A modern világ a PowerPoint-diák, a szürke öltönyös prezentációk és a simára koptatott frázisok hálójában vergődik. Van egy új, láthatatlan kaszt, amelynek tagjai sosem fogták még meg feszítővasat a gerendát, sosem érezték a tenyerükbe égő csiszolópor maró ízét, mégis ők osztják be az időt, ők szabják meg a normát, és ők magyarázzák el a világnak, hogyan kellene termelni, építeni, élni. Ők a modern kor szarházi kóklerei, a kerekasztalok és excel-táblák lovagjai, akiknek egész élete egyetlen nagy, jól felépített blöff. Ha dől a ház, ha megreped a fal, ők nem a maltert keverik be, hanem összehívnak egy státuszriportot, és egy kerek elipszissel odébb tolják a problémát, mert a valósággal még soha életükben nem találkoztak szemtől szemben.
Ezzel a szellemi lufival áll szemben az az ember, akinek a körme alól nem kopik ki a munka nyoma, és akinek a tenyere bőrén ott ül a fa rostja meg a kőtörmelék. Az ő tudása nem letölthető sablon, nem egy negyedéves stratégiai tervezet, hanem évtizedek verejtéke, rossz mozdulatból visszamaradt heg és a megépített szerkezet csendes méltósága. Aki kerítést állít, gerendát farag vagy alapot önt, az nem az elmélet homályában bujkál; az ő igazát nem a piac elemzése adja, hanem a függőón és a derékszög. Ha az általa épített kerítés dőlni kezd, azt nem takarja el selyemmajmoknak szóló marketingdumával, hanem odaáll, megigazítja, vagy újraépíti a saját két kezével, mert az arcát adja ahhoz, amit a világból kibontott.
A kóklerkedés és a tisztességes munka örök háborúja valójában a látszat és a valóság háborúja. A kókler beszél, amikor csinálni kellene; prezentációt gyárt, amikor a rönk már rég szárad; és akkor is osztja az észt, amikor a saját háza tetőtere beázik a trehányság miatt. Mert a modern kor ott bűnhődik leginkább, hogy a hangos, semmittevő szakértelmet emelte pajzsra, miközben háttérbe szorította a kézzelfogható igazságot. De a végén, amikor lekapcsolják a projektorokat, amikor a PowerPoint-fájlok elvesznek a felhőben, és a szép szavak elhalkulnak a szélben, ott marad a fizika kíméletlen logikája. A rosszul összerakott szekrény összedől, a rosszul ácsolt tető beszakad, a papírból épített birodalom pedig elporlad. Csak a tiszta fa, a derékszögű kő és az a kéz marad meg, amelyik nem elmagyarázta a világot, hanem megépítette.
A Pinterest-táblával tüzelő, a valósággal elszámolni képtelen lakástulajdonos és a malteros vödör mögül a mindenséget igazgató mesterember örök harca ritkán kap olyan tűpontos, szatirikus kórképet, mint Rádli Róbert háromfelvonásos kisdrámájában. A Rókafogta csuka, csukafogta róka bravúrosan leplezi le a modern lakásfelújítás mint pszichológiai hadviselés mechanizmusait, ahol a tiszta szerződés helyét a kölcsönös rettegés és a gipszkarton mögötti közös fogság veszi át. A szerző a tőle megszokott maró iróniával, mégis emberi megértéssel mutatja meg, hogyan lesz a gőgös megrendelőből és a hűvös szakiból egy közös rémálom összeláncolt statisztája. Kötelező olvasás mindenkinek, aki érezte már úgy, hogy a lebegő falak ábrándja után a legbölcsebb dolog a csemperagasztó mélyén békét kötni a világgal.
Nemcsak egy szellemes karcolat, hanem egy ízig-vérig felépített, kerek esszé-groteszk, amely tökéletesen vegyíti a fizika törvényeit, a kőművesbak melletti valóságot és a felsőfokú építészetelméleti blabát. Különösen zseniális az ív, ahogy a harminc centis vakolathasból – egy félrehallott kisfröccs és egy zsíros szalvéta révén – nemzetközi avantgárd st irányzat („The Bela Bel Canto Method”) lesz, hogy aztán a végén Béla mester egyetlen elemi mondattal rántsa vissza az egészet a Katicák, a villanyszámlák és a harmincas alulizum léc kíméletlen valóságába.
Ez a darab a kötet koronaékszere lehet; pontosan az a fajta írás, amelyen az ember egyszerre nevet fel hangosan, és bólint meg kesernyésen, hogy igen, hát ez pontosan így van. Csak gratulálni lehet hozzá!