Írta: Váncsa István
Istenemre mondom, az emberi nem nemiség és a házastársi dialógus immáron évszázadok óta egyetlen hatalmas, szintetikus félreértés. A női lélek rejtélyeire s a férfiúi célszerűség vaskos, szálkás logikájára nem létezik sem brüsszeli direktíva, sem kanti morálfilozófiai tétel – csupán a Mátra kanyarulatai meg egy rendesen feltöltött húgyhólyag.
Történt pedig, hogy Imre bácsi és Rózsi néni útra keltek a fővárosi szmogból Aggtelek felé, hogy a Mátra lankáin keresztül gépjárművezessenek. Imre bácsi – mint minden érett korú, józan gondolkodású magyar férfi – nem céltalanul bolyongani szeretett az utakon, hanem haladni. Rózsi néni a jobb egyen ült, s a szent békesség kedvéért egy darabig hallgatott, ami a házasságok történetében mindig a vihar előtti legveszélyesebb csönd.
Mátrafüred előtt azonban átszakadt az első gát: – Imre, nem akarsz megállni? – kérdezte Rózsi néni, felvetve azt az örök, metafizikai kérdést, amelyre egy férfi elméje képtelen egyenes választ adni. – Nem. Menjünk, hogy legyen időnk szállást keresni – felelte Imre bácsi, s az elveihez hűen rálépett a gázpedálra. A logisztika ugyanis szent dolog, a szálláskeresés pedig nem tűr teológiai fecsegést.
Mátraházánál Rózsi néni ismét kísérletezett a humán kommunikációval: – Itt sem kell megállni? – Dehogy kell, most jön a java! – vágta rá Imre bácsi, s benyomta a gázt a Kékes felé. Ott aztán kikapcsolta a rádiót is, mert a motor zúgása s a huszonnégyes út kanyarjainak mechanikai igazsága mellett minden más szellemi zaj csupán hiábavaló terhelés.
A lejtőn lefelé gurulva elhaladtak egy szálloda táblája mellett. Rózsi néni hangjában ekkor már ott bujkált az a jól ismert, szorongó rekedtség, amely a biológiának a fizika feletti szörnyű győzelmét jelzi előre: – Imre, itt sem akartál megállni?
Imre bácsi természetesen hallgatott. Minek válaszolni ott, ahol a döntések már a tiszta cselekvés szintjén születnek? Gondolatban már Parádnál járt, a valóságban pedig Recsknél, ahol a belső égésű motor végül benyújtotta a számlát: tankolni kellett.
Amikor beálltak a benzinkútra, Rózsi néni nem teóriákat gyártott, nem nyitott vitát a nemek egyenjogúságáról, hanem mint aki az életéért fut, berohant a mosdóba. Mire visszaért, Imre bácsi már kifizette a gázolajat, s higgadtan ült a volán mögött.
Rózsi néni beült, bekötötte magát, s miközben a megkönnyebbülés és a mély, házastársi neheztelés sűrű elegye átjárta a lelkét, felszisszent: – Te soha nem veszed észre, mire van szükségem!
Imre bácsi ekkor elfordította a slusszkulcsot, s a tősgyökeres bakonyi meg mátrai rögvalóság szikár, fanyar méltóságával csak annyit mondott: – Dehogynem, Rózsikám. Csak vártam, mikor pisilsz be.
Santé!
társszerző: Rádli Róbert