Írta: Váncsa István
Katasztrófa, kérem szépen. Az emberiség végérvényesen elindult a szellemi és gasztronómiai lehullás lejtőjén, amikor a zsíros kenyeret leváltotta a gluténmentes rizskorong, a hideg fröccsöt pedig valamilyen ízesített, zöld műanyag flakonos lötty. Pedig a kultúra – ha van egyáltalán olyanunk, amiben nyúlcipőt húzva kételkedem – nem a filharmóniában meg az akadémiai székfoglalókon dől el, hanem ott, ahol a sörhab kétujjnyi, a szárazkolbász pedig olyan kemény, hogy a bicska hegye megáll benne, mint a mélytengeri horgony.
Nézzük csak meg ezt a karakószürcsöli mikrovilágot, amelyet Rádli Róbert tár elénk a maga fanyar, könyörtelen pontosságával. Ott van például a hálószobai geopolitika csúcsterméke: a szárazkolbász.
Míg a dekadens nyugaton valami koleszterinmentes szójapépbe fojtják a belső válságaikat, addig Karakószürcsölön a kolbász nem csupán élelmiszer, hanem ontológiai tényező. Esmeralda a franciaágy közepén ülve, méltóságteljes tömegvonzással rágcsálja a kolbász végét, miközben Gazsi a Vármegyei Kormányhivatal büntetőkamat-értesítőjétől vezérelve próbál felkapaszkodni rá, mint egy kétségbeesett koala a gumifán. Kérdem én: hol van itt a modern gasztroforradalom? Sehol. Itt a zsír és a bürokrácia küzd egymással a puszta fennmaradásért. Ha a kolbász elfogy, a világ megáll. Ha a büntetőkamat megérkezik, a kolbászt is lefoglalják. Ez a tiszta, hígítatlan magyar valóság.
És akkor még nem beszéltünk a sörhabról.
A sör, kérem, nem folyadék. A sör egy világnézet. A borostyánsárga nedű felett képződő krémes, sűrű hab az a metafizikai réteg, amely elválasztja a józan észt a kanti túlagyalástól. Amikor a jóságos tekintetű, mészároskötényes Pipa Papa úr leemeli a füles korsót, és elegáns karmozdulattal meghúzza a csapot, ott nem egyszerű vendéglátás zajlik, hanem isteni tiszta liturgia. A habban – mint azt pontosan tudjuk – fel lehet fedezni egy egész elveszített gyerekkort, a nyolcvanas évek rozsdás MÁV-mozdonyainak füstjét, meg azt a pillanatot, amikor a tudatos énünk végre befogja a száját.
Mert mit is mond a modern ember, ha baj van? Tanácskozást hív össze, akciócsoportot alakít, fellebbezést nyújt be a Cégkapun keresztül. Ezzel szemben a Rádli-féle hős levonul a kocsmába, megissza a félbarnát, és rájön a megmásíthatatlan igazságra: a gép vagy működik, vagy nem, az univerzumot pedig egy teatojásban kell tartani, mert különben szellőzni sem tud.
Ha pedig valaki mégis úgy döntene, hogy kalapáccsal esik neki a mindenségnek, mert a brüsszeli normák szerint ez így nem szabványos – hát tette ő dolgát. Csak ne csodálkozzon, ha a kocsma, a falu, a Bakony meg a komplett parlament egyetlen reccsenéssel a semmibe veszik.
Jó étvágyat hozzá, kérem szépen.
társszerző: Rádli Róbert
„Nézzenek oda. Azt írja ez a Rádli úr – aki saját bevallása szerint a digitális kézművesség gyanús iparágában utazik –, hogy a kolbász nálunk ontológiai tényező. Hát persze, hogy az, kérem szépen, mi más lenne? Ha a kolbász nem ontológiai tényező, akkor Heidegger egész életében hiába koptatta a nadrágját a Fekete-erdőben. De abban a teatojásos tételében van valami ijesztően mély igazság. Ha az univerzumot nem tartjuk teatojásban, a brüsszeli bürokraták még képesek és kiutalnak rá egy háromnyelvű szellőztetési rendeletet Cégkapun keresztül. Igyunk erre egy félbarnát, mielőtt lefoglalják a MÁV-mozdonyok füstjét is.”
szószerinti idézet Váncsa Istvántól