A Tapolcai Rendőrkapitányság udvaráról kikecmergő, rozsdás, világoskék Lada 1200-es éppen olyan hangot adott, mint egy kilyukadt harmonika. Stallmeister János a kormányt két kézzel markolva, kidülledt szemmel küzdött a kuplunggal, az autó recsegve, ropogva, de engedelmeskedett és méltóságteljesen elgurította a Zalahaláp, Hegyesd közötti poros dolomitbányába.
A bányaudvaron, a hatalmas, fehér porfelhő közepén egy vadiúj, fekete Volvo XC90-es terpeszkedett, mint egy félelmetes ragadozó uralta territóriumát, a parkolót. Mellette állt Bárány Károly, kinyomott hassal, arany pecsétgyűrűvel a kisujján, és a fővárosi vállalkozónak magyarázta a prémium törésállóságú dolomit kitermelési ütemtervét.
János a fékre lépett, de a Lada fékpofái méltóságteljes horkanással csikorogtak is egyet, de a kocsi – mintegy félreértve a kapitány szándékát – megcsúszott a laza, fehér dolomitkavicson. Kopp.
A rozsdás lökhárító tompa, méltatlan puffanással koccant neki a Volvo makulátlan, csillogó fényezésének. A fekete autón azonnal egy matt, szürke horpadás éktelenkedett.
A porfelhőben csend lett. Hullafehér csend.
Bárány Károly elhallgatott. A szájában tátva maradt a szó, a napszemüvegét az orrára tolta, és az arcára kiült az a fajta fenséges, véreres felháborodás, amit csak egy tőkeerős, helyi kiskirály tud produkálni, ha egy lúgos folyadékkal kikevert rozsdakupak megsebzi a szent státuszszimbólumát.
Stallmeister János lassan kimászott a Ladából. A viharvert, rojtos szélű esőkabátja lobogott a szélben – amit augusztusban is hordott –, és miközben a lábát húzta, félszegen odasántikált a Volvo sérült sárvédőjéhez.
– Jaj, édes jó istenkém... – suttogta reszelős, álmos hangon, miközben a körmével a saját zakója gombját morzsolta, és a Volvo horpadását nézte. – Látja, mondta a feleségem reggel, hogy "János, te egy balek vagy, nem bírod lecserélni öreg tragacsod." Biztosan én vagyok a vétkes, kérem szépen, de ez a Volvo... hát, ez valóban egy pompás autó, talán új? Úgy látszik, elég drága lehetett, bár az én autóm sem volt olcsó, százhúszezerért vettem tizenkét éve, éppen tizennégy évesen. Elnézését kérem, remélem, a biztosító kifizeti a kárt...bár, ha jól látom, a papírok megint nálam maradtak a másik zakómban, vagy az irodában hagyhattam őket?
Bárány arcán a vér forrni kezdett. Üzletfele gúnyosan elmosolyodott, de Bárány már levegőért kapkodott a dühdtségtől.
– Maga hülyéskedik velem, hadnagy úr?! – hördült fel Bárány, és a Volvo lökhárítójára csapott. – Tudja maga, ennek a kocsinak mennyibe kerül a lökhárítója?! A maga autóján a vételárának a kétszerese sem fedezi!
János bólintott, pont, mint egy birka, lesütötte a szemét, és pofátlan módon megkérdezte: – Tudja, Tapolcán a Halápi úti garázssoron az unoka öcsém Neoluxal az enyémet tízezerért telibe lefújta, ha gondolja, szívesen szólok neki.
Ezek után komoran elgondolkodva a fehér port bámulva, majd hirtelen felcsillantotta a szemét, mintha most ugrott volna be valami rendkívül kínos emlék.
– Hát persze... Hogy én milyen feledékeny vagyok. Miért is jöttem? Tudja, van nekem egy kis bajom, a főnökömnek mondtam, hogy itt minden rendben lesz, de csak kiküldött, hogy ellenőrizzem... A Zalahalápi önkormányzati papírokban az áll, hogy a meddőhányóból tizenöt kamionnyi kőanyag mozdult el. Viszont a hidasi mérlegelő cetliken, meg a teherautósok menetlevelén... hát, ott százhetven kamionnyi szerepel prémium dolomitból. Tudom én, hogy a matematika nem az én asztalom, de huszonötmillió forintos költségvetési csalás szaga van a dolognak. De tévedhetek én is. Csak... tudja, a főkapitány úr olyan rigolyás. Ha meglátja a Volvo horpadását meg ezt a kis adminisztrációs hiányt, rögtön letépi a fejem. Na de nem zavarom az urak megbeszélését... Csak még, még egy utolsó kérdés, ha szabad: a bányafelügyelethez a NAV-hoz nyilvánvalóan a százhetven autóról jelentettek?
Bárány Károly ekkor már nem a Volvót nézte, hanem a rendőr kopott arcát, de a gőgje még tartotta: – Menjen a fenébe az okoskodásával, hadnagy! Múlt hónap tizennegyedikén zárult le a NAV vizsgálat, tegnap meg a Bányafelügyeleti nálam. Semmit nem találtak, érti, semmit! Egy fillért sem ér a gyanúsítgatása!
Három nap múlva a Tapolcai Rendőrkapitányság apró, dohos irodájában a nyomozó az asztalán heverő papírhegyeket túrta. A kávéscsészéjében kihűlt a fekete, a sarokban pedig ott állt készen minden anyag a letartóztatáshoz, a meghamisítottan leadott adóbevallás, a szintén hamis nyilatkozat a Bányafelügyelet felé.
A fülében ott csengett Bárány magabiztos, öntelt nevetése. A Betonút Zrt. vezérigazgatója azóta elutazott Nápolyba, a cég pedig közleményt adott ki: Bárány Károly egyéni vállalkozóként, önhatalmúlag járt el, a nyomozónak pedig a napnál világosabb volt mi történt. A Betonút lezsírozott mindent, a Bányafelügyelet, a NAV aktakukacai is a kezében voltak, Bárány meg, mint a gépezet olajozott fogaskereke, tevékenykedett a nemes cél érdekében, hiszen utat építettek.
János lassan levette a kopott esőkabátját, átvetette a szék támlájára. A törvény viszont törvény. Bárány holnap letartóztatásba kerül, a vagyonát zárolják.
János előhúzta a gyufát, rágyújtott a bűzös cigarettájára, és mélyen letüdőzte a füstöt. Az asztalon ott hevert a letartóztatási parancs, mellette a Volvo márkaszerviz árajánlata a sérült lökhárító szenzorokkal, fényezéssel, munkadíjjal négyszázhatvan ezer kereken.
A Tapolcai Rendőrkapitányság udvarára beforduló két rabosító autó kék villogója vörös és kék csíkokkal szántotta fel a kopott betonfalakat. Stallmeister János a Lada ablakából nézte, amint Bárány Károlyt és a közvetlen felbujtóját, Kovács Lajost – aki eddig csak a háttérből, a Balaton-parti kávézók teraszáról irányította a szálakat – lefejezett gőggel, de már bilincsben kísérik be a kapitányságra.
János megigazította a vállán a viharvert, rojtos esőkabátot, és elégedetten szívta be a gyufaszagú füstöt. Úgy érezte, a törvény mégiscsak működik. A fékpofák csikorogtak, a Volvo négyszázhatvanezer forintos márkaszerviz-számlája ott feküdt a jegyzettömbje alatt, de most az egyszer mindez nem számított. Megtört a kiskirály.
Azonban diadal mindössze huszonnégy óráig tartott ki, hirtelen lejárt a szavatossága.
Másnap délben a Tapolcai Rendőrkapitányság folyosóján elegáns, méregdrága öltönyök súrlódása verte fel a port. A Veszprém Megyei Főkapitányság fekete Skoda Superbje fékezett a kapuban, hátulról pedig kiözönlött Bárány, Kovács, meg vagy három pesti sztárügyvéd, akik úgy mosolyogtak, mint akik most nyertek meg egy lottóötöst.
Bárány megállt János dohos irodájának ajtajában, kinyomott hasával betöltötte a teraszt, és a kisujján csillogó arany pecsétgyűrűvel intett egy megsemmisítő, lenéző leckét.
– Hát igen, hadnagy úr... – mondta hangosan, hogy az egész folyosó hallja. – A megyei kapitányság gazdaságvédelmi osztálya most fejezte be a hivatalos vizsgálatot. Kiderült egy apró momentum, amit a maga mélyszántású falusi logikája talán elkerült: a Betonút Zrt. logisztikai igazgatója, bizonyos Hofmann Béla tévedésben tartott minket. Mi jóhiszeműen, hivatalos szerződés és bízva a pesti központ iránymutatásában szállítottuk azt a dolomitot. Mi vagyunk a megtévesztett ártatlanok, érti? A kártalanításunk folyamatban van.
Kovács Lajos pedig, miközben a gyémántbetétes óráját igazgatta, csak gúnyosan rákontrázott: – Hallja, János? A megyén már rég lezárták az aktát, mire maga itt a Lada fékcsöveivel meg a Neolux festékkel bohóckodott. A Volvo márkaszerviz számláját meg majd küldje el a jogi képviselőnknek... talán kifizetjük belőle a törött lökhárítót, ha nagyon szépen kéri.
A két vállalkozó harsány, győzedelmes nevetéssel vonult ki a kapitányság kapuján, beültek a csillogó Volvóba, és a gázpedálra taposva otthagyták a fehér porfelhőt Tapolcán.
János benti magányában lassan leült a kopott íróasztala mögé. A sarokban ott állt a Zalahalápi bánya összes hivatalos jegyzőkönyve, a kamionok menetlevelei, a letartóztatási parancs huszonnégy óra alatt semmivé foszlott papírhegyei. A megye felülírta. Hofmann Béla, a pesti nagykutya elvitte a balhét egy elégedett főnöki vállveregetéssel vagy egy elegáns külföldi kiküldetéssel, a helyi kiskirályok pedig tisztára mosdva, még nagyobb gőggel tértek vissza a territóriumukra.
Stallmeister János nem mondott semmit. Előhúzta a zsebéből a megfakult, gyűrt dobozt, meggyújtotta a bűzös cigarettáját, és mélyen letüdőzte a füstöt. Az asztalon pedig egy számla, mint lelkiismerete, Volvó pecséttel.
Egy héttel az eset után két fekete ruhás férfi állt a Kiskunhalasi lápvidék nádasa mellett, tüzet gyújtott, majd nézte, hogyan égnek el a tűzben Hoffmann Béla személyes iratai.