A karakószürcsöli tél nem ismerte az irgalmat. A vályogviskóban olyan hideg volt, hogy a párás levegő szinte megfagyott a levegőben, a sporhelt hideg öntvénye pedig úgy hallgatott, mint a Vármegyei Kormányhivatal a fellebbezési határidő utolsó napján. Esmeralda a lomis ágyban, három dunsztos dunnába csavarva morgott a sötétben, Gazsi meg – akinek csontos vázán a fagy úgy zörgött, mint a száraz akácgally a szélben – belátta: ha ma nem lesz tűz, holnapra mindketten nemzetgazdasági műtárggyá fagynak.
Tűzifa persze nem akadt a udvaron. Gazsi így hát hátrahagyta a meleg otthoni illúziókat, felpattant a roskadozó melléképületben tárolt, csotrogány láncos biciklijére – aminek a kormánya már a Kádár-rendszerben is évtizedekig balra, aztán a rendszerváltás után pedig enyhén, de annál határozotabban jobbra húzott –, és kigurult a Kerekerdő felé.
Az erdőszélen, a fagyos avaron ott sorakoztak a frissen kitermelt, kövér csertölgy rönkök a sarangban. Gazsi nem teketóriázott: kiválasztott két emberes, öles darabot. Összeszedte minden megmaradt erejét – ami nagyjából egy kiéheztetett veréb utolsó szárnycsapásával volt egyenértékű –, és a két mázsás fát a váz két oldalára bálamadzaggal, meg némi szárítófeszítő hurokkal úgy-ahogy odakötözte. Felülni a nyeregbe persze már nem tudott: a csotrogány úgy megrogyott a súly alatt, mint a magyar költségvetés az emelkedő hiány hallatán. Gazsi dőlt homlokkal, fogát csikorgatva, a nyakán kidagadó erekkel tolta hazafelé a zsákmányt a hókásás úton.
A sors azonban – mint mindig Karakószürcsölön – most is éber volt.
A kanyarban hirtelen feltűnt a Polgári Védelem leharcolt, fehér Szutyuki Vitarája, aminek anyósülésén a helyi rendőrjárőr teljes menetfelszerelésben pöffeszkedett. A terepjáró fékezett, a tekintélyt parancsoló kerekek megcsúsztak a fagyos murván, a lehúzott ablakon keresztül pedig a rendőr már messziről ráförmedt a mi megszeppent Gazsinkra:
– Csesszed meg, Gazsi! Most meg tűzifát lopsz?!
Gazsi megtorpant. A két öles rönk balra billent, a bicikli vázaszerkezete veszélyesen megreccsent, de a mi emberünk nem veszítette el a fejét. Megigazította a derekán a kinyúlt mackónadrágot, kihúzta magát, amennyire a csontjai engedték, és a törvényadta alkotmányos jogán, a legőszintébb ártatlansággal a hangjában védekezett:
– Jáj, dehogy, biztos úr! Ezek csak ott voltak hagyva!
Katona K. Kálmán alzászlós, Karakószürcsöl egyetlen, életfogytiglanra ítélt lokális seriffje úgy ült a Szutyuki Vitara recsegő-ropogó ülésén, mint egy megriadt veréblelkű király a saját, szivacsot hullató trónján. A jármű orra mélyen, szinte élvezettel merült bele a fagyos, kékesszürke sárba, a rozsdás kaszni meg közben úgy nyöszörgött, mint egy rosszul behangolt harmónium a vasárnapi nagymisén, amikor a kántor úrnak már a harmadik guggolós fröccs után kell megszólaltatnia a pedálokat. Mellette a polgármester kapaszkodott a kopott műanyag kapaszkodóba, az arca olyan sárga volt a kora reggeli dohányfüsttől, mint a falu széli MÁV-remiz omladozó vakolata.
A cél a Kerekerdő széli sarang volt: hivatalosan a szociális tüzelőanyag-osztás ellenőrzése, különös tekintettel a vármegye által kiutalt, szigorú kvótákra meg a pecsétes papírok zörgésére. De az alzászlóst nem az államigazgatási bürokrácia fűtötte, hanem egy sokkal mélyebb, lelkibb kistelepülési anomália, ami már napok óta úgy rágta a lelke mélyét, mint a szú a régi templomi padot.
– Mondd csak, Géza – fordult oldalra Katona Kálmán alzászlós, miközben az egyik kezével lazán, majdnem elegánsan megigazította a tányérsapkáját, a másikkal meg visszakettőbe vágta a recsegő váltót –, én ezt a csodálatos matematikát egyszerűen nem tudom hova tenni. Magyarázd már el nekem, mint ember az embernek: hogy a csudába utalhatott ki a vármegye idén ennek a girhes Gazsinak dupla mennyiséget? Hat köbméter cserfa! Hat! Mégis mi a fenét érdemel meg ebből az a szilánkosra száradt akácléc, amikor a többi rendes, tisztességes cigánynak szigorúan csak a három jár, és még csak nem is cserfa?
A polgármester mélyet sóhajtott, és egy kövér, dohányfüstös legyintéssel próbálta eloszlatni a kabinban terjengő, fagyos levegőt, ami úgy megrekedt közöttük, mint a szomorúság a kocsmában záróra előtt.
– Hát az úgy volt, Kálmán – mondta Géza mester olyan lágyan, mintha csak egy régi, Mikszáth legendát mesélne –, hogy ha nem adjuk oda neki a hatot, akkor ez a Gazsi felnyomja a hivatalt a belső ellenőrzésnél a jogcímekre meg a jogállamiságra hivatkozva. Vagy ami még rosszabb: egyszerűen beköltözik a polgármesteri hivatal elé tüntetni abban a kinyúlt, Kádár-rendszerbeli mackónadrágjában, és ott fogja rágcsálni a szárazkolbászt a lépcsőn! De tudod te jól, Kálmán, hogy úgysem ez a lényeg. Úgyis tudjuk mind a ketten, mi lesz a sorsa ennek a csertölgynek is.
Az alzászlós keserűen, de azzal a végtelen, emberi megértéssel elmosolyodott, ami csak az olyan rendőröknek sajátja, akik pontosan tudják, hogy a világot nem a törvénykönyv tartja össze, aztán rákönyökölt a viseltes kormánykerékre.
– Hogyne tudnám, Géza, hogyne tudnám... Tavaly pontosan ugyanez a gyönyörű nóta szólt a Dankó rádióból. Megkapta a szociális segélyként kiutalt tűzifát, aztán mit csinált vele? Alig hűlt ki a piros pecsét a vármegyei papíron, azon nyomban pénzzé tette az egészet! A fa árát meg szép csendben, az Úrnak ajánlva elitta a kiskocsmában, mert a lelki békéjéhez meg az életöröméhez az a lőre égetően, mélyen és egzisztenciálisan fontos volt!
– Így van – bólintott komoran a polgármester, miközben a Szutyuki kerekére rátapadt a dús Karakószörcsöki agyag. – A fa elvándorolt, mint a költöző madarak, Gazsi meg ott maradt üres zsebbel, vacogó csontokkal. Csakhogy annak a girhes embernek az észjárását sosem szabad lebecsülni! Tűzifája persze tavaly is akadt bőven, miközben az egész falu fagyoskodott. Emlékszel még az Arankáék pajtájára?
– Hogyne emlékeznék – morogta az alzászlós, és a szeme sarkában megjelent az a szomorú, kisemberi derű. – A szomszéd öreg, roskadozó pajtája tavaly év végén egyszerűen beomlott a hó alatt. Kerítés azóta se volt ott semmi, a telek meg szabad préda maradt. A jó száraz, évszázados tölgy fagerendák meg – mindenféle különösebb logisztikai segítség meg teherautó nélkül – lábat meg utat találtak maguknak a hóban. És láss csodát: végül mind egy szálig Gazsiék sparheltjében kötöttek ki, és olyan gyönyörű, aranysárga lánggal ropogtak az éjszakában, mint az oltári gyertyák.
A Szutyuki Vitara egy utolsó, mélyet horkanó kanyar után kiért a fagyos tisztásra, ahol a sarangból már két rönk hiányzott – meg a frissen taposott, hókásás nyomok – várta őket. Katona Kálmán alzászlós kikapcsolta a gyújtást, hallgatta a kattogva hűlő motor zaját, és pontosan tudta: a törvény ugyan büntetni akar, de Karakószörcsölön a fizika, az emberi esendőség meg a gazsi-féle fura logika mindig pontosan egy lépéssel a paragrafusok előtt jár.
A nyomok egyenesen a műút felé vezettek. Az alzászlós és a polgármester kiszálltak a járműből, s ahogy átvágtak a fagyos avaron, a kanyarban hirtelen megállt az idő.
Ott állt a mi Gazsink. Ez a szilánkosra száradt, gyönyörűen csontos ember, aki olyan vékony volt, mint egy elsárgult szentkép a templom zugában, és a két karjával úgy ölelte azt a leharcolt, Kádár-rendszerbeli biciklit, mintha nem is egy roskadozó drótszamár volna, hanem maga a szent arkangyal, aki csodát tenni jött a Veszprém vármegyei éjszakába. A bicikli – szegény párja – már évtizedek óta hordozta magában a történelmi dialektikát, mert a kormánya a szocializmusban rendületlenül balra húzott, de a rendszerváltás táján, egy finomabb kátyúba csapódás után átvette a kor szellemét, és azóta olyan határozottan tartott jobbra, hogy ha az ember elengedte a markolatot, azonnal bekanyarodott a legközelebbi mészárosüzlet felé.
És ezen a drótszamáron feszült a kiutalt hat köbméterből hiányzó, két emberes, kövér csertölgy rönk! Úgy voltak odagubancolva bálamadzaggal meg szárítófeszítő hurkokkal, mint valami pogány oltár. A fa árasztotta magából a fagyos erdő meg a nyers, nyirkos kéreg tiszta illatát, Gazsi meg csak állt mellette a kinyúlt mackónadrágjában, a homlokán kidagadó erekkel, és a szemeiben azzal a szelíd, kutyaszerű fénnyel, amilyennel csak az olyan emberek tudnak nézni, akik életükben egyetlen törvénykönyvet sem olvastak végig, de a világ összes szomorúságát értik.
Vele szemben lépdelt elő az alzászlós. Nadrágszárán ott díszelgett az őrsön kapott kávéfolt, de az arca már nem a szigorú államigazgatás mintaképe volt. Mégis, a hivatali kötelesség kedvéért kibújt belőle a megszokott fordulat:
– Csesszed meg, Gazsi! Most meg tűzifát lopsz?! – kiáltotta a rendőr, de nem haraggal, inkább azzal a mély, fáradt nosztalgiával, ahogyan az ember a saját öregapjára szidkozik, amikor az harmadszor is elfelejti bezárni a tyúkólat.
Mire a mi Gazsink nem rándult meg, nem szaladt el – mert hová is szaladhatna egy ember két mázsa csertölggyel a polgármester jelenlétében –, hanem elmosolyodott azzal a csodálatos, kisembereknek kijáró ártatlansággal, ami ellen minden jogszabály és vármegyei rendelet tehetetlen.
– Jáj, dehogy, biztos úr! – mondta lágyan, szinte dallamosan, miközben a hideg lehelete kis fehér felhőként lebegett az orra előtt. – Ezek csak ott voltak hagyva! Hát gondolja meg, kérem alássan, ott feküdtek a hóban, szegények, teljesen egyedül, árván a Kerekerdő szélén. Hát milyen szívtelen ember az, aki hagyja a nemzeti vagyont megfagyni a hókásában? Én csak megsajnáltam őket!
A rendőr hallgatott, s mellette a polgármester is csak lassan, csendben csóválta a fejét.