Az ember azt hinné, egy ünnepélyes mozdonyindítás legalább némi géptani logikával bír, de hát az utóbbi időkben a vasút üzemeltetésének módja is teljesen megváltozott. Az a bizonyos gőzös ugyanis – Dóra nevű, harmincegy évet kiszolgált, de még mindig a családi fűtőházban állomásozó modellünk –, amelyik azelőtt évtizedekig békésen rozsdált a garázssoron, s foglalá a helyet a hasznos szerszámok elől, miközben vastagon fogta, szorította a nosztalgia –, végre nagy kegyesen elindult.
Hál' istennek, mondtuk is magunkban, ideje volt: legalább felszabadul a tér, és nem kell tovább nézni ezt a hosszan elnyújtott, statikus tehetetlenséget; mellesleg, mint mellékesen, az utasszállítás vérkeringésébe is becsatlakozik. Lássuk be, erre a tevékenységre is nagy szükség van, mert az öreg szekerek már alig-alig bírják az egyre növekedő személy- és teherszállítási igényeket – a megemelkedett villanyszámlákról nem is beszélve –, no meg a lovakat is ideje volt már korszerűbb gőzösökre cserélni.
Így aztán, mikor az édesanyja – a feleségem – szelíden megjegyezte, hogy a gőzös igazán kifizethetné már a saját telefonszámláját, és hozzájárulhatna ahhoz a lakáshoz, amelyben a kislányával, Helka unokánkkal egyedül terpeszkedik, a gőznyomás hirtelen a kritikus érték fölé ugrott. Amikor meg én ezt a nyájas üzemi instrukciót kissé hangosabban is szóvá tettem a peronon, a kazánban végképp berobbant a szén.
„Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen,
Énutánam senki ne keseregjen.
Ha valaki énutánam kesereg,
A jó Isten a két kezével áldja meg.”
S a gőzös elindult. De a mai modern dinamizmus, az nem ismer tréfát! A szerelvény olyan észvesztő, huszonvalahanyadik századi tempóval lódult neki a síneknek, hogy a fűtőház logikája belesajdult: nagy és titkos útra indult az éj leple alatt, Veszprémből egyenesen Veszprémbe, egy szigorúan konspiratív, új állomáshelyre. A megtorlás pedig nem maradt el: büntetésül azonnali unokamegvonást rendeltek el a nagyszülői tisztségviselők ellen a gépházból, s a szerelvény többi része – a személykocsik, a büfékocsi, meg a kedves utasok a csomagjaikkal – ott maradtak a hideg peronon, mert az olyan apró részletekkel, mint az észszerűség, a kapcsolófejek meg a vonóhorog, senki sem akart többet bíbelődni.
Így most ott állunk a váltónál, a füstös éjszakában, és nézzük az elszabadult mozdonyt, amint teljesen magányosan, utasok és poggyász nélkül robog a vakvilágba – Veszprém egyik utcájából a másikba. A kazán fűt, a kerekek szikráznak, a sértődöttség sebessége lenyűgöző.
Íme a haladás ára: fizettünk a pénztárnál becsülettel, oszt a gőzös meg itthagyott.