Önértékelési dráma öt felvonásban – átdolgozott, 18. változat – na jó, én nem vagyok annyira biztos a dolgomban, mint Dolfi
Bécsben, egy öreg bérház legfelső emeletén lakott Adolf. A szobában vaságy, mosdótál, egy billegő asztal és néhány rajz sorakozott. A falnak támasztott vásznakon házak álltak, utcák futottak a semmibe, a háztetők fölött pedig szürke égbolt terpeszkedett.
Adolf reggelente gondosan eligazította a haját. A cipője lyukas volt, de a választék egyenes.
A háziasszony kopogás nélkül nyitott be.
– Herr Hitler, a lakbér!
– Tudom, Frau Krausewitz.
– Ezt már a múlt héten is tudta.
– A pénz nem terem a fán.
– Akkor talán dolgozni kellene.
Adolf a rajzaira mutatott.
– Én dolgozom.
Az asszony végignézett a vásznakon.
– Ezekből nem lehet lakbért fizetni.
– Maga nem ért a művészethez.
– A művészet talán ért a magához?
Adolf felállt. A háziasszony már az ajtóban járt, amikor még utána szólt:
– Egy napon maga is büszke lesz rá, hogy ismert engem!
– Arra nem vennék mérget! – mondta az asszony, és becsukta az ajtót.
Néhány héttel később Adolf felvételizett a művészeti akadémiára. A professzorok sokáig nézték a rajzait.
– Az épületek nem rosszak – mondta az egyik.
Adolf kihúzta magát.
– De?
– Az emberábrázolás gyenge. A kompozíció bizonytalan. A felvételét nem javasoljuk.
– Önök nem a rajzaimat bírálják – mondta Adolf. – Engem bírálnak.
– A kettő között különbség van.
– Maguk szerint.
Az ajtóban még visszafordult.
– Ezt meg fogják bánni.
Odakint sokáig állt a lépcsőházban. A kezében szorongatta a rajzait. Aztán összehajtotta őket, és betette a kabátja alá.
Este új lapot vett elő. Nem házat rajzolt, hanem térképet. Egyenes vonalakat húzott, határokat jelölt ki, színekkel választotta el egymástól a területeket.
Másnap újabb térképet készített.
A harmadik napon már egész Európa elfért az asztalán.
Frau Krausewitz benyitott.
– Megint rajzol?
– Dolgozom.
– És ezúttal fizetni is fog?
Adolf a térkép fölé hajolt.
– Egyszer majd mindenki megtudja, ki vagyok.
– Nekem elég, ha a hónap végéig megtudja, mennyivel tartozik.
Adolf nem felelt. Keze remgett. A ceruzájával vastagabbra cikk-cakkosabbra húzta a határokat.
Évekkel később Adolf egy hatalmas terepasztal felett állt. A falakon térképek lógtak, az asztalon apró katonák, tankok és zászlók sorakoztak. A tábornokok félkörben álltak körülötte.
Adolf a pálcájával rábökött egy mocsaras területre.
– Itt törünk át.
Az egyik tábornok közelebb lépett.
– Mein Führer, az út járhatatlan. Az utánpótlás elakadt, a hadtest napok óta nem mozdul.
– Akkor mozdítsák meg!
– A terepviszonyok…
– A terepviszonyok nem adnak parancsot!
A tábornok elhallgatott.
Adolf odébb tolta a kék jelzésű egységeket.
– Innen északnak fordulnak. Aztán bekerítik az ellenséget.
– Nincs elegendő üzemanyagunk.
– Miért nincs?
– Mert a szállítmányok nem érkeznek meg.
– Akkor gondoskodjanak róla, hogy megérkezzenek!
A tábornok a térképre nézett.
– Mein Führer, a vasútvonalat bombázták.
Adolf lassan letette a pálcát.
– Maga szerint én nem tudok térképet olvasni?
– Nem ezt mondtam.
– Akkor mit mondott?
– Azt, hogy a hadtest nem tudja végrehajtani a parancsot.
Adolf az asztalra csapott.
– Aki nem tudja végrehajtani a parancsot, az alkalmatlan!
A tábornok hátralépett. A mellette álló tiszt lesütötte a szemét.
– Van még valakinek észrevétele? – kérdezte Adolf.
Senki sem jelentkezett.
– Helyes. Akkor a hadtest áttör.
Az értekezlet véget ért. A tábornokok elindultak kifelé. A folyosón az egyikük megállt.
– Maga szerint mi lesz ebből?
A másik megigazította a kesztyűjét.
– Ezt odabent kellett volna megkérdeznie.
– Odabent mindenki tudta a választ.
– Akkor miért nem mondta senki?
A tábornok felvette a sapkáját.
– Mert mindenki tudta, mi történik azzal, aki kimondja.
Odabent Adolf egyedül maradt a terepasztallal. A pálcájával új útvonalat rajzolt a térképre.
A kis katonák nem tiltakoztak.
1945 tavaszán rendkívüli értekezletet hívtak össze. Az asztalra vastag iratcsomót tettek. Adolf belépett, és azonnal észrevette, hogy a terepasztalról eltűntek a térképek.
– Mi ez?
– A vezetői teljesítmény felülvizsgálata – felelte az ülésvezető.
– Miféle felülvizsgálat?
– A további együttműködés feltételeinek értékelése.
Adolf felnevetett.
– Ki rendelte ezt el?
– A jelenlévők.
– Kik azok a jelenlévők?
A tábornokok egymásra néztek.
Az ülésvezető felnyitotta az iratcsomót.
– Az első megállapítás: a stratégiai célok és a tényleges lehetőségek között jelentős eltérés mutatkozik.
– Ostobaság.
– A második: a szakmai észrevételeket a vezető személyes támadásként értelmezi.
– Hazugság.
– A harmadik: a veszteségekről szóló jelentéseket nem veszi figyelembe.
– Mert hamis jelentéseket kapok!
– A negyedik: a felelősséget minden esetben a végrehajtókra hárítja.
Adolf felállt.
– Én vagyok a főparancsnok!
– Ezt a jegyzőkönyv is tartalmazza.
– Akkor tudják, hogy nekem van igazam!
Az ülésvezető lapozott.
– A szavazás eredménye egyhangú.
Adolf körülnézett.
– Maga is? – kérdezte az egyik tábornoktól.
Az nem válaszolt.
– Maga is? – fordult a másikhoz.
A tábornok az iratait rendezgette.
– Ezt nem tehetik velem – mondta Adolf.
Az ülésvezető elé csúsztatta a határozatot.
– A vezetői megbízatása megszűnt. A dokumentum tartalmazza a kézbesítés és a jogorvoslat rendjét.
Adolf az első oldalra meredt.
– És ki fogja vezetni a birodalmat?
– Erről a következő ülésen döntenek.
– Következő ülés? – Adolf hangja elcsuklott. – Maga azt hiszi, hogy ez egy hivatal?
Az ülésvezető becsukta az iratcsomót.
– A mai ülés véget ért.
Adolf még mondott valamit, de a jegyzőkönyvben már csak ennyi szerepelt:
Az érintett a határozatot tudomásul venni nem kívánta.
Odakint a folyosón két tiszt beszélgetett.
– És most mi lesz vele?
– Nem tudom.
– Valamit azért csak tud csinálni.
A másik megvonta a vállát.
– Akkor majd csinál valamit.
Néhány évvel később egy reklámügynökség igazgatói irodájában fiatal munkatárs állt az íróasztal előtt.
– Találtam egy embert az Astral-X kampányhoz.
– Színész?
– Valami olyasmi.
– Ismeri a terméket?
– Még nem.
– Akkor miért ő?
– Határozott fellépése van. A rendről és a tisztaságról meggyőzően tud beszélni.
Az igazgató hátradőlt.
– A múltjával mi lesz?
– Nem a múltját reklámozzuk.
– És ha valaki kérdez?
– Akkor megkérjük, hogy figyeljen inkább a termékre.
Adolf az első próbafelvételre fehér ingben érkezett. A sminkes bepúderezte az arcát, a fodrász megigazította a haját. A rendező a kamera mögül figyelte.
– A dobozt nézze, ne engem – mondta.
Adolf bólintott.
– És természetesen beszéljen.
A kamera elindult.
Adolf felemelte a mosóporos dobozt.
– A FOLT NEM MENEKÜLHET! A KOSZOS FOLTOKAT VÉGKÉPP ELTÖRÖLJÜK!
A rendező leengedte a kezét.
– Állj!
Adolf letette a dobozt.
– Mi a probléma?
A rendező odament hozzá.
– Semmi. Csak azt szeretném, ha egy kicsit fenyegetőbben mondaná.
– Fenyegetően?
– Ez háború a kosz ellen, Herr Hitler.
– Tudom, mi ez.
– Akkor még egyszer. Mosolyogjon is.
Adolf megpróbált mosolyogni.
A rendező a kamerába nézett.
– Vegyük fel így is.
A felvétel másnap adásba került. A reklám nagy sikert aratott. A boltok újabb szállítmányokat rendeltek, a háziasszonyok megjegyezték a szlogent, a cég pedig újabb szerződést ajánlott Adolfnak.
A következő forgatáson már saját széket kapott.
– A rendező úr hol van? – kérdezte.
– Beteg.
– Ki fogja vezetni a felvételt?
– Maga ismeri a szöveget.
Adolf elolvasta a jelenetet.
– Ezt át kell írni.
– Miért?
– Nem elég határozott.
– A megrendelő jóváhagyta.
Adolf a forgatókönyvre csapott.
– Akkor a megrendelő nem érti a reklámot!
A fiatal munkatárs elvette előle a papírt.
– Herr Hitler, ez a mi produkciónk.
Adolf lassan felé fordult.
– Maga tudja, ki vagyok én?
– Igen.
– Akkor?
A munkatárs a kamera felé intett.
– Öt perc múlva forgatunk.
Adolf sokáig nézte, aztán leült a saját székére.
A kampány új jelmondata a következő évben jelent meg:
A tisztaság nem alku tárgya.
Adolf aláírta a szerződést, és megkérdezte, mikor emelik a gázsiját.
Dolfi nyugdíjas éveire vett egy kis üdülőt Zalakaroson. Reggel hatkor kelt, összehajtotta a köntösét, és pontosan nyitáskor érkezett a fürdőbe.
Egyik reggel egy férfi kiflit majszolt a medence szélén.
– Uram! – szólt rá Dolfi. – Itt nem szabad enni.
A férfi lenézett a kezében tartott kiflire.
– Nem látok tiltó táblát.
– Attól még vannak szabályok.
– Hol vannak kifüggesztve?
– Minden rendes ember tudja, mi a helyes viselkedés.
A férfi lenyelte a falatot.
– Maga talán az igazgató?
– Nem.
– Akkor miért szól bele?
Dolfi kihúzta magát.
– Mert valakinek rendet kell tartania.
A férfi vállat vont, és odébb ment. Két morzsa a kövön maradt.
Dolfi kimászott a vízből, felvette a törülközőjét, és a morzsákért indult.
Zalakaroson találkoztam vele. A fürdő büféjében ültünk, előttünk két dobozos diabetikus üdítő. Dolfi a takarítószerekről panaszkodott.
– Képzeld, Róbert, a fürdő nem tőlem rendeli az árut.
– Talán van más beszállítójuk is.
– De én értek a tisztasághoz!
– Ezt nem vitatom.
– Akkor miért mástól vásárolnak?
– Államérdek – mondtam. – Nálunk annak idején a szovjet termékeket kellett megvenni. Sztálin is lehetett volna mosóporügynök, ha úgy alakul.
Dolfi a dobozát forgatta. Aztán megkérdeztem:
– Mondd csak, Dolfi, miért kellett kiirtanod a zsidóságot?
Sokáig nézte az üdítőt.
Azt hittem, nem válaszol.
Aztán fölemelte a fejét.
– Tudod te, Róbert, hogy engem Bécsben az a polák Krausewitzné mennyit cseszegetett a lakbér miatt?
– Tudom – mondtam. – Mesélted.
– Na, látod!
Koccintottunk.
A doboz oldalán nagy betűkkel ez állt: CUKORMENTES.
Rádli Róbert