Csabrendeken vettük meg a házat. Olyan volt, mintha a föld maga növesztette volna ki: mindössze egy szoba-konyhás, sárba rakott kőfalú kis kuckó, víz és villany nélkül, húsz éve érintetlenül, elhagyatottan. Belül a konyhában egy kemence, a kis épülethez képest kívül vaskos hatalmas kéménye egyértelműen jelezték volt benne élet.
Amikor az önkormányzattal kezet ráztunk, a ház teljesen üres volt. Azt mondták, egy korán megözvegyült nénié, Gizi nénié volt, de örököse nem maradt, így szállt a községre. A bútoraikat, a mindennapi portékájukat még évekkel ezelőtt elhordták, a falumúzeum nyelte el őket mint kiállítási darabokat, hogy vitrinek mögött meséljenek a letűnt időkről.
Egy héttel a megegyezés után már ott izgultunk a portán, hogy nekilássunk a csodának, a felújításnak. Ekkor találtuk meg a gerendák árnyékában – az emlékezet már összefonja a helyeket –, azt a dísztelen, de gondos kezű asztalosmunkát: egy egyszerű kelengyeládát. Hazahoztuk Veszprémbe.
Amikor felpattant a fedele, nem a múlt dohos porát rejtette, hanem a rend békéjét. Patyolattiszta, hófehér ágyneműhuzatok, gondosan összehajtogatott konyhai textilek feküdtek benne, és két-három olyan falvédő, amin a korabeli kézimunka giccses, mégis megható kedvességgel hirdette a családi tűzhely békéjét. Alul pedig, mintha valami titkos archívumot őrizne, húsz-harminc különálló lap sorakozott. Gyöngybetűkkel, tökéletes, iskolás fegyelemmel írt receptek voltak.
Másnap felhívtuk az önkormányzatot. Gondoltuk, talán elfelejtették a ládát, amikor a múzeum számára összegyűjtötték a portékát. De a hivatal dolgozója, sőt a művelődési ház vezetője is csak a vállát vonogatta. Senki sem tudott semmit a ládáról, és különösen nem a tartalmáról. Sőt, az egyik ügyintéző halkan, szinte bocsánatkérően tette hozzá: – Gizi néni? Ugyan már, kedvesem. Gizi néni életében egy betűt sem tudott leírni, olvasni is alig. Mit kezdett volna ő gyöngybetűs receptekkel?
Azóta a láda itt van velünk. Havonta egyszer, mintha valamilyen csendes szertartás része lenne elmegyünka láda mellett, nem nyitjuk fel a fedelét. Néha megpróbálunk a feleségemmel beszélni róla, szót ejteni a dologról, de a mondataink valahogy mindig megbotlanak a nyelveinken. Nem találjuk a megfelelő kifejezést.
Olyan ez, mintha valaki az életének a legbensőbb, legfontosabb tárgyiasult darabjait nem a múzeumnak, nem a hivatalnak, hanem ránk bízta volna – vagy egyszerűen csak ránk hagyta volna a sors. A láda megvan, és azt reméljük: előbb vagy utóbb lesz valaki, aki majd éppúgy keresi majd vajon kié lehet ez a láda.