I. Felvonás: A dívány és a sav
Hihetetlen ez a világ, gyönyörűséges és végtelenül tébolyult, gondoltam magamban, miközben a következő történetet a lehető leghitelesebben dokumentálni igyekeztem: A Berggasse 19. fogadóterme nehéz volt és fülledt, mint a lassan száradó, nedves gyapjú a téli kályha mellett. A falakból áradt az az édeskés könyvszag, a jófajta dohányfüst és a bécsi polgári jólét fojtogató, langyos dunsztja, amiben a lelkek lassú pácban érlelődnek. Adolf a pamlagon feküdt, a szegény pára, s a bakancsa talpa elvált már a felsőbőrtől – egy szürke, sáros rés tátongott rajta, mint egy néma, éhes száj –, s a sarka alatt egy apró, száradozó sárgöröngy pottyant a finom perzsaszőnyegre, amit a pszichiáter egyenesen a perzsa sah udvarából hozatott. Makulátlan külleme nem hagyott maga után kivetni valót, a haja kényszeresen, vonalzóval húzott egynegyedes választékkal simult a koponyájára, olyan mereven a pomádétól, mint ahogyan a két oroszlánfigura feszít a devecseri lomisok kapujának oszlopfőin.
Mögötte, abban a szent félhomályban szivar parázslott, a jó öreg Freud doktor szívta a füstöt, s nem mozdult, csak a notesz lapjai zörrentek néha, mint a száraz avarra hulló makk. A tollhegy karcolása egyenletes volt és megnyugtató, akár a falióra ketyegése a kiskocsmában closing time előtt.
– Az apa – mondta Freud, s a hangja száraz volt, mint a lehullott tölgyfalevél. – A vámhivatalnok. A gombos hajtóka. A szíj.
Adolf torka hirtelen megtelt sárga savval, érezte, ahogy a gyomrából felszökik az a keserű, maró lé, s égeti a nyelőcsövét, mint az elcseszett szilvapálinka. Nyelt egyet, a feszülő nadrágszíjába kapaszkodott, s a szemeiben ott lebegett az a csöndes, szelíd téboly, amit a kapualjakban fagyoskodó piktorok hordoznak a kabátjuk alatt.
– Mindig vert – sziszegte Adolf, s a plafon gipszstukkóit bámulta, hol a repedések már térképeket formáztak. – Ha késett a leves, ha poros volt a csizma. De rendnek kellett lennie. A rend mindennél előbbre való.
– És Linz? – kérdezte a szivarfüst mögül a hang, mintha csak egy csapolt sör árát tudakolná. – A kórház?
– Anyám hideg volt. Fehér, mint a mész. Az a zsidó orvos, a Bloch, azt mondta, nincs remény. Aztán a bécsi urak. Azok a finom, kesztyűs kezű professzorok a Képzőművészetiről... Úgy néztek át rajtam a Ringstraßén, mintha esővíz lennék a macskakövön. Megfagytam. Ott álltam a kapualjban, a gallérom mögé folyt a hideg lé, ők meg mentek a kávéházba habos kávét szürcsölni.
A toll tovább karcolt, Adolf ökle meg elfehéredett, mint a kréta. Várta a feloldozást, a nagy szavakat, a sorsszerűséget, a monumentális fájdalmat, ami az ő kozmikus nagyságát hirdetheti a világban.
Freud ekkor csendesen letette a tollat. Hallatszott, ahogy a szivar a hamutartó pereméhez koccan.
– Herr Hitler – mondta a professzor csendesen. – Beszéljünk a zoknijáról. Miért hordja azt a vastag, szürke gyapjút a nyári szandálhoz is? És miért nem bírja megenni a kenyér serclijét? Miért hagyja mindig a tányér szélén? Akar erről beszélni?
Adolf teste megmerevedett. A gyomorsav hirtelen a torkáig csapott, maró, sárga hullámban. A zokni? A sercli? Ez a vén doki a zoknijával akarja mérni az ő világra szóló nyomorúságát? Az ő elhivatottságát, heroikus küzdelmeit ilyen szánalmas, kispolgári mocsokba rántani?
– Akar a faszom! – ordította, s a hangja végigvisszhangzott a szent szobán.
Felpattant, és a sáros lábbelijével mély barázdát szántott a dívány plüssébe, ami ezután úgy nézett ki, mint a lövészárok. A kabátját felkapva rontott az ajtónak, úgy csapta be maga mögött, hogy a nehéz tölgyfa tok megrepedt, s a folyosón megcsörrent a rézkulcs, mint a szentáldozásra hívó csengő.
II. Felvonás: A terepasztal
A szomszédos szoba már nyomokban sem tartalmazta ezt a szép, polgári milliőt. Itt feszült, hideg, fojtogató csend uralkodott, olyan csend, amit csak a nyitott kapun átbeáramló huzat bont meg néha. A mennyezetről lógó kopár villanykörték sárga fénye rávilágított a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ébenfa terepasztalra.
Körülötte vaudeville-be illő náci egyenruhában tábornokok álltak, várták a Mestert, mint az inasok a konyhában. A gallérjuk keményített volt, tiszta és vasalt, a fülük mögül friss kölniillat áradt, a kezükben vonalzók, körzők, tiszta fehér kesztyűk, mintha csak a falu határait akarnák kimérni a tagosításhoz.
Adolf berontott. Az arca még vörös volt a dühtől, a torkát marta a sav, de amint meglátta a kis ólomkatonákat meg a színes fakerítéseket, a légzése lecsillapodott. Itt nem voltak kérdések, itt nem kérdezték a zoknit! Itt csak vonalak voltak, tiszta határok, amiket ő húzott meg a maga szelíd, szerényen spiccesre faragott ceruzájával.
Felkapta a hosszú, lakkozott fapálcát.
– A tizenkettedik hadtest – bökött rá egy marék kékre festett fadarabra a térkép szélén, mintha csak a szilvacefrét keverné. – Elvágja a vasútvonalat. Nem érdekel a mocsár. Átmennek rajta. Ha kell, a saját hulláikból építenek hidat. Katonák maguk vagy gyáva nyulak? – ordított, s a tekintetében ott ragyogott a tiszta, szent együgyűség.
A tábornokok némán bólintottak, mint a fabábuk. Egyikük torkán megakadt a szó, a nyakbavaló vaskeresztje megcsörrent, ahogy finoman hátrébb lépett. Látták a térképet: a kék fadarabok egy olyan mocsár felé mutattak, ahol már három napja nem volt más, csak fagyott sár, a néma hideg meg az oszló lótetemek. De Adolf szeme csillogott, mint a gyereké a karácsonyfa előtt. A pálcával egyetlen suhintással söpörte el a Berggasse 19. dohos szagát. Itt ő volt az isten, nem az a tetves, jegyzetelő orvos.
III. Felvonás: A bunker és a vígjáték
Berlin, 1945 áprilisa.
A betonfalak mögött tompa, ritmikus dörrenésekkel rázkódott a föld, mintha a világmindenség nagy krumpliválogató gépe járna odakint. A födém hajszálrepedéseiből finom, szürke por hullott alá, mint a liszt a péküzemben. A levegőben sűrű gázolajszag keveredett a vizelet meg a nedves salétrom bűzével, a generátor meg fuldokolt, a fény időnként pislákolva elhalt, majd újra felizzott, pont úgy, mint azokban a gépzongorás mozikban a vasútállomás mellett.
Adolf a terepasztal fölé görnyedt, mint egy öreg cipész a kaptafa fölé. A bal keze ritmikus ütemben, megállíthatatlanul rángatózott a nadrágvarráshoz szorítva, mint a cséplőgép kiskarja. A szemei dülledtek voltak, sárgásfehérek, a bőre mint a viaszosvászon a kocsmaasztalon. A gyomra rég feladta a szolgálatot: a torkából felszálló maró sav szaga betöltötte a szűk teret, s egy-két arra tévedt csótány, ahogy beszippantotta ezt a fenséges aromát, azonnal elvesztette az eszméletét, lábaik rángatóztak még egy-két percig, aztán lelküket visszaadták a teremtőnek.
A poros deszkán még mindig ott álltak a kis ólomkatonák.
– Steiner – suttogta, és a reszkető ujjával megpöccintett egy kopott kék bábút, ami kigurult a szélre. – Steiner északról zárja be a gyűrűt. A kilencedik hadsereg pedig délről fogja harapófogóba az oroszokat. Ez egy zseniális, tiszta terv, kérem szépen. Három nap, és a folyó mögé szorítjuk őket!
A sápadt, csonttá soványodott generálisok némán nézték a fát. Steiner csoportja nem létezett; a kilencedik hadsereget meg két napja darálta be a szovjet tüzérség a seelowi magaslatoknál. Nem voltak katonák. Csak az ólomdarabok voltak az asztallapon meg a nyitott kapu huzatja.
A mennyezetből egy nagyobb betondarab vált le, egyenest a térkép közepére zuhant, szétzúzva a kék bábukat. Adolf zsenialitása és szelíd tébolya most mutatkozott meg a maga makulátlan, tiszta valójában: meg sem rezzent! Nem engedte, hogy csodálatos tudatát holmi jöttment hírnökök által terjesztett rémhírek félrevezessék. Belenyúlt a zubbonyzsebébe, s a reszkető ujjai közé akadt egy megfeketedett, száraz kenyérsercli – még a konyháról csempészte el, hátha jó lesz a gyomrára. A szájához emelte, beleharapott, de a torkát elöntő, maró savas roham miatt lenyelni már nem tudta. Csak tartotta a foga között, mint a szent ereklyét, miközben a fejére lassan, egyenletesen hullott a töredező beton a mennyezetről.
IV. Felvonás: A győztes remete
Amikor a náci Németország győzött – mikor Sztálin a libatollal lassan odakarcolta a nevét a záródokumentum aljára –, a bunkerben nem volt semmiféle csinnadratta. Csak a szellőzőgép duruzsolt egyenletesen, s a falakból szivárgó penész szagába friss pirítósillat keveredett. Az ágyútüzek kint már hat hónapja elhallgattak, a vörös hadosztályok visszahúzódtak a tajgába, a nyugati szövetségesek hajói pedig némán fordultak vissza az óceánon.
A világ fegyverei elhallgattak, s elkezdődött a nagy, csodálatos gazdasági fellendülés.
Berlin rabszolgái – teli torokból mozgósító dalokat zengő lengyelek, ukránok, oroszok, angol polgárok meg mind, akiket a Birodalom bekebelezett – megkezdték a neoklasszicista kolosszusok alapozását. A fasizmus, mint valami buja kúszónövény indája, hatolt be az építészet, a kultúra és a mindennapi élet legkisebb réseibe is. A gazdaság szárnyalt, jöttek a vagonok: szén Sziléziából, búza a Fekete-tenger mellékéről, aranyrudak a svájci trezorokból, márkák, dollárok, frankok. A világ fizetett, mint a katonatiszt; nem csoda, hiszen senki sem merte huzogatni a Führer bajuszát. A német gazdaság úgy emelkedett a magasba, mint egy héliummal teli, hatalmas, sötét léghajó a sörfesztivál felett.
De a dicsőség nem szállt Adolf fejébe, dehogyis! Ő mindvégig a realitás szilárd talaján állt, mint a cövek a kapu mellett.
A Vezér bent maradt. Bőre az évek során viaszossá vált, áttetszővé, mint a tiszta sertészsír, amit a konyhán a kenyérre kentek. A napfénytől fájt a szeme, a nappali világosságban a pupillái apró gombostűfejjé szűkültek, s a torkát azonnal marta a sav. Csak éjszaka, hajnali kettő és négy között jött fel a felszínre, amikor a romok helyén emelkedő óriásépítkezések darui fekete csontvázakként meredtek a csillagos égre. Úgy sétált Berlin utcáin, mint egy szelíd vakond: lábait húzva, köpenye alól épp csak a cipője orra villant ki.
A hatalmas vasajtón át futárok érkeztek, hónuk alatt nehéz bőrmappákkal. Jelentések a kőolajról, a rabszolgatáborok hatékonyságáról, az új, sugárhajtású bombázók tesztjeiről.
– Tegye le – mondta ilyenkor, s a hangja rekedt volt, mint a megkopott smirgli, mégis méltóságteljes. A térképek nem érdekelték többé. A világ nagyobbik felét megnyerte, a maradék színeket meg csak azért hagyta meg a palettán, hogy ha bármi rosszra fordulna, legyen kire hárítani a felelősséget. Nem kattant meg az öreg, ahogy azt a normálisok gondolták róla; esze, mint az éles gyalukés, úgy hasította a levegőt a nyitott kapuban.
A klimax – merthogy őt is elérte a maga idejében – ólmos fásultságot hozott a mindennapjaiba. Teste feladta a harcot az idővel: arcszőrzete foltokban hullani kezdett, s a hangulata úgy ingadozott, mint a rosszul kalibrált barométer a kocsma falán. Néha órákig sírt egy pohár meleg tej felett, máskor fojtogató dührohamban tört ki, ha a teában nem volt elég cukor. Pedig diétázott, tudta ő is, hogy a kettes típusú diabétesz nem tréfadolog.
Szinte minden figyelme Brúnóra, a német juhászkutyára irányult. Brúnó volt az egyetlen lény a bunkerben, aki nem szimatolt a hatalom után, s akinek a lehelete tiszta volt, mint a hegyi levegő.
Kint, a birodalmi dísztéren százezer csizma csattant egyszerre a betonon, a tisztek mellkasán nehéz vaskeresztek csörögtek, a tömeg torka szakadtából ordította a nevét, de a bunker mélyén, a sárga fényű izzó alatt Adolf a betonpadlón guggolt. Nadrágja térdénél kibújt a fehér cérna. Kezében kis fémfésű meg egy életlen olló volt.
– Maradj, Brúnó. Jó fiú... – suttogta, miközben a kutya homlokán a szőrt lassan, kínos pontossággal választotta el a jobb oldalon, pont úgy, ahogy a saját haját hordta harminc éve. Aztán az ollóval óvatosan nyesni kezdte a kutya pofáján a szőrt az orra felett, apró, négyszögletű kefét formázva a fekete szálakból.
A kutya némán tűrte, csak a farka koppant párat a hideg padlón. Hitler arcán az idegrángás elsimult, gyomrában megnyugodott a sav, s a kapu hűvös huzatja átjárta a lelkét. Kint ordított a tömeg, ő meg bent fésülte a kutyát. Már nem akart bizonyítani senkinek semmit: egy bölcs, szelíd remete tiszteletreméltó életét élte a maga zárt világában.
V. Felvonás: A bosszú és a csend
A kisfiú hatéves volt. Nem volt neve a bunkerben, csak úgy hívták: „a zsidó”. Valamilyen bürokratikus hiba, egy elkallódott irat vagy egy részeg SS-tiszt cinikus vicce miatt maradt meg a konyhai kisegítők között. A fiú rongyos, szürke zubbonyt hordott, ami a térdéig ért, s az volt a feladata, hogy a kályhákból kotorja ki a hamut, s mossa fel a folyosókon a csizmák által behordott sarat. Senki nem nézett rá, olyan volt, mint a falban lakó csendes kisegér.
Egy keddi napon, miközben a tiszti étkező asztala alatt söpört, megtalálta a patkánymérget. Kis, barna üvegcse volt, rajta kék felirat: Strychninum.
Nem volt benne semmi gyűlölet, sem politikai tudatosság, dehogyis! Csak a hatévesek tiszta, hideg kíváncsisága s a nyitott kapuk játékossága. Amikor Brúnó tálja a sarokban állt a maradék véres hús cafataival, a fiú beleszórta a fehér port, lassan elkeverte a vékony ujjával, majd a nadrágjába törölte a kezét, s odébbállt.
A méreg gyorsan dolgozott.
Brúnó délután kettőkor kezdett el vonítani, olyan hangon, ami átjárta a betonfalakat. Hitler az íróasztalától ugrott fel, felborítva a tintatartót.
A kutya teste másodpercek alatt megfeszült, lábai mereven, görcsösen kalimpáltak a levegőben, mintha láthatatlan drótokon rángatnák a mennyei bábszínházban. Gerince természetellenes ívbe rándult hátra, feje a hátához simulva keresett menedéket. Szája szélén megjelent a sárgás, véres tajték, ami lassan csorgott le a bunker szürke padlójára – pont úgy, mint azoknak a csótányoknak a teteme mellett, amiket a gépészek gázosítottak ki a generátorszobában.
– Brúnó... Brúnó... – Adolf a földre vetette magát. Nem hívott orvost, nem ordított parancsokat, nem lövetett főbe senkit.
Ráborult a vonagló testre. Őszülő, zsíros haja beletapadt a kutyanyálba, arca rásimult a kutya pofájára, pontosan oda, ahová délelőtt a kefebajuszt nyírta. Könnye, taknya meg a nyála összekeveredett a döglődő eb váladékával. Brúnó még utoljára rúgott egyet, karma végigszántotta Hitler arcát; kiserkent a piros vér, de a Vezér meg sem rezzent. Csak feküdt a tetemen, s a torkából vékony, sípoló hang szivárgott fel, mint a lyukas gumiabroncsból a levegő.
Abban a pillanatban pattant el az utolsó rugó, s a kapu sarkig tárult. Az ember, aki tízmilliók halálos ítéletét szignózta le délutáni kávézás közben, egy kutya elmúlása miatt végleg átlépett a küszöbön, ahonnan nincs visszatérés.
VI. Felvonás: A 78. év
Tizenkét évig tartott ez a mély, szent csend.
A Birodalom óramű pontossággal működött tovább, a miniszterek aláírták a dekrétumokat, a rabszolgák újabb és újabb betonfalakat húztak Berlin köré, de a legfelső székben már csak egy néma bábu ült.
Adolf nem beszélt többet. Egyetlen szót sem ejtett ki a száján attól a naptól kezdve, hogy Brúnót elásták a bunker kertjében.
Ott ült a Michael Thonet Schaukelstuhl No. 1 fantázianévre hallgató hintaszékében, a szoba sarkában. Szemei üresek voltak, mint a kiégett ablakkeretek a gyártelepen. Nem mozdult, fejét kissé oldalra döntve tartotta, s a mennyezet nyers betonját bámulta, ahol a nedvesség sötét, csodálatos térkép alakú foltokat rajzolt a felületre.
Egy idős SS-szanitéc pelenkázta naponta kétszer. Bőre alól teljesen eltűnt a hús, végtagjai vékony gallyakká száradtak. Kanállal etették: langyos vízzel pépesített kenyérserclit nyomtak a fogatlan szája közé, amit már megrágni sem tudott, csak a torkán csúszott le, miközben a nyál sárgás fonalakon lógott le az álláról.
Csak a bal keze élt. Az a kéz a nadrágvarrás mellett, folyamatos, ritmikus ütemben rángatózott fel és le. Mint egy elromlott falióra, ami még mindig az utolsó parancsot akarja merni a semmibe.
És pontosan a 78. évében eljött a gyönyörűséges végzet.
Hitler torkát hirtelen elöntötte az utolsó, mindent felemésztő savas roham. A gyomrából feltörő sárga lé megakadt a gégéjében. Megpróbált köhögni, de a tüdő már nem engedelmeskedett a parancsnak. Bal keze még tett három gyors, rángatózó mozdulatot a nadrágvarrás mellett – egy, kettő, három –, aztán a teste megfeszült, szemei elkerekedtek, s a saját, nyálkahártyáját szétmaró gyomorsavában csendben, méltósággal megfulladt.
A szanitéc reggel lépett be a szobába a langyos pép tálkájával. Megállt az ágynál, megnézte a sárga arcot, amin még mindig ott volt a tizenkét évvel ezelőtti kutyakarcolás fehér, szelíd helye.
– Ez teljesen kész – mondta a szanitéc némán a huzatban, majd letette a tálat, s elindult a folyosón, ki a bunkerből, haza a kiskocsmába.
Az oszló tetemet három hét elteltével a villanyszerelők fedezték fel, amikor egy zárlat miatt kénytelenek voltak a bunker belső hálózatát átvizsgálni.