Gasztronómiai és állattenyésztési krónika Váncsa István tollából
Istenemre mondom, az emberiség elkorcsosulása és a kelet-európai árucsere-forgalom immáron évszázadok óta ugyanabban a szintetikus, ízfokozókkal felütött bürokratikus komédiában nyeri ki a maga végső értelmét.
Az ember az életének bizonyos áldott szakaszaiban még nem a mérleg serpenyőit meg a koleszterinszintjét számolgatja, hanem csupán ráérősen sodródik az idők hullámain, mint egy tisztes, tömör tölgyfarönk a tavaszi Gara habjain. 1992 és 1994 között én is éppen így éltem a gondtalan, zöldágba borult éveimet. Unokabátyám, József cégénél, a Marsell Kft.-nél segédkeztem néha, de ezt akkoriban inkább éltem meg a tiszta cselekvés s az életöröm forrásaként, semmint komoly, a teljes felelősség súlyától roskadozó munkakörként.
József azonban nem volt egy átlagos, hivatali körmondatokon tengődő elme. Kiváló, szinte metafizikai kapcsolatrendszerével egyik napról a másikra annyira kinőtte magát, hogy hirtelen az ország egyik legtehetősebb élőállat-exportőrévé vált. Ha a memória-moduljaim nem csalnak, a kereskedelmi részt négy stabil, szikár tulajdonos-dolgozó bonyolította le, s 1993 és 1996 között a komplett magyar tenyészállat-export oroszlánrészét jegyezték.
Az egész dolog hátterében természetesen a német egyesítés gigantikus szellemi és tőkeáramlása állt: a tehetős, nyugati húsmarhatenyésztők hirtelen a keleti tartományokba invesztálták a márkáikat. Ekkor a kelet-európai blokk – mondhatni a legfinomabb diplomáciai eleganciával – a németekre sózta a holstein-frízeket. Azokról pedig tudtuk jól, hogy ugyan harminc-negyven liternyi tejjel szolgáltak naponta, de a borjaik olyan elkeserítő lassúsággal nőttek, mint az önkormányzati beruházások, a húsuk meg inkább hasonlított egy kiszáradt, rossz cipőtalphoz, semmint egy fejedelmi steak előkészítéséhez – rántott húsnak elkészíteni pedig egyenesen etikai bűncselekmény lett volna.
Az üzlet persze így is virágzott, mint a pünkösdi rózsa. A hatalmas marhatelepeken hemzsegtek a kiváló húsmarhák: a sok szép Charolais, Blonde d'Aquitaine és Limousin. A magyar paraszt meg – ahogyan a kárpótlási jegy a nyakába szakadt, s a tsz-szövetkezetek romba dőltek – mitől menekült volna a legveszettebbül? Hát a tenyészállattól.
A németek természetesen küldtek egy ellenőrt is: egy vénséges zsidó urat, Louis Salamont bízták meg az állatok tüzetes vizsgálatával s tételes átvételével. A munkamenetünk hamar beállt a megszokott, szigorú ritmusra: Salamont hétfőn reggel hétkor felvettem Ferihegyen, elindultunk a napi két-három tervezett helyszínre, s ott az állatterelő karámban darabonként megvizsgálta a marhákat. A klotáliaszámot (lánykorában: fülbevalót) én írtam fel, az állat száma mellé pedig egy kört, egy háromszöget, egy pi jelet vagy még egy tucat geometriai hieroglifát – vagy azok ördögi kombinációját – kellett rajzolnom.
Hajtottunk egész nap, ebédre alig maradt időnk, de este kilencre mindig találtunk egy tisztességes szállodát megbízható étteremmel, ahol libamájat lehetett kapni zsírjában vagy rántva. Ez Louis számára szent és sérthetetlen liturgia volt az életben – a jó prózához meg a szakszerű marhakereskedelemhez elengedhetetlen a tisztázott eledel. Ekkor, vacsora közben, szigorúan öt, maximum tíz perc keretében kiengedtük a gőzt, személyes dolgokról beszélgettünk, hogy aztán friss erővel, adminisztratíve is összeállítsuk a rakományokat. Mindezzel általában éjjel tizenegyre-fél tizenkettőre végeztünk is, igaz, a saját jeleibe Salamon ekkorra már maga is belegabalyodott a mély fáradtságtól. De a három kamionnyi tenyészmarha ki lett választva. Ekkor megveregettük a saját vállunkat, nyugovóra tértünk, hogy másnap és harmadnap ugyanezt folytassuk, aztán irány a repülőgép – csütörtökre aztán kidolgoztuk magunkat tövig.
Általában ennyiben merült ki a hozzájárulásom a magyar tenyészállomány akkori sorsához. Ám egyszer, amikor Józsefnek Afganisztánban akadt némi sürgős elintéznivalója, a rakodást rám bízta Karakószürcsölön.
Mivel a szállítást felügyelő emberként komolyan vettem a tiszta cselekvést, ott álltam a falu szélén, s szembesültem a nyers rögvalósággal: a korábban papíron, geometrikus precizitással kiválogatott marhákat a németek által pontosan ütemezett kamionra bizony ki kellett volna válogatni a csordából. Ám a bökkenő ott rejlett, hogy ezek a szerencsétlen húsmarhák előzőleg senkivel sem egyeztettek, nem olvasták sem a brüsszeli direktívát, sem Salamon pi jeleit, s senki nem közölte velük érthetően, hogy a válogatóban melyiknek kell jobbra, a kamionra mennie, s melyiknek balra, a szabad kifutóba.
A marhák értetlenkedtek, a gazdák mérgelődtek, a feszültség meg csak nőtt a karám körül, mint a gőz a kuktában. Ekkor érkezett meg a helyi góré – mint a szellemi válságot megoldani akaró ember –, s az egyetlen helyes, a magyar gazda jó híréhez méltó megoldást választotta: az állatokkal szemben egyszerűen liberális bíróként lépett fel.
Aki akart, felmehetett a kamionra; aki inkább maradni akart, az mehetett vissza a karámba békével. Pistát meg megbízta, hogy a kanti precizitású listának megfelelően cserélgesse ki a klotáliákat az állatok fülében, hogy a németek bürokratikus, geometrikus lelke se maradjon kielégületlen.
Ekkor történt, hogy megértettem a rend lényegi kérdéskörének helyi, Kárpát-medencei vonatkozásait. Mert a rendnek – még ha kicsit hajlékonyan, műanyag fogóval s némi bakonyaljai furfanggal is – meg kellett történnie.
társszerző: Rádli Róbert