A pincében két férfi vitatkozott.
– Az ember olyan, mint a jó bor – mondta az egyik.
– És ha ecet lesz belőle?
A másik a hordók között állt. Az arcát nem lehetett kivenni a félhomályból.
– Akkor valamit elrontottak.
– Vagy csak túl sokáig hagyták állni.
Az első férfi nem válaszolt. Megnyitotta a hordó csapját, és a pohárba engedett egy kevés vörösbort. Megforgatta, a fény felé tartotta. A pohár falán lassan megindultak a cseppek.
– A borhoz türelem kell – mondta végül.
– Az ecethez is.
– Az ecet romlás.
– A bor is az lehet, csak tovább tart felismerni.
A pince egyik sarkában víz csöpögött egy kőedénybe. A hangja szabályos volt, akár egy óra, amelyik nem tudja, mit mér.
Kálmán felébredt.
Az ágya mellett fehér fal, az ablakon rács. A pohár nem volt sehol. A kezét mégis úgy tartotta, mintha üveget fogna. Lassan megdöntötte, aztán visszaállította. Vigyázott, nehogy felkavarja az üledéket.
A nővér az ajtóból figyelte.
– Kálmán, reggelizni kellene.
A férfi bólintott, de nem nézett rá. A jobb keze közben megmozdult a takarón. Ujjai egy láthatatlan kart húztak hátra, aztán előretolták. Megint. Megint.
– Mit csinál? – kérdezte a nővér.
– Dolgozik – felelte Kálmán.
A nővér nem kérdezte meg, min.
Erzsébet a konyhában ült, és zoknit kötött, amikor Kálmán hazament hozzá. A fiú már régen nem volt fiú, de az anyja számára valahogy megmaradt annak. Az arca megöregedett, a mozdulatai lelassultak, ám ha Kálmán belépett, mindig úgy emelte fel a fejét, mint aki még vár valamit.
– Ettél? – kérdezte.
– Igen.
– Mit?
Kálmán nem emlékezett.
Az asszony letette a kötést.
– Megint a pincéről beszélsz álmomban.
– Nem a pincéről.
– Hát miről?
Kálmán az ablakhoz lépett. A hegyoldal túlsó végén látszott néhány sor szőlő. A családi birtokból ennyi maradt az ablakon át: pár sor, néhány karó, a gaz között megülő fény.
– Apámról – mondta.
Erzsébet visszavette a kötőtűket.
– Apád sokáig várt rád.
– Tudom.
– Aztán már nem várt.
Kálmán megfordult.
– Nem ő hagyott el minket, édesanyám. Én hagytam el őt.
Az asszony nem felelt. A fonal megfeszült a két keze között.
Kálmán huszonhét évesen ment el a hegyről. Nem veszekedtek. Nem csapta be az ajtót, nem mondott olyat, amit később vissza kellett volna vonnia. Egyszerűen közölte az apjával, hogy más életet akar. A városban munkát kapott, lakást bérelt, megtanulta, hogyan kell úgy élni, hogy az embernek ne kelljen minden reggel a földet néznie, nem fagyott-e el éjszaka a termés.
Az apja a présház előtt állt, kezében metszőollóval.
– És a szőlővel mi lesz?
– Majd megoldod.
Az apja bólintott. Nem könyörgött, nem szidta. Kálmán talán azt várta, hogy legalább egyszer az életben mondja neki: maradj. Vagy azt, hogy menjen a pokolba. Bármelyik könnyebb lett volna.
De az apja csak ennyit mondott:
– Akkor vigyázz magadra.
Kálmán elment.
Éveken át azt gondolta, jól döntött. Nem volt boldogtalan. Volt fizetése, lakása, egy asszony, aki egy ideig vele élt, és voltak vasárnapok, amelyeken nem kellett semmit csinálnia. A szőlőhegy ritkán jutott eszébe. Ha mégis, úgy gondolt rá, mint egy régi kabátra, amelyet az ember kinőtt, és már nincs oka visszavenni.
Aztán az apja meghalt.
Kálmán a temetés után felment a pincébe. A hordókban még ott volt a bor. A fal mellett rozsdás szerszámok, az asztalon egy repedt pohár. A présház kulcsa ugyanott lógott, ahol gyerekkorában.
Azt hitte, majd eladja az egészet. Csak végig kell nézni, mi maradt, papírokat intézni, vevőt találni. Ehelyett napokig nem ment le a hegyről. Reggel kinyitotta a pinceajtót, este bezárta. Megszagolta a hordókat, megérintette a dongákat, és egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy az apja nem tanította meg neki, hogyan kell elbúcsúzni valamitől, amit az ember maga hagyott ott.
A birtok lassan elvadult. Kálmán nem tudta, a földet nem tudja-e már művelni, vagy önmagát nem tudja rávenni. A kettő között egyre kevésbé látott különbséget.
Tavasszal a szőlőben metszettek.
Az egyik kezében olló, a másikban egy vessző. Kálmán sokáig nézte, melyiket vágja le. Az apja azt tanította, hogy nem a legerősebbet kell meghagyni, hanem azt, amelyikből a tőke a következő évben is élni tud.
De honnan tudja az ember, melyik az?
Végül vágott. A vessző a földre esett.
A következő tőkénél megint habozott. Aztán egyre gyorsabban dolgozott, mintha a mozdulatok sebessége pótolhatná azt, amit nem értett. Mire dél lett, sajgott a keze, és a földön szabályos sorokban feküdtek a levágott ágak.
Este a pincében leült egy hordó elé.
– Az ember olyan, mint a jó bor – mondta hangosan.
A hangja idegenül csengett.
– És ha nem az?
Nem tudta, ki kérdezte. Az apja? Ő maga? Valaki, akinek az arca nem látszik a hordók között?
– Akkor elrontották.
– Ki?
Kálmán felállt, de a pince üres volt.
Nyáron traktorra ült.
A régi Agromat nehezen indult, aztán köhögve életre kelt. Kálmán ráfogott a kormányra. A tenyere emlékezett a kopott műanyag felületére, az ujja megtalálta a váltót, a lába tudta, mennyire kell nyomni a pedált.
A szőlősorok közé fordult.
– Úgy vezesd, hogy a sort nézed előre, ne a kormányt – mondta valaki a háta mögött. – Ha mindig a kormányt figyeled, nekimész a tőkének.
Kálmán nem fordult hátra. Nem kellett.
A traktor egyenletesen haladt a sorok között. A gép megremegett egy gödörben, aztán kisimult a talaj. Kálmán előre nézett. A sorok összefutottak a távolban, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész hegy egyetlen hosszú, egyenes úttá változna.
Aztán a kép szétesett.
A traktor állt. A motor leállt. Kálmán a kormány fölé hajolt, és nem tudta, hol van.
A keze még mindig fogta a kormányt.
A kórteremben az orvos azt mondta, pihenésre van szüksége. A nővér azt mondta, vegye be a gyógyszerét. Erzsébet látogatáskor almát hozott, amelyet Kálmán nem evett meg.
Az idő telt. A napokat nem különböztette meg egymástól semmi, csak a fény változása az ablakon. Kálmán néha beszélt, máskor hosszú órákon át hallgatott. Ha kérdezték, mit szeretne, nem tudott válaszolni.
A keze azonban nem pihent.
Bal kezében egy láthatatlan poharat tartott. Óvatosan megdöntötte, megforgatta, majd visszaállította, hogy az üledék ne kavarodjon fel. Jobb kezével egy képzeletbeli kart húzott hátra, előretolt rajta valamit, aztán újra kezdte.
A nővér egyszer megállt az ágya mellett.
– Mit csinál a bal kezével?
Kálmán a pohárra nézett.
– Vigyázok rá.
– Mire?
A férfi sokáig hallgatott.
– Hogy ne romoljon meg.
A nővér bólintott, mintha értené. Talán értette is. Aztán megkérdezte:
– És a másik?
Kálmán a jobb kezére nézett. Az ujjai megálltak a levegőben.
– Azt nem tudom.
Aznap este sokáig feküdt nyitott szemmel. A folyosóról beszűrődött a nővérek lépteinek zaja. Valahol csap csöpögött. A hangja szabályos volt, akár egy óra, amelyik nem tudja, mit mér.
Kálmán felidézte apja arcát, de csak a kezét látta maga előtt: a metszőollót tartó, kérges ujjakat. Arra gondolt, hogy talán nem kellett volna elmennie. Aztán arra, hogy ha marad, talán egész életében azt kérdezi, miért nem ment el.
Nem tudta, melyik gondolat igazságosabb.
Az ember néha úgy hoz döntést, hogy még nem tudja, milyen ember lesz belőle, aki majd viseli a következményeit.
Kálmán lassan megemelte a bal kezét, mintha koccintani akarna valakivel. A jobb keze közben ismét megmozdult, egy láthatatlan kart húzott maga felé.
Aztán mindkettő megállt.
A szobában csönd lett. Az ablakon át beszűrődő fényben porszemek lebegtek.
Kálmán nem tudta, bor volt-e valaha, vagy már akkor is ecet, amikor elindult a hegyről. Azt sem tudta, az apja megbocsátott-e neki, vagy volt-e egyáltalán mit megbocsátania.
Csak azt tudta, hogy a keze még emlékszik.
És hogy holnap, ha felébred, talán megint megpróbálja ugyanazt a mozdulatot.
Rádli Róbert