2002-ben vettük meg Judittal azt a karakószürcsöli vályogházat, a falu szélén, ahol az akácok még tudták, mi a dolguk, és a lombjukon át szűrődő fény friss, tiszta volt. Az előző fészkünk Dabrony faluban már szűknek bizonyult, ahogy a gyerekek nőttek, de ez a kétszáz éves, fagerendás parasztház olyan volt, mint egy megvalósult csendélet: külön sarok a fiúknak, és nekünk a födém alatt, ahová éjszakánként csak a tücskök cirpelése meg a mindenség jóságos suttogása talált fel.
Aztán megjelent az első hirdetés a kocsmakerítésen. Hogy az udvar előtt parkolót csinálnak, mert az eddigi füves rend valamiért szúrta a hivatal képviselőjének a szemét; másfél hónapig nem állhatunk meg a kapuban. Már akkor néztem ezt az elszánt, céltalan buzgalmat, miközben a szabad füvek amúgy is ráérősen kongtak. De a térbeton azóta megépült – egy kétszer akkora, vakító szürke mező –, és azóta csoda dolog történt: helyet találni benne épp olyan reménytelen vállalkozás, mint a békét keresni a tőzsdén, miközben a szomszédos, elhanyagolt utca üresen vigyorog ránk. Az ember meg csak cipelje a nylonszatyrát a boltból, a szatyorfülek vágják a tenyerét, és kerülgesse a guruló fémdobozokat, miközben a történelem ott robog el mellette, egyenesen a parkolón túl.
A Megyei Főépítészi Hivatal tértivevényes levelét olvastam, – mindezt 2007-ben, vagy talán nyolcban – mert az idő olyankor veszíti el a naptári kontúrjait, amikor az ember belép a végtelenített állványzatok sötét tündérmeséjébe –, ingatlanunkat műemlékké minősítette a Kulturális Ökörség nevű Hivatal, ezért annak átépítéséhez a régió legtapasztaltabb mesteremberét rendelik ki, felhúzták a falak köré a recsegő, rozsdás vascsövekből azt a gigantikus, hálós erdőt, amelyben azóta is éldegélünk, mint a fémkalitkába zárt, szelíd énekesmadarak. És ott volt Kamondy, a vállalkozó, a mi örökös, mosolygós Odüsszeuszunk a szürke Renault-val, aki időről időre leporolta a homlokát, és megnyugtató, szinte bibliai hangon hirdette: – Már csak egy-két hónap, tisztelt Gazdám, és a műalkotás elkészül.
Az élet meg csordogált a csövek mögött. Gerendacsere, mészverés, aztán a vakolat leverése, mert a tölgyfa rossz szögben állt, a déli szél meg a globális logisztika bűvöletében. A gyerekek felnőttek, elröppentek a fészekből, buta módon önálló életet kezdtek, de a horganyzott rácsok maradtak. Aztán jött 2020 szeptembere, amikor Károly, a hűséges kőműves ott egyensúlyozott a gerendacsonkon, és én kedveskedtem neki egy bögre gőzölgő tejeskávéval meg egy serpenyő hagymás-sonkás tojással. Megette ott a magasban, az ízek átjárták a lelkét, majd nagyot sóhajtott: – Köszönöm, Róbert, de most már megyek, mert hiányoznak az alapanyagok. És elindult haza Mindszentkállára, a sötétbe, mint egy feledhetetlen mellékszereplő, aki tudja, hogy a felesleges részleteket úgyis kihúzza a szerkesztő.
De a történet nem állt meg, mert egy igazi karakószürcsöli homlokzat sosem pihen. 2022 tavaszán – vagy isten tudja, mikor, hisz a naptárakat itt csak a füst múlatja – Karcsi és a segédei már az ereszekkel meg a nádfedéssel bajlódtak, miközben a lakásban időnként megjelent egy-egy barátságos kis beázás, amit Judittal már úgy kezeltünk, mint egy régi ismerőst. Hozta a halat is estére – gyönyörű amúrok meg sügérek voltak –, Judit arca meg felragyogott, mert ő aztán képes lenne éjjel-nappal halat enni a Balaton meg a kerti kút dicsőségére. Cserébe a belső foltokat Karcsi szakszerűen eltüntette, megpecsételve a mi kis békés szövetségünket.
Aztán 2026-ban Kamondy úgy döntött, hogy befejezésül szétveri a tisztaszobát is. Három hónap alatt elérte, hogy a vályogból és mészből csak a csupasz ég maradjon, de az ember nem esik kétségbe: ideiglenes fenyő pallókat raktak le, hogy ne vesszünk el a mindenségben. Kamondy pedig ekkor már büszkén terjesztette a dicsőséget; turistacsoportok meg kőmívestanulók zarándokoltak ide Karakószürcsölre, hogy bámulják ezt a fenséges, soha véget nem érő építészeti csodát, miközben a sörösdobozokból kis piramisokat építettek a tornácon.
Végül 2026 szeptemberében megkaptuk a hágcsókat. Fent egyensúlyozunk a gerendák magasságában, a szatyor néha leesik a mélybe, de hát Istenem! Egy alapos házfelújítás áldozatokkal jár. A kávé meleg, a hal friss, a világ meg ott zajlik lent, a betonmezőn, miközben mi békésen ülünk a horganyzott rácsok mögött, és várjuk, hogy Karcsi mit hoz mára estére.