I. Felvonás: A gyóntatószék és a Hercegovina Flor
Hihetetlen ez a világ, gyönyörűséges és végtelenül tébolyult, gondoltam magamban, miközben a következő történetet a lehető leghitelesebben dokumentálni igyekeztem: A moszkvai, titokban nyitva tartott szerzetesi templom félhomályában megcsillant a penész a falakon. A teremben áradt az az édeskés tömjénszag, a leégett faggyúgyertyák és a szovjet munkásparaszti jólét fojtogató, langyos dunsztja, amiben a lelkek lassú pácban érlelődnek.
Ioszif a rácsos gyóntatószék padján ült, a szegény pára. A csizmája sarka levált már a talpról – egy szürke, sáros rés tátongott rajta, mint egy néma, éhes száj –, s a sarkantyúja alól egy apró, száradozó sárgöröngy pottyant a finom tölgyfa padozatra, amit a plébános még az öreg cár idejéből örökölt. Ioszif nem kapkodott, mozdulatai lassúak és puhatolózóak voltak, mint a fagyos avaron osonó rókáé. A haja kényszeresen, kissé szürkésen simult a koponyájára, a bajusza meg sűrűn, mereven takarta a szája szélét, ahonnan sosem lehetett tudni, hogy mosoly vagy ítélet lép-e ki.
Mögötte, a rács sötét szent félhomályában egy öreg pap ült, szivar parázslott a reverenda redői között – titokban szívta a füstöt, mert a világ urai már mindenhol ott voltak –, s nem mozdult, csak a liturgikus könyv lapjai zörrentek néha. A tollhegy karcolása a titkos jegyzetfüzetbe egyenletes volt és megnyugtató.
– Az apa – mondta a pap, s a hangja száraz volt, mint a lehullott tölgyfalevél. – A gori csizmadia. Visszajön álmában?
Ioszif nem válaszolt azonnal. Csendben elővette a zsebéből a lapos cigarettásdobozt, felbontotta a Hercegovina Flor szivarocskákat, s a sárgás hüvelykujjával komótosan morzsolni kezdte a fekete dohányt a fagravírozott pipája fészkébe.
– Vissza – suttogta végül, s a hangja olyan halk volt, mint a porszerszám súrlódása az irattári polcon. – De az apa már nem ver. Az apa hallgat. És én is hallgatok. A szemináriumban Tifliszben megtanultam: aki hangosan beszél, az hamarabb elfogy. Aki ordít, az fél.
– És a magány? – kérdezte a füst mögül a hang.
– Nincs magány, csak dossziék vannak – mondta Ioszif, s a szeme sárgás fényben csillant meg a homályban, ahogy a gyufát a papírhoz dörzsölte. – A rigolyás atyák... Úgy néztek át rajtam a folyosón, mintha esővíz lennék. Nem tudták, hogy én jegyzem a neveiket. Mindet felírtam a kis füzetbe. Az a pap, aki meleg levest szürcsölt a refektóriumban, míg én a kapualjban fagytam... harminc év múlva a tajgán vágta a fát. Csendben. Senki nem ordított vele. Csak megérkezett a parancs.
A pap keze megállt a tollal. Ioszif lassú, ritmikus mozdulattal fújta ki a nehéz, csípős dohányszagú füstöt egyenest a gyóntatórács résein át.
– Fiam – szólalt meg a lelkész csendesen. – És mi lesz a te lelkeddel? Hát nem marja a torkodat a méreg?
Ioszif lassú, ravasz mosolyra húzta a szája szélét a sűrű bajusz alatt. Nem csapta be az ajtót, nem kiabált. Csak felállott, finoman megkopogtatta a pipa szárát a gyóntatószék tölgyfa peremén – épp csak annyira, hogy a forró korom nyomot hagyjon a régi fában –, majd olyan halkan osont ki a templomhajóból, mint a huzat a reteszmentes ablakrésen.
II. Felvonás: A terepasztal és a néma térkép
A szomszédos teremben feszült, hideg, fojtogató csend uralt mindent. A mennyezetről lógó kopár villanykörték sárga fénye rávilágított a szoba közepén terpeszkedik, hatalmas európai terepasztalra.
Körülötte marsalli egyenruhában álltak a tábornokok. Nem inasokként várták, hanem dermedt, izzadt homlokú sakkbábukként. Tudták, hogy egyetlen apró szemöldökvonás, egy túl hangos csizmakoppanás elég ahhoz, hogy a nevük törlődjön a tiszti jegyzékből.
Ioszif belépett. Semmi berontás: lassú, kimért léptekkel kerülte meg a termet, a kezeit a háta mögött kulcsolta össze, s a pipája halkan sercegett. A gyomra aljáról felszökő sárga, savas marás ellen egy apró darab száraz kenyérhéjat forgatott a szájában.
Megállott Madridnál. A pálcát nem kapta fel; csak a mutatóujjával, hosszú, sárgás körmével nyúlt hozzá egy apró vörös ólomfigurához.
– Zsukov elvtárs – mondta halkan, anélkül, hogy ránézett volna a tábornokra. A hangja rekedt volt, mint a száraz papír zizegése. – Maga szerint a mocsár akadály?
– Elvtárs... a terepviszonyok... – dadogta a marsall, s a torkán megakadt a levegő.
Ioszif megállt. Egy teljes percig nem történt semmi. Csak a pipa szívásának ritmikus, cuppogó hangja hallatszott. A tábornokok homlokán lecsordult az izzadság. Ez a csend volt a legfélelmetesebb: a hallgatás, amiben az ítéletek születtek.
– A mocsár nem akadály, Zsukov elvtárs – dörmögte Ioszif olyan szelíden, mintha egy esti mesét fejezne be. – A mocsár egy lehetőség. Ha a katonák nem tudnak átmenni, maga megy előttük. Vagy a családja. Érti, amit mondok?
– Értem, Sztálin elvtárs – suttogta a marsall, s a lába kissé megroggyant.
Ioszif lassan rábólintott. Rámutatott a ceruzája tompa végével a csatornára, és egyetlen halk szisszenéssel meghúzta a vonalat. Nem volt ordítás. Csak a tiszta, bürokratikus végeredmény: Európa át volt rajzolva.
III. Felvonás: A Kreml bunkere és a száraz kenyér
Moszkva, 1950 tele.
A vörös téglás falak mögött tompa csend honolt. A födém hajszálrepedéseiből finom, szürke por hullott alá, a levegőben sűrű papiros- és dohányfüst keveredett a nedves salétrom bűzével.
Ioszif az íróasztala mögött ült, mint egy öreg irattáros. A bal keze ritmikus ütemben, megállíthatóan rángatózott a nadrágvarráshoz szorítva. A szemei sárgásfehérek voltak, a bőre mint a viaszosvászon. A torkából felszálló maró sav szaga betöltötte a szobát, de ő nem pazarolt energiát a fájdalomra. Magába zárta a mérget, mint mindent az elmúlt hetven évben.
A poros deszkán ott álltak a kis bábuk.
– Berija... – suttogta halkan a mellette álló árnyéknak. – Maga szerint mit csinál most az angol király? Úgy sejtem, levelet ír. Én nem válaszolok. A hallgatás a legbiztosabb diplomácia.
Ekkor nyílt ki a nehéz tölgyfa ajtó, és belépett Matrjona, a háztartást vezető idősasszony. Egy tál gőzölgő, savanyú káposztás levest hozott, meg egy darab megfeketedett, száraz kenyérserclit.
– Egyél már, Ioszif, ne a térképeket számláld megint – mondta szigorúan. – Az egész világ a tied, de ha csendben éhen döglesz ebben a lyukban, ki fogja itt a papírokat aláírni?
Ioszif nem emelte fel a hangját. Csak ránézett arra a vénasszonyra azzal a szelíd, fagyos tekintettel, amitől miniszterek és hadseregtábornokok szoktak infarktust kapni a folyosón. De Matrjona csak legyintett, odatette a tálat a szélre, és letörölte a port a válláról. Ioszif elvette a serclit, lassan a teájába áztatta, s halkan rágcsálni kezdte.
IV. Felvonás: A győztes remete
Amikor a Szovjetunió egész Európát bekebelezte, a Kremlben nem volt semmiféle csinnadratta.
A Vezér bent maradt a belső lakosztályban. Bőre az évek során viaszossá vált. A napfénytől fájt a szeme, így a függönyöket soha nem húzták félre. Csak éjszaka jött elő, s osonva járta a végtelen, vörös szőnyeges folyosókat, mint egy szellem, aki a saját birodalmát ellenőrzi.
A hatalmas vasajtón át futárok érkeztek.
– Tegye le – mondta a sötétből a rekedt hang. A jelentéseket nem olvasta fel senki hangosan. Ioszif egy apró, piros ceruzával csak ennyit írt a mappák sarkába: „Igen” vagy „Nem”. Emberek millióinak sorsa dőlt el e két betűből, anélkül, hogy a Vezér egyetlen szót is kimondott volna.
Szinte minden figyelme Misátskára, a hatalmas kaukázusi szürke juhászkutyára irányult. Misátska volt az egyetlen lény, aki nem tartott tőle, s akinek nem kellett dossziét vezetni a múltjáról.
Ioszif a padlón ült a kutya mellett. Kezében kis fémfésű volt.
– Maradj, Misátska... – suttogta, miközben a kutya homlokán a szőrt lassan, kínos, hűvös pontossággal választotta el. A kutya nyugodtan feküdt, míg az öreg ember halkan, szinte dallamosan grúz munkadalokat mormogott a bajusza alatt.
V. Felvonás: A méreg és a csend
A kisfiú hétéves volt. Szülei Szibériában még lehet, éltek. Nem volt neve a Kremlben, csak úgy hívták: „az árva”.
Egy keddi napon, miközben a tiszti étkező asztala alatt söpört, megtalálta a patkánymérget. Kis, barna üvegcse volt: Strychninum. A fiú nem gyűlöletből, csak a hétévesek tiszta, hideg kíváncsiságával szórta a porbóI Misátska táljába, majd odébbállt.
A méreg gyorsan dolgozott.
Misátska nem vonított sokáig. Amikor a kutya feszülni kezdett, Ioszif felállt az íróasztaltól. Nem kiabált, nem hívott orvost, nem borította fel a tintatartót.
Odalépett, leereszkedett a térdére, és rátette a nehéz, lágy kezét a kutya fejére. A kutya utolsó rángatózásában a karma végigszántotta Sztálin arcát. Kiserkent a piros vér, de Ioszif meg sem rezzent. Csak nézte a kutya elhomályosuló szemét, s a tekintetében visszatért az a mély, fagyos téboly, ami Tifliszben született a hideg kapualjakban.
Nem lövetett főbe senkit aznap. Csak felállt, letörölte a vért az arcáról, és bezárta a szobája ajtaját.
VI. Felvonás: A végzetes reggel
Három év telt el ebben a néma paranoiában.
Ioszif nem beszélt többet. Egyetlen szót sem ejtett ki a száján attól a naptól kezdve. Ott ült a karosszékében a szoba sarkában. Szemei üresek voltak. Csak a bal keze élt: a nadrágvarrás mellett, folyamatos, ritmikus ütemben rángatózott fel és le, mintha egy láthatatlan távirót billentyűzne, amivel parancsokat küld a semmibe.
És pontosan elérkezett a végzet.
Ioszif torkát hirtelen elöntötte az utolsó, mindent felemésztő savas roham. A gyomrából feltörő sárga lé megakadt a gégéjében. Megpróbált köhögni, de a tüdeje már nem engedelmeskedett. Nem ordított segítségért – világéletében utált segítséget kérni.
Bal keze még tett három gyors, rángatózó mozdulatot a nadrágján, aztán a teste megfeszült, s a saját gyomorsavában csendben, a maga néma, fagyos módján megfulladt.
Matrjona reggel lépett be a szobába a langyos pép tálkájával. Megállt az ágynál, megnézte a sárga arcot, amin még mindig ott volt a három évvel ezelőtti karcolás fehér helye.
– Na, a vén rókaának vége lett – mondta Matrjona halkan, majd letette a tálat, keresztet vetett, és elindult a folyosón, ki a Kremlből, vissza a szürke moszkvai utcákra.