Van bennem valaki, aki sokkal okosabb, mint én. Legalábbis ezt állítja magáról nap mint nap. Ő a tudatos énem, ez a szigorú, kisportolt lelkű morális felügyelő, aki reggelente hatkor felpattan, hideg vízzel mosdik, kalóriát számol, és a homlokát ráncolva magyarázza a tükörképemnek, hogy ma aztán komoly szellemi munkák várnak ránk, vigyázni kell az egészségre, és különösen távol kell tartani magunkat a hűvös, borostyánszínű csodáktól.
De amint lemegy a nap, és a műhelyben elpakolom a gyalupadot, előbújik a másik laktárs: a tudattalan énem.
Ez a sötét, ravasz alagutakban bujkáló animus inconscius nem holmi elfojtott gyermekkori trauma miatt dühöng, nem bizony! Ő sokkal prózaibb dolgokon veszekszik a tudatos énemmel. Ott állnak egymással szemben a koponyám boltíves csarnokában, és megy a huzavona.
– Most igyak, vagy ne igyak? – veti fel a kérdést a tudatos énem, miközben a pulzusomat méri egy stopperórával. – Dehogyis iszol, hülye vagy? – kontráz rá azonnal. – Emlékezz a múltkorira! Holnap megint fájni fog a fejed, kopogni fog a halántékod, és a fűrészpor is keserű lesz a szádban! – De hát a nap nehéz volt, a gerenda görbe volt, a világ meg igazságtalan! – ellenkezik a másik.
És így megy ez. Órákon át megy a vita a fejemben. A tudatos énem érvel a májenzim-termelődés biológiai korlátaival, a racionalitással meg a hosszú távú életstratégiával. A tudattalan énem meg csak vigyorog a bajsza alatt, és kéjesen súgja: „Jó, de nézd azt a söröskorsót ott a sarkon, aminek a tetején olyan büszkén terpeszkedik a hófehér, dús hab, mint egy frissen csiszolt tölgyfaülőke.”
Itt kérem, tiszta polgárháború dúl. A pszichológusok ekkor hívnának ki egy rohammentőt, hogy mentse meg a személyiségem integritását.
De minek a felesleges bonyolítás? Minek fizetni a catharsisért a terapeutának huszonhatezer forintot óránként, amikor az emberi lélek belső feszültségét sokkal egyszerűbben is fel lehet oldani?
Megunom ezt a végtelen vitát. Elég volt a belső parlamentből, a pártok harcából, a lelkiismeret-furdalás morális zsákutcáiból.
– Tudjátok mit? – mondom hangosan a műhely közepén a fűrészpornak. – Vitatkozzatok csak tovább magatokban.
Fogom magam, lekapom a munkásköpenyt, felkapom a kabátomat, és otthagyom a belső vitát a fenébe. Fogom magam, és elmegyek a sarki cauponába – Katica büfébe, hogy mindenkinek tiszta legyen – mert ott legalább nincsenek bonyolult latin szakkifejezések, csak a pult, meg a hűs, gyöngyöző, habos sör, amely egyetlen korttyal elsimítja a tudatos és a tudattalan én örökös, meddő harcát.
Ugye én megmondtam?