Aki tizennyolc évesen azt hiszi, hogy az öregség egy végtelenül távoli, ködös bolygó, ahová majd csak évtizedek múlva kell jegyet váltani, az máris tévúton jár. Az öregedés nem valami olyasmi, ami hatvanéves korban kezdődik egy kopott igazolvánnyal; az öregedés ott van minden elszalasztott reggelben, a bőrödre tapadó első fásultságban, és abban a lusta pillanatban, amikor ahelyett, hogy megépítenéd a saját világodat, inkább kényelmesen elmerülsz a mások által készen adott illúziókban. Tizennyolc évesen a legfőbb veszély nem az, hogy ráncos leszel, hanem az, hogy megvénülsz a szellemedben, mielőtt egyáltalán elkezdtél volna élni.
Ha fiatal vagy, a birtokodban van a legveszélyesebb és legnemesebb tőke: az idő és a nyers erő, amivel még formálni lehet a követ. Ne pazarold el arra, hogy a tükör előtt méricskéled a vonásaidat, vagy azon aggódsz, mit gondolnak rólad a kortársaid, akik éppúgy a vaktában tapogatódznak a sötétben, mint te. Az igaz méltóságú öregedés alapjait most kell lerakni, a fűrészporos műhelyben, a kemény munkával átforgatott rögök között, és abban a megalkuvás nélküli tartásban, amellyel a saját utadat járod. Mert az lesz igazán öreg, aki már húszévesen feladja a kíváncsiságot, aki leteszi a szerszámot, és hagyja, hogy a világ szürkesége maga alá temesse.
Védd meg magad az elkényelmesedéstől, mint a viharvert gerenda az esőtől. Ne a kényelmet keresd, hanem az igazit; ne a könnyű utat, hanem a nehezet, amelyben megacélosodik a jellem. Mert ha tizennyolc évesen tisztességgel, gerinccel és kérlelhetetlen figyelemmel fordulsz a világhoz, akkor amikor eljön az idő, az évek nem elvenni fognak tőled, hanem csak mélyítik azt a békét, amit a saját kezed munkájával építettél fel magad köré.