A medvebocs – ha ugyan bocsnak lehet nevezni azt a negyvenéves, mázsás testet, amelyet a túlságosan is gondoskodó anyai szeretet kíméletes, de vaskos falai zártak el a külvilág törvényeitől – azon a tavaszon is ott ült a bakonyi barlang félhomályában.
Mici anyó már pirkadat óta a kijáratot őrizte. Megszokott mozdulattal, remegő, öreg mancsait a szikla peremére támasztva zárta el a nyílást, mintha a kinti világ nem is egy erdő lenne, hanem egy bürokratikus intézmény, amelynek paragrafusai halálos ítélettel fenyegetnek mindenkit, aki átlépi a határát. – Ne is gondolj rá, Puffancs – suttogta fojtott hangon, és teste súlyával még beljebb tolta a fiát a nedves homályba. – Odakint sárgáslépű gyíkok cirkálnak, és a vadász... a vadász az engedélyek pecsétjével a zsebében várja, hogy hibázz. Itt biztonság van. Itt a bogyópép, a meleg szikla és az én szavam, amely megóv a létezés minden alaptalan kockázatától.
Puffancs engedelmeskedett. Nem azért, mert akarta, hanem mert a negyven év alatt a barlang nedves levegője, az anyai tilalmak láthatatlan hálója és a mozdulatlanság kényelme olyan mélyen ivódott a szöveteibe, mint a kőbe a fagy. Járt ő régen valami iskolában, halványan emlékezett még a vizsgákra, de a papírok, a törvények és a kinti élet valósága idegenné vált. Néha, amikor a szomszédos réseken át beszűrődött a tavaszi erdő moraja, és a fiatal medvelányok – köztük a büszke, elérhetetlen Csilla – nevetése hallatszott a tisztásról, Puffancsban megrezzent valami fájdalmas, elfeledett ideg. De mire a gondolat megszületett volna benne, hogy talán fel kellene állnia, a testét borító zsírréteg és az anyja szigorú, aggódó tekintete máris visszahúzta a földre.
Aztán eljött az a bizonyos reggel. A levegőben fojtogató, édeses feszültség remegett. Puffancs a sötétből nézte, amint Csilla egy másik, szabadon járó, életerős hím medvével vonul el a barlang előtt. Olyan elemi, vak düh és kétségbeesés öntötte el a mellkasát, amilyenre eddig nem volt példa. Felállt. A csontjai roppantak, a súlya alatt megremegett a talaj. Elindult a fény felé.
– Hová?! – sikoltott Mici anyó, és vad félelemmel telve, utolsó kétségbeesett akadályként vetette magát a nyílás elé. – Megöleted magad!
De Puffancs most nem állt meg. A tehetetlen düh és a negyven év alatt összegyűlt, elfojtott akarat egyszerre tört utat benne. Nekiiramodott, ám a szűk, évtizedek óta bejáratott sziklakapu nem engedett: a hirtelen lendületben a saját testük préselődött egymáshoz a kőfalak között. Rettenetes reccsenés hallatszott. Mici anyó a szikla és a fia hatalmas súlya között azonnal életét vesztette.
A csend, ami ezután következett, nehezebb volt a kőnél. Puffancs ott rekedt a holttest szorításában. A félelem, a bűntudat és a hirtelen rátörő, vad, állati éhség olyan abszurd, parancsoló kényszerré vált, amely ellen nem lehetett fellebbezni. Nem gondolkodhatott. A túlélés – vagy talán a tragédia logikája – kényszerítette, hogy módszeresen, falatonként felemssze az anyját, aki életében a börtöne és egyetlen védelme volt.
Amikor a borzalmas aktus végén a kimerültségtől elnehezedve a kőfalnak dőlt, a pofájára ragadt, anyjától kitépett barna szőrszálak makacsul ott maradtak. Ahogy lélegzett, a finom szőrvégek újra meg újra megcsiklandozták az orra belsejét; ez a jelentéktelen, mégis elkerülhetetlen inger rángatta vissza a kábult, véres szendergésből, mint egy soha véget nem érő, kínzó kihallgatás.
Másnap reggel a veszprémi panellakás hatodik emeletén Puffancs arra eszmélt, hogy a díszpárnából kiszabadult apró kacsatoll csiklandozza az orrát.
Lassan tért magához. Rémülten meredt a szoba falán lógó kis tükörre, a saját, emberi arcára, kutatva a bakonyi barlang, a szörnyű kényszer és a bűn nyomait, de a tükör semmit sem mutatott, csak a megszokott, szürke valóságot.
Éppen Jehudi Menuhin hegedűszólójának agyonkoptatott lemezére illesztette a hangszedűtűt, amikor hármat kopogtak. Eszter nyitotta ki az ajtót, belépett a szobába, kezében a reggeli kávéval, és csendes, természetes hangon invitálta az asztalhoz.