a viccelődés kényszeréről gondolkodok

Van az embernek egy különös menekülési útvonala: a nevetés. Nem az a felszabadult, önkéntelen nevetés, amely egy váratlan felismerésből vagy egy valóban mulatságos helyzetből fakad, hanem az a másik, amelyet szinte kötelességünknek érzünk előállítani. Amikor a társaságban egy pillanatra elhallgatnak a hangok, valakinek sürgősen mondania kell valamit. Lehetőleg vicceset. Mert a csend gyanús. A csendben ugyanis megtörténhet, hogy nem tudunk mit mondani egymásnak.

A humor társasági értékké vált. Aki képes megnevettetni a többieket, az figyelmet kap, és rendszerint megbecsült tagja lesz a társaságnak. Aki viszont komolyan beszél, kockázatot vállal: könnyen unalmassá, nehézkessé, sőt kellemetlenné minősülhet. A vicces embernek elegendő egy pillanatra hatást elérnie, míg annak, aki valamit valóban mondani akar, végig kell vinnie a gondolatát. Az egyiknek elég a nevetés, a másiknak meg kell küzdenie a figyelemért.

Persze a humor önmagában nem ellensége a gondolatnak. Egy pontos irónia olykor többet árul el a világról, mint egy hosszú értekezés. A szatíra leleplezheti a hatalmat, a képmutatást és az emberi hiúságot; a nevetés segítségével olykor olyasmit is kimondhatunk, amit komolyan fogalmazva nehezebben fogadnának el. A baj ott kezdődik, amikor a humor már nem a gondolatot szolgálja, hanem elfoglalja a helyét.

Ilyenkor nem azért beszélünk, hogy mondjunk valamit, hanem azért, hogy legyen min nevetni. Nem azért figyelünk a másikra, hogy megértsük, hanem hogy észrevegyük a mondatában rejlő lehetőséget egy frappáns visszavágásra. A történet félbemaradhat, a gondolatmenet megszakadhat, a vallomás elmaradhat. Nem baj, ha közben születik egy jó poén. A társaság nevet, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha történt volna valami fontos.

De mi történik valójában?

Aki minden helyzetben tréfát keres, nem feltétlenül szabadabban látja a világot. Lehet, hogy egyszerűen nem tud másként viszonyulni hozzá. A komolyság számára nem egy lehetséges hangnem, hanem fenyegetés; a csend nem pihenő, hanem üresjárat. Ha valaki fájdalomról beszél, ő vigasztalónak szánt tréfával felel. Ha valaki komolyan vesz egy kijelentést, ő iróniával vonja vissza. Ha számon kérik rajta a szavait, közli, hogy csak viccelt.

Az irónia ilyenkor védőpajzzsá válik. Mögé lehet húzódni, és onnan biztonságosan szemlélni a világot. A beszélő élvezheti a mondat hatását anélkül, hogy vállalnia kellene a tartalmát. Ha nevetnek rajta, szellemes volt; ha megsértődnek, a másik nem érti a humort; ha pedig komolyan kérik számon, mindig marad egy hátsó ajtó: nem úgy gondolta, csak tréfált.

Ez a menekülési útvonal kényelmes, de ára van. Aki mindig kívül marad a komolyságon, lassan a saját életéből is kívül kerülhet. Mert vannak helyzetek, amelyek nem oldhatók fel egy jó mondattal. Egy betegség, egy haláleset, egy elrontott döntés vagy egy kapcsolat széthullása nem feltétlenül kínál olyan fordulatot, amelytől a társaság megkönnyebbülten felnevethet. Néha nincs mit mondani. Néha csak ott kell maradnunk a másik mellett, anélkül, hogy megpróbálnánk megjavítani a pillanatot.

Talán éppen ezt a tehetetlenséget nehéz elfogadnunk. A vicc gyors eredményt kínál: megszületik a mondat, érkezik a nevetés, a feszültség enyhül. Csakhogy a nevetés nem feltétlenül változtat meg semmit. A probléma megmarad, a fájdalom nem tűnik el, a megoldatlan kérdés továbbra is ott vár ránk. A humor segíthet elviselni mindezt, de ha kizárólag arra használjuk, hogy ne kelljen szembenéznünk vele, akkor nem könnyebbé teszi az életet, hanem elhalasztja a találkozást vele.

A szórakoztatás mai kultúrája kedvez ennek a menekülésnek. Mindenütt újabb poénok, ironikus megjegyzések és rövid, azonnali reakciót követelő jelenetek várnak bennünket. A figyelem hozzászokik a gyors jutalomhoz. Ami rögtön megnevettet, az sikeres; ami lassan bontakozik ki, ami gondolkodást vagy türelmet kíván, az könnyen unalmasnak tűnik. A jó poén pillanatok alatt elfogyasztható, és ha hatott, már jöhet is a következő.

Csakhogy a gondolat nem mindig szórakoztató. Néha kellemetlen, néha lassú, és olykor csak később értjük meg, mit kezdett velünk. Nem feltétlenül kínál feloldást, és nem mindig engedi, hogy elégedetten hátradőljünk. Előfordulhat, hogy egy írás vagy egy beszélgetés után nem nevetünk, hanem elhallgatunk. Nem azért, mert nem történt semmi, hanem azért, mert valami történt, aminek a jelentését még nem tudjuk pontosan megfogalmazni.

Persze nem mindenki azért viccel állandóan, mert fél a komolyságtól. Van, akinek a humor természetes kapcsolatteremtés, van, akinek a világ ellentmondásainak felismerésére szolgáló eszköz. És vannak, akik éppen a humor segítségével képesek kimondani a legkomolyabb igazságokat. Nem a viccek gyakorisága dönti el tehát, hogy valaki a humor rabja-e, hanem az, hogy képes-e lemondani róla, amikor a helyzet mást kíván.

Talán ez a valódi próba. Tudunk-e úgy végighallgatni valakit, hogy közben nem a következő poénunkat készítjük elő? Tudunk-e komolyan venni egy gondolatot anélkül, hogy rögtön távolságot teremtenénk tőle az iróniával? El tudjuk-e viselni, ha egy beszélgetésben néhány másodpercig senki sem mond semmit? És képesek vagyunk-e elfogadni, hogy egyes pillanatokban nem szellemesnek, hanem egyszerűen jelen lévőnek kell lennünk?

A világ persze nem köteles komoly lenni. Mi sem vagyunk azok. Nevessünk, amikor van min, és nevessünk akkor is, amikor a nevetés segít elviselni valamit. De ne követeljük meg minden pillanattól, hogy szórakoztasson bennünket. Ne várjuk el minden embertől, hogy társasági teljesítményt nyújtson, és ne tekintsük kudarcnak, ha egy gondolat végén nem csattanó, hanem csend következik.

Mert a humor igazi szabadsága nem abban rejlik, hogy mindenből viccet tudunk csinálni. Hanem abban, hogy nem kell mindenből viccet csinálnunk.

És talán ez volna a vicc igazi kudarca: nem az, hogy nem sikerül megnevettetnie bennünket, hanem az, ha már semmi mást nem várunk az élettől.

Rádli Róbert