Third-grade-es gimnazista koromban történt, amikor az ember még nem sejtette, hogy a világot nem a tiszta ész, hanem a hurkatöltő tekerőkarja mozgatja.
Élénken és minden recsegő ízületével előttem lebeg az a nyolcvanas évek eleji, dermesztően fagyos karakószürcsöli téli szünet. Akkoriban Karakószürcsölön a disznótor nem afféle könnyelmű délutáni matiné volt, hanem kikerülhetetlen kategorikus imperatívusz, a tiszta ész és a gyomor törvénye. Anyámék tartották a jószágot, ahogyan azt a nagyszülők sorscsapásszerűen megkövetelték, s mihelyt beállt az a bizonyos metafizikai fagy, eljött az Igazság Órája.
Összekukorékolták a fél rokonságot; Imre nagybátyám volt a böllér, a Mészáros, a Főművész, a disznóságok Plagium-mestere. Anyám, Emma sógornője, valamint a szomszédos matrónák – Zsófi néni meg Lujzi néni – alkották azt a megállíthatatlan, serény kollektívát, melynek kezei között a négylábú áldozat komótosan átlényegült a kamrapolcok időtlen táplálékává. Apámnak a legszentebb és legfelelősségteljesebb hivatás jutott: a hajnali pálinkaosztás liturgiája, valamint a saját termésű hazai olaszrizling és otelló szigorú, de mélyen humánus adagolása.
A dolgok a megszokott tragikus rend szerint haladtak. A disznó, mint valami konok egzisztencionalista, hősiesen ellenállt a végzetének, de a sok lúd végül disznót győzött. A darabolás stádiumában engem is beosztottak lótifuti-pedellusnak. Álltam a sarat, mert a lelkemben ott izzott a szent ígéret: még tavaly megfogadták a felnőttek, hogy idén én tekerhetem a Hurkatöltőt. A Hurkatöltőt! A Műszerét, mely a káoszból formát teremt!
S mit tesz az emberi gyarlóság?
A felnőttek – szüleim és Imre nagybátyám, e jogi analfabéták – derült égből a villámcsapásként egyoldalúan felmondták a munkakörömet. Márpedig a szerződés az szerződés, ha szóbeli, hát szóbeli, egy harmadik osztályos kisdiákkal szemben meg aztán pláne szentírás és kánonjog! Ők azonban mindenféle silány, áltudományos ürüggyel eltanácsoltak a Kar gépészeti kezelésétől. Olyanokat hadováltak, hogy nincs nekem ehhez elegendő fizikai energiám, s hogy a töltést kérem szépen egyenletesen kell végezni.
Hogy én ne tudtam volna, mi az az egyenletesség?! Hiszen hetek óta erre készültem! Titokban még a zongoratanár metronómját is elcsórtam az iskolából, hogy percenkénti hatvanas lüktetéssel biztosítsam a tökéletes ritmust!
Nem kívánom ecsetelni, mily komor, gyógyíthatatlan sebet kapott ott a gyermeki igazságérzetem a füstös kamra árnyékában. A belső bíróságot azonnal összehívtam, a vádlottak jelenléte nélkül lefolytattam az eljárást, s meghoztam az ítéletet: egy ilyen súlyú szószegés nem maradhat megtorlatlanul!
Büntetésül megkaparintottam a kamrából egy zacskó kakaóport, és elegáns, szinte romantikus mozdulattal belekevertem a gondosan előkészített masszába. Tudják meg végre a felnőttek, milyen az, amikor a hatalom kijátssza a kisgyermeket! A büntetés-végrehajtás hibátlanul sikerült: tizenöt kilogramm hús-rizs elegyhez pontosan huszonöt deka keserű kakaópor társult.
Aztán eliszkoltam. Órákig lófráltam Karakószürcsöl határában, rettegve a pillanattól, amikor a természetfeletti bűnömet felfedezik. Estére azonban a gyomrom olyan kétségbeejtő filozofikus korgásba kezdett, hogy kénytelen voltam hazaballagni.
A konyhában gőzölgött a disznótoros. A tál közepén, mint valami elvarázsolt keleti turbán, ott díszelgett a kakaós hurka. Terítékre került. Csend telepedett a szobára az első falatok után, mire Emma szólalt meg először, gyanakvó ábrázattal:
– Rózsikám... ezt a hurkát most új recept szerint keverted? Mert valami furcsa, pikáns, szinte egzisztenciális ízt érzek benne, nem tudom hová tenni... biztos valami új fűszerkeverék!
Anyám persze azonnal tiltakozott, mondván, a dédi ősi receptjét ő még a pápáért sem változtatná meg. Imre nagybátyám viszont – akiben ekkorra már több liternyi otelló teljesített szolgálatot – határozottan lehurrogta Emmát:
– Mit beszélsz te, Emma! Ez a hurka nemhogy jó, ez egyenesen zseniális! Fenséges! Tanulhatnál tőle!
A lényeg az, hogy a karakószürcsöli társaság elájult a gyönyörűségtől; a kakaós hurka hamarabb elfogyott, mint a remény. Megkóstoltam én is, s ha teljesen őszinte akarok lenni: szerintem csupán a sok vörösbor beszélhetett Imréből, amikor ezt a förtelmes, kesernyés tragédiát dicsérte.
A következő télen eljött az újabb disznóvágás. A Hurkatöltőt megint nem tekerhettem, de amikor este a tavalyi hurkáról áradoztak, s az ideit leminősítették, hogy „jó, jó, de hol van ez a tavalyi csodától?”, a bosszúm beteljesedett. Égve a büszkeségtől hallgattam őket: egyétek csak a dédi ósdi receptjét, én biz meg nem mondom, mitől volt a tavalyi olyan fergetegesen finom!
Azóta Karakószürcsölön vagy negyven disznó elesett már, s a szokásos társaság emlékeiben a kakaós hurka íze úgy lebeg az esti disznótorok felett, mint a megvalósult, elérhetetlen Platóni Ideál.