A tudattalan énem folyamatosan harcol a tudatos énemmel, most igyak vagy ne igyak, én meg fogom magam addig és elmegyek a kocsmába egy habos sörre, mert a döntéseket sosem a fejben kell meghozni, hanem az út porában meg a söntés pultjánál, ahol a fény úgy törik meg a nehéz kristálykorsó szélén, mint az elszalasztott alkalmak az ember életében. Menet közben a járda peremét nézem, miközben a tudatos énem szigorúan magyaráz nekem Kantról meg a tiszta észről, de a tudattalanom már rég megelőzött, felkapta az ingujját, és ott áll a sörcsap mellett, mint egy nyugalmazott vasutas, aki pontosan tudja, mikor indul az utolsó vonat a felejtés felé.
A kocsmáros, az a jóságos tekintetű, mészároskötényes Pipa Papa úr, szavak nélkül is érti a dolgát; leemeli a füles korsót, elegáns karmozdulattal meghúzza a csapot, és a borostyánsárga nedű felett olyan sűrű, krémes hab képződik, hogy abba akár egy egész elveszített gyerekkort fel lehetne fedezni. Magam elé húzom a korsót, a tudatos énem még utoljára megköszörüli a torkát a torkomban, de amikor az első hűvös korty végigszalad rajta, végre elhallgat minden belső vita, és nem marad más, csak a csapolófej halk sziszegése, meg a tudat, hogy a világot mégiscsak a legegyszerűbb mozdulatokkal lehet a helyére billenteni.
Rádli Róbert