Az ember sokáig azt hiszi, hogy az italról beszél, amikor a sörről vagy a pálinkáról beszél. Pedig többnyire önmagáról beszél, csak ezt nem vallja be. A sörről könnyű beszélni. A sör társaságot jelent, nyári délutánt, egy asztalt, amely körül emberek ülnek, s azt az érzést, hogy az élet, minden bajával együtt, még elviselhető. A pálinka más természetű. Annak már van valami ünnepélyes, majdnem végzetes jellege. Az ember nem kortyolgatja, hanem dönt róla. A pohár kicsi, a mozdulat rövid, a következmény olykor hosszú.
Mindkettőben van valami ősi emberi vágy: egy időre másképpen érezni a világot. A sör azt mondja: maradj még. A pálinka azt mondja: ne gondolj most semmire. Az első meghosszabbítja az estét, a második néha eltünteti belőle azokat a perceket, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni.
A társaságban az italnak mindig akad valamilyen nemes indoka. Barátság, vendégszeretet, hagyomány, ünnep. Az ember koccint, mert születésnap van, mert névnap van, mert valaki hazajött, mert valaki elment, mert péntek van, vagy mert hétfő volt, és nehéz nap következett utána. Az emberi találékonyság ezen a téren kimeríthetetlen. A pohár sohasem önmagáért ürül. Mindig találunk hozzá egy mondatot, amely elfedi a mozdulat valódi okát.
Nem az ital a legérdekesebb, hanem az a pillanat, amikor az embernek már magyarázatra van szüksége ahhoz, hogy igyon.
A sör mellett még beszélgetnek. A pálinka után olykor vallomások következnek. Az ember elmondja, amit józanul nem merne, vagy amit józanul már régen el kellett volna mondania. Aztán másnap megbánja a vallomást, de nem feltétlenül azt, amiért vallomást tett. Ez az ember egyik különös gyöngesége: gyakran a következményt szégyelli, nem az okot.
Azt mondják, az ital felszabadít. Ez igaz is, bizonyos értelemben. De a szabadság nem ugyanaz, mint a gátlások hiánya. Aki minden gondolatát kimondja, nem feltétlenül őszinte. Lehet, hogy csak elveszítette a képességét, hogy különbséget tegyen a fontos és a fölösleges között. Aki pedig mindenkit átölel, nem biztos, hogy szeret. Talán csak egy estére elfelejtette, milyen messze élnek egymástól az emberek.
A méltóság csendesebb tulajdonság. Nem követel tapsot, és nem szokott poharat emelni a saját tiszteletére.
Van valami szomorú abban, amikor az ember az ital segítségével próbálja elviselhetővé tenni önmagát. Mintha a saját társaságában csak módosult tudatállapotban érezné jól magát. Ilyenkor már nem a sör vagy a pálinka a kérdés. Hanem az, hogy miért olyan nehéz egyedül maradni azzal az emberrel, akivé napközben lettünk.
A mértékletességről sokat beszélnek, de kevesen értik, mit jelent. Nem egyszerűen azt, hogy az ember kevesebbet fogyaszt. A mértékletesség annak felismerése, hogy nem minden vágyat kell kielégíteni, és nem minden kellemetlen érzést kell megszüntetni. Vannak esték, amelyeket végig kell élni. Vannak gondolatok, amelyeknek másnap is helyük lesz bennünk. És vannak hiányok, amelyeket semmiféle ital nem képes betölteni.
A polgári élet egyik utolsó luxusa talán éppen ez: az embernek legyen egy asztala, egy széke, egy könyve, egy ablaka, s legyen bátorsága ahhoz, hogy ne akarjon mindenáron más ember lenni, mint aki.
S ha néha sört iszik, igya meg a sört. Ha pálinkát tölt, tudja, miért tölti. De ne várja az italtól, hogy megoldja azt, amit neki magának kellene elintéznie.
Mert az élet nem attól lesz elviselhető, hogy időnként elfelejtjük. Hanem attól, ha lassan megtanulunk benne jelen lenni.
És talán egy szép napon eljön az este, amikor az ember leül az asztalhoz, nézi a poharat, aztán inkább becsukja a könyvét, eloltja a lámpát, és lefekszik aludni.
Nem történt semmi különös.
Csak annyi, hogy azon az estén nem kellett elmenekülnie önmaga elől.
Rádli Róbert