A szomszédom, Ákos színész. Ezt nem lehet nem tudni róla. Ha hazajön, Jázmin már várja az ajtóban, ha elmegy, Jázmin még utána szól valamit, ha pedig vendégek érkeznek, Ákos mesél. Többnyire a színházról, néha önmagáról, de a kettő között nem mindig könnyű különbséget tenni.
Jázmin közben tesz-vesz. Nemrég például átfestette a konyhaszekrényt. Egyedül húzta ki a helyéről, lecsiszolta, krétafestékkel átkente, majd visszatolta. Ákos este hazaért, végighúzta a kisujját a bútor oldalán, és azt mondta:
– Ez még fog.
Jázmin nem válaszolt. Talán azért, mert a festék már megszáradt, talán azért, mert az ember egy idő után megtanulja, melyik mondatra nem érdemes felelni.
Engem mindenesetre bosszantott a dolog.
Én annak idején télen vittem a gyerekeket óvodába. Szakadó hóban, sárban, fagyban. A vastag kabát alatt megizzadtam, a gyerekek pedig az óvoda melegében úgy kapaszkodtak belém, mintha az öltözőben kezdődne a világtörténelem. Mire lefejtettem róluk a csizmát, a kesztyűt, a sálat, a sapkát, már indulhattam is vissza, mert a munkahelyemen nem tartottak fenn számomra külön időjárási kategóriát.
Megcsináltam. Nem volt benne semmi különös. A gyerekeket el kellett vinni, a munkába be kellett érni, a számlákat ki kellett fizetni.
Most nyugdíjas vagyok. A nyugdíjam nem különösebben alkalmas arra, hogy az ember belőle nagyvonalú legyen. Minden hónapban újra kiszámolom, mire futja, és minden hónapban arra jutok, hogy a számolásnak nincs különösebb értelme.
Ákos viszont egyetlen fellépéssel megkeresi azt, amit én egy hónap alatt. A közönség tapsol neki, virágot kap, interjúkat ad, és ha valaki megkérdezi tőle, hogy van, azt mondja, fáradt. Én is fáradt vagyok, de engem ezért még soha senki nem tapsolt meg.
A másik szomszédom, Zoltán, egészen másféle ember. Ő nem színész. Csendes, udvarias, ráérős. Ha az udvaron találkozunk, köszön, megáll, érdeklődik a világ dolgai felől, de soha nem úgy, mintha a világnak feltétlenül szüksége volna az ő véleményére.
Ez a szerénység is bosszantott.
A felesége, Éva, egy nagyvállalat igazgatója. Évtizedek óta dolgozik, utazik, tárgyal, döntéseket hoz. Négy gyerekük van, és Éva mindegyiknek igyekezett biztos jövőt teremteni. Zoltán eközben egy olyan munkakörben dolgozott, amelyről az embernek legfeljebb annyi jutott eszébe, hogy bizonyára létezik. Nem keresett sokat, nem épített karriert, nem emlegetett sikereket.
A gyerekek felnőttek, de Zoltán még mindig segít nekik. Bútort szerel, polcot fúr, lakást rendez be. Ha valamelyiküknek elromlik a csapja, Zoltán megjelenik egy szerszámosládával.
Én ezt úgy neveztem magamban, hogy képtelen elengedni őket.
Éva egyszer elmesélte, hogy a cége súlyos pénzügyi bajba került. A tartozás milliárdos nagyságrendű volt. Úgy beszélt róla, mint aki egy egész élet munkáját látja egyszerre összeomlani. A végén azt mondta, otthon is sírt.
– És Zoltán mit szólt? – kérdeztem.
Éva elmosolyodott.
– Azt mondta, ne aggódjak, édesem, majd csak lesz valahogy.
Ezt a mondatot sokáig őrizgettem magamban. Micsoda könnyelműség! Könnyű annak a „valahogyban” bíznia, aki soha nem vállalt komoly kockázatot, és akinek nem kell a saját döntései következményeivel szembenéznie.
Én legalább tudtam, mit jelent felelősséget viselni. Színész vagyok én is, bár nem olyan sikeres, mint Ákos. Délelőtt próba, délután szövegtanulás, este előadás. Ha fáj valamim, akkor is fel kell mennem a színpadra. A közönség nem azért vált jegyet, hogy az én gondjaimat hallgassa.
Néha, amikor a függöny mögött állok, arra gondolok, hogy az ember egész életében szerepeket játszik. Csak vannak, akiknek ezért fizetnek, és vannak, akiknek nem.
Ezt a gondolatot különösen találónak éreztem. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer ellenem fordul.
Július közepén grillpartit rendeztünk a belső udvarban. Zoltán hozta a húst, Ákos a bort, Éva pedig a telefonját, amelyet sokáig nézegetett, mielőtt végre kikapcsolta.
Jázmin salátát készített. Én a tűzkosár mellett ültem, és arra gondoltam, hogy az ilyen estéknek megvan a maguk rendje. A férfiak tüzet raknak, a nők előkészítik az ételt, aztán mindenki úgy tesz, mintha az egész magától történne.
Zoltán gondosan forgatta a tarját. Ákos bort töltött, és elmesélte, hogyan változtatta meg a rendező az utolsó pillanatban az előadás egyik jelenetét.
– Akkor persze újra kellett gondolnom az egész figurát – mondta.
Én ismertem ezt a mondatot. Sokszor hallottam már tőle, és minden alkalommal úgy éreztem, mintha az egész színháztörténet azon az estén dőlt volna el.
Jázmin közben arról beszélt, hogy milyen jó érzés volt egyedül felújítani a konyhát.
– Amikor elkészültem, leültem a földre, és csak néztem. Tudod, milyen érzés, amikor valamit a saját kezeddel csinálsz meg?
Éva letette a poharát.
– A saját kezeddel megcsinálni valamit, az persze jó. De az igazi függetlenség azért nem a bútorfestésnél kezdődik.
Jázmin ránézett.
– Hanem?
– Hanem ott, hogy az ember képes eltartani magát, és vállalja a döntései következményeit.
A tűzben megreccsent egy fahasáb.
– Én eltartom magam – mondta Jázmin.
– Nem egészen ezt mondtam.
– De pontosan ezt akartad mondani.
Éva hátradőlt. Az arcán megjelent az a kifejezés, amelyet már láttam rajta a televízióban nyilatkozó vállalatvezetők arcán: a másik félnek még van lehetősége belátni, hogy tévedett.
– Tudod, én egész életemben felelősséget vállaltam. Emberekért, döntésekért, pénzekért. Nem lehetett csak úgy félreállni, ha valami nehézzé vált.
– És szerinted én félreállok?
– Szerintem kényelmes dolog függetlenségről beszélni, ha közben mások viselik a terheket.
Jázmin elhallgatott. Aztán lassan letette a poharát.
– Érdekes. Én meg azt gondolom, hogy kényelmes dolog mások életét a saját mércéd szerint megítélni.
Éva arca elvörösödött.
– Én legalább csináltam valamit az életben!
– Én is!
– Mit? Lefestettél egy szekrényt?
Jázmin felállt.
– Te megmentettél egy vállalatot, és most azt hiszed, hogy ettől mindenki más kevesebbet ér nálad!
A mondat után csend lett.
Éva szája megmozdult, de nem szólt. Talán azért, mert Jázmin igazságtalan volt. Talán azért, mert nem egészen.
Ákos ekkor felállt, odalépett a feleségéhez, és megfogta a könyökét.
– Gyere, menjünk be.
Nem emelte fel a hangját. Nem védte meg Jázmint, de Évát sem támadta. Egyszerűen hazavezette a feleségét, mintha egy hosszú előadás után már nem volna értelme tovább vitatkozni a rendezővel.
Zoltán Éva mellé lépett. A vállára tette a kezét.
Éva lehajtotta a fejét. A válla remegett.
Én arra gondoltam, hogy lám, megint Zoltánnak jutott a könnyebbik szerep. Nem kellett semmit megoldania, nem kellett érvelnie, nem kellett felelősséget vállalnia. Elég volt ott állnia a felesége mellett.
Aztán eszembe jutott a milliárdos tartozás, a „majd csak lesz valahogy”, és elfogott a régi ingerültség.
Zoltán lassan fölemelte Éva fejét.
– Nézz rám – mondta.
Éva ránézett.
– Ezt nem kellett volna.
– Mit?
– Így beszélned Jázminnal.
Éva szeme megtelt könnyel.
– Nem érted, Zoltán. Én egész életemben…
– Tudom.
– Nem, nem tudod! Te nem tudod, milyen az, amikor minden rajtad múlik!
Zoltán egy pillanatig hallgatott. Aztán megsimította a felesége vállát.
– Lehet. De attól még nem beszélhetsz így az emberekkel.
Éva nem válaszolt.
Zoltán bekísérte a lakásba. Az ajtó becsukódott mögöttük.
A parázs lassan kihunyt. Az asztalon ott maradt néhány üres pohár, egy darab kenyér, a saláta alján összegyűlt lé. Én még sokáig ültem a kertben, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért olyan nehéz az embernek elviselnie, ha másvalaki másképpen él, mint ő.
Másnap reggel Zoltánnal a postaládáknál találkoztam.
– Jó reggelt – mondta.
– Jó reggelt.
Egy darabig hallgattunk.
– Hogy van Éva? – kérdeztem végül.
– Rosszul aludt.
– Gondolom, a céges ügyek miatt.
Zoltán bólintott.
– Azok miatt is.
Meglepett ez a válasz. Mintha volna még valami, amiről nem tudok.
– Maga nem szokott aggódni? – kérdeztem.
Zoltán rám nézett. Nem sértődötten, nem fölényesen. Inkább úgy, ahogy az ember egy kérdést próbál megérteni, mielőtt válaszolna rá.
– Dehogynem.
– Csak nem mutatja?
– Nem mindig.
Aztán elindult a garázs felé. Az egyik gyerekének elromlott a konyhaszekrénye, mondta, meg kellene néznie.
Én ott maradtam a postaládák előtt.
Sokáig azt hittem, hogy a felelősség az, ha az ember magára veszi a terheket, és nem panaszkodik. Aztán azt hittem, hogy az a felelősség, ha az ember sikeres lesz, és eltartja a családját. Később azt, hogy az a felelősség, ha az ember nem futamodik meg.
Zoltán valószínűleg egyik meghatározást sem ismerte.
Ő csak hazament, ha szükség volt rá.
Én pedig elindultam a próbára. Aznap este előadásom volt. A tükör előtt megigazítottam a nyakkendőmet, és megpróbáltam felidézni a szöveget.
A szerepem egy öregember volt, aki egész életében azt hitte, hogy igaza van.
A közönség a végén nevetett.
Én is velük nevettem, mert ez volt a dolgom.
Rádli Róbert