A dörögdi Tikhegyen az ember szinte harapni tudta a határ szélét, ahol a délutáni tikkasztó csend összeér a mindenség tücskös morajával. Hetedikesek voltunk Miklóssal, azzal a fajta gyermeki daccal és szövetséggel megáldva, amit csak azok ismernek, akik ugyanazon a napon, órában bújtak elő a világra, mintha valami odafönn elrontott volna egy ikresítést.
Valami oknál fogva – amit a falu népe sosem tudott hová tenni, mert se katonák, se mérnökök nem jártak ott soha, csak a legelésző birkák meg a délibáb – négy-öt vaskos acéltorony meredezett az ég felé. Nem holmi rácsos rádióadók voltak azok, hanem nehéz, komor, földbe gyökerezett oszlopok, amelyeket vastag, sodrott acélhuzalok feszítettek ki a mindenség irányába, mintha magát az eget tartanák meg, hogy ne szakadjon rá a dörögdi határra. Hatvan-hetven vaslétrafok vezetett felfelé, egyenesen a semmibe.
Nyáron mi mindig Alföldi papucsban indultunk el. Olyan egyszerű, kopott bőr papucs volt az, amiben nyaranta az udvaron meg a kút körül szaladgált az ember, esze ágában sem volt senkinek hegymászásra készülni. Miklóssal először csak nevetgéltünk alul, aztán felmásztunk mindketten pár fokot, csak úgy a játék kedvéért, meg hogy lássuk a határt a gyep szintje fölül.
De aztán a vágyakozás bennem egyre erősödött.
Miklós hamarabb megunta, vagy talán a józan esze súgta meg idejében, hogy ott fenn nincsen semmi keresnivalónk, de én megindultam. Felfelé menet még nem volt bennem félelem. Ahogy emelkedtem, a világ lassan összezsugorodott: a dörögdi házak tetői úgy feküdtek lent, mint eltévedt kártyalapok a zöld posztón, a Tikhegy gerince meg elnyúlt a délutáni fényben. Csak azt éreztem, hogy a szerkezet él. A torony nem volt holmi holt vas; alattam és fölöttem finoman, rugalmasan zengett a fém, mintha egy hatalmas hangszer húrja lett volna, amit a szél penget.
Aztán elértem a tetejét.
Fent a magasságban a szél már nemcsak simogatott, hanem lökdösött. A torony – amelyet lent stabilnak hittünk – odafent a legenyhébb szellőre is mély, félelmetes ívben hintázott. Olyan volt, mintha a magas égbe feszülő hajó árbocának a csúcsán, amely lassan ringatja a csillagokat.
Ott álltam a hetvenedik fokon, papucsban, kapaszkodtam.
A létra fokai nem széles falécek voltak, hanem vékony, éles vas zártszelvények. Ha lefelé indulok, a papucsom biztosan megcsúszhat, és a lábam belecsúszhat a vasrácsba. Odafent, a semmiben, a himbálózó acélcsúcsán egyszerre ellenségem lett az idő. A félelem nem hirtelen jött, hanem rátelepedett a vállamra, körbefonta testemet, mint egy polip.
Hosszan, nagyon hosszan kapaszkodtam odafent, görcsösen markolva a rozsdás vasat. Lent Miklós hangja már alig hallatszott, valahonnan a mélyből motyogott valamit, de a szél elvitte a szavait. Rossz volt belegondolni, hogy le kell jönni. Minden egyes mozdulat a zuhanással fenyegetett.
De az idő kényszerített. A kezem ujjpercai elzsibbadtak a görcsös csimbaszkodástól, a karom kezdett feladni mindent; a kapaszkodás már annyira kényelmetlen, égető kín volt, hogy nem maradt választásom. Ha maradok, leesem az elgémberedéstől; elindultam lefelé.
A lefelé vezető út olyan volt, mint egy rossz álom, amelyben az ember a saját súlyától is fél. Fokról, fokra másztam lefelé a vasfokokon. A szél lökdöste a hátamat, de amikor végre elértem a füves talajt, és a talpam ismét megérezte a dörögdi talaj biztonságát, megnyugodtam.
Miklós ott állt mellettem, hallgattunk. Nem volt kedvem elmesélni, milyen szép is a dörögdi határ.
Miklós az általános iskola után kőművesnek tanult, én pedig Székesfehérváron, majd Budapesten; csak ritkán futottunk össze, de ha mégis, a tény, hogy csupán húsz perccel vagyok idősebb nála, mindig szóba került. Gyakorlatilag együtt indultunk egy galopp versenyen, csak hát az élet pályája nem egyenes, és a lovak sincsenek ugyanabban az idomításban, a ritmus sem egyezik.
Pontosan így voltunk az életben: Miklós inkább a földön maradt, mindkét lábával szilárdan állt rajta, biztosan a föld közelségét élvezte, amikor a dörögdi erdők alján, tiszta áhítattal gombát szedett. Ismerte a tölgyfák alatti avart, a csapadék járását, a csendet, ami a gyökerek alatt dolgozik.
Én meg... én meg ha elém került egy-egy torony, inkább felmásztam rá. Nem a kilátásért, nem is a táj kedvéért, hanem mert gyakorolnom kellett, hogyan tudom uralni a félelmeimet. Nem nagyon hagyott nyugodni továbbra sem, hogy vajon meg tudom-e csinálni, megint le kell-e győznöm magamat, vagy a gyengeségem győz le engem.
Hát így mentek jól a dolgaim. Teltek az évek és néha-néha, amikor megállok egy pillanatra, arra gondolok, hogy de jó is lett volna, ha nem azért mászok fel egy-egy imbolygó vastoronyba, hogy megint csak magamnak mutassam meg, mit tudok, hanem egyszerűen azért, hogy fent, a határ felett végre csak a panorámát élvezzem.
Hatvanadik életévemhez közeledek, Miklós négy éve már meghalt, egy évet küzdött gégerákkal.
Imre nagybátyám, apám és én körülbelül négy hónappal a temetés után beszélgettünk egy-egy pohár száraz fehérbor mellett. Miklós halála került szóba, és kettőnk gyerekkori barátsága, az, hogy nyolcadikos korunkban rettenetes módon berúgtunk, amikor apuék Ajkára, színházba mentek, mert a bárszekrény szinte minden italába belekostoltunk, Imre pedig szóba hozta aggodalmát, amikor minket meglátott a tikhegyi geodéziai tornyokra mászni, rossz gyerekek voltunk.
A beszélgetés óta sokszor elgondolom, Imre vajon tudja: semmi gond nincsen a mászással, csak a lefelé út nehézségeivel?