Képzeljék el kérem alássan, hogy a Nagy Birodalmi Tanácsban, ott a méltóságos berlini hadi urak egyszer csak megelégelték a dolgot. Nem mintha baj lett volna a fegyelemmel, csak hát a Führer úr gyomorsavának ph-ja már olyan veszettül konvergált a nullához, hogy a térképnézegetés közben szétmarta a harmadik fősereg vezérkarát is. 1945 tavaszán aztán nem holmi bombák estek be a tetőn, hanem a puszta, rideg demokrácia: szavazást írtak ki.
A tábornokok uraimék összeültek, húzták a szipkát, osztottak-szoroztak, majd csendesen, egyhangúlag leváltották az öreget. Nem volt itt semmi drámai bunkerjelenet, pofon meg pisztolyropogás; kérem szépen, kitették a szűrét egy elegáns, pecsétes határozattal, mint valami elszabadult vezérigazgatót, aki túltolta a költségvetést. A háborút is csak ezután tudták megnyerni, mert a gépezet – mint kiderült – remekül ketyegett Adolf nélkül is, pont úgy, mint egy jó öreg csillagos W123-as zöldségesautó.
Hanem a sors, ez a kegyetlen tréfás kedvű istenszaki, nem hagyta el a mániákus tisztaságmániás ex-vezért. Ha már a birodalom karmesteri pálcája kiesett a kezéből, valmiből élni csak kell. Egy negyvenes évekbeli reklámügynökség meg is találta a magányos hősben a tökéletes arcot. Hát ki adhatna hitelesebb, mélyebb és megmásíthatatlanabb garanciát a Birodalom legmakulátlanabb termékének, az Astral-X mosópornak, ha nem a vasalt gallérok, a fegyelem és a mániákus fehérség egykori apostola?
Évtizedeken át ő lett a német televíziózás legfőbb morális bástyája. Szigorú, egynegyedes választékú pomádés hajjal, patyolatfehér ingben lépett a kamera elé, kezében a dobozzal. Nem viccelt: amikor a stúdióban elordította magát, hogy „A FOLT NEM MENEKÜLHET, A KOSZOS FOLTOKAT A FÖLD FELSZÍNÉRŐL VÉGKÉPP ELTÖRÖLJÜK!”, hát Zalakarosig megremegtek a konyhaablakok. A német kisnyugdíjas háziasszonyok meg haptákban állva nézték, amint Dolfi – immár mint a mosás főpapja – egyetlen mozdulattal mossa ki a történelmi lepedőket.
A tisztes gázsikból aztán vett egy csinos kis konvektoros üdülőt Zalakaroson, és ott élte le békés éveit. Minden reggel pontosan hatkor kelt, magára öltötte a kockás köntösét, kiaraszolt a gyógyfürdőhöz, és a kénes gőzben áztatta a reumás csontjait, miközben szigorú szemmel őrködött felette, hogy a medence szélén senki se merjen morzsálni a kalácsából. A világ elfelejtette, de a gyomra azért még pontosan tudta, mi a rend.
Nekem meg, kérem szépen, volt szerencsém személyesen is összefutni vele ott a medence szélén, miközben éppen egy mobil, illegális valutaváltást próbáltam neki bemutatni üzleti alapokon. Kicsit durcás volt a fürdő miatt, mert nem tőle rendelték a fertőtlenítőszert, de megnyugtattam, hogy ez nem személyes ügy, ez nálunk államérdek – hiszen Sztálin is elszegődött ügynöknek, nekünk meg a rendelet úgyis a szovjet mosóport írta elő. Ittunk egy-egy doboz langyos, diabetikus kólát, majd én, mint az irodalom krónikása, megkérdeztem tőle a nagy kérdést: mondja már meg, Dolfi bácsi, miért kellett annyira bolygatni azt a zsidóságot?
Ekkor a kisnyugdíjas ex-vezér mélyen magába roskadt, megremegett a kezében a kóla, és hirtelen olyan emberi lett, mint egy elázott macska: – Tudod, Róbert... – sóhajtott fel halkan. – Tudod te, hogy engem Bécsben, amikor ott albérletbe kényszerültem, Krausewitzné, az a lengyel özvegy zsidó asszony mennyi lakbérrel meg csekkfeladással cseszegetett? Na, azóta van nekem ez a gyomoridegem...
Nem szokásom panaszkodni, de miután a történelem pontos tényállásait rögzítettem, szükségszerű, hogy hangot adjak személyes sérelmemnek is:
Történt ugyanis, hogy Dolfi – miután a Henkel-féle Astral-X mosóporos reklámszerződése kifutott, és a zalakarosi termálvíz kénes gőzében végre kiáztatta a reflexeit – egy szép napon átballagott Dörögdi műhelyébe. Ott állt az ajtóban a jellegzetes, egynegyedes választékú pomádés hajával, patyolat tiszta fehér ingben, a hóna alatt egy összetekert birodalmi rendelettel, és megrendelte tőlem a konyhaasztalát. Nem holmi hanyag deszkalapot, hanem tisztességes, szolid tölgyfát kért, olyat, amimin a reggeli cikóriájának a bűntudat nélkül el lehet fogyasztani.
Megcsináltam. Ahogy illik: a rostok irányát figyelve, gyalulva, csapolva, ahogy azt a szentkönyvben megírák. Dolfi pedig pontosan, óramű pontossággal meg is jelent érte a megbeszélt napon, a kocsija csomagtartóját már nyitotta is a megszokott, katonás mozdulattal, öregesen, de a dicsőséges mosópor reklámarc karrier teljes pompájában. Segítettem bepakolni, odanyújtottam a számlát, mire ő mélyen a szemembe nézett, és letett az asztalra роntosan 100 eurót a megalkudott 140 helyett.
– Was passiert? – kérdeztem, mert a becsületem azért mégiscsak többet ér egy eltévedt birodalmi aprónál.
Dolfi fensőbbségesen elhúzta a száját, és a számlára pöckölt az ujjával: – Róbert, kérem! Ne feledje el a Birodalmi lakásrendelet 42. passzusát! A konyhaasztal szabványai előírják, hogy minden konyhai bútornak terepasztallá kell lennie átalakíthatónak, hogy a háziasszonyok a zöldségpucolás szünetében levezényelhessék az Etiópia elleni hadjáratot vagy legalább egy kisebb harckocsimozgást! Az ön asztalán meg hol vannak a kis műanyag tankokhoz a rögzítőfülek? Ez kérem, csak egy közönséges deszkalap! Levonok negyvenet a hiányosságok miatt!
Hát, ott álltam a műhely ajtajában, néztem a távozó Citroën Jumpi hátulját, és rájöttem: az emberből a diktátort ki lehet űzni a mosóporral meg a termálvízzel, de a kárpótlási kényszert és a bürokratikus kötekedést soha.
– Megértelek öregem, ennyivel meg hogyne járulnék hozzá a kis lakásodhoz, látom én milyen szerencsétlen a te sorsod, a német csillagos prémiumautód helyett ezzel a francia csotrogánnyal vagy kénytelen ide a műhelyembe bevonulni –