A dörögdi Tikhegyen négy-öt acéltorony állt. Senki sem tudta a faluban, mire valók. Vastag huzalok tartották őket, a tetejükre keskeny vaslétra vezetett.
Hetedikesek voltunk Miklóssal. Húsz perccel voltam idősebb nála, amit később is gyakran emlegettünk, mintha ez a húsz perc magyarázatot adhatna arra, miért lettünk annyira különbözők.
Egy nyári délután felmásztunk az egyik toronyra. Alföldi papucs volt rajtunk, olyan, amiben az ember a kúthoz is kimegy. Miklós néhány fok után visszafordult.
Én mentem tovább.
Nem a kilátás érdekelt. Azt akartam tudni, meddig merek felmenni.
A hetvenedik fokon értem el a tetejét. A torony a szélben kilengett alattam. Lenéztem. A házak aprók voltak, Miklós alig látszott a fűben.
Akkor vettem észre, milyen keskenyek a fokok. Lefelé a papucs beleakadhatott a vasba, a lábam megcsúszhatott. Nem volt hová kapaszkodnom, csak a toronyba.
Miklós kiabált valamit. Nem értettem.
Sokáig álltam odafent. Aztán fájni kezdett a kezem. Tudtam, hogy ha tovább kapaszkodom, elfáradok, ha elindulok, lezuhanhatok.
Elindultam.
Lassan ereszkedtem. Nem néztem lefelé, csak a következő fokot kerestem a lábammal. Amikor elértem a füvet, leültem.
Miklós nem nevetett ki. Én sem mondtam neki, milyen szép volt odafentről a határ.
Az általános iskola után Miklós kőművesnek tanult. Én Székesfehérvárra, majd Budapestre kerültem. Ritkán találkoztunk.
Miklós szeretett gombászni. Ismerte az erdőt, tudta, mikor érdemes elindulni, hol kell keresni a vargányát. Én inkább tornyokra másztam.
Ha megláttam egy magas szerkezetet, felmerült bennem a kérdés: meg merem-e tenni?
Felmentem, és lefelé már nem voltam olyan biztos magamban.
Sokáig azt hittem, a félelmemet győzöm le. Később arra gondoltam, talán csak újra meg újra olyan helyzetbe hozom magam, amelyből nem tudok visszafordulni anélkül, hogy gyávának érezzem magam.
Aztán betöltöttem az ötvenet, majd az ötvenötöt. Már nem másztam olyan gyakran. Néha eszembe jutott a Tikhegy, és az a délután, amikor a hetvenedik fokon rájöttem, hogy a feljutás nem ugyanaz, mint a megérkezés.
Miklós négy éve meghalt. Egy évig küzdött a gégerákkal.
A temetése után négy hónappal apámmal és Imre nagybátyámmal ültünk az asztalnál. Fehérbort ittunk. Miklósról beszélgettünk, aztán a gyerekkorunkról.
Imre felidézte, mennyire aggódott értünk, amikor meglátott bennünket a tornyokon. Eszébe jutott az is, amikor nyolcadikos korunkban berúgtunk, mert apámék színházba mentek Ajkára, mi pedig végigkóstoltuk a bárszekrény italait.
– Rossz gyerekek voltatok – mondta.
Nem vitatkoztam.
Aztán hazamentem, és sokáig gondoltam arra, amit Imre mondott.
Vajon tényleg a magasságtól féltett bennünket? Vagy attól, hogy egyszer feljutunk valahová, ahonnan már nem tudunk lejönni?
Hatvanéves vagyok. Miklós négy éve meghalt.
Néha még eszembe jut a Tikhegy, a hetvenedik fok, és Miklós, aki lent várt a fűben.
Rádli Róbert