A nürnbergi 600-as tárgyalóteremben egy hollywoodi szuperprodukció díszletei között kovácsolták a huszadik század történelmét.
Spencer Tracy arcán a tévedhetetlen amerikai igazságszolgáltatás évszázados bölcsessége ült, tekintete felért egy morális kinyilatkoztatással.
Vele szemben, a vádlottak padján maga Adolf Hitler ült frissen vasalt egyenruhában, a haja mélyen húzott, bal oldali elválasztással, fogkefebajusszal (Zweifinger), frissen borotvált arcszőrzettel, kellemes illattal.
A terem hátsó részében egy magyar bírósági titkár, dr. Kovács Géza rendezgette az iratokat. Időnként felnézett, majd gondosan folytatta a munkáját.
Richard Widmark, mint az elszánt amerikai ügyész, próbált a terem közepére lépni a lehető legelszántabb drámaisággal. Meglendítette a kezét, és a mozigépészhez intett.
– Tisztelt Bíróság! Vádunk alapját a puszta tények alkotják! – dübörgött Widmark hangja, miközben a falra vetített fekete-fehér filmkockákon feltűntek a felszabadított koncentrációs táborok borzalmas képsorai: a kíméletlen földhalmok és a tömegsírokba halottakat toló lánctalpas buldózer. – Íme a bizonyíték a leírhatatlan népirtásra!
Dr. Kovács Géza feljegyezte a bizonyíték sorszámát, majd megkérdezte:
– Ebből kérünk egy másolatot is?
– Természetesen – felelte a teremszolga.
– Köszönöm. Akkor a mellékletek számozása is rendben lesz.
Csend telepedett a teremre. Spencer Tracy lassan megrázta a fejét, s éppen felkészült a világrengető erkölcsi megrovásra, amikor Hitler felállt, szót kért, amit a bíró megadott.
Egyetlen kimért mozdulattal kiigazította a zakóját, közelebb lépett a mikrofonhoz, és a tőle megszokott, éles, szuggesztív habitussal megszólalt:
– Hát persze! – kiáltotta, s mutatóujjával a vetítővászonra bökött. – De a tisztelt ügyész úr talán figyelmen kívül hagyta a legfontosabb részletet! Tessék megnézni azt a buldózert! Az a lánctalpas egy Caterpillar! Angol gyártmány, a szövetséges erők felszerelése! Az a földgyalu nem a birodalmi technológia terméke! Nem más ez, mint a történelem legnagyobb szabású, legszemtelenebb meghamisítása, ahol a szövetségesek a saját munkagépeikkel elkövetett emberirtását úgy mutatják be, mintha csak nem maguk követték volna el!
A teremben felmorajlott a publikum. Richard Widmark arca elfehéredett, s mielőtt reagálhatott volna, a védelem padjától felpattant Maximilian Schell.
Schell nem egyszerűen szót kért: tombolva, ordítva, a dráma legmagasabb hőfokán robbant be a tárgyalóterem közepére. Az ügyész tiltakozott, a bíró viszont megadta a védelem felszólalásának lehetőségét. Karon ragadta a gépészt, felrántott egy másik filmtekercset, és a falra vetíttette a Hirosimára ledobott atombomba gombafelhőjét. A vakító villanás, a hamuvá vált épületek és az elpusztult civilek látványa megállította a levegőt a teremben.
– Íme a te morálod, Amerika! – üvöltötte Maximilian Schell, miközben gúnyosan Widmark arcába mutatott. – Ki beszél itt népirtásról? Ki oktatja ki a világot morálból, amikor egyetlen gombnyomással százezer ártatlan embert égettetek szénné a Csendes-óceán túloldalán?! Arról a megkérdőjelezhetetlen tényről még csak nem is beszélek, ahogyan mindezzel a rémtettekkel még dicsekednek is!
A mérleg nyelve a hallgatóság fejében érezhetően és kíméletlenül megbillent. A teremben ülő újságírók zavartan néztek egymásra, s még a legkeményebb tudósítók is kénytelenek voltak elismerni: ebben a morális egyenletben a vádlott érvelése ijesztően szilárdan kezdett összeállni.
Dr. Kovács Géza közben új lapot vett elő, és ráírta: A védelem újabb bizonyítékot terjesztett elő.
Widmark zavarát leplezendő hívta be a vád főtanúját: Krausewitznét, a hajlott hátú, lengyel zsidó öregasszonyt.
– Asszonyom – fordult hozzá Widmark –, mondja el a bíróságnak, hogyan ismerte meg a vádlottat!
– Bécsben lakott nálam, a manzárdon – mondta az öregasszony rekedten. – Állandóan civakodtunk! Késve fizette a lakbért, és éjszaka kellős közepén húzta le a wc-t!
Maximilian Schell ekkor mint a ragadozó lépett a tanú elé. Viharos gyorsasággal, rafinált keresztkérdésekkel forgatta visszafelé a tanúvallomást.
– De mondja csak, Krausewitzné! Ugye a lakbért végül, ha késve is, de az utolsó fillérig kifizette?
– Ki... kifizette – rebegte az asszony.
– És mi történt az Anschluss után? Ugye maga még mindig abban a lakásban élt? És ki volt az a kedves úr, aki az államfői teendői közepette személyesen intézkedett, hogy Krausewitzné lakásába először vezettessék be a telefonvonalat?
– Az... az Adolf volt – bólintott könnyezve az öregasszony. – Küldött egy csokor orgonát is.............mondjuk, a wc-t hasznáélhatta volna emberi időben is!
Richard Widmark tehetetlenül kapkodott a levegő után, míg Schell győzedelmesen intett a következő tanúnak.
A pódiumra Sigmund Freud lépett, karosszékébe telepedve, elegáns szivarfüst mögül méregetve a termet.
– Professzor úr, mi a véleménye a vádlott elmeállapotáról és felelősségéről és a német nép kollektív felelősségéről? – kérdezte a védelem.
Freud megigazította a pápaszemet:
– A vádlott analízise alapján egyértelmű: a kollektív szuperegó teljes elfojtásáról van szó. Hitler úr nem egyéni indíttatásból, pláne nem gonoszságból cselekedett. Ő csupán a német nép mélylélektani elvárásait és archetípusait valósította meg. Amit tett, azt a német nemzetért, mint kollektív anyaképért tette. Ennélfogva mindennemű egyéni morális felelősség megkérdőjelezhető, éppen úgy az egész német társadalomra, sőt, a világ összes népére visszavezethető.
Dr. Kovács Géza megigazította a szemüvegét.
– A szakértői vélemény hány példányban készült?
– Háromban – válaszolta Freud.
– Rendben. Akkor egyet a bíróságnak, egyet az ügyészségnek, egyet pedig a védelemnek.
Utolsó tanúként a vád beidézte a nácik által sterilizált német tanút, de Maximilian Schell néhány rafinált, fojtogató kérdéssel pillanatok alatt teljesen beszámíthatatlannak, szellemileg instabilnak állította be a szerencsétlent, pontosan úgy, ahogy azt a hollywoodi forgatókönyvírók meglehetős rutinnal megkomponálták.
A tárgyalás végére a morális fölény teljes egészében Hitler oldalára tolódott. A vádlott emelt fővel, a történelmi igazságtalanságok áldozataként tekintett körbe.
Spencer Tracy bíró lassan felállt. A csillagos-sávos lobogó előtt állva mélyet sóhajtott. Arcán ott ült a hollywoodi filmgyártás összes emelkedett, elnyújtott, tiszteletre méltó pátosza.
Ránézett Hitlerre, s halkan, de ellentmondást nem tűrő méltósággal megszólalt:
– Vádlott. Önnek... nagyon sok mindenben igazat kell adnunk. A buldózer valóban angol volt. A hirosimai bomba valóban szörnyűség. Krausewitzné telefonja és a bécsi lakbér rendezése is ön mellett szól. Freud professzor érvelése is elgondolkodtató...
Spencer Tracy megállt egy pillanatra, meglebegtette a talárja ujját, majd mutatóujját szigorúan a vádlottra szegezte:
– ...de hát kérem! Ilyen gonoszságokat mégsem szabadott volna csinálnia!
A bírói kalapács lecsapott: Életfogytiglan.
A teremben felcsattant a gépies taps, Richard Widmark megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, a mozigépész pedig visszatekerte a szalagot.
Dr. Kovács Géza összecsukta az iratokat.
– Az ítélet kihirdetése megtörtént. A jegyzőkönyv aláírásra előkészítve. A jogerő megállapításához még szükség lesz a kézbesítési igazolásokra.
A fények a 600-as teremben lassan kialudtak, a zsűri elszállingózott, Richard Widmark pedig megkönnyebbülten pakolta össze a bőröndjébe a 042-es számú kötszereket meg a haláltábori statisztikákat.
A félhomályos, márványburkolatú folyosón Maximilian Schell lépdelt oda a bírói emelvényről épp leereszkedő Spencer Tracy mellé. Lazán, szinte elnéző mosollyal az arcán igazította meg a nyakkendőjét, majd a zsebébe dugott kézzel belebámult a távolba.
– Nos, bíró úr – mondta halkan, de határozottan Schell. – Szép kis színházat rendeztek itt ma délután. Az erkölcs megnyugodott, a kalapács lecsapott, a nép megkapta a maga katarzisát.
Spencer Tracy fáradtan dőlt neki a hideg falnak, megigazította a szemüvegét.
– A törvény az törvény, kolléga. A bűn elnyerte a büntetését.
Schell felnevetett – egy rekedt, cinikus, oly ismerős európai nevetéssel.
– Ugyan már, Spencer. Maga is pontosan tudja, hogy ez csak a díszlet. Lecsukták, eltüntették, pecsétet nyomtak a papírra. De én mondom magának: öt évet sem adok neki. Ki kell majd engedniük.
Tracy összeráncolta a homlokát.
– Kiengedni? Egy életfogytiglani ítélet után? Mégis mi alapján?
– A valóság alapján, bíró úr – hajolt közelebb Schell. – Nézzen szét Európában! A németek jó része imádta ezt az embert, és még most is ezt a nyelvet értik. És ami a legfontosabb: a Vörös Hadsereg ott liheg az önök köszöbén. Keleten a szovjetek már gyúrják a vasat. Maguknak meg, ott Washingtonban, hirtelen nagyon nagy szükségük lesz egy stabil, fegyverforgató, acélos partnerségre. És abban a rendszerben nem a koncentrációs táboros statisztika számít, hanem az, hogy ki tud gatyába rázni egy európai ipart a keleti veszedelem ellen.
Schell megveregette Spencer Tracy vállát, megrázta a fejét, majd lassan elindult a kijárat felé.
– Szóval ne aggódjon, bíró úr. A bürokrácia malmai lassan őrölnek, de a nagypolitika gyorsabban írja át a paragrafusokat, mint ahogy a gépész lecseréli a szalagot.
Spencer Tracy ott maradt egyedül a félhomályos folyosón. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy papírzsebkendőt, megtörölte az arcát, majd csendben elindult a 042-es szoba felé, ahol a fénymásológép halkan, megállíthatatlanul kattogott a sötétben.
Dr. Kovács Géza még egyszer ellenőrizte az iratokat, majd a dosszié fedelére ráírta: Az ügy lezárva.
Hitlert három év, négy hónapot töltött börtönben, aztán rehabilitálták, kiengedték. A felmentő pert Dr. Kovács Géza vezette. Pár hónap obersalzbergi feltöltődés után Hitler a NATO-nál kapott megbízatást, mint keleti blokk szakértőjeként. Hitler a megbízatást vállalta, és közben újraszervezte a Náci Pártot.
Rádli Róbert