Ha el akar veszni egy olyan történetben, amely a mindennapok kopott, mészporos valóságából indul ki, majd a luxus és a bűntudat mámorító, lidérces magasságaiba emel, hogy aztán egyetlen, könyörtelen zuhanással rántsa vissza a olvasót a rideg tények közé, akkor ezt a prózafüzért azonnal el kell olvasnia.

Ez a szöveg nem ismer kompromisszumot. Finoman és észrevétlenül mossa el a határt a fizikai munka verejtéke, a vágyott illúziók és a mélyen elfojtott bűntudat között. Megmutatja, hogyan omlik össze a hazugságra épített felszín, amikor a valóság – egy gipszbe zárt test és egy hivatalos vádirat képében – végre benyújtja a számlát.

Húsbavágó, feszültséggel teli, sodró erejű olvasmány mindazoknak, akik nem a felszínes díszleteket, hanem a lelkünk legmélyéig hatoló, igazi történeteket keresik. Garantáltan nem ereszt az utolsó sorig.

Figyeljék csak meg, milyen csodálatos helyen élünk. Mindenki azt várja, hogy a Jóisten majd egyszer csak leküld egy nagyszabású, pompás, csillogó-villogó táviratot az égből, hogy hát „Figyelj csak, kedves polgártárs, a cosmic ledger, a Mennyei Főkönyv teljesen egyensúlyban van, ne izgulj, a mínuszaidat jóváírtuk, a szenvedésed pedig egy magasabb mérnöki terv részeként be van táplálva!”

Hát persze! Várhatjuk a táviratot!

Az Úristen alapvetően igazságos, ezt kőbe vésték, fundamentumok alá öntötték, aranyszínű betűkkel nyomtatták a teológiai alapokmányokba, és a vasárnapi iskolák padjain is ezt magyarázzák a gyerekeknek, miközben a krétapor belepi a tüdőnket. Nincs ebben hiba! A mérleg nyelve pontos, minden cent, minden morzsa be van jegyezve. Csak hát... csinál egy kis szünetet, mosolyog... van egy apró adminisztrációs baki a rendszerben!

Mert a Teremtő, az Öreg – kezét csókolom neki, zseniális mérnök, nem mondom – de hajlamos elfelejteni értesíteni az érintetteket!

Ott ül az ember a munkapad mellett a porban. A kezére ráragadt az a fene tudja, milyen ócska, rossz keverékű lakk. A furgon megint a harmadik sebességnél adta meg magát valahol a kapolcsi emelkedőn – mert persze hol máshol adná meg magát? –, a számlák meg tornyosulnak, mint a rosszul összerakott raklapok az Aldi rakodójában. És a háta? A háta meg belenyilall a harmadik órája tartó görnyedésbe!

És ebben a felemelő pillanatban, amikor az ember teste és lelke egyaránt a garanciális időn túli rozsdásodást mutatja, szóval pontosan ekkor az égvilágon semmit, de semmit nem ér az a tudományos tétel, hogy a Mennyei Főkönyvben egyébként minden patikamérlegen ki van egyenlítve!

Mert tudjátok, milyen a kozmikus igazságosság? Olyan, mint a postás, akit elütött a villamos a harmadik kerületben. A levél úton van, a pecsét rajta van a borítékon, a miniszteri aláírás is ott virít a sarokban, a postás meg ott fekszik a sárban, a címzett meg kint áll a sötétben, és a körömvérét rágja, mert a hivatalos papír már harminc éve a postafiók alján rohad a bűzlő reklámújságok alatt!

Pedig mekkora különbség lenne! Ha az ember pontosan tudná, hogy a nyomorúság, a széteső alkatrészek meg az idegrendszeri zárlat mind egy felsőbb, tökéletes terv részei... talán nem érezné magát ennyire otthontalanul a saját életében.

De nem. Nincs cetli. Csak a por van, meg a csend, ami úgy feszül a műhelyben, mint a rosszul feszített fűrészlap.

Úgyhogy barátaim, ha el akarjátok olvasni az évszázad legőszibb, legőszintébb panaszkönyvét a Mennyei Hivatal elmaradt postájáról, akkor ne a plázákban keressétek a választ. Olvassátok el ezt az írást. Mert amíg a távirat meg nem érkezik, addig marad a kétkezi munka, a mértéktartás, meg az a makacs, gyönyörű hit, hogy a legnagyobb selejtből is ki lehet faragni valami olyasmit, ami legalább emberi marad.

Kérem szépen, a fenieket tetszettek már olvasni? egy igen tiszteletre méltó, ámde korántsem mindennapi rendőrségi jelentést.

Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor valaki egy rozsdás kanállal próbálja felásni a Tejutat, vagy amikor az éjszakai ügyeletes hivatalnok észreveszi, hogy a Mennyország neonzöld vészvilágítása éppen rövidzárlatot kapott, mire ő gyorsan beteszi a papírt a szürke dossziéba, pecsétel egyet, majd kiugrik az ablakon – nem a kétségbeeséstől, hanem mert így szokás a hatodik emeleten.

Mert mi is történik itt? A Veszprém Megyei Teremtéselméleti Nyomozó Hivatal – amelynek a nevétől is megremeg a csillagzat – hivatalos jegyzőkönyvben rögzíti, hogy a Jóisten, mint fővállalkozó, évmilliók óta alapvető garanciális hibákkal üzemelteti a Mindenséget. Kiderül, hogy a Mennyország nem egyéb, mint egy túlhajtott ipari sterilizáló kamra, ahol az üdvözültek fagyasztva szárított rabszolgaként, merev tekintettel ismételgetik a kötelező betéteket, míg a Pokol – láss csodát! – valójában egy remek, fűtött garzonlakás, ahol végre az ember levethetné a zakóját, ha nem lennének itt ezek a bürokratikus kiszabások.

Ez a szöveg pontosan olyan, mint egy egyperces novella: ott van benne a hivatalos papírok halálos komolysága, meg a mindezzel szöges ellentétben álló, abszurd, kozmikus téboly. A Gyanúsított (vagyis a Teremtő) persze védekezne az ártatlanság védelmével, de szerencsére a templomi orgona sípja olyan hangosan duruzsol, hogy a tárgyalást kénytelenek elhalasztani a Mindenség végéig.

Tudnivaló az olvasónak: Ha ezt a jegyzőkönyvet kézbe veszi, ne keressen benne logikát. Mert logika az nincs, de az, kérem szépen, az van benne dögivel! Jó szórakozást hozzá a börtöncellák és az örök fénysugárzás határán.

Itt van ez a történet, amelyben Sztanyiszlav Petrov alezredes – a svájci óraként ketyegő, pontos mérnök – egy olyan kozmikus hálónak a fogaskereke, amelynek már réges-rég elromlott a váltója. Amikor a monitoron felizzik az öt vörös rakétaindítás, Petrov nem hőstettet hajt végre; ő csupán egy kétségbeesett, Kafka által kiszabott vádirat elől menekül, amikor a teste megadja magát, a jobb karja ólommá válik, a betonfalak pedig könyörtelenül kipréselik belőle a levegőt.

De a rémálom csak ezután kezdődik! Mert a valódi kafkaeszk bürokrácia nem a nukleáris armageddonban létezik, hanem a következményekben. Amikor a New York Times újságírója, Michael Specter besétál a salétromszagú, kinyúlt mackónadrágos valóságba, hogy rákényszerítse Petrovra a nyugati, lila pátosszal átitatott "világmegmentő hős" szerepét, nos, ott dől el minden. Az amerikai azt hiszi, hogy a történetnek vannak szabályai, hogy a talkshow-k és a könyvszerződések megválthatják a nyomort. De nem. A rendszer – legyen az a szovjet katonai gépezet vagy a sajtó gátlástalan profitéhsége – ugyanabból a rideg, idegen betonból épült. És Petrov, ez az elmagányosodott, feleségéért aggódó ember egyetlen fejszecsapással vágja át a gordiuszi csomót: nem hős akar lenni, csak békét a konyhájában.

A végén pedig ott marad a csend, a főtt krumpli gőze, meg az a hátborzongató, Kafka tollára méltó kérdés: vajon megtörtént-e a valóságban az a fejszecsapás, vagy egész éjszaka csak a szoftveres anomália, a megzavarodott idegrendszer vetítette ki a bürokratikus rémálmot a linóleumra?

Ha van még bennünk bátorság szembenézni a hivatali rendszer abszurditásával, olvassuk el ezt a szöveget. Csak a cipőnket hagyjuk a folyosón, mert senki sem fog utánunk felmosni.

A Gőgös Gúnár Gedeon utca delíriumos félhomályában Gedeon a 320 lóerős Alfa Romeójával villog a szomszédnak, miközben Gerzson a bejárónője AMG Mercedesével és az illegális helikopterleszállójáról lecsapó rotorlapátokkal kontráz, hogy aztán Péter és Teri a termosznyi kávéjuk mellett csak a hullámpalás, leszakadó mennyezetű romokat és a szerelőnél rohadó olasz csodákat bámulják – mert lakásdekorációra ugyan semmi szükség, de egy jó adag roncstelepi valóságra mindig van vevő. 

A Royal kávéház márványasztalánál Krúdy Gyula selyemzsebkendőnyi csendjében Latinovits Zoltán még az etyeki dűlők ásványos savairól, a sötét angol mustárokról meg a szarvasgombás szószok szent kötelességéről szónokol, ám a pincér a konyha homályában ezt az egész gasztronómiai mennyországot egyetlen mozdulattal átpasszolja a mélyhűtőn át a mikróba, ahol a mirelit pogácsa zakatolása mellett a kétszáz forintos kannásborból öntött Krúdy-fröccs adja meg a kegyelemdöfést az illúíziónak – mert lakásdekorációra ugyan semmi szükség nincsen, de egy ilyen mikrós pesti valóság után az ember legszívesebben azonnal hazamenne megépíteni a saját fagerendás malmát. 

Hölgyeim és uraim, van az a pillanat, amikor a legfinomabb selyemsálú, tölgyfaillatú, harmincnyolcadik generációs irodalomtudományi professzor, aki éppen azt magyarázza nekünk, hogy a szegénységet "erőforrás-optimalizált élethelyzetnek", a halálra fagyást pedig "termikus fluktuációnak" kell nevezni, hogy nehogy megbántsuk a politikai korrektség csinos kis lelkivilágát, nos, szóval amikor ez az úriember ott áll a katedrán, és a hallgatóság békésen körmöl a Mac-jére, akkor egyszer csak berúgja az ajtót Józsi bá, a salétromszagú főgépész egy gépzsíros csőfogóval, hogy gyerekek, szétrobbant a főnyomócső, ömlik a szar a folyosón, mire a professzor még ott próbálja menteni a menthetőt, hogy "kollégák, ne essünk pánikba, ez csupán az intézményi szanitáris infrastruktúra váratlan dekompressziója", de amikor a barna áradat eléri a boka- és a nyakmagasságot, és a selyemsál belelóg a fertőbe, na, ott vége a tudománynak, mert a professzor úr is hirtelen átvált a strukturális emancipációról arra, hogy „nyissátok már ki az ablakot a rohadt életbe!”, úgyhogy kössék fel a gatyát, mert a valóságot lehet ugyan eufemizálni, de a szar az bizony szar marad, kösszépek, hogy figyeltetek! 

Hát kérem szépen, tessék csak megnézni, hova jutottunk a magyar kultúrpolitikának abban a titkos laboratóriumában, ahol a Dankó Rádió hullámain érkező, gulyásleves-metállá nemesült „Kölyköd voltam” és a műszálas baboskendő párosa hirtelen Kossuth-díjasként feszít a nemzet oltárán, miközben Latinovits Zoltán egy füstös kávéház szegletében, mezítlábas cigarettával a kezében keserűen magyarázza, hogy a lufi azért lebeg olyan vígan a mocsár tetején, mert nincs benne semmi, a súlyos, igaz ember meg a mélység törvénye szerint elmerül az iszapban – de mint ahogy Berendez Elek kollégám a betonkeverés közben bölcsen megmondta: lakásdekorációra meg csillogó vattacukorra amúgy sem volt soha szükség, mert a házat nem üres lufikra, hanem tisztességes, kőkemény alapra kell építeni, úgyhogy írja csak nyugodtan a krónikát, Róbert, és inkább nézze meg jól, hogy mi van a Várban, mert ott aztán tudják, hogyan kell a nehéz, tiszta követ a helyére illeszteni! 

Ha elege van a katalógusok steril, művi tökéletességéből, és attól a lakberendezési világtól, ahol egy rossz mozdulatodba kerülhet a „stílusos” harmónia, akkor ezt az írást azonnal el kell olvasnia.

Ez a szöveg nem kímél senkit és semmit: kíméletlen őszinteséggel rúgja fel a pasztellszínű illúziókat, a gyári antikolást és a műanyag kényelmet. Nem holmi elméleti dizájn-esszé ez, hanem hús-vér kiáltvány a valódi anyagokért, a becsületes tartásért és a tárgyakban rejlő igazságért. Megmutatja, mi a különbség a Pinterestre gyártott díszlet és a valódi, sebhelyeket viselő, teherbíró otthon között.

Éleslátású, sodró erejű olvasmány mindazoknak, akik nem lakberendezési magazinokban, hanem a valóságban szeretnének élni. Érdemes időt szánni rá – garantáltan más szemmel néz majd a saját bútoraira.

Ha a Bakony-hegység mélyén megbúvó, proto-fasiszta barlangbiológiát és a Freudi pszichoanalízis züllött vadhajtásait egyetlen szemétdombra hányjuk, akkor ott nem a medvék romantikus szerelmi élete bontakozik ki előttünk a maga naiv pátoszában, hanem a jóléti társadalom által kitenyésztett, kretinizmusa utolsó stádiumában vegetáló homo sapiens – pardon, ursus – szánalmas, zsírpárnás vergődése. Mert mi a pokol az a Mici anyó-féle, terrorista szeretetre épülő, harmincéves lekvárosbödön-szindróma, ha nem a magyar vidéki nihilizmus feketeöves miniszterelnöki szintű szintézise? Ahol a bocs, ez a negyvenéves, elhízott barmocska ott gubbaszt a fojtogató barlangban, mert ahelyett, hogy egyszer is szembesülne a valósággal, inkább megvárja, amíg az anyja beszorul a sziklamélyedésbe, hogy aztán pofa- és lelkiismeret-furdalás nélkül behabzsolja az öreget, mint egy húslevesbe fojtott vasárnapi pörköltet. És persze mire ébred a nyomorult? Nem a dicső tavaszi zsongásra, hanem egy veszprémi panel hatodik emeletén, a Párnahuzat-Felszabadítási Front ideológiai terrorjától vezérelve, miközben Eszter asszony hívja reggelizni. Hát gratulálok, kedves uraim; a kör bezárult, a medve halott, a költészet elpatkolt, a koleszterin meg győzött, mint mindig.