Hihetetlen ez a világ, csodálatos és végtelenül szomorú, mondogattam magamban, miközben Dávid barátom, a gyanta- és fenyőillatú ácsmester letette a dörzsölt markolatú vésőit, a nehéz kalapácsot meg a gyalut a munkapad szélére, pontosan, rendben, ahogy azt a rendes mesteremberek teszik a műszak végén, majd átöltözött a kopott, kantáros nadrágjából, és ráállott arra a kétkerekű, villámdelejes guruló csodára, a rollerre. Úgy száguldott a vasútállomás felé, mint aki elől el akar szökni a világ, hogy még éppen elcsípje azt a Bécsből induló, Sopron felé pöfögő, nyikorgó kerekű személyvonatot, mert Dávid egész héten csak futott, rohanvást rohant, mint a megkergült lovak, mégis az volt az érzése, abban a mély, melankolikus mellkasában, hogy egy tapodtat sem jut egyről a kettőre. Otthon aztán, abban a negyedik emeleti, soproni odújában, ami teli volt az egyedülmaradt férfiak szagával meg az idő csendjével, fogott egy elfajzott fagyasztott pizzát, azt a gyári, szintetikus élelmiszernek titulált valamit, bedobta a mikróba, s mire az a kis doboz langyosra melegítette a vacsoráját, ő már bele is zuhant a nappali öreg foteljébe, gombot nyomott a tévén, s hagyta, hogy a képernyőből áradó, cukormázas romantika elöntse a szobát, vele együtt a lelkét, mint a túláradó Dunakanyar.
És a képernyőn, ahogy a film peregett, éppen egy sötétzöld szemeteszsák komédiája bontakozott ki, ami egy aranyfényű, édesen fülledt szeptemberi délutánon kezdődött a Dunakanyarban, azon a csodálatos, szőlő- és avarszagú órán, amikor a visegrádi kompról felszálló pára úgy borította be a hegyeket, mint valami finom, romantikus francia filmrendező lágyító lencséje. Eszter állt ott a mólón, s a szél úgy borzolta a haját, mintha maga az szerelem akarná összekócolni, Géza meg, kezében két pohár langyosodó, gyöngyöző borral, úgy bámult rá, tágra nyílt szemekkel, mintha a lány mögött nem a menetrend szerinti szárnyashajó, hanem maga a megtestesült, örök nőiesség emelkedne ki a habokból, mint valami buja Botticelli-vénusz. Egymásba habarodtak, de nem ám valami óvatos, patikármérlegen kimért, kispolgári beosztással, hanem mindent elsöprő, heves lendülettel: félévnyi száguldás következett, éjszakába nyúló világmegváltások a füstös pesti kiskocsmákban, a budapesti éjszaka sűrű, mámoros ritmusa, s úgy látszott rajtuk, szerelmük statikája olyan szilárd, hogy azon még maga a nehézkedési erő meg a rozsda sem talál fogást.
Hat hónap telt el, amikor elhatározták, hogy feladják az eldobott kávéspoharakkal, a magányos fagyasztott pizzákkal meg az elviselhetetlen éjszakai csenddel teli, csóró szingli életüket, és Eszter beköltözött Géza harmadik emeleti, nagypolgári lakásába, ahol a stukkós mennyezet alatt, a recsegő, sárgára lakkozott tölgyfa parkettán meg az ódon kőfalak között hirtelen megállni látszott az idő. A lakás minden szeglete a megérkezés, a véglegesség és az örök otthon bizakodó, édeskés melegét sugározta. Nappal együtt vadászták a bolhapiacokon a rusztikus, szúette régi fabútorokat meg a fényes rézkilincseket, esténként pedig a félhomályban, a takaró alá bújtatott, meleg lábfejek kényelmében szőtték a nagyszabású terveiket: közös balatoni nyaralásokról álmodoztak, ahol a nádtetős présházak sárga fényei elnyúlnak a víztükrön, mint a folyékony arany, meg nagyívű felújításról susogtak, ahol a belvárosi lakás falait csillogó gipszstukkók és finom Tadelakt-vakolat ékesítik majd. A szombat reggeli kávégőzben, a paplan alól alig kilátszó fejjel, halk kuncogással még a leendő gyerekeik nevét is lajstromba vették, mert szilárdan hittek benne, hogy a vágyaik statikáját semmi sem kezdheti ki ezen a bolygón.
Aztán a hétszázkilencvenhatodik napon a sors – vagy mondjuk úgy, a háztartási logisztika kiszámíthatatlan, mégis mélyen tanulságos játéka – egy apró, de veszélyekkel teli próbatétel elé állította őket.
A reggel alapvetően a megszokott, szigorú munkamegosztás jegyében indult: a szűk társasági munkamegosztásról szóló szerződés értelmében a konyhai hulladék levitele kezdettől fogva Géza kizárólagos, szent kötelessége volt, minthogy Eszter kortárs táncot oktatott, és a mindennapi életben akkora, nehéz selyemszoknyákat meg jelmezeket hordott a próbaterem felé, hogy a harmadik emeletről a szűk, csigaalakú lépcsőházban leegyensúlyozni ezekkel a textiltömegekkel önmagában is felért egy cirkuszi mutatvánnyal, ezenáltal egy sötétzöld szemeteszsákkal a kézben jelentős baleseti kockázati tényezővé emelkedett. Géza pedig rendszerint készséggel vállalta e nemes feladatot.
Ezen a nevezetes keddi reggelen azonban a vállalati bürokrácia közbeszólt, minthogy Gézának be kellett szolgáltatnia a cégénél a vállalati munkaeszközét: egy gigantikus, a kilencvenes évekből itt ragadt, nehéz fémházas számítógép-konfigot, amit a vezetőség leltározás címen rendelt be, a NAV leltározási útmutatóira hivatkozva. Géza már a kabátjában állt, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, két kézzel szorítva a mázsás IT-szörnyeteget, s a sürgető időhiány megkövetelte a gyors refelexiót a helyzetre.
– Eszter! – kiáltotta a kapualjból visszanézve, mégis mosolyogva. – Kérlek, ma vidd le te a szemetet! Már így is késésben vagyok, nem tudok még egyszer felmászni a harmadikra!
Eszter a konyhából nézett vissza, neki még volt két órája az első órájáig, kedve, mint a lakás csöndes volt és meleg.
– De Géza, tudod, hogy én a szoknyákkal alig férek el, remélem nem akarod, hogy a romlott sajtot kapargassam a lépcsőház faláról! – szólt ki félig nevetve, a kényelméből nehezen mozdulva. – És különben is, ennyit igazán megtehetsz!
Pár pillanatig apró, teátrális szópárbaj alakult ki a konyha és a folyosó között, s a hirtelen jött kapkodásban a szavak kicsit élesebbé kerekedtek a kelleténél, a zöld műanyag zsák pedig egy szempillantásra a felhalmozódott fáradtságuk szimbólumává vált. Géza hangja kicsit magasabbra csapott, ahogy a lépcsőház visszhangozta a sietség feletti bosszúságát.
Eszter ekkor egy pillanatra elvesztette a türelmét, s hogy kiengedje a gőzt, megragadta a tálalón pihenő régi, amúgy is cserére szoruló okostelefonját, amit Géza még a nagymamájától kapott és egyetlen, tökéletesen íves, drámai mozdulattal a kemény tölgyfa parkettához vágta, hogy a kijelző finom, szilánkos hálóvá repedt. Ám a teátrális lendület még tartott: a tekintete a vitrinre tévedt, ahonnan kimentette a gyermekkora óta hurcolt, féltve őrzött, átlátszó üvegből formázott, vágtató unikornisát, s egy hirtelen mozdulattal az is a földön végezte, a csillogó üvegpaták apró kristályokként szóródtak szét a lakásban.
A szoba hirtelen elnémult. Rámeredtek a parkettán fekvő szilánkokra, majd egymásra néztek, és a drámai csendet hirtelen mindkettőjükből kibukó, megállíthatatlan, gurgulázó nevetés törte meg, mert ráébredtek, mennyire abszurd, hogy egyetlen zöld nylonzsák és egy múzeumi számítógép miatt csaptak ekkora hűhót. Géza óvatosan letette a nehéz gépet, odalépett Eszterhez, átkarolta a derekát, aztán kicsit lejjebb, hajába túrt hosszasan, megcsókolta, aztán együtt takarították fel a szilánkokat; a törött telefon helyett pedig Géza még aznap délután vett egy újat, miközben Eszter szerezte be az új üvegfigurát. A sötétzöld szemeteszsákot végül közösen vitték le a szűk lépcsőházban egymásra mosolyogva – s aznap este, a ropogósra tisztított parkettán ülve tudták, hogy ha ezt a reggelt így átvészelték és átnevették, a kapcsolatuk tényleg elpusztíthatatlan.
Dávid pedig ott a soproni fotelben egyszerre csak feszült lett. A képernyőn már a stáblista szaladt lefelé, a zene halkan elhalt, s őt olyan mély, megnevezhetetlen düh szállta meg erről az egész szirupos, hazug, rózsaszín világról, hogy hirtelen felpattant, megragadta a televíziót, és úgy, ahogy volt, a hálózati kábelen keresztül a fali aljzatot is kiszakítva, egyetlen hatalmas, ács-mozdulattal kihajította a készüléket a negyedik emeleti ablakon egyenesen a soproni éjszakába.