Amikor a nap átsüt a Karakószürcsöli Szent Lipót templom ólomüveges ablakain, a porszemcsék úgy lebegnek a langyos félhomályban, mint apró, aranyozott ábrándok, amelyeket senki sem akart megvenni a piacon. Ebben a hűvös, tömjénszagú csendben gubbasztott a Girhes Gazsi a harmadik padsor szélén, és a bal zsebében lévő lukas mogyorót forgatta, miközben a gyomra úgy korgott, mint egy kiszáradt kútgém, ha szeles az idő. Gazsi olyan volt, mint a templom egere, aki már rég lemondott a sajtról, és beérte a szószék korhadt tölgyfájának szagolgatásával, mert ebben a mifelénk fekvő Karakószürcsölben a tolvajlás, mint szép kézműves mesterség, végleg beleütközött a fizikai korlátokba. Mert hát mit lopjon az ember ott, ahol a szegénység úgy megülepedett a házakon, mint a mészpor a cipőfelsőn?
Éppen azon tűnődött, hogy talán le kéne feszítenie a szószék alsó, faragott pántját, csak hogy a csavarhúzó otthonos melege meglegyen a tenyerében, amikor bevonult Mester Ödön polgármester úr. Nem lépkedett, á, dehogy, ő úgy vonult be a hűvös hajóba, mint aki a templomot is a saját unokaöccsétől béreli a jövő heti választásokig, hogy legyen hol gyűjteni azokat a nyomorult mandátumokat. Ödön nem volt nagy tolvaj, a parlamenti urakhoz képest legalábbis kismiska volt, csak egy olyan helyi vagány csávó, aki szép szavakkal tudta lefesteni a még meg sem épült hidakat. Olyan délolasz pinuccsi minőségű, finom gyapjú-selyem öltöny feszült a hátán, hogy Gazsinak a szeme is belesajdult a gyönyörűségbe.
– Mondd csak, Ödönke, te drága úr – szólította meg a Gazsi a pad homályából –, hogy lehet az, hogy te ekkorát tudsz hazudni, mielőtt a nép az urnákhoz járul, én meg ha a sarki fűszeresnél azt mondom, hogy a két deka parizer árát holnap hozom, az öreg Kopecky már nyúl is a poroltóért? Mi a te nagy titkod?
A polgármester úr megállt, elmosolyodott azzal a csodálatos, vajas mosolyával, ami egyszerre ígért ingyen sört az aratógépek mellé és örök üdvösséget a mennyekben, miközben a számlát finoman a még meg sem született dédunokák zsebébe csúsztatta.
– Nézd csak, te Gazsi – mondta, és közelebb lépett, miközben a pinuccsi zakója halkan súrlódott –, a dolog pofonegyszerű. Te a zsebébe nyúlsz az embernek, én meg a képzeletébe. Te elviszel tőle egy nyomorult, öreg tyúkot, én meg megígérem neki a jövőbeli rántott csirke illatát, amit majd olyan aranyozott tányérról eszik meg, amit még ki sem öntöttek a gyárban. Ehhez stílus kell, fiam, meg egy adag lélek, nem az a rozsdás spájszer, amit a kapcád mögé dugsz.
Gazsi bólintott, bár a gyomra olyan hangosan rezzent meg, hogy a polgármester úr gyorsan a torkát köszörülte, és rögvest gyászos arcot vágott, olyat, amilyennel a megyei csapásokat szokta féláron bejelenteni a televízióban.
– A másik ok meg te magad vagy, te szerencsétlen egerem – folytatta Ödön halkan. – Neked nincs mit lopnod, mert az anyagi világ véges, és annak a kulcsait én tartom a fiókomban. Ha elviszed a rézgyertyatartót, az hiányozni fog a sekrestyésnek. De a hazugság? Az a végtelen lehetőségek nyitott udvara. Én akkor is tudok nektek egy új, üvegpalotás templomot ígérni, ha ezt a régit már tegnap eladtam a sógoromnak bontásra, és most nem csak a huszonötös mestergerendákról beszélek, te nyomorult.
Gazsi ekkor megértette, hogy a tolvajlás nehéz, verejtékes munka, tele szálkákkal és lelkiismeret-furdalással, miközben a politika maga a tiszta, mennyei könnyedség. Felállott hát, vetett egy félénk keresztet a főoltár felé, leporolta a foltos nadrágját, és megindult a tölgyfa kapu felé.
– Hová mész, te Gazsi? – kiáltott utána a polgármester úr.
– Megyek – mondta Gazsi vissza se nézve –, és mindent kidobok a házamból a sárba, mert ha nincsenek bent felesleges dolgok, akkor neked sem lesz mit megígérned, aztán ellopnod tőlem, nekem meg nem kell féltenem a semmit.
Ödön úr csak nézett a távozó után, és a fejében már forgatni kezdte a paragrafusokat, hogy a következő ciklusban valahogy meg kellene adóztatni ezt a veszélyes, kártékony szerénységet.
De a mi Gazsink nem teketóriázott sokáig abban a csöndes Karakószürcsölben. Beült egy ezeréves, rozsda ette, fehér furgonba, aminek az oldalára még a boldogabb időkben valaki ráfestette, hogy „Hússzállítás”, bár a devecseri cigányok a piacon csak egyszerűen busznak hívták a járgányt, és átdöcögött a határon, egyenesen Ausztriába. Mert ha a sógorok a kuka mellé teszik a jövőt, gondolta Gazsi, hát ő bizony hazahozza azt a jövőt, és a polgármester úrnak egy árva fillér jutalékot sem hagy belőle, így a kapzsi kismozdonyi lelke végre megnyugodhatott.
Amikor Gazsi meglátta az első grazi utcát a lomtalanítás idején, a szeme elhomályosult a gyönyörűségtől. Ott állt a trottóron egy olyan műbőrfotel, amilyenben otthon még a tanácselnök is csak piros betűs ünnepeken terpeszkedhetett volna – igaz, hogy a fenekénél kicsit elnyílt a varrás, de hát ki az a bolond, aki a részleteken akad fenn, amikor a szerencse integet neki? – mellette meg egy kávéfőző gép, ami még darálta volna a pörkölt szemeket, ha lett volna benne szufla meg némi életkedv.
„Úristen, itt még a szemét is pinuccsi!” – suttogta Gazsi, és már nyögve emelte is a fotelt a furgon platójára.
A stratégiája pedig maga volt a tiszta költészet. Úgy mozgott a grazi utcákon, mint a nyári szellő: mire az osztrák csendőr a szemüvegét törölgetve kikereste volna a táblázatból azt a szót, hogy „Gewerbeberechtigung”, Gazsi már a szomszéd faluban pakolta a svájci sapkás öregek kidobott hokedlijeit. A zsákmányt meg nem dugta el a házban, dehogyis, kitette mindet a karakószürcsöli udvar közepére, a szomszédok szeme láttára. Ennek megvolt a maga nagyon is mély, filozófiai oka: a testület ugyanis Ödön nyomására nemrég megszavazta a szerénységi adót, s a mi Gazsink kiszámolta, hogy bármilyen lomhalmozás kisebb terhet ró a vállára, mint ha a meztelen szegénységét mutogatná a Hivatalnak. Meg aztán, a nyílt udvaron mégiscsak jobban pörög a bolt.
Nem pénzért adta ő a grazi kincseket, dehogy! Ha valakinek megkívánta a szíve azt a bordó fotelt, hát hozott érte két zsák krumplit meg egy kanna jóféle, kerítésborogató tablettás bort. A krumplira meg a borra meg még az a ravasz Ödön sem tudott adót kivetni, mert Gazsi a hasznot egyszerűen megette és megitta, a közösség kasszáját meg ezzel a nemes cselekedettel nagyívben letojta.
A kisvárosban meg hirtelen megváltozott az élet. Az emberek osztrák dizájner székeken ültek a petróleumlámpa mellett, meg olyan sílécekkel támasztották ki a budiajtót, amikkel a Schladmingban is bajnokságot lehetett volna nyerni. A polgármester úrnak megállt a falat a torkán. Bement a Gazsi udvarára, ahol az emberünk éppen egy sárga síszemüvegben metszette a lugast, miközben a grazi hifi toronyból üvöltött a Kis Grófo, hogy „Mert a nézését meg a járását”, úgy dörögve a falu felett, hogy még a szenttamási temetőben is megvonagláltak a régi öregek. Igaz, a zene tisztaságát kissé rontotta, hogy a legkisebb Ronaldo Armando tegnap este elcsente a csavarhúzót, és a mélynyomót, mint egy jóféle hízót a vágóhídon, egyszerűen leszúrta.
– Gazsi, te büdös tolvaj! – ordította Ödön úr, és a pinuccsi zakóján feszültek a gombok. – Honnan van ez a rengeteg dolog? Hol a közteher? Hol a jussom?
Gazsi lassan letolta az orrára a sárga szemüveget, és úgy motyogott vissza, mint aki az evangéliumot magyarázza a tanítványoknak:
– Ez nem vagyon, polgármester úr, nem is szerénység... ez kérem, amit itt tetszik látni, ez tiszta illúzió. Az osztrákok értéktelen vackai. Jogilag ezt önnek odaát kellett volna megadóztatnia, de oda, mint mindketten tudjuk, nem ér el a maga keze.
A polgármester úr csak állt a tyúkürülékes udvaron, a hideg verejték folyt az ingébe, mert rájött, hogy Gazsival nem bír el a közigazgatás. Aki a más szemetéből épít magának várat, annak a kapuját nem dönti le a hivatali duma, mert az az udvar nem ígéretekből, hanem tiszta fenyőfából meg osztrák műanyagból van megrakva.
S miközben az adóvita üvöltése lassan belefulladt a Dáridó legújabb csillagának, a Pataki Attilának a nótájába, ahogy a „Hosszú fekete haj” hullámzott a karakószürcsöli házak felett, Ödön úr hazafelé ballagott, s azon gondolkodott, miként lehetne a szerénységi adó paragrafusait végleg törvénybe iktatni.
Ekkor azonban csikorgó fékekkel megállt mellette egy bicolor metálkék, rozsdabarna Mercedes, ami még Gazsi unokabátyjának a garázsából ébredt új életre huszonhét esztendő után. Az ablak – ami láthatóan csak félig ment le, ott is gyanús akadással – letekeredett, s kikönyökölt rajta a Lajcsi, a város első számú pénzügyi zsenije, akinek a nyakában lógó aranylánc lényegesen vastagabb volt, mint az egész rokonság diplomáciai érzéke.
– Na mi van, Ödönke? – vetette oda Lajcsi, s a szája sarkában fityegett a félig elszívott mezítlábas cigaretta. – Csak nem a saját zsebed helyett a Gazsi udvarán keresed azt a hiányt, amit a múlt héten a számtógépetek kihányt?
Aztán rálépett a gázra, a derék Mercedes meg olyan sűrű, koromfekete füstöt okádott a polgármester úr délolasz pinuccsi zakójára, hogy abba a választási kampány összes fehér galambja rögvest belepusztult volna.