(Egyperces közigazgatási dráma)
A helyszín Karakószürcsöl, egy olyan falu, amelynek a neve is tiltakozik a kartográfia ellen. A fali széli kis viskó hálószobájában este tizenegy óra van. A falak a pislákoló villanyfényben úgy hullámzanak, mint a rossz lelkiismeret, az éjjeliszekrényen pedig ott feszít a Vármegyei Kormányhivatal piros pecsétes büntetőkamat-értesítője.
Gazsi, akinek testalkatát leginkább egy szilánkosra száradt akácléc emlékezteti, idegesen igazgatja kinyúlt mackónadrágját.
– Esmeralda, te ezt nem érted – hadarja, miközben kezében egy potencianövelő pirulát próbál leölni egy korty csapvízzel. – Az ellenőr úr megmondta! Ez államigazgatási kötelezettségvállalás! Ha éjfélig nincs meg a beágyazódási szándék, a jegybanki alapkamat plusz tizennyolc százalék úgy ráül a nyakunkra, hogy még a lomis ágyunkat is elárverezik alólunk!
Esmeralda a franciaágy közepén ül. Hatalmas, méltóságteljes jelenség, mármint ami a tömegvonzást illeti. Közönyösen rágcsálja a szárazkolbász végét, és végigmérte a szoba közepén toporgó, girhes urát.
– Gazsi... te úgy nézel ki, mint aki a gulágról tévedt be egy tévedésből – mondja, és leharap még egy darabot. – Megmondtam: nekem a két pulya bőven elég.
– De a futamidő! A határidő! – kiált Gazsi.
A falióra mutatója hirtelen huszonhárom óra negyvenkettőt mutat. A pánik átveszi az idegrendszer felett az irányítást. Mivel a biológiai munkapad önerőből nem indul be, Gazsi a tiszta fizikai erőszakhoz és a jogszabályi leleményességhez folyamodik: mint egy kétségbeesett hegymászó, megpróbál felkapaszkodni Esmeraldára.
– Kapaszkodom a jövőnkbe! – lihegi, miközben könyökével a nő vállán keres támaszpontot. – Állj meg nekem, hagyjad, hadd kakaskodjak egyet rajtad!
– Szállj le rólam, te krafi, összenyomod a kolbászt! – dörren fel Esmeralda, és egyetlen anyai mozdulattal próbálja lerázni magáról.
De a büntetőkamat olyan szuperképességekkel ruházza fel Gazsit, mint valami ipari pillanatragasztó. Lábával átkulcsolja a nőt, fejét a vállának szegezi, és a flanelköntös veszélyes sercegése közepette kiált a mennyezet felé:
– Megcsináljuk! Ideológiailag és fizikailag is! Esmeralda, ne mozogj, mert lecsúszik a csípőm a felületi egyenetlenségen! Gondolj a kamatokra!
– Ha nem engedsz el, én viszlek be a diliházba! – üvölti Esmeralda.
De Gazsi ott csüng a nő oldalán, mint egy riadt koala a gumifán, teljesen átitatva a bürokratikus kötelességtudattal. A falióra pedig kíméletlenül kattog tovább a vályogfal előterében, mert az idő múlik, de a kamatláb örök.
A karakószürcsöli tél nem az a fajta évszak volt, amelynél az ember jó kedvvel pipára gyújt a tornácon, hanem inkább az a könyörtelen, kemény fagy, amely még a vármegyei iktatóbélyegzőt is beléfagyasztotta volna a tintájába. A vályogviskóban olyan kegyetlen volt a hideg, hogy a párás levegő szinte csillogó dérré dermedt a sarokban, a sparhelt öntvénye pedig oly némán és fagyosan hallgatott, mint a főszolgabírósági hivatal a kegyelmi kérvények elutasításának napján.
A dunsztos dunnák alatt Esmeralda méltatlankodott a vaksötétben, mire Gazsi – kinek csontos, sokat látott vázán úgy zörgött a hideg, mint őszi szélben a száraz akácgally – keservesen beismerte magának: ha ma nem lobban fel valami láng a tűzhelyben, holnapra mindketten díszes nemzetgazdasági műtárggyá fagynak a kályha mellett.
Tűzifa persze annyi akadt a portán, mint égre tekintő bűnösben az alázat: azaz egy szál se. Gazsi hát, mint aki megelégeli a tehetetlen sorsot, felpattant a rozsdás melléképület mélyén rejtőző, tisztes korú láncos biciklijére – aminek a kormánya a boldog békeidőkben, vagyis a Kádár-rendszerben még rendületlenül balra húzott, de a nagy rendszerváltási fordulat óta valami megmagyarázhatatlan okból határozottan jobbra törekedett –, és kigurult a falu széli Kerekerdő felé.
Az erdőszélen, a fagyos avar hátán ott sorakoztak a frissen kitermelt, kövér csertölgy rönkök a sarangban. Gazsi nem volt az a fajta ember, aki sokat teketóriázna, ha a puszta létről van szó: kiválasztott két emberes, húsos darabot. Összeszedte minden megmaradt erejét – ami nagyjából egy mélyen vallásos, ámde kiéheztetett veréb utolsó szárnycsapásával ért fel –, és a kétmázszás fadarabokat bálamadzaggal, meg némi leleményes szárítófeszítő hurokkal úgy-ahogy hozzákötözte a vázhoz. Felülni persze már nem lehetett reá: a szegény csotrogány úgy megrogyott a súly alatt, mint a községi költségvetés a bál utáni reggelen. Gazsi pedig dőlt homlokkal, fogát csikorgatva, kidagadó nyaki erekkel tolta hazafelé a nehéz zsákmányt a hókásás, csúszós úton.
De Karakószürcsölön a Gondviselés ritkán alszik, s ha alszik is, a Polgári Védelem mindig éber szemmel őrködik.
A kanyarban hirtelen előbukkant a hivatal leharcolt, fehér Szutyuki Vitarája, melynek anyósülésén a helyi rendőrjárőr, Katona K. Kálmán alzászlós pöffeszkedett teljes menetfelszerelésben, miközben a polgármester a kopott kapaszkodóba csimpaszkodott mellette. A terepjáró fékezett, a kerekek megcsúsztak a fagyos murván, és a lehúzott ablakon át már harsant is a jól ismert, atyai szigor: – Csesszed meg, Gazsi! Most meg tűzifát lopsz?!
Gazsi megállt. A két öles rönk balra billent, a bicikli vázaszerkezete megnyikordult, de a mi emberünk nem veszítette el a lélekjelenlétét. Megigazította a derekán a már-már történelmi méltóságú mackónadrágot, kihúzta magát, amennyire a porladó csontjai engedték, és a legtisztább, legmélyebb ártatlansággal így felelt: – Jáj, dehogy, biztos úr! Ezek csak ott voltak hagyva!
Az alzászlós és a falu első embere pedig csak nézték ezt a szilánkosra száradt, hűséges vándort, mert jól tudták mind a ketten: Karakószürcsölön a paragrafusok könyve holt betű marad ott, ahol a szükség, a humor és az emberi leleményesség írja a történetet.