll elő, hogy a történelem viharaiban eddig csak a keserű valóságot nyeltük, de mostantól végre az Alanyi Jogon Járó Csapból fog folyni a sör, a vörösbor meg a pezsgő, miközben az egész bulit abból az apróságból finanszírozzák, hogy holnaptól szigorúan oxigénfogyasztás alapú adót fizetünk a levegővételért – mert ugye valamiből ki kell fizetni a csöveket, de amíg a pohár tele van, úgyis mindegy, szóval egészségünkre! 

Létezik az a különös, fojtogató moraj, ami akkor támad, amikor egy egész ország egyszerre húzza magára a tollasbarna nosztalgia meleg takaróját, és dönti el, hogy ma délután inkább mégsem váltja meg a világot, mert a húsleves még meleg, a felelősség meg olyan nehéz, hogy abból úgysem fűtenek ki egyetlen rendes szobát sem?

Nos, ez az írás nem holmi száraz társadalomkritika, nem bizony! Ez a magyar lélek röntgenfelvétele, amelyen tisztán látszik, hogyan váltja fel a cselekvés hősies lázát a mindent elfedő, áldott, államilag támogatott szendergés. Itt van nekünk Kisbalázs, ez az örökös kiskorú, aki a történelem viharai elől ösztönösen a paternalista Bölcső melegébe menekül, miközben a hatalom zseniális altatódalra ringatja, s a végén már meg sem kérdezi, hogy ki fizeti a révészt, amíg a gázrezsó alatt pislákol a láng és a kerítésen belül csend van.

Ragyogó, keserédes látlelet arról, hogyan tanulunk meg békésen horkolni a saját romjainkon – mert aludni mégiscsak olcsóbb, mint felébredni és észrevenni, hogy elfelejtettük, kik vagyunk. Olvassák el, de óvatosan: ha nagyon figyelnek, a sorok között még a csecsemőként ringatózó nemzeti álom unalmas, egyenletes szuszogását is meghallják!

A somogyi agyag sötét, könyörtelen gödrén átvillanó kilenc milliméteres tragédia és a V. kerületi bisztró fojtott füstje mögött meghúzódó, tökéletesen megrendezett téridő-hamisítás lírája arra tanít minket, hogy a bűn csupán rosszul elhelyezett könyvelési tétel, amelyet a mesterember hűvös eleganciájával, a kasmíröltöny ujján megcsillanó veríték pátoszával és egyetlen jól ültetett akácfával mindig a helyére billenthet a mindenség kerek egységében; mert amíg a somogyi sár elnyeli a részleteket, és a mesterséges intelligencia precíz ujjai átírják a hálószobai emlékeket, addig a lelkiismeret is csupán kényelmetlen logisztikai hiba, amelyet a zseniális svindli és a tiszta könyvelés békéje örökre elsimít. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Olvasók! Ha az ember a huszonegyedik századi Magyarország nevű, szociológiai kísérleti terepnek beillő, morális mocsárvidéken meg akarja érteni a nemzeti nagylét legbelső, metafizikai rugóit, nos, akkor nem a KSH statisztikáit kell böngésznie, és nem is a Nemzeti Együttműködés Rendszere által legyártott, celofánba csomagolt szellemi termékeket. Nem bizony. Elég elzarándokolni Taliándörögdre, ahol az idő nem órával méretik, hanem Gizi néni lélegzetvételével, és ahol a világegyetem sorsa azon dől el, hogy vajon megég-e a reggeli kakaónak szánt tej, vagy sem.

Mert mi is történik itt, kérem szépen? Van nekünk egy nyolcvanhat esztendős matrónánk, Gizi néni, aki a hazai információs szolgáltatás tartópillére, a falu előtt felállított, hivatalos „Pletykapad” névadója és egyben főrészvényese. Ez a tisztelt asszony, aki a kórházat eddig csak a disznósajtot csomagoló megyei napilapból ismerte, egy szép napon – felmérve a modern kori magyar egészségügy nyújtotta kánaánt – úgy dönt, hogy megbetegszik. Nem mintha fájna valamilyen testrésze, dehogy! De ha már a fenntartási adót, a tb-járulékot meg az összes egyéb közterhet évtizedek óta vonják, hát jogos elvárás, hogy a társadalombiztosítás terhére fel legyen véve egy csinos bot meg egy gurulós járókeret. Ez a hazai reálpolitika legalapvetőbb tétele: ami jár, az jár, ha törik, ha szakad.

És ekkor kezdetét veszi a keddi és csütörtök délelőtti nagyszabású szertartás. Gizi néni pontban hétkor kivonul a járókeretével a rendelőbe, nem a kórok miatta való aggodalomból, hanem mert itt folyik a nemzetépítés. Itt esik szó a geopolitikáról, a helyi viszonyokról, és természetesen arról az egyetemes emberi drámáról, hogy hogyan futott ki reggel a tej. Doktor Horváth Ödön meg a hűséges asszisztens, Erzsike meg csak pislognak, miközben a falu népe a padokon várja a megvilágosodást. A doktor úr ráadásul még háztól házig is fuvarozza a főtisztelendő információs főmunkatársat a kerti padig, illedelmesen elnézést kérve a többi szenvedő sorstárstól, amiért a fejedelmi logisztika némi késést okozott.

De a csúcspont, kérem szépen, ott van, amikor a szerző saját autójával elébe kerül a dörögdi főutcán a gazellaként száguldó Gizi néninek. Az asszony fut, mint akit a tatár hajt, a vészforgatókönyv ezer árnyalata villan át a sofőr agyán – tűz, halál, postai katasztrófa? –, mire Gizi néni halálos komolysággal ráförmed: „Nem, édes fiam... ott felejtettem a járókeretet a rendelőben!”

Hát ez az. Itt van a magyar valóság sűrűje. Az ember hősiesen cipekedik, fegyverkezik a bürokrácia ellen, felveszi a segélyt, igényli a járókeretet, építi a segédeszközök birodalmát – aztán az egész építmény ott marad a rendelő sarkában, mert a falu híre, a tej kifutásának apokaliptikus élménye mindennél fontosabb. A járókeret kell, mert az a rendszer része; de a hír, az ágyúgolyóként száguldó pletyka az, ami életben tartja ezt az országot. Csodálatos? Az. Magyar? Hát persze.

Amikor a budapesti lakás acélajtaja mögül ellopott, féltve őrzött aktok csendes steril-világa után a Balaton-felvidék rejtőzködő magányából lépett elő a szerelem, az ember a kesztyűit végre levetve döbbent rá, hogy a legtisztább, legfájdalmasabb illúzió is értékesebb a birtoklás rideg bástyáinál; s mire a pozsonyi kávéház teraszán, a kánikulából az őszbe forduló időben Klári visszatér, a vásznon kibontakozó vonások már nem a kifosztott múlt emlékét, hanem a hamisnak hitt, mégis egyetlen igaz érintéssel megváltott, magatehetetlen újjászületés fenséges békéjét festik meg. 

Én, a tölgyfa ágán gubbasztó, filozofikus tollú galamb mélyen egzisztenciális vívódásain keresztül pontosan megértettem, hogy miközben az ember a létezés legfőbb igazságait, a téridő nagy rejtélyeit és a csendes mértékletességet kutatja, a fenséges szellemi magasságokból egyetlen határozott szárnycsapással mindig vissza kell rántani magunkat a valóságba, mert a világ legtisztább filozófiája sem ér egy fillért sem, ha egy idegen varjú elviszi előlünk a reggeli kiflidarabot. 

Mert ha a Kárpát-medence szürreális rögvalóságában az okos-kastély szervere úgy dönt, hogy a mindentudó fűtésvezérlővel egyetemben öngyilkosságot elkövet, az úriember nem holmi polgári tűzifáért nyúl, hanem – a hazai parvenüizmus tiszta logikáját követve – tíz teherautónyi érett marhatrágyát hordat a márványpadlóra, hogy a selyemköntösben, aranycsipeszes orral átélt, legyekkel kísért „biofil dizájn” és aromaterápiás tűzfal illúziója végül megváltsa őt a technológiai sötétségtől, mielőtt a végrehajtók és a trágya-jövedéki adó kegyetlen valósága el nem sepri a zseniális koncepciót. 

Ismerik azt a felemelő, bizsergő érzést, amikor az ember elhatározza, hogy a konyhájában felrak négy darab csempét, de mire végigolvassa a hatályos állami rendeletet, már nem a csempevágóért nyúl, hanem a hatóságok elől bujkálva, egy zsák krumpli mögött próbálja megmagyarázni a Főcsempésznek, hogy a fugaszélesség eltérése csupán egy történelmi illúzió?

Nos, kérem szépen, itt a tökéletes kézikönyv a magyar valóság legújabb, legmélyebb bugyrából. Mert mi is a csempe ezen a boldogan lebutított siralomvölgyön? Nem holmi kerámialap, nem ám! A csempe világnézet. A csempe morális iránytű. A csempe az a szilárd kőalap, amelyen a Nemzeti Összefogás Ideális Résszélessége (szám szerint 2,000001 milliméter) megállapittatik, miközben a vízmérték buborékja kizárólag a Kormányinfó szellemében lengedezik jobbra-balra.

A szerző – ez a nyomorult, zseniális bürokrata-látnok – kíméletlen pontossággal boncolja fel a modern építőipar és a hivatalos abszurditás házasságát. Megtudhatjuk belőle, miért bűn a Wabi-Sabi, hogyan kell a sarki hentesüzlet abált szalonnájának alázatával kezelni a kenhető vízszigetelést, és mi vár arra a balek polgárra, aki deviáns fugával találja szembe magát. (Segítek: a Megyei Közlöny hangos felolvasása még a kegyesebbik büntetés.)

Kacagtató? Az. Sírnivaló? Naná. Olyan ez, mint amikor az ember belebotlik egy meszes vödörbe a pincében: fáj, de legalább tudja, hogy él.

Képzeljék el azt a dermesztő karakószürcsöli téli reggelt, amikor a helyi hős, Gazsi – akinek a biciklije a szocializmusban balra, a rendszerváltás óta meg makacsul jobbra húzza a kormányt – kitalálja, hogy a fagyos Kerekerdő szélén árválkodó, kétmázsás csertölgy rönkök tulajdonképpen csak úgy ott lettek hagyva szegények, mire a kávéfoltos nadrágú rendőr meg a sárga arcú polgármester a Szutyuki Vitara ablakából csak annyit kérdez, hogy „Csesszed meg, Gazsi, most meg tűzifát lopsz?”, mire ő a világ legtermészetesebb arcával előadja a kisember halhatatlan jogi bravúrját, miszerint a közvagyon megmentése szent kötelesség, úgyhogy dőljenek hátra, mert ebben a fagyos komédiában a fizika törvényei és a józan ész is azonnal megfagynak!