2002-ben vettük meg Judittal azt a veszprémi lakást a háromemeletes társasházban. Az Egyetem városrészben volt, csodás, ligetes részen, csupa fával, közelebb a belvároshoz és az iskolához, ahová a gyerekek jártak. Az előző otthonunk már kicsinek bizonyult, ahogy nőttek, de ez a harmadik emeleti, tetőtér-beépítéses lakás tökéletesnek tűnt. A gyerekek kaptak egy-egy saját hálószobát, nekünk pedig ott volt a közös rész az emeleten. Az ablakaink a zöldre néztek, éjszaka pedig olyan mély csend és nyugalom borult a környékre, amit csak ritkán találni a városban.
Már öt éve laktunk ott, amikor a lépcsőházi faliújság a hirdette a terveket: bejelentették, hogy a ház előtti parkolót kibővítik, emiatt körülbelül másfél hónapig nem tudunk majd az utcában parkolni. Már akkor sem értettem az egészet. Előtte is mindig volt szabad hely, minek kell itt bármit is bolygatni?
Aztán elkészült az új parkoló. Lett egy dupla akkora betonmezőnk, és azóta a fura igazság hamar utolért minket: alig lehet benne helyet találni. A szomszédos utca viszont, ahol szintén laknak emberek, és nyilván autóik is vannak, az esetek nagy részében teljesen üresen kong. Az ember csak nézi ezt a logikát, miközben a bolti bevásárlás után cipekedem haza, és a nehéz szatyor minden egyes lépésnél csak mélyebben vágja a kezemet, mire végre felérek a harmadik emeletre.
2007-ben vagy 8-ban – fene sem emlékszik már pontosan, mert az idő olyankor veszíti el a naptári kontúrjait, amikor az ember belép a végtelenített állványzatok birodalmába – elkezdték a ház külső felújítását. Magas, recsegő vascsövekből épített erdőt húztak fel a homlokzat köré, és azóta folyamatosan dolgoznak. Illetve csak dolgozgatnak. Az a fajta klasszikus, elnyűhetetlen kisiparos tempó ez, ahol a tér megáll, a huszonöt éves tervek elporladnak, és a létezés egyetlen stabil pontja az, hogy Kamondy, a vállalkozó időről időre megjelenik a szürke Renault-jával, letörli a homlokáról a verejtéket, és megnyugtató, ünnepélyes hangon bejelenti: „Már csak egy-két hónap, kérem, és nem zaklatjuk tovább a tisztelt lakóközösséget, mindjárt készen leszünk.”
És az élet zajlott. A cserépcsere után jött a vakolás, a vakolás után kiderült, hogy a cserép hibás, hát levették; aztán a friss vakolatot is leverték, mert a cserépcsere megint rossz szögben állt, Kamondy meg jött újra, tágra nyílt, őszinte szemmel magyarázva, hogy a globális logisztikai láncok meg a déli szél miatt most egy picit tolódik a határidő, de a minőségből nem engednek. A gyerekek felnőttek, elköltöztek, Veszprém utcáin cserélődtek az évszakok, de a vascsövek megmaradtak. Ha az ember kinézett a harmadik emeletről, már nem a liget fáit, mókusait látta, hanem a horganyzott csövek örökös, rácsos geometrikus hálóját, mintha a homlokzatunk be lenne zárva egy gigantikus, építkezési méretű madárkalitkába, amelynek a lakói magunk vagyunk.
Aztán elérkezett 2020 szeptembere.
Kinyitottam az ablakot a hűvös reggeli levegőre, és megpillantottam a harmadik emeleti párkány mellett egyensúlyozó munkást. Egyik kezében egy kopott spaklival vakargatta azt a vakolatot, amit négy évvel ezelőtt is ugyanez a fickó vakolt le nagy gonddal. Megállt, a homlokát törölte, a szeme beesett volt, a testéből áradt az a mély, évtizedes kimerültség, amit csak a Veszprém környéki mészpor és a Kamondy-féle öröktér tud kitermelni.
– Jó reggelt, Károly! – kihajoltam a párkányon. – Éhes vagy? Hozhatok egy kávét?
Károly meglepetten pislogott a csövek mögül, mintha huszonhat éve senki sem kérdezte volna meg tőle ugyanezt. Aztán elmosolyodott, és bólintott.
– A kávét örömmel, Róbert – remegett a hangja.
Nemcsak kávét kapott. Befordultam a konyhába, és serpenyőbe hagymát, házi sonkát szeltem vékony darabokra, ráütöttem három tojást, sercegett a reggeli, benne volt az egész elszállt idő minden íze. Főztem egy bögre sűrű, gőzölgő tejeskávét is. Visszamentem az ablakhoz, átnyújtottam a tálcát a vasrácson, ő meg ott, a harmadik emelet magasságában, a semmibe lógó deszkákon ülve jóízűen megette a sonkás tojást. Az ízek átjárták a gyomrát, egész testét, jó volt nézni barna, ráncos, öreg arcát, mosolygott.
Megitta a tejeskávét, majd a bögrét gondosan visszahelyezte az ablakpárkányra. Letörölte a száját a szőrös karjával, nagyot sóhajtott.
– Köszönöm, – mondta halkan. – Ez fenséges volt. De most, hogy így jobban belegondolok... nem tudok ma tovább maradni, mert az alapanyagok hiányoznak.
És elindult haza.
A tányér ott maradt az ablakpárkányon, még gőzölgött a maradék reggeli. Kinéztem a dupla akkora, de üres parkolóra, lent a csendes betonmezőre, ahol senki sem állt autóval. Aztán behúztam az ablakot, mert odakint feltámadt a szél, és csend lett a lakásban.
2022 tavasza újabb fejezetet nyitott az állványzat árnyékában zajló életünkben. Karcsi és a két segédje – ha éppen nem esett az eső, vagy nem fújt annyira a szél, hogy a horganyzott csövek veszélyesen rezegjenek – reggelente megjelentek a homlokzaton. Dolgozgattak az ereszen, igazgatták a héjazatot, miközben a lakásban időnként megjelent egy-egy újabb beázás. Ilyenkor Judittal nyugalommal, szinte már családi hagyományként vettük tudomásul, hogy a víz utat tör magának a tetőtér felől.
Ezeket a helyzeteket azonban hamar ellensúlyozta a helyi diplomácia. Több alkalommal is vendégül láttuk a munkásokat: reggelente gőzölgő teával, friss villás reggelivel, máskor egy tál gazdag vacsorával vártuk őket, az érlelt rostélyos közepesen átsütve igazi kedvenccé vált sztékburgonyával, csipkebogyólekvárral.
Karcsi nemcsak mesterember volt, hanem szenvedélyes pecás is, és cserébe a vendégszeretetért néha estére két-három szép halat is hozott nekünk, szerintem sügérek vagy amúrok lehettek. Juditnak ekkor felragyogott az arca; ő ugyanis szinte minden nap tudott volna halat enni, így a Balaton vagy a környéki vizek ajándéka mindig jó helyre került a konyhánkban. Karcsi hálából ráadásul nemcsak a halat hozta, hanem a belső beázásokat is szakszerűen megjavította, megpecsételve egyfajta íratlan, békés szövetséget velünk.
Kamondy vállalkozó ezzel szemben ritka vendég maradt. Ha mégis felbukkant, leginkább az állványzat építését vagy átépítését ellenőrizte, de mindig sietett, mintha élete egy másik dimenzióban zajlott volna. Nagyobb nyilvánosság előtt csak a lakógyűléseken tűnt fel, ahol megnyugtató, diplomatikus hangon tájékoztatta a lakókat, hogy minden rendben van, a munkálatok tervszerűen haladnak.
A közös képviselőnk pedig – aki szintén látta a haladást – minden alkalommal méltatta a munkájukat. Sőt, egy tavaszi gyűlésen ő maga javasolta, hogy a lakógyűlés szavazza meg: Kamondyékat bízzuk meg a lépcsőház felújításával is, hiszen „mást úgysem találnánk a feladatra, aki ennyire ismeri a házat”.
Milyen igaz, gondoltam magamban, miközben a hetvenéves épület falait néztem. Egy olyan házban, ahol az idő megállt a vascsövek között, és a homlokzat az állványzattal már összeérett, egy újabb felújítási projekt már szinte hiányzik is a képletből. Ráfért a frissítés, és különben is: halunk volt estére, a kávé meleg volt, kell valakinek ennél több?
2026 tavasza szokatlanul kegyes volt hozzánk, legalábbis az időjárást tekintve. Csodák csodája, még március 15-én is vakító napsütés sütött, nem szakadt az eső, nem fújt a jeges szél, Karcsiék pedig úgy belehúztak, hogy még a nemzeti ünnepen sem hagyták abba a munkát. Sőt, ekkor fogtak bele az újabb nagy fejezetbe: a lépcsőház felújításába.
Olyan tempót diktáltak, hogy volt, amikor még este, a kiegészítő lámpák sárgás fényénél is a légkalapács zúgása rázta meg a falakat. A teljes lépcsőházat mindössze három havi kemény, ádáz munkával sikerült úgy szétverni, hogy az épület belsejében a vakolatból és a betonból semmi sem maradt; csak a csupasz vasszerkezetek meg a kongó üresség maradtak hátra. Persze valamelyik nap fel kellett jutni a harmadik emeletre is, ezért hoztak fenyő pallókat, és ideiglenes ácsolt lépcsőket rögzítettek, hogy minden lakó haza tudjon menni a munkából vagy éppen el bevásárolni.
Kamondy ekkorra már igazi mesterműnek tekintette a projektet: egy hatalmas, fényes táblát rakatott ki a ház elé, amelyen hirdette a vállalkozását. A dicsőség híre hamar szárnyra kapott, mert attól kezdve néha egész busznyi turistacsoport vagy messzi földről érkező kőmívestanuló érkezett, hogy szakmai szemmel tanulmányozza a veszprémi társasház felújítási munkálatait.
A tavaszi lakógyűlésen maga Kamondy állt a pulpitus mögé, és emelkedett hangon jelentette be, hogy a tető, a homlokzat és a lépcsőház felújítása is remekül, az ütemterv szerint halad. A beszéd végén többen felállva megtapsolták. Kamondy méltóságteljesen intett csendet, majd kérte a lakókat, hogy tanúsítsanak még egy kis türelmet, és viseljék el a port meg a kellemetlenségeket, mert „már igazán közel van a befejezéshez minden egyes munka”.
Végül megkoronázta a beszámolót egy bejelentéssel: az ideiglenesen ácsolt lépcsőt két hét múlva le akarják bontani. Éppen ezért, ha valaki akkor történetesen ki szeretne menni a lakásából, vagy éppen megérkezne a bevásárlásból, az ne lepődjön meg túlságosan. Minden lakáshoz külön készítenek majd egyedi fa létrát, amelyeken a tulajdonosok megközelíthetik az emeleti otthonaikat.
Néztem a feleségemet, Juditot, a konyhaasztalon ott gőzölgött a délutáni kávé, és arra gondoltam: az ember végül is teljesen feleslegesen aggódik a jövő miatt. A lényeg, hogy lakásunk tiszta legyen, Karcsi hozzon még egy pár szép sügért estére, a többit meg majd a jóisten segedelmére bízzuk.
2026 szeptemberében aztán létrák helyett végül csak meredek hágcsókat kaptunk, ami ugyan őszinte szólva némi kellemetlenséget jelent, elvégre közelebb vagyunk már a hetvenhez, és Judittal mindketten félünk a magasban egyensúlyozni le meg fel, de hát békességben eléldegélünk itthon. Néha persze történik egy-egy kisebb baleset, amikor valaki épp bevásárlókosárral a kezében mászik hazafelé, és az hirtelen kiesik a feszült ujjai közül a mélybe, de azt mindenkinek be kell látnia, hogy egy alapos házfelújítás bizony áldozatokkal jár.