91. RENDSZER ERKÖLCS TUDAT

Az érzelmi világ, a lelki élet és a lelki fájdalmak feloldása. A lelki sérülések, fájdalmak feldolgozó enyhítő gondolatai, technikái, ill. a lelki örömérzések kiteljesítése.

Az érzés, érzelemmechanizmus vázlatos összefoglalása. C/30 ábra.

Csapongó gondolatok erkölcsi, vallási, hitbéli kérdésekről. Jézus tanításai.

Az arányos (hozzátartozói) szeretet-tisztelet.

Elmélkedések a kritikáról, az emberi kapcsolatokról, a hétköznapi konfliktusokról, és azok megoldásáról.

Néhány további erkölccsel kapcsolatos probléma felvetése, ismétlése. Erkölcsi, jogi paradoxonok (szinte megoldhatatlan problémák). Mindazt, amit eddig elmondtam, átértékelik, de nem érvénytelenítik, a szinte megoldhatatlan problémák.

Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben. Elméleti rendszertényező, de inkább elmélkedés.

Össze-vissza elmélkedések a munkával, a szakmunkával, a kreatív szakmunkával, az emberi alkotásokkal kapcsolatban.

Kapcsolódó társadalom rendszerfejlődés hierarchia kisközösségek ábrák, A0-Aa8, D1-D10, K1-K5, ABC1-ABC6, ABDK-ABDK2, ABD1, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/tarsadalom-rendszer-hierarchia-kiskoezoessegek

Kapcsolódó világ, tudat ábrák, C/0-C25-C30, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak

Kapcsolódó egyéni tudat- közös tudat ábrák, C0-C20, ABC, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/egyeni-tudat-koezoes-tudat-tudomany

Bevezető elmélkedések.

A cím magyarázata: mi az erkölcs világ, a lelki élet?

A világ és egyben a tudat (a tudatban tükröződő világ) alapvető felosztása (gondolkodástanban) alapján miről szól ez tanulmányrész. Pár szó a felosztásról a területek közötti utazásról. Az összemosódó határokról.

Az egyén más terület, mint a közösség, társadalom. A világnézet c. fejezet talán e fejezet közösségi oldala. Az oktatás, a kultúra szintén. Az erkölcs elsősorban az egyénekről szól, az egyének erkölcséről, a közerkölcs az egyének erkölcsének összessége. Az egyén összekapcsolódik a mindennapi élettel.

Az érzés lélek (lelki, mentális psziché, pszichológiai, stb.), bár összefügg, de más, mint a gondolkodás (értelem szellem, stb.). Ezért a gondolkodástan, egy másik témakör.

Ugyanakkor nehéz behatárolni mi tartozik e témakörbe, nem is mindig sikerül, sok, nagy, széles kapcsolódó nyúlvánnyal rendelkezik e témakör, széles a határmezsgye.

E fejezetcsoportban nincsenek gyakorlati rendszertényezők.

Tulajdonképpen a társadalom megváltoztatásnak két alapvető módja lehet. Az egyik a rendszer, ill. annak megváltoztatása. Ha már rendszeres oktatásról, vagy az oktatási rendszer változásáról van szó, akkor az a rendszer, rendszerváltoztatás témájába tartozik. A másik mód: embertársaink rendszeren kívüli nevelése. Ez a fejezethalmaz erről szól. A nevelés szó azért egy kicsit éles kifejezés. Inkább arról van szó, hogy közlök néhány gondolatomat, abban a reményben, hogy azt elolvassák és elgondolkoznak róla.

Ez a tanulmányrész a közvetlen meggyőzésről és azok tartalmáról szól, persze az én véleményem szerint. A hogyanról (milyen módszerekkel, eszközökkel, mechanizmusokkal lehet meggyőzni az embereket, a vezetőket és a népet), vagyis a rendszerről itt nem esik szó.

Tulajdonképpen az „elméleti rendszertényező” elnevezés is vitatható. Talán helyesebb lenne ez az elnevezés: elméleti társadalmi tényező, problémakör. Azért tartom én ezeket a problémákat túl az egyéni vonatkozásukon, társadalminak is, mert azt gondolom, hogy ezek tisztázása, részbeni megoldása (haladás a tisztázás és a megoldás felé) a társadalom állapotát, közérzetét is javítja.

(Az alábbi egyféle meghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezeti, működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Az igazság, a tudomány, az erkölcs az átlagember számára vagy unalmas, vagy banális, vagy leginkább mindkettő. Unalmas az erkölcs, de mások erkölcstelensége belénk hasít (egyáltalán nem unalmas), ha minket ér. Unalmas, banális, az igazság, a tudomány, az erkölcs, de szükséges. Minél inkább ért valaki valamihez annál kevésbé unalmas a témával kapcsolatos közlés, megoldás, stb.. Az értő, a tudó, az ostobaságokon felháborodik, az igazságoknak örül, a számára érthetetlent meg akarja fejteni. Ha valaki nem akarja unalomba fulladva, utálkozva tenni a szükségest, akkor értővé, tudóvá kell válnia.

Az erkölcs sok minden, te többek között a következő:

Az erkölcs (morál, etika, stb.) édestestvére az igazságosságnak. Édestestvére a jognak. Édestestvére a pedagógiának. Testvére a pszichológiának.

Az erkölcs, a jog, a törvények alsó határa alatti (nem törvénybe foglalt) szabályok sokasága.

Az erkölcs az erényekre való nevelés, ill. az erénytelenségek kiűzetése, legalábbis csökkentése. Ennek az egyik módja az erények, erénytelenségek szabályairól, elveiről való gondolkodás. A másik, önmagunk és mások direkt rábírása, rábeszélése, hogy erényesek jó tulajdonságokkal rendelkezzünk, ne rosszakkal.

Szerintem a legfontosabb erény az önzetlenség, a legjelentősebb erénytelenség az önzőség, ezért az erkölcs egyik fő témája az önzetlenség, önzőség.

Az önzetlenség és így az erkölcs is túlmegy az igazságosságon, mert az igazságosság csak pontosan kiméri: kinek mi, mennyi jár. Az önzetlenség ezen túlmegy, és azt mondja: én többet adok, mint ami jár nekem.

Az erkölcs: a törvényeken kívül szükség van az öntörvényekre, a belátásra, az önkorlátozásra. Nem érvényesülhet az olyan jog, amit az emberek többsége, az emberek erkölcse (igazságérzete) elutasít. Csak az olyan törvény képes egyáltalán érvényesülni melyet az emberek többsége, az emberek erkölcse elfogad. A jog, erősebb, vagy gyengébb érvényesülése többek között egyenes arányban van az emberek erkölcsi elfogadásával.

A jog szorosan összefügg az erkölccsel, a jogról szóló tanulmányrész az erkölcsről szóló tanulmányrésszel. Minden jogi probléma erkölcsi probléma is. Minden erkölcsi probléma, elméleti jogi probléma is. Nem minden erkölcsi probléma, gyakorlati jogi probléma.

Az igazságtalanság, erkölcstelenség. Az igazságosság alapja pedig: egyenlő feltételek, egyenlő normák alapján történik az emberek, népek megítélése értékelése, jutalmazása és szankciója. (Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkit egyforma jutalomban kell részesíteni, avagy szankcióval sújtani. Újra elismétlem: egyenlő feltételek, egyenlő normák szerint kell ítélkezni, értékelni.) Az igazságtalanság, a kivételezés (pozitív vagy negatív irányban) pedig a legnagyobb bűn, a legnagyobb erkölcstelenség. Amely ember, testület, közösség igazságtalan az emberekkel szemben attól az undorodás érzése mellett el kell fordulni, azt egyszerűen nem lehet elfogadni. Az ilyen ember, testület, közösség már nem papolhat erkölcsről, jogról, tisztességességről, legfeljebb kijelentheti, hogy ő a kivételezés elvét vallja. (Persze a manipuláció, hazugság egy más kérdés, az egy újabb bűn.)

A jog legfelső elve a jogegyenlőség, mely az igazságosságról (egyenlő feltételek, normák alapján való ítélkezés) szól. Ugyanakkor ez még napjainkban is gyakran, csak üres jogelv. Tulajdonképpen a jognak is szankcionálni kellene az igazságtalanságot, de ebből a szempontból is elmaradott a jog. A jog a jelenleginél többet tehetne, de az is igaz, hogy sokszor nehezen bizonyítható az igazságtalanság, ezért mégis az emberek erkölcse lehet a kiindulás.

Különösen tetézi a bűnt, ha népekkel szemben történik az igazságtalanság (kivételezés). Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) másnak ártás, mert direkt, vagy relatívan kerül hátrányba, akivel negatívan, vagy nem pozitívan kivételeznek. Az igazságtalanság (pozitív, negatív kivételezés) önzés az ítélkező részéről, mert azon kívül, hogy felületes (önzős lusta, nem szentel elég időt az igazságosságra), általában az igazságtalanság mögött az igazságtalan ítélkező önző céljai állnak.

A másvilági ítélkezés nagyon súlyos bűnnek tekinti az igazságtalanságot (pozitív, és különösen a negatív kivételezést), mert ilyenkor a kivételező lelkét egy hideg, gonosz, nemtörődöm, önző érzés önti el, és a másvilági ítélkezés ezt méri.

Ugyanakkor az igazságtalanságot össze kell illeszteni az arányos hozzátartozói szeretettel. Ezért az arányos szeretetet csak kis különbségű lehet. Továbbá, hogy a hozzátartozói arányos szeretetet, nem gyakorolhatja hívatásos (tanár, bíró, döntőtestület tagja, stb.) ítélkező.

Vitathatatlan, hogy az igazságtalanság az elszenvedőnek, az anyagi káron túl, sajgó lelki fájdalmat okoz. Tulajdonképpen egy összetett bűnről van szó, mert azon ember, aki mindenkinek egyenlően árt, ártana, nem igazságtalan, de azért persze bűnös. De az, aki csak egyeseknek árt, ártana, másoknak nem, ő az ártás mellett elköveti az igazságtalanság bűnét is. Természetesen az összesített másnak ártás mértéke a bűn nagyságának alapja. Aki sokaknak egyformán árt, annak azért emelkedik az összesített másnak ártása, mert sokaknak árt. Aki pedig keveseknek de kivételezve árt, annak pedig a dupla ártás miatt nő az összesített ártása. Persze a védekezést nem lehet összekeverni az ártással, viszont, aki kivételezően védekezik, az is igazságtalan.

Ugyanakkor, más összetett kérdés, azon egyenlő normarendszer összeállítása, mely szerint az ítélkezés, értékelés történik. Ebbe a normarendszerbe beleférhet a gyengék fokozott védelme, a gyengéknek adott előny, de csak akkor, ha ez nem emberekhez, népekhez, és nem szimpátiához, hanem helyzetekhez kötődik, tehát mégis egyenlő normákról van szó. Ugyanakkor az egyenlő normák bár minimálisan szükségesek (e nélkül nem lehet ez az első lépcső), de nem elegendőek az igazságossághoz, mivel az egyenlő normák akár rosszak is lehetnek.

Az erkölcs (morál, etika, stb.), bizonyos erkölcsi (jogi) alapelvek összessége. Másképpen, tisztességesség igazságosság, stb.. Érzékenység és szándék a másnak ártás elkerülésére, a másnak hasznosság fokozására, és ehhez kapcsolódó problémák (pl. a megérdemelt és érdemtelen) iránti érzékenység, érdeklődés, mely érzékenység a cselekvésekben is tükröződik. Az erkölcsösség többnyire azonos az önzetlenséggel. Értelemszerűen a másik oldal (erkölcstelenség, tisztességtelenség, igazságtalanság, önzőség, stb.) is azonos irányban függ össze.

A fogalomtisztázás tudományának (ami jelenleg nincs) kellene tisztázni a rokon értelmű fogalmak közötti különbségeket. E tanulmányban erre nincs mód.

Az jó dolog, hogy az embereknek van felettes erkölcsi éne. De a felettes erkölcsi én is lehet buta, a felettes erkölcsi énnek is szüksége van a tudásra. Sokféle tudásra van szüksége: társadalmi, rendszertani, történelmi, pszichológiai, jogi, pedagógiai, hittani, filozófiai, stb..

Ugyanakkor talán van külön erkölcstudomány is, amely a különböző tudományok (társadalmi, rendszertani, történelmi, pszichológiai, jogi, pedagógiai, hittani, filozófiai, stb.) kilógó részeit, az erkölcs felé kilógó részeit gyűjti magába. Az erkölcstudomány legerősebben a jogtudományhoz kapcsolódik.

Egy idevágó ismétlés, pedig az érzelmi élet, és az erkölcs egy másik vonatkozására mutat rá:

A színvonalas művészetek, (egyben a színvonalas kultúra, egyben a színvonalas szórakozás) elsősorban az irodalom, a film, de más művészetek is (zene, tánc, képzőművészet, stb.) az érzelmi, erkölcsi tanítás (tanulás) egy oly módja, mely érdekes, és az átélésen keresztüli megértésen keresztül tanít. Nem száraz, unalmas, lexikális agytömés. A színvonalas irodalom, film, stb., ezen kívül a társadalmi, együttélési ismereteket is tanítja. Ráadásul a művészetek azért is hasznos, értékes munkák, mert a színvonalas szórakozást és a kellemes környezetet biztosítják. Aki nézi, hallgatja azt is építi, és azt is, aki műveli.

És még egy ismétlés.

Az önzőség, a másoknak ártás, az önzetlenség a másoknak hasznosság, másképpen mindez a társadalmi hasznosság.

A társadalmi hasznosság alapvető összetevői:

Önmagának hasznosság, ha óvatosan, kismértékben, de ezt is be kell számítani a társadalmi hasznosságba. Mert azért ez azt is jelenti, hogy kevésbé szorul segítségre, nem tartatja el magát.

Családnak való hasznosság.

De itt is és az önmagának való hasznosság csak akkor értékelhető, ha közben másokat nem károsít, ha hasznos munkából szerzi a jövedelemét, ezért a legfőbb társadalmi hasznosság a hasznos munkavégzésből ered.

Hasznos munkavégzés, olyan munkát végez, ami valóságos hasznos termelőmunka, ami testet, lelket építő munka, ami hasznos terméket, szolgáltatást állít elő, ami elősegíti a társadalmi és a szélesebben vett életszínvonal fejlődést. Pl. a cigarettagyártás, a brókerkérdés, és még hosszan lehetne sorolni haszontalan, káros improduktív munka. Az orvos, a mérnök, (ha nem hadmérnök), a tanár, az óvónő, az újító (ha nem hadiipari újítás) és még hosszan lehetne sorolni, hasznos munkát végez. A kettő között akár tíz vagy húsz kategóriát is fel lehet állítani. Sajnos pl. a fegyvergyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább haszontalan munkát végez, amíg a pl. kenyérgyári mérnök, szakmunkás, takarító inkább hasznos munkát végez. Persze ez sokakat sért, ezért özönlik a vád: ez marhaság, ez demagógia, stb.. Valójában fel kell állítani az alapvetéseket, nem lehet örökké a homályba kóvályogni. Persze minden munkát lehet jól és rosszul végezni, (valamint jó, vagy rossz célra használni), ezt azonban konkrétan meghatározni, és mérni is nehéz, szembe a munka fajtájával. Ezért csak a munka fajtájából lehet kiindulni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a munka fajtája mellett további információk is szükségesek lennének, a munkavégzés hasznossági fokának megállapításához. Pl. hogy a vezető regnálása alatt javult e, az alá tartozó nép élete, vagy sem. Vagy az adott jogász, tulajdonképpen konkrétan mivel is foglalkozik. Vagy lehet, hogy hasznos a termék, csak a gyártás közben természetrombolás jön létre, stb.. Ugyanakkor az erkölcs „szabályai” szerint, elsősorban magunkat értékelni és megváltoztatni, és magunkról csak tudjuk (ha nem hazudunk magunknak), hogy hasznos vagy haszontalan munkát végzünk.

És persze az sem mindegy, hogy a hasznos munkával arányos e, a jövedelem, vagy sem.

A fogyasztásnak az életmódnak is van társadalmi hasznosság vonatkozása. És nem szabad elfelejteni végső soron a termelés-struktúra azonos a fogyasztás-struktúrával.

A közéleti aktivitás is hasznos társadalmilag. Bár itt is igaz, nagyon nem mindegy, mi célja és mi az eredménye a közéleti aktivitásnak. Ezért pontosan:

a demokratikus jellegű, demokrácia célú, a demokráciafejlesztő közéleti aktivitás, (részvétel a közösségek életében) társadalmilag hasznos. Ez azt is jelenti, hogy általában segítőkész, jóindulatú emberről van szó.

Amennyiben a hasznos munkát tesszük a középpontban, és az önmagának hasznosságot értékeljük legkevésbé, akkor kb. ezen arányok jönnek ki.

Hasznos munkavégzés és arányos jövedelemszerzés: 35-65%.

Családnak hasznosság: 10-20%

Demokratikus jellegű közéleti aktivitás: 10-20%

Helyes fogyasztás: 10-20%

Magának hasznosság: 5%

Mindezeket számításba kell venni, amikor önmagunkat, vagy másokat értékeljük.

Ismétlés.

Az okosság (bölcsesség), az erkölcsösség, az önzetlenség, a jó kellemes, a hasznos mérése. És némely fontos összefüggések.

Kétségkívül e társadalomtudományos, ill. emberi „dolgokat” nem könnyű egzakt módón mérni. A természettudományos, ill. élettelen dolgokat általában lehet egzakt módón mérni. A társadalomtudomány elvontsága, zavarossága ebből is adódik.

Az okosságot valamennyire méri az iskolázottság, egyénileg és társadalmilag is.

Illetve, vannak bizonyos intelligencia-tesztek, de ezek is csak az okosság bizonyos vonatkozását mérik.

Az erkölcsösséget egyénileg valamennyire méri a jog. Társadalmilag pedig a közbiztonsági, bűnözési, stb. statisztika méri az erkölcsösséget valamennyire.

Tulajdonképpen az átlagos szélesen értelmezett életszínvonal mérné mindezt a viszonylag legpontosabban. Azonban a szélesen értelmezett életszínvonalnak is sok kiterjedése van. A szélesen értelmezett életszínvonalról e tanulmányban több helyen is elmélkedem. Tulajdonképpen ez nemcsak arról szól, hogy mennyit fogyasztunk, milyen modern gépeink vannak, hanem a boldogságról, az elégedettségről, az egészségről és még sokkmindenről szól. Pl. arról is, hogy mennyi stressz kellemetlen élmény, vagy éppen kellemes élmény, szeretet-megnyilvánulás, elismerés, stb. éri az embereket. Így tehát az sem lehetetlen hogy egy nomád körülmények között élő nép szélesen értelmezett életszínvonala, magasabb, mint egy modern körülmények között élő nép szélesen értelmezett életszínvonala. Nem lehetetlen, de azért nem valószínű, de máshol e témáról is elmélkedtem. Kétségtelen hogy a méréshez szükség van sokféle színvonalas közvélemény-kutatatásra.

A szélesen értelmezett életszínvonalban többek között benne van a közbiztonsági, és általában a biztonsági állapot, ill. az igazságszolgáltatás színvonala. Benne van az iskolázottság és az oktatás színvonala. Benne van az önrendelkezési és szabadság-jogi állapot. Természetesen benne van az egyészségi állapot is. De nemcsak az emberek állapota, hanem valamilyen szinten az élővilág kiemelten az állatok állapota, életszínvonala is benne van. Továbbá benne van a szabadidő, és kultúrát szórakozással kapcsolatos állapot. Természetesen benne van a békés (háború-mentes) szabad élet. És még lehetne sorolni.

Tehát amint mondtam az általános elégedettségi, „boldogsági” állapotot annak fokát hivatott mérni a szélesen értelmezett életszínvonal. A legfőbb cél, minél több ember éljen egyre magasabb (szélesen értelmezett) életszínvonalon.

Nem könnyű de azért nem lehetetlen mérni a szélesen értelmezett életszínvonalat. Jelenleg ennek félig sincs kidolgozva a technikája. Ha majd ki lesz dolgozva, akkor a társadalom (pl. egy nép, egy nemzet) átlagos szélesen értelmezett életszínvonalát mindenképpen lehet, de az sincs kizárva, hogy az egyének szélesen értelmezett életszínvonalát is lehet mérni.

Azonban a probléma ennél is bonyolultabb. Ugyanis az is kérdés, hogy ez a mért életszínvonal megérdemelt, vagy a megérdemeltnél, magasabb, vagy alacsonyabb. Mert egyes népeket ki lehet zsákmányolni, és persze az egyéneket is ki lehet zsákmányolni. Így hát addig ez probléma sem oldható meg, amíg a kizsákmányolás (nincsenek igazságos, arányos különbségek) van az emberi világban.

De visszatérnék, oda hogy a népek átlagos szélesen vett életszínvonala annál magasabb minél okosabbak (bölcsebbek), erkölcsösebbek, önzetlenebbek az emberek. Ezért lehet a társadalom szélesen értelmezett életszínvonalával mérni, a társadalom átlagos okosságát (bölcsességét) és erkölcsösségét (tisztességét) ill. önzetlenségét.

Továbbá, ha magas a szélesen értelmezett életszínvonal, ha bölcsek és erkölcsösek az emberek, akkor az ember alkotta dolgok jók, kellemesek. Illetve, minél jobbak, kellemesebbek az ember alkotta dolgok annál magasabb a szélesen értelmezett életszínvonal.)

Csakhogy előfordul nem is ritkán, hogy az egyén szélesen értelmezett életszínvonala nem azonos az egyén okosságával, erkölcsösségével, önzetlenségével. De itt már megint kilukadtam a kizsákmányolásnál.

Viszont ez is bonyolultabb ennél.

Kitérés az ostobaság és az erkölcstelenség összefüggésére.

Egyfelől meg kell jegyezni, hogy nem lehet tudni pontosan, sokszor az illető sem tudja magáról, hogy a másnak ártás az ostobaságából vagy erkölcstelenségéből ered. Sőt azt sem tudja gyakran, hogy ő másnak ártó. Egyébként pedig mindegy, mindkettő, az ostobaság és az erkölcstelenség is másnak ártást okoz. Az ostoba könnyebben esik a másnak ártás bűnébe, mert azért az erkölcsösséget is meg kell érteni. De miért is ostoba az erkölcstelen?

Ellenben itt visszakanyarodnék a kizsákmányoláshoz, illetve az egyének érdemtelen életszínvonalához. (Jelenleg a jövedelem-elosztás, azaz a szélesen értelmezett életszínvonal leginkább meghatározó része sajnos igazságtalan.)

Ha van másvilági igazságszolgáltatás, igazság-kompenzálás (és jó eséllyel van), akkor az érdemtelen életszínvonal az egyének vonatkozásban kiegyenlítődik.

Ha nincs másvilági igazságszolgáltatás, akkor többnyire a társadalmon keresztül (másoktól kapja vissza) az erkölcstelen is porul jár (az érdemtelen szélesen értelmezett életszínvonal kiegyenlítődik). Az erkölcstelen többnyire kevesebb szeretetet, igazi tiszteletet kap. És persze az sincs kizárva, hogy az erkölcstelen közvetlenül, pl. a jog, az igazságszolgáltatás által kapja meg a „jutalmát”, bár jelenleg a jog is messze van a tökéletestől.

És azért a lelkiismeret-furdalást a lélek mélyén levő, kellemes vagy kellemetlen érzéssel járó önértékelést is meg kell említeni. Bár kétségtelen hogy az erkölcsös, önzetlen ember, aki hajlamosabb a lelkiismeret-furdalásra, de talán általában, átlagosan eme emberek mégis nyugodtabban néznek a tükörbe, és nyugodtabban alszanak, mint erkölcstelen önző társaik.

Mindez arról szól, hogy az érdemtelen életszínvonal nagy valószínűséggel kiegyenlítődik illetve, hogy az erkölcstelenség az mégis többnyire ostobaság, az egyének szintjén is.

Az okosság és az erkölcsösség, az önzetlenség általában jellemzően egyirányú, és kvázi egyenesen arányos. A szélesen értelmezett életszínvonal és az igazi rendszerfejlődés (a rendszerek színvonala) szintén ezzel egyirányú és kvázi egyenesen arányos.

Azért ne felejtsük el, hogy a társadalomtudományos méréshez (okosság, erkölcs, önzetlenség, jó, kellemes), e kettőnek létre kell jönni: a szélesen értelmezett életszínvonal egzakt mérésének, valamint az igazságos, arányos (megérdemelt) szélesen értelmezett életszínvonalnak.

Jó kérdés, hogy az ember erkölcse és ezek szerint bölcsessége is, általában, történelmileg fejlődik e? A múltban még kevésbé volt szélesen értelmezett életszínvonal-mérés, úgyhogy pontosan nem tudhatjuk. Lehet hogy múltban élő (pl. a XIX. században) ember nem volt összességében boldogtalanabb, mint a mai ember, hiszen nemcsak az anyagi javak birtoklásáról van szó. A mai embernek több a lexikális tudása, de nem biztos, hogy a mélybölcsesség is növekedett. A bölcsesség a filozófia mintha manapság kihaló-félben lenne. A mai ember sokat beszél, de keveset mond.

A múltban élő ember (pl. XIX században élő) úgy tűnik, hogy erkölcsösebb volt.

Kétségtelen eme erkölcsösség jó része álszent erkölcs volt. De a komoly irodalom, a nagy írók leleplezték az álszent erkölcsöket. Manapság pedig kevésbé álszent az erkölcs, így jelentős komoly leleplező irodalom sincs, de lehet, hogy erkölcs sincs. Hát ha, van is valamiféle fejlődés az is eléggé gyengécske és hektikus. Ugyanezt mutatja a rendszerfejlődés.

Szívesen ismételném sok helyen.

Bár e tanulmányban sokat beszélek a szükségletekről, a szélesen értelmezett életszínvonalról de az egyik legfontosabb, mégis, hogy legyenek igaz barátaink. Akár a szülőnk, a testvérünk, a gyerekünk, az unokánk, a szerelmünk, a párunk, a kutyánk, a macskánk és persze a barátunk is, az igaz barátunk lehet.

E tanulmányrész szorosan kapcsolódik az „Ideológiák, erkölcs, világnézet (Tudatalakulás 5)” c. tanulmányrészhez. Valamint szorosan kapcsolódik a „Gondolkodástan, értelem és érzelem c. tanulmányrészhez.

Ismételt rész.

A tudat, tudatformálás, hatalmas, kaotikus témájának alapvető rendezése, e tanulmány, tanulmányrészeinek címe, témája alapján.

A gondolkodástan. (Gondolkodási és érzelmi mechanizmusok).

A világnézet. (alapfelfogások, eszmerendszerek)

A kultúra (beleértve a vallásokat).

Az állami (rendezett, szabályozott nagyközösségi) tudatalakítás. (Társadalomtudományok, oktatás, tájékoztatás, manipuláció, stb. Általában a tudományok, és az oktatás.)

Társadalompszichológiai elmélkedések. (Ilyen tanulmányrész külön nincs, de szinte minden tanulmányrészbe megjelennek a társadalom-pszichológiai elmélkedések.)

Erkölcsi elmélkedések (egyéni, köztük az „én” erkölcsi „tanításaim”).

Minél hatalmasabb és kaotikusabb egy témakör, márpedig a tudat és tudatalakítás az (a leghatalmasabb legkaotikusabb), annál inkább szükséges a kategorizálás, annak érdekében, hogy a gondolkodó egyén ne vesszen el az erdőben. A fenti felsorolás egyféle alapkategorizálás, amely kijelöli a hatalmas amorf, részben csak a tudatunkban levő erdő alapvető területeit, szerintem. Nem árt, ha van valamilyen alapkategorizálás, amelyből a gondolkodó ember ki tud indulni, amelybe a témákat, problémaköröket be tudja illeszteni. Nyilván a kategorizálás ellenére is óriási és ezerszálú az összefüggések halmaza, a keveredés, az átfedés. De kategorizálás nélkül még nagyobb lenne a káosz.

E tanulmányrész fő témaköre: Erkölcsi elmélkedések (egyéni, köztük az „én” erkölcsi „tanításaim”).

Ez a fejezetrész, a gondolkodás tanulmányrész egyes részeinek folytatása.

Elnéző, vagy szigorú legyen az emberek megítélése.

Furcsa dolog ez az ítélkezés, legalábbis részemről, de azt gondolom, hogy mások is nagyjából így vannak ezzel. Néha úgy gondolom, hogy az emberek között nincs nagy különbség, nincs kizárólag jó, vagy rossz ember. Az ember egy rendkívül összetett szervezett, sok-sok tulajdonsággal, amelyek között vannak jobbak-rosszabbak. Minden emberben vannak jó és rosszabb tulajdonságok. Ez az elnéző ítélkezés.

Elnézően ítélkezem, ha népeket, népkaraktereket kell megítélni. Elnézően ítélkezem, ha rétegeket kell megítélni. Elnézően ítélkezem, ha társadalmi, hatalmi, vagyoni hierarchiáról van szó. Elnézően ítélkezem, ha a keresztény megbocsátás jegyében ítélkezem. Elnézően ítélkezem, ha arra gondolok, hogy minden tulajdonságnak van egy jó és rossz oldala. Pl. a bátor, lehet vad, vakmerő meggondolatlan, izomagyú, stb. Pl. az őszinte, a jóindulatú kritikus lehet, piszkálódó, dacos, ellenkező, rosszindulatú. És még hosszasan sorolhatnám. Nincs olyan tulajdonság, amit át ne lehetne fordítani rosszra, vagy éppen jóra. Elnézően ítélkezem, ha komplex személyiségre gondolok. Elnézően ítélkezem, ha arra gondolok, hogy tudatalakításnak személyiségalakításnak milyen sok tényezője van, és abból nagyon sok, önhibán kívüli tényező. Vagy, ha arra gondolok, hogy sok kérdőjel van az „önálló akarat” léte, nagysága körül. Elnézően ítélkezem, ha az azonosságokból indulok ki, abból hogy az emberek többsége döntően egyforma. És elnézően ítélkezem, ha önmagamról van szó.

Máskor, néha pedig nagy különbségeket látok az emberek között. Úgy látom, hogy vannak nagyon kiváló és nagyon rossz emberek. Szigorúan ítélkezem, ha a különbségekből indulok ki. Mert mégiscsak óriási különbségek rajzolódnak ki. Ha bűnözésből a másnak ártásból indulok ki. Ha abból indulok ki, hogy igen kis erőfeszítéssel, önkontrollal elkerülhető lenne sok-sok kisebb-nagyobb, fájdalom, szenvedés. Ha a vezetők (ország-vezetők) hatalmas károkozására gondolok. És szigorúan ítélkezem azokkal szemben, akik engem vagy családomat bántják.

Ember vagyok és ítélkezésem szubjektív, befolyásolja az adott szituáció, a hangulatom, az érintettségem, és az is, hogy milyen szemszögből ítélkezem.

Az egyik kérdés az hogy lehetséges e, az objektív, tudományos ítélkezés? A jövőben lehet e olyan tudomány, amelyik tudományosan és objektívan dolgozza fel az ítélkezés problémakörét? A jogtudomány, azon tudomány, amelyik megpróbálja megfogalmazni és végrehajtani a társadalom végső ítéleteit. De ez egy minimalizált és kényszerű ítélkezés. Csak azt ítélhető el, ami egyértelműen, bizonyíthatóan és jelentősen rossz, ártalmas. – alapelv szerint működik. És még eme keretén belüli feladatát is vitathatóan végzi el.

A másik kérdés, hogy az igazságos, és objektív természet, Isten (amennyiben létezik) vajon hogyan ítélkezik? A természet mindenképpen létezik és hogy az igazságos, logikus ésszerű, az szerintem valószínű. E kérdéssel pl. „a gondolkodástan” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Szerintem a természet, Isten ítélkezése, nem minimalizált és kényszerű. Hiszen a bizonyíthatóság, (a tévedés lehetősége) csak a „tudatlan” ember számára probléma. És szerintem az Ő ítélkezése, nem is változékony, (hol szigorú, hol elnéző), talán a kettő között van. Valójában az objektív ítélkezés nem ítélhet különböző szemszögekből, és persze nem lehet szubjektív. Tehát nem tudom pontosan, hogyan ítélkezik, a természet, Isten, de azt gondolom, azt feltételezem, hogy valamilyen egységes rendszer szerint ítélkezik és az emberi ítélkezés szélsőségein belül valahol az arany középúton jár, ami szigorúságot illeti.

A természet, Isten néhány alapelve.

1. A természetben, ha vannak is, elenyészők a véletlenek. Az emberi élet 90%-a nem véletlen, talán 10%-a lehetségesen véletlen.

(Bár az egyén szempontjából sok minden szerencsének, vagy szerencsétlenségnek látszik. De alaposabb és minden körülményre kiterjedő vizsgálódás után szinte mindig megtaláljuk az emberi tényezőt, mely többnyire társadalmi, (rendszer) tényező. Pl. nem volt szerencséje, mert fejére esett egy tégla, de azért ott volt egy elhanyagolt épület, amelyből kieshetett a tégla, és ott van egy útszakasz, amely le is lehetett volna zárva. Ennek van egy rendszer oldala is, pl. van e ilyen, veszélyes közterületeket ellenőrző mechanizmus, vagy nincs. Pl. peches voltam, mert megcsúszott az autó és nekimentem a fának. De azért itt is van jócskán emberi tényező. De még itt is megtalálhatók a rendszer tényezői. Pl. milyen volt az út. Volt e figyelmeztető tábla, stb..

Pl. peches voltam, mert pont arra mentem és megbüntetett a rendőr. De itt is, ott vannak az emberi és rendszer tényezők. Igazságos volt a büntetés, vagy nem volt igazságos. Ha igazságos (arányos is volt) volt, akkor én vagyok az emberi tényező. Ha nem volt igazságos, akkor már a rendszer tényezője lép az előtérbe, ami a véletlenszerű pechhez képest szintén emberi, tudati, tényező. Pl. szerencséje volt, mert nyert a lottón. De ehhez kell egy szervezett lottójáték, amit az ember talált ki és a rendszer megenged, és működtet.

A példákat milliószámra lehet sorolni. Tehát a valódi véletlen, a szerencse, a szerencsétlenség csak elenyésző az emberi, társadalmi (rendszer) tényezőkhöz képest.)

2. Az emberi hibákért nem okolható a természet, Isten.

Ez az elv elméletileg szétválasztja az emberi, társadalmi (rendszer) hibákat és a természeti, Isteni hibákat. Ugyanakkor alaposabb vizsgálódás után az sejlik fel, hogy természet, Isten döntően igazságos és logikus, döntően az ember hibázik.

A feltételezett 10%-os természeti, Isteni igazságtalanságokat, hibákat a feltételezett másvilági ítélkezés teszi teljesen igazságossá és hibátlanná.

Ugyanakkor az előző okfejtésből, ebből, és következőkből az derül ki, lehet, hogy elméletileg szét lehet választani, az emberi, társadalmi (rendszer) tényezőket, valamint a természeti, Isteni tényezőket, de gyakorlatilag, általában, pontosan szinte lehetetlen szétválasztani.

3. A természet, Isten büntetése általában döntően nem közvetlen. Általában döntően legalább 90%-ban van valamilyen büntetés, csak az, döntően közvetett, áttételes. A társadalom rossz működésén keresztül jön a büntetés. Másoktól, idegenektől kapja azt vissza, amit tett. A gyerekei, unokái szenvednek. A természeti katasztrófákon keresztül jön a büntetés. A másvilági ítélkezésen keresztül kapja meg a büntetést. Stb.. És persze mindez a jutalomra is igaz.

(Vitatható lehet, hogy a kellemetlenségeket, kárt, igazságtalanságokat okozó társadalmat, a természet Isten büntetéséhez sorolom. Itt arra gondolok, hogy gyakran nem az emberi igazságszolgáltatás (szélesen értelmezett igazságszolgáltatásról van szó) büntet. Az ember nem tartja be a természeti, Isteni törvények társadalomra vonatkozó elveit, törvényeit, beleértve, hogy az ember igazságtalan, és ezért kellemetlenséget, kárt, igazságtalanságokat okozó társadalom (rendszer) alakul ki. Ezért sorolom e büntetéseket a természeti, Isteni büntetések közé. Ugyanakkor ezek nem véletlenszerű (emberi tényezőkőn kívüli) büntetések. Tehát a természeti, Isteni büntetések, jutalmazások, valamint a véletlenszerűség, szerencse, szerencsétlenség, két különböző dolog.)

Ismétlem: a feltételezett 10%-os természeti, Isteni igazságtalanságokat (beleértve valódi szerencsét, szerencsétlenséget), és hibákat a feltételezett másvilági ítélkezés teszi teljesen igazságossá és hibátlanná.

Ha nincs másvilági ítélkezés, akkor „csak” 90%-ban igazságos, és logikus a természet, Isten, ami nem jelent azt, hogy az ember nem lehet teljesen igazságos és logikus. De egyelőre az ember még a 90%-tól is nagyon messze van.

4. Az ember fogyasztása, életszínvonala, és boldogsága a természet, Isten által sokkal inkább behatárolt (sokkal kisebb különbségű) mint az ember által behatárolt (ember által meghatározott különbségű) jövedelme, vagyona, hatalma. A feladat, a két behatároltság (különbség) összeillesztése lenne.

5. Az emberek (egyének, csoportok, népek, nemzetek), közötti önzésből eredő harc (a harc minden formája, erőszakos, verbális, zsaroló jellegű, üzleti jellegű, de károsításra irányuló, stb.) értelmetlen minden fél számára, káros, kvázi a természet Isten megbünteti a harcolókat. Másképpen, a kölcsönös, vagy látszólag egyoldalú (de később visszaütő) megkárosítás mindenki számára káros, végső soron ellehetetleníti az életet. Csak a védekező harcnak, a károsítás elhárításának lehet helye.

Továbbá az emberek között, csak az együttműködésnek, a kompromisszumos együttélésnek, az igazságos szabályozott versenynek, vagy ritkán, kivételesen, az elkülönült békés egymás mellett élésnek lehet helye.

Ismételt fejezet.

Az erkölcs, az agresszivitás, a háború, a társadalmi fejlődés.

Fel kell vázolni a történelmi fejlődés egy viszonylag optimistább kevésbé kilátástalan változatát is, amelynek nem a válság-láncreakciók (a hullámvölgyek) a lényege.

Kezdjük onnan, hogy az ember még az állatvilágból hozott magával egy nagyfokú agresszivitást. És talán az agresszivitásnak van egy külön fajtája, amely háborúra való hajlamosságnak nevezhető. Kevés állatfajnál található meg, de kétségtelenül vannak olyan állatfajok, ill. azok közösségei, amelyek állandóan háborúznak egymással. De talán az ősember az olyan fajta emberállat volt, amelynek a közösségei állandóan háborúztak egymással. Az viszont biztos, hogy az emberiség közösségei törzsei, népei, országai általában, nagyjából ismert történelem (az ókor pl. időszámítás előtt 3000 éve) állandóan háborúznak.

Ennek egyik oka kétségtelenül az emberben meglevő agresszivitás bizonyos fajtájú megjelenése. De a további okok ismeretlenek, talán azt is mondhatjuk valahogy így alakult. Az állandó háborúzás, az egyik háború szinte összefolyt a másikkal, azt is jelentette, jelenti, hogy végül is nem lehet tudni ki a kezdeményező, az agresszor, ki a visszavágó, ki az önvédelemből jogosan büntető.

(Azért a jelenlegi agresszorok felelősségét nem mossuk el. Jelenleg már mindenképpen eljutottunk arra a szintre, hogy meg lehet, és meg is kell állapítani ki az agresszor, a hódító és ki a védekező. Bár ez még jelenleg nem jött létre, gyakran nem állapítják meg, gyakran nem helyesen állapítják meg.)

Tehát az ember állandóan háborúzott, és így háború megítélése és a háborúra való hajlamosság, mint egyéni erkölcstelenség (torzulás) elfogadottá és szinte pozitív tulajdonsággá vált. Kisfiam, te ifjú ember, legyél udvarias becsületes önzetlen, szerény, lovagias, stb., de legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra kerül a sor – mondták, a korábbi korok nevelői a fiataloknak. A nevelés lényege az volt hogy legyél bátor katona, hős vitéz, ha harcra, háborúra kerül a sor, és az csak mellékes volt: ugyan mi is az oka (előzménye), és mi is célja ennek harcnak, háborúnak. És a történelmi, fejlődési torzulások fele, negyede ebből a determinációból eredt. Mert azért azon történelmi determináció, hogy a kiváltságosok elnyomják az „alávalókat” azért biztosan a legerősebb determináció.

Visszatérve, nevezzük ezt a történelmi, fejlődési determinációt így: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Amely felfogási és egyben cselekvési determináció.

Más szemszögből az előző torz felfogás, ezt a felfogást jelenti: ember a benned levő agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban éld ki és ne békeidőben saját néped körében.

Érdekes hogy tízparancsolatban és más vallásokban nem sokat foglalkoznak háború problémájával. Jézus ugyan óv az erőszaktól, de konkrétabban nem szól a háborúról.

De azért tisztázni kell hogy a hódító, oktalan háború, harc, abban való részvétel nem erkölcsös, sőt nagyon is erkölcstelen dolog. Ha egy ember odamegy egy másik emberhez, jól össze-vissza veri, kirabolja, esetleg családját is bántja az egyértelműen bűn. Ha ezt a háborúban teszi, mint katona, akkor nem bűn? Ez így ostobaság.

De mi lenne a helyes erkölcsi parancs a háborúval kapcsolatban. Pl. ez: ember inkább tízszer gondold át, okkal háborúzol e, mert az oktalanul másnak ártás, az akkor is másnak ártás, ha háborúban történik. A másvilági ítélkezést nem érdekli a bátorság, a hősiesség, csak az, hogy lelkedben egy ember ellen sem (legyen az ellenséged) lakozik, önzés, rosszindulat, felületesség, átgondolatlanság. Mert ha az lakozik, (és ha nem önvédelemből, de oktalanul hatalmas károkat, szenvedést, halált okozol, akkor az lakozik), akkor rossz sors vár rád másvilágon. Mindezért ember, állj ki a többszörösen átgondolt igazadért, de kötelességed megkeresni a lehető legbékésebb eszközöket. Ez azt jelenti, hogy csak azután használj fegyvert, ha már többszörösen végigjártad a békés megoldások útját. Ha nem így teszel, bűnös vagy. És akkor is bűnös, vagy ha nem arányos a jogos büntetésed. És akkor is bűnös vagy, ha ártatlannak osztod ki, mások megérdemelt büntetését. Ha parancsra, kényszerből teszed a rosszat, akkor az enyhít a büntetéseden, de nem oldoz fel. Viszont, ha tiszt vagy, ill. bármi előnyt kovácsolsz a rosszból, akkor már nem hivatkozhatsz a kényszerre. Mindezekért megkapod a másvilági büntetésed, mert lelked mélyén ilyenkor önzés, rosszindulat lakozik.

Az ember elvárná, hogy valamely világvallás ehhez hasonló tanításokat tartalmazzon, de nem nagyon van ilyen vallás. Az általam ismert keresztény vallás pl., nem tartalmaz ilyen tanításokat.

De mit is jelent a háború.

Egyrészt azt jelenti, hogy azon alapelv, miszerint csak a közösség, az állam meghatározott rendszerben oszthat ki büntetést, megszűnik. Ugyanis a háborúban bármely katona, még inkább bármely tiszt kezébe teszik a büntetés jogát. Ha egy alapvető jogelv kiesik, akkor már sérül az igazságosság. A háborúban sok ártatlan civil szenved, károsodik, hal meg. A háborúban nincs idő a bűnösség és annak fokának alapos vizsgálatára, és az arányos büntetésre, Általában aránytalanul szigorú, átvizsgálatlan büntetések sokasága jön létre. Mindenképpen egy igazságtalan állapot alakul ki, nem egy, de sok igazságossági alapelv sérül.

De mást is jelent. Ha valaki békében megy oda a másik emberhez, majd oktalanul megveri, kirabolja, akkor azt nem fegyverrel, legalábbis nem legálisan használt fegyverrel teszi.

A háborúban legális a fegyverviselet, sőt a lehető legpusztítóbb fegyverek viselete is legális, sőt követelmény. Korábban karddal, dárdával mehetett a háborúzó, majd elöltöltős puskával, ágyúval. A XX. században pedig sorozatlövővel, aknával, bombával, vegyi fegyverrel, repülővel, tankkal, stb. mehetett oda legálisan a háborúzó a másikat bántalmazni. Manapság pedig rakétával, atomfegyverrel, stb. mehet oda. Az, hogy a másiknak hasonló fegyvere lehet, nem sokat számít. Egyfelől fegyverzeti különbség nő és ez is egy igazságtalansági aspektus. Másfelől, ha másiknak hasonlóan tömegpusztító fegyverei vannak, akkor az csak azt jelenti, hogy még borzalmasabb lehet a pusztítás, szenvedés és halálokozás és ennek a jelentős része, oktalan, tehát bűn.

Tehát a háborúban kb. százszorosára nő az igazságtalanság. Pl., azt mondom, hogy az igazságtalanságot egy 1000-es skálán nézem. A békebeli igazságtalanságok rendszertől függően 10-100 között váltakoznak, a háborús igazságtalanságok a háborútól függően 100-1000 között váltakoznak, nagyjából.

Egyfajta egyszerűsített társadalmi fejlődés.

Visszatérek oda, hogy már ókortól, sőt lehet hogy már az ősközösségi rendszerben is kialakult, elterjedt „a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog” torz felfogása. Ennek jegyében folyt szépen a történelmi rendszerfejlődés. Pontosabban az egyik fő torz felfogás cselekvés: a kiváltságosoknak joga van az „alávalókat” kizsákmányolni - nagyon lassan fokozatosan (de azért hektikusan) csökkent, vagyis e vonatkozásban volt némi fejlődés. A másik fő torz felfogás, cselekvés: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog - nem csökkent változatlanul fennállt. Így fordult be a XX. századba az emberiség. Csakhogy akkor már nem kard, elöltöltős puska ágyú volt a fegyverzet, hanem sorozatlövő, nagyhatású akna, bomba, repülő, tank, vegyi fegyver. Így kezdődött és folyt le az első világháború, hatalmas pusztítással. De az emberiség legalábbis az un fejlett világ még ekkor sem kapcsolt lényegében nem változott a háború torz felfogása.

De fegyverek tovább korszerűsödtek. És elkezdődött és lefolyt a második világháború, még hatalmasabb pusztítással. És a végén megjelent az atombomba.

A tömegpusztító fegyver tömegpusztítást, népirtást is képes végrehajtani.

Vagyis ha korábban van ilyen fegyver technika, akkor korábban is sor kerül tömegpusztításra, népirtásra. Vegyis nem biztos, hogy az ember a XX. században elindult az erkölcsi romlás útján, csak arról, hogy maradt ugyanolyan erkölcstelennek, mint amilyen volt, csak most már sokkal pusztítóbb technika volt a kezében.

De azért itt ki kell térni a világháború jelenségére is. Ugye itt egyrészt világméretű katonai szövetségekről, van szó, másrészt egy hatalmas területeket átfogó harci cselekményről van szó. Ha nem fejlődik a hírközlési technika, ha nem fejlődik a közlekedés (autó, teherautó, repülő, vonat hajózás, stb.), akkor nem tud létrejönni sem komolyabb szövetség, sem hatalmas területeket átfogó harci cselekmény, vagyis nem tud létrejönni ilyen fokú világháború. Korábban is volt kvázi világháború (pl. napóleoni háborúk) de az nem ilyen fokú volt.

Ha korábban, pl. XVIII. században jön létre, kettő nagyobb háború, mondjuk 30 éven belül, akkor csak meghúzzuk a vállunkat, és azt mondjuk ilyen a történelem.

Vagyis a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létre jött az első és második világháború, a nagy világégés.

Mi történt ezután. Valahogy azért az emberiség levonta a tanulságot és valamennyire megváltozott a torz felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog.

Kérdés ez mennyire változott meg? Manapság is rengeteg háború és szükségszerűen jogtalan oktalan hódító háború van. Egy romló helyzetben manapság mi lehetséges?

A kérdésekre még visszatérek és folytatom.

Tehát 1945 után valamennyire csökkent ez a felfogás: a háborúzás (októl függetlenül) bátor, hősies, erkölcsös dolog. Ez azt is jelenti, hogy e felfogás viszont erősödött: ember a benned lakozó agresszivitást, önzést, becstelenséget, elégedetlenséget a háborúban nem szabad, nem lehet kiélned, ezért azt éld ki békeidőben, elsősorban saját néped körében. Saját néped körében? Itt már azért előjön a népek egymás közötti „békés”, rejtett kizsákmányolásnak a problémája.

Azért egy fokkal jobb, ha az ember békeidőben éli ki az agresszivitását, és a felsoroltakat, mert akkor mégis egy jogrendszer keretében teszi, és nem tömegpusztító fegyverrel a kezében. De csak egy fokkal, mert azért az agresszió, az önzés, a becstelenség megmarad csak szétszórva (nem a háborúban koncentrálódva) jelentkezik. Ezt azért napjainkban is tapasztalhatjuk.

Ezért, ha jelentős változást akar az ember, akkor szükség van arra, hogy igazságos, szabályozott versenyekbe vezesse le az agresszivitását, önzését. De önmagában ez sem vezeti le teljesen.

Ezért mindenképpen szükséges az erkölcsi fejlődés.

Arról már sok helyen sokat beszéltem, hogy az erkölcsös társadalom minden szempontból gazdaságilag is jobban működő társadalom. Az gondolom nem elégszer, mert éppen napokban hallottam egy ismert gondolkodótól a médiában: hja kérem, az erkölcsösség nem jó üzlet. (Egyfelől itt a gondolkodó is hibás volt, másfelől a média is hibás, aki közöl ilyen gondolatokat. Pontosabban a média abban hibás, hogy többnyire ilyen „vagány” gondolatokat közöl.) Hát itt megsúgom mindenkinek, jó üzlet az erkölcsösség, főleg a becsületes lelkületű szegényebb, átlagos többségnek, csak nem rövid távon. De már középtávon és főleg hosszabb távon jó üzlet. Mert egyébként nemcsak az a jó üzlet, ha valaki holnaptól a mai reáljövedelemének tízszeresét keresi, de az is jó üzlet, ha öt év mi múlva, mai reáljövedelmének a másfélszeresét keresi. Egy kicsit nagyobb szerénység és mértékletesség kellene tisztelt hölgyeim és uraim.

De valójában az erkölcsi fejlődésnek egy eszköze van: a tanítás. A tanítás, meggyőzés, amelynek azért sok formája lehet.

Erkölcsi fejlődés az erkölcsi tanítás fejődése nélkül nincs társadalmi, jóléti fejlődés. Ha nem fejlődik az erkölcs, az erkölcsi tanítás, akkor sokkal nagyobb esélye van a súlyos válság-láncreakció a világkatasztrófa létrejöttének.

Magammal vitatkozva: vajon melyik fejlődéselméletem a jó.

Az egyik elmélet lényege. A történelmi rendszerfejlődés (melynek a lényege, hogy a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet) stagnál, majd ebből kialakul a válság-láncreakció, a válságszakasz, ezután jön a rendszerváltás. Az 1910-45 közötti idő a klasszikus kapitalista rendszer válságszakasza (hullámvölgye) volt.

A másik elmélet lényege. Kettő különböző vonulat van. Az első és talán a fontosabb: a kiváltságos egyre kevésbé zsákmányolja ki a szolga népet.

A másik pedig: a történelem egyik fő vonulata a háborúk vonulata a következőképpen alakult: az emberiség erkölcsileg, kiváltképp a háborúzás torz felfogását illetően nem fejlődött, ellenben technikailag fejlődött (beleértve fegyverek pusztító hatást, a közlekedést és a hírközlést) ezért létrejött az első és második világháború, a nagy világégés.

De nem szeretek magammal vitatkozni, ezért azt mondom, talán a két elmélet nem is annyira ellenmondásos, vagyis az 1910-45-közötti időben mindkettő folyamat jelen volt, egymást erősítették. De ez mégis azt jelenti, hogy amennyiben a második folyamat megváltozik, az erkölcs, és kiváltképp a háborúzással kapcsolatos felfogás, lépést tud tartani a technikai fejlődéssel, akkor nem szükségszerűen jön létre a következő nagy válságszakasz, a világégés. Pontosabban, jelenleg a természetrombolás vonatkozásban nem tud lépést tartani az erkölcs a technikai fejlődéssel. Ha a természet nem omlik össze, és nem következik be jelentős romlás, akkor a rendszerfejlődés stagnálásának lehet, hogy csak egy enyhe válságszakasz lesz a következménye. Nem feltétlen jön létre világkatasztrófa, súlyos válság-láncreakció. Ugyanakkor még mindig kérdés: valóban elmúlt a világháború, az atomháború veszélye?

Újra és újra tisztázni szükséges az alapvetéseket, legalábbis meg kell próbálni. Szükségszerűen, többnyire ez is az önzetlenségről, önzőségről szól.

Tisztelt Olvasó, most egy meglehetősen unalmas fejezet következik, amit mégsem lehetett kihagyni e tanulmányrészből.

Az erkölcs túlnyomórészt az önzetlenségről, önzőségről szól.

Az önző embert jogilag általában nem lehet elítélni, erkölcsileg azonban igen, az önzetlent pedig pl. barátságunkkal, tiszteletünkkel meg lehet jutalmazni.

Kezdjük talán azzal, hogy sokak szerint nincs is önzetlen, jóindulatú, jó ember.

Az egyik okoskodás szerint: az önzetlen jóindulatú ember csupán azért ilyen, mert így érzi jól magát. Akkor érzi jól magát (akkor érzi legkevésbé rosszul magát) ha viszonzatlanul adhat, ha másokért tehet, ha másokért aggódhat, ekkor nyugszik meg a lelkiismerete. Tehát az önzetlen is önző, mert végső soron önmagáért önzetlen. Rendben van, akkor ezek szerint az önzetlen ember meghatározása: olyan ember, akinek van lelkiismerete, és az akkor nyugszik meg, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat. Önzetlen, aki viszonylag akkor érzi jól magát, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat.

Az önző ember ennek az ellentéte, vagyis: akit egyáltalán nem érdekel, (nem érez semmit) mások sorsa, állapota, az sem hogy adott, vagy elvett tőlük, következésképp, csak magával van elfoglalva, csak ezen elfoglaltság közbe érzi magát viszonylag jól.

Egyébként már az is önzetlenség, ha valaki a viszonzott adást (de csak annyit vár el, elnézően nagyvonalúan, amennyit adott) preferálja. Az önzetlen egy jelentős kölcsönös segítség-forgalomra törekszik, az önző pedig vagy elzárkózó, vagy olyan üzleti forgalomra törekszik, amely neki egyoldalú hasznot jelent.

A másik okoskodás szerint (általában a liberálisok szerint), nincs önzetlen és önző, mert az emberek túlnyomóan se nem önzetlenek, se nem önzők, (nincsenek jó és rossz emberek) csak átlagosak, közepesek, hol ilyenek, hol olyanok, stb..

Tulajdonképpen itt egy gondolkodástani problémával, méghozzá az átmeneti, területek, kategóriák problémájával állunk szemben.

A dolgok általában három kategóriára oszthatók: egyik szélsőség, majd átmenet, középterület (ez is az is), majd a másik szélsőség (az első szélsőség ellentéte). Valójába inkább egy fokozatos emelkedésről, (vagy süllyedésről) van szó. A Balaton mélyülését hoztam fel több helyen hasonlatként. Tehát, három alapkategóriát (egyik szélsőség, középterület, másik szélsőség) illik megállapítani, de ezeket tovább lehet osztani. Van egy eset, amikor azonban a három alapkategóriából egyet csinál a gondolkodó, amikor azt mondja: az egyik és a másik szélsőség is oly elhanyagolható, hogy csak középterület van. Ez azért tévedés, mert általában fokozatos az átmenet, a fokozatosan süllyedő vízre nem lehet azt mondani, hogy nincs kisvíz, mélyvíz, csak középvíz van. Ezt a gondolkodástani tévedést követik el azok a liberális gondolkodók, akik azt mondják, nincsenek önzetlen jó, és önző rossz emberek, a kettő között vannak az emberek.

A másik, ez már indokolható, amikor a három alapkategóriából kettőt csinál a gondolkodó, úgy hogy a köztes, közepes kategóriát egészen leszűkíti, kvázi eltünteti. Nevezzük ezt durva, (de nem téves) kategorizálásnak. Csak kisvíz van, és mélyvíz van, a középvizet fölösleges jelölni. Pontosabban ez arról szól, hogy 1 db nagyon erős határvonalat húz a gondolkodó, vigyázat, ha ezt a határvonalat átléped, onnan már bajba kerülhetsz. E határvonal átlépése már egy merőben másik kategória. A jog, és az erkölcs még inkább, kénytelen ezt a sarkított (és részben igazságtalan) határkijelölést alkalmazni. Ugyanakkor, ha gondolkodó, nagy határvonal két oldalán kategorizál, (van egészen kicsi víz, és alig kis víz, van alig mélyvíz és nagyon mélyvíz) akkor részben feloldja az igazságtalanságot.

Szerintem az önzetlenség, önzőség vonatkozásában indokolt ez a durva kategorizálás ezért én megállapítom: az emberek feloszthatók önzetlenekre és önzőkre, jelentős az önzetlen és az önző emberek száma, még akkor is, ha az önzetlenek között vannak kevésbé és jobban önzetlenek, és az önzők között vannak kevésbé és jobban önzők. Természetesen nincs abszolút önzetlen, aki csak másokkal foglalkozik, önmagával egyáltalán, tehát önzetlenség, önzőség egy viszonylagos tulajdonság, gondolkodás, cselekvés.

Van tehát egy viszonylag éles határvonal (akkor is van, ha ezt az ember igen nehezen tudja megállapítani) ami abból ered, hogy az ember nem tud semmit érezni. Vagy jól érzi magát, még ha ez enyhe is, vagy rosszul érzi magát, még ha ez enyhe is.

A másik szempont, a gyakorlatiasság, hogy lehet a jó célt leginkább elérni. Ha belemegyünk a homályos közepes elfogadásába, akkor a jó és a rossz megállapítása elködösül, és persze a jó elérésének a célja, útja és elködösül.

Ugyanakkor kétségtelenül magamnak is ellentmondok, mert több helyen megállapítom, az emberek többsége, normális, becsületes, (adott percben és hosszabb távon is, de akkor önzőségeket, önzetlenségeket összesíteni kell), legalábbis az lenne, ha hagynák. Viszont azt soha nem állítottam, hogy nincsenek önzők, másnak ártók gazemberek.

Ezek szerint a következő grafikon rajzolódik ki: egyötöd egy meredekebb süllyedés. Pl. a felső tized, akik egyértelműen kiválóak, önzetlenek. Háromötöd (ez a normális becsületes többség) egy enyhe süllyedés – ennek a képzeletbeli közepére teszem én az elvi határt az önzőség és önzetlenség határát. Egyötöd egy újabb meredekebb süllyedés. Pl. az alsó tized, akik egyértelműen gonoszok gazemberek.

A középső háromötöd (többség) közepére, ha erkölcsről, önzetlenségről van szó, teszek egy határvonalat, máskor pedig ide a középre nem teszek határvonalat. Lehet, hogy ez logikátlan ellentmondásos, de mégis ezt érzem a jó, igaz megoldásnak.

Fogadjuk el, hogy az erkölcs a társadalom ill. az egyén normarendszere.

Bár ezt is ketté lehet választani jogi normákra és erkölcsi normákra, bár a kettő szorosan összefügg, szinte azonos, de azért nem teljesen.

Viszont a normák (elvek) az emberek cselekvésein (beleértve a közléseket, és a mögöttes gondolatokat) tettein, viselkedésen, magatartásán keresztül realizálódnak. És itt már el is érkeztünk az emberi tulajdonságokhoz, mivel egy-egy tulajdonság nem más, mint egy-egy jellemző cselekvés, cselekvéssorozat, viselkedés, magatartás. Ezért amikor az emberről, az ember megítéléséről, az ember tanításáról, az erkölcsről gondolkodunk, akkor szükségszerűen eme három, a normák, a cselekvések, viselkedések, és a tulajdonságok össze-vissza kavarognak, össze-összemosódnak egy gondolatsoron belül is.

Fogadjuk el, hogy az erkölcs a társadalom és az egyén normarendszere. Csakhogy akkor rögtön két megállapítást kell tenni: Lehet, hogy ez a normarendszer nem jó, nem helyes. A másik megállapítás: tulajdonképpen nem tudjuk megállapítani, hogy miből áll, milyen ez a normarendszer.

Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani miből áll és milyen ez normarendszer, ki kell eszelni egy optimálisnak vélhető egy jónak tartott normarendszert, (ezzel együtt optimálisnak vélhető cselekvéseket, viselkedéseket és optimálisnak vélhető tulajdonságokat), majd ezzel összehasonlítva a jelen normarendszerét (cselevéseit, viselkedéseit) egy lépéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy megállapítsuk: miből áll és milyen is a gondolkodásunk tárgya az erkölcs. És ez a megoldás egyben megoldja másik problémát is, így már képesek vagyunk megítélni, hogy mennyiben helyes, vagy helytelen ez a normarendszer.

Miért az optimálisból a legjobból és nem másból pl. legrosszabból, avagy az átlagosból kell kiindulni?

Pl. ez is lehetne a kiindulás: lehetne ennél rosszabb is, ez tehát elfogadható, sőt jó. Vagy: ez csak olyan, mint az átlagos, tehát elfogadható. Csakhogy ezek a kiindulások, nem biztosítják az előrelépést, a fejlődést. Sőt inkább hátralépést, hanyatlást hoznak létre. Ugyanakkor egyféle enyhítő körülménynek, az elítélő ítéletmérsékelő lehet az, hogy valami nem rosszabb, mint az átlagos. Az átlagos a közepes osztályzat (ezek szerint lehet nála sokkal jobb, kiváló is) valójában elégséges osztályzatot ér. Ezek szerint így alakul az erkölcsi ötös skála. Nagyon rossz elégtelen. Rossz elégtelen. Elégséges, átlagos, de lényegében inkább rossz. Közepes, valamivel jobb, mint az átlagos. Jó és kiváló, sokkal jobb, mint az átlagos.

És még egy értékelési szempont: azt is negatívan kell figyelembe venni, ami hiányzik.

És még egy megjegyzés: természetesen a lelki, szellemi jólét, legalább olyan fontos, mint az anyagi, testi jólét.

Vagyis a moralizálás, azaz keresni az optimális normákat, az optimális cselevéseket, viselkedéseket, az optimális tulajdonságokat, egyszerűen gondolkodástani szükségszerűség. A gondolkodó képtelen kikerülni a moralizálást. El kell tehát fogadni, hogy a kiindulás az optimális normák, optimális cselekvések, az optimális tulajdonságok keresése. És persze ezek (normák, tettek, és tulajdonságok) szükségszerűen egy gondolatsoron belül is kavarognak.

Amikor egy zavaros bonyolult témáról van szó, akkor mindig keresni kell a legfontosabbat, a kiindulópontot.

A legfontosabb erkölcsi (és egyben jogi) norma: nem szabad másnak ártani. Illetve, mások számára hasznot kell hajtani.

A másik általam kiagyalt legfontosabb dolog: legyél önzetlen, ne légy önző.

Tulajdonképpen ugyannak dolognak két oldaláról van szó. A legfontosabb erkölcsi norma: nem szabad másnak ártani, lehetőleg légy mások számára hasznos, ennek a tulajdonsági megjelenése az önzetlenség. A túloldal pedig: a másnak ártó általában önző tulajdonságú. Az önző tulajdonságú általában árt másoknak. Az önzetlen általában használ másoknak. A norma és a tulajdonság között ott van cselekvés, a tett, a közlés, a viselkedés, a magatartás és ezek mögött álló gondolatok.

Hozzá kell tenni, hogy az önzetlenség, önzés szerintem nemcsak tulajdonság, hanem egy kiáramló érzés, melyről még sokat fogok beszélni.

Ugyan kérem – jöhet az ellenvetés, de hiszen mindkettő, akár a másnak ártás, akár az önzőség egy olyan széles szerteágazó zavaros terület, hogy nem lehet kiindulópont. Én erre azt mondom, ha kiindulópont nem is lehet, de lehet kiinduló terület, még mindig ez a viszonylag legkonkrétabb (másnak ártás, önzőség) dolog, legalábbis az erkölcs területén belül. Bár nem szeretem ezt az indoklást, de itt élek vele: lehet, hogy nem jó, de nincs nála jobb.

Valóban nehéz a másnak ártás fajtáit felsorolni, még fajtából is több száz lehet, főleg ha erkölcsi oldalról nézzük a problémát. Mert jogi oldalról még csak-csak eligazodhatunk. És az önzőségnek ill. önzetlenségnek is legalább száz fajtája van. És mindkettőnél sok az elmosódott határeset. Mindezzel együtt még mindig ez (másnak ártás és önzőség), amiből ki lehet indulni.

A család számára való ártást, ill. hasznosságot ezért még be lehet határolni.

Nyilvánvalóan, aki elhanyagolja a családját, aki nem törődik a családjával, a gyerekeivel, ő aki leginkább árt családjának. Pl. egy akarhatnék öntelt, vagy egy kényelmes ember, vagy egy kapzsi ember, stb. nem árt annyira a családjának mint egy felelőtlen link, nemtörődöm ember aki mellesleg pl. alkoholista, vagy bűnöző, vagy prostituált.

Azt mindenesetre kijelenhetjük, hogy a felelőtlenség, a nemtörődömség (nem törődök az embertársaimmal, legyen az a családom, vagy bárki, csak magammal), az egyik legjelentősebb önzőség, egyben a másnak ártás feltétele. De ezen kívül még nagyon sokféle önzőség van.

A társadalomnak ártót már sokkal nehezebb meghatározni, igaz a jog inkább ezzel foglalkozik. (Mellesleg egy kérdés: a jog miért nem foglakozik a családjának ártóval?) A szélesebb társadalomnak való ártás behatárolása mindenképpen egy nehezebb ügy. Mert nyilvánvalóan nem mondható önzetlennek, másnak hasznosnak azon maffiózó, aki a családjáról rendesen gondoskodik, de mellesleg bűnöző. Ugyanakkor mindenki árt a társadalomnak, aki kevesebbet tesz le a társadalom asztalára, mint amennyit onnan elvesz. És maffiózónál is százszor ártalmasabb lehet egy a feladatára alkalmatlan ország-vezető.

De ezek mennyiben önző emberek? Abból természetesen nem lehet kiindulni, hogy kinek mi a véleménye önmagáról. Azért, ha valaki másnak, másoknak árt, akkor valahogy erről, tudomást szerez. Legalábbis arról tudomást szerez, hogy vele kapcsolatban ez felmerült. Az önző ember azonban ezeket a feltételezéseket általában ilyen–olyan ürüggyel elhessegeti magától. Ekkor az önzőség az önteltségen, az önkritika hiányán keresztül jelenik meg.

Azt tehát pontosan nem lehet megmondani, hogy általában ki a leginkább önző, másnak ártó? Pl. a szorgalmas látszólag társadalmi affinitással bíró, jó pozícióban levő, de öntelt akarhatnék ember? Mert azért ő nem olyan rossz szülő, viszont rossz vezető, a társadalmat tönkrevágó válhat belőle. Vagy a lusta felelőtlen családját elhanyagoló általában lumpen életet élő ember? Mert ő rossz szülő, de belőle nem válhat rossz vezető, mert nem kerül ebbe a helyzetbe. És még lehetne folytatni a példákat. Természetesen pontos sorrendet nem lehet felállítani, már azért sem, mert az adott helyzet igen sokat elvehet, avagy hozzátehet.

Az adott helyzet miatt az ilyen-olyan önzőség és a másnak ártás mégis elválhat egymástól. Vagyis a felettébb önző potenciális másnak ártónak egyszerűen a helyzet miatt nincs módja másnak ártani. Kérdés, hogy ekkor az önzésből, mint tulajdonságból, avagy a másnak ártásból induljunk ki? Mindenképpen a másnak ártásból kell kiindulni, a rossz tulajdonságok másodlagos szempontok.

Ennek ellenére e tanulmányrészben én mégis az önzéssel ill. annak sokféle megnyilvánulásával foglalkozom. Talán azért, mert más tanulmányrészekben pedig a másnak ártással foglalkozom. De mint mondtam a gondolatokban kavarognak, a normák, a cselekvések és a tulajdonságok.

Ettől függetlenül le kell szögezni, ha bárkit is értékelünk, akkor elsősorban azt kell vizsgálni, hogy az adott ember mennyit árt, vagy használ embertársainak, mennyit árt, vagy használ a családjának, ill. a társadalomnak. És csak ezen értékelés után jöhet azon értékelés, hogy az adott ember milyen tulajdonságokkal bír, tulajdonságaiban önző, avagy önzetlen. Viszont a másvilági ítélkezés részben fordítva történik szerintem és az sem igazságtalan.

Kétségtelenül százfajta módón árthatunk a másiknak (egymásnak), százfajta módón lehetünk önzők, de talán van itt egy egyensúlytalanság.

Ha rossz vezetést választunk, vagy ha hozzájárulunk a rossz vezetés fennmaradásához. Ha belenyugszunk egy hibás normarendszerbe, egy rossz közösségbe, ha nem akarunk a dolgokon javítani. Ha kényelmesek és megalkuvók vagyunk. Ha nincs önálló véleményünk, hagyjuk magunkat vezetni és megvezetni.

Ha figyelmetlenek, felületesek vagyunk.

Ha nem tartjuk be a közösség normarendszerét, szabályait.

Ha mi magunk vagyunk a rossz vezetők, vagy főlényes helyzetekben zsarnokoskodók vagyunk. Ha önteltek, nagyravágyók vagyunk. Ha becstelenek törtetők, karrieristák vagyunk. Ha trükkökkel, csalásokkal, ravaszsággal és nem munkával akarunk érvényesülni. Ha nem tartjuk tiszteletbe más emberek véleményét, döntését.

Ha nem törődünk másokkal, nem vagyunk segítőkészek, nincs meg bennünk a közösségi szellemiség.

Ha udvariatlanok faragatlanok vagyunk, kellemetlen emberek vagyunk.

Ha elhanyagoljuk magunkat és a környezetünket. (Ezzel nemcsak maguknak, de másoknak is ártunk.)

Ha nem foglalkozunk eleget, vagy megfelelő módón a családunkkal, a gyerekeinkkel. Ha kényelmességből nem vállalunk gyereket. Ha mindig csak a saját szempontunkat nézzük, a nemzet a társadalom javára semmiféle áldozatra nem vagyunk hajlandók.

Ha többet veszünk el a közösség (család, társadalom) asztaláról, mint amennyit oda letettünk.

És még lehetne folytatni.

Az egyik ellenmondás az, hogy nem elég tökéletesnek lennünk, a felsorolt másnak ártásokat levetkőznünk, de mindezt arányosan kell tennünk. Ugyanis jóindulattal, jó irányba is könnyen áteshetünk a ló másik oldalára, az egyik másnak ártásból, áteshetünk, egy másik másnak ártásba. Pl., ha családcentrikusak vagyunk, de elhanyagoljuk a nemzetet, a társadalmat. Vagy éppen magunkat hanyagoljuk el, pl. betegek leszünk, és ezzel máris ártottunk másoknak. Vagy piszkos, romos lakásunkkal, házukkal, lerontjuk a környék színvonalát, értékét. Vagy ezek ellenkezője.

Vagy pl., nem vagyunk megalkuvók, de notórius szabályszegővé válunk. Vagy ennek az ellenkezője. És még lehetne folytatni.

De ennél is nagyobb ellentmondás, a jó oldal, a hasznosság gyenge megjelenése.

Mert ha a felsorolt másnak ártásokat arányosan levetkőzzük, kvázi tökéletes emberekké válunk, akkor az nem jó, csak természetes. Akkor jutunk el oda, hogy nem ártunk másnak, másoknak. De ez azért vitatható.

Az biztos, hogy általában a másnak ártást, pontosabban azt, hogy valahogy ártanak nekünk sokkal, inkább érzékeljük, (és ezen belül is vannak túlérzékenyek), mint a jó oldalt. Ráadásul nemcsak a nekünk ártás idegesít minket, de az is, ha ez embertársainkkal történik. Ezért aztán az életünkben sokkal több az idegesítő, zavaró, elkeserítő momentum, mint az örömet okozó momentum.

Két példával folytatnám. A szomszéd átjön és kölcsönkér két tojást, jönnek vendégek, süteményt akar sütni, de már alig van ideje. És mi nem adunk és azt mondjuk: én nem ártottam, csupán nem segítettem. Ki kell jelenteni: a csupán nem segítés, az bizony ártás.

A szűken vett másnak nem ártás: közvetlenül nem ártunk, de nem is használunk, ez szélesebben értelmezett másnak ártás.

A másik példa, valaki éjjel hangosan duhajkodva, ordibálva elmegy az ablakunk alatt, mire mi kikiabálunk: maradjon csendbe, nem hagyja pihenni az embereket, ne ártson másoknak. De ha valaki csendben megy el az ablakunk alatt (bár neki ordítani lenne kedve, de a kedvünkért visszafogja magát), akkor annak nem köszönjük meg, hogy szánunkra, mások számára kedvezően viselkedett.

Az egyik (liberális) álláspont ezzel kapcsolatban: igenis legalább gondolatban meg kellene köszönni mindenkinek a normális viselkedését, hiszen azért mégis a kedvünkért korlátozza magát. A másik álláspont: eltorzul az értékrend, ha a rosszal szemben egyre elnézőbbek vagyunk, a természetest, az elvárható kötelességet pedig jónak értékeljük. Mert hová visz ez a tendencia.

Az biztos, hogy, akár csak a magunk kedvért is, azért hogy ne csak az idegesítőt, a zavarót, az elkeserítőt lássuk, a jót is észre kellene vennünk.

Matematikailag, logikailag is ellentmondás fedezhető fel, mert nem lehet, hogy száz ártással szemben csak tíz hasznosság van. Vagy ha ez így van, akkor a pokolba vezető utak és a mennybe vezető utak nincsenek egálba, sokkal több út vezet a pokolba, mint a mennybe. Akkor igazságtalanul van megalkotva az élet.

De az is lehet, hogy messze nem vagyunk eléggé kedvesek segítőkészek egymáshoz. Nincs kizárva, hogy az emberiség önzetlensége még csak 40%-on van és minden ellentmondás ebből ered, ill. csak látszólagos ellentmondások vannak. Ugyanakkor felmerülhet: nem lépjük át a tolakodó, a kellemetlen segítség határát? Illetve, mégis mennyi igazságtalanságot (ez egyoldalú segítségből eredő igazságtalanságot) kell elviselnünk? Az egyoldalú segítségből nem csak pár gazember fog hasznot húzni?

Talán az is kijelenthető, hogy felsorolt, (és minden más) másnak ártások arányos levetkőzése, az egyben magában hordozza másnak hasznosságot. A hasznosságért azonban köszönet és jutalom jár. De az is egyfajta jutalom, hogy egy élhetőbb, kellemesebb világban élünk.

Amely kevés egyértelmű dolgot meg lehet állapítani, legalább azt állapítsuk meg.

Törekedni kell a tökéletességre.

Önzetlennek kell lenni, valamilyen fokig be kell vállalni az egyoldalú segítséget, azt hogy többet adunk, mint amennyit kapunk, vagyis kvázi károsodunk.

Észre kell venni a jót is, értékelni kell a normális, a kvázi tökéletes viselkedést.

Nem szabad túlérzékenynek lenni.

Gondolkodni kell az erkölcsi problémákon, nem kerülhetjük el a moralizálást.

Amely kevés egyértelmű dolgot meg lehet állapítani, legalább azt állapítsuk meg.

Az önteltség (kevélység, nagyképűség, uralkodási vágy, önkritika hiánya stb.), mint önzés, de most ezen a kérdésen keresztül: vajon én is tévedtem, vajon én is hibáztam?

Azon lehet vitatkozni, hogy az önteltség milyen súllyal esik latba az önzőség és másnak ártással kapcsolatosan, az azonban vitán felül áll, hogy sokkal elviselhetőbb lenne az élet, ha csökkenne az önteltség. A tévedés, hibázás, főleg ha az nincs beismerve, azonban önmagában is egyfajta másnak ártás

Vannak, akik csak elméletileg teszik fel a kérdést: vajon én is tévedtem én is hibáztam? Már a kérdésfeltevést is kerülik, nemhogy a választ.

Mások sűrűbben teszik fel a kérdést, de a válasz, valahogy így kezdődik: igen, de. Igen de, sokkal kevésbé. Igen de ez azért, meg amazért volt, tehát kvázi mégsem hibáztam, tévedtem. Talán érdemes lenne az ürügyekre, a felmentő gondolatokra, illetve azok fajtáira kitérni, de én ezt most nem teszem. A kedvenc válaszom: igen, de én ilyen vagyok, úgysem tudok megváltozni. Vagyis, nagyjából rendben vagyok, nem vagyok hibás.

Körülbelül itt húzható meg az önteltség határa: akik, ha fel is teszik a kérdést: vajon én is hibáztam én is tévedtem, szinte mindig, 90%-on felül, ilyen választ adnak maguknak: alig hibáztam, indokolható, mások, az ellenfelek, a körülmények sokkal inkább hibásak, mint én magam.

Innen lépjünk át a másik végletbe. A kérdés sűrűn van feltéve és a válasz általában ez: igen én gyakran hibázok, gyakran tévedek. Kvázi én alkalmatlan vagyok a kvalifikált munkára, a döntéshozásra, jobb, ha ezeket elkerülöm, jobb, ha másokra, okosabbakra hagyatkozom. Úgysem sikerül, szerencsétlen vagyok, tehetségtelen vagyok, stb.. Nevezzük őket kisebbségi komplexitásúaknak, vagy önbizalom hiányosoknak, vagy kishitűeknek, vagy lúzereknek, vagy másként, nyilván ez a véglet sem jó. Hol van az arany középút, az önteltség nélküli egészséges önbizalom?

Az emberek többsége azért ingadozik a két véglet között, de azért nem mindegy mennyire és hogyan. Van egy egészséges ingadozás és egy egészségtelen ingadozás. Az emberek 40%-a öntelt. A másik 40%-a egészségtelen ingadozású. 10%-a önbizalom hiányos. És mindössze 10%-a normális, azaz egészséges ingadozású, azaz egészséges önbizalommal ill. szerénységgel bíró.

Az egészségtelen ingadozású, pl. a leplezett kishitű. Vagy az időszakosan kompenzált kishitű. Tulajdonképpen az ilyen ember gátlásos, félénk, nem sokra tartja magát, önmagában vívódó, de ezt sok okból nem akarja a külvilágnak megmutatni. És sokszor önmaga előtt is szégyelli a gátlásosságát, eltemeti a mélytudatába a kishitűségét. Sok okból, talán érdemes lenne eme okokra kitérni, de én ezt most nem teszem. A lényeg, az hogy gyakorlatilag belőle is öntelt ember lesz.

De nézzük ezt az egészséges önbizalmat, ill. szerénységet. Ő mindig felteszi a kérdést: vajon én is hibáztam, és is tévedtem? A válasz általában így oszlik meg.

35%-ban: igen részben, félig vagyok hibás. 35%-ban: igen, de csak kisebb részben, negyedrészben vagyok hibás. 20%-ban: igen jelentősen nagyobb részben, háromnegyed-részben vagyok hibás. 10%-ban: nem egyáltalán vagy csak alig vagyok hibás. Látható, hogy azért az egészséges szerénységű is valamennyire elfogult önmagával, csak ez nem lép át egy irreális határt. Másfelől az egészséges ingadozású szinte soha nem palástolja, ha gátlásos, ha szégyelli magát, azt sem, ha tévedett, ha hibázott. Vagyis alig van rejtett énje.

Ehhez az egészhez hozzá kell tenni: nyilván vannak alig tévedő, kvázi bölcs zsenik. És nyilván vannak szinte állandóan tévedő ostobák. Csakhogy ezek igen kevesen vannak. Logikailag úgy áll a helyzet, hogy egy problémában, egy vitában, konfliktusban a tévedők, hibázók, és akiknek ehhez képest igazuk van, általában egyenlő arányúak. Egyszerűbben, egy adott konfliktusban az emberek egyik fele inkább tévedő, hibázó, a másik fele viszonylag kevésbé tévedő hibázó. Ez a logikai tény: nem lehet mindenkinek igaza. Nem lehet, hogy szinte nincs tévedő hibázó. Ennek ellenére az emberek 80%-a azt gondolja, hogy ő nem, vagy csak alig tévedett, hibázott. Ezért mondtam, hogy az emberek 40%-a öntelt, a másik 40%-a egészségtelen ingadozó. A viszonylag bölcs ember viszont tisztában van e logikai ténnyel, azzal, hogy neki is szinte annyi esélye van tévedni, mint nem tévedni, ez is segít neki az egészséges szerénység fenntartásában. Vagyis, ha egyszerű matematikai logikával vizsgáljuk a problémát már az is segít a helyes viselkedés és tulajdonság kialakításában.

Én azért azt javasolnám, hogy mindenki vizsgálja meg magát: ha a konfliktusok 85%-ban, vagy azon felül önmagát alig tartja hibásnak, tévedőnek, akkor érdemes egy alaposabb önvizsgálatot tartania és persze az sem árt, ha visszavesz a nagyképűségéből.

Addig még eljut az önvizsgáló: bizonyára én is hibás vagyok. Matematikailag annak kell lennem. A konkrét hibát azonban nem nagyon képes felfedezni.

Alig vagyunk képesek megállapítani, hogy konkrétan miben hibáztunk.

Egy hibát azonban mindannyian felfedezhetünk: nem voltam eléggé diplomatikus. Rossz módszerrel akartam a tartalmilag jót elérni. Ez az a minimum, ameddig mindenkinek el kell jutni. Igaz, hogy ez csak módszertani, formai, és nem tartalmi hiba, de már ez a felismerés is előre viheti a vita megoldását. Mert ebből azon felismerés következhet: akkor üljünk le és próbáljuk nyugodtan megvitatni a problémát. Ha nem ülnek le akkor semmi esélyük a megegyezésre a magoldásra. Ha leülnek, akkor van 10% esélyük. A tapasztalat azt mutatja, ha élesek tartalmi eltérések, akkor 90%-ban nem jön létre tartalmi egyetértés, közös megoldás. De azért a 10%, több mint a semmi.

Kétségkívül nehezen mondjuk ki: igen igazad van, én tévedtem. Nehezen mondjuk ki, mert presztízsharcra vagyunk programozva. De azért el kellene jutni az emberi értelem azon fokára, hogy a tévedés beismerése, nem csorbítja, de növeli a presztízsünk.

Az önzőség és az emberekben levő presztízsharcos.

Sok minden erkölcsi rossz nincs benne az állati lelkekben és a kisgyermeki lelkekben, de presztízsharc sajnos benne van. Sajnos?, ezen is el kell gondolkodni. Szóval az ember presztízsharcra van programozva. A presztízsharc, a hatalmi harc, hatalomvágy egy hétköznapibb változata. Mindenki szeretne kakas lenni, legalábbis nem megalázott tyúk, a maga kis környezetében a maga kis szemétdombján. Az állati presztízsharc, nem táplálékszerzésről, a védekezésről, az életszínvonal-javításról szól, hanem a csapaton belüli pozícióról szól, és az emberi is. Valószínűleg a presztízsharcának is megvan maga optimális szükséges állapota. És megvan maga szerepe az evolúciós és egyéb fejlődésben.

A presztízsharc, a hatalomvágy, a hatalmi mánia, az önteltség, az önzőség összefügg.

Mi rossz van abban, ha valaki ki szeretne tűnni, első akar lenni, kiváló akar lenni, hiszen ez csak a kiválóságra irányuló motiváció. És az előre jutásra, a tenni akarásra, a szorgalomra irányuló motiváció.

Kiváló, első akarok lenni, mégis olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével.

Mi rossz van abban, ha valaki védi a saját érdekeit a családja érdekeit. Ez is az előre jutásra, a tenni akarásra, a szorgalomra való motiváció.

Ugyanakkor ez is olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével.

Mi baj van a féltékenységgel, hiszen ez csak azt jelzi, hogy valaki nagyon szeret, nagyon ragaszkodó. Ugyanakkor ez is olyan tulajdonságokkal, viselkedésekkel, cselekvésekkel párosulhat, amelyek mások számára rendkívül kellemetlenek, károsak, melyek párosulnak az önzés kiáramló érzésével.

Mindjárt az elején felsorolom a legfontosabb megállapításaimat.

Törekedjen bárki a kiválóságra, az elsőségre, de igazságos, szabályozott verseny keretei között. Ha pedig így győzik le, akkor abba bele kell nyugodni, persze a - máskor másban majd én győzők - gondolattal.

Találja meg azon területet, részterületet, amelyben az első akar lenni, és egy kisközösség keretein belül se akarjon mindenben kiváló, első lenni. Az önzőség ott kezdődik, ha valaki mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel kiváló, első akar lenni, illetve ha így (mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel) között védi az érdekeit. Pontosabban, ha ebben a vonatkozásban átlép egy határt.

(Kitérés a másvilági megítélésre, melynek alapja a kiáramló önző-önzetlen érzés. Ezek szerint más érzés generálódik, ha valaki nagyvonalúan, mértéktartóan, becsületesen, átgondoltan „önző”, lényegében ez nem önzőség, mintha valaki valóban önző. Valóban önző: nincsenek benne megfontolások, gátlások, mindig mindenkivel szemben, minden eszközzel önző.)

Kitérés a féltékenységre, mivel eddig erről még nem volt szó.

A féltékenység és az irigység összefügg.

Tulajdonképpen a túlzott féltékenység csak részben szól, arról, hogy túlságosan szeretünk valakit, túlságosan ragaszkodunk egy emberhez. Arról is szól, hogy kizárólagosságot szeretnénk szerezni a szeretetében a gondoskodásában. Szerethetünk, úgy is valakit, valamit hogy nem akarjuk kisajátítani, de kétségkívül, a szeretet az irányban hat hogy a szeretet dolgot magunknak akarjuk. Itt viszont kettéválik a szeretet és az akarhatnékság az önzés. Ez egy érdekes dolog, mert egy eredőből két ellentétes dolog alakulhat ki. A szeretet az önzetlenséggel harmonizál, a kisajátítási akarat az önzőséggel harmonizál.

Valószínűleg itt is van egy kényes egyensúly, (egy arany középút): természetesen szerethetünk valakit, de az ne legyen, kisajátító, rátukmáló szeretet. Ugyanakkor elvárhatunk, ezért viszontszeretet, de nem kizárólagos szeretetet. Látszólag megoldaná a problémát, ha mindenki mértéktelenül adná a szeretetet, de nem várna cserében semmit. Csak sajnos ez nem így működik. Másfelől akkor sokan lennének olyanok, akik csak kapnák, de nem adnának szeretetet. A szeretet méricskélése kétségtelenül nehéz ügy az ember számára. Akár úgy hogy saját adott szeretetünket mérjük, erre sem vagyunk nagyon képesek. Akár úgy, hogy a kapott szeretet mérjük, erre sem vagyunk nagyon képesek. De mit tudunk mondani a kisgyereknek mondani, ha féltékeny?

Kitérés a kisgyerekkori önzésre.

De előtte meg kell jegyezni: az állatvilágban meglehetősen ádáz, vad harcok folynak, de ezek azért nem nevezhetők szabálytalan versenynek. És semmiképpen nem nevezhetők sunyi harcnak. Vagyis a legerősebb, legügyesebb győz. Viszont az embernél az okosságnak, a bölcsességnek, a közösségnek való hasznosságnak is számítani kellene. Ezzel szemben az embervilágban még mindig a sunyi harcok dominálnak, melyekben nem mindig legerősebbek legügyesebbek, legokosabbak, legbölcsebbek, a közösség számára leghasznosabbak győznek.

Kétségtelenül a kisgyerekek kétharmada önző, irigy, nem szívesen adja oda játékát, ugyanakkor szereti elvenni más játékát, ugyanakkor inkább bizalmatlan, szinte ellenséges a másik gyerekkel szemben. És hát a féltékenységet se felejtsük ki, a kisgyerekek (és az állatok is) rendkívül féltékenyek.

Talán egy egyharmad, aki rögtön befogadó, aki jószívű, aki kevésbé féltékeny, stb.. De az is érdekes, hogy ez az önzőség, (presztízsharc) két éves kor után kezd kialakulni, és aztán lassan mérséklődik. Valószínűleg, hogy bár leplezve de ez a kisgyerekkori önzés jelentős része felnőttkorra is megmarad. Ezt a gondolatot is érdemes folytatni.

Kitérés a kisgyerekek erkölcsi nevelésnek szükségességére, ami elsősorban nem más, mint sok-sok beszélgetés magyarázás, mesélés.

A kisgyerekkori állapotokkal és azzal hogyan neveljünk azért érdemes foglalkozni, mert primer, egyértelmű válaszokat követel.

Valahogyan nevelünk, még akkor is ráhagyjuk kisgyerekre, nem szólunk, nem magyarázunk, nem büntetünk. A ráhagyás, helyben hagyás, kvázi ezt mondjuk: ez rendben van, folytasd. (És itt mindjárt oda is kapcsolhatunk, hogy miért szükséges kritika, és adott esetben a büntetés.)

És még egy gondolat ehhez. A kisgyereket mindenképpen érik tudatalakító hatások. Ha mi azon az állásponton vagyunk, hogy majd kialakul gyerek tudata erkölcse, akkor lényegében azt mondjuk: hasson rá ezer zavaros hatás, de a mi hatásunk nélkül.

Előnybe kerül ama gyerek, akivel a szülei sokat foglalkoznak, vele sokat beszélgetnek, neki sok tanulságos mesét mondanak, azokkal szemben, akikkel a szülők nem foglalkoznak vagy csak ellátási szinten, ill. egészségügyi szinten foglalkoznak.

És végül, az emberek, emberiség erkölcsi szintje, és ezzel a szélesebben vett életszínvonala is jelentősen előrelépne, ha az emberek megtanulnák, helyesen nevelni, erkölcsileg is helyesen nevelni a gyerekeiket.

Az embernek meg kell tanulnia a rossz tulajdonságait, rossz érzéseit levetkőzni, (az ember képes erre) még akkor is, ha azok kvázi veleszületett hajlamok. Meg kell tanulni az erkölcs az önzetlenség, a szeretet szűk ösvényein járni.

A szeretet az önzetlenség mégis arról szól, hogy önzetlenül szeretve adásra nyújtjuk a kezünk, miközben akár le is szúrhatnak. Kétségkívül kockázatos. Sok lelki fájdalom érheti az embert, de kétségkívül a legborzalmasabb, ha a szerettei csalják meg, verik át, ha azok ártanak neki.

És kétségkívül valamennyire szükséges a méricskélése, ami kétségkívül nehezen megy, mert az érzések, érzelmek elragadnak minket.

Mit mondanék a kisgyereknek (és magamnak) a féltékenységgel kapcsolatban.

Az ember képes sok embert szeretni, tisztelni, igaz nem egyformán. Mindenkinek jó, ha mindenki sok embert szeret, tisztel igaz, nem egyformán. Akkor hagyjuk, hogy mások is sok embert szeressenek, tiszteljenek. A kisebb csalódásokra nem kell odafigyelni, mert az a mi érzékenységünkből eredhet. Szét kell választani a fontos és kevésbé fontos dolgokat és ez a sérelmekre, bántásokra is vonatkozik. Nem lehetünk önzrikálóak, túlérzékenyek, mert az már önzőség és ostobaság.

És csak ismételhetem, amit a presztízsharccal kapcsolatban mondhatok, akár a gyerekeknek is.

Persze a kisgyerekeknek maguk szintjén kell mindezt és még sok mindent elmondani.

Az általam megjelölt legfőbb természeti, Isteni, emberi cél (minél több ember, állat is, éljen egyre kellemesebben, jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb..) alapvető ellenmondásai.

Minden a legfőbb célt (minél több ember, állat is, éljen egyre kellemesebben, jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb.) szolgálja, a társadalom is, az erkölcs is, a jog is, a tudomány is, és sorolhatnám, ezért ezen elmélkedéseket sehonnan sem szabadna kihagyni. Ugyanakkor sajnos én magam sem tartom be a saját tanácsomat. Elsősorban a gondolkodástan témájú tanulmányrészben, másodsorban az erkölcstan témájú tanulmányrészben elmélkedem a legfőbb célról. Közvetve, a háttérben azonban sok helyen megjelenik a legfőbb cél.

A problémakör néhány alapvető sarokgondolata, mielőtt elfelejtem.

Az első (de nem elsőszámú) alapvető ellentmondás ebből ered: működik a belső, emberi boldogságkiegyenlítő rendszer. Azaz az átlagos megszokott, lehet az abszolút mértékben kellemetlen rossz, vagy kellemes jó, lesz az átlagos megszokott, az átlagostól való kellemetlenségi, kellemességi eltéréseket érzi az ember. Egyszerűbben: nem biztos, hogy a királyfi boldogabb, mint a koldus.

A második, (de nem másodszámú) ellentmondás ebből ered: az elkényeztetés, a megpróbáltatás, nehézség, baj, kényszer, fegyelmezetlenség nélküli, kvázi kellemes élet, önző, mások számára, a közösség számára, és általában önmaga számára is, kellemetlenséget okozó embereket alakít ki.

Az elemzés helyett néhány olyan sarokgondolat, mely képes az ellenmondásokat feloldani.

Az önzetlenség az erkölcsösség nem öncélú, a célja, hogy mások számára és ezzel általában önmaga számára is, hasznos kellemes életet nyújtó egyén jöjjön létre. Vagyis az erkölcsösség az önzetlenség is a legfőbb célt szolgálja. És egyébként az okosság, az igazság is akkor lehet okosság, igazság, ha a legfőbb célt (minél több ember éljen egyre kellemesebben, stb..) szolgálja.

Nem biztos, hogy a kellemes, jó élet, a megpróbáltatás, nehézség, baj, kényszer, fegyelmezetlenség nélküli élet.

Az önálló szabad akarat, a tudatos önzetlenség, erkölcsösség lehetővé teszi, hogy az ember az életétől (legyen az elkényeztetett, vagy igazságtalanul borzalmas) függetlenül, önzetlen, erkölcsös legyen, azaz függetlenítse magát a külső körülményektől, predesztinált érzéseitől, gondolataitól.

És egyébként tudatunkkal, logikával valamennyire képesek vagyunk abszolút skálán is mérni, a kellemes jó életet, ez lenne az igazi életszínvonal-mérés. Azt azonban nagy valószínűséggel kijelenhetjük: a ma élő átlagos európai ember, lehet hogy csak kevéssel, de az abszolút skálán mérve, kellemesebben, jobban él, mint a korábban élt (70-100, 200, 500, 1000, stb.) élt elődje.

Azért egy kis elemzés nem árt.

De előtte néhány lehetséges felvetés, melyek szintén megkérdőjelezik a legfőbb célt.

Egy további alapkérdés, amivel e tanulmányban, szintén sokat foglalkozom, hogy ez a „minél több ember” igaz e? Vagy a következőkről van szó: különböző okokból csak az emberek egy része tud egyre kellemesebben élni, a másik része nem élhet egyre kellemesebben. Továbbá, a jók, a kiválóak éljenek egyre kellemesebben, a rosszak ne éljenek.

Továbbá, éljen inkább kevés ember, de azok kellemesen, vagyis a „minél több ember” nem igaz.

Továbbá, igaz e: az egyén kellemes élete hosszabb távon és általában össze van kötve a közösség kellemes életével? És ehhez kapcsolódóan, igaz e: a kisebb közösség kellemes élete hosszabb távon és általában össze van kötve nagyobb közösség, végeredményben az emberiség kellemes életével?

Az én elemzés utáni válaszom az utóbbi kérdésekre az, hogy: igen, azaz az egyén és egy kisebb közösség, csoport hosszabb távon és általában nem tud a közösség és az emberiség rovására kellemesen jól élni. Egyszerűebben, a közös boldogságteremtéssel, együttműködéssel tud az egyén (és kisközösség, csoport, stb. is) boldogabb lenni. És nem úgy, hogy legyőzi, ligázza a többieket. (Ettől függetlenül az igazságos szabályozott verseny, mely lényegében együttműködés, szükséges.) Továbbá az én válaszom az, hogy az emberek többsége jó, kiváló, legalábbis azzá tehető, tehát, ha azt mondom, hogy a jók, kiválóak éljenek egyre kellemesebben, akkor az azt jelenti, hogy az emberiség döntő többsége, legyen jóvá, kiválóvá téve, és így éljen egyre kellemesebben jobban, stb..

Visszatérek az alapvető ellentmondásokra.

A második ellenmondás lényege, hogy a megpróbáltatás, nehézség (pl. betegség), a fegyelem és önfegyelem (pl. katonaság, cserkésztábor, sportolás, stb.) általában nemesebbé teszi az embert, végül is másoknak és magának is hasznosabb egyén alakul ki. Ugyanakkor, nyilvánvaló oktondiság a gondolat: annál jobb, minél rosszabb. Mert hát a cél mégis az, hogy egyre több ember (mindenki) éljen egyre jobban, kevesebb nehézséggel, kevesebb megpróbáltatással, kevesebb bajjal. A megoldást keresve eljutunk az optimális arány (arany középút) gondolatához, vagyis legyen jellemet nemesítő megpróbáltatás, nehézség, baj, de azért csak módjával, bizonyos határ felett ennek már több a káros mellékhatása, mint az előnye. Csakhogy, akkor mi lesz a fejlődéssel, hiszen ha be van lőve a nehézség, megpróbáltatás optimális határa, akkor ez már a végpont. Másfelől a legfőbb cél: minél több ember éljen egyre jobban, stb.. – meghatározza az örök fejlődést. A fejlődési lehetőségre (állandó célra), és a fejlődésre pedig szükség van, mert a nélkül megint csak céltalan, értelmetlen az élet.

Félmegoldás azt mondani, hogy a fejlődés nem más, mint egyre pontosabban belőni az optimális arányt, határt.

Ellenben vonjuk össze a két (az első és második) ellentmondást, lehet, hogy a kettő együtt már feloldja az ellenmondást. Vagyis kialakulhat egy olyan folyamat, hogy egyre kellemesebbé válik az élet, és az optimális megpróbáltatás, nehézség határa lassan, de egyre feljebb tolódik. Feljebb tolódik, vagyis egyre kevesebb nehézség megpróbáltatás kell ahhoz, hogy ne váljon elkénytetetté az ember. És azért kell kevesebb, mert az átlagos, megszokott lesz az átlagos, és ahhoz képest, viszonylagos a nehézség a megpróbáltatás is.

Legyünk türelmesek, ugyanakkor legyünk türelmetlenek, vagy leginkább találjuk meg az arany középutat. A türelemnek is vannak indokai, ill. előnyei, és hátrányai. A türelmetlenségnek is vannak indokai, ill. előnyei és hátrányai. Találjuk meg az optimális arányt, szépen egyenletesen haladjunk előre, mint a szántó-vető traktor.

Elmélkedés az önzésről, az igazságosságról, tisztességről (becsületről), a nyílt és elsődleges erőszakról, ill. a rejtőzködésről, trükközésről, sunyiságról, hazugságról, ravaszságról.

Először talán a fogalmakat kellene tisztázni.

Az erkölcs (etika, morál), a jog, az egyenlőség (elfogulatlan értékelés, ítélkezés), az igazságosság, a tisztességesség, az önzőség rokon értelmű fogalmak. Egyszer talán az ember pontos különbségeket tesz majd e fogalmak közé. Ettől még messze vagyunk, most még káosz van.

Az önzés, lényege a másnak ártás, az érdemtelen hátrányok, károk elviselése, ill. az érdemtelen előnyök hasznok megszerzése. És egyben ez, az igazságosság (és az erkölcs) lényege is. És egyben ez a tisztesség, tisztességtelenség lényege? Illetve nem ártana a fogalmakat szétválasztani, és az önzést, igazságtalanságot kettébontani, úgy mint: az érdemtelen előnyök megszerzése erőszakosan és nyíltan.

De itt felvetődik kétely: ha valaki nyíltan él az erejével, az erőfölényével, akkor az igazságtalan?

Ezért először is meg kellene fogalmazni emberi értelemben mi az igazságosság. De nem elég megfogalmazni, ezt a megfogalmazást az emberek többségének el is kell fogadnia.

Az igazságosság definíciója. Megérdemelt előnyök hasznok megszerzése, a társadalom számára valós, hasznos, teljesítmény alapján, de szelíden, nyíltan, elsősorban a magasabb tudás, értelem, másodsorban ügyesség, harmadsorban erőfölény alapján történik. Illetve a szabályozott, igazságos verseny keretei közé szorított (minimalizált) rejtőzködéssel, trükközéssel, történik. És akkor igazságos az előnyök hasznok megszerzése, ha arányos az elosztás. És nincs igazságosság, ha bizonyos helyzetekben, esetekben nem működik a lemondás, a kisebb-nagyobb önfeláldozás.

Ezek szerint az igazságtalanság, ha nem ilyen az előnyök, hasznok megszerzése.

Ha egyáltalán nincs lemondás, önfeláldozás. Mindez egyben másnak ártás.

Illetve ha érdemtelen károkat, hátrányokat kell elviselni az embernek, amely érdemtelen károk, hátrányok szintén levezethetők az igazságosságból. Pontosabban igazságtalanság (érdemtelen károk hátrányok) érik az embert, ha a körülmények nem a következők: megérdemelt előnyök hasznok megszerzése, a társdalom számára valós hasznos teljesítmény alapján, de szelíden, nyíltan, elsősorban a magasabb tudás, értelem, másodsorban ügyesség, harmadsorban erőfölény alapján történik. Illetve a szabályozott, igazságos verseny keretei közé szorított (minimalizált) rejtőzködéssel, trükközéssel, történik. És akkor igazságos az előnyök hasznok megszerzése, ha arányos az elosztás. És nincs igazságosság, ha bizonyos helyzetekben, esetekben nem működik a lemondás, a kisebb-nagyobb önfeláldozás.

És ha valaki érdemtelenül szerez hasznot, előnyt, akkor azzal másoknak közvetlen vagy közvetve másnak, másoknak kárt, hátrányt okoz.

Tehát az igazságtalanság (az önzés, a tisztességtelenség) fő tényezői.

1. A társadalom számára hasznos ill. káros valós teljesítmények, cselekvések, közlések megállapítása, ill. ennek hiánya.

2. Az előnyök, hátrányok előzők szerinti, de arányos elosztása, ill. ennek hiánya. (Arányos jutalmazás és büntetés, ill. ennek hiánya.)

3. A szolidaritás, a gyengék, rászorulók segítése, védelme, ill. ennek hiánya.

4. Az erő, erőfölény első helyre tétele, az igazságossági tényezők fölé helyezése és kivonása a szabályozott, igazságos verseny alól.

5. A rejtőzködés, sunyiság, a trükközés, (hazugság, csalás) nincs minimalizálva és nincs az igazságos, szabályozott igazságos verseny keretei közé téve.

A cél az érdemtelen másnak ártás megszüntetése nem szentesítheti az eszközt, mert a nyílt és elsődleges erőszak, valamint a trükközés, sunyiság, ravaszkodás, csalás, hazugság, manipuláció eszköze magában hordozza az érdemtelen másnak ártást.

A tisztább fogalmak érdekében az utóbbit (a rejtőzködés, sunyiság, a trükközés, ravaszkodás, hazugság, csalás, nincs minimalizálva és nincs az igazságos, szabályozott igazságos verseny keretei közé téve) kapcsoljuk a tisztességtelenség (becstelenség) fogalmához. A következőkben erről elmélkedem.

A tisztességtelenség lényege a rejtőzködés, a sunyiság. Pontosabban, hogy beleegyezés (gyakran kifejezetten meggátolják beleegyezéshez szükséges tudást) megkérdezése nélkül, tesznek valamit az emberrel. Hiszen pl. az már nem lopás, ha valakitől beleegyezésével visznek el valamit.

Tulajdonképpen az erővel és trükközéssel kapcsolatban is felmerül a kérdés: ez mennyre valós teljesítmény? Illetve, hogy az értelmi képességet és teljesítményt miért helyezzük az erő képessége és teljesítménye fölé? Illetve, hogy az értelmi képességet, miért helyezzük a trükközés ravaszság képessége és teljesítménye fölé? Tulajdonképpen nem erről van szó, hanem a következőről.

Nyíltan, szelíden és az értelemmel, okossággal lehet e ártani a társadalomnak másoknak? Én azt gondolom, hogy eltekintve a ritka kivételtől nem lehet. Jellemzően nem lehet. A szelíd, értelmes, nyílt ember csak a nyílt meggyőzés eszközével élhet. És ez az eszköz nagyrészt kizárja a másnak ártást. A többi eszköz, a nyílt erő, illetve a trükközés nem zárja ki a másnak ártást, sőt nagyon is lehetővé teszi azt. Az értelem, nyíltság ezért helyeződik az erő és a trükközés (ravaszság) fölé, és nem azért, mert ez egy magasabb rendű képesség lenne. Az erő és a trükközés képességét és teljesítményét azért kell degradálni, mert ezek lehetővé teszik, és általában a lehetőség realizálódik is, a másnak ártást.

Ritkán, egyáltalán nem jellemzően elfordulhat kegyes, jóindulatú hazugság, csalás, trükközés. De a lényeg mégis az, amit elmondtam, hogy a trükközés, hazugság, a rejtőzködés a sunyiság egy kiváló módszere és általában realizált módszere, a másnak ártásnak.

Először is azt kellene az embereknek (az emberek döntő többségének) megérteni és elfogadni, hogy a tisztességtelenség a becstelenség, (a trükközés, a ravaszság, a sunyiság) a társadalom számára káros dolog. Mert jelenleg az emberek jelentős része (talán a többsége) nem így gondolja. Ez egy ügyes, firnyákos, okos ember - mondják elismerően bólogatva.

Talán az is probléma, hogy az emberek a trükközést, sunyiságot, a ravaszkodást nem azonosítják a tisztességtelenséggel, az igazságtalansággal, mondván: ez is egy valós, képesség és teljesítmény. Vagy azt mondják: mivel a trükközés, ravaszság, sunyiság egy valós képesség és teljesítmény ezért a tisztességtelenség, és az igazságtalanság is elfogadható. Vagy azt mondják: egyik sem elfogadható, de nincs mit tenni.

Nem lehet változás, amíg az emberek többsége nem így gondolja: az igazságtalanság, a tisztességtelenség, melynek egyik oka a trükközés, sunyiság, rejtőzködés, ravaszság, egyértelműen káros ártalmas dolog.

A tisztességtelen gazdáság, gyengén teljesítő gazdaság - erről már sokat regéltem. Tisztességtelenségben, igazságtalanságban sokkal rosszabb élni, mint tisztességben, igazságosságban, legalábbis az emberek többségének rosszabb élni. Ez számomra elég egyértelmű.

Azért azt látni kell, hogy a jelen rendszer, államkapitalizmus, a ravaszság, a trükközés, a hazugság, a manipuláció rendszere.

Fenntartva azt, hogy a jelen rendszer összességében sok tekintetben fejlettebb, mint az előző rendszerek, azt is látni kell, hogy e tekintetben legalul van.

A korábbi rendszerekben talán több volt az ostobaság, az önzés, a kasztosodás, a diktatúra, a kizsákmányolás, a kirekesztés, az előítélet, stb., de azt viszonylag nyíltan felvállalva tették. Most valamivel kevesebb van ezekből, de ami van, azt viszont erősebben tagadják, legalábbis elfedik. De az elfedés sem nyílt, hanem az is trükkös. A jelen rendszer még brezsnyevi szocializmuson is túltesz e tekintetben. Mert ott otromba, vagyis nyílt propaganda volt. Ige de ott besúgóhálózat volt. Valóban az volt, de végeredmény nyílt volt, nyílt volt, hogy sokak a politikai nézetük miatt kerültek lapátra.

Milyen eszközök is vannak? Van a meggyőzés, a jutalmazás, a szidás és a büntetés. Az a nyíltság, ha leginkább a büntetés eszközét használják? Nem. De ha büntetnek, akkor meg kell mondani miért is történt az. Aki nem mondja meg a büntetés igazi okát, az már trükközik. Ugyanez vonatkozik a többi eszközre is.

A jelen rendszerben a lélek mélyén lakozó igazi célok maradnak homályban, ebből fakad a ravaszság, hazugság, manipuláció jellege, és nem abból, hogy kevesebb a büntetés. A jelen rendszerben nem néznek igazán magukkal szemben sem az egyének, sem a népek, nemzetek. A jelen rendszerben a gazdag egyének, nemzetek nem teszik fel a kérdést: lehet, hogy mi kizsákmányoljuk a szegényeket, a szegény népeket, és lehet hogy ez a célunk? Senki nem vallja be, sem egyén, sem nemzet: az én célom a hatalom és a vagyon megszerzése. Márpedig nagyon gyakran, sőt általában ez az igazi cél. Tehát a korábbi rendszerekben az igazi cél (a hatalom és vagyon birtoklása) erősebb gyakoribb cél volt (pl. 80%-ban ez volt a cél), de azt többnyire fel is vállalták, mondjuk 60%-ban. Jelenleg csökkent ez a cél (pl. 60%-ra), de ezt csak legfeljebb 10%-ban vállalják fel. Tehát, az igazi cél és a felvállalt, deklarált cél között hatalmas a különbség (szétnyílt az olló), ebből ered a jelen rendszer ravaszsága (trükközése, hazugsága, manipulációja).

Mindez nem azt jelenti, hogy hatalom, vagyon aránytalan, érdemtelen megszerzése ne lenne rossz cél. Az bizony rossz cél. De az is hatalmas lelki torzulást és termelési, életszínvonalbeli károkat okoz, ha az igazi célt sunyin sandán valósítják meg az emberek, nemzetek.

És ez az alapvető sunyiság szétárad, és az élet minden területén megjelenik.

A kisgyermekek szinte nem trükköznek, nem ravaszkodnak, nem hazudnak.

Ez egyszerű tapasztalat. A kisgyermekek (0-4 év) nem ritkán akaratosak, önfejűek, nem ritkán, agresszívak, nem ritkán irigyek (önzők), nem ritkán telhetetlenek, nyávogósak, nem ritkán mániások, és természetesen sok mindent nem tudnak, nem értenek, de szinte soha nem ravaszak, szinte soha nem trükköznek, szinte soha nem hazudnak. Legfeljebb huncutkodnak. Legfeljebb tévednek, képzelődnek. Tessék kérem megfigyelni, már akinek módjában áll, hogy amit elmondtam az igaz. Tessék kérem megfigyelni pl., hogyan bújócskázik egy kisgyermek. Előtoppan – itt vagyok – mert nem is érti mi az, hogy rejtőzködni, trükközni.

(Persze általában kisgyermekek azért belül maradnak az elfogadható akaratosság, irigység, stb. határán, vagy ha mégis túlmennek általában ez sem az ő hibájuk. Nagyon kevés gyermek van, aki született tulajdonságai miatt lépi túl az elfogadhatatlan akaratosságot, irigységet, stb.. Ellenben a ravaszság a trükközés, a hazugság, ami a legtávolabb áll a kisgyermekektől.

És még egy megjegyzés: az önzőség, irigység és a ravaszság az egyik oldalról (de csak az egyik oldalról) azért különböző tulajdonságok. Hiszen a kisgyermek is lehet őszintén irigy, önző, de ez természetesen nem ravaszság. Ellenben, ha valaki ravaszkodik, trükközik, hazudik, azt rendszerint önérdekből, önzőségből teszi. Vagy ha nem is abból teszi, de ravaszkodás, trükközés, hazugság jó eszköz az önzőség megvalósításra.

Visszatérek oda, hogy valahogy a kisgyermeki becsületesség, őszinteség egyszer csak, lassabban-gyorsabban eltűnik. De mitől?

Szerintem az őszinteség eltűnésének, avagy a fiatalokban kialakuló hazugság, trükközés, ravaszság okai:

Hát mögötti beszéd (a kritika problémája).

A félelem viszi rá őket a hazugságra, csalásra. Félnek a szidástól, büntetéstől. Félnek hogy lemaradnak versenyben, továbbá félnek hogy az igényeik vágyaik akartuk korlátozásra kerül.

Leveszik hogy milyen a társadalom, vagyis hogy a körülöttük levő világban általános elfogadott a trükközés, a sunyiság a ravaszkodás, és persze akkor ők is elfogadják, és alkalmazzák a trükközést, a ravaszságot, a hazugságot, a sunyiskodást.

A szülő nem akar balekot nevelni, vagyis kvázi ravaszságra, trükközésre, stb. neveli a gyerekét.

Kétségtelenül ez a tulajdonság (ez is) a nép a társadalom kultúrájától és rendszerétől is függ.

De mennyibe öröklött evolúciós tulajdonság, a ravaszság a trükközés?

Érdekes, mert végső soron arra a következetésre juthatunk, hogy az állatok (főleg ragadozó állatok) ha egyszerűen is, de trükköznek, ravaszkodnak. De ha ez a tulajdonság még sincs a kisgyermeki tulajdonságok között, akkor talán mégsem evolúciós tulajdonsággal állunk szemben.

Mindenesetre, ha tisztességesebb társadalmat akarunk, akkor a gyereknevelésnek egyik szempontja: maradjon őszinte, becsületes a gyermek. Persze ehhez minimálisan az szükséges, hogy a szülő is megértése, miért káros, ártalmas a ravaszság, a trükközés. De kétségkívül itt van a gondolat: én egy olyan balekot neveljek, akit mindenki kihasznál. És itt már elérkezetem a rendszer rosszaságának problémájához. Ha rendszer a trükközésre, a ravaszságra alapul, akkor szinte nincs mit tenni, illetve akkor elsősorban a rendszert kell megváltoztatni.

Ennek ellenére azért vázolom, mégis hogyan lehet elérni, hogy a gyermek megmaradjon őszintének. Kamaszkorban egyébként magára a szülőre is visszaüt, ha elveszik a gyerek őszintesége. Illetve a kamaszkor egyik problémája, az őszinteség elvesztése.

Természetesen először is ezt kell valahogy megoldani: én nem akarok balekot nevelni. Én nem tudok jobbat ajánlani csak ezt: nézd fiam a világ nem becsületes, nem önzetlen, de te azért a lehetőségekhez képest legyél őszinte becsületes önzetlen.

Továbbá, egyrészt családon belül is őszinte kritikus légkört kell kialakítani, akkor kevesebbet fog trükközni, hazudni a gyerek. Másrészt nem szabad félelemben, rettegésben tartani a gyermeket. Pl., hogy a követelményrendszer reális legyen. A szülőnek demokratikus főnöknek kell lenni. Illetve a meggyőzésnek arra is kell hatnia, hogy trükközésnek, hazugságnak nincs értelme, mert gyakran kiderül, és így csak fokozza a félelmet. Illetve, hogy a tetteink következményét vállalni kell. És mert a trükközés csalás, hazugság mindenki számára még a csaló, hazudó számára is megalázó. A rejtőzködés a sunyiság végeredményben félelem, kvázi gyávaság. Továbbá: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Továbbá: aki gyakran farkast kiált, annak akkor sem segítenek, ha tényleg jön a farkas. Stb., stb..

Az állatok ravaszsága. A ragadozó pl. lopakodva közelíti meg zsákmányát, ez is egyfajta sunyiság. És még lehetne sorolni.

Másfelől, az állatok fölöslegesen nem ártanak másnak. És az állatok csak a szűk (az emberhez képest szűk igények) élet-igényeiket elégítik ki.

Egyébként felmerül a kérdés: az ember vajon a ragadozó, vagy a védekező állat tulajdonságait hordozza? De egyébként azért vannak védekező trükkök is, és növényevők is vívnak belső hatalmi harcot, de ezért az erőszak, az agresszió és ravaszság mégis ragadozók tulajdonságai.

A kérdést megkerülve azért ki lehet jelenteni általában az állatokban benne van a ravaszság, a trükközés képessége, ez egy genetikus tulajdonságuk.

Tehát talán az embernek is bizonyos fokig a vérében (génjeiben) van ez a hajlam, akárcsak az erőszak hajlama. Az egyszerű állati ravaszság az embernél azért átalakul, a magasabb értelem miatt még sunyibb, ravaszabb lesz. És a bővülő, az életszükségleteken túlmenő igények pedig azt jelentik, hogy minden igénykielégítő módszert, így ravaszság módszerét is intenzívebben kell alkalmazni. Ez rendben is van, csakhogy az ember nem állat. Ami azt jelenti, hogy az ember képes tudatosan felmérni, hogy hosszabb távon mi által jár jobban és rosszabbul és képes tudatosan e szerint cselekedni.

Tulajdonképpen az igazságosság az erkölcsösség az hosszabb távon és sokaknak (nem keveseknek) jobb életet jelent. Vagyis az igazságosság az erkölcsösség nemcsak egy érzelmi kategória.

Visszatérve az ember nem állat és képes tudatosan védekezi a rossz hajlamai ellen.

Mi a megoldás? Mi az igazságos szabályozott verseny keretei közé szorított, és minimalizált trükközés, ravaszság?

Kezdjük azzal, hogy a károsítottnak szinte egyformán borzalmas, ha nyíltan okoznak neki kárt (pl. nyíltan, rabolják ki), mintha sunyin károsítják meg (pl., meglopják). A jelenlegi jog mégis jelentős különbséget tesz, jóval enyhébben ítéli meg a sunyi károkozást. A vélhető oka ennek, hogy a jelen rendszerben van egy sereg legális sunyi károkozás. A vezetés pedig úgy gondolja, hogy jóval elfogadottabb lesz a legális sunyi károkozás, amennyiben a sunyi károkozást általában le van értékelve, a kelleténél enyhébben van megítélve. És sajnos ez a trükk is bejön. A történelmi tendencia, pedig az, hogy amíg nyílt erőszakos károkozás szépen egyenletesen kiterjedt vezetésre is másfelől viszonylag inkább szigorodott, addig a sunyi károkozás elítélése enyhült, kiváltképpen a kapitalista rendszerekben, és ez tendencia már igazságtalanságba fordult át.

(Jelenleg kevesebb a borzalmas kivégzés, és borzalmas büntetés tehát az ítélkezés, egyébként helyesen enyhült, és következetesebb, igazságosabb lett.

A viszonylagos szigorúság az ítélkezés összességéhez mért szigorúság. Egyébként pedig az egy külön vitatéma, hogy az ítélkezés enyhesége korunkban nem lépte-e át az optimális határt.)

Visszatérve, a legjobb érv: képzeljük azt a világot, amelyben tovább fokozódik, a sunyiság, a ravaszság, a csalás, a hazugság, a manipuláció. Élhető lesz ez világ?

És még egy érv: talán a sunyi károkozás ellen egy fokkal nehezebb védekezni, mint nyílt erőszak ellen.

Tehát a sunyi károkozást legyen az legális, vagy illegális a jelenleginél szigorúbban kell megítélni, nemcsak az embereknek, de a törvényeknek is.

Mi az igazságos szabályozott verseny keretei közé szorított, és minimalizált trükközés, ravaszság?

Az nyilvánvaló, hogy nincs emberi tevékenység trükközés, ravaszság nélkül. Induljunk ki pl. a sportversenyekből. Azt nem lehet megakadályozni, hogy egy játékos ne cselezzen. Vagy, hogy egy csapat ne taktikázzon. Ne jöjjön elő váratlan, rejtett húzással. De azért a szabályok ezt behatárolják. A sportszabályokat kifejezetten úgy alkotják meg, hogy a trükközés a sunyiság lehetősége egy szűk határokon belül mozogjon. A sportszabályokat kifejezetten úgy alkotják, hogy végeredményben a valóságos képességek domináljanak. Ráadásul ott van a társadalmi hasznosság, ami nem szempont a sportszabályokban, de az életben ezt is figyelni kellene.

Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy fel kell tenni ilyen és ehhez hasonló kérdéseket: igazságos hogy egy orvos, mérnök stb. jövedelme élete jelentősen azért romlik, mert nem ismeri (vagy nincs ideje foglalkozni) a pénzügyi trükköket? A válasz: nem. Igazságos hogy egy ember jövedelme, élete azért lesz jelentősebben jó, mert ismeri a pénzügyi trükköket? A válasz: nem. És ha ez válasz, akkor csökkenteni kell a pénzügyi trükközés lehetőségét. És más területeken is fel lehet tenni, ehhez hasonló kérdéseket.

Újabb elmélkedés az erkölcsről, hiszen e fejezet mégis az erkölcsről szól.

Újabb, mivel több helyen (a jog részben a világnézet részben) is elég sokat szó, mondat esik e témáról. Többek között elmondom, hogy az erkölcs, szemben a joggal, vagy inkább azt kiegészítve inkább a kisebb vétségek, a jogilag nem kezelhető vétségekkel foglakozik. Ugyanakkor nagyobb bűnökkel is foglalkozik csak más szemszögből, mint a jog.

Mindkettőnek, a jognak és az erkölcsnek is a másnak ártás, ill., a másnak használás az alapja. De mivel a kisebb vétségek közé besorolhatjuk az önmagának (önmagunknak) ártást is, az erkölcs mindenképpen foglakozik az önmagának (önmagunknak) ártással is. De talán a jog sem mehet el szó nélkül az önmagának ártás mellett.

Az erkölcs egyik nagy témája tehát az önmagunknak ártás, ill. használás.

De az alapja mégis a másnak ártás. Mit is jelent ez? Azt, hogyha erkölcsileg ítélkezünk: pfuj ez erkölcstelen, ez aljasság, ez gazemberség, ez undorító, ez szemétség, ez bunkóság, stb., akkor is másnak ártást kell mérlegelni. Merthogy gyakran nem ebből indulunk ki. Itt vannak pl. a szexuális „abnormalitások”. Ez a szexuális „abnormalitások” problémája csak egy példa sok közül. (Például az öltözködés problémája is eszembe jut.) A kérdés ez esetekben is ez: mennyire ártalmas ez másokra. A másodlagos kérdés mennyire ártalmas ez önmagára. Merthogy gyakran csak arról van szó, hogy minden szereplő élvezi, a külső szemlélő pedig azt mondja: na de ez erkölcstelen. Máskor csak egyes szereplők élvezik, más szereplők nem annyira, de ártásról, kényszerről azért nincs szó. Ekkor inkább az önmagának ártás problémája vetődik fel, ami azért kisebb erkölcstelenség, mint a másnak ártás.

Na de engem zavar – mondják sokan. Szóval ezt a „zavarás” jelenségét is tisztázni kellene. Merthogy ez elég szubjektív kategória, szinte minden zavarhat, valakiket, egyeseket ez, másokat az. Tehát a zavarás jelenségét vagy betesszük a jogi kategóriába, pl. zavar ez a hangosság, nem tudok pihenni. Bizonyos decibelen felüli zajjal bizony a törvény szerint sem lehet zavarni, mert az már ártás. De amely zavarás a jogi kategórián kívül van, az kétségesen erkölcsi probléma. Akkor erkölcsi probléma, ha direkt bosszantó szándékkal történik a zavarás.

Ugyanakkor mégis van egy komolyan veendő megfontolás, ami így szól: jó, ha ebből társadalmi tendencia lesz, vagy rossz. Pl. mi lesz, ha terjed a homoszexualitás. Mi lesz, ha 14 évesek már váltott partnerekkel rendszeres szexuális életet élnek, ha ez lesz az általános. Mi lesz, ha a nők elveszítik hagyományos nőiességük. Mi lesz, ha terjed az iszlám női viselet. Mi lesz, ha terjed az európai viselet: vetődik fel az iszlám országokban. Stb.. Így is mondhatjuk: sok kicsi (másnak ártás, ill. önmagának ártás), sokra megy. És eme fajta erkölcstelenségnek mekkora nagysága, súlya?: jelenleg nem nagyon árt másoknak, de bizony baj lehet abból, ha ebből társadalmi tendencia lesz. Szóval ez kérdés. Kérdés: amin érdemes elgondolkodni.

E tanulmányban én jóról és rosszról, beszélek, jó-cselekedetről és rossz-cselekedetről, jóindulatról és rosszindulatról, erkölcsösségről és erkölcstelenségről, becsületességről és becstelenségről beszélek. De csak én beszélek ezekről, manapság már csak én használom e szavakat. Szerintem manapság senki sem mer nyíltan egyértelműen beszélni, az ítélkezésről nem is beszélve.

Erkölcstan tudomány nincs. A pszichológusok pedig egyszerűen rettegnek a tiszta egyértelmű beszédtől. Dettó a többi társadalomtudós, egyéb szakember, és politikus. Persze a tankönyvekben is ez van, ill. ez nincs. Régebben azért ez nem vala így.

A magam részéről bevállalom, hogy egyszerű paraszti, szinte nevetséges szavakat használok, nevetségesen egyszerűen parasztosan gondolkodom.

Ismételt fejezet következik.

Szembenézés a hatalmas követelményrendszerrel.

Induljunk ki a probléma gyereknevelési vonatkozásból, bár nyilvánvaló ez nemcsak gyereknevelési ügy. Akár kimondjuk akár nem, akár szembenézünk vele, akár nem, lényegében ezt várjuk el a gyerekünktől.

Nézd gyermekem, neked a saját, valamint család, valamint a társadalom érdekében: tanultnak, műveltnek, kreatívnak, okosnak (ennek több kiterjedése van) kell lenned. Továbbá egészségesnek, egészségesen élőnek egészségesen táplálkozónak, tisztának, higiénikusnak, ápoltnak kell lenned. Továbbá ügyesnek, sportosnak, bátornak kell lenned. És ha nem is szépnek, de sportosnak, és önmagaddal foglalkozónak, igényesnek, ambiciózusnak kell lenned. Továbbá általában szorgalmasnak, kitartónak, de kiváltképp a munkában, tanulásban szorgalmasnak kell lenned. Továbbá rendesnek, rendszeretőnek, mértékletesnek, takarékosnak, óvatosnak, figyelmesnek, átgondoltnak, kell lenned. Továbbá szerénynek, kedvesnek, udvariasnak, jókedvűnek, önfegyelemmel bírónak, egészséges lelki világúnak, érzelmileg kiegyensúlyozottnak (nem lehetsz hisztis, sértődékeny, stb.) kell lenned. Továbbá önzetlennek, jóindulatúnak, jószívűnek, segítőkésznek kell lenned. Továbbá igazságosnak, becsületesnek, őszintének, egyenesnek kell lenned. Továbbá önállónak, határozottnak, akaraterősnek kell lenned, de azért szófogadónak (nem lehetsz öntelt, önfejű, makacs) és a társadalom normáit betartónak is kell lenned. Továbbá elvárjuk, hogy legyen egy-két átlagon felüli képességed. (Biztosan ki is maradt néhány elvárás.) És mindent meg kell tanulnod, ami a felsoroltakhoz szükséges.

E kb. 45 alapvető követelmény és tulajdonság.

Nevezzük a fentieket az alapvető követelményeknek, ill. tulajdonságoknak.

A kisgyermekre rászakad ez a követelményrendszer, ezt megérzi, (lejön neki) még akkor is, ha nem fogalmazza meg pontosan. (Külön probléma ennek hatása, pl. az első dackorszak, és ennek oldása.)

Az első gondolatom, hogy ez borzalmas, kibírhatatlan, ez már egy követelmény-rabság. A másik gondolatom viszont az, hogy ez így van (az átlagos szülő mindezt elvárja a gyermekétől, gyerekétől) és ha így van, akkor jobb szembenézi a problémával.

Bár lehet finomítani - na de ez nem egészen követelmény, na de nem egyszerre, na de nem mindent - de lényegében ezek az elvárások. Pontosabban az elvárás (amennyiben finomítunk, mérsékelünk), hogy a felsoroltak nagyobb része legalább átlagos legyen, negyede legyen átlagon felüli és legfeljebb néhányban lehetséges enyhén az átlagon alul maradni. Csak néhányban lehet enyhén az átlagon alul maradni, mert ha egyben is erősen az átlagon alul marad a gyerek (és felnőtt is), akkor az már egy hibás jellem.

Hibás jellem, átlagon aluli ember, selejtes, defektes, abnormális, megvetett, ellenérzést, viszolygást, lenézést kiváltó ember. Tulajdonképpen sok jelzőt használhatok, de egyik sem pontos. Lényegében arról van szó, amikor elgondolkodunk: na ez még normális ember, na de ez a másik már nem normális, ez már átlagon aluli ember.

Ez elég igazságtalannak tűnik, de ha gyerek (felnőtt) kimondottan gyáva, vagy kimondottan koszos, vagy kimondottan hebrencs, vagy kimondottan lusta, vagy kimondottan irigy (önző), stb., akkor az már hibás jellemet, hibás embert eredményez, még akkor is, ha a többi tulajdonsága átlagos és átlagon felüli. Nézzük pl. azt az erősen elhízott gyereket (felnőttet) aki csak sportosság, önmagával foglalkozás ill. az evési mértékletesség követelményében marad le, de mint elhízott gyerek (felnőtt) már a selejtesek, a megvetettek közé tartozik. Vagy azt a gyereket (felnőttet) aki többnyire goromba udvariatlan, rosszkedvű, (emberkerülő), önfejű. Ő szintén a kellemetlenek, a selejtesek, a megvetettek közé kerül, annak ellenére, hogy más tulajdonságaiban átlagos és jó. És még lehetne sorolni a példákat, nemsokára visszatérek még ide.

Jelentősen átlagon aluli tulajdonság (alapvető követelmény jelentős hiánya): azon tulajdonságok melyek már jelentős gondot, kellemetlenséget, bánatot, visszatetszést okoznak más embereknek. Természetesen nem mindegy, hogy ebben mekkora az önhiba. A problémakör egyik kihagyhatatlan elágazása az önhiba és az önálló akarat problémája. Az önhiba viszont általában az önzőséggel függ össze.

Persze itt fel lehet vetni, az emberi megítéléssel van baj, mert az nagyon könnyen besorolja az embereket a selejtesek, megvetettek közé. De már a gyerekek is szinte zsigerből, ösztönből (bár inkább az elfogadásra tanítják őket) megvetik kicsúfolják ezen gyerekeket (felnőtteket). Azt gondolom, hogy az emberi megítélés általában átlagosan rendben van. Azt gondolom, hogy korunk egyik (liberális frázisokból eredő) tévútja: legyünk elfogadók. Megjátszottan elfogadók, mert a lelkünk mélyén azért viszolygunk a „selejtes” emberektől. És egyébként hová vezet az elfogadás? És hol van az elfogadás határa, ha nem a természetes viszolygásnál? Hovatovább minden abnormális embert, legyen az akár aberrált bűnöző, el kell fogadni? És akkor az önmagunkkal szembeni követelményrendszer nem tűnik el? És ha ez is eltűnik, legalábbis alacsony mércére ereszkedik akkor nincs nagy baj?

Ennek ellenére, vagy emellett szükséges súlyozni, mi az, mik azok, amik még a többinél is fontosabbak. Szerintem, amely tulajdonságok, követelmények még a többinél is talán negyedfokkal fontosabbak: az egészség az önzetlenség és a becsületesség. Korunk másik eltévelyedése, hogy az önzetlenség és a becsületesség, a legkevésbé fontos követelmények közé sorolódott be.

Az alapvető kiindulópont.

Az önzőség (a mások iránt érzett szeretet hiánya) szinte minden rossz tulajdonságban többé-kevésbé benne van. Az önzőség az eredendő, büntetendő, önhibás bűn. A rossz tulajdonságban szenvedő önhibája, bűne a saját vonatkozású kisebb-nagyobb önzősége. A rossz tulajdonságokra nevelő (azok ellen nem tevő), legyen az, szülő, vagy embertárs, társadalmi tag, szintén a kisebb-nagyobb önzősége okán „nevel” rossz tulajdonságokra, és ez az eredendő bűne. Csak így logikus, igazságos az általam vázolt másvilági ítélkezés, melynek alapja az önzőség mérése. A másvilági ítélkezés másik kiindulása, szinte minden testi-lelki szenvedés kiegyenlítésre kerül a másvilágon.

Nem árt e két lapvető kategóriát felállítani és azokon elgondolkodni.

Van másokkal szemben felállított követelményrendszer.

És az önmagunkkal szemben felállított követelményrendszer.

De visszatérnék ahhoz a problémához, hogy vajon túl szigorú ez a követelményrendszer? Azért ezek nem nehezen teljesíthető követelmények. Pontosabban, azért ezekre ne tekintsünk úgy, mint nehezen teljesíthető követelményekre, mert a kiindulás: van az eredendően jó, nagyszerű gyerek.

Oly annyira eredendően jó az ember, hogy a felsorolt tulajdonságok nemcsak követelmények, hanem igények (szükségletek). Az emberek igénylik a tudást, igénylik az egészséget, igénylik az igazságosságot, igénylik a szeretetet, a jóindulatot, igénylik a tisztességet és még lehet sorolni. Igénylik, hogy ilyen környezetbe éljenek, hogy mások ilyenek legyenek. De azt is igénylik, hogy lehetőségük legyen ilyenné válni. Márpedig az nem lehet borzalmas követelmény, amit igényelnek az emberek. És ha igénylik, akkor az önálló akaratot, a szabadságot sem korlátozza.

Az ember és a gyerek is ilyen furcsa lény, egy dolog tetszhet is neki, akarhatja is, de a következő percben ugyanazon dolog már terhes, ellenszenves lehet a számára.

A követelmények tehát nem borzalmasak, de mégis kirajzolódik egyfajta igazságtalansági vonatkozás.

Visszatérek oda, hogy mégis rendkívül igazságtalannak tűnik, hogy oly könnyen be lehet kerülni az átlagon aluli emberek közé.

Persze ez az igazságtalanság elenyészőnek tűnik ahhoz az igazságtalansághoz képest, hogy elég egy apró figyelmetlenség, pl. az ember körülnézés nélkül lelép a járdáról és elüti az autó, és már hatalmas baj történhet. És ez az igazságtalanság is kismiska ahhoz képest, ha az ember még apró figyelmetlenséget sem követ el, pl. a járdán üti el az autó, és mégis hatalmas baj éri. Ezekről az igazságtalanságokról, (természet, Isten igazságtalanságairól van szó), máshol már elég sokat elmélkedtem. Egyrészt megállapítottam hogy ezek nem jellemzők, elenyészők az összes igazságtalansághoz mérve. Másrészt megállapítottam, hogy a rendszernek, a rendszerfejlődésnek igen sok köze van mindehhez. Harmadrészt megállapítottam, hogy a másvilági ítélkezés szerintem, kompenzálja ezen igazságtalanságokat. (Szinte minden szenvedés a másvilágon kompenzálódik.)

Merem remélni és lehetséges, hogy van másvilági ítélkezés, van olyan érzésmechanizmus, amely túlmegy a biológia élőlényen, és amely túlmegy a biológiai életen. A kérdés ez miért rejtett? Erről is máshol gondolkodom.

Visszatérve, az átlagon aluli emberekre, egy másik szempontból.

Aki több évig bűnözik, vagy egy, de nagy bűnt követ le, az bűnöző, az átlagon aluli ember. Aki több évig prostituált, az is átlagon aluli ember. Aki több évig csöves munkakerülő, az is átlagon aluli ember. Aki több évig alkoholista, vagy kábítószerfüggő az is átlagos aluli ember. Aki több évig komolyabb pszichés betegségben (komolyabb függőségben, mániában, komplexusban, fóbiában) szenved, ill., aki elmebeteg az is átlagon aluli ember. Aki erősen elhízott, az is átlagon aluli ember. Aki állandóan koszos, büdös, ápolatlan az is átlagon aluli ember. És még lehetne folytatni. Persze a gyerekünket így is lehet nevelni, ez sem árt. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes bűnözőnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes csövesnek lenned. Gyerekem meggyőzlek arról, hogy nem érdemes kábítószeresnek lenned. És így tovább.

Azonban minden visszavezethető az elején felsorolt tulajdonságokra, követelményekre. Ha gyerekünket egészségre, szorgalomra, munkára, kiegyensúlyozottságra, önfegyelemre, stb., de leginkább önzetlenségre neveljük, akkor már arra is neveltük, ne legyél bűnöző, ne legyél, csöves, kábítószeres, stb.. Ez a hatékonyabb nevelés.

Hogy jön az önzetlenség ide? Pl., ha nem is saját magad miatt, de mások miatt legyél szorgalmas, egészséges, tiszta, igazságos, becsületes, stb.. Ne okozz gondot, kellemetlenséget, bánatot másoknak. Mert ez az erkölcsös igazságos, mert visszakapod, stb.. Pl., ha elhízol, akkor az, ha másnak nem is, de a családodnak bánatot okoz.

Két vonatkozása van nevelésnek: a másoknak okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. És a magának (gyerekem te is rosszul jársz) okozott kár kellemetlenség vázolása, helytelenségének magyarázata. A másoknak okozott kár kellemetlenség függ össze elsősorban az önzetlenséggel, az önzetlenségre neveléssel. De a két vonatkozás részben összemosódik.

És persze a másik két vonatkozás: a mások nevelése, és önmagunk nevelése.

Mindig meg kell jegyezni: önmagunk nevelése még egy fokkal fontosabb, mint mások nevelése. Ugyanakkor ez nem igaz: egy tökéletlen, vagy akár átlagon aluli ember nem kritizálhat, nem nevelhet más tökéletlen embert. Nevelhet, kritizálhat, még akkor is, ha az a másik nála viszonylag jobb ember. De csak akkor, ha közben párhuzamosan saját magát is kritizálja, neveli.

De megint visszatérek az igazságtalanságra, arra hogy oly könnyű bekerülni az átlagon aluli emberek közé. Elég ha a tulajdonságaink 20%-a jelentősen átlagon aluli, és bár a tulajdonságaink pl. 40%-a átlagos, másik 20%-a átlagon felüli, másik 20%-a jelentősen átlagon felüli, nem számít, a rossz 20% miatt átlagon aluli emberek leszünk.

Tudomásul kell venni ezt az igazságtalanságot is. Reménykedhetünk, hogy, mint a többi igazságtalanságot, ezt is kompenzálja a másvilági igazságszolgáltatás. Reménykedhetünk, de az biztos, hogy arra kell törekednünk, ne legyenek jelentősen átlagon aluli tulajdonságaink, a követelményeket legalább átlagosan teljesítsük. Illetve arra kell törekednünk, hogy a nevelésünk alatt állókat (elsősorban a gyerekünket) erre tanítsuk, neki se legyenek jelentősen átlagos alatti tulajdonságaik, ők is feleljenek meg legalább átlagosan az alapvető követelményeknek.

Minden önértékelőnek (a helyes önértékelés szükséges, fontos) újra figyelmébe ajánlom az igazságtalannak tűnő, de mégis szükségszerű tényt. Hiába vagyok átlagos, és átlagon felüli az alapvető tulajdonságok, követelmények 80%-ban, ha az alapvető tulajdonságok, követelmények 20%-ban, vagy akár 10%-ban önhibámból erősen átlagon aluli vagyok, ez elég ahhoz, hogy az átlagon aluli (selejtes, megvetett) emberek közé kerüljek.

Egyszerűbben: hiába teljesíti valaki az felsorolt 45 alapvető követelményekből 40-t átlagosan, sokat átlagon felül, elég ha 3-ban erősen átlagon aluli, és így az egész ember átlagon aluli lesz.

Az önálló akarat és az önzetlenség, jóindulat, szeretet.

Az önálló akarat szerteágazó problémakörét le lehet egyszerűsíteni, ha csak a önzetlenég, jóindulat vonatkozásából vizsgáljuk. Ugyanakkor az önzetlenség, jóindulat problémaköre erősen hiányos lesz, ha nem vizsgáljuk az önálló akarat vonatkozásából.

Az emberi tudat jellem három meghatározója.

A külső környezet tudatformáló hatása, másképpen a tanult dolgok, tulajdonságok.

A genetikus beállítottság.

Az önálló akarat.

A kérdés az, hogy a három meghatározó hogyan oszlik meg a különböző tulajdonságok vonatkozásában.

Néhány példa. Ha egy gyermeket bezárnak egy üres szobába, semmit sem tanítanak neki, akkor az a gyerek buta marad. De nem biztos, hogy abszolút rendetlen marad. És az sem biztos, hogyha felbukkan egy egér, akkor azt agyon akarja csapni, vagy azzal nem akar barátkozni, a maga módján. És még lehet sorolni, mi az ami nem biztos. Tehát pl. a tudás, az okosság az erősen, döntően a külső környezet tudatformáló hatásától függ. És a genetikus tényezőnek, valamint az önálló akaratnak alig van szerepe. De ez sem teljesen igaz, mert ha már kinyílik a tudás kapuja, akkor jönnek ez önálló gondolatok is. De lehet hogy ez (az ötletesség) meg a genetikus beállítottságtól függ.

Úgy is megközelíthető a probléma, ha valamely tulajdonságra a külső tudatformáló hatás kevéssé hat, akkor azt erősebben határozza meg a genetikus beállítottság és az önálló akarat.

A másik példa szóljon arról, hogy a katonák kényszerből (külső tudati hatásra) nagyon rendesek. Minden a helyén van, minden élre van hajtogatva, stb.. De mégis egyes katonák viszonylag rendesebbek, mások viszonylag rendetlenebbek. Tehát a viszonylag rendetlenebbeknél a külső hatás mellett megjelenik a genetikus beállítottság és az önálló akarat. De azt már nehéz lenne megmondani, hogy az egyes katonáknál (embereknél) a rendetlenség az inkább genetikus beállítottságból ered, vagy önálló akaratból ered. Illetve ha megkérdeznénk a katonákat: miért vagy rendetlen - akkor, aki meghúzza vállát, „mit tudom én”, az valószínűleg genetikus beállítottságból rendetlen. Aki pedig kijelentené, hogy én direkt vagyok rendetlen, ezért, meg azért, az önálló akaratból rendetlen.

De mivel nehéz eldönteni elfogadható módszer, ha egyszerűen kettéosztjuk egyik fele genetikus beállítottság másik fele önálló akarat. Tehát három meghatározóból a külső tudatformáló hatás pl. 10-20-30-40-50-60-60-70-80-90%-ot határoz meg, a másik kettő (genetikus beállítottság és önálló akarat) pedig fele-fele arányban osztozik a maradékon.

Ki merem jelenteni a következőket: az önzetlenség, jóindulat,(ill. az önzőség, rosszindulat) az a tulajdonság melyet legkevésbé befolyásol a külső környezeti tudatformálás (legkevésbé tanítható, legkevésbé függ a kultúrától, a rendszertől, stb.. De azért függ. És az önzetlenség, jóindulat, (ill. az önzőség, rosszindulat) talán az a tulajdonság, amelyet a genetikus beállítottság legkevésbé befolyásol, azon tulajdonságok közül melyeknél kicsike külső környezeti hatás. Pl. egy ember állandóan dührohamot kap, (eközben akaratossági rohamot is kap), mert nem képes az érzelmeit irányítani, akkor ő feltehetően nem önálló akaratból teszi ezt, hanem pl. azért, mert genetikusan gyenge idegzettel született. Nem biztos, hogy az akaratos ember rendelkezik a legnagyobb önálló akarattal, mert ő nem tudja legyőzni a saját akaratosságát. A félelem legyőzésére elég nagy akaratra van szükség. És mekkora akarat kell a rosszindulat, az önzőség legyőzésére?

Viszont az önzetlenséget, jóindulatot annak ellenére, hogy arra kevésbé hat a külső hatás, mégis képes az ember, még a butább ember is „átgondolni” és az utat önállóan megválasztani.

Tehát az önzetlenség, jóindulat azon tulajdonság, amely leginkább az önálló akarattól függ. Vagyis az embereknek lehetőségük van eldönteni, hogy jóindulatúak, önzetlenek legyenek, vagy rosszindulatúak önzők legyenek.

A jóindulattal, önzetlenséggel (ill. rosszindulattal, önzőséggel) kapcsolatba igen nehéz lenne kísérleteket végezni, mert ez az egyik legnehezebben mérhető tulajdonság. Pl. a rendességet, lehet mérni. A tudást, az okosságot is.

Pl. egy nevelőotthon tagjai közül ki a viszonylag jóindulatú, önzetlen és ki a viszonylag, rosszindulatú, önző? Különböző génekkel rendelkeznek, de egyforma nevelést kapnak, és sokat számít hogy az, mire nevel. Ha pl., ez jön le nevelésből, legyél önző, kegyetlen, zsarnokoskodó, ne bízz meg senkiben, akkor mindenki eltolódik az önzőség, a rosszindulat irányában. De mégis lesznek olyanok, akik szeretik az állatokat, akik azért önzetlenül is segítenek másoknak. Ezeket talán lehet mérni, és így nagyjából meg lehet állapítani, hogy kik az önzetlenek jóindulatúak és kik az önzők, rosszindulatúak. Nem biztos, hogy a legjobb értelmi képességűek lesznek jóindulatúak önzetlenek, de nem is legbutábbak. Kik és miért lesznek jóindulatúak? Talán valamiféle lelkiismereti átgondoltság, az értelem és a szeretet szikrájának olyan találkozása szükséges ehhez, amelyet mégis mi magunk állítunk elő.

Talán ezek az önzetlenség, jóindulat (önzőség, rosszindulat) számai: 29%-ban a külső környezeti tudatalakító hatás, 20%-ban genetikus beállítottság és 51%-ban az önálló akarat határozza meg. Talán az egyetlen de a legfontosabb tulajdonság, amelyet az önálló akarat határoz meg.

Ha viszont egy közösségnek abban levő embereknek, gyerekeknek, sokat magyaráznak, arról hogy miért jár mindenki jobban, ha önzetlenek, jóindulatúak az emberek, akkor az a közösség a jóindulat, az önzetlenség irányába halad, még akkor is, ha a magyarázat egy külső környezeti tudatalakítás. Ez tehát a másik vonatkozás, a jézusi vonatkozás: nem kell foglalkozni az egyének önálló akaratával, csak azzal, hogy a közösség a jóindulat az önzetlenség a szeretet irányába haladjon.

De nem elég magyarázat, a rendszert (a külső tudatalakító környezetet) is át kell alakítani: mert önző, rosszindulatú rendszerben nem tudnak jóindulatúak, önzetlenek lenni az emberek.

A erkölcs társadalmi vonatkozásairól ezen egész tanulmány sok fejezete, fejezetrésze szól. E tanulmányrész az erkölcs azon vonatkozásairól akar szólni melyek, nem kifejezetten társadalmi vonatkozásúak. De ez nem lehetséges teljesen, rengeteg az összefüggés az átfedés. A tanulmányrész utolsó fejezetét, „Az adás (jóindulat szeretet, önzetlenség) a szervezett, fejlett társadalmi rendszerekben.” című fejezetet (elméleti rendszertényezőt) mindenképpen érdemes átolvasni, csak így lesz elfogadhatóan teljes a kép.

Milyenek legyünk? - de ez előtt nem árt tisztázni, milyenek vagyunk.

(A teljesség igénye nélkül.)

Milyenek vagyunk? – sok elmélkedés után azt gondolom, hogy ez a világ egyik legnehezebb kérdése, legalábbis, a szinte megválaszolhatatlan kérdések közé tartozik. Mert összegyűjthetünk legalább 200 olyan tulajdonságot, jellemzőt, mely alapján eldönthető, hogy milyenek vagyunk. De ez túl sok. És ha nagy nehezen (szinte lehetetlen feladat) ebből a 200 tulajdonságból ki is választjuk az 50 legfontosabbat, még akkor sem vagyunk sokkal beljebb. Mert még ez az 50 is sok.

Ráadásul, ahogy máshol is fejtegettem, nem lehet eldönteni, hogy egy-egy tulajdonság pozitív, vagy negatív. Pl., azt mondjuk: a bátorság pozitív, a gyávaság negatív. De az óvatosság a meggondoltság, a szelídség már nem negatív, hanem pozitív. És az óvatlanság, az agresszió, a kockáztatás már nem pozitív, hanem negatív. És ezt a játékot mind a kettőszáz ill. ötven tulajdonsággal végigjátszhatjuk.

Általában legjobb út, az arany középút, de hol is van ez. És jobb a mérsékelt bátorság, mint a bátorság? Tehát nem tudunk kivergődni, abból, hogy a tulajdonságok relatívak (viszonylagosak).

A „milyenek vagyunk” megállapításának legnagyobb akadálya, mégis az, hogy nincs stabil jellem, karakter, állandóan változunk. Változunk korosztályok szerint, és hónapról hónapara, vagy akár hétről hétre is változhatunk. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a határon billegő, dilemmás kérdésekben hol így, hol úgy döntünk. Egyébként jó, hogy bizonyos mértékben változunk, sőt gyermeki fejlődés lényege a változás. Változékonyak vagyunk, ami leginkább azt jelenti, keverék karakterrel rendelkezünk. (Egyébként, ha nem lennénk változékonyak, akkor sem lehetne tiszta karaktereket létrehozni, még elméletileg sem.)

És milyenek vagyunk összesítve: kiváló, jó, közepes, kicsit rossz, vagy nagyon rossz emberek? Ez még nehezebb kérdés. Néha bizonyos vonatkozásban a jog ad erre választ. Mert, aki súlyos büntetést kapott, ő bizonyos időben nagyon rossz (negatív ember) volt. Aki enyhe büntetést kapott, ő bizonyos időben kicsit rossz ember volt. De mi van előtte, utána és jelenleg? És mi van a döntő többséggel, akik legfeljebb csak a tilosban parkolásért kaptak pénzbüntetést. És mi van azokkal a jóságokkal, rosszaságokkal, amit a jog nem értékel. Szóval a jog sem ad erre választ. És a pszichológia-tudomány sem ad erre választ, talán nem is akar, de talán nem is tud választ adni.

Ezért hát nem is ennek (milyenek vagyunk) kell lenni a kiindulásnak.

Hanem véleményem szerint ennek: bármilyenek is vagyunk, mindig lehetünk egy fokkal jobbak. Elsősorban azon kell gondolkodni, és érdekes módón e tekintetben több értelmes választ tudunk adni: hogyan tudjuk magunkat és embertársainkat megjavítani, egy-két fokkal jobbá tenni. Ez az erkölcs, az erkölcstudomány lényege.

A fenti megállapítástól függetlenül, e fejezet témája mégis ez: milyenek vagyunk?

Egy rövid idevágó ismétlés.

A komplex személyiség, a foglalkozáspszichológia.

Problémakörök.

Az emberi emberiség személyiségének (tudatának) kialakulása.

Egy nép, vagy réteg, csoport (pl. foglalkozási, korosztályi, nemi) személyisége (tudata) és annak kialakulása.

Az egyén, vagy nép stb. személyiségének (tudatának) tudatos alakítása.

Egy nép személyiségének (tudatának) elemei és annak felmérése.

Mi a jó és a rossz személyiség (tudat)?

A komplex egyéni személyiség elemei.

A komplex egyéni személyiség felmérése.

E problémakörök (témák) végigkísérik e tanulmányt. A két utolsó téma hiányát próbálom meg itt valamennyire pótolni.

A komplex személyiség (tudat): a fizikai, fiziológiai tulajdonságok és a szűken értelmezett tudat.

A személyiség elemei vázlatosan (szerintem).

Az elemek meghatározásnak, és felmérésének elve szerintem: eltérés az átlagtól.

A személyiség fő elemei. Fizikai, fiziológiai tulajdonságok. Intelligencia-típus. Érzelemvilág és egyéb lelkivilág. Részben külső elemek: a valós világnézet, és a tudás.

Fizikai, fiziológia tulajdonságok.

Érzékelési, érzékszervi tulajdonságok. Mozgáskultúra. Izomzat, és szervi tulajdonságok (pl. fizikai kitartás, betegségekre hajlamosság, stb.) Egyéb tulajdonságok (pl. hormonális tulajdonságok). Manualitás, képzőművészeti képességek, zenei képességek, stb. Figyelemkoncentráció ideje. Stb..

Intelligencia-típus.

Lexikális irányultság. Logikai irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Tanulási irányultság. Kreatív irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Beszéd irányultság. Számolási irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Részleteket elemző irányultság. Összesítő irányultság. Nincs irányultság, mindkettő nagy, vagy mindkettő kevés. Stb..

Érzelemvilág.

Mely érzelmekre hajlamos (bánat, düh, félelem, szorongás, szégyen, öröm, stb.). Kiemelem a szégyenérzetet, (szerénységet), amely eddig méltánytalanul kevés figyelmet kapott. Érzelmi labilitás. Érzékenység. Szenvedélyek, és kvázi szenvedélyek. Stb..

Egyéb lelkivilág. Vérmérséklet, (nyugodt, izgága, stb.) Akaraterő. Önzés. Empátia. Lelkiismeretesség. A precizitás. Az ambíciók iránya, erőssége. Főnökség-tisztelet (törvény-tisztelet, elfogadó, ellenkező). Az önértékelés torzulása, labilitása. Stb..

Külső elemek. Valós világnézet (legfelső program): a tudat, a lelkivilág mélyén levő alapvető szükségletek, vágyak, értékrend, erkölcsi alapelvek, egyéb alapvető felfogások.

A tudás (tudásszélesség, tudásmélység. (Ez utóbbi, amelyet leginkább a külvilág határoz meg, amely leginkább alakítható.)

A személyiség felmérése pl. különböző tesztekkel történhet, amelyekre itt nem térek ki.

Az önértékelés.

Nemcsak másokat kell értékelnünk, nemcsak mások értékelnek minket, de van önértékelés is. Az önértékelés meghatározza, hogyan viszonylunk mások, rólunk alkotott értékeléséhez. Ha torz az önértékelés, akkor valószínűleg mások értékelése is torz lesz. A reális önértékelés azonban elsősorban sajátmagunknak hasznos, de persze ehhez tudni kell, hogy mit értékeljünk (pl. a komplex személyiséget), és enyhén szólva az sem árt, ha tisztázzuk: mi jó és mi a rossz. Szinte nem létezik abszolút reális önértékelés, de nem mindegy mennyire torz és labilis az önértékelés. Az önértékelés „torzulása és labilitása” a komplex személyiség egyik eleme.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben.

Mely foglalkozásokra, milyen komplex személyiségek (fizikai, fiziológiai, tulajdonságok, intelligencia-típus, érzelemvilág, egyéb lelkivilág, valós világnézet, és tudás) alkalmasak vagy éppen nem alkalmasak. Pl. orvosnak, tanárnak, darukezelőnek, stb., vagy éppen vezetőnek (hatalmi pozíciót betöltőnek) milyen komplex személyiség alkalmas, vagy nem alkalmas. Különösen fontos ki alkalmas, vagy nem alkalmas ország-vezetőnek, amely nem azt a személyiséget kívánja, mint pl. egy üzemvezetőé. Egy kérdés, hogy ki mi szeretne lenni, milyen ambíciói vannak, és egy más kérdés mely személyiségek okozhatnak kárt az egyes foglalkozásokban. Pl. önző, hatalmi ambíciójú, embereknek nem való a rendőri a bírói, a tanári, az orvosi, az ország-vezető, stb. foglalkozás. Bizonyos személyiségű emberek vonzódnak egyes foglakozásokhoz, és mivel jelenleg nincs „erre nem alkalmas szelekció”, ezért bizonyos foglalkozások és bizonyos személyiségek összekapcsolódnak, de ez nem az alkalmasság alapján történik. Pl. a pedofil nyilván szívesen lesz gyermeknevelő, (és szívesen, és jól vizsgázik e szakmából), ha nincs alkalmatlansági vizsgálat az is lesz. Ez a fajta alkalmatlanság tehát az egyik szempont. A másik szempont pedig: ha valakinek tehetsége van egy foglalkozáshoz, akkor azt ő is szívesen végzi (az emberek jól érzik magukat munka közben), ugyanakkor azt a munkát jobban végzi, tehát a társadalmi haszon is realizálódik, vagyis két oldalról emelkedik az életszínvonal.

Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.

Több gondolat, és nemcsak hagyományok, nemcsak megérzések, de következtetések is, arra utal, hogy van lélek. És ha van lélek, akkor lehetséges a másvilági lét és a másvilági ítélkezés is.

Elmélkedés a jellemekről (személyiségekről, karakterekről, egyéniségekről, típusokról, stb.).

Az alábbi gondolatsor szintén a teljesség igénye nélküli, csak gondolatébresztő elmélkedés szeretne lenni.

Kétségkívül az ember nagyon keveset tud magáról, és persze más emberekről is, de mégis „kénytelen” magát és mások karakterét felmérni, elemezni, értékelni, megrajzolni. Valahogy meg kell ítélnünk magunkat és embertársainkat.

A karakter nem arról szól, hogy adott időben milyen az egyén, hanem hogy általában milyen. Pl. most éppen beteg, de általában egészségesebb az átlagnál. Egyfajta hosszabb távú összegzés szükséges a karakter megrajzolásához.

Talán a testi tulajdonságok, testi karakterek nevet adhatnánk az alábbiaknak:

Az aktivitási karakter (vérmérséklet, nyugis, izgága, tevékeny, stb.) talán külön kiterjedése az egyénnek. Ilyen elemzéskor az állatokra ez esetben az állati karakterekre is szükséges gondolni. (Ugyanakkor, lehetséges, hogy valaki kapkodva, gyorsan halad, de gyakran megáll. Vagy lassan egyenletesen halad.)

A vérmérséklet sok mindenre hat. Izgő-mozgó tevékeny, esetleg szorgalmas, életrevaló, vagy nyugis, megfontolt, de gyakran lusta, visszahúzódó karakter rajzolódik ki. De ebből a felsorolásból is kitűnik: nehéz eldönteni, főleg egy karakter alapján, hogy összességében jó, vagy kevésbé jó, vagy netán, rossz emberről van szó.

Mennyire fontos az egészségi karakter (fizikai tulajdonságok) ugyanis ez a következő karakter: az egészségi jellemzők összessége. Pl. milyen erős, ellenálló szervezete. Milyen fejlett az izomzata, a mozgása, stb.. Egyszerűbben: erősség, ügyesség, fizikai állóképesség.

Jó kérdés, hogy mennyire fontos az egészségi karakter? És jó kérdés, hogy az ember sok kiterjedése közül melyeket vegyünk megítélésünk középpontjába.

Ha az egyén csak egyénileg ítéljük meg, vagyis az nem szempont, hogy milyen hasznos tagja a társadalomnak, ekkor nagyon fontos az egészség. Ha abból a szempontból ítélkezünk, hogy milyen hasznos tagja a társadalomnak, akkor már egy fokkal kevésbé fontos az egészségi jellemző, de azért nem lényegtelen.

De már az egészség is egy olyan tulajdonsághalmaz, hogy annak egyik része a vele született egészség, a másik része az egyén által alakított egészség.

Az egészségi karakter (tulajdonságok) ugyanúgy nem a lényegi, lelki karakter része, ahogy a szépség is.

A szépség, mely lényegében az arányosságot (arányos arcot és testalkatot) jelenti, semmi sem túl nagy és semmi sem túl kicsi, (minden egy bizonyos határon belül van), és egyéb hibák, pl. bőrhibák, sincsenek, legalábbis határon belül vannak, és a harmónia (a részek harmonizációja) is számít.

A szépségre, erősségre, ügyességre persze lehet inteni, ugyan ez csak a külcsín, a belbecs (az okosság, az önzetlenség, az érzékenység, stb.) sokkal fontosabbak: de a realitás mégis az, hogy leginkább a szépség és utána az egészségügyi tulajdonságok határozzák meg az egyén életét, életpályáját. Az egyén önértékelése elsősorban a szépségéből adódik, és bizony gyerekkorban, fiatalkorban mások értékelése is itt kezdődik. Pl. mások (és magunk) megítélése, 25% szépség, 20% fizikai tulajdonságok, 15% okosság, 15% kellemesség, 20% egyéb lelki tulajdonságok. Vagyis, csak egy felettébb okos és kiváló lelkű, kiváló ember tudja kompenzálni a csúnyaságát, pláne, ha a fizikuma sem túl jó. Illetve egy szép és jó fizikummal rendelkező egyén még közepes egyéb tulajdonságok mellett is a legjobb értékelést kapja másoktól. Ha ez az ember csúnya és rossz fizikummal rendelkezik, akkor valószínűleg kevésbé lesz sikeres, elismert, és alacsonyabb anyagi színvonalon él.

(Egyébként is, ha az egészség az egyik legfontosabb szükséglet, akkor az egészségi karakter nyilván fontos.)

Jelenleg ez van (mi magunk is így értékeljük magunkat és másokat is, főleg fiatalkorban) még akkor is, ha ezt a felettes énünk nem tartja igazságosnak.

Pl. a csúnya ember, aki mondjuk a széles átlag szélén van (tehát nem is annyira csúnya), szégyenlőssé, visszahúzódóvá, (ritkábban más lelki deformitás jelentkezik) válik, ugyanakkor viszonylag ügyetlenné és ügyetlen beszédűvé válik, mindez meghatározza az egész életét, viselkedési stílusát életpályáját.

Életpályáját, vagyis foglalkozását, a párkapcsolatait (és családi kapcsolatait), ill. a közösségi kapcsolatait. Plusz erre jön rá mások megítélése, pl. a csúnyaság miatt, összességében negatív megítélés. A fizikai tulajdonságok is meghatározzák az életpályát. Persze vannak kivételek. Szóval az egyik probléma, hogy a lebecsült szépséget ne becsüljük le, mert az önámítás.

Ugyanakkor ebből az igazság-felismerésből már el lehet kezdeni azon gondolkodni: hogyan lehet ezen igazságtalan helyzeten változtatni, mert azért az önzetlenség a másoknak használás foka, (másoknak ártás foka) és még több minden, valójában fontosabb, mint a szépség.

Milyen egyéni és társadalmi megoldások lehetnek, annak érdekében, hogy változtassunk a torz értékítéletünkön? Pontosabban ez esetben, gyakorlatilag is a tulajdonítsunk kisebb jelentőséget a szépségnek, és nagyobbat az önzetlenségnek, az értékességnek. Ez, mármint, önmagunk és az emberek helyes megítélése, egy külön problémakör, ez az erkölcs fontos területe. Az erkölcs és a lélektan, pszichológia testvérek.

Közbevetőleg néhány problémakör a teljesség igénye nélkül. Itt és most nincs mód ezen problémaköröket elemezni.

Tehát néhány fontos problémakör, és kategória.

Általában átlagosan milyen az ember, (az emberiség), ill. milyennek kellene lenni, ill. ez hogyan érhető el.

Itt elsősorban felvetődik: egyáltalán ezt, meg lehet e állapítani, meg lehet e mondani? Másfelől viszont eme gondolatainkat, elmélkedéseinket, törekvésünket képtelenek vagyunk kizárni, megszüntetni. Tehát, már ezért is, foglalkozni kell ezzel a problémával.

Az egyén képességei hajlamai, vele született tulajdonságai, ill. általában hogyan javítsa, szükség esetén korrigálja ezt, (általában mit kell tanulnia), ill. speciálisan, (egyéniségéből adódóan) hogyan javítsa, szükség esetén korrigálja ezt, speciálisan, kinek, mit kell tanulnia.

Az ember, mint dolgozó, és mint munka-karriert építő (munkapszichológia), mint párkapcsolatban és családi kapcsolatban élő (párkapcsolati pszichológia, családi, gyereknevelési pszichológia), mint kisközösségben élő (társadalompszichológia) és mint nagyközösségben élő (társadalompszichológia).

Az önértékelés, mások értékelése rólunk, és mi értékelünk másokat, problémája.

Elsősorban magunkat neveljük, az önnevelés, önalakítás a legfontosabb, de ezzel szinte egyenrangú, a gyermekeink nevelése. És ezért az ismerőseink embertársaink nevelése is fontos.

Persze mint mindent, ezt is meg kell nézni a másik oldalról. Az ember tudatát alakítja a vele született tulajdonságok hajlamok, a szülők, a szűk társadalmi környezet, a közepes társadalmi környezet, az iskola, stb.. és tágabb társadalmi környezet, pl., a törvények szellemisége. De mindez átmegy a saját szűrőn, tehát az önnevelés, talán nem más, minthogy, mit engedünk be, mit zárunk ki, a környezetünk hatásaiból. De csak azt tudjuk beengedni, ami kinn van, és amiből több van, és erősebben akar bejutni, az valószínűleg be is fog jutni. Az önálló akarat talán arról is szól, hogy nem nagyon engedünk a nyomásnak, magunk nyitjuk, csukjuk az ablakot, sőt mi magunknak is kitalálunk nevelési elveket. Pontosabban önálló akarat, ha mindez még a velünk született hajlamok ellenére történik, tehát önmagunkat is kontroláljuk.

Az önálló akarat, ill. a fő összetevők (született hajlamok, környezeti hatások, „a felkínált tananyag” és az önálló akarat) viszonya.

Erről több helyen elmélkedem.

Ugyanakkor van egyéniség-megtartó és egyéniség-leromboló nevelés (önnevelés, mások nevelése). Talán csak a minimális szükséges határig kell lenyesegetnünk a velünk született hajlamokat. Talán nem lenne jó, és nem is lehet az embert teljesen átalakítani. A lehetséges határig meg kell tartani az egyéniséget.

Az értelem (ész) és az érzés, érzelem (szív) problémaköre.

Erről viszont kénytelen vagyok pár mondatot mondani. Igencsak bonyolult kapcsolat rajzolódik ki, ami abból is kitetszik, hogy néha szinte szét sem lehet választani e kettőt, máskor azért szét lehet választani, megint máskor szinte szembe állnak egymással. Szinte megmondhatatlan, hogy cselekvésünkben, viselkedésünkben, közléseinkben, sőt gondolkodásunkban mekkora az értelmi, és mekkora az érzelmi aspektus. Fiziológiailag egy oda-vissza hatás-sorozatról van szó: ész hat érzésre, érzés visszahat észre, ész visszahat érzésre, stb..

Az idegrendszer közös szerv, de pl. a hormonok szinte csak az érzésekre hatnak.

2+3=5, ez döntően gondolkodás, vagy egy lexikális anyag megtanulása szintén az. Ha megijedünk, dühbe gurulunk, stb., akkor döntően érzésről van szó. A számítógép tud gondolkodni, meg lehet tanítani, gondolkodni. Elvileg olyan logikus is lehet, mint az ember, de nem képes érezni. Tehát kissé erőltetetten, de szét lehet választani a kettőt. A kategorizálás a tudás, a tudomány alapja.

Sokszor az érzéseinket, az értelmünkkel (ennek nincs értelme) tudjuk kordába tartani. Ugyanakkor vannak jó érzéseink, is, amit nem kell kordába tartani. Mi a jó, és a rossz érzés ezt is az értelmünk mondja meg, de azért ez már vitatható. Talán jobb lenne, ha az embernek nem lennének érzései. Ugyanakkor így már megszűnne élőlénynek lenni. Ugyanakkor az értelmi fejlődés önmagától nem jöhetett volna létre, érzés (érzelem) nélkül. És ez fordítva is igaz. Ha van jó érzés, akkor van rossz érzés is. Az értelem, vagy az érzés, a fontosabb, ez megint egy fogas kérdés.

Ha javítani akarunk magunkon, akkor egyfelől az értelmünkön, a gondolkodásunkon kell javítani, ennek is két (egymással összefüggő) oldala van: a világ helyes és alapos megismerése, és a helyes logika. Erről szól a gondolkodástan témájú tanulmányrész. A gondolkodáson, ha nem is korátlanul, de lehet javítani.

Másfelől az érzelmeinken kell javítani. De lehetséges e, az érzelmeket befolyásolni? Talán lehet, de nehezebb. A kisgyerekek kevésbé tudják az érzéseiket kordába tartani, de mégsem erkölcstelenebbek, mint a felnőttek és itt most nem a szexre gondolok. Gyakran az érzelmek kordába tartása csak a külvilágnak szól, a lélek mélyén megmarad, és ez egy sunyi alattomos viselkedéshez, cselekvéshez vezet. Ez pedig a kiismerhetetlenség miatt veszélyesebb, ártóbb, mint a nyílt cselekvés. Sokszor a felnőtt önmagának is hazudik. Tehát az érzelmeinken úgy kell javítani, hogy azok a lélek mélyéig hassanak. És az sem elég, ha felettes erkölcsi énünk azt mondja pl.: a szépség kevésbé fontos, mint az önzetlenség a hasznosság, a lélek mélyén levő érzésnek is ezt kell mondani, mert gyakorlatilag ez irányítja a cselekvésünket. Vagy talán a rossz, torz érzéseinket teljesen el kell fojtani, (én a lelkem mélyén levő érzéseket is ismerem, és értelmemmel kordába tartom), de úgy, hogy a jó érzéseket nem bántom. Tehát a felettes erkölcsi énünknek (a világnézetiünknek, a legfelső elveknek) valóban a helyes erkölcsöt kell diktálnia, ez az egyik nehézség. Ehhez tudás kell, ami viszont az értelem által jöhet létre.

És a felettes erkölcsi énünknek valóban irányítónak kell lenni, és nemcsak deklaráltan, felszínesen, ez a másik nehézség. Ehhez mélyreható, önvizsgálat, önkritika, önkontroll, esetenként önbántás, önálló akarat szükséges.

Ezért a karaktert érdemes kategorizálni, illetve a tulajdonságok kategorizálása adja ki a karaktereket. Hogy lehet a tulajdonságokat csoportosítani (a teljesség igénye nélkül). Mindez tehát egy egyén (minden egyén) karaktere. (Ugyanis a közösségnek is lehet karaktere és általában az embereknek, az emberiségnek, avagy az átlagos embernek is lehet karaktere.) De itt egy egyén, minden egyén (lehet az átlagon kívüli is) karakteréről van szó.

A külcsín és belbecs.

Értelmi és érzelmi karakter.

Önértékelés, és mások értékelése szerinti.

Ill. önalakítás, gyereknevelés és mások alakítása - szerinti.

Foglalkozási karakter, párkapcsolati (családi kapcsolati) karakter, kisközösségi karakter, nagyközösségi karakter.

Melyek szerint a hétköznapi énünk értékel, és melyek szerint a felettes erkölcsi énünk értékel.

Vele született, ill. hajlamos tulajdonságok, képességek.

Az egyén (egész életére) jellemző tulajdonságai, avagy a tanulással, egyéb hatások által módosult született tulajdonságok. (Fordítva is lehet mondani: a tanult és kialakult tulajdonságok, módosítva a vele született hajlamokkal.)

Az egyén jellemző tulajdonságai, de azon mérlegelés nélkül, hogy az miként alakult ki.

Csak azok a jellemzők, amelyekért feltehetően az egyén a felelős.

Amikor valakinek a karakterét felmérjük, megrajzoljuk, akkor talán nem árt azt kiegészíteni a kialakulás okaival.

Talán azért is fontos karakter, hogy megtudjuk: mire számíthatunk. Ha ezért fontos, akkor a karakter egésze a fontos, a kialakulás okától függetlenül. És azért is fontos, hogy megtudjuk, miben kellene változni és változtatni. Ha ezért fontos, akkor a karakter azon része lesz a legfontosabb, amiért az egyén a felelős. És amiért a környezet felelős.

Visszatérve a karakterekre, rátérek a belső (lelki, jellembeli) karakterre.

Az első és legérdekesebb probléma a változtatás problémája.

Az ember az, az élőlény, aki elvileg képes önálló akaratból gyorsan jelentősen változni. Beszélhetünk-e, így egyáltalán állandó karakterről? De persze elméletileg az is lehetséges, hogy az ember nem az önváltoztatást határozza el, hanem a külső körülmények változtatását. Ez mennyiben önváltoztatás? Az valószínűleg nem jó a környezetnek, ha egyik napról a másikra mindent felrúg, felkavar a változtató ember. A változtató embernek önmagát kell megváltoztatni, és a környezetét csak másokra tekintettel, lassan.

És mennyiben igaz ez, mármint gyors jelentős karakter-változtatás lehetősége?

Kérdés hogy az egyén a jellem (karakter) mennyiben foglya a saját testének, programjának, saját jellemének (karakterének)? Mert, ha erős a függőség, akkor mégsem lehetséges ez a radikális változás. Az is kérdés, hogy felismeri e a változtatás szükségességét? Mitől függ ez? Kérdés, hogy mi van a lassú átalakulással, hiszen azért az egyén jelleme csak változik, alakul. Pl. életkoronként is változhat a karakter. És percenként, óránként, naponta is változhat az ember. De mégis van egy jellemző karaktere. Illetve elvileg lehetséges: viszonylag stabil jellemű ember és viszonylag változó jellemű ember.

És persze kérdés hogy az elhatározott gyors jelentős változás valóban javulás, jó útra térés?

A kérdések, kétségek ellenére ne felejtsük el a nagyszerű lehetőséget, a természeti, Isteni adományt: az ember az egyén bármikor önszántából akár jelentős fordulattal rátérhet a jó útra.

Van azonban túlságosan instabil, van a kiegyensúlyozott, és van a túlságosan stabil, merev jellem, azaz típus, vagyis ez is egyfajta karakter.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy az sem jó, ha valaki túl gyakran túl nagy fordulatokkal változik. Ennek is több oka lehet, pl. kevés az önálló akarata, kevés az önálló célja, vagy az érzelmi szeleprendszerével van baj. De az sem jó, ha valaki túlságosan merev, nem képes változni. Ennek is több oka van.

A felületes ismerős jelleme, karaktere egy külön karakter, nem mélykarakter. Lakva ismerszik meg az ember.

Valójában a mélykarakter, ezen belül is leginkább az önzetlenség, a másnak ártás, a társadalmi hasznosság dönt el: milyen az ember (egyén)?

A külalaki, és egészségi (állapot) ennyiben lehet a mélykarakter része: a jó vagy rossz állapotért mennyiben felelős az ember. Vagyis ha jelentős önérdem, vagy önhiba következménye az adott külalaki, egyészségi állapot, akkor a mélykarakter részéről van szó.

És a felületes karakter része azon külalaki, egészségi állapot, amelyben nincs felelőssége az embernek, vagy ha nem ismert ez a felelősség.

Egyébként pedig legfeljebb azt tudjuk megállapítani távoli ismerősökről, hogy kellemes, avagy kellemetlen emberek. De sok a szóbeszéd, a pletyka, aminek nem szabad bedőlni. A velünk szemben kellemetlenkedő emberekkel kvázi már közelebbi ismeretségbe kerülünk. De biztosan a valódi énjüket, a mélykarakterüket ismerjük meg a kellemes, kellemetlen embereknek? Ugyanis a kellemes emberek mélykarakterét ebből a távoli szemszögből nem tudjuk felmérni. Nagyon kellemes, rendes ember távolról, de ha közeli kapcsolatba kerülünk (közvetlen munkatársi, vagy huzamosabb együttélési kapcsolatba), akkor kiderül, hogy egy sereg zavaró, bosszantó ellenszenves tulajdonsága van.

Együttéléskor, szoros munkakapcsolatban szinte mindenkiről kiderülnek zavaró, bosszantó, ellenszenves, ártó, rossz tulajdonságok: ennek feltérképezése és típusokba osztása a mélykarakter. De felejtsük el, szinte mindenkinek vannak hibái, vétkei, vagyis hogy az erényekről sem szabad elfeledkezni.

De kétségtelenül van itt egy szükségszerű igazságtalanság: egy jelentősebb hiba olyan nagy kárt okozhat, amit öt erény sem tud kompenzálni. Ezért a jó, inkább természetes, mint a rossz.

És sajnos ez is egy általános tulajdonság: karcolás mélyebb nyomot hagy, mint simogatás, a szoros kapcsolatban gyakrabban rosszabbak az emberi kapcsolatok, mint a felületes kapcsolatban. Ráadásul a közös munka sok konfliktussal jár. Mindezt nem árt figyelembe venni, ha másokat értékelünk.

Emlékeztetőül, van külalaki, ill. egészségi, testi karakter.

Hát itt rengeteg kategóriát, típust lehetne felsorolni. Erről már szó volt.

Ugyancsak említve volt a vérmérsékleti, aktivitási karakter.

Ez azért összefügghet a lustasággal, ill. szorgalommal, ami már nem elhanyagolható tulajdonság.

A mélykarakter vázlatosan.

Mivel ez mégis egy sűrített összefoglalás nem térek ki a részletes elemzésre.

Egyént besorolhatunk vázlatosan mélykarakteri típusokba, vagy pedig részletesen elemzünk, de talán ekkor is mélykarakteri típusukból lehet kiindulni.

A következő karakterekre (típusokba) osztható az egyén, szerintem ez az egyik összetett karakterelemzés.

Van képességi karakter.

Mivel ez összefügg a többi karakterrel, az a kérdés, hogy mi az önálló aspektusa.

Az adottságai, a tulajdonságai meghatározzák hogy mely tevékenységekben, foglalkozásokban, képes kiválót alkotni, ill. marad el az átlagtól. Pl. matematikában, logikában, irodalomban, manuális tevékenységben, sportban, és még sorolhatnám. Sőt még ezeken belül is specializálódhat a kiváló, vagy gyenge képesség. Művészetek, tudományok és munkatípusonként is fel lehet osztani a képességeket. Vannak, többek között, szellemi, mozgásbeli, fizikai, manuális, stb. képességek.

Talán van viselkedési, magatartási, szokásbeli karakter is.

Talán innen kezdődik a mélykarakter.

Értelmi (intelligencia) karakter (típus). Pl. lexikális, alulról néző, vagy logikus felülről néző, stb.. Erről már máshol beszéltem.

A tanultság, műveltség egy külön tulajdonság.

Bejövő érzelmek (félelem, düh, bánat, stb.) szerinti karakter (típus). Emocionális karakter. Az érzelmi szeleprendszere: nehezen nyílik, működik (érzelemszegény, érzelmileg hideg). Vagy könnyen, szükségszerűen gyakran szabályozatlanul, csapongva nyílik, működik. És persze, van az optimális szeleprendszerű egyén, aki nem hideg, de az érzelmei nem is bizonytalanul csapongnak.

Persze a látszat néha csal, mert van kifele-forduló és befelé-forduló típus.

Az érzelmi szeleprendszer mely érzelemre érzékeny, ez is kiadhat egyféle karaktert. Pl. a bánatra, vagy félelemre érzékeny (melankolikus, vagy depressziós alkat). A túlzott félelem, szorongás összekapcsolható több elmebetegséggel is. Pl. a dühre, idegességre érzékeny (szangvinikus alkat). Vagy talán az örömre is lehet valaki érzékeny (piknikus alkat). Kiegyensúlyozott, inkább hideg típus (atletikus alkat). Persze ezek az ókori tipizálások meglehetősen túlegyszerűsítettek, ráadásul az érzelmi karaktert összekötik a testi karakterrel, de némi igazság azért fellelhető bennük.

A komplexusi karakter.

Túlzott vágyak, vagy félelmek, zavaros önértékelés, stb.. Ez összefügg a bejövő érzelmekkel, illetve azok kezelésével.

Mániák és fóbiák, ez a téma is gyakran előkerül. A mánia a vágy (szükséglet, igény) egyoldalú aránytalan rögzülése. Sokféle mánia van. Azonban a helytelen értékrend is egyféle pszichés torzulás. A fóbia, a félem, szorongás, viszolygás egyoldalú aránytalan rögzülése. Sokféle fóbia van. Nemcsak a pókok, a bezártság stb. érezhetünk utálatot, viszolygást, de bizonyos emberek cselekvések tevékenységek iránt is. Szinte mániásan elfogultan utálhatunk akár embereket, embercsoportokat, népeket. Vagy, éppen hatalommáink, vagy birtoklási mániánk van. És itt is előjön, hogy nemcsak nagy beteges félelmek, de a félelmi, utálkozási, viszolygási rangsor (ez is az értékrend része) is egyfajta pszichés torzulás.

Kipróbáló (kalandvágyó, merész, újító, szabályszegő, óvatlan, stb.) típus, ill. óvatos (nem kipróbáló, félénk, szabálytartó, merev) típus. Azonban az emberek döntően bizonyos vonatkozásokban kipróbálóak, más vonatkozásokban túlságosan óvatosak. Tehát az átlagostól kevés eltolódás mutatkozik, úgy mint: általában kipróbáló, ill. általában merev, óvatos. Inkább arról van szó, hogy ettől vagy attól a dologtól okkal, ok nélkül jobban félnek, tartanak, más dologtól pedig nem félnek, tartanak. Az önálló akarat egyik megnyilvánulása, a félelmi sorrend kialakítása.

Továbbá talán említésre méltó a nyitottsági karakter (társasági vagy inkább önmagának való az egyén) is.

Továbbá talán említésre méltó a lelkizős, precíz, avagy a könnyed lezser karakter. És még sok további karakter lehet.

És talán van külön boldogsági karakter, gondolok itt pl. az optimizmusra, pesszimizmusra. Ill., arra hogy mely érzelmekre (félelem, bánat, düh, szégyen, különböző örömök, stb.) fogékonyabb az egyén.

A konfliktusmegoldó karakter. Bizonyos típusú konfliktusokra hogyan reagál az egyén. De ezzel kapcsoltba is felmerül a komplexusok problémája: bizonyos típusú konfliktusokat nem tud kezelni az egyén.

A szükségleti, erkölcsi világnézeti karakter (típus), az előzőknél összetettebb karakter. Egyéni világnézet: az egyén alapvető erkölcsi elvei, egyéb alapvető felfogásai, és a szükségletek egyéni rangsora. A világnézet alakulása már jelentősen tanult, környezetfüggő.

De természetesen minden, mindennel összefügg, főleg ha az egyén lelki világáról van szó. Pl., lehet hogy az emocionális típus kevésbé tanulékony, környezetfüggő, amíg a hideg típus inkább az. De nem biztos, hogy tanulékonyság, a környezetfüggés jó. Az érzelemszegénység összességében rossz tulajdonság, de az érzelemcsapongás is az. Mindkettő, ha más okból is, kevés belső kontrollal rendelkezik.

Egyébként pedig rengeteg összefüggés van.

Bármennyire is vitatható de közelebb kerülünk egy ember megismeréséhez, ha szétválasztjuk.

Ez az egyén a belenevelt erkölcs miatt olyan, amilyen. Vagy, és a lelkéből eredő erkölcs miatt olyan, amilyen.

Vagyis van belenevelt, szinte kényszeríttet, felszínes, de nem lélekből eredő erkölcs, ami könnyen megváltozhat. És van a lélekből, a belső meggyőződéből eredő erkölcs, ami alig változhat.

A világnézeti karakterből is kiemelkedik, a szükségleti, igénybeli, (értékrendi), érdeklődés-kör karakter. A szükséglet, igény, (vágy, cél, törekvés értékrend), érdeklődési-kör karakter, a világnézeti karakter talán legfontosabb része, szinte önálló karakter. Anélkül hogy e karakter bonyolult kialakulására kitérnénk meg kell állapítani, hogy mind a foglalkozás megválasztásban, mind a párkapcsolatban (tehát az emberi élet két nagy területén) nagy jelentősége van. Továbbá, a szabadidő eltöltését is meghatározza. De a társadalmi jelentőssége sem elhanyagolható, hiszen erősen befolyásolja a fogyasztás, termelés struktúrát.

Összefüggésben van a képességi karakterrel, hiszen az embert gyakran az érdekli, amihez képessége is van. Amit színvonalasan tud művelni, azt általában élvezi, és az érdekli.

Bár összefüggésben van a komplexusi, mánia karakterrel, de mégsem ugyanaz. A 100 fajta alapvető szükséglet, igény közül számára melyek a fontosak, és melyek a kevésbé fontosak, mik a céljai, mik vezérlik az életben. Általában mi okoz örömet, bánatot, dühöt a számára. Általában mennyire fontosak ezek a szükségletek, igények a számára. Inkább kiegyensúlyozott vagy kiegyensúlyozatlan e tekintetben.

Az egyének életét és cselekvéseit meghatározzák, az egyének céljai vágyai, igényei.

A 30-50 alapvető követelmény szerinti karakter. Egy másik fejezetben felsoroltam az alapvető követelményeket. És azt az igazságtalanságot, hogy sajnos egy-két átlagon aluli teljesítés már lerontja az ember jellemét, lényegében ez adja meg az ember karakterét. És kiváló teljesítések csak másodlagosan adják meg az egyén karakterét. Az átlagos teljesítmények, a csekély, de elfogadható hibák, pedig nem számítanak a karakter szempontjából. Tévedni (kisebb tévedésekről van szó) emberi dolog.

Önuralmi (kiegyensúlyozottsági, bátorsági) karakter. Szükség van az alapvető érzelmekre, félelem, szorongás, düh, bánat, feszültség, vágy, stb.. Ezek nélkül nem lenne életérzés, de működő ember sem lenne. Azonban szükség van eme érzelmek legyőzésre, kordába tartására, is. Főleg akkor, ha túlzottak az érzelmek, és túlzott, „veszélyes” vágyakról van szó. Pl. az a bátor, aki legyőzi a félelmét.

És talán van külön akaratossági karakter is.

És talán van önértékelési karakter.

És talán van külön „kellemes egyén” karakter. Ki mennyire és hogyan kellemes szimpatikus egyén. Vagy éppen miért és mennyire kellemetlen. Ami nem jelenti, azt hogy a kellemes egyén automatikusan hasznos és jó ember.

És talán van külön szorgalmassági karakter.

És külön kell említeni, a társadalmi karaktert. Hogy viszonyul az egyén a közösséghez, kisebb-nagyobb közösséghez. A nagyobb közösség, a társadalom.

Másképpen a társadalmi oldalról nézve is megállapíthatók némely típusok.

Az egyéb, itt nem említett karakterek, tulajdonságok. Mint említettem, ez a fejezet a teljesség igénye nélkül készült. Mint említettem legalább kettőszáz lényeges emberi tulajdonságot össze lehet szedni. Tehát nyilván sokféle karakter, sok lényeges tulajdonság kimaradt ebből e felsorolásból. Zárkózott, bizalmatlan, nyitott barátkozó, szereplős, versengő, kevésbé versengő, inkább puritán, inkább hedonista, lusta, vagy szorgalmas, kreatív kevésbé kreatív, fegyelmezett akaraterős, vagy kevésbé az, bátor, vagy gyáva, lezser, vagy merev, megalkuvó, rugalmas, vagy merev, mérlegelő, vacilláló, vagy határozott gyors döntésű, stb., és még hosszan lehet sorolni.

És persze ne felejtsük ki a lényeget, a kimenő érzelmek szerinti karaktert, vagyis hogy végső soron önző, öntelt, vagy önzetlen, stb. az egyén. Nevezhetjük ezt erkölcsi karakternek is. Vagy lényegi lelki karakternek.

Vagy önzetlenségi karakternek.

De azért itt is érdemes az alábbi néhány változatot felállítani. Mindenkivel szemben önző, ill. önzetlen. Egyes emberekkel, (esetleg állatokkal) szemben önzetlen más emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önző.

Mert elemezhetünk, jellemezhetünk egy embert (lehet az akár mi magunk is) és megállapíthatjuk, hogy bizony színes ellentmondásos egyéniség, de nem kerülhető el az összegzés. Ki kell mondani, hogy összességében az adott egyén jó, vagy rossz ember. És egyetlen objektív mérce van e tekintetben: annak mérlegelése, hogy családjának, ismerőseinek, nemzetének, a társadalomnak ártott, vagy használt. És mennyire ártott, ill. használt. Ez dönti el 80%-ban a jóságot. És talán 20%-ban az, hogy önmagának ártott (ez jellemzően társadalmilag is káros), ill., használt (ez jellemzően társadalmilag is hasznos). Ez a mérlegelés, elemzés (másoknak hasznos és ártalmas cselekvések, tevékenységek felsorolása, összegzése) is alapos átgondolást igényel. De a lényeg, hogy e mérlegelés nélkül nem lehet jellemezni az egyént.

Visszatérek oda, hogy az önmagában (társadalmi hasznosság nélküli) értékelés (pl. ez az ember szép, erős, ügyes, okos) csak másodlagos, elég keveset mondó értékelés. A lényegi értékelés a társadalmi hasznosság (pl. családomnak, nekem, a gazdaságnak, stb. is mennyire hasznos). Ez pedig általában egyenesen arányos az önzetlenséggel, jóindulattal. A lényegi jellemző az önzetlenség, jóindulat. Az önzetlen másoknak használni, segíteni akar, és általában használ, segít is. Az önző nem akar másoknak használni, és általában nem is használ, sőt árt az embertársainak.

Az önzőség, önzetlenség akár az összetevőit tekintve akár a kialakulást egy összefoglaló fogalom és tulajdonság. Empátia, lelkiismeretesség, aggódás, önkritika és még hosszan sorolhatnám, mik lehetnek az önzetlenség összetevői. És még hosszabban sorolhatnám, mik lehetnek az önzőség összetevői. Egyfelől hiányzik az önzetlenség tulajdonságai, másfelől önteltség, alkalmazkodás hiánya, felületesség, kapzsiság, hatalomvágy, akaratosság, stb.. De erről több helyen beszélek, azért itt részletesen nem térek ki.

Megismétlem, nem az a lényeg hogy valaki zárkózott, bizalmatlan, nyitott barátkozó, szereplős, versengő, kevésbé versengő. Továbbá, inkább puritán, inkább hedonista, lusta, vagy szorgalmas, kreatív kevésbé kreatív, fegyelmezett akaraterős, vagy kevésbé az, bátor, vagy gyáva, lezser, vagy merev, megalkuvó, rugalmas, vagy merev, vacilláló, vagy határozott gyors döntésű, stb., hanem az, hogy összességében hosszabb távon árt, vagy használ embertársainak. Bár némely tulajdonság mellett nagyobb eséllyel alakul ki a másnak ártás, ill. hasznosság ez azonban csak hajlam, valószínűség-növekedés. Magából a tulajdonságból nem lehet és nem is szabad a másnak ártásra következtetni.

Jó kérdés: ha másnak ártást tapasztalunk, akkor keresni kell a mögöttes okot, azon tulajdonságot, tulajdonságokat, mely ide vezetett? Egyfelől keresni kell. Másfelől, mivel ez a végső, a legfőbb jellemző, nem felmentő tényező, hogy megtaláljuk, vagy nem találjuk a mögöttes, a kiváltó tulajdonságot. És még az sem biztos, hogy van mögöttes kiváltó tulajdonság. Tehát a másnak ártás mégis a legfőbb önálló tulajdonság.

Ugyanakkor nem szabad abba hibába esni, hogy a másnak ártás mértékére, csak abból következetünk, hogy velünk mit tett, hogyan viselkedett. De az is kétségtelen, gyakran csak ez az információ áll rendelkezésünkre, tehát az objektivitás hiánya, nem a mi hibánk.

Természetesen a másnak ártást (és hasznosságot) sem könnyű megállapítani, ráadásul, ennek is vannak fokozatai. Másképpen: az önzőséget, önzetlenséget sem könnyű megállapítani, ráadásul ennek is vannak fokozatai. Nem is lenne jó, ha felületesen ítélkeznénk. Nem felejtsük el nemcsak másokat, de önmagunkat is meg kell ítélni. Sőt elsősorban önmagunkat.

Nem is az a lényeg, hogy könnyű ez, vagy nehéz. Hanem az a lényeg, hogy a másnak ártás szempontja, az önzetlenség szempontja ne maradjon ki, sőt ez legyen az első számú szempont.

Az önzőség, a másoknak ártás, az önzetlenség a másoknak hasznosság, másképpen mindez a társadalmi hasznosság.

A társadalmi hasznosság alapvető összetevői:

Családnak való hasznosság.

És persze az sem mindegy, hogy a hasznos munkával arányos e, a jövedelem, vagy sem.

A fogyasztásnak az életmódnak is van társadalmi hasznosság vonatkozása. És nem szabad elfelejteni végső soron a termelés-struktúra azonos a fogyasztás-struktúrával.

A közéleti aktivitás is hasznos társadalmilag. Bár itt is igaz, nagyon nem mindegy, mi célja és mi az eredménye a közéleti aktivitásnak. Ezért pontosan:

A demokratikus jellegű, demokrácia célú, a demokráciafejlesztő közéleti aktivitás, (részvétel a közösségek életében) társadalmilag hasznos. Ez azt is jelenti, hogy általában segítőkész, jóindulatú emberről van szó.

Amennyiben a hasznos munkát tesszük a középpontban, és a magának hasznosságot értékeljük legkevésbé, akkor kb. ezen arányok, jönnek ki.

Hasznos munkavégzés és arányos jövedelemszerzés: 35-65%.

Helyes fogyasztás: 10-20%

Családnak hasznosság: 10-20%

Demokratikus jellegű közéleti aktivitás: 10-20%

Magának hasznosság: 5%

Mindezeket számításba kell venni, amikor önmagunkat, vagy másokat értékeljük.

Nézzük a következő a mechanizmust, ami kialakítja a karaktert.

A program, és a programhiba kialakítja a testet. A program, bár egyedileg kevert, de mégis adott. A programhiba (mely szintén véletlen) persze gyakran nem hiba csak szokatlan eltérés, amely akár pozitív eltérés is lehet. Az evolúciós fejlődés fő vonulata, hogy programhibákról (ezek örökíthetők tovább) kiderül hogy hosszabb távon pozitív hasznos tulajdonságok.

A test kialakulásánál szintén keletkezhetnek a programtól független, környezetből eredő hibák. De lehet, hogy ezek sem mindig hibák, csak eltérések.

A testből alakul ki az idegrendszer, a hormonális rendszer, az érzelmi szeleprendszer, stb.. Tehát így alakulnak ki a karakterek (elsősorban az értelmi, érzelmi karakter), de csak részben. Mert azért vannak tanultan szerzett tulajdonságok (karakteri elemek) is. A tanulás egyfelől függ a környezettől, vagyis hogy a tanuló miből meríthet. És függ a tanuló belső szelekciójától, ami viszont már az önálló akarathoz tartozik. (Megint előjön a kérdés: mit nevezünk önálló akaratnak? Sok elemből áll össze az önálló akarat, vagy van különálló önálló akarat? De erre most nem térek ki.)

(Talán a világnézeti, erkölcsi és igény karaktert inkább környezet alakítja. Talán a kimenő érzelmek (önzőség, önzetlenség) pedig elsősorban az önálló akarat terméke.)

Természetesen az egyén különböző karakterei összefüggnek, ezt már említettem. De nem annyira hogy automatikusan össze lehetne kapcsolni, ha X az érzelmi karaktere, akkor biztosan Y az világnézeti karaktere, Z a társadalmi karaktere, stb.. Ez egyáltalán nem biztos, csak valószínűbb.

Egy kis kitérés a társadalmi karakterre.

A karrierista, törtető, típus nyilván nem pozitív típus.

Az aktív szolga típus sem pozitív. Ők azok akik, a vezetői pozíciótól több ok miatt tartanak, de ott vannak a főnök mögött, ők a főnök emberei. Ők lehetnek akár kisfőnökök is, de mégis jobban illik rájuk az aktív szolga elnevezés, mert nincs önálló céljuk, önálló perspektívájuk nincsenek önálló terveik. Hát ez sem éppen pozitív típus. Nyilván az antiszociális (pszichopata beütésű) típus sem pozitív. Az antiszociális vagy rendkívül önző, öntelt, (a többiek nem számítnak), vagy és önmagáért harcért szereti harcot. A szabályozott igazságos versenyeket nem nagyon szereti, mert nem tud veszíteni, nem képes beismerni, hogy vannak nála jobbak. Az agresszivitása kijöhet nyíltan, vagy rejtetten sunyin árt. Őket nevezhetjük talán gonosznak.

De sajnos passzív szolga, avagy a csigaházas, egyszerűbben visszahúzódó típus sem pozitív, ők sem hasznosak a társadalom számára. Ez azért érdekes, mert amúgy ők szimpatikusak, szerények, békések, elkerülik a konfliktusokat, nem sok vizet zavarnak, és látszólag együttműködők. De csak látszólag, mert éppen az a lényegük, hogy inkább félreállnak, magukkal foglalkoznak, kivonják magukat a közösségből. Sajnos nekem személy szerint is jelentős károkat okoztak e típusba tartozó emberek. De ha visszahúzódók, konfliktuskerülők, akkor hogy okoznak kárt? Úgy hogy a kölcsönösen hasznos együttműködésben sem vesznek részt. Ezzel maguknak is, de másoknak is kárt okoznak. Tehát nemcsak arról van szó, hogy ezen típus magának való, nem segítőkész. Hanem arról is, hogy társadalmi élet tele van, ill. tele lenne kölcsönösen hasznos együttműködésekkel. Hát ezek azok, amikben ők a csigaházasak, nem vesznek részt. Egyébként a szabályozott igazságos versenyekből, ezek is együttműködések, ugyancsak kimaradnak. És miért illik rájuk a passzív szolga, elnevezés. Mert tulajdonképpen ezzel a mindenbe belenyugvó viselkedésükkel a karrierista, törtető típusnak kedveznek, sokszor úgy lesznek azok szolgái, hogy észre sem veszik.

De akkor milyen a pozitív típus? Azt is mondhatnám, hogy pozitív típus, aki egyik negatív típusba sem tartozik. Egy másik fejezetben arról elmélkedem, hogy a jó társadalomban milyen szellemiségek uralkodnak, közösségi szellemiség, igazságossági szellemiség, újító szellemiség, kritikai szellemiség, stb.. A pozitív típus, aki eme szellemiségekkel legalább részben rendelkezik. De itt megint felvetődik a kérdés a társadalom, a rendszer formálja az embereket, vagy az emberek formálják a társadalmat, a rendszert. A válasz: is-is. A kérdés, viszont az, hogy akkor miként lehet fejlődni, mi az, ami előre, a jó irányba viszi a társadalmat, a rendszert? Máshol ezzel is foglalkozom, a lényeg mégis az, hogy az embereknek összességében a jóra azért egy fél fokkal fogékonyabbaknak kell lenni, mint a rosszra, és talán fogékonyabbak is. Reméljük a természet, Isten adott egy kevéske plusz jóra, önzetlenségre való fogékonyságot.

Az is kijelenthető hogy a rossznak több alternatívája van, mint a jónak. Egyébként a hamisságnak tévedésnek is több alternatívája van, mint az igazságnak.

Rengeteg-rengeteg tulajdonság van, ezek nagy részéről itt nem volt szó, és ha még kategorizálunk is, akkor is több száz kategóriát, egyben karaktert lehet kialakítani. Ráadásuk a kategorizálásnál jelentkezik a határvonalak, a köztes területek és az ötvözetek problémája. De a gondolkodás, a tudomány célja, hogy ne csak kategorizáljon, hanem rangsoroljon is, így már értelmessé válnak a dolgok.

Talán az is fontos hogy átgondoljuk: miért nehéz a karaktert meghatározni.

Talán nem ártana a célt meghatározni. Egyfelől a pszichológia (pszichiátria) a szélsőséges bajokkal azok orvoslásával foglalkozik. Itt azért megjegyzem a szélsőséges torzulások csak igen kis százalékát érintik az embereknek, az emberek 99% orvosi és jogi szempontból normálisnak tekintendő. Úgy is mondhatjuk, hogy kisebb-nagyobb torzulások normálisak, természetesek, az egyéniség jelentkezése természetes, sőt talán nem is létezik tökéletes ember. Jó hogy különbözőek vagyunk, jó hogy egyéniségek vagyunk. Azt is megjegyezném, hogy sok gyógymódot, pl. kibeszélést, mi magunk orvosi segítség nélkül is tudnánk akár saját magunkon, akár közeli ismerőseinken alkalmazni, amennyiben tisztában lennénk néhány ismerettel.

Rövid kitérés az egyéniség, azaz a specializálódás, és a fejlődés összefüggésére.

Minél fejlettebb egy állatfaj, annál inkább egyéniségek, azon faj tagjai. Az egyéniség erősödése hatott az általános fejlődésre, vagy az általános fejlődés hatott az egyéniség erősödésére? – ez jó kérdés. Azt gondolom, hogy talán kölcsönhatásról beszélhetünk. Anélkül, hogy belemennék a társadalmi fajtákba megállapítható: a fejlődéshez egyfelől szükséges, hogy legyenek kiváló egyedek, másfelől szükséges hogy legyen olyan közösség, amely követi a kiváló egyedeket. Pl. a hangyatársadalom (katonatársdalom) is azért kevésbé hatékony (bár igen hatékonynak tűnik), mert bár annak nincsenek rossz tagjai, de kiváló tagjai sincsenek, olyanok akiket lehet követni. De itt mindjárt meg is állhatunk és levonhatjuk a következtetést: rendben van, jó a specializálódás, de nem mindegy, jó, vagy rossz irányú ez a specializálódás. Az egyik ember kiváló cipész, a másik kiváló buszvezető, a harmadik kiváló matematikus, a negyedik kiváló társadalomtudós, és még hosszan lehet sorolni. A jó irányú specializálódás is igen széles spektrumú, nyugodtan képes biztosítani a specializálódást. Nem szükséges rossz irányba specializálódni, pl., az nem viszi előbbre a fejlődést, ha kiváló hazudozók, rablók, kékbőrű férfiak, ezres mellbőségű nők, stb., is megjelennek a palettán. Sőt még a jó irányú specializálódással kapcsolatban is felmerülhet: jó, jó egy darabig, de nincs e olyan határ, amikor már káros?

Többnyire azonban a nevelésről (nem gyógyításról, vagy jogi büntetésről) van szó, ez a célja annak, hogy legyen némi pszichológiai, karakter vonatkozású ismereteink. Elsősorban saját magunk neveléséről, és gyerekeink, unokáink neveléséről. Másodsorban a közeli ismerősök neveléséről. És itt most nem foglalkozom a tömeges neveléssel. És ha nevelésből indulunk ki, akkor már módosítani kell a normálisságról, az egyéniségről alkotott véleményünk. Fenntartva, hogy szükséges az egyéniség, de azt is fel kell ismerni, hogy az erkölcs és az emberi kapcsolatok javítása érdekében (áttételesen a szélesen értelmezett életszínvonal érdekében) mégis szűkebbre kell vonni a normális egyéniség határát. Még ekkor sem mondhatjuk, hogy a célunk a tökéletes és ezért szinte egyforma ember (pl. a szocialista embertípus) kialakítása. De a nevelés mégis arról szól, hogy közelítsünk a tökéletes felé.

Elsősorban saját magunkat kellene nevelni, de ez számos problémát felvet.

Saját magunkat ugyanis sok vonatkozásban élesebben látjuk, de sok vonatkozásban még homályosabban, ill. torzítottabban látjuk, mint másokat. Hogy meglepődünk pl., amikor magnón meghalljuk a saját hangunkat. Videofilmen látjuk saját mozgásunkat, testtartásunk, és elborzadunk. Érdekes módón az ember pl. a szépség a sikeresség stb. területén, általában alábecsüli magát. Az okosság, az érdemtelenség (többet érdemelne), a jó indulat, szimpátia, stb. területén, általában túlbecsüli magát. Fontos lenne, hogy mások rólunk alkotott véleményét objektívan hallgassuk meg. Ugyanis meghallgatjuk, de általában szelektálva. Pl., öten azt mondják, hogy nincs semmi baj a külsőnkkel, de egy azt mondja, hogy baj van, de mi azt az egyet halljuk meg. Vagy öten azt mondják, hogy baj van logikánkkal, de egy azt mondja, hogy nincs baj, és mi azt az egyet halljuk meg, igazából, ezt tartjuk fontosnak.

(Általában a külalakunkat leértékeljük, az eszünket felértékeljük.)

Ugyanakkor kétségtelenül a mások alkotta vélemény is lehet hibás, vagyis mi magunk, másokról mondott véleménye is lehet hibás, vagyis ez is egy javítandó tulajdonság, és egyben pszichológiai tudományág.

Az is elgondolkodtató, hogy általában az átlagos viselkedést rossznak értékeljük, szükségszerűen, a magunkénál rosszabbnak. Pl. az emberek általában tolakodnak - ez az általános vélemény. Ezzel azt is állítjuk, hogy mi kevésbé tolakodunk, vagyis mi jobbak vagyunk. Ugyanakkor ez az egész logikailag is lehetetlen, mert ha az átlag tolakodós, akkor mi is nagy valószínűséggel tolakodók vagyunk. Be kell látnunk általában magunkat fel, az embereket, az átlagot leértékeljük, ráadásul logikátlanok is vagyunk.

De visszatérve, mások véleményét is egyéniségünk szerint szelektáljuk és ez hiba. Máskor pedig ezt mondjuk: persze ezt látja, ezt meg is értem, de ő sok mindent nem tud rólam. Itt felvetődik a kérdés: kinek kell megfelelni, magunknak, vagy másoknak? Itt látni kell, hogy aki csak magának akar megfelelni, ő egészen eltorzult személyisséggé válhat, nincs külső kontroll, csak önkontroll, önvezérlés van. Ugyanakkor persze a másik véglet, önmagunk teljes feladása, csak másoknak való megfelelés, sem jó. Talán 75%-ban másoknak való megfelelés, 25%-ban önmagunknak való megfelelés a jó arány.

Mostanában divat, hogy az egyének a kirívó, különleges, érdekes, szélsőséges egyéniségre, és nem a hasznos, kellemes, inkább átlagos (tökéletes, szabályos) egyéniségre törekednek. Én nem értek egyet ezzel a divattal. Valójában kirívó szélsőséges egyéniségek, lehet hogy ismertek, de nem népszerűek. Az ismertség csak rövid távú, sokkal hamarabb elfelejtődik, mint a népszerűség. Ugyanakkor, mint mondtam nem baj, ha egyéniségek vagyunk. Talán ki lehet jelenteni, nem jó, ha bármely irányban is megerőszakoljuk magunkat, de az a nagyobb baj, ha erőltetetten akarunk különleges, kirívó egyéniségek lenni. Ugyanis ez általában összekapcsolódik az önzéssel. Ha pedig mégis a szürkeség utálata alakult ki bennünk, akkor ez a megoldás: ne legyek semmiben erősen átlagon aluli, legyek sok mindenben átlagos, és legyen néhány, vagy egy kiváló tulajdonságom, képességem.

A fiatalok egy része, nagy jelentőséget tulajdonít a polgárpukkasztásnak, melyet talán így is lefordíthatunk: merjünk egyéniségek lenni. (Általában azonban ez csak külsőségekben, öltözködésben, stb., nyilvánul meg, ez kevés az önálló egyéniséghez.) Én, mint általában az idősebbek, ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, de kétségkívül, az önalakítás egyik al-problémaköre.

Más fejezetben pedig felvetettem, hogy szükség lenne viszonylag objektív mérésekre, önmagunk mérésére is, pl. a tekintetben, hogy ki mennyit tesz le a közösség asztalára és ehhez képest ki, mennyit vesz ki, illetve mennyire szól bele a közősség életébe. Minderre a hétköznapi élet, életünk szintjén is szükség lenne. Szóval önmagunk nevelése sem egyszerű, még lehetne folytatni a problémákat. Aki önmagát képes nevelni csak az képes gyerekét nevelni, a nevelés nemes értelmében.

A karakter megállapítás nehézsége egy hasonlat keretében. A hasonlat pedig legyen a zenetudomány. Egyfelől az egyén egy összetett, bonyolult hangszer, és minden hangszer egyedi, ugyanakkor vannak hangszer-típusok. Vannak hang-típusok, és vannak játék-stílusok. Ez eddig csak arról szól: hogyan szólal meg a zene, vagy kevésbé zene, a hangszeren. Viszont másik oldal, nagyobb: mi szólal meg azon hangszeren, vegyis milyen zenék vannak. Bizonyos mértékig ezt is lehet tipizálni, de minden zene más egyéni, különleges. Mit játszunk saját magunkon milyen harmóniát, milyen ritmust, és milyen zenét inspirálunk másoknak, talán ez a fő kérdés. Mert bizonyos hangszereknek jobban áll az egyik fajta zene, mint a másik fajta, de minden hangszeren szinte mindent lehet játszani. És az is fontos, hogyan játszunk a zenekarban, hogyan harmonizálunk a zenekarral, hiszen általában zenekarban kell játszani. Mindenképpen másoknak is élvezhető zenét kellene játszani.

A „milyenek legyünk” tekintetében általában felmerül: legyünk normálisak, átlagosak, ne legyünk szélsőségesek, járjunk az arany középúton.

Bár e fejezet nem arról szól, hogy „milyenek legyünk”, hanem arról, hogy első lépcsőben legyünk tisztában: milyenek vagyunk. De a cél mégis az, hogy tegyük jobbá magunkat, ezért szükséges a megismerés.

Az talán igaz, hogy ne legyünk túlságosan szélsőségesek, de az abszolút középút-keresés, megtalálás nem megy, és nem is lenne jó. Hiszen egyéniségek vagyunk, így érezzük jól magunkat, így teljesedik ki az önálló akarat, amúgy pedig nem akarunk uniformizált világban, hangya ill. katonatársadalomban élni. Ugyanakkor a cél: tegyük jobbá magunkat, mégis megmarad. Ezért ezt a szabályt elfogadhatjuk: ne legyünk karterünkben, jellemünkben túlságosan szélsőségesek, csak bizonyos határig, kevéssé legyünk szélsőségesek.Legyünk egyéniségek, de azért maradjunk meg normális hasznos, becsületes embernek lenni. Mivel e tanulmányrész középpontjában az önzetlenség áll, fel kell tenni a kérdést: lehetséges a túlságos, szélsőséges önzetlenség? Pl., ha valaki saját magát elhanyagolja, tönkreteszi, azért mert állandóan másokkal foglalkozik. Előfordulhat, de azért fogalmazzunk így: az önzetlenség egy olyan tulajdonság karakter, amely vonatkozásában a legkevésbé kell aggódnunk, hogy elmehetünk a túlságos szélsőség irányába. Ugyanakkor természetesen téves ez a gondolat: mindenki foglalkozzon, törődjön magával, teremtse meg a saját jó életét, és akkor mindenki jól, kellemesen fog élni. Természetesen ez így nem működik, mert szükség van a segítségre, az együttműködésre, és a szeretetre. Ebből a téves gondolatból csak harc és szenvedés kerekedik ki.

A kérdés azonban felvetődik: jó, jó, de akkor mások miatt mennyire hanyagoljuk el magunkat?

Visszatérve oda, hogy kicsit legyünk szélsőségesek (a nagy szélsőség nem jó, de az egyéniség nélküliség sem jó). Ha mindenki így vagy úgy ebből, abból vagy amabból a szempontból egy kicsit szélsőséges, akkor viszont feltehetjük a kérdést: akkor lehetnek e kevésbé kiváló és kiválóbb emberek? Végül is ragaszkodnom kell ahhoz, hogy az önzetlenség, melyben a legkevésbé meghatározó a szélsőség, az elsődleges szempont.

Talán az is számít, hogy egyéniségünk mennyire illeszkedik az akaratunktól független sorsunkhoz.

Befejező gondolatok.

A problémakör egyik harmada, hogy hogyan, mi alapján elemezzük az egyéneket, minden embert, beleértve magunkat is. Lehetséges e standard karakterizálás? Szerintem lehetséges, de ezt még ki kellene dolgozni pl. pszichológia-tudománynak.

A problémakör másik harmada, annak megállapítása, hogy mi a jó tulajdonság, mi a jó karakter, és mi a rossz.

A problémakör harmadik harmada pedig hogyan alakult ki az adott karakter, elsősorban a hibák vonatkozásában. Pontosabban, az egyéni elemző szükségszerűen azt akarja értékelni, hogy mekkora az önhiba (önálló akarat) aránya.

Néhány fontos kategória:

Önmagunk nevelése. Önmagunk és mások egyéni nevelése. Ezen belül önmagunk és gyerekünk nevelése. Önmagunk és családunk, közeli ismerőseink nevelése. Önmagunk, és a társadalom nevelése, mint pl. ezen tanulmány. (Ezek csak tanácsok, javaslatok egyéni vélemények.)

Köztes terület, pl. magánmédia tájékoztatás általi nevelése.

Az állam bölcsődei, óvodai, iskolai nevelése. Az állam tájékoztatás általi nevelése. Az állam törvényi beavatkozásai. Állami engedéllyel az orvosi beavatkozások.

Melyik a fontos karakter, bár a karakterek is összefüggnek.

Bármilyen karakter is, a túlzott szélsőségek rosszak.

Magam részéről kiemelném az önzetlenségi karaktert. Másodsorban az igény, végy cél, törekvés karaktert.

És legvégül megismétlem a bevezető elmélkedésem lényegét:

Ezért hát nem is ennek (milyenek vagyunk) kell lenni a kiindulásnak.

Állandóan szembekerülünk olyan kérdésekkel (döntésekkel) melyeknek van erkölcsi vonatkozása. A kérdések (döntések) döntő többségének van erkölcsi vonatkozása.

Gyakrabban ezek csak kisebb súlyú, könnyebben eldönthető kérdések. Ritkábban, de ez is elég sűrű (pl. átlagosan havonta) súlyosabb, nehezebben eldönthető kérdések ezek.

De mi is az erkölcsi vonatkozás? Erkölcsi vonatkozás: a másnak ártásról, (ill. hasznosságról) kell dönteni.

Bővebben: a másnak ártás és önmagunknak ártás szemben állásáról kell dönteni. Vajon döntésünk, cselekvésünk, viselkedésünk mennyiben árt másnak, és ez mennyiben áll szemben a mi hasznunkkal. (Akár érdekekről is beszélhetünk.) Vagy arról kell dönteni, hogy X személy közösség, Y személy, közösség, Z személy közösség, stb. között válasszunk, ami másnak ártást, hasznosságot illeti. Vagy azt kell eldönteni, hogy nekünk ártottak e, és ha igen akkor mi legyen a válaszreakciónk. (Az ártás és használás ez esetben összemosódik.)

Nézzünk példákat. Vasárnap reggel, bár még aludhatnék, de eszembe jut: meg kell etetni a kutyát és meg is kellene sétáltatni. Felvetődik, árthatok a kutyának, illetve mennyire legyek önző. A gyerekeknek is megígértem, elmegyünk az állatkertbe, bár nekem semmi kedvem. A gyereknek való ártás kerül szembe az én „károsulásommal”. Közben valamin összekapunk a nejemmel, (ez csak inkább mindenórás nézeteltérés) és mérlegelem, ráhagyjam, bár nekem van igazam, vagy vitatkozzak tovább. Ráhagyjam, vagyis nem akarok neki ártani. Itt eljutottam, ahhoz hogy a másnak ártás kérdése, nem csupán az igazságosságon való gondolkodás. Mert attól függetlenül, hogy nincs igaza, gyakran alkalmazkodom.

És így tovább, pl., este lefekvésre szólítom fel a gyerekeket, de azok még játszhatnának, mire én mérlegelem: mivel ártok ill. használok nekik inkább, ha szigorú vagyok, vagy ha engedek.

Másnap az ember munkába megy, ekkor még sűrűbben találkozik erkölcsi vonatkozású kérdésekkel (döntésekkel). A döntések nyomán pedig kialakul cselekvés, viselkedés. Persze ez a munkától is függ. Egy orvos, egy pedagógus, egy ügyfelekkel foglalkozó ügyintéző, stb. szinte percenként kerül szembe erkölcsi vonatkozású kérdésekkel. (Megjegyzem ez a politikai vezetés egyik rákfenéje, hogy mivel ők, közvetlenül nem kerülnek szembe erkölcsi kérdésekkel, hajlamosak elfelejteni: közvetve viszont sok ember másnak ártásával, hasznosságával foglalkoznak) De nincs olyan foglalkozás, amelyben nem merülnének fel erkölcsi vonatkozású kérdések, ha mással nem is, de a kollégákkal szemben biztosan. Hazafelé viszont meglök egy ember a buszon, és én mérlegelem szóljak neki, visszalökjem, vagy legyintsek. Vagyis mérlegelem ártott nekem, és én ártsak neki.

Ezek a mindenórás kérdések döntések. És akkor még, a súlyosabb, nehezebben eldönthető kérdésekről, döntésekről nem is beszéltem.

Mielőtt továbbmegyek, megállapítom: bár az erkölcsöt valamilyen távoli, elvont és unalmas dolognak tarjuk, de be kell látnunk életünket, behálózza az erkölcs, állandóan erkölcsi döntéseket kell hoznunk.

Érdekes, hogy a megalkuvás, rugalmasság, avagy ragaszkodás az elvekhez - kérdése szinte minden erkölcsi kérdéssel szemben felmerül. Ha nincs reakciónk az is egyfajta döntés és cselekvés.

El lehet azon gondolkodni, vajon mi alakítja az erkölcsi döntéseinket.

Bizonyos gondolatmenetek, vagy, és netán az érzelmeink, vagy és a karakterünk (viszonylag stabilan kialakult tulajdonságaink). Nyilván ezek összefüggnek. Vagy, és több, de legalább kettő „én” vitatkozik bennünk. Pl. az ösztön-én és a felettes erkölcsi-én vitatkozik bennünk. Vagy, és gyerekkori élményeink ill. azokhoz kapcsolódó komplexusaink, határozzák meg a belső folyamatokat. Vagy, és, van a felszíni tudat, a középtudat és a mélytudat. De az utóbbit, ha nem kutatjuk, nem ismerjük, miközben a mélytudatunk (rejtett tudat, tudat alatti, stb.) meghatározza a személyiségünket, viselkedésünket, tetteinket.

Szóval nem állítom, hogy mindezeken nem érdemes gondolkodni, de azért van az éremnek egy másik oldala is.

Az biztos, hogy tudatunkat sok minden alakította: a szülők, nevelők, az iskola, mikrokörnyezet, a nagyobb társadalom (a makro-környezet), a kultúra, stb..

Tehát el lehet gondolkodni, milyen gondolamenetek, belső folyamatok alakítják erkölcsi vonatkozású döntéseinket, de ez csak lehetőség, viszont a döntés, a döntés helyességén való gondolkodás szükségszerű, kötelező.

És akkor itt térnék ki arra mi a bajom a pszichológiatudománnyal.

Tulajdonképpen nincs bajom vele, amennyiben hozzáteszik, elismerik: a pszichológiatudomány egy belterjes és behatárolt tudomány, nem pótolhatja az erkölcstan-tudományt. A pszichológiatudomány ugyanis többek között azzal foglalkozik, hogy milyen gondolatmenetek, belső folyamatok alakítják az erkölcsi vonatkozású döntéseinket. De nem gondolkodik az erkölcsi vonatkozású döntések helyességén. A pszichológiatudomány leír különböző típusokat, kategóriákat de nem mondja meg (legfeljebb homályosan célozgat), hogy ez helyes, ez jó, ez meg helytelen, rossz. Azért sem mondja meg ezt, mert az általa felállított típusokat, kategóriákat, nem e szerint alakítja ki.

Az erkölcstan-tudomány viszont nem más, mint azon való gondolkodás, hogy az erkölcsi vonatkozású döntések helyesek, jók legyenek. Persze így szükségszerűen eljut a helytelen rossz döntések kialakulásához is. Az erkölcstan-tudomány tulajdonképpen a jogtudománnyal áll közelebbi rokonságban, a jogtudomány azon részével, mely az igazságosságot, az igazságos döntések feltételeit keresi. Az más kérdés, hogy korunkban a jogtudomány ezen része, akárcsak az erkölcstan-tudomány erősen elhanyagolt, alulértékelt. Az erkölcstan-tudomány annak ellenére alulértékelt elhanyagolt, hogy mindenkinek az erkölcsi vonatkozású döntések ezreit kell szükségszerűen meghoznia.

E tanulmányrész nem pszichológia-tudomány szemszögéből íródott, hanem az erkölcstan-tudomány szempontjából, melynek fő kérdése szerintem: miért szükséges, és hogyan tudunk önzetlenek lenni (másnak hasznosnak lenni), mi az, ami ebben meggátolhat bennünket.

Az erkölcsi vonatkozású döntések és az önzetlenség.

Önmagunk és mások értékelése leginkább arra jó, hogy megmondjuk: szükség van jelentős változtatásra vagy nincs szükség. Nem aszerint kell értékelni, hogy mi, vagy mások, okosak ügyesek szépek, stb. vagyunk hanem: családunknak használunk, másoknak használunk, a társadalomnak használunk, vagy ártunk. Az értékelés másik alapja, hogy erősen átlagon aluli tulajdonságokat legalább átlagosra javítjuk. Illetve a kihasználatlan képességek ki legyenek használva.

Az értékelésnél fontosabb a hatás, mely lehet megváltoztató és az egyszerű hatás (de ez is változtat). Hatunk magunkra és másokra ez már gyakorlati súllyal bír. Arra kell törekedni, hogy akire hatunk, ő rövid távon és hosszabb távon is boldog legyen, úgy hogy azért a családjának és társadalomnak hasznos tagja maradjon. Úgy használjunk, hogy közben a lehetséges károsodás (a káros mellékhatás) erősen hasznos hatás alatt maradjon.

Ha így cselekszünk, akkor önzetlenek vagyunk. De cselekvést megelőzi döntés, a döntésünket is eszerint kell felépíteni.

Ha nincs rendben a cél, akkor nem lehet jó a megvalósítás. Ha rendben van a cél, akkor még mindig hiba csúszhat a megvalósításba.

A mérlegelő, a vacilláló, a töprengő embernek, (ha a töprengés tárgya: használni és nem ártani akarok) nagyobb esélye van az önzetlenségre, mint a gyors döntésű embernek. Persze, csak akkor, ha azért döntésképes marad. Ez azért érdekes, mert általában a mérlegelést, vacillálást, negatív tulajdonságnak szokták megítélni, a határozottságot, a magabiztosságot, a gyorsaságot pozitív tulajdonságnak szokták megítélni. Úgy is mondhatjuk, aki lelkiismeretes, akiben belső harcok, kétkedések dúlnak az valószínűleg önzetlen. Aki minden esetet önmagában mérlegel, akinek nincs kialakult gondolatmenete, nincsenek kialakult válaszai, az kevésbé fog tévedni.

Aki magabiztos, merev, akinek kialakult gondolatmenete és kialakult standard válaszai vannak, annak nagyobb esélye van a tévedésre, még akkor is, ha egyébként önzetlen szeretne maradni.

A normális önzetlen emberek számára természetes, hogy sok erkölcsi dilemma (szinte megválaszolhatatlan erkölcsi kérdés) van.

Általában az önzetlenség (jóindulat), és az önzőség (rosszindulat).

Tisztelt Olvasó, most egy meglehetősen unalmas fejezet következik, amit mégsem lehetett kihagyni e tanulmányrészből.

Egy kis ismétlés.

Kezdjük talán azzal, hogy sokak szerint nincs is önzetlen, jóindulatú, jó ember.

Az egyik okoskodás szerint: az önzetlen jóindulatú ember csupán azért ilyen mert így érzi jól magát. Akkor érzi jól magát (akkor érzi legkevésbé rosszul magát) ha viszonzatlanul adhat, ha másokért tehet, ha másokért aggódhat, ekkor nyugszik meg a lelkiismerete. Tehát az önzetlen is önző, mert végső soron önmagáért önzetlen. Rendben van, akkor ezek szerint az önzetlen ember meghatározása: olyan ember, akinek van lelkiismerete, és az akkor nyugszik meg, ha másoknak adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat. Önzetlen, aki viszonylag akkor érzi jól magát, ha másoknak (pluszban) adhat, másokkal jót tehet, ha mások miatt aggódhat.

Egyébként már az is önzetlenség, igaz enyhébb fokú, ha valaki a viszonzott adást (de csak annyit vár el, elnézően nagyvonalúan, amennyit adott) preferálja. Az önzetlen egy jelentős kölcsönös segítség-forgalomra törekszik, az önző pedig vagy elzárkózó, vagy olyan üzleti forgalomra törekszik, amely neki egyoldalú hasznot jelent.

Tulajdonképpen itt egy gondolkodástani problémával, méghozzá az átmeneti, területek, kategóriák problémájával állunk szemben.

A másik, ez már indokolható, amikor a három alapkategóriából kettőt csinál a gondolkodó, úgy hogy a köztes, közepes kategóriát egészen leszűkíti, kvázi eltünteti. Nevezzük ezt durva, (de nem téves) kategorizálásnak. Csak kisvíz van, és mélyvíz van, a középvizet fölösleges jelölni. Pontosabban ez arról szól, hogy egy db nagyon erős határvonalat húz a gondolkodó, vigyázat, ha ezt a határvonalat átléped, onnan már bajba kerülhetsz. E határvonal átlépése már egy merőben másik kategória. A jog, és az erkölcs még inkább, kénytelen ezt a sarkított (és részben igazságtalan) határkijelölést alkalmazni. Ugyanakkor, ha gondolkodó, nagy határvonal két oldalán kategorizál, (van egészen kicsi víz, és alig kis víz, van alig mélyvíz és nagyon mélyvíz) akkor részben feloldja az igazságtalanságot.

Szerintem az önzetlenség, önzőség vonatkozásában indokolt ez a durva kategorizálás ezért én megállapítom: az emberek feloszthatók önzetlenekre és önzőkre, jelentős az önzetlen és az önző emberek száma, még akkor is, ha az önzetlenek között vannak kevésbé és jobban önzetlenek, és az önzők között vannak kevésbé és jobban önzők. Természetesen nincs abszolút önzetlen, aki csak másokkal foglalkozik, önmagával egyáltalán nem, tehát önzetlenség, önzőség egy viszonylagos tulajdonság, gondolkodás, cselekvés.

Az önző elfogadja gondolatban és cselekvéseiben az emberek közötti túl nagy és igazságtalan különbségeket. Elfogadja a szabályozatlan igazságtalan versenyt. Az önzetlenség minimuma, ha valaki gondolatilag és cselekvésileg az emberek közötti arányos és igazságos különbségekre törekszik, és igazságos, szabályozott versenyekre törekszik. Minderről viszont más tanulmányrészekben bőven esik szó, ezért itt nem térek ki rá részletesen.

Néhány gondolat, mely az erkölcs történelmi fejlődésével kapcsolatban eszembe jutott.

Elsősorban Európáról van szó.

A tudatot sokféleképpen lehet felosztani, de talán a legalapvetőbb: a tudat értelemből és erkölcsből áll. Persze nincsenek éles határvonalak.

Az állatok, a kisgyermekek, a természeti népek, a XVIII. század embere sok szempontból erkölcsösebb, mint a ma élő ember. Persze erős általánosítással.

Ugyanakkor a rendszer fejlődött az igazságosság fejlődött, a jog, a jogrendszer fejlődött, a szociális rendszer fejlődött, legalábbis a rabszolgatartó rendszer, Jézus tanításaitól fogva.

Bármilyen fejlett is lesz a jog, jogrendszer, ill. a szociális rendszer, az erkölcsi problémáktól nem szabadulhatunk, bármilyen kellemetlenek és nehezek azok. (Jelenleg azonban még messze nem tökéletes a jog jogrendszer ill. a szociális rendszer.)

Lehet, hogy úgy tűnik, hogy a jog és szociális rendszer kvázi gépesíti az egyéni önzetlenséget. Nincs szükség egyéni önzetlenségre. Ha így lenne, akkor az, komoly probléma lenne. Szerencsére nem képes (és soha nem is lesz képes) kikapcsolni az erkölcsi problémákat. Nem képes kikapcsolni az érzéseket. Nem képes megoldani a hétköznapi konfliktusokat, az emberi kapcsolatokat. Ugyanakkor, meggyőződésem szerint, mégis az a jog és a szociális rendszer lényege, hogy szervezettebben, hatékonyabban érvényesítse a társadalmi normarendszert, az igazságosságot, az egyéni önzetlenséget.

Talán az ellentmondásos fejlődés abból is ered, hogy az erkölcs egyik fele, nem más, mint a jogi problémák. Minden jogi probléma egyben erkölcsi probléma. Az erkölcs másik fele, a jog alsó határa alatt levő igazságossági, másnak ártási problémák. Talán ez a része nem fejlődött az erkölcsnek. De ha ez a része nem fejlődött, sőt visszafejlődött, akkor az erkölcs egésze mennyire fejlődött?

A tudat, az erkölcs is, határozza meg a rendszert, a jogot is, a rendszer a jog pedig meghatározza a tudatot, az erkölcsöt is. Vagyis kölcsönhatás van.

Ami a romlással, hanyatlással kapcsolatban eszembe jut az elsősorban az emberi nagyravágyás, önteltség, ill. a ravaszság, a trükközés, csalás hazugság, ill. a becstelenség. És valahogy az önzetlenség sem jól alakult és alakul főleg napjainkban. Valahogy a közösségi érzés a közösségi tudat (legyen az kisközösség, vagy nemzetközösség, vagy emberiség) is negatívan alakul.

És feltételen meg kell említeni a fegyelmezetlenséget is tiszteletlenséget. De hát a szabadság növekedése, nem ezzel jár? Na de miféle szabadság az, ahol bármikor meglophatnak, becsaphatnak, vagy megverhetnek. Ahol megrugdalják a tanárt, a rendőrt? Na, de akkor most fejlődött a jog, vagy nem fejlődött?

És hát a fejlődés nem éppen a nagyravágyásból ered? Nagyravágyásból, de azért nem mindent eltipró nagyravágyásból. Az állatok nem pazarolnak, az élet burjánzása arra utal, hogy élni, és élni, hagyni elv érvényesül. Hasonlóan a természeti népek. A XVIII. század embere pedig kardot ragadott, ha becsületén folt eset.

Az erkölcs történelmi alakulását elsősorban Európára gondolok, egyfelől meghatározta a rendszer, a jog, a jogrendszer fejlődése. Másfelől meghatározta a keresztény vallás, ill. annak értékrendje. Később ez a polgári erkölccsel ötvöződött, napjainkban pedig már egy átalakult polgári erkölcs uralkodik. A korábbi korok embere is téveszmékben vergődött, de ő azt igazságoknak tartotta, tehát őszintén tette, amit tett. A mai kor embere tudja, hogy rosszat tesz, önzőn cselekszik, és ezzel a tudattal teszi, amit tesz. A XX. század embere a háborúkban úgy elaljasult, hogy önként kéjből ölt, nemcsak parancsra. És nemcsak szükségből, ahogy az állatok. De azóta valamit javult a helyzet, kevesebb háború van. De még a mai öregek is talán jogosan sóhajtoznak: hová fajul ez a világ, az elmúlt 30 évben hová jutottunk. És elkezdheti felsorolni: na de az átverések, na de az önzés, na de közömbösség a közösség a nemzet iránt, na de a becstelenség, na de a tiszteletlenség, na de az önteltség a szerénység hiánya, ez mind erősödött az életem során.

Összegzésül a következők jutnak eszembe. Talán az erkölcs vonatkozásában is igaz, fokozottan igaz, hogy a megfelelő arányok az optimálisak, azokat kell megtalálni. Az erkölcs történelmi fejlődése, enyhén szólva ellentmondásos. Az erkölcsnek nagyon sok kiterjedése van, nehéz az erkölcsöt egységesen összesítve megítélni.

Az erkölcsi fejlődés erősen hullámzik. Kétségkívül rabszolgatartó társadalomhoz képest, ahol embereket tömegesen lehetett (ez volt a normarendszer) ölni, szolgasorba tartani van egy lassú történelmi fejlődés. De ez a fejlődés a XX. század első felében nagyot hanyatlott. Aztán újra fejlődött, de korunkban az elmúlt 30 évben megint, igaz enyhébben hanyatlást mutat. Érdekes módón, vagy talán nem is annyira érdekes, ez a hullámzó grafika szinte megegyezik a társadalmi fejlődés (rendszerfejlődés) hullámzó grafikájával.

De talán nem is abból kell kiindulni: nem is olyan vészes ez a történelmi alakulás. Hanem ebből: miért ne lehetne sokkal erkölcsösebb az ember. Merthogy, és ezt is gyakran kifejtem, a magasabb erkölcs, a tisztességesség, mindenre kihat, a gazdaságra, a politikai rendszerre, az emberi kapcsolatokra tehát jobbá kellemesebbé válik az élet, vagyis nő az életszínvonal.

Azt gondolom, hogy erkölcs problémaköre hiányos lesz, ha nem térek ki az erkölcs tulajdonsági értékrendjére. Ugyanakkor talán eme aspektusból elemezhető leginkább az erkölcs történelmi fejlődése.

Az erkölcs tulajdonsági értékrendjének vonatkozása, amelynek kiindulópontja ez esetben a katolikus vallás hét főbűne.

A főbűnök felsorolása.

A kevélység. (Önteltség, hiúság, felsőbbrendűségi érzés, túlzott hatalomvágy, stb.)

A fösvénység. (Kapzsiság, túlzott vagyonvágy, stb.)

A bujaság. (Paráznaság, szexuális túlfűtöttség, eltévelyedés, stb.)

Az irigység (Önzőség, rosszindulat, fösvénység, stb.)

A torkosság. (Szélesebb értelemben: fösvénység, irigység, mértéktelenség, önkontroll hiánya, stb.)

A harag. (Gyűlölet, önkontroll hiánya, stb.)

A restség. (Lustaság, felületesség, felelőtlenség, stb.)

Szerintem a hétből kettő mindenképpen kilóg méghozzá több szempontból.

Kilóg a bujaság és a torkosság. Ha szélesebb értelemben nézzük ezeket, akkor szinte nincs önálló jelentésük, azonosak a többi főbűnnel. Ha pedig szűkebb értelemben nézzük, akkor szerintem nem tartoznak a fő bűnök közé. Szűkebb értelemben, a kisebb hibák, vétkek sokaságának egyike.

Ugyanakkor szerintem kimaradt két fontos bűn.

A becstelenség. (Tisztességtelenség, másnak ártás, ölés, bántalmazás, lopás, csalás, hazugság, spekuláció, gerinctelenség, stb.)

A közösségi érzés hiánya. (Önzőség, a szeretet hiánya, hazaszeretet hiánya, stb.)

Arra, hogy a középkorba miért kerültek a hét főbűnbe a kisebb vétkek és miért maradtak ki fontos bűnök, itt most nem térnék ki.

A lényeg, hogy általam módosított hét főbűn, amely többnyire egyezik a vezető vallás, eszmerendszer elméletével, egy jó kiindulás.

Ez pedig akkor így néz ki.

Az önteltség.

A kapzsiság.

Az irigység, önzőség.

A gyűlölet.

A lustaság, felületesség.

A becstelenség.

A közösségi érzés hiánya, az önzőség.

Mindjárt felsorolom a fő erényeket, mivel a bűn ellentéte az erény.

A szerénység, az általános szeretet. (A kevélység ellentéte.)

A puritánság, takarékosság, szerénység, jószívűség, szolidaritás. (A kapzsiság ellentéte.)

Az önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, általános szeretet. (Az irigység, önzőség ellentéte.)

Az erős önkontroll, a szelídség, az általános szeretet. (A gyűlölet ellentéte.)

A szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat. (A lustaság, felelőtlenség ellentéte.)

A becsület, a jóindulat, az igazságosság, általános szeretet, tisztelet, a gerincesség, egyenesség. (A becstelenség ellentéte.)

A közösségi érzés, a szolidaritás, az önzetlenség, a hazaszeretet.(A közösségi érzés hiányának ellentéte.)

De itt, az erényeknél már azért van néhány elgondolkoztató dolog.

Elgondolkodtató hogy így még inkább előjönnek az erős összefüggések.

Továbbá elgondolkodtató, hogy a felsorolt egyes jó tulajdonságok tekintetében akár túlzásokba lehet esni.

Mert elképzelhető, pl. a túlzott szerénység, ami már mulyaság, a felelősség elhárítása. Szükséges az egészséges, aktivitásra motiváló önbizalom, ennek hiánya is túlzott, depresszív szerénység.

Vagy pl. a túlzott fölösleges puritánság, önsanyargatás sem erény.

A túlzott szelídség sem egyértelműen jó.

Az önzetlenség, a jóindulat, az általános szeretet, a szolidaritás, a közösségi érzés eltúlzása, esztelensége, pedig arról is szólhat, hogy az illető saját magát és, vagy a családját teljesen elhanyagolja. Illetve nem vezet jóra, ha rosszul adunk, és az sem, ha érdemtelennek adunk. De ez a túlzott jóindulat, adakozás, stb., korunkban, rendszerünkben egyáltalán nem jellemző.

A túlzott hazaszeretet (igaz, felsőbbrendűségi érzéssel kombinálva) pedig, mint a túlzott nacionalizmus, a háborúk egyik fő tényezője. Mindenesetre ezen tulajdonságok tekintetében nem a teljességre, hanem az optimális értékre, arányra kell törekedni. Hozzátéve, hogy azért negatív oldal jóval nagyobb, és veszélyesebb, mint a pozitív eltúlzás oldala. Vagyis pl. sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valaki az önteltség bűnébe esik, mint annak, hogy a túlzott szerénység hibájába esik. És persze az egyik egy veszélyes bűn, a másik ehhez képest csak egy kisebb vétek.

Amit szinte nem lehet túlzásba vinni: az erős önkontroll, a szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat, a becsület, az igazságosság, a gerincesség, az egyenesség.

De még nem lett tisztázva a bűn fogalma, e nélkül csak zavarosban kóvályog az elemző, hiszen a hét főbűnről van szó.

A bűn nem más, mint a másnak ártás. Vagyis itt is a másnak ártásról, a másnak hasznosságról, az igazságosságról van szó. Ha azt mondja a vallás, hogy pl. az önteltség főbűn, akkor azt mondja, hogy az öntelt ember jellemzően másnak árt, tehát bűnös, és ezért ítélendő el (Isten és az ember is elítéli) az öntelt ember.

Az öntelt, kapzsi, önző, stb. ember közvetlenül is árthat másnak, de a társadalom lerontásán keresztül mindenképpen árt másoknak.

Mielőtt továbbmegyek, felsorolom az erkölcs fontosabb vonatkozásait.

Az igazságossági, joggal kapcsolatos vonatkozás. (Nem véletlenül ez az első a sorban.)

Az érzésmechanizmussal kapcsolatos vonatkozás.

A lelki szükségletekkel kapcsolatos vonatkozás.

A világnézettel, erkölcsi alapelvekkel való vonatkozás.

Leginkább az előzővel függ össze a tulajdonsági értékrendi vonatkozás, amelyről e fejezet szól.

Természetesen ezek a vonatkozások szorosan összefüggnek.

E vonatkozásokról a tanulmányban itt-ott meglehetősen sokat értekeztem, ezért csak pár mondat az összefüggésekről.

A lelki szükségletek között pl. ilyeneket említettem: a sikervágy, az elismerésvágy, a versenyszellem, a biztonságvágy, az igazságosságvágy, a szeretetvágy, az adás vágya, stb.. Nyilvánvalóan itt több, egymással, ha nem is alapjáratban ellentétes, de alkalmanként ütköző vágyakról, igényekről van szó.

Meg kell tanulni összeilleszteni a különböző szükségleteket, de persze a prioritást is ki kell alakítani.

Az igazságossággal elég egyértelmű az összefüggés, mivel az öntelt, kapzsi, önző, stb. ember valószínűleg az igazságosság megítélésével is hadilábon áll.

A kiáramló érzésáram egyszóval: az önzőség, illetve az önzetlenség érzése, mivel valószínű, hogy az érzésmechanizmus egyszerű, végső soron csak pár anyagi áramlásból áll. A fogalmak viszont rokon értelműek, szinte azonosak. Az önzetlenséget kibővíthetjük e fogalmakkal: szeretet, jóindulat. Ellenkezőleg: a gyűlölet, közömbösség, rosszindulat. Végső soron a felületesség, a lustaság is önzőség. Az átgondoltság, a szorgalom, a felelősségtudat pedig önzetlenség. A felsorolt hét főbűn közös vonatkozása az önzőség (a rosszindulat, a felületesség). A felsorolt erények közös vonatkozása, az önzetlenség (a szeretet, a jóindulat, az átgondoltság). Tehát a felsorolt hét főbűn ugyanazon érzésáramlást kelt, amely érzésáramlást én az önzőség áramlásának nevezek. Illetve a pozitív oldala a hét fő erény, az önzetlenség áramlása.

A felsorolt erkölcsi fő tulajdonságok (főbűnök, főerények) mindegyike az önzőség, önzetlenség különböző kiterjedései. De mivel különböző kiterjedések, ezért különböző tulajdonságok.

Az erkölcsi világnézet többnyire arról szól, hogy mely erkölcsi alapelveket vall az ember, illetve vallanak az emberek. De lényegében az erkölcsi alapelvek meghatározzák az erkölcsi tulajdonságokat, ill. az erkölcsi tulajdonságokat is lefordíthatjuk alapelvekre: pl. valaki elhatározza, hogy becsületes lesz (becsületesség nélkül nincs egyéni és közösségi jólét – elvet vallva) és szükségszerűen a becsületességet terjeszti, becsületességre tanítja az embertársait.

Talán nem torz azon leegyszerűsítés, amely szerint a felsorolt hét erkölcsi tulajdonság (főbűn, főerény) meghatározza az egyéni és a közerkölcs állapotát. Bár rengeteg tulajdonság van, és sok-sok erkölcsi tulajdonság van, mégis a felsorolt hét erkölcsi tulajdonság van a központban, eszerint lehet egyszerűen vizsgálódni.

Bár fel lehetne állítani többféle kategóriát. Pl. a viszonylag kevés az erkölcsi terjesztő, aki a tudatformálás hatalmával rendelkezik (vezetés, média, értelmiség, tudósok, stb.) üzeni, tanítja a többségnek: jó lenne, ha ilyen és ilyen erkölcsi tulajdonságokkal rendelkeznétek ti emberek.

Ezek szerint: milyen erkölcsi üzenetek, tanítások vannak a társadalom szellemi, és információs légkörében.

És persze ezen üzenetek, tanítások hatnak az emberekre, a többségre, de azért a kisembernek is van némi lehetősége és felelőssége, akár úgy, mint elvető, elfogadó, akár úgy, mint üzenő, tanító. A ma emberét sokféle egymástól eltérő, sőt gyakran ellentétes üzenet, tanítás éri. Egyrészt ez zavaró, idegesítő. Másrészt ez megnöveli az emberek elfogadó, kiválasztó felelősségét.

Harmadrészt ezen eltérő üzeneteknek, tanításoknak van azért egy összesített, átlagolt hatása. Pl., ha valaki a társadalom különböző szegmenseiből nyolc olyan üzenetet, tanítást kap adott idő belül, hogy a becsület csak másodlagos, nem fontos, van annál fontosabb, és csak kettő olyan üzenetet kap, amely szerint becsület fontos, elsődleges, akkor ez összesítve az első üzenet, tanítás oldalára billenti el a mérleget.

Az embereknek tehát van egy önálló, belső mérlegelő, szelektáló lehetőségük, de azért többnyire olyan lesz az erkölcsük (erkölcsi tulajdonságaik) amilyen összesített átlagolt üzeneteket, tanításokat kapnak a társadalomból.

Ezért a történelmi fejlődés egyik fontos vonatkozása: a különböző korokban, rendszerekben milyen összesített átlagolt erkölcsi üzeneteket, tanításokat kap (és ad) az emberek többsége, a hét fő erkölcsi tulajdonság vonatkozásában.

Mielőtt továbbmennék, röviden kitérnék az erkölcs fontosságára.

Megint sokféle felfogás lehetséges és van.

Az egyik felfogás, hogy a hét válságtényező (pénzügyi, gazdasági, jóléti, egészségügyi, irányítási, háborús és erkölcsi) egyike az erkölcs, tehát a hét legfontosabb tényező egyike.

A másik felfogás szerint csak a matéria (a rendszer a törvény, stb.) van és mellette csak a szellem, ill. erkölcs van. Viszont a szellemnek nemcsak erkölcsi de értelmi vonatkozása is van. Vagyis a három legfontosabb tényező a matéria (a rendszer), az értelem, és az erkölcs.

És végül van olyan felfogás, hogy végső soron mégis az erkölcs a legfontosabb tényező a világon, minden más ezután jön. A lényeg az, hogy az erkölcs, a jólét és fejlődés egyik legfontosabb tényezője, bármely felfogást is tesszük az első helyre.

Ezért a történelmi fejlődés egyik fontos vonatkozása: a különböző korokban, rendszerekben milyen összesített, átlagolt erkölcsi üzeneteket, tanításokat kap (és ad) az emberek többsége, a hét fő erkölcsi tulajdonság vonatkozásában.

Én úgy látom, hogy az ember erkölcsi fejlődése bár hullámzik és változik, de összességében stagnál, még annyira sem fejlődik, mint a társadalmi rendszer.

Elméletileg az erkölcsnek lényegében összesítve azonosan kellene fejlődni a társadalmi rendszerrel. De lehet, hogy a társadalmi rendszer egyébként enyhe és hullámzó fejlődése, az értelem fejlődésből adódik és nem az erkölcs fejlődéséből.

Akár onnan is kezdhetném, hogy milyen erkölcse van a fejlett állatoknak, illetve milyen erkölcse van a kisgyermekeknek, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért van olyan amilyen.

Emlékeztetőül ezek a fő erkölcsi tulajdonságok. Az önteltség. A kapzsiság. Az irigység, önzőség. A gyűlölet. A lustaság, felületesség. A becstelenség. A közösségi érzés hiánya, az önzőség.

És az erények, mint a fő erkölcsi tulajdonságok másik oldala. Tehát itt ugyanarról van szó.

A szerénység, az általános szeretet. A puritánság, takarékosság, szerénység, jószívűség, szolidaritás. Az önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, általános szeretet. Az erős önkontroll, a szelídség, az általános szeretet. A szorgalom, az átgondoltság, a felelősségtudat. A becsületesség, a jóindulat, az igazságosság, általános szeretet, tisztelet, gerincesség, egyenesség. A közösségi érzés, a szolidaritás, az önzetlenség, a hazaszeretet.

Bár minden állat, minden kisgyermek és minden felnőtt ember más, a tudomány feladata mégis az általánosítás. Csak az általánosból lehet törvényeket, törvényszerűségeket megállapítani.

Onnan is folytathatnám, hogy az ősközösségi rendszerben, vagy rabszolgatartó rendszerben milyen volt az ember erkölcse, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért volt olyan amilyen? Milyenek voltak, ezen korokban rendszerekben, a szellemi légkörben levő, összesített üzenetetek, tanítások, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. Aztán azzal folytathatnám, hogy a feudalizmusban, klasszikus kapitalizmusban, a brezsnyevi szocializmusban, milyen volt az ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért volt olyan, amilyen? Milyenek voltak, ezen korokban, rendszerekben, a szellemi légkörben levő, összesített üzenetetek, tanítások, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. Aztán azzal folytathatnám, hogy a háborúkban, különösen az első és a második világháborúban milyen volt az ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És miért volt olyan amilyen. Mindezek elemzését a hosszúság és az adatok hiánya miatt kihagyom, bár egyszer a társadalomtudománynak ezt is illene elemezni. (Azt azért meg lehet állapítani, hogy az ember sokkal szélsőségesebb, szeszélyesebb, mint az állat. E gondolat folytatása is érdekes.)

Csak arra térek ki, hogy jelen korban, rendszerben (államkapitalista) milyen üzenetek, tanítások kavarognak a szellemi légkörben, a hét fő tulajdonság vonatkozásában. És ehhez hasonlatos a mai ember erkölcse a hét fő tulajdonság vonatkozásában.

Nyilván jelenleg sok egymással ellentétes üzenet, tanítás kavarog, de ezeknek mégis van egy összesített átlagos, megjelenése. Nyilván ahány ember annyiféle erkölcs, de itt is van egy összesített átlagos megjelenés. Ellenben a hét fő tulajdonságot nem lehet egységesnek kezelni. A kiáramló érzés szempontjából egységes. Viszont az egyén lehet pl. szerény, de felületes, öntelt, de takarékos, és még sorolhatnám. És a társadalom szempontjából is különböznek e tulajdonságok. Ismétlem, az erkölcsi fő tulajdonságok ( a hét főbűn, főerény) mindegyike az önzőség, önzetlenség különböző kiterjedései, és így különböző tulajdonságok.

Az megállapítható, hogy jelen korban, rendszerben van néhány olyan nagyon erős üzenet, tanítás, amely a korábbi korokban, rendszerekben közel sem voltak ennyire erősek, általánosak.

Valósítsd meg magad. Csinálj karriert. Légy sikeres. Szeresd magad. Fogyassz, méghozzá elsősorban az anyagi és testi szükségleteidet elégítsd ki.

Mit is jelentenek ezen üzenetek? Ne legyél szerény. Ne legyél puritán, takarékos. Ne nagyon törődj másokkal, ne legyél önzetlen. Ne legyél balek. Jó dolog a nagy vagyon, cél a könnyű vagyonszerzés. A fizikai munkának nincs értéke. Általában a munka valódi másnak való hasznosságával nem kell foglalkozni. Ne legyél közösségi. Stb.. Durvábban mindez: legyél öntelt, kapzsi, irigy, önző, becstelen, lusta, stb., ha érdeked úgy kívánja, és el tudod kerülni a szankciót.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy korunkban átlagosan, összesítve egyértelműen leértékelődtek olyan fő erények, mint szerénység, mértékletesség, önzetlenség, jószívűség, szolidaritás, szorgalom, felelősségtudat, közösségi érzés, hazaszeretet és nem utolsó sorban, a becsület. Ezek az erények, korunkban már csak másodlagos mellékes erények. Az önzőség felé orientálódik a világ. Középkori és vallási értelemben, a pokolba vezető út erősödik.

Azért a negatív tendencia az alábbiak miatt árnyaltabb.

Egyrészt azért a leirt tendencia nem ennyire egyértelmű. Azért a múltban is sok borzalom történt a világban. Csak találgatni lehet, hogy a múlt vagy a jelen embere volt erkölcsösebb. Talán éppen a nagyobb erkölcstelenség miatt volt szükséges a szigorúbb és fenyegetőbb erkölcsi prédikáció. Olyasmi ez, mint amikor a rosszabb gyerekkel szigorúbban bánunk, súlyosabb szankciókat helyezünk kilátásba, a jobb gyereket bátrabban szabadjára engedjük, a rossz utat is megmutatjuk, remélve, hogy mégis a jó utat választja.

(Talán az utóbbi hatvan évben kedvezőbben alakult a háborúk alakulása.)

Másrészt a jó oldala ennek pl., hogy ez minden ember, a kisember vonatkozásában is elhangzik. A korábbi korokban ezek az üzenetek csak a kiváltságos réteg vonatkozásában jelentek meg, csak a kisembert, a közembert, biztatták a szerénységre, a puritánságra, stb.. Tehát e fejlődésvonatkozásnak van egy egyenlőség, igazságosság felé haladása. A tanítások bizonyos szellemiségének ellenére, gyakorlatilag viszont megmaradtak hatalmas különbségek, ami szintén egy elgondolkoztató dolog. A jelen tanítások, üzenetek összesítve mégsem az egyenlőség, az igazságosság felé mutatnak.

A harmadik elgondolkodtató dolog az, hogy az a jelen erkölcsét az optimálishoz kell hasonlítani. Vagyis lehetséges, hogy a korábbi korok üzenetei, tanításai és ezzel párhuzamos erkölcse, a ló másik oldalán voltak. Pl. lehetséges, hogy korábban túlságosan szerénynek, puritánnak, stb.. tanították az embereket, az emberek túlságosan szerények, puritánok, stb. voltak. Lehetséges, de még, ha ez igaz, akkor is szerintem jelen korunkban, rendszerünkben túlságosan átestünk a ló másik oldalára.

Ellenben megállapítottam hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyeknek nincs két oldala. Pl. nincs olyan, hogy valaki túlságosan becsületes. A becsületesség gyengülése biztosan negatív folyamat.

Ki kell tárni arra is, hogy a technikai fejlődés és a jóléti társadalom mennyire befolyásolja ezt az egészet. Ha a gépek, a technika dolgozik az ember helyett, akkor persze nincs szükség akkora szorgalomra, mint korábban. Ha nő a termékek, szolgáltatások száma, akkor nincs szükség akkora puritánságra, mint korábban. És ebben a helyzetben az ember talán saját magára is több figyelmet szentelhet.

Szóval mindezek árnyalják, csökkentik a negatív tendenciát (az erkölcsi romlást), de azért nem fordul át a negatív tendencia. Ha megnézzük az árnyaló érveket, mindenhol felfedezhetjük a hiányosságot. Vagyis ezen érvek is csak részigazságok, féligazságok. Korunkban is több milliárd ember éhezik és nyomorog. Korunkban sem boldogok, elégedettek az emberek általában. Korunkban is fennáll, sőt erősebben áll fenn a világkatasztrófa veszélye.

Ezért mondtam hogy az ember erkölcsileg nem fejlődött, elnézően értékelve összességében stagnált, részleteiben persze átalakult.

Az biztos, hogy a jelen tendenciája, a fő erkölcsi tulajdonságok romlása, és ezen tendenciát erősítő üzenetek, tanítások erősödése egy nagyon veszélyes irány. Ha jelenleg még nincs is baj, de ez csak ideig-óráig tarthat.

A felsoroltakból a hét fő tulajdonság közül, talán a gyűlölet és gyűlöletre biztató buzdítás, ami kivétel. Talán ebben fedezhető fel a legkevésbé a negatív tendencia.

És mi az még, ami a korábbi koroknál jellemzőbb korunkra. Talán a kapkodást, az idegeskedést, a rohanást, a felületességet, a fegyelmezetlenséget, a rendezetlenséget, a zavarosságot, a lelketlenséget tudnám kiemelni. Persze ez a jelenségsor sem független az anyagi javak kergetésétől, és az egoizmustól.

Szóval én veszem a bátorságot, és nemcsak elgondolkoztatni akarok, de azt tanácsolom, hogy érdemes visszavenni a korunkra jellemző fenenagy önteltségből, beképzeltségből, kapzsiságból, mohóságból, fogyasztásból, irigységből, önzőségből, a hasznos munka lebecsmérléséből, a lustaságból, a felelőtlenségből, a becstelenségből, az egyéniesedésből, közösségi érzés hiányából, és még a gyűlöletből is. Nemcsak azért, mert ez általában egy élhetőbb kellemesebb társadalmat jelent, hanem azért is, mert az ilyen önzetlen ember másvilági érzése „élete” kellemesebb lesz. Ugyanis ezen tulajdonságok mindegyike egyben olyan kiáramló érzés, amelyeket a másvilági érzésmechanizmus kellemetlen érzésállapottal büntet. Tehát az elavult, pokolba vezető út meséje nem egészen alaptalan, bizonyos fajta pokol és menny nem kizárható, legalábbis szerintem.

Az én tanácsom, üzenetem (nemcsak az enyém), azonban majdnem biztosan el fog veszni abban az üzenetáradatban, amely végső soron mégis arról szól, hogy fogyassz, légy sikeres, valósítsd meg magad, magaddal foglalkozz.

A jelen rendszer, társadalom alapvető erkölcsi torzulása.

Az eredendő, a főbűn (a fő rossz), az önzés. A hét főbűn is végeredményben az önzés különböző megnyilvánulásai. Jézus is a szeretetről, az önzetlenségről ill., annak ellenkezőjéről, az önzőség elvetéséről tanított.

A jelen rendszer társadalom azonban éppen arról szól, arra motivál, arra „tanít”, hogy az önzőség nem bűn, az önzőség nem rossz. Fogyassz, valósítsd meg magad, a magántulajdon szentsége, bizonyos önző becstelenségek (érdemtelen vagyonszerzések) a jog szerint rendben vannak, stb. ez mind arról szól, hogy az önzés nem bűn, még csak nem is vétek.

Azért a rendszer, társadalom nem véletlenül lett ilyen. Az önző embereknek sikerült a maguk képére és hasznára formálni, a rendszert, társadalmat, ezt a sodrást alakították ki, de ez a sodrás már az önállótlanakat, a bizonytalanokat, a felületeseket is magával sodorja.

Az önzetlen ember szükségszerűen kifele, mások fele néz, mások életét is meg szeretné javítani. Az önzetlen szükségszerűen kritizál. Én nem mondom, hogy ennek nincs egy olyan határa, amelyen túl már zavaró, piszkálódó, kötekedő hatású lenne. Azonban ez a határ a jelen rendszerben, társadalomban igen alacsonyan van, a kelleténél, az optimálisnál jóval alacsonyabban van. Ezért jelenleg az önzetlen ember, általában gyakran zavaró, piszkálódó kötekedő embernek látszik. Az önző, a kifele közömbös, vagy sunyin ártó, pedig kellemes, jó, és sikeres, ügyes embernek látszik. (Ráadásul van önző szándékú zavarás, piszkálódás kötekedés is, de azért azt meg lehet különböztetni az önzetlen szándékútól. Kétségkívül meg kell tanulni a megkülönböztetést.)

És így válik a jóból rossz, a rosszból jó. Valójában sokkal kellemetlenebb egy ilyen (a jelenlegi) rendszerben, társdalomban élni, mint egy olyanban ahol az önzőség bűne a helyére kerül, ahol az önzetlenség és a piszkálódás, zavarás, kötekedés határa a megfelelő helyen van. Abban a rendszerben, társadalomban ahol az önzőség bűne a valós helyére kerül, jobban mennek a dolgok, dinamikusabb a fejlődés, kevesebb igazságtalanságot, sértést kell nyelni. De kétségkívül nehéz ezt konkrétan bizonyítani.

Néhány mondat az önzetlen a látszólagos zavarás, piszkálódás, kötekedés és az önző szándékú zavarás, piszkálódás, kötekedés megkülönböztetéséről. Van, amikor egyértelmű a szándék, amikor nem saját érdekről van szó, pl., amikor másokért vagy éppen a kritizált érdekében szólnak. Az is jó szándékú, ha az önös érdek mögött, legalább olyan erősen ott van mások érdeke is. Nem árt persze pontosítani: nemcsak magam érdekében szólók, de a többi ügyfél érdekében is. Nemcsak magam érdekében szólók, de a többi lakó érdekében is szólók. Nemcsak nekem lenne jó ez, hanem neked is. De talán még könnyebb felismerni az önző érdekű megnyilvánulást, javaslatot, kritikát. Mert ez arról szól, hogy másoknak sem rövid távon, sem hosszú távon nem lehet haszna a megnyilvánulásból, javaslatból, kritikából.

És mellékesen, de csak mellékesen ott van az udvariasság, mint tényező. Vagyis hogy goromba, sértő megnyilvánulás, javaslat, kritika, még ha az önzetlen is lenne, nem az. De az udvariatlanság határán is el kell gondolkodni, mivel az önzőség irányában eltorzult ember, az önzetlen beleszólást (megnyilvánulást, javaslatot, kritikát), az udvariatlanság ürügyével minősíti zavarásnak, piszkálódásnak, kötekedésnek.

De ezért van itt az erkölccsel kapcsolatos két probléma, amely mindig előbukkan, és amelyre e tanulmányrész elején ki kell térni.

Eltorzult egyéni vágyak, célok, és újra az önzetlenség.

Az ember kisebb-nagyobb vágyak, célok özönében éli le az életét. Mindezt teszi tudatosan, vagy kevésbé tudatosan. Elvileg a kisebb vágyak, célok, illetve azok megvalósulása, kielégítése csak nagyobb vágyak, célok állomásai.

Akkor tud az ember boldog és erkölcsös lenni, ha hasznos és megvalósítható, megvalósuló vágyakat, célokat képzel el, pontosabban a boldogság akkor jöhet el, ha ezek megvalósulnak, teljesülnek. Mi köze ennek az erkölcshöz – nos erre még visszatérek.

De mi is az a nagyobb, a legfőbb vágy, cél? Akkor mindjárt nézzünk egy példát.

Egy kép, egy idillikus kép jelenik meg előttem. Egy vidám, jó hangulatú családi összejövetel, buli. Bár, mindenki az átlagemberek szerény vagyonával, és hatalmával bír, a nagyszülők, a gyerekek az unokák, mindenki nagyjából egészséges kiegyensúlyozott, biztonságos, rendezett életet él, van munkájuk, és végeredményben szeretik, tisztelik egymást. Viszonylag egészségesen ülök a kerti padon, és körülöttem ugrándoznak az unokáim. A szomszédok beköszönnek a kerítésen, vagyis tisztelnek és én is tisztelem őket. Ha nem is kedvelnek az emberek, de senki sem mondja, ill. senki sem mondhatja jogosan: ez egy becstelen ember, ez érdemtelenül mások munkájából kapaszkodott fel. Majd bemegyek a szerény, de egészséges kedves lakásomba és bekapcsolva a tévét abban inkább nemzeti sikerekről hallok, mintsem kudarcokról. A feleségemmel is nagyjából jól megvagyok és a pihenés után bár öregesen, de egy jóízűt szeretkezünk. Előttem van a költségvetési szavazólap kitöltésre várva, és tudom hogy véleményem ha csak igen kis mértékben is, de mégis számít, alakítja a nemzet életét. Azt is tudom, hogy eddigi munkámmal inkább hasznára voltam a családomnak, nemzetemnek, mintsem kárára.

Nevezzük mindezt, a fentieket az egészséges (torzulatlan) legfőbb vágynak, célnak.

Én és a hozzám hasonlók (szerintem sokan vagyunk) valljuk be őszintén, ha meg is jelenik a fenti kép (egyben vágy és cél), valahol lelki szemünk előtt nem úgy jelenik, meg mint legnagyobb, a legfőbb vágy, cél. Pedig hát annak kellene lenni. Leginkább azért, mert ez még társadalmilag megvalósítható lenne.

És azért, mert csak ilyen, és ehhez hasonló legfőbb célok mellett lehet erkölcsös társadalmat kialakítani. Ugyan, ez olyan unalmas köznapi – mondjuk mi sokan, mások, meg egyenesen megvetőnek találják. De a korábbi korokban, mégis a fenti idilli kép volt az általános legfőbb cél.

De tévúton járunk, mert amikor megvalósul az egészséges legfőbb vágyunk, célunk azt szinte észre sem vesszük, nem értékeljük a helyén.

Mert más eltorzult, megvalósíthatatlan legfőbb vágyakat, célokat kergetünk.

Sokszor jobban örülünk annak, hogy olcsóbban tudjuk megvenni a parizert, mint annak hogy boldognak látjuk a családunk. Ez a másik általános probléma, hogy az eltorzult legfőbb vágyak, célok miatt kvázi nincsenek legfőbb vágyak célok, és a semmitmondó részcélok, kerülnek a magasba.

Sok-sok munkával felújítottam a lakásom és néhány óráig büszkén szemléltem, majd rohantam tovább. A családom csak úgy jelent meg előttem, mint az adott teljesítményt elismerő emberek, és nem a boldogan egészségesen élő család. Máskor engem is elkaptak a lázálmok: gazdag, sikeres és ismert vagyok, ez lett elérendő legfőbb cél. Vagy, mint nagytiszteletű okosságokat mondó ember megjelenek a tévében. Olvassák a könyveim. És én, (mi) még a visszafogottabb szerényebb kategóriába tartozunk. Van, aki palotáról, repülőről, szuperautóról stb. álmodozik. (És akinek ez kivételesen összejön, ő megáll a palotája előtt, a repülője előtt, és addig a pár percig boldog, amíg szemléli, azután rohan tovább üzletelni.) Mások hatalmas utazásról álmodoznak. Vagy gyárakról, vagy éppen a miniszterségről álmodoznak. Kvázi, ők ilyen legfőbb célokat tűznek ki maguk elé. De hol van az álmokban és a valóságban a boldog család, és a sikeres nemzet? És hol van az álmokban és a valóságban: szinte senki ne tartson becstelen, mások munkájából felkapaszkodott embernek.

A legnagyobb probléma azonban, hogy egyszerűen matematikailag lehetetlen hogy mindenki az elit csoportba tartozzon. És itt még azt sem hozom fel, hogy hatalom, a vagyon nem boldogít. Egyszerűen matematikailag csak kevesen tartozhatnak a gazdag, sikeres ismert, stb. csoportba. Az viszont lehetséges matematikailag, hogy az elit csoport, ne nagy különbséggel váljon el a többségi rétegtől, az is lehetséges, hogy az emberek döntő többsége megvalósítsa az egészséges (torzulatlan) legfőbb vágyait, céljait. A fenti egészséges (torzulatlan) legfőbb vágyak, célok tulajdonképpen a középréteg az átlagember vágyai, legfőbb céljai, legalábbis annak kellene lenni. A középréteg is lehet nagyon széles, boldog és erkölcsös.

És az is lehetséges, hogy azért a középrétegben se legyen mindenki egyforma, lehetséges különbségeket tenni. Lehetséges, hogy a lecsúszottak is csak kevesen legyenek. Matematikailag nem lehetséges, hogy sokan, az emberek 10%-on felüli része az átlagosnál jelentősebben gazdag, sikeres, közismert, elismert magas beosztású ember legyen. Márpedig ha az emberek 10%-os felüli része, netán a többsége nagyra vágyó, megvalósíthatatlan célokat, vágyakat tűz ki maga elé, akkor csalódni fog, akkor boldogtalan lesz. És akkor olyan harc (ez már nem verseny) alakul ki, amely átlépi az erkölcsösség határait.

A boldogság egyik feltétele: hasznos és megvalósítható célok kitűzése és azok megvalósítása.

Jó, jó, de akkor mi legyen a fejlődés motivációjával: vágyjál mindig jobbra, többre. De a „vágyjunk mindig jobbra, többre” ebben a dimenzióban is elképzelhető:

Legyen a családom élete a jövőben egy kicsit boldogabb biztonságosabb, egészségesebb kellemesebb, mint eddig. És az én életem is. A szerény kis lakásom, és más életkörülményem legyen a jövőben egy kicsit jobb, szebb. És így tovább, tehát a fejlődéshez nem kell nekünk palota, repülőgép, világköri út, pazar lakosztály, kaviár, tévészereplés, Kossuth díj, miniszterség és még sorolhatnám, a megvalósíthatatlan álmokat.

És akkor ki kerül az elitrétegbe, ha nem akar senki oda kerülni, mivel az már torzult vágy, cél? A legkiválóbbak, ugyanis a bekerülés nem akarat, hanem teljesítmény kérdése, legalábbis a jövőben remélhetőleg az lesz. A munkánk, tevékenységünk önzetlen irányát határozza meg az egészséges torzulatlan legfőbb vágy, cél és nem a teljesítményünk intenzitását. Mert akinek sok energiája és jó képességei vannak, ő dolgozzon sokat a közösségért, ha már családját ellátta, és akkor az önzetlen közösségért végzett hasznos munka értékelése által bekerülhet az elitrétegbe. De ne azért kerüljön be, mert neki ez a vágya, célja.

E tanulmányrészben azt keressük, hogy tudunk egyénileg erkölcsösek (önzetlenek) és boldogok lenni.

És nem azt kérdezzük, mit tehet ez ügyben a rendszer, a társadalom (egyébként sokat), hanem azt: mit tehetek én.

Az eltorzult önző vágyat, célt szinte lehetetlen úgy megvalósítani, hogy ne ártsak másnak. A kiválasztott eszköz, módszer azonban jelentősen növelheti, vagy csökkentheti az önzőséget. Ezek után egyfajta kategorizálás.

Felettébb önző vagyok, ha eltorzult, önző vágyaim céljaim vannak. Ha azok megvalósítása közben nem mérlegelem a másnak ártást, (kinek mennyire) ezért másoknak ártok. Úgy gondolom, (azt érzem), hogy minden jár, nekem, amit meg tudok szerezni. Ha meg tudom szerezni, akkor jár nekem a korlátlan vagyon, a gazdagság, a hatalom, a kényelem, stb., mindezek mértékén nem problémázok. Igen erős érzések birtoklásvágy, kapzsiság, nagyravágyás, stb., vannak bennem, és ezek ellen nem harcolok.

Elvileg lehetséges lenne olyan mérsékelt önzőség is, hogy egészséges vágyaim céljaim önző eszközökkel, módszerekkel valósítom meg. Azonban az egészséges vágyak, célok nem valósulnak meg, ha a módszerek, eszközök önzők, ha nem mérlegelem a másnak ártást.

Ezért mérsékelten vagyok önző, ha önző torzult céljaim vannak, de azt azért úgy szeretném megvalósítani, hogy ne ártsak másnak. Amit becsületesen meg tudok szerezni, az jár nekem, jár a vagyon, a gazdagság, a hatalom, a kényelem, stb..

Enyhén önző kapzsi vagyok, ha egészséges vágyaim, céljaim vannak, de ragaszkodom ahhoz, ami jár nekem. Ha nem vagyok képes a lemondásra, a minimális lemondásra sem.

Ugyanis az önzetlenséghez nem elég, hogy egészséges vágyaim, céljaim legyenek, és azokat másnak ártás kizárásával szerezzem meg, de bizonyos fokú lemondás is szükséges. Az önzetlenség érzése, mely kimenő érzést esetleg az érzésmechanizmus is érzékel, egy olyan kétkedő, aggódó érzés, lelkiismeret-furdalás, mely gondolatilag erről szól: vajon önzetlenül helyesen cselekszem, ill. cselekedtem. Természetesen ebben benne van a másnak ártás mérlegelése is. És annak a mérlegelése, hogy mi az, ami jár nekem. Nagyon is behatárolt az a vagyon, gazdagság, hatalom, kényelem, stb., ami jár nekem. És amely a belső tusakodás után, legyőzve az önzőséget, eljut bizonyos lemondásig, tehát még ahhoz sem ragaszkodom teljesen, ami jár nekem. Ez mind szükséges ahhoz, hogy önzetlen legyek.

Viszont e mérlegelésben el kell jutnom oda, (ha nem jutok el, akkor már újra önző vagyok) hogy az igazság érdekében, mások érdekében a családom érdekében, a társdalom érdekében mégis csak bizonyos fokú igazságtalanságig, lemondásig mehetek el. Az önző, az igazságtalan a rossz oldalt nem erősíthetem, meg azzal, hogy mint a birka mindenbe beletörődők. E határ keresése is belső tusakodó érzéssel jár. Az önzetlenség érzése, egy belső tusakodó érzés, melynek tárgya: nem akarok másnak ártani, mások javát akarom.

Ez belső vívódás nem azonos az önhergeléssel, a túlzott sértődékenységgel, sőt annak ellenkezője, mivel az önhergelés tárgya: engem milyen sérelem, ártás ért. Az önzetlen lelkiismeret-furdalás tárgya pedig: én nem ártok e másnak.

Sok belső tusakodás, eredményeképpen pedig jó eséllyel megvalósulhat a legfőbb egészséges vágy, cél, az idilli kép: a vidám családi összejövetel. Ülök az árnyas padon, a gyerekek vidáman játszanak, a szomszédok átköszönnek, és rádió bemondja a magyar válogatott harmadik lett a világbajnokságon.

A rossz irány gerjesztője és rossz irányba sodródó (aki ezzel erősíti is a rossz irányt) megkülönböztetése.

Egyszerűen a következő emberek vannak.

Akik gerjesztik a rossz irányt.

Akik sodródnak a rossz iránnyal, de ezzel erősítik a rossz irányt.

Akik egy kicsit evickélnek a rossz iránnyal szemben, de azért sodródnak.

És akik a rossz iránnyal szemben tudatosan küzdenek.

De térjünk vissza a címbe szereplő problémához.

Egyfelől természetesen nagy különbség van a gerjesztő, a tudatosan rossz és a megtévedt, sodródó ember között. A sodródó csak a többséget követi, csak a trendet, a társadalmi elvárást követi. És nagy különbség van, mert a sodródó ember inkább rosszul érzi magát, mintsem jól. És nagy különbség van, mert a sodródó embert talán meg lehet győzni, meg lehet tanítani a helyes erkölcsre.

Másfelől szinte alig van különbség, mert a károkozás szinte azonos. Mert konkrétan gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni. Mert a sodródás (felületesség, önállótlanság, gyávaság, stb.) is majdnem olyan rossz tulajdonság, mint a gerjesztés. Mert ezen tulajdonságok is kvázi önzőségek. Mert az emberek többsége sodródó, kétséges, hogy vannak e gerjesztők. Mert, ha nem lennének sodródók, mit sem érne a gerjesztés.

Tehát itt két ütköző felfogás van, de melyik az igaz. Talán el kell fogadni, hogy mindkettő igaz. Vagy talán a kettő között van az igazság.

Jogilag pedig ehhez hasonló probléma a szándékosan, vagy gondatlanságból elkövetett bűn. Illetve a felbujtó és a felbujtott megítélése. Illetve, hogy tisztában volt és mennyire volt tisztában a tettének következményeivel. Csakhogy az erkölcsi helytelenségek még kevésbé egyértelműek, mint a jogi ügyek.

A helyes erkölcsöt érezni kell, avagy meg kell érteni?

Szerintem, is-is. Kétségkívül van egy erkölcsi, igazságossági érzés, érzék, amely azt súgja az ilyen érzékkel rendelkező embernek, hogy itt valami nincs rendben.

Ugyanakkor ez a tanulmányrész, ez a rengeteg mondat, ez sok érvelés is azt bizonyítja, hogy azért itt vannak a gondolkodás által tisztázandó dolgok is. Az erkölcsöt azért értelmileg is meg lehet tanulni.

A hosszabb táv és az önzés problémája.

Az is kellemetlen, (a boldogság hiánya) legalábbis a normális emberek számára, ha nincs gyerekük, unokájuk. De az is kellemetlen, ha azzal kell szembesülni, hogy (pl. a természetpusztítás miatt, a hedonista élet miatt), a gyerekeiknek unokáiknak sokkal rosszabb élete lesz. De persze ez a kellemetlenség elsősorban a gyereket, unokákat éri. Az is kellemetlen, ( a ma élőknek és a később élőknek is), ha elpusztul, vagy visszafejlődik az emberiség, mert akkor az élet munkája füstbe megy. Már ez az okfejtés is cáfolja azon felfogások jóságát, miszerint élj a mának, valósíts meg magad, nem nagyon törődj a jövővel, a közösséggel, a társadalommal. Persze az önzőség általában rövidebb távon is megbosszulja magát. A társadalom dolgai rosszabbul mennek, mert hiányzik az együttműködés, sőt szabályozatlan harc, átverősdi alakul ki, és ez egy-két hónapon, éven belül visszahat az önző egyénre is.

Hallottam egy okfejtést, miszerint a sok szörnyűségből (pl. a XX. század vérzivatariból), az következik, hogy a bizonytalan jövő miatt nem érdemes törni magunkat. Vagyis a jövő bizonytalan és lehetségesen borzalmas ezért élj a mának, ezért valósítsd meg magad, ezért elsősorban magaddal foglakozz. Ebből az okfejtésből csak azon apróság maradt ki, hogy borzalmas múlt és bizonytalan és lehetségesen jövő az emberek, az önző emberek miatt lett, lesz olyan amilyen. Tehát enyhén szólva fel van cserélve az ok és a következmény.

Ugyanakkor részben fordított logikai ez felfogás is: nem vállalok gyereket, mert bizonytalan nehéz jövő vár rá, inkább önmagamat valósítom meg, inkább karriert csinálok, inkább fogyasztok.

Itt azért meg kell állapítani, hogy a helyes gyermeknevelés, az kvázi önzetlenség, az társadalmi szempontból is igen hasznos munka. Igaz, hogy ezt a jelen önző magyar vezetése másképpen gondolja, az állam nem becsüli meg a gyermeknevelést.

De itt megint meg kell állni és megállapítani: különbség van a tévedésből önzők és a tudatos önzők között. Ez az egész fejezetnek és általában az egész tanulmánynak a célja a tévedésből önzők meggyőzése. Ugyanis a tudatos önzők tisztában vannak a hosszabb távú károkkal, de az nem nagyon érdekli őket. Ők „szakszerűen” a saját kis életükkel tőrödnek, és felkészülnek a visszaütő károk kivédésére. Sőt a tudatos önzők és a tévedésből önzők bizonyos szempontból ellenségek. A károkozás szempontjából azonosak. Ellenben abból, szempontból hogy mennyire sínylik meg az önzés áttételes és időben eltolódott visszaütő károkozását már óriási a különbség. A tévedésből önző erősen megsínyli. A tudatos önző lelkiismeretlenül és felkészülten várja a visszaütő károkozást, ő nem nagyon sínyli meg. És itt belép a vagy-vagy elosztás szabálya, minél nagyobb az érdemtelen haszon, annál nagyobb az érdemtelen kár máshol.

De visszatérve, miért is hibás gyermeknevelés elutasítása.

Hivatkozhatnék arra is hogy a normális (tévedésből önző) gyermektelen élete azért gyermek nélkül nem lesz teljes boldog, hiába akarja magát megvalósítani.

Hivatkozhatnék arra is hogyha fogy a népesség kérdés lesz ki termeli meg az idősek, akár az idős gyermektelen napi és közvetlen fogyasztását. Mert hiába van pénze nyugdíja az idősnek, ha nincs ember, aki élelmiszert, stb. termeljen akkor neki is kevesebb jut.

De én inkább visszatérve fősodorhoz, megint a fordított logikából indulok ki.

A bizonytalan és lehetséges borzalmas jövő miatt nem vállalok gyereket, de éppen ezzel (ezzel is), hozom létre a bizonytalan lehetségesen borzalmas jövőt.

De van itt még egy visszatetsző dolog. Ugye a kijelentő, (éljünk a mának, törődjünk magunkkal, stb.) a jó kis kényelmes életéből gondolkodik így. De vajon az önhibáján kívüli hajléktalannak, az afrikai betegeskedőnek, az éhező gyereknek, stb. is megadatott ez a felfogás? Természetesen nem. Az ő szájukból kissé groteszk lenne: éljünk a mának, valósítsuk meg magunkat.

Mindez nem azt jelenti, hogy akkor nem is törődjünk magunkkal, akkor ne próbáljunk meg harmonikusan, jókedvűen élni. Hiszen ez a természet, Isten, az ember és a fejlődés célja. Ha mindenki boldogtalanul feláldozza magát, akkor senki nem lesz boldog, akkor nem valósul meg a cél.

Arról van szó, hogy értékrendünkbe, világnézetünkbe mit teszünk az első, a második, a harmadik, stb. helyre. Milyen prioritást és milyen különbségű prioritást alakítunk ki. Élj a mának, valósítsd meg magad – ez a felfogás és annak realizálása, így nincs rendben.

Törődj a jövővel, törődj a közösséggel, a nemzettel, de közben magaddal is foglalkozz, közben a jelen örömeit is vedd észre – ez már rendben van.

A gerinctelen szolga is önző.

Ne bántsuk őt, ő, csak szolga, nem ő az értelmi szerző. Ő csak kényszerűségből, megélhetésből teszi. Ő is ki van szolgáltatva. Ha ö nem tenné, ne szolgálna, akkor mások tennék meg, mások szolgálnának. Azért kompromisszumnak és rendnek is kell lenni, nem lehet állandóan harcolni. És még lehetne sorolni az érveket melyekkel a gerinctelen szolgákat felmentjük. Persze átvitt értelemben mindenki lehet szolga, nemcsak az alkalmazott, az ügyintéző, besúgó, de még a középvezető is, sőt a felső-középvezető is. Igaz minél magasabb beosztásban van a gerinctelen szolga, annál önzőbb, annál kevésbé ok, a fennmaradás. Valójában a felmentő érvek csak féligazságok.

A gerinctelen szolgaság, a rossz kiszolgálása, árt az embereknek. A rossz nem egy hatalmas egyszemélyes ördög, a rossz a kisebb-nagyobb szolgák által kiépült „rendszer”, ill. annak a terméke. (A rossz gépezet minden csavarja a rossz gépezetet szolgálja) Bár kétségtelenül a vezetőknek jóval nagyobb a felelőssége, mint a szolgáknak, de azért a szolgáknak is van felelőssége.

Mégis mi várható el az emberektől, avagy mikor lépik át a gerinctelen szolgaság határát.

Aki nem kritizál, nem ellenkezik, és soha nem próbál kilépni, bármekkora igazságtalanságot, problémát észlel maga körül, ő gerinctelen szolga. Tehát van egy észlelt probléma igazságtalanság és ehhez mért szükséges kritika, ellenkezés adott esetben kilépés, határ. És hogy ez pontosan mekkora azt nemcsak azért nehéz megmondani, mert az adott helyzet dönti el. Tulajdonképpen a lélek mélyén megszólaló lelkiismeret (melyet sokan elnyomnak), illetve a lelkiismeretre való hallgatás dönti el a gerinctelen szolgaságot. Na, nem, ezt azért már nem hagyom szó nélkül, bármi is lesz a következménye. Na, nem, ezt azért már nem vállalom, bármi is lesz a következménye. A lélek mélyén megszólaló lelkiismeret, ilyesmiket mond, a normális, becsületes emberekben, a többségben, méghozzá, általában a lelkiismeret pontosan tudja az arányokat és az időket. Az önző ember ilyen-olyan kifogásokkal, de önző céljai miatt nem figyel a lelkiismeretére. Tehát ő többek között gerinctelen szolga marad, lesz. Az önzetlen hallgat a lelkiismeretére, időben és arányosan kritizál, ellenkezik, ill. kilép, még akkor is, ha ez árt neki, de így nem lesz belőle gerinctelen szolga.

Kiegészítő gondolatok az önzetlenséghez.

Önzetlenség: jószívűség, segítőkészség, munka, idő, energia, és tárgyak viszonzatlan adása. Küzdelem az önzőséggel, a birtoklásvággyal, irigységgel, a hiúsággal, felsőbbrendű érzéssel szemben, amely kvázi genetikusan az emberekbe van kódolva. Nem a teljes levetkőzésről van szó, mert az, lehetetlen, legalábbis az emberek döntő többsége számára.

Ezért nem lehet a kommunizmus rendszer, mert többek között a birtoklásvágy teljes levetkőzése lehetetlen, kivéve az emberek szűk rétegét. A kommunizmus egy olyan társadalom lenne, amelyben nem lenne magántulajdon, birtoklásvágy, és ezáltal még sok minden nem lenne, legalábbis a lehetségesnél kevésbé lenne. Az igazi önkéntes kommunizmus nem borzalom, csak lehetetlenség, legalábbis társadalmi vonatkozásban. A kényszerű kommunizmus (amelyben a kényszerítés a lényeg, és a többi csak egy megfelelő ürügy) viszont már ürügyes diktatúra. Viszont többféle ürügyes, vagy nyílt diktatúra van, nemcsak az ürügyes kommunizmus. Létezik pl. az ürügyes kommunizmus ellentéte, az anarchikus, az önzőségen alapuló diktatúra, ill. annak puhább változatai. Anarchikus diktatúra, amikor az önzőbb, „erősebb”, rafináltabb ember, a társadalmi korlátok (törvények) hiányában kizsákmányolja azt az embert, aki tehetséges, okos, csak kevésbé önző, kevésbé rafinált, aki a szerénysége, erkölcsössége, munka-szeretete miatt nem viszonozza kizsákmányolást. Ennek kizsákmányolásnak is van egy nyíltabb, durvább és puhább, rejtettebb változata.

Visszatérve, társadalmi méretekben nincs teljes önzetlenség. Az önzetlenség inkább egy állandó küzdelem egy állandó mérlegelés, egy állandó méricskélés, egy állandó minimalizálás, arányosítással összevonva. A mérlegelés, méricskélés, arányosítás alapja, az arányos szeretet, tisztelet. Továbbá, az igazságosság: ki dolgozott meg érte. Továbbá, önhibájából, vagy önhibán kívül nincs neki. Továbbá: nekem nem nagy kár, veszteség, lemondás, nem nagy megerőltetés (nem nagy ügy), neki viszont jelentős haszon, öröm. Továbbá, együttműködő, barátságos, kölcsönösen segítőkész közösséget akarok, vagy más közösséget. Továbbá saját maga mérlegelése: mennyire vagyok önző, irigy, akarnok, stb.. Pontosabban azon szándék, hogy csak a mérlegelési szempontok alapján döntsön, és a saját önzősége csak minimálisan érvényesüljön a döntésben. És talán vannak még más mérlegelő szempontok is. Maga a mérlegelés, méricskélés és a minimalizálási akarat egyfajta szellemi tevékenység „munka”, egyfajta önkontroll, és kiáramló érzésenergia, amelyet a másvilági érzésmechanizmus kedvezően vesz figyelembe. Másképpen, a helyes határvonalak keresése, megtalálása, erkölcsi érzéknek is nevezhető.

Az önzőség és az önteltség összefüggései.

Az emberek, egyes emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önzetlenek, jóindulatúak (és persze ezért nem is nézik le őket), más emberekkel (esetleg állatokkal) szemben önzők (és persze ezért őket lenézik) – problémája.

Az aránytalan önzetlenség, szeretet ill. önzőség, lenézés, önteltség, gyűlölet problémája.

Aki csak magát imádja, ő természetesen önző és öntelt. De mi helyzet azokkal, akik csak egyes emberekkel (egyénekkel, csoportokkal, népekkel) szemben megvetőek, érzéketlenek, közömbösök, és másokkal szemben nem azok.

Véleményem szerint a önzőséget, önteltséget megvetést, érzéketlenséget nem kompenzálja, ha máskor másokkal szemben viszont önzetlen, jóindulatú az illető. Ha kompenzálná is, akkor is megmarad a rossz oldal. De nem szerethetünk mindenkit egyformán. És főleg nem törődhetünk mindenkivel egyformán.

Talán itt a kulcs: a lelkiismeretes átgondoltság.

Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy nem eleve átgondolatlanul, érzéketlenül vagyunk közömbösek. Lenéző, gyűlölködő, büntető, leigázó csak nagyon kivételes esetekben lehet az ember, azokkal szemben, akik egyértelműen és jelentősen ártalmasak, és akkor is kétséges, hogy ez megbocsátható bűn. De itt is előjön a lelkiismeretes alapos átgondoltság: nagyon sokszor át kell gondolni, vajon valóban megvetésre, büntetésre érdemesek azok, akikről azt gondoljuk. De a közömbösség is probléma. Nem bántom, csak nem érdekel, hagyom szenvedni, nem törődök vele, stb.. Nem tudok mindenkivel törődni. Lelkiismeretes átgondoltság az is, ha azon gondolkodik el az ember, hogyan lehetne rendszerszerűen segíteni a segítségre szorulókkal. Vagyis a társadalom a rendszer megjavításán, a társadalmi segítségnyújtáson való gondolkodás, ezért való ténykedés is egyfajta szeretet, jóindulat.

És az embernek, a lelkiismeretes átgondolónak fel ismernie, meg kell tanulnia a hozzátartozói arányos szeretetet, tiszteletet. Erről egy külön fejezet szól.

Ezek (lelkiismeretes alapos átgondolás, empatikus, segítségnyújtó, gyűlölet és megvetés-minimalizáló hozzáállás, jobb, gondoskodóbb, igazságosabb társadalomra való törekvés, a hozzátartozói arányos szeretet, tisztelet kialakítása) döntik el, hogy az ember, az egyén, aki képtelen mindenkit egyformán szeretni és mindenkivel egyformán törődni, vajon önzetlen jóindulatú, vagy önző, öntelt. Ha ilyen az ember, akkor nem jön létre, hogy egyesekkel szemben önzetlen, másokkal szemben önző, akkor mindenkivel szemben önzetlen jóindulatú (csak más mértékben módón önzetlen), akkor nem lesznek olyanok, akikkel szemben önző öntelt. És azért gondolkodik el ezeken az önzetlen, a jóindulatú, mert lelkében van sajnálat, aggódás, és ezen érzéseket persze a másvilági megítélés is értékeli, persze ezek hiányát is értékeli.

A önzőség, önzetlenség meghatározása. Az önzőség, önzetlenség egy összefoglaló, jelképes elnevezés. Az önzés, önzetlenség bár van egy jelentős érzelmi aspektusa, nem kizárólag érzelem. Az egyénbe kialakuló olyan lényeg, amely fizikailag, de egyelőre érzékelhetetlenül, mérhetetlenül kiáramlik az egyénből. Ugyanakkor olyan lényeg, amely a cselekvései lényegét meghatározza.

Az önzőség és az önteltség további összefüggése.

Az összefüggés nyilvánvaló, de azért talán nem árt árnyalni. Konkrétabban akkor válik önzővé az öntelt ember, amikor elmarad a mások tisztelete, szolgálata (és ez a felettébb öntelt embernél egyszer elmarad) és marad saját önző tisztelet, szolgálat. Tehát az önértékelésével küszködő, (akaratos, mindenből presztízsharcot csináló, kritikát nehezen tűrő, stb.), de másokat szolgáló ember azért nem egyértelműen önző ember. Kétségtelen a mások szolgálatát, kontra önszolgálatot összesítve kell mérni. Visszatérve lehetnek önteltnek, önzőnek látszó emberek, akik nem lépik át azért azt a bizonyos határt, és lehetnek kedvesnek szerények látszó emberek, akik valójában önzők. De azért az igazi önteltség és az önzőség nyilvánvalóan egymással egyenesen arányos. Viszont azt nem könnyű meglátni, kinek mi lakozik a lelke mélyén. Ezért legalább két szempont szerint kell ítélkeznünk, és el kell fogadnunk velünk szemben is így étlékeznek. Látszólag öntelt, vagy kevésbé öntelt az illető. De emellett a gyakorlati emberi szolgálatot is nézni kell. Másoknak, a társadalomnak, a családjának, a gyerekeinek, stb. hosszabb távon, (a leélt életében) többet ad, mint amennyit ő kap, vagy sem.

Az önzőség és az önteltség nyilvánvalóan összefügg, de azért mégsem ennyire egyszerű a probléma.

Az első kérdés, amit fel kell tenni: létezik túlzott önzetlenség? Azt gondolom, hogy nem létezik, mert a rátelepedő szeretet az nem önzetlenség. És az önzrikáló aggódás sem az. Az önzetlenség egyik aspektusa tehát az átgondoltság, mértéktartás: úgy akarok önzetlen lenni, hogy az összességében is hasznos, kellemes legyen másoknak.

Viszont létezik túlzott szerénység. A szerénység az önteltség ellentéte. Túlzott szerénység már azzal jár, hogy nincs önálló vélemény, nincs kiállás. Továbbá nincs egészséges önbizalom. Továbbá talán természetes, hogy mindenki okosnak képzeli magát, hiszen a véleményünk nem zagyvaság azt átgondoltuk. Az megint egy másik kérdés hogy sokak véleménye mégis átgondolatlan zagyvaság is lehet.

Végeredményben azon összefüggés jön ki, miszerint annál önzetlenebb tud lenni az ember, minél inkább megtalálja az önteltség és a szerénység arany középútját.

Legyen az embernek önálló véleménye, küzdjön, legyen egészséges önbizalma, de azért ne nézzen le másokat, hallgassa meg a véleményüket, ne gondolja felsőbbrendűnek, tévedhetetlennek magát. Az önzetlenség pedig úgy jön vissza, hogy az önbizalom, a küzdelem, célja nem pusztán önmaga érdeke, hanem más emberek, szinte minden ember érdeke.

Függetlenül a másvilági igazságszolgáltatástól, azért az önzetlen ember nem alaptanul reménykedhet abban, hogy az élet kárpótolja.

Ebül veszett jószág, ebül vész el. Én ezt a szép magyar közmondást ezzel egészíteném ki: ebül szerzett jószág, nem hozhat igazi örömérzéseket. Ellenben a méltánytalan helyzetű önzetlen embernek lélekben örömteli az élete.

Lehet, hogy nincs másvilági igazságszolgáltatás, de van boldogság-kiegyenlítő rendszer, ezt tapasztaljuk, és ez már egyfajta igazságszolgáltatás a természet, Isten részéről.

De inkább egy másik oldaláról közelíteném meg a kérdést. Az önzetlen, de társadalmi és természeti igazságtalanságokkal sújtott embereknek (talán magamat is ideérthetem) nem szabad magukat lenézni, magukat ne tartsák alacsonyabb rendű embereknek. És ha nem nézik le magukat, ha emiatt nem keseregnek, akkor valószínűleg boldogabbak lesznek, mint akik érdemtelenül jólétben élnek, akik érdemtelenül sikeresek. Mert azért az önzetlenség, a szeretet, a tisztesség sok lelki örömöt tud okozni, ha ezt erénynek és nem szerencsétlenségnek fogjuk fel.

Mindez igaz, de azért a beteg szenvedő gyerek, az önhibáján kívül balesetet szenvedő, bölcs, szorgalmas, de nyomorgó ember, stb. igazságtalansága, olyan igazságtalanság, amit nem lehet a szőnyeg alá seperni. És azt sem, hogy némely érdemtelenül sikeres, és ráadásul önző ember minden gátlás és lelkiismeret furdalás nélkül önelégülten röhög a markába. Ezek olyan igazságtalanságok, melyek kétségbe vonják az igazságosság létét, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás. És ha nincs igazságosság, akkor kétséges az emberi lét értelme is.

Én nem vitatom, hogy a szeretet vezérli a világot. Vagyis a fő érzelem a szeretet.

Az önzetlenség és az önzőség is szeretetből adódik. Volt szerencsém megfigyelni a fejlett állatok és kisgyermekek viselkedését és valóban inkább szeretetről és nem önzőségről, önzetlenségről beszélhetünk, a primer kiindulás viszonylatában.

És lehetséges, hogy a felnőtteknél is sok rossz a tulajdonság (irigykedés, féltékenység, stb.) a szeretetéhségből, ill. a kielégítetlen szeretetéhségből, ill. a szeretet megszűnésének veszélyéből adódik. És persze a jó tulajdonságok is a szeretetből adódnak.

De érdekes dolog a szeretet, mert van önző szeretet is. Mert szeretet az, ha másnak adunk, őérte aggódunk. De az is szeretet, ha a másik szeretetét igen erősen kívánjuk. Szeretjük azt, akinek a viszont-szeretetét igen erősen kívánjuk. Csak eközben lehet, hogy mégis önzővé válhatunk, mert elfeledkezünk, az adásról, az őérte való aggódásról. Sőt meg az adás-kapás egyensúlyáról is elfeledkezhetünk, elkezdünk önzően szeretni. Ez állatoknál és kisgyermekeknél elfogadható. De a felnőtt embereknél az önző szeretet, már mégis az önzőség kategóriájába tartozik. (Ekkor történik, hogy a rossz tulajdonságok, hatalomvágy, irigység, féltékenység, stb. generálódnak a szeretetéhségből.) Csakhogy amikor átfordulunk az önző szeretetbe, akkor mégis önzővé válunk, az önzőség érzése áramlik belőlünk, hiába adódik ez a heves szeretetéhségből. Ezért az önzetlennek magára kell erőszakolnia a szeretet adás-kapás egyensúlyához szükséges önkorlátozást, meg kell szenvedni az önzetlen szeretetért. És végül is a „másodlagos” önzetlenség, önzőség válik a legfontosabb érzelemmé, tulajdonsággá.

Feltehetjük a kérdést: akkor az érzelemhiány, szeretethiány jobb, mint az önző szeretet? Az én válaszom erre, hogy egyik sem jó.

Feltehetjük a kérdést: mindez rendben van, de az ember részben született tulajdonságokkal, érzelemvilággal, érzésmechanizmussal születik? Az én válaszom erre, hogy a természet, Isten azért úgy alkotta meg az embert, hogy még az érzelemvilágát, az érzésmechanizmusát is képes kontrolálni.

Feltehetjük a kérdést: ha viszont az érzelemvilág kontrolálása tanulható, akkor egyesek olyan családi társadalmi környezetbe születnek, élnek, hogy abban lehetséges tanulás, mások meg olyanban születnek, élnek, hogy nem lehetséges tanulás? Az én válaszom erre, hogy egyrészt van a mindentől független önálló akarat. Másrészt e tanulmányrész sem szól másról, mint egy ember (ez én vagyok) tanításáról. És azért az már az egyén felelőssége, hogy mennyire figyel oda a tanításokra.

De az nem vitaható el, hogy akár született tulajdonságok, akár a tanító környezet miatt egyes emberek kevesebb, mások több erőfeszítéssel, több kellemetlenséggel válhatnak jobb, önzetlenebb emberré. Azt gondolom, hogy a teljes igazságosság, beleértve a másvilági ítélkezést, nem teheti, hogy ezért az egyik embernek felmentést adok (talán nagyon kevéske felmentést adhat), lehet önző, rossz ember, a másiknak pedig levonok ez érdeméből. De a teljes igazságosság, és a másvilági ítélkezés teheti azt, hogy a fokozottabb erőfeszítést (kellemetlenséget) méltányolja és megjutalmazza.

Az önzetlenség nagysága, a szeretet (jó szándék) viszonylatában.

A kiindulópontom, az hogy szinte teljes 100%-os, a szeretet, a jó szándék, az önzetlenség, és ezzel a hasznosság is, amennyiben:

1. Ha egyáltalán létezik a szeretet, jó szándék.

2. Ha a szeretet, jó szándék nem önző, rátukmáló, zsarnokoskodó, fojtogató, stb..

3. Ha a szeretet nem felületes, nem rosszul megvalósított, jó módszerekkel realizált, stb.. Amennyiben kisebb hibákról, másnak ártásokról és nem nagyobb másnak ártásokról, bűnökről van szó.

Mindhárom tovább osztható, de itt, most ebbe nem megyek bele részletesen, viszont a felsorolt három feltételből az alábbi megállapításokat teszem.

Teljesen önző azon ember, akiből az első feltétel is hiányzik.

Csak 33%-ban önzetlen azon ember, aki az első feltételnek eleget tesz, de a további kettőnek nem.

66%-ban önzetlen azon ember, aki az első, és továbbá, vagy a második, vagy harmadik feltételnek tesz eleget. Másképpen 66%-ban önzetlen azon ember akiben ugyan van egyfajta szeretet, jó szándék, de az zsarnokoskodó, rátukmáló, vagy nem zsarnokoskodó rátukmáló, de a szeretett embernek, embereknek végső soron árt, azokat sérti.

Amikor embertársainak megítéljük akkor, tehát először is azt kell vizsgálni, hogy milyen mértékben segítőkész, adakozó, úgy hogy abból neki közvetlen előnye nem származik. Aki nem segítőkész, adakozó, (és ez lehet többek között társadalmi közömbösség is) az valószínűleg önző ember. Illetve az sem szerető, akinél egyértelműen megnyilvánul, hogy magasabb ellenszolgáltatást vár el, mint amennyit ő nyújtott.

Ugyanakkor az adakozó, segítőnek közvetett előnye származhat az adakozásból, Pl., hogy az adás a segítőkészség által képes kiélni a saját zsarnokoskodását. Vagy az adás, a segítőkészség által képes magasabb pozícióba jutni, kvázi ez által lesz sikeres ember. Vagy, egyszerűen a szeretet, kvázi az ő igénye. Nos ez utóbbit, nem lehet számításba venni, mert ez azon elmélethez vezet, hogy tulajdonképpen nincs is önzetlen ember, vagyis mindenki önző.

Ugyanakkor, aki segítőkész, adakozó, tehát szeret, ő szükségszerűen kritizál is.

A szeretett ember nem közömbös számára, a megjavításra törekszik, ezért kritizál. Ugyanakkor nem mindenki szeretetből kritizál. Aki felettébb segítőkész adakozó, ő feltehetően építő jelleggel kritizál.

Az adás, a segítőkészség csak arra szolgál, kiélje a zsarnokoskodását, ill. ez által jut magasabb pozícióba, lesz sikeres ember. Itt viszont már visszatértünk: aki zsarnokoskodóan, rátukmálóan „adakozik, segítőkész”, kategóriájára.

Valószínűleg, nem zsarnokoskodóan, nem rátukmálóan segít, adakozik, aki csendben visszalép, amikor azt mondjuk: köszönjük szépen, nem kérünk a segítségből, adakozásból.

De azért ez sem ennyire egyszerű, mert azt mondhatja, és néha jogosan mondhatja: akár tetszik neked, akár nem, te rá vagy szorulva a segítségre, az adakozásra, a gondoskodásra, adott esetben az építő kritikára. Pl. ezt mondhatja jogosan a szülő a kamasz gyermekének, aki a fejéhez vágja: hagyjál most már békén, nincs szükségem a gondoskodásodra. A magát elhanyagoló beteg embernek is jogosan lehet ezt mondani. Vagy a gyermekét rendesen ellátni képtelen szülőnek is. Stb.. Kétségtelenül azt is mérlegelni szükséges, hogy a rátukmáló adakozás segítőkészség jogos, indokolt, vagy sem. Adott esetben ezt nehéz mérlegelni (az adakozó, segítő is nehezen mérlegeli és az is, aki kapja a sokszor kéretlen rátukmáló segítséget), de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs rátukmáló, zsarnokoskodó „adakozás, segítés”. Pl. egy politikus is rátukmálhatja magát a népre, ezzel a frázissal: és csak segíteni akarom a népem.

Ha a szeretet nem felületes, nem rosszul megvalósított, jó módszerekkel realizált, stb.. Azaz talán a lényeg, mégis az, hogy használjunk az embertársainknak, vagyis hiába van szeretet, jó szándék és még az is lehet, hogy ez kért, és nem kéretlen, de ha az ártalmas, akkor semmit sem ér. De ez is csak féligazság. Féligazság, mert, a zsarnokoskodó, rátukmált segítség, adás, eleve nem lehet jó, hasznos, testet, lelket építő. Ugyanakkor a másik fele igazság: mit sem ér az adás, a segítség szándéka, a jó szándék, a szeretet, ha az végső soron ártalmas. Csakhogy itt ellentmondás van a tekintetben, hogy a szeretetet, jó szándékot értékeljük elsősorban, avagy pusztán a másnak ártást, mivel a kettő elválhat egymástól. Az ellentmondás úgy oldható fel, hogy amennyiben kisebb hibák, másnak ártások, történnek, akkor a szeretetet, a jó szándékot kell elsősorban értékelni, ha pedig nagyobb hibák mások ártások, bűnök történnek akkor már elsősorban a másnak ártást, kell értékelni. Itt válik el az erkölcsi szempontú értékelés, a jogi szempontú értékeléstől.

Ugyanakkor kérdés, hogy sok kisebb hiba, másnak ártás, nem nagyobb e, egy, egy-két nagyobb hibánál, másnak ártásnál? Lehet hogy nagyobb, de ezt az ellentmondást már nem lehet feloldani, legalábbis én nem tudom.

Ezek után pedig a helyes erkölcsi szempontú értékelés a következő:

Elsődleges szempontok:

Egyáltalán létezik a szeretet, a jó szándék, a viszonzatlan és viszonylag intenzív segítség, és adás, az értékelt emberben. (Fellelhető vagy sem az adásnál, segítségnél nagyobb anyagi, tárgyi, pozícióbeli haszon, az adó, a segítő vonatkozásában.)

E segítség, adás közben kisebb hibák, másnak ártások, avagy nagyobb hibák, másnak ártások, bűnök történnek.

Mert, ha nagyobb hibák, másnak ártások bűnök történnek akkor leginkább elsődleges szempont: a szeretet, a jó szándék, a segítség, az adás mennyire jól kivitelezett, jó módszerekkel megvalósított, a segítettnek mennyire hasznos, ill. ártalmas.

Másodlagos szempontok:

A szeretet, jó szándék, segítség, adás, mennyire zsarnokoskodó, rátukmáló, kéretlen.

Ha csak kisebb hibák, másnak ártások történnek összességében, nincs, ill. alig van másnak ártás, ill. másnak hasznosulás van, akkor másodlagos szempont: a szeretet, a jó szándék, a segítség, az adás mennyire jól kivitelezett, jó módszerekkel megvalósított, a segítettnek mennyire hasznos, ill. ártalmas.

Harmadlagos szempontok:

Kétségtelenül azt is mérlegelni szükséges, hogy a rátukmáló adakozás segítőkészség jogos, indokolt, vagy sem.

Ha valódi segítség, adás történik, akkor a segítő, adó, motivációja csak harmadlagos. (Hozzátéve, hogyha a segítő, adó, motivációja önző, akkor általában nem történik valódi segítség, adás.)

Magunkat ugyanúgy szükséges értékelni, mint másokat.

Megvizsgálom e kijelentést: az emberek alapvetően jó szándékúak, csak flusztráltak, idegesek, leterheltek, félnek, tudatlanok, nem kellően oktatottak, stb.. A gondolta másik oldala: nem tehet róla szegény, ilyen a természete.

Azt gondolom, megint féligazságokkal (lényegében hamisságokkal) állunk szemben.

Kétségtelenül a társadalmi és a genetikus állapotok közrejátszanak, de azért az embereknek van önálló szabad akarata. Az emberek képesek önmagukat is nevelni, alakítani. Nem lehet mindig mindenkinek felmentést adni, mert e kijelentésekből ez következik. És e kijelentésekből az is következik: nincs, nem lehet fejlődés, hiszen az erkölcsi fejlődés nélkül nincs társadalmi fejlődés. És miért ne törekedhetnénk magasabb színtű erkölcsre, ha lehetséges a magasabb szintű erkölcs. Sőt, talán kötelességünk, a magasabb szintű erkölcsre, a kellemesebb, vidámabb, becsületesebb, biztonságosabb konfliktusokkal kevésbé terhet életre törekedni, akár a gyerekeink, unokáink érdekében is.

Ugyanakkor nem lenne teljes, az elmélkedés, ha nem térnénk ki a rendszerre, a társadalomra.

Az emberek, a törvények (rendeletek, szabályzatok), a rendszer alapvető viszonya.

Hiába lennének az emberek erkölcsösek, becsületesek, önzetlenek egymást szeretők, ha a törvények hibásak, rosszak. Ráadásul az emberek legalább egy százaléka bizonyosan nem erkölcsös, önzetlen, és ez már elég ahhoz, hogy pontos részletes törvényeket szükséges készíteni. De ha egy ezrelék lenne, akkor is szükséges lenne. De ha mindenki erkölcsös becsületes, önzetlen (senki, de senki nem lenne rossz ember) akkor is igazságtalan és sokak számára életet megkeserítő körülmények közé zárják az embereket a rossz, hibás törvények. Mert pl. X ember, közösség hivatal, cég, a rossz törvény értelmében igazságtanul árt Y embernek, közösségnek. És a rossz törvény értelmében kénytelen ártani, hiszen a törvényt be kell tartani. És az igazságszolgáltatásnak, a jogorvoslatnak is be kell tartani. Ezért a legfontosabb, hogy ne legyenek rossz, hibás törvények, de ehhez a törvényalkotás szellemét a vezérlő elveket és a törvényalkotás és törvénymódosítás rendszerét (az erre vonatkozó törvényeket is) meg kell változtatni. És ez már nem más, mint rendszerváltás, ill. rendszerváltozat váltás.

A rendszer a társadalom megváltozása, javulása az embereken múlik, még a kisember is hozzájárulhat ehhez. Az önzetlenség, az önzetlen szeretet nem korlátozódhat egyénekre, a családra. Csak az lehet önzetlen, aki a közösségével (kisközösség, nemzet, társdalom, emberiség) szemben is önzetlen.

Újabb elmélkedések az önzőségről, önzetlenségről.

Nem tudom, hogy megfigyelte a kedves olvasó de szinte mindig (mi és más is ) ezt gondoljuk: szinte csak én alkalmazkodom. A másik akaratoskodó, csak neki lehet igaza. A másik a sértődékeny, minden apróságon, ok nélkül megsértődik.

Ezzel kapcsolatban felmerülő kérdések.

Van e mindennek (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) objektív emberi mérése? Van e az önzetlenségnek objektív emberi mérése?

Hogy függ össze mindez (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) az önzőséggel, önzetlenséggel?

Mindezen tulajdonságok és általában a tulajdonságok, és az önzőség is, optimális szintje egyféle átlagos, arany középútnál van? Lehetséges e túlzott alkalmazkodás, és az akaratosság sértődékenység is lehet e túl kevés? És persze az önzőség lehet e túl kevés, szükséges e némi önzőség is, e tulajdonság is valahol a középtájon optimális? Lehet e túlzott, önzetlenség, szeretet, jóindulat?

Mindig felmerül, a velünk születet jellem problémája.

Nehéz kérdések ezek, de azért előzetesen felsorolom, amihez ragaszkodom, amiben biztos vagyok:

Az ember képes uralkodni, változtatni az érzésein, tulajdonságain.

Az őszinte megbeszélés ne adj isten, kritika, vita szükséges.

Az önzetlenség nem azonos a megalkuvással.

A minimum, az első lépcső, hogy az ember eljusson e gondolathoz: lehet, hogy bennem is van hiba.

Fontos hogy az ember, mint kívülálló objektív kvázi tudományos szemlélő, vizsgálja e problémákat. Fontos hogy a józan ésszel, hideg fejjel, értelemmel elemezve próbáljuk megoldani a problémákat.

Van e mindennek (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) objektív emberi mérése? Van e az önzetlenségnek objektív emberi mérése?

Ki mennyit tesz le közös asztalra, és ehhez képest mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. Az önhiba fokának beszámítása: mivel sokan önhibájukon kívül nem tudnak eleget letenni a közös asztalra.

Ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Kétségtelenül sok mindent lehetne még mérni, a közösségi aktivitást, a jó szándékot, a közösség építő tevékenységet, stb., abból a szempontból, hogy ki mennyit tett le a közös asztalra. Csakhogy ezek objektív mérése önmagukban nehéz, elsősorban az elkészült produktumokon keresztül mérhető.

Talán ezek szerint lehet objektívan mérni az alkalmazkodást, akaratosságot, sértődékenységet, önzetlenséget. De kétségkívül a mindennapi életben nem olyan egyszerű ezek mérése. De ezért az sem megoldás hogy mindenki a másikról gondolja, hogy ő az, aki nem alkalmazkodik, ő az, aki akaratos, ő az, aki sértődékeny, ő az, aki önző.

Bele kellene e venni a mérésbe, hogy ki mennyire kellemes ember, jó e vele együtt élni, dolgozni? A népszerűséget, ha nem is egyszerűen, talán lehet mérni, azonban az is kérdés, miért népszerű valaki. A kérdés éppen az, hogy egy mikro-társadalomban mi alapján állapítsuk meg, ki mennyit tesz le az asztalra, vagyis ki mennyire hasznos, értékes tagja pl. a családnak.

Ugye én a szorosabb együttélésről, együttdolgozásról beszélek, amiben azért előjönnek a konfliktusok, amiben a kellemességnek azért megmutatkoznak az igazi rejtett oldalai is. A kérdés talán így merül fel: ő nem csinál semmit, csak fogyaszt, de nincs vele baj, jópofa, érdekes, humoros, kellemes ember. Mert aki sokat dolgozik és netán ehhez képest, kevesebbet fogyaszt, az nem nagyon tudja kikerülni a konfliktusokat. A kvázi ingyen élősködés lerontja a jópofaság báját.

Tulajdonképpen itt elméletileg ez a kérdés merül fel: laza könnyelmű, de szegényes életet, vagy konfliktusos, küzdő, de gazdagabb életet e a jobb? Csakhogy a problémát eldönti, hogy a szegényes élet előbb-utóbb átcsap konfliktusos, küzdelmes életbe. Hiszen az éhezés, a fázás, a betegség nem ismer pardont, nem igen lehetünk vidámak, boldogok ilyen helyzetben.

Ugyanakkor kétségtelenül fennállhat: igen, ő sokat dolgozik, de közben goromba, mint a pokróc, kellemetlen, akadékoskodó, netán parancsolgató ember, mégis inkább bosszúságot okoz. Tehát valamennyi „kellemes ember” aspektust mégis figyelembe kell venni, de véleményem szerint nem ez a fő mérlegelési szempont.

És mi legyen a sok-sok emberi tulajdonsággal: becsületesség, őszinteség, okosság, szépség, erősség, stb., stb.. A mérlegelés fő szempontja: ki mennyire hasznos, tevékeny tagja a mikro-társadalomnak, pl. a családnak. Az építő és romboló cselekvéseket, ill. azok mögött húzódó szándékot (ennek bizonytalanságával tisztában kell lenni) kell elsősorban értékelni. A testi, jóléti, és szellemi építést kell elsősorban figyelembe venni.

Vagyis szerintem fontos, hogy az ember önmagát is hideg fejjel mérlegelve, mérlegelje: ki mennyit tesz le közös asztalra és ehhez képest, mennyit vesz ki, ha az önhiba fokát is beszámítjuk. És hogy, ki mennyit tesz le a közös asztalra (pénzt, munkát, ötletet, tanítást, segítséget), és ehhez képest mennyi, milyen fontos kérdésben, dönt, ha a természetes főnöki pozíciókat, az adott felelősséget is beszámítjuk.

Mindez az önzőség, önzetlenség méréséről szólt, mely egyben az értékes ill. értéktelen ember mérése.

Érdekes azonban, hogy az erkölcsi, a mikro-társadalmi (család, kisközösség, munkaközösség, stb.) és makro-társadalmi (nemzet, stb.) mérés mennyire hasonló.

Ugyanakkor kérdés, hogy nemzeti szempontú értékelés, és család szempontú értékelés hogyan viszonyul egymáshoz.

Az első eset, egy hasznos munkát végző mérnök, aki elhanyagolja a családját.

A nemzet nem adhat neki 5-ös osztályzatot, mert a család elhanyagolásával is árt a nemzetnek, ezért 3-as, legfeljebb 3,5-ös osztályzatot adhat. A család pedig 1-es legfeljebb (ha figyelembe veszi a társadalmi hasznosságot) 1,5-ös osztályzatot adhat. Az összesített osztályzat elnézően kb. 2,5.

A második eset, egy bűnöző, aki viszont, példamutatóan bánik a családjával. A nemzet legfeljebb 1,5-ös osztályzatot adhat, mert csak kismértékben veheti figyelembe, hogy a családjával jól bánik. Mások kárára hasznosul a család. A család pedig, az erkölcs szabályai szerint, legfeljebb négyes, de inkább 3,5-ös osztályzatot adhat. Ha nem bukik le, akkor a kockáztatás, veszélyeztetés miatt. Ha pedig lebukik (veszteséges idő jön), akkor a család is nehéz helyzetbe kerül. Az összesített osztályzat, jó esetben, kb. 2,5.

A jövő tudománya majd kialakít pontos méréseket, mert az ember hablatyol, de a mérés, a mért adatok, a tiszta beszéd.

Hogy függ össze mindez (alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység) az önzőséggel, önzetlenséggel?

Néha azt gondoljuk: ez ember tulajdonképpen jó indulatú, jószívű, önzetlen csak nem tud alkalmazkodni, akarhatnék, sértődékeny. Máskor pedig azt gondoljuk: bizony ez az ember ezek miatt önző. Mert talán néha csak a vagyonvágyat, a kapzsiságot tulajdonítjuk önzőségnek, a hatalomvágyat nem. Mert talán néha csak az anyagi szükségleteket nézzük, az önrendelkezés az igazságosság szükségletét nem számítjuk.

Eszembe jut apám gondolata: tulajdonképpen az emberek általában jó indulatúak, csak mindenki másképpen akarja a jót, ez itt a baj. Ezek szerint, aki okosan akarja a jót, ő jó ember, aki bután akarja a jót, ő rossz ember. De aki okosan akarja a jót, ő figyelmesebb, abban több motiváció van a jóra.

Nekem az a véleményem, hogy amikor valaki, vagy éppen mi magunk vagyunk, kevéssé alkalmazkodók, túlzottan akaratosak, vagy éppen túl érzékenyek, sértődékenyek vagyunk, akkor az önzőség érzésáramlása bizony jelen van. És itt már belekevertem az érzésáramlás a másvilági megítélés problémáját is. Tehát a kezdeti kérdésre az a válasz, hogy bizony összefügg.

A „jó” érzését nem nagyon érezzük, csak homályosan érezzük: azon érzés, ha nagyon figyeljük magunkat, amelyek az aggódás, a lelkiismeret furdalás a szeretet, az önzetlen adás, a jószívűség, a segítőkészség, a jó szándék, stb. késztetésekor jelenik meg. A rossz érzést hasonlóan így lehet definiálni: azon érzés melyek a kapzsiság, önteltség, a lenézés, a figyelmetlenség, az irigység, az alkalmazkodó képesség hiánya, az akarhatnékság, a sértődékenység, hatalomvágy, stb. késztetésekor jelenik meg. A rossz érzések érzésekor is felgyűlnek bizonyos anyagok a szervezetünkben, a jó érzések érzésekor is felgyűlnek, más bizonyos anyagok a szervezetünkben, de ezeket közvetlen nem érezzük. És ezek aztán áttételes hatások után, kilépve a testből, jó, vagy rossz érzésáramlásba mennek át.

Az egésznek azonban van egy értelmi oldala is, az emberi viselkedéseket, konfliktusokat, saját magunkét is hideg fejjel, elfogulatlanul elemezzük. Az értelem a felettes én irányít bennünket és nem az érzéseink. Mivel a jó, ill. rossz érzést nem érezzük (bár vannak), az értelmünkkel kell felfogni: mi mikor vagyunk jók és rosszak. Ez az erkölcstudomány. Az egyénben megjelenő része pedig az erkölcsi érzék.

A kezdeti kérdésre tehát a válasz: igen ezek a tulajdonságok, alkalmazkodás, akaratosság, sértődékenység is összefüggnek az önzőséggel. Talán nincs is olyan tulajdonság viselkedés, amely ne függne össze az önzetlenséggel, önzőséggel, igaz különböző mértékben.

Túlzott önzetlenség: mulyaság, bambaság, butaság, megalkuvás, lustaság, stb., olyan konfliktusokat sem vállal fel, amelyeket fel kellene vállalni. Igen ám csakhogy fel kell tenni a kérdést: mindaz, amit felsoroltam vajon nem éppen az önzőségből erednek?

Nézzük a következő kérdéseket:

Csak arany középutas tulajdonságok vannak? (mert ahogy ezt máshol fejtegettem: pl. bátorság, ill. gátlástalanság, óvatlanság. Vagy: lassúság, ill. kapkodás. Vagy: okosság, ill. okoskodás, akadékoskodás. Stb..

Vannak egyirányú tulajdonságok is (nincs negatív oldala, minél több annál jobb)?

Vannak olyan tulajdonságok melyek elvileg arany középutasok, viszont az arany középút oly messze van, hogy jelenleg általában még egyirányú tulajdonságok?

Persze ilyen felsorolás is lehet: okosság, okoskodás, akadékoskodás nélkül. Gyorsaság, kapkodás nélkül. Bátorság, óvatlanság, gátlástalanság nélkül, stb..

Így már lehetségesek egyirányú tulajdonságok. Kérdés: lehet a nélkül?

És végül önzetlenség, mulyaság, bambaság, butaság, megalkuvás, lustaság nélkül. Talán ez esetben ki lehet jelenteni: igen lehet ilyen önzetlenség. Főleg, ha belegondolunk abba, hogy a látszólag negatív oldal, a megalkuvás, mulyaság, stb. is az önzésből ered.

Az önzetlenség, önzőség, amely leginkább gyűjtőfogalom, ill. egy-egy bizonyos kimenő érzés, érzésáramlás. Persze ennek gyűjtőfogalomnak, érzésnek lehet más nevet is adni, pl.: szeretet, jó indulat, stb., ez már elnevezés kérdése.

Sokféleképpen lehet valaki önző, pl. öntelt, kapzsi, irigy, hatalomvágyó, lenéző, figyelmetlen, megalkuvó, akaratos, nem alkalmazkodó, sértődékeny, rasszista, stb., de a lényeg mindig ugyanaz, önmagunk előtérbe tolása, mások háttérbe tolása. Bármely ürüggyel párosítva tesszük ezt, egy érzés keletkezik. Ha önmagunkat előre toljuk, akkor másokat szükségszerűen a hátra tolunk. Ha másokat a hátra tolunk, akkor önmagunkat szükségszerűen előre toljuk. Ugyanakkor és ez nehezíti a megítélést, van jogos (nem túlzott) önteltség (önbizalom) irigység (igazságérzet), sértődés (önérzet), stb..

Sokféleképpen lehet valaki önzetlen, pl., aggódó, szerető, jó indulatú, jó szívű, stb., de a lényeg mindig ugyanaz, mások előtérbe tolása, önmagunk háttérbe tolása. Bármely ürüggyel párosítva tesszük ezt, egy érzés keletkezik. Ugyanakkor, és ez nehezíti a megítélést, lehet valaki valójában önző, de aggódónak, szeretőnek, jó szívűnek, jó indulatúnak, stb. látszó.

Egy másik elgondolás szerint minden tulajdonságnak van egy saját aspektusa, elindulunk egy rossz tulajdonságból az ellenkező irányba, ha egy határt elérünk, akkor optimális, jó, ha továbbmegy, akkor átmegy az ellenkező rossz tulajdonságba. És van egy önzés, önzetlenség aspektusa, vagyis amikor a rossz tulajdonság, (tulajdonságok) valamilyen ürügyű önzés, a jó tulajdonság az önzetlenség.

Megint más elgondolás szerint az önzőség érzésáramlása akkor kapcsol be, ha nincs meg azon aggódás, vágy, törekvés: nehogy ártsak másoknak (az aktuális másiknak), ne toljam magam az előtérbe, ne lépjem át a határt. Az önzetlenség érzésáramlása akkor kapcsol be, amikor ezen aggódás, vágy, törekvés jelen van: nehogy ártsak másoknak, (az aktuális másiknak), ne toljam magam előtérbe, ne lépjem át a határt, használni akarok a másoknak (az aktuális másiknak). És ezen vágyak, törekvések már egyben beállítják az arany középutakat is, kialakítják a nemes jellemet.

Jó, jó de mi van, ha valaki önzőnek születik?

Azt gondolom, és sok minden utal erre, hogy az önzetlenség, önzőség azon tulajdonság, amellyel legkevésbé lehet születni. Azt gondolom, hogy az önzetlenség, önzőség azon tulajdonság (egyben érzés) melyet leginkább az önálló szabad akarat irányít. És ez egyben azt is jelenti, hogy egyénre ható, de már az egyén visszahatása nélküli, azaz az egyén akaratától független, de az egyénre ható társadalmi körülmények sem nagyon befolyásolják az önzőséget, önzetlenséget. Ugyanazon családból való, nevelésbe, részesülő, ugyanazon körülmények között felnevelkedett emberek között jelentős különbség van, ez egyik önző, a másik önzetlen. Ha a genetika, vagy a nevelés döntené el, akkor kisebb különbségek lennének, pl. a testvérek között. Ugyanakkor ez nem (ez sem) bizonyított.

Az önzetlenség, a tisztesség (a becsület) és a munkakapcsolati konfliktusok.

A tisztességesség, a becsületesség az önzetlenség minimuma, azt gondolom, ezt nem kell hosszasan magyarázni. De mi a tisztességesség?

A tisztességesség minimuma, hogy nem lopunk-csalunk, hozzátéve, hogy lopásnak-csalásnak sok csínja-módja van. De a tisztességes mindegyiktől elzárkózik, de ez – nem akarok tisztességtelen lenni - átgondolást, töprengést, aggódást kíván. Ezért a felületesség önmagában is tisztességtelenség veszélyével jár. Továbbá a tisztességesség, hogy állandóan az igazságosságra törekszünk, azaz akkor sem lopunk-csalunk, ha az nem jár lebukásveszéllyel. Akkor sem ártunk másnak, ha annak következményei nem negatívan, de pozitívan érintenek minket. És, hogy betartjuk a megállapodásokat. Ez tehát a tisztességesség, a becsület. Könnyű azonban ezeket kijelenteni, de annál nehezebb a gyakorlatban is érvényesíteni.

A megállapodások betartása, a tisztességesség minimuma, de ezért ez sem ennyire egyszerű.

Életünk nem más, mint a különböző megállapodások hatalmas és zavaros halmaza. Vannak írott és íratlan megállapodások. Sőt a megállapodások nagyobb részéről nincs is konkrét egyezség, még szóbeli sincs. Pl. ilyen-olyan közösségekbe tartozunk, és ezen közösségek szabályait, normáit akkor is betartjuk, ha erről kifejezetten nem is állapodunk meg.

Továbbá van önkéntes, és van, kényszeríttet, (nem önkéntes) megállapodás. És van tisztességes, igazságos, és van tisztességtelen, igazságtalan megállapodás. És van, mondjuk így: vitahatóan önkéntes és tisztességes megállapodás. És ez az utóbbi (az éremnek két oldala van) a legnagyobb bökkenő. Mert az igaz, hogy a megállapodást be kell tartani, de hozzátehetjük: amennyiben a megállapodás nem kényszerű, és amennyiben tisztességes. De a megállapodások jelentős része nem egyértelműen önkéntes és tisztességes, vagyis az értelmezésük nagyon is egyedi, szubjektív. Ezért fontos, hogy a megállapodások, átgondoltak átbeszéltek legyenek. Vagyis az első lépés mégis az átgondolt tüzetes megbeszélés, megállapodás lenne, de manapság ezzel is gondok vannak.

Nem írhatunk minden megállapodásról szerződést, egyébként ez már a jog területe lenne. De el kell beszélgetnünk, el kell mondanunk a saját szempontjainkat (akár kritikánkat), és meg kell hallgatni a másik fél szempontjait (akár kritikáit) és azokat komolyan kell venni. Minden félnek jóindulatúan, kompromisszumképesen kell a másikhoz viszonyulni.

De itt előjön még egy bökkenő: mi van, ha ez a jóindulatú, kompromisszumképes viszonyulás mégsem egyenlő, mert nem is lehet pontosan egyenlő.

Már azért sem mert a dolgok megítélése, szükségszerűen szubjektív.

Lehet hogy szűk fantáziám, de mindig ez a két gondolat jut eszembe:

Az egyik: az őszinte nyugodt, tüzetes megbeszélés.

Valamint: az önzetlennek a rá nézve negatív hatású kisebb egyenlőtlenséget be kell nyelnie, vagyis az önzetlen legyen nagyvonalú. Ennek azonban kétségkívül van egy határa.

És akkor rátérek erre a féligazságra: tulajdonképpen fölösleges az erkölcsről ennyit filózni, mert döntően csak arról van szó, hogy a munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal járnak.

Az igaz hogy az emberi kapcsolatok döntően munkakapcsolatok. Igen kevés olyan kapcsolat van, amelyben nincs több-kevesebb munkakapcsolat. A munkahelyi kapcsolatok egyértelműen munkakapcsolatok. Az üzleti, kereskedelmi kapcsolatok is munkakapcsolatok. De a családi és a lakóhelyi kapcsolatok is jelentős részben munkakapcsolatok. És még lehetne sorolni a munkakapcsolatokat.

Az is igaz, hogy a munkakapcsolatok szükségszerűen konfliktusokkal, nézeteltérésekkel járnak. Pl., te azt a megoldást tartod jónak, én pedig ezt. Te úgy szeretnéd csinálni, én pedig így. Pl. szerinted általában te alkalmazkodsz többet, az én akaratom érvényesül, szerintem éppen fordítva van. Pl. szerinted te adod a többet (munkát, pénzt) te hozod a nagyobb áldozatot, szerintem meg én adom a többet. Ezekhez hasonló konfliktusok szükségszerűen előjönnek egy munkakapcsolatban.

Ami viszont nem igaz: akkor nem is szükséges az erkölcsről gondolkodni. Mert a felsorolt munkakapcsolati konfliktusok sem mások, mint erkölcsi problémák.

A jó és tisztességes munkakapcsolatok lényege, szintén: a tüzetes nyugodt megbeszélés. És az, hogy a megbeszélt megállapodást viszont be kell tartani.

És talán még ezt is hozzátehetjük, mivel sok szolgáltató főnöknek érzi magát: mindig a megrendelő, a pénzfizető óhajának kell teljesülnie, a szolgáltatónak is el kell fogadnia ezt a kiindulást. Illetve, persze nem köteles a megállapodást megkötnie. De a megállapodások ilyen kiindulásból jöhetnek létre, ha létrejönnek: nekem megrendelőnek ez a kívánságom, és ezért ennyit fizetek. Vagy, én, mint szolgáltató, ha elfogadtam a megállapodást, akkor köteles vagyok azt betartani, nemcsak annak tényszerű tartalmát, de szellemiségét is, vagyis azt, hogy én vagyok az alárendelt kiszolgáló. Persze az állam, az állami intézmények is szolgáltató. Az állampolgár megrendelő és pénzfizető, azaz adózó.

De itt megint visszakanyarodhatunk az alapos átbeszélésre, amire manapság nincs idő.

A munkakapcsolati konfliktusok (munkaközösségek problémája) középpontjában általában az áll, hogy ki legyen a főnök, hogyan viselkedjen a főnők. Mert főnökre a hatékonyság miatt szükség van, igaz nem mindig. Annak, hogy munkakapcsolatban általában szükség van főnökre semmi köze, e tanulmányban gyakran emlegetett népi, nemzeti (rendszertani) demokráciához. Szóval, ki legyen a főnők, és hogyan viselkedjen a főnők – ezen is érdemes alaposan és tudományosan elgondolkodni.

Manapság elég furcsa, kifordított életet élünk. Sokat dolgozunk, de a munkánk nagyobb része a szemétbe kerül, nem éppen mi dobjuk ki, mi mások munkáját, termékét dobjuk ki, a miénket pedig mások dobják ki. Vagy, és: undorodunk a fizikai munkától, de kondi-terembe járunk. Vagy, és: hajszoljuk az élvezeteket, de az undorig, és az egészségtelenségig eltelítődünk velük.

Vagy, és: rengeteget locsogunk-fecsegünk csak éppen semmi fontosat. Nem beszélünk az érzelmeinkről. Nem beszélünk a komoly társadalmi problémákról. Nem beszélünk az erkölcsi problémákról sem. És többek között nem beszéljük át a megállapodásainkat sem. A mai ember valahogy irtózik a komoly témáktól, sőt ami ennél is rosszabb: fölösleges akadékoskodásnak tartja.

Sokszor megkaptam: maga egy akadékoskodó, körülményes, idegesítő ember. Siessen már nincs időm erre a tesze-toszaságra. Rohanok dolgozni, vagy éppen vásárolni. Vagy éppen locsi-fecsizni, vagy tévét nézni. Vagy a rohanástól elfáradva, rohanok valami agykikapcsoló szórakozóhelyre, aztán másnap kábán újrakezdem az egész értelmetlen rohanást. Mi modern emberek már nem tudunk személyesen, komolyan egymással elbeszélgetni. Anélkül, hogy az okokat elemezném (sok ok jut eszembe), megállapítom: ez egy súlyos alapvető hiba. Lehet, hogy így soha nem alakul ki a magasabb szintű erkölcs, sőt folytatódik hanyatlás.

Visszatérek azonban a szükségszerű munkakapcsolati konfliktusokra, és általában az erkölcsi problémákra. Mert az alapprobléma mégis ez: lezserül nevetve legyintsünk egyet (ez csak egy szükségszerű, nevetséges konfliktus nem kell belőle ügyet csinálni), vagy mérlegeljünk, gondolkodjunk, töprengjünk, tépelődjünk, és alaposan beszéljük át a dolgokat. De az első kérdés mégis ez: egyáltalán képesek vagyunk szinte minden konfliktus után jót nevetni, lezserül legyinteni? Azt gondolom, az embert nem ilyen fából készítette a természet.

A másik kérdés pedig ez: rendben van jót nevetünk és lezserül legyintünk, de ez nem a gazemberek, az önzők világát hozza el? De bizony, sajnos azt hozza el.

Önzetlenség, jóindulat, szeretet és a másvilági megítéltetés. C/30 ábra.

Minden hablatyolásnak tűnik, ha nem próbálom meg közérthetően vázolni, milyen is lesz ez az általam elképzelt menny, ill. pokol.

Természetesen ez csak egy hasonlat. Mindenkinek van egy másvilági halacskája, amely gyűjti az önzetlen és önző érzéseit, és várakozik a lélekre. Ha önzetlen érzések érik a halacskát, akkor csodák tengere felé uszikál, ha önzők, akkor a borzalmak tengere felé.

De igazából csak akkor indul el, amikor meghal az ember és átszáll a lelke, a minimális tudata a halacskába. Ennek halacskának alig van értelme, esze, viszont az érzései, azért elég élesek. Szóval, ha meghal az egyén, akkor átszáll a lelke és elindul halacska, vagy a csodák tengerében, ahol minden kellemes ahol jó meleg a víz, ahol mindenféle finomság van, ahol minden barátságos, ahol vannak társai. Vagy a borzalmak tengerében indul el, ahol jeges a víz, ahol nincs kaja, vagyis éhezés van, ahol félni kell, ahol jobb híján egyedül van, kivéve egy-két ragadozót, ahol be van zárva, minden kellemetlen, stb.. Persze vannak fokozatok, vannak viszonylagos középutak is. Az egyén halacskája úgy 100-200-esetleg 300 évet uszikál, vergődik és miután lerótta a bűneit, vagy éppen magkapta a jutalmát eltűnik a halacska.

Egy másik hasonlat szerint a jó lélek abszolút egészségesen, boldogan, elégedetten lebeg a meleg barátságos fényözönben, és bár nincs látása hallása, stb., mégis gyönyörű zenét hall, csodálatos tájakat lát, illatokat érez. A rossz lélek pedig süketen, vakon (ő valóban nem lát, hall, szagol) betegen fájdalmak között reménytelenül boldogtalanul bolyong, botorkál a hidegben.

Lehet, hogy jó és a rossz lelkek nem valóságosan fognak bolyongani, csak olyan „injekciót” kapnak a természettől, amitől a leírtakat fogják érezni. A jó lélek csodálatos álmokat lát, és a kívánságait is megkapja álmában, a rossz lélek pedig rémálmokat kap.

Tudományosan viszont nagyjából a következőkről van szó: a tér, pontosabban az anyag, az ősanyagtenger egy speciális behatárolt darabja, amely minimális öntudattal rendelkezik, az egyén öntudatával, de koncentráltan, összevontan képes érezni a kellemes és kellemetlen érzést – ez alkotja a jó ill. a rossz lelket, ill. ezek fokozatait. Mindez egy olyan anyagban (erőtérben, energiamezőben) van, amit az ember konkrétan nem ismer, és amelyben mivel ismeretlen látszólag csodálatos dolgok történnek. De itt csak az történik, hogy az alapérzések, az összevont kellemes és kellemetlen érzés, önmagukban, élő szervezet nélkül áramlanak. Adott esetben az érzés-energiamezőből beáramlanak az előbb említett behatárolt öntudattal rendelkező, behatárolt energiatérbe, a kvázi jó, ill. rossz lélekbe.

És hogy valami ehhez lényegében hasonló létrejöhet, (lehetséges és nem biztos, a valószínűsége csak közepes), azt próbálom bizonygatni a következőkben.

A önzőség, önzetlenség egyféle meghatározása. Az önzőség, önzetlenség egy összefoglaló, jelképes elnevezés. Az önzés, önzetlenség bár van egy jelentős érzelmi aspektusa, nem kizárólag érzelem. Az egyénbe kialakuló olyan lényeg, amely fizikailag, de egyelőre érzékelhetetlenül, mérhetetlenül kiáramlik az egyénből. Ugyanakkor olyan lényeg, amely a cselekvései lényegét meghatározza.

Ismételt fejezetrész.

Az érzés érzelemvilág alapvetései.

A bejövő és kimenő érzelmek összefüggései.

Az én elméletem szerint az embernek vannak bejövő érzései, érzelmei és kimenő érzelmei. Pl. a fájdalom, a savanyú íz érzékelése, a viszketés stb. kívülről érkező kellemes, vagy kellemetlen érzés még akkor is, ha azt az egyén belülről érzi. Pontosabban érkezik egy információ, az szinte automatikusan kinyit egy érzésszelepet (pl. a savanyú íz érzésszelepét) és ekkor kívülről beárad a kellemes, vagy kellemetlen érzés. Pontosabban, ha túl erős az információ, maróan savanyú dolgot kóstolunk, akkor kellemetlen érzés árad be, ha enyhén savanyút kóstolunk, akkor kellemes érzés árad be.

De mi helyzet, pl. a düh, a sértődöttség, a félelem, a bánat, a feszültség érzelmével, mint kellemetlen érzelmekkel. Vagy pl. megnyugvás, a győzelem, a feszültség-feloldódás érzelmével, mint kellemes érzelmekkel (lelki érzésekkel).

Talán ezeknél nem annyira automatikusan nyitnak ezek az érzésszelepek. Az agy, az értelem szelektál. Egyébként pedig a folyamat hasonlóan folytatódhatna, mint ahogy folyik pl. a testi érzések vonatkozásában. (Minden érzés alapja, hogy ellenünk, a biológiai életünk, egészségünk, és kellemes életünk ellen támadás érkezik, avagy a támadás megszűnése történik, avagy, nem támadás de támogatás érkezik. Az „ellenünkbe, értünkbe ” beszámolom családi érzésünket, vagyis a családunk ellen való támadásokat, ill. család támogatásáról szóló információkat. A testi érzések többnyire a természet felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Az érzelmek, a lelki érzések azok többnyire az emberek felől érkező támadásokról, támogatásokról szólnak. Ez utóbbiakat azonban, több okból eltorzítva, általában eltúlozva érezhetjük.)

De van itt még egy kérdés. Azt mondtam, hogy az önzőség, a gyűlöletet, a rosszindulat, kimenő érzés. De az önzetlenség, a szeretet, a jóindulat is az.

De pl. a rosszindulat a gyűlölet nagyon is hasonló érzés, mint a düh.

Azt gondolom szét kell választani a rövid távú dühöt, az önvédelemből, ellentámadás reflexéből adódó dühöt, a hosszabb távú haragtól gyűlölködéstől. Az egyik bejövő érzés a másik már kimenő érzés, de kétségtelenül e vonatkozásban átfedés, összemosódás áll fenn, legalábbis az ember számára.

De pl. a pökhendiség, nagyképűség, kevélység, önteltség, ebből adódó közömbösség, felületesség is önzőség. Ez nem düh, nem félelem, nem bánat, nem feszültség.

Viszont az öntelt ember, másképpen értékeli a személyére vonatkozó támadást.

Vagyis kimenő érzésünk beállít egy önző, vagy önzetlen személyiséget, jellemet és ehhez képest érzi az egyén az ellene szóló támadásokat ill. támogatásokat. És ekkor már eltorzulva jelentkezhet a düh, a félelem, a bánat, a feszültség, mint bejövő érzés. És van még egy torzító tényező, az önmagában levő túlérzékenység, a túlzott sértődékenység, a túlreagálás, az önhergelés.

Tehát az érzelemtorzítás a következőkből eredhet. Eredhet az önzőségből, önteltségből és eredhet egy túlérzékenységből, ill. a kettő ötvözetéből.

Visszatérve azt is megállapítható, hogy a bejövő érzelmeket, pontosabban ezen szelepeket is képes az ember az értemével önálló akaratával valamennyire szabályozni, azok nem legyenek ok nélküliek, túlzottak, tehát itt mértéket képes az ember szabályozni. Tehát azt szinte lehetetlen szabályozni, hogy most a félelem helyett pl. örömet érezzek, de félelem mértékét valamennyire képes szabályozni. És ugyanígy a düh, a bánat, stb. mértékét is képes az ember valamennyire szabályozni. És a kimenő érzéseket is képes az ember értelmével és önálló akaratával szabályozni, sőt ezt képes megváltoztatni is. Vagyis itt az önzőséget átfordíthatja akár önzetlenségbe is.

A következő is megállapítható. A bejövő érzelmek és a kimenő érzelmek sok szálon összefüggnek, az ember csak hosszas okoskodás alapján és akkor is csak bizonytalanul képes ezeket szétválasztani. De, a szerintem létező érzésmechanizmus ezen érzések szétválasztása alapján működik, tehát ez a mechanizmus pontosan szétválasztja ezen érzéseket.

Most pedig egy pár alapvetés, mielőtt folytatnám.

Érzések, érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nincs életre való motiváció. Érzések érzelmek nélkül (beleértve a kellemetlen bejövő érzéseket, érzelmeket is) nem vagyunk képesek az életet átérezni, tehát érzés nélküli élettelenek lennénk. Ezek miatt és más dolgok miatt sem törekedhetünk arra, hogy minden szempontból érzéketlen legyünk. De azt sem lehet elérni, hogy a kellemetlen bejövő érzéseket megszüntesse az ember, és csak a kellemes érzések maradjanak. Már azért sem, mert a kettő egymás tükrében működik. Illetve, esetleg egy általános érzéketlenséget lehet elérni, de akkor a kellemes érzések is csökkennek.

Akkor mire törekedhet az ember?

Arra mindenképpen törekedhet, hogy önzetlen, jóindulatú legyen ill., ne legyen önző, rosszindulatú, gyűlölködő, öntelt, közömbös felületes.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzelmeket, a lelki fájdalmakat kordába tartsa, az indokoltság határán belül tartsa, adott esetben csökkentese. Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemetlen érzéseket, a lelki fájdalmakat különböző módszerekkel, technikákkal feloldja, feldolgozza. Egyébként, az indokoltság határán belül tartás és feloldás technikái szorosan összefügg.

Arra is törekedhet, hogy a bejövő kellemes érzéseket észrevegye, átélje. Ugyanis a másik jellemző baj, hogy a kellemes érzések, az örömérzések felett hajlamosak vagyunk elsiklani.

Az érzelmi világ a sértődés, az érzékenység, ebből eredő gyűlölet, utálat szempontjából.

Ez egy kicsit más megközelítése a dolgoknak, mert a sértődésnek, érzékenységnek van egy önvédelmi aspektusa. De megint a kályhánál, vagyis az evolúciónál kezdem.

Az egyszerű állat érzésvilága talán így működik. Van benne egy eredendő, egy ösztönös vágy, az életre, és kellemes jó életre. Ha ez ellen bármilyen támadás, veszélyeztetés érkezik, akkor az első reakció ennek a megállapítása. Ez nevezhető kezdetleges sértődésnek.

A sértődés egy bejövő érzés, embernél pl. mellkasi nyomással, gyomortájéki nyomással, stb. jár. Mit érzünk, ha „ok nélkül” megsért a szomszédunk pl. nem köszön. Vagy kollégánk sértő megjegyzést tesz ránk. Vagy családtagunk nem hív meg minket egy összejövetelre, vagy nem jön el. És még nagyon hosszan, ezerszámra lehet sorolni a példákat. Szóval megsértődünk. Ez szelektálódik később dühre, bánatra, feszültségre, kevésbé félelemre. Viszont kialakulhat bennünk reakcióként a gyűlölet az utálat is. Ezt én már a kimenő érzelmek közé tettem, bár vannak átfedések.

De visszatérve az állatokra: a támadást követő első érzés, a „kezdetleges sértődés”. Az állatoknál is később szelektálódik ez pl. dühre (ellentámadási érzésre és ellentámadási program beindulására). Vagy félelemre (védekezési menekülési elbújási érzésre és ezen programok beindulására). Megjegyzem a cselekvési program nem sokat ér érzésmotiváció nélkül. Ha megszűnik a sértődés, a feszültség (a félelem, düh, stb.), akkor jön az örömérzés, megnyugvás, stb.

Egy másik vonulat, még mindig az egyszerű állatokról van szó. Mindig vannak aktuális vágyak, pl. éhség, fázás, stb.. ezek a vágyak feszültséget okoznak, ha nem sikerül a megszüntetés, akkor fennmaradhat a feszültség, illetve a fejlett állanál már félelemre, vagy dühre, vagy esetleg bánatra szelektálódhat az érzés. Ha sikerül a vágyat kielégíteni, akkor megszűnik a feszültség, a félelem, düh, bánat, és jön az örömérzés, megnyugvás, stb..

Mi a helyzet az emberrel?

Az embernek nagyon sok, már intellektuális vágyai is vannak. Az ember nemcsak a jó kellemes életre vágyik, hanem arra is, hogy a közösség megbecsült tagja legyen. (A fejletlen állatoknál ez nincs, a fejlett állatoknál már részben megtalálható.) Tehát nemcsak az a sértés, ha testi, anyagi vonatkozású támadás érkezik, hanem az is, ha a közösségi megbecsülést veszélyeztető támadás érkezik. Az embernél ebből ered pl. az igazságossági igény, ill. érzés.

Az ember sokat gondolkodik az érzelmekkel kapcsolatban, fejletlen állat alig.

Az embernél alakul ki jellemzően a tartós sértődés, a tartós harag, gyűlölet, utálat. És az ember az, aki el tudja túlozni, túl tudja értékelni a támadást. Az ember átlagosan (egyesek nagyon, mások kevésbé) túlérzékeny, túlságosan sértődékeny. De nem szabad elfelejteni a túlérzékenység a sértődékenység eredhet egy öntelt, önző jellemből is.

A folyamat, jellemzően a következő.

Túlérzékenységből, vagy önteltségből, önzőségből az ember ártatlan történéseket is ellene irányuló támadásoknak vél, felértékeli az ellene irányuló „támadásokat”. Majd kialakul az emberben, a másik ember (emberek), a sértők a támadók iránt egy ok nélküli, túlzott sértődés, gyűlölet, utálat, jobb esetben egy félelem, tartózkodás, bánat vagy rövid távú düh.

De azért egyáltalán nem mindegy, hogy túlérzékenységről vagy önteltségről, önzőségről van szó. És az sem mindegy, hogy gyűlölet, utálat alakul ki, vagy csak tartózkodás, félelem, rövid távú düh, bánat alakul ki. Az szerintem elfogadható, ha vélt, vagy valós rosszindulatúakkal szemben kialakul egyfajta tartózkodás, távolság tartás. Ha viszont a tartós sértődés (kérdés hogy van e tartós sértődés) ill. gyűlölet, utálat alakul ki, akkor elkezd a másik ellen ártani, elkezdi a másikat sértegetni, bántani. Gyakran kialakul a kölcsönös gyűlölet, és egyre inkább elfajul a kapcsolat.

Lenézzük, vagy haragszunk, vagy átmenetileg megorrolunk (nem mindegy) a másik embere, mert ő szerintünk megsértett bennünket. Miatta nem érezzük jól kellemesen magunkat, őt okoljuk, hogy nem kapjuk meg a nekünk járó megbecsülést, de mindez gyakran csak mi túlérzékenységünkből ered.

Kitérés keresztényi megbocsátásra.

A másnak ártás bűn, a bűnt pedig meg kell büntetni, bármi is legyen az indítéka, pl. túlérzékenység, vagy más. Illetve az indíték, olyan enyhítő vagy súlyosbító körülményként jöhet szóba, amely kevéssel módosítja a büntetést, mert a büntetésnek elsősorban az okozott ártással kell arányosnak lenni. A keresztény megbocsátásnak több vonatkozása van. Pl., hogy a büntetésnek arányosnak kell, lenni. A büntetés nem lehet kínzás. A bűnüst nem gyűlöli a kárvallott, sem az ítélő, de az arányos büntetéstől nem tekint el. A keresztény ember a bűnöst is megpróbálja megérteni, megtévedt (esetleg túlérzékenynek) embernek nézni, de ez sem enyhít az arányos büntetésen. Mindaz, amiről itt beszélek, az erkölcs kategóriájába tartozik.

Kétségtelenül az egyén nem képes pontosan megállapítani, hogy mi történt, miért alakult ki a konfliktus.

A másikat, de saját magát is képtelen tárgyilagosan megítélni, főleg ha közvetlen résztvevője a konfliktusnak.

Természetesen a súlyos ártásokat meg kell ítélni, meg kell ítélni, ki az eredendő rosszindulatú, ki az önző, öntelt és ki a túlérzékeny. És ki a szenvedő, a bűntelen, aki jóindulatú, és aki még abban sem hibás, hogy túlreagálta a dolgokat. Mindezt leginkább egy kívülálló, elfogulatlan képes objektívan megítélni. Ezt teszi a földi igazságszolgáltatás, bár a lelki sértések el vannak hanyagolva. És ezt teszi a másvilági igazságszolgáltatás. De itt az egyén, szinte hetente előforduló konfliktusairól, sértődéseiről, lelki fájdalmairól van szó.

Ezt is meg kell oldani az embernek, nemcsak a földi igazságszolgáltatást.

A következőkből is kiderülhet, hogy az érintett egyén szinte képtelen pontosan felmérni a helyzetet. Gondoljunk bele, szinte nincs olyan ember, aki azt mondaná, igen én önző, öntelt alak vagyok, és csak kevesen vannak, akik elismerik, hogy ők túlérzékenyek, sértődékenyek. Márpedig ez matematikailag is lehetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg sértődés, konfliktus harag van. A konfliktusokat, veszekedéseket, gyűlölködéseket valakik okozzák, az egyszerűség kedvéért a felét az önző, öntelt és ezért érzékeny emberek okozzák a másik felét, pedig az egyszerűen túlérzékeny emberek okozzák. Az emberek döntő többsége azt gondolja, hogy ő jogosan haragszik, a másik a hibájából történt a konfliktus, de persze ez lehetetlen, vagyis az ember többsége, kétharmada téved. És mivel a komoly, alapos pártatlan kívülállók bevonásával történő vizsgálat lehetetlen (az esetek többségében), rá kell ébredni: az emberek (beleértve magamat ) is képtelenek ezen konfliktusokban tisztán látni.

A lelki fájdalmak csökkentése, oldása, a mással szembeni elnézéssel, az önmagaddal szembeni kritikával. Másképpen: a lelki fájdalmak csökkentésnek kiindulópontja, hogy aki ok nélkül túlzottan, önhergelve, tartósan dühös gyűlölködik, ő voltaképpen önmagát, bünteti. Aki ok nélkül, önhergelve túlzottan fél, bánatos, feszült, stb., ő is önmagát bünteti. Ugyanis ezek kellemetlen érzések.

De kezdjük onnan az okfejtést, hogy a primer (elsődleges, de átgondolatlan) logikából pont az ellenkezője derül ki. A lelki fájdalom okozását „kend rá” a másik emberre, önmagadat pedig mentsd fel és csökken a lelki fájdalmad. Csakhogy ez nem igaz. De manapság a közfelfogás is ez: magaddal szemben légy elnéző. Mondogasd magadnak: nem én vagyok a hibás – tanácsolják a pszichológusok. Ezek szerint senki nem hibás de akkor mi lesz a felelősséggel?

És egyébként ez a primer logika szerint is lehetetlen: senki nem hibás. De nézzük, mihez vezet, ha valaki önmagát felmenti, és a másikat okolja. Ahhoz, hogy másikat elkezdi ok nélkül gyűlölni, jobb esetben csak túlzottan fél a másiktól, bánatos, a másik miatt, stb., ezek pedig kellemetlen érzések, tehát az illető nem szabadul meg a kellemetlen érzéseitől. Ráadásul, ha elkezdi a másikat gyűlölni, akkor az valószínűleg viszonozza ezt és kialakulhat egy életet megkeserítő konfliktus. Tehát ez így nem megoldás.

Az kétségtelen hogy az sem jó, ha az ember önmagát kezdi el gyűlölni. De azért önmagával szemben lehet kritikus.

Mindebből kialakul az a gondolatsor, amely leginkább oldja, csökkenti a lelki fájdalmakat, sértéseket. Ez pedig valahogy így szól.

Nem vagyok képes tárgyilagosan látni, lehet, hogy ő kevésbé hibás, és én is hibás vagyok. Lehet hogy ő csak egy túlérzékeny ember. Valószínűleg én is hibáztam, pl. itt és ekkor. Hibáztam, mert én is emberből vagyok, de megpróbálom helyrehozni a hibám, legalább úgy, hogy máskor elkerülöm a hibát. És semmiképpen nem gyűlölöm a másikat, legrosszabb esetben elkerülöm, távol tartom magamtól, amennyiben nem lépi át a másnak ártás határát.

Másik ismétlés.

Nem gonosz, csak önző (védi a magét) hallani gyakran.

Most már hogy jó összekuszáltam (és még össze is fogom kuszálni) az önzetlenség, jóindulat szeretet fogalmát, nem ártana valamivel tisztább maghatározást létrehozni.

Az biztos, hogy ez egy összefoglalónév: önzetlenség, jóindulat, szeretet (ill. önzőség, rosszindulat, közömbösség, gyűlölet). Nem egy, ill. három tulajdonságról van szó, hanem sokról. Ez egy olyan tulajdonsághalmaz, követelményhalmaz, igényhalmaz, érzéshalmaz, erkölcshalmaz (attól függően milyen aspektusbók vizsgáljuk) amelyből összeáll az ember (fejlett élőlény) kiáramló érzésenergiája. Másképpen, érzéshalmaz, gondolati halmaz, közlési halmaz, cselekvési halmaz.

Természetesen ez, mint minden más e tanulmányban az én elméletem.

Általában megérezzük, hogy embertársunk jóindulatú, vagy rosszindulatú velünk szemben még akkor is, ha szavai és gesztusai ezt nem árulják el egyértelműen. Az önzetlenség, jóindulat, szeretet nemcsak arról szól, hogy az ember milyen velünk szemben, hanem általában milyen az emberekkel szemben milyen a világgal szemben. Össze lehet rakni bizonyos részleteket, de az önzetlenség, jóindulat, szeretet kialakulásának létrejövetelének bonyolult mechanizmusát én nem tudom még csak vázolni sem. Még egyszerűbb belső mechanizmusokat sem tudok vázolni, és a tudomány sem tud vázolni. A gondolkodás bonyolult mechanizmusa, ez érzés bonyolult mechanizmusa, a program bonyolult mechanizmusa a fiziológia mechanizmus (testmechanizmus) segítségével összekapcsolódik és a három bonyolult összekapcsolódásból egy még bonyolultabb mechanizmus, jön létre. Sőt ezt a kavalkádot tovább bonyolítja, a testmechanizmus egyedisége. Itt jut eszembe: a tudomány szinte végtelen, de ha véges is lenne, az ember még az út elején jár. A tudomány egyik nagy ága, az ember ismetere, természetesen szintén, szinte végtelen. Egyelőre az ember még ott tart az ember, hogy bizonyos mozaikdarabokat megpróbál nagyjából a helyére tenni.

Bizonyos mozaikdarabok. Önzőség pl., ha az ember a kelleténél többet foglalkozik magával. Lehet, szerintem valószínű, hogy amikor magával foglalkozik egy önzőségi energia képződik. Lehet, hogy amikor másokkal foglalkozik, akkor egy önzetlenségi energia, keletkezik. Önzőségi energia keletkezik, ha másokkal szemben közömbös, még nagyobb, ha másokat megvet, önmagát túlértékeli (önteltség). Talán még nagyobb önzőségi energia keletkezik, ha másokat gyűlöl. A mások alatt nemcsak a közeli ismerősökre kell gondolni, hanem általában az emberekre.

Ugyanakkor az érzésmechanizmus közepes állapota (nincs önzőség, és önzetlenség sincs) akkor jön létre, ha bizonyos fokig önmagunkkal is foglalkozunk. Tehát a közepes állapot egy bizonyos szintű, elégséges önmagunkkal való foglalkozás, ehhez képest jön létre a kelleténél több, magunkkal való foglalkozás (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben) ill. önimádat által az önzőségi energia. Az önzetlenségi energia egyik feltétele, hogy közepesnél, a kelleténél ne foglalkozzunk magunkkal többet (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben). Viszont ez még nem jelenti azt, hogy másokkal foglalkozunk. Az önzetlenségi energia nagysága attól függ, hogy másokkal mennyit foglalkozunk, de ennek inkább az intenzitása számít és nem az ideje. És természetesen számít a foglalkozás iránya, vagyis hogy az ártó, vagy segítő, javító szándékú.

Összefoglalva, ha magunkkal a kelleténél többet, másokkal pedig a kelleténél kevesebbet és kisebb intenzitással foglalkozunk (érzelemben, gondolatban, közlésben, cselekvésben), akkor önző (rosszindulatú) energia keletkezik. Ha másokkal való foglalkozás ártó szándékú, akkor is önző (rosszindulatú energia keletkezik. Természetesen különböző nagyságú önző (rosszindulatú) energia képződhet. Ha magunkkal nem foglalkozunk a kelleténél többet, de másokkal (javító, segítő szándékkal) sokat és intenzíven foglalkozunk (érzésben, gondolatban, közlésben, cselekvésben), akkor önzetlenségi (jóindulat, szeretet) energia keletkezik. Természetesen különböző nagyságú önzetlenségi (jóindulatú, szeretet) energia képződhet.

Az energia valószínűleg az érzelemaspektusból keletkezik, viszont ez nehezen mérhető, a cselekvés aspektus viszont arányos az érzelemaspektussal, és a cselekvés már jobban mérhető. Tehát ez emberből, az egyénből állandóan, minden másodpercben (kivéve talán az alvás) áramlik ki valamilyen nagyságú önző, vagy önzetlenségi energia.

És van itt még egy tényező, csak az őszinte, legbelső, igaz érzelmek számítnak. Azért nem születhet a gondolati aspektusból az önzési, önzetlenségi energia, mert a gondolatok gyakran tévesek. Azok a legbelső érzelmek számítnak, amikkel sokszor az egyén sincs tisztában. Érdekes módón, azonban cselekvések többnyire követik az őszinte, igaz érzelmeket. Az önzrikáló, önhergelő (lényegében önző indíttatású) magával és nem másokkal foglalkozik, még akkor is ha ez az önhergelés, önzetlenségi, vagy igazságosságkeresési aspektusból ered.

Mindezt pl., le lehet fordítani úgy, hogy aki öntelt, aki irigy, aki nagyravágyó, aki kapzsi, aki mohó, aki lusta, stb. az önző. Aki másokkal szemben felületes, figyelmetlen, ő másokkal szemben közömbös, ő is önző. Aki másokért nem aggódik az is önző. Aki másokat megvet, szolgának tart, vagy netán gyűlöl az is önző. Aki mások érdekét nem nézi, mások érdekében nem hoz áldozatot az is önző. Ezek önző, rosszindulatú, szeretet nélküli emberek. És miközben ilyen az ember, aközben önzőségi energia képződik, amely kiáramlik az emberből. Illetve ennek vannak fokozatai.

De úgy is le lehet fordítani, hogy ezek az emberek, hajlamosabbak az igazságtalanságra, és a másoknak ártásra, még ha az áttételes is, (és ez általában realizálódik is), tehát erkölcstelen emberek.

És a másik oldal, aki jószívű, segítőkész, érdekli az emberek a társadalom sorsa az önzetlen. Aki nem nagyravágyó, nem öntelt, nem kapzsi, de mértékletes, szerény az önzetlen. Aki másokkal szemben figyelmes, átgondolt, aki lelkiismeretes az önzetlen. Aki aggódik másokért az önzetlen. Akinek mások érdeke fontos, aki másokért is hajlandó áldozatoz hozni az önzetlen. Aki legyőzi a gyűlölködést az önzetlen. Az önzetlen nem akar másnak ártani és általában nem is árt, az önzetlen igazságos, az önzetlen erkölcsös. És miközben ilyen az önzetlen ember, önzetlenségi energia keletkezik.

Nagyjából erről van szó, de ennél azért szerteágazóbb a probléma.

Ez csak az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás részről szólt, hiányosan, vázlatosan.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

1. Az emberen belüli mechanizmus. Ebből áramlik ki az önzőségi, önzetlenségi érzésenergia a külső érzésmechanizmusba. És ez fogadja a kellemetlenségi érzésenergiát. Tehát két fő részből áll.

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát. Ebben zajlódnak a halál utáni folyamatok.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

De mindenek előtt tisztázni kell, mi az önzés, önzetlenség, ill., hogy miért fontos. És persze tisztázni kell, hogy mi a kellemetlenségi érzés, érzésenergia, és miért fontos. És tisztázni kell, hogy miért feltételezhető egy ilyen összetett érzésenergia-mechanizmus.

Elmélkedés a természetről, Istenről, a bölcs és igazságos természetről, Istenről és az igazságtalan természetről, Istenről.

Én, mint egyszerű, korlátozott tudású ember így látom.

Isten léte azon kérdés eldöntése, hogy annak a hatalmas rengeteg alkatrészes, rengeteg tulajdonságú gépezetnek (az embert is beleértve), amelyet világmindenségnek-természetnek (egyszerűbben természetnek) nevezek, van e főtervezője (és egyben főmérnöke), vagy nincs, főtervező nélkül alakult ki.

Az nem kétséges, hogy a természet egy logikus, törvényszerűségek alapján működő gépezet, hiszen a természetben nincs káosz. Ha pedig logikus gépezet, akkor a természet önmagában, vagy Istennel együtt bölcs és feltehetően igazságos. Az ember számára ez a gépezet meghatározó, akár Isten nélküli természetről, akár Istennel együttes természetről van szó.

És a természet nagyon bonyolult gépezet. Isten fölöslegesen értelmetlenül teremtette volna a bonyolult természetet, ha nem a természeten keresztül akarna irányítani, alakítani.

Mindezért szerintem csak másodlagos kérdés Isten léte. A természet, kvázi Isten az ember számára.

(A nagygépezetben, a természetben egy kisebb gépezet a társadalom, a rendszer.)

Ha van főtervező (Isten) akkor az Ő célja is az, hogy hatalmas gépezet által valósítsa meg céljait. De mi lehet a természet, Isten célja? Az biztos, hogy kialakultak az önálló akaratú, értelmes élőlények (pl. a fejlett állatok) és annak is a legfejlettebb változata az ember. És az is biztos, hogy az ember nem él rosszabbul, kevésbé boldogan, mint elődei. Tehát a természet, Isten célja nem lehet a romlás, a szenvedés, mert a tendencia nem erre mutat. (Már rég elérhette volna az élőlények és az ember elpusztítását.) Így két variáció marad. Az egyik, hogy természetnek, Istennek nincs célja. A másik variáció: a természet, Isten célja, hogy a lehető legtöbb önálló akarattal rendelkező, értelmes és érző élőlény ember éljen egyre jobban, egészségesebben, igazságosabban, stb.. Akár ez a természet, Isten célja (valószínűleg ez), akár nincs célja, az embernek mindenképpen ez (az előző mondat) lehet a célja.

(Kétségkívül rengeteg viszony elképzelhető a természet, Isten és az ember között. Kihasználó, kísérletező, labilis, hol ilyen, hol olyan, maga sem tudja, mert az Isten, Istenek is érzelemmel rendelkezők, stb.. Egyes korábbi és jelenlegi vallások, több istenhitek ezen lehetséges viszonyokat felvetik. Vannak jó istenek és rossz istenek, Talán minden vallás lényege, hogy a jó szándékú, bölcs, igazságos Istennek (lehet az egy, vagy több) is vannak korlátai.

Az is felvethető, hogy a természet, Isten mennyire uralja a természetet, mennyiben korlátlan a hatalma. Vagyis számára vannak e véletlenszerűségek? Természetesen nem emberi léptékről van szó. Tehát a természet Isten bölcs, jó szándékú, igazságos csak ö sem tud mindent megoldani, az Ő akarata sem mindenható, számára is vannak véletlenek, kényszerhelyzetek, stb..

Egy harmadik felvetés, hogy az emberi élet mennyire valóságos, és mennyire fiktív. Lehet egy álom, egy film, stb.. Ebbe a témába sem megyek itt bele részletesebben. Viszont azt látni kell, hogy ezek fikciók elképzelések.)

A legvalószínűbb változat, és amit viszonylag biztosan tudok az, amit elmondtam, a természet az egy hatalmas logikus gépezet, stb., de még ebben is sok a feltételezés. El lehet menni még inkább a fikciók irányába, csak akkor még kétségesebb lesz az igazságtartalom.

Aki bölcs, aki jóindulatú, aki nem romból, pusztít, hanem épít, (a természet, Isten ilyen, hiszen létrehozta a hatalmas logikus gépezetet, a természetet, létrehozta az evolúciót, az emberi fejlődésben is segített), az igazságos is.

A természet, Isten bölcs és igazságos, ugyanakkor vannak természeti, Isteni igazságtalanságok ellentmondása és annak feloldása.

A látszat ellenére elég kevés természeti igazságtalanság van. Pl. egy gyermek árván, marad, mert a szülei felelőtlenek, az emberi hiba és nem a természet, Isten igazságtalansága. Az igazságtalanságok döntő része, nem természeti, Isteni eredetű, hanem emberi eredetű.

Egy gyermek betegen születik és korán maghal, az már a természet, Isten igazságtalansága. Mivel a bölcs, nem lehet igazságtalan, ez is indokolja a másvilági kompenzáció (ítélkezés) feltételezését, a másvilág feltételezését. A természeti, Isteni igazságtalanságok tehát nem biztos, hogy igazságtalanságok, mert ezek másvilági kompenzációja (ítélkezés) lehetséges.

(Az én elképzelésem szerint a másvilági kompenzáció, ítélkezés, a természet, az anyagi világ egy eddig feltáratlan mechanizmusa, amely azon alapul, hogy van érzésenergia, annak van áramlása.)

Mindig, untalanul előjön a bölcsesség, a jóindulat, a jó kellemes élet, a rendezett, törvényszerű működés (nem káosz), és az igazságosság összekapcsolódása, pontosabban az, hogy ezek feltételezik egymást. Csak együtt tudnak létrejönni, ha egy is kimarad, akkor a többi sem jöhet létre.

Ha nincsenek igazságossági törvényszerűségek, akkor az ember számára kaotikussá válik a világ, az élet. Mert, akkor a másnak fölöslegesen ártó életben marad jól él, a másnak nem ártó meghal. A ragadózó állat nem fölöslegesen árt másoknak, a saját életbennmaradását biztosítja. A rá vonatkozó igazságossági alapelv: csak annyit árts másnak, amennyivel saját életbemaradásod biztosítva van. Ha ezt nem tartja be, akkor ő is elpusztul. Az emberre más igazságossági törvényszerűségek vonatkoznak. Ha ezeket az ember nem tartja be, akkor elpusztítja, rombolja az életet és önmagát is.

Ha nincs káosz, akkor kell lenni igazságossági törvényszerűségeknek is. Az élethez szükségesek az igazságossági törvényszerűségek is.

Ugyanakkor a természet Isten célja az is lehet, hogy az embernek ne csak az önálló akarata, az értelme, a jóléte, az egészsége növekedjen, hanem a jóindulata is, az igazságossága is, azon tulajdonsága, hogy még a természeti, Isteni igazságtalanságokat is kompenzálja. Vagy másképpen a természet, Isten saját igazságtalanságait a másvilág, és az ember által is kompenzálja.

Persze sok kérdést fel lehet tenni.

Pl., ha van Isten, miért rejtőzködik? Pl. a természet, Isten miért rejtegeti a másvilág, a születés, halál titkát? Pl. miért hal meg az élőlény, az ember? Pl. miért nem ezer évig élnek az emberek? Stb., stb..

A természetnek sok titka van, pontosabban az ember nem direkt kapja meg a tudást, hanem fokozatosan értelmesedik. Vagyis nincsenek titkok, csak kevés tudás van.

De az sincs kizárva, hogy a természet, Isten is bizonyos fokig kényszerpályán mozog, bölcs és igazságos, de csak annyira képes, mint azt tapasztaljuk. A természet Isten ellenfele, akadályozója csak a káosz lehet.

Én hiszek a természet főtervezőjében és abban is, hogy valamilyen „csoda” folytán a személyes kapcsolat is lehetséges, tehát nemcsak a természetben, de Istenben is hiszek. Pontosabban, a természet szerintem egy létező (ez meggyőződés), az Istenben pedig reménykedem.

Néhány általános gondolat.

Akár van Isten, akár nincs, a természetet, a természet törvényeit (beleérve az embert, a társadalmat is), meg kell ismerni, tisztelni kell, és a regenerálás elve mellett óvatosan kell felhasználni.

A szinte végtelen, világ, és tudomány azt jelenti, hogy folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik a tudomány lényegi része, és folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik, az élet és a társadalom.

Akár van Isten, akár nincs, az embernek (egyénnek, társadalomnak, emberiségnek) ki kell tűznie azon lapvető legfőbb célokat (Pl. a lehető legtöbb ember éljen egészséges, igazságos, kellemes, önálló akaratú életet, stb..), amelyeket el akar érni, amelyek további célokat, feladatokat, elveket, társadalmi törvényszerűségeket jelentenek.

Az alapgondolat mégis az, hogy kell lenni másvilági igazságszolgáltatásnak, mert másvilági igazságszolgáltatás nélkül a természeti, Isteni, valamint az emberi igazságtalanságok miatt igazságtalan és egyben értelmetlen lenne az élet.

Ha pedig közvetlenül minden a természetből ered, Isten szinte csak a természeten keresztül jelenik meg, akkor a másvilági igazságszolgáltatás is természetből ered természeti törvényszerűségek alapján működik.

Az ember távoli célja az emberi és természeti, Isteni igazságtalanságok megszüntetése, ill. kompenzálása. De ez csak a távoli jövőben lehetséges, ha lehetséges. A jelenben fennállnak ezek az igazságtalanságok. Még talán az emberi igazságtalanságokra lehet mondani: ezek az ember hibái, és ezek elég gyorsan megszüntethetők, emiatt nem válik igazságtalanná, értelmetlenné az élet. De jogosan mondhatja pl. az a gyerek aki mozgássérülten jött a világra: igazságtalan és értelmetlen az élet, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás. Vagy az a szülő is jogosan mondhatja, akinek önhibán kívül szellemi fogyatékos gyermeke születik: igazságtalan és értelmetlen az élet, ha nincs másvilági igazságszolgáltatás. És a példákat még sokáig lehetne sorolni. Ha igazságtalan az élet, akkor értelmetlen is, hiszen akkor az ember jogosan ezt gondolhatja: az én és mindenki sorsa érdemtelenül alakul, akkor miért tervez, miért dolgozik az ember? Akkor mi értelme van a jóra törekvésnek, vagy a logikus gondolkodásnak, hiszen a sorsunk alakulása független attól, hogy mit gondolunk, mit cselekszünk. Tehát ha feltételezzük hogy igazságos és értelmes az élet, márpedig feltételezzük, mert tervezünk, mert logikusan gondolkodunk, mert a jóra törekszünk, mert dolgozunk, akkor kell lenni másvilági ítélkezésnek.

Az én elméletem szerint a másvilági ítélkezés nem természetfeletti, hanem nagyon is anyagi mechanizmus. Ezt csak azért emelem ki, mert sokak itt félreteszik a könyvet, mondván: ja ezt ismerem, tisztában vagyok a menny a pokol a feltámadás, stb. elméletekkel. Mások pedig ezt mondván teszik félre a könyvet: ja persze de én nem hiszek Istenbe, mennybe, pokolba, feltámadásba, szellemekbe, stb.. Ennek az elméletnek mindehhez nincs köze.

A lényeg, hogy az egyéni biológiai élőlényen (emberen) kívül van az érzésenergia-áramlás egy része. Csakúgy, mint a többi áramlás, információ, anyagcsere, gének kialakulása, az érzés is túlmegy a biológiai élőlényen, benyúlik az anyagi világba, és valamiféle körforgás jön létre. Még a gének is, hiszen az őseitől kapja az egyén, és az utódainak adja tovább. Az információ pedig az érzékeléssel bejut, gondolkodás által átalakítva közlésekben és tettekben távozik. Az anyagcsere pedig világos, bemegy a táplálék, a levegő, beépül, átalakul és kijön az átalakult felesleg.

A biológiai élőlényt behatárolja pl. test, és a molekulák szintjén kezdődik. Tehát a testen belüli, nem molekulákhoz tartozó atomok már nem a biológiai ember részei, akár itt is lehetne az érzésmechanizmus székhelye, de szerintem nem itt van, hanem egy atomnál is kisebb részecske-közegben. A lényeg az, hogy biológiai élőlényen kívül van, tehát a biológiai élőlény akár meg is halhat, ez a mechanizmus, mivel kívül van, nem pusztul el.

Tehát egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy a testtől függetlenül is van lélek.

De ez a lélek az anyagi világ része még akkor is, ha nem jelenleg ez nem ismert.

A bizonyítás, merőben oksági, logikai. Az egyik indok: miért pont ez az alapvető mechanizmus maradna a biológiai élőlényen belül, ha a többi túlmegy azon.

A másik indok az érzések rejtélyessége. Látszólag sok mindent tudunk, tudjuk hogy a biológiai emberen belül mivel függnek össze az érzések. De ez csak olyan mintha ismernénk a gyomor, a bél, a vese, stb. működését, csak azt nem tudnánk, hogy táplálék kívülről megy be, és ezért azt gondolnánk, hogy ennek a folyamatnak nincs is külső része. Illetve ha magát táplálékot nem érzékelnénk, csak a belső szervek reakcióját akkor azt gondolnánk az anyagcseréről, amit most gondolunk az érzésekről.

A rejtélyesség másik oldala, hogy nem tudjuk előállítani az érzéseket. Halvány fogalma sincs az embernek, hogy egy számítógépnek hogyan adhatna érzéseket. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy ez jelenség, folyamat a molekulák világán kívül is van, (sőt az atomok világ kívül is van) mivel a molekulák világáról már annyit tud az ember, hogy legalább halvány fogalma képződjön. És az atomok világáról is tud annyit talán, hogy halvány fogalma képződjön. Ez az érzésmechanizmus tehát arra is bizonyíték, hogy az atomok világa alatt is van anyagi világ.

Ha pedig a molekulák világán kívüli világban van, akkor valószínűleg a biológiai élőlényen kívüli világban van, mivel a biológiai élőlény a molekulák világával kezdődik. Ha pedig az atomok világán is kívül van, akkor még valószínűbb, hogy a biológiai élőlényen kívül van.

Továbbá az érzésmechanizmus létét igazolja, hogy azáltal sok rejtélyes jelenség, folyamat (evolúció, másvilággal kapcsolatos regék, hitek, tapasztalatok, stb.) tisztábbá, érthetőbbé válik.

De visszatérnék arra, mi lenne, ha a táplálék a mai tudomány számára érzékelhetetlen lenne, pl. azért, mert olyan kicsi részecskék alkotnák, amelyeket még a legjobb mikroszkópok sem látnak. Akkor a tudománynak fel kellene tételezni, hogy esetleg a gyomor, a bél, stb. reakcióit mégis egy kívülről jövő anyag irritálja. Vagyis a következőket kellene vizsgálnia, mik azok a fölöslegesnek látszó szervek, testrészek, amelyek kapcsolatban állnak ezzel, és amelyek egy része feltehetően a bemeneti és kimenetei nyílások. Vagyis a mai tudomány akkor kerülne közelebb a megoldáshoz, ha a hormonrendszer és az idegrendszer (tudjuk, hogy ezek kapcsolatosak az érzésekkel) fölösleges részeit keresné, amelyek egy része a feltehetően az érzésenergia bemeneti, kimeneti nyílásai. Feltehetően vannak ezen szerveken olyan nyílások amelyek mögött a biológiai élőlény van, de a másik oldalon „nincs semmi”, pontosabban csak külvilág, a biológiai élőlényen kívüli világ van. Ha van ilyen (és valószínűleg van), akkor az egy újabb bizonyíték, hogy létezik ez a mechanizmus. Mert miért lenne ott kapu, (vagy antenna), ahol nem jár be semmi. A „nincs semmi”, azért lett idézőjelbe téve, mert van ott valami csak az ember nem képes érzékelni.

A másik hasonlat, a tévés hasonlat. Hogyan jöhet rá a középkori tudós, akinek halvány fogalma sincs az elektromágneses hullámzásról a tévéadók működésről, hogy a tévében látott kép lényegében kívülről jön és nem a tévé állítja elő. Ha nagyon okos, akkor az antennából következtethet a kívülről jövő adásra, mert ez csak akkor kap értelmet, ha valamit felfog.

Az elméletem másik része, miszerint és ezt az anyagi eredetű érzésmechanizmust kapcsolatba hozom az igazságossággal, már erősebben fikció. Azért ebben is van némi logika. Ha van testen kívüli lélek, akkor lehet az élettől független lélek is, lehet halál utáni lélek. Akkor a lelkek is valamely szabály szerint vannak, léteznek, változnak. Kétségtelenül lehetséges, hogy az élet alapvető igazságtalanságát (pl. egy ártatlan kisgyerek, szenved, meghal, a bűnös, önző pedig száz évig remekül él) semmi sem kompenzálja. De ha van egy ilyen érzésmechanizmus, akkor mégis megnő annak az esélye, hogy ez a mechanizmus mégis kompenzálja az élet alapvető igazságtalanságát és logikátlanságát.

Elmélkedés a másvilági igazságszolgáltatásról (ítélkezésről).

Ez egy ismételt fejezetrész.

A gondolkodó ember nem véletlenül jut el a másvilági igazságszolgáltatás létezéséhez. Ha az igazságosság fogalma nem üres frázis, márpedig nem az, akkor csak a másvilági ítélkezéssel logikus a világ. Mert mi értelme van annak, hogy adott esetben az ártatlan kisgyermek szenved, és meghal. Vagy mi értelme van annak, hogy az önző gazember ember jól él, a jóindulatú, dolgos ember szenved. Mindez nem múlhat csak szerencsén, vagy az ember hiányos társadalomszervezésén. Ha nincs másvilági ítélkezés, akkor az igazságosság fogalma értelmezhetetlen, akkor nem logikus a világ. Ha nincs igazságosság és nincs logika, akkor káosz van. Ha eredendő káosz, igazságtalanság lenne, (még ha ez a káosz, igazságtalanság csak részleges is), akkor az ember fogalmainak, gondolatainak, cselekvéseinek a felét ki kellene törölni.

Itt viszont felmerült egy másik problémakör a véletlen (szerencse, szerencsétlenség) problémaköre, amelynek elemzése a hosszúsága bonyolultsága miatt sajnos nem fér bele e tanulmányba.

(Más utón is el lehet jutnia lélekenergia (érzésenergia) valószínűségéhez. Pl. az evolúción keresztül. Pl. azon keresztül, hogy az érzések világa jelenleg is titokzatos, hiszen az ember nem tudja előállítani.)

Az ember nem véletlenül jutott el a másvilági ítélkezéshez. Ezer évvel ezelőtt, vagy korábban az akkori természettudományos szintnek megfelelően alakították ki a másvilági ítélkezés elképzelését. Nem tudták mi van a magasban (a világűrben) és nem tudták mi van a föld mélyén. Nem ismerték a mikrovilágot, pl. az atomok világát. Még ma sem tudjuk, mi van a távolabbi világűrben, a távolabbi föld mélyén, de annyit tudunk: nagyon kicsi valószínűsége, hogy a menny (a jutalmazás, a pozitív másvilági ítélet) az égben van, a pokol (a büntetés, a negatív másvilági ítélet) a föld mélyén van. Ha az őseink a mi szintünkön ismerték volna, mi van az égben (világűrben) és a föld mélyén, akkor valószínűleg a másvilági ítélkezést is fordítva képzelték volna el. A világűr hidegében magányosan fázva kóborolnak a rossz emberek lelkei és a föld mélyén a jó melegben, jó közösségben vidáman elvannak a jó emberek lelkei. Mert a legnagyobb boldogságot nem a gyönyörű kertek, paloták, a szép tárgyak, a lakomák, a legyezős szépségek, stb., adják, hanem a jókedvű jó emberekből álló baráti társaság nyújtja. Jókedvű, boldog, mert a felelősség, a töprengés súlya már elmúlt és marad a jól elvégzett munka, a becsületesen önzetlenül leélt élet öröme.

A tudomány azonban a primer elképzelést (menny, pokol) mindenképpen cáfolta. De annak, hogy kell valaminek lenni, valamilyen másvilági igazságszolgáltatásnak kell lenni - logikussága nem változott. A baj nem az, hogy sokat tudunk, hanem minidig az, hogy keveset tudunk, csak azt gondoljuk: már mindent tudunk. A viszonylagos tudásunk következtében gőgösen, ill. zavarodottan kidobtuk az alapgondolatot, a másvilági igazságszolgáltatást az ablakon. Miáltal még gőgösebbek, felelőtlenebbek, zavarodottabbak lettünk, ahelyett hogy szerényen a tudományos megoldást kerestük volna. Talán mégis van másvilági igazságszolgáltatás, csak másképpen, mint ahogy valaha elképzelték.

Az én elképzelésem csak egy lehetséges fikció, csak azt bizonyítja, hogy a mennyen és poklon kívül lehetséges (tudományosan is lehetséges), valamilyen másféle másvilági igazságszolgáltatás.

Az én elképzelésem az, hogy a másvilági ítélkezés az egy, eddig még feltáratlan, ismeretlen, természeti (anyagi) mechanizmus, amelynek lényege, hogy van érzésenergia, annak van áramlása, és az áramlásnak van helye ideje, törvényszerűsége.

Kitérés arra, hogyan kerül a gondolkodás témájába ez a téma.

Egyrészt nem hagyható ki, mert a világ lényegi felépítésének egyik lényeges eleme.

Másrészt bár az igazságosság igazsága, nem azonos az igazsággal (a tényszerűséggel), azért az ember mindenben, helyesen és szükségszerűen keresi a logikát. Az igazságosságot is logikusan próbálja értelmezni, kialakítani. Az is egy egyszerű logika, hogy a jutalmazásnak, büntetésnek arányosnak kell lenni az okozott haszonnal, illetve kárral, ártalommal.

Az én elképzelésem szerint a másvilági igazságszolgáltatás nem az okozott kárt, ártalmat méri, legalábbis közvetlenül nem azt méri. Nem a földi igazságszolgáltatás logikáján alapszik. Azt méri, hogy milyen, mekkora károkozás, ártás lakozik a lelkünkben, érzéseinkben, mely egyenes arányos a rosszindulattal, az önzőséggel, a felületességgel, lelkiismeretlenséggel. Mindezek pedig végül is arányosak az okozott kárral, ártalommal.

Ugyanakkor az oktalan igazságtalan szenvedést a másvilági igazságszolgáltatás kompenzálja.

Az beteg szenvedő kisgyermek (aki nyilván ártatlan) a másvilágon kellemesen él (a kellemetlen érzés pozitív irányban tolja az érzésgyűrűt) így lesz helyreállítva a természet által okozott igazságtalanság. Persze van, ember okozta igazságtalanság is, a másvilági ítélkezés minden oktalan szenvedést kompenzál. A másvilági igazságszolgáltatás tehát mégis méri a szenvedést (kárt, ártást) csak nem egyenes összefüggésben a rosszindulattal, az ártással.

Nézünk inkább egy példát.

B ember rosszindulatú érzéseket táplál C emberrel szemben és ez (általában) tettekben is megnyilvánul. C ember az igazságos önvédelmen és visszaadáson túl, rosszindulatú érzéseket táplál B emberrel szemben és ez (általában) tettekben is megnyilvánul. B és C ember evilági élete (90%-os eséllyel) külön, külön és átlagolva, az ártó tettek miatt is rosszabb lesz, ahhoz képest, mintha jóindulatúak lettek volna egymáshoz.

A másvilágon mindketten negatív megítélés kapnak a rosszindulat (az érzés) miatt. Ugyanakkor mindkettőt éri oktalan ártás, szenvedésérzés, amit a másvilági ítélkezés kompenzál, de ennél a rosszindulat miatti büntetés nagyobb lesz. B és C ember másvilági élete rosszabb lesz, ahhoz képest, mintha jóindulatúak lettek volna egymáshoz. A kellemes érzést a másvilági megítélés nem kompenzálja, csak a szenvedést.

Mondjuk C ember az őt ért ártást, túlreagálja (önhergelés jön létre) és aránytanul többet szenved, mint az okozott ártalom. Ez a túlreagálás lényegében önzés, az önző érzések kiáramlása úgymond kompenzálja többletszenvedését, tehát a végeredmény az, hogy csak az arányos szenvedése lesz kompenzálva a másvilágon.

Van azonban mondjuk 15% esélye a következőnek. B ember élvezi harcot, a konfliktust, a rosszindulatot, és ráadásul győz is, pl., elveszi C ember vagyonát. E világon, ekkor, tehát B ember boldogan vidáman éli az életét, C ember viszont még rosszabbul él, még többet szenved. E világon, ekkor B és C ember élete átlagolva ekkor közepes, kompenzálja egymást. Ez a helyzet nyilvánvalóan igazságtalan. A másvilági igazságszolgáltatás azonban helyre teszi.

B emberből erős rosszindulat, önzés áramlik ki és ezt a másvilági mechanizmus erősen bünteti. Mivelhogy nem szenved ezért a másvilág, sem reagál e tekintetben. Végeredményben B ember e világi és másvilági élete összesítve rosszabb lesz, mintha jóindulatú lett volna. B és C ember élete mindent egybevetve (e világit és a másvilágit is) rosszabb lesz, mintha jóindulatúak lettek volna.

Mondjuk C ember nem rosszindulatú, hanem jóindulatú. Ezért C ember a másvilágon „jutalmazásban részesül”, ráadásul az oktalan arányos szenvedése is kompenzálva lesz.

Néhány következtetést azért levonok a példából. Ha nem lenne másvilági ítélkezés, akkor is érdemes lenne az embereknek jóindulatúaknak, önzetleneknek lenni, mert általában jobban élnének. Az egyéni igazságtanság azonban nem lenne kompenzálva. És megmaradna egy meglehetősen magas aránya, annak, hogy rosszindulatú, önző felületes gazember vidáman él, és közben a jóindulatú szenved, amely helyzet szinte értelmetlenné teszi az életet, legalábbis pozitív fogalmakat, cselekvéseket. Így az igazságosság fogalma, azzal kapcsolatos fogalmak, gondolatok és cselekvések erősen megkérdőjelezhetővé válnak. Egyszerűbben, ekkor kijelenthető: nincs igazságosság. Ezt teszi a helyére a másvilági igazságszolgáltatás. Ugyanakkor a másvilági igazságszolgáltatás nem jelenti azt, hogy az evilági jóindulat fölösleges, mert ha rosszindulatúak az emberek, akkor e világon és a másvilágon is rosszabbul élnek. Ha jóindulatúak, akkor e világon és másvilágon is jobban élnek. (Persze azért el kell gondolkodni mi is az a jóindulat és rosszindulat, mert ezek önmagukban csak banális frázisok. A felületes ember nem gondolkodik ezen el, nincs a lelkiismerete, nem érdekli ez a téma, magával van elfoglalva, vagy mindentudónak képzeli magát.) Azt sem jelenti a másvilági igazságszolgáltatás, hogy az evilági igazságszolgáltatás fölösleges. A jó evilági igazságszolgáltatás csökkenti a rosszindulatot, a tettlegest mindenképpen, de azért az érzésbelit is valamennyire csökkenti.

Vannak, akik először érzésben, gondolatban majd tettben hatalmas bűnöket követnek el. A zsarnok, önző, ártó vezető valójában a rablógyilkosnál is sokkal nagyobb kárt, ártást okoz, mert közvetve több ezer ember halálát, sok tízezer ember szenvedését okozhatja. A büntetés nagysága azonban véges. Bár, ha lényegében a másvilági ítélkezés hasonló a világűr fagyos hidegében való magányos kóborlással, és ez nagy bűn esetében sokáig tart, akkor a büntetés is nagyon széles skálán mozog, ha nem is végtelen. A földi igazságszolgáltatás nem tudja, és nem is akarja büntetni a rossz, önző, zsarnok-vezetőt. Ez egy igazságossági probléma, hogyan lehet büntetni az önző zsarnok-vezető (ennek sok fokozata van) borzalmas ártását. A jelenleginél mindenképpen következetesebben, előjelek nélkül, szigorúbban kellene büntetni. Következetesen előjelek nélkül, mert a károkozás, az ártás független attól, hogy vezető a jelen rendszer híve, vagy annak elvetője. A földi igazságszolgáltatás még ezen szinten van a vezetők tekintetében: az egyik elvbarát vétkes felmenti a másik vétkest, és elítéli az elv-ellenfelet, nagyrészt függetlenül az okozott ártástól.

Természetesen a másvilági ítélkezés nem így működik. De még a másvilági ítélkezésnél is felmerül a probléma, hogy zsarnok, önző, felelőtlen vezető, rossz érzései gondolatai végesek. Tehát hiába ezerszer nagyobb az okozott kár, a zsarnok önző vezető legfeljebb rablógyilkos büntetését kaphatja. Az egész úgy lesz igazságos, logikus, ha figyelembe vesszük, hogy az önző zsarnok-vezető, segítők nélkül nem sokra megy. Vagyis a közvetlen segítők (pl. parlamenti frakció, a vezetőtársak, a kiszolgáló, segítő értelmiségiek, és azok a rendőrök, katonák, hivatalnokok, akik önként és egyben kapzsiságból, hatalomvágyból segítenek) majdnem akkora bűnösök, mint maga a zsarnok-vezető. Ez logikus és a másvilági ítélkezés is e logika szerint történik. Vagyis a népnek való ártáshoz sok ember (öt, tíz, húsz, ötvenezer ember) nagyon rosszindulatú, önző, felületes érzése, gondolata, tette szükséges, és ezen emberek, ennek megfelelő (a saját rossz érzéseikkel, gondolataikkal arányos) súlyos másvilági büntetést kapnak.

Kapcsolódó világ, tudat ábrák, C/0-C25-C30, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak

Az érzésmechanizmus egyszerűen. C/30-as ábra.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

De mindenek előtt tisztázni kell, mi az önzés, önzetlenség, ill., hogy miért fontos. És persze tisztázni kell hogy mi a kellemetlenségi érzés, érzésenergia, és miért fontos. És tisztázni kell, hogy miért feltételezhető egy ilyen összetett érzésenergia-mechanizmus.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Ez egy olyan modell, elképzelés, amely valószínűbb, mint az eddigi elképzelések (menny, pokol, szellemvilág, feltámadás, Isten mindenkit egyénileg figyel, pontoz, stb.) és amely elképzelés által a világnak, az életnek kirajzolódik az oka, célja, értelme.

Mivel nagyon bonyolultnak tűnhet az érzésmechanizmus, megpróbálom egyszerűen leírni, így talán kiderülhet, hogy nem is annyira bonyolult.

Van az anyagnak egy ismeretlen, valószínűleg atomalatti része (világa), amely különböző érzés-áramlásokra reagál. Ezt itt én É anyagi világnak nevezem.

Jelenleg az ember nem ismeri ezt az anyagi világot, nem tudja, hol van. Mivel szuper-mikro világról van szó (mindenképpen ismeretlen anyagról, energiáról, erőtérről) bárhol lehet, akár itt a szobában több helyen. Akár körülöttem is lehet. Akár távolabb is lehet. Akár bennem is lehet, de ha a testen belül van, akkor sem az én részem, legalábbis teljesen nem az én részem. Lehet sok helyen és kevés helyen.

Az É anyagi világ reagál a kellemes ill. kellemetlen érzésre, mint áramlásra. Ezt nevezem én beáramló érzésnek. Reagál az önzőség, önzetlenség érzésre, mint áramlásra. Ezt nevezem én kiáramló érzésnek. És lehet, hogy másra is reagál, de maradjunk csak az előzőknél.

Ugyanakkor ezen érzések (áramlások) az élőlénybe is kiváltanak különböző változásokat. A beáramló érzések, áramlások kapcsolódva, más biológiai mechanizmusokhoz (gondolkodás, program, stb.) átalakulnak, szelektálódnak és így váltanak ki reakciókat. Ezekből lesznek az érzékelések, érzések egy része, és az érzelmek úgy, mint félelem, bánat, düh, vágy öröm, stb. Pontosabban a az érzések felosztása: érzékelt érzések, egyéb testi érzések (pl. testi fájdalom), egyszerűbb lelki érzések, és érzelmek. Elég nehéz a kategorizálás, mert átfedések, összefüggések vannak.

A beáramló áramlást, kellemességet, kellemetlenséget az É anyagi világ állítja elő, abban van, az élőlény csak beengedi azt, és reagál rá. Másképpen, a külső áramlás, mechanizmus és belső mechanizmus együttműködésből lesznek pl. kellemes, vagy kellemetlen érzések.

A kiáramló érzések, áramlások az élőlényben jönnek létre, persze nem ok, okok nélkül. Mindaz, amit említek (jóindulat, rosszindulat, közösségi érzés, annak hiánya, szeretet, aggódás, empátia, lelkiismeret, gyűlölet, megvetés, felsőbbrendűségi érzés, közömbösség, felületesség, önhergelés, stb.) összefügg az önzőség, önzetlenség érzésével, áramlásával. Úgy is mondhatjuk, hogy a felsoroltak, az önzőség, önzetlenség különböző megjelenési formái, az adott szituációtól és gondolattól függően. És természetesen a nyelvi megjelenítéstől függően. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy a felsoroltakban benne van az önzőség, önzetlenség érzése, ez határozza meg a közös lényeget. Az É anyagi világnak lényegében csak az önzőség, önzetlenség áramlását kell érzékelni. (És persze kellemességet, kellemetlenséget) Magát az önzőséget, önzetlenséget, mint érzést nehéz meghatározni. Egyrészt, azért mert ezeket nem érezzük tisztán, erősen, de az É anyagi világ érzékeli. Egyfajta egyszerű körülírás: az önzetlenség a szeretet melege, a megvetés, közöny hidegének hiánya. Az önzőség, a megvetés, közöny hidegsége, a szeretet melegének hiánya.

Egy másik lehetséges változat. A beáramló érzések kapcsolatba kerülnek a kiáramló érzésekkel, és ezáltal, megváltoznak. Vagyis másképpen, fél, szomorkodik, dühős, vágyakozik, örül, stb., valaki, ha mindezt önmagáért érzi, mintha mindezt másokért érzi. Az É anyagi világ ezt a változást, vagy ezt is képes lereagálni.

Tehát van egy É anyagi világ, és van annak egy különálló egyénhez kötődő része (én egyéni érzésgyűrűnek ábrázolom), amely reagál a kellemesség, kellemetlenség egyéni áramlására, és reagál az önzőség, önzetlenség egyéni áramlására. (A nagy É anyagi világ ezen kívül elő is állítja a kellemes, kellemetlen áramlást.) Az É anyagi világ különálló része természetesen az áramlás erősségével arányosan reagál. A halál után természetesen megszűnik az áramlás és a reakció. A halál percében rögzült állapotban benne van az egész élet alatt létrejött minden változás.

Ezután az É anyagi világ, egyénhez kötődő különálló része „lassan” visszaolvad a nagy É anyagi világba. A visszaolvadás ideje attól függ, hogy a különálló rész mennyire erős, vagyis a reagálások következtében mennyire változott meg az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része. Pontosabban itt az élet hosszúsága szerepet kap, mert ezzel is arányos érzésáramlás. De természetesen a kellemes, kellemetlen, és önző, önzetlen érzések intenzitása ill. azok aránya is meghatározó. De amíg nem olvad vissza, addig megmarad az egyén, a halál percében rögzült kellemes, kellemetlen (lecsupasztott érzése, már nincs belső reakció, szelektálás) érzése, bár a biológiai test, és ezzel a gondolkodás, program is megszűnik.

(Itt jönne a leírás azon része, hogy szerintem, pontosabban hogyan reagál az É anyagi világ különálló egyénhez kötődő része (egyéni érzésgyűrű) az érzésáramlásokra, az élet folyamán. Ennek még az előzőknél is nagyobb a fikció-aspektusa. Ha feltételem, hogy a természet automatikus másvilági ítélete igazságos, valamint feltételezem, hogy az élőlények élete a boldogság felé haladhat: akkor a kellemes érzésekre nem reagál az érzésgyűrű. A kellemetlen érzésekre viszont reagál, azok az érzésgyűrűt a kellemes tartomány (állapot) felé tolják. Az önzetlenség szintén a kellemes tartomány felé tolja. Az önzőség, a kellemetlen tartomány felé tolja az érzésgyűrűt. Vagyis ilyen irányokban változik az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része.

Az érzésgyűrű egy jelképes, egyszerűsített elnevezés. Az É anyagi világ egy olyan része, egy ismeretlen anyagi rész, amelynek állapota, a rajta áthaladó érzésenergiától megváltozik. A C/30 ábrán vázolom, hogy elképzelésem szerint milyen részei vannak az érzésmechanizmusnak.

Tudományosabban hangzik, ha így fogalmazok.

Bizonyos érzések, bizonyos közegben (több közegben, az emberben levő közeg, az érzésgyűrű közege, a másvilági közeg) más frekvenciával terjednek, mely eltérő terjedés hat arra közegre, amelyben terjed, és ez az egész mechanizmus hat az ismert életen kívüli létre.

Ajánlatos e leírás közben a C/30-as ábrát nézegetni.

Az érzések (kiáramló érzelmek) által lesznek a cselekvések megítélve a következő logikából kiindulva. A cselekvéseket csak az erős érzések válthatják ki. Az érzések iránya és erőssége azonos (legalábbis döntően arányos) a cselekvések irányával, erősségével. Pl. a közöny, a felületesség is önzőség, ezek cselekvése, de lehet a szükséges cselekvés elmaradása, ami szintén cselekvés. A közlés is cselekvés. Be lehet bizonyítani, hogy a káros cselekvések összefüggnek az önzőség érzésével, a hasznos cselekvések pedig összefüggnek az önzetlenség érzésével.)

Az É anyagi világ egyénhez kötődő különálló része a születéskor alakul ki, és ennek is van egy magja, egy olyan érzés, amelynek szerepe van az evolúcióban (ősérzés), ami az életre motivál, és ez összefüggésbe hozható a kellemes, kellemetlen érzés-áramlással.

Élőlények születése, (akár evolúciós akár jelen egyéni értelemben) a biológiai test, szerkezet összekapcsolódása, az É anyagi világgal (az anyagi világ egy atomalatti részével), mely képes az érzésáramlásokra, mint „különleges” áramlásokra reagálni, ill. azokat előállítani. Az élet (élőlények élete, szerkezete) azért alakulhatott ki, és azért maradhatott fenn, és azért fejődhetett, fejlődhet, mert volt, van motivációja.

Feltételezem, hogy az érzésmechanizmus, mint természet, Isten része, a világmindenség, az élet igazságosságát biztosítja.

A probléma másik fele, viszont az, hogy az embereknek is tisztában kell lenni, mi az igazságosság, mi az erkölcsösség. A ragadozó állat még a programjából adódóan tartja be rá vonatkozó igazságossági törvényt: csak annyit árts másnak amennyi az életbemaradáshoz szükséges. Az embert azonban már elsősorban nem program vezérli, hanem az értelme. A természet, Isten az értelmesedést biztosítva, biztosítja, lehetővé teszi a probléma másik felének a megoldását.

Az ember gyakran azért kegyetlenebb erkölcstelenebb, értelmetlenül pusztítóbb az állatnál, mert a programja már nem működik, de önhibájából az értelme sem működik kellőképpen. Az igazságossági, erkölcsi problémákon is el kell gondolkodni.

Hosszabb elmélkedés az érzés, érzelemvilágról, a másvilági ítéletről, az erkölcsről.

Az előző rövid leírás jogosan válthat ki kétkedéseket. Ezekről és ezek elfogadható magyarázatáról szólnak a következők.

Valószínűleg most sokan tiltakoznak: nem kell az erkölcsi nevelés.

Ugyan, ugyan - mondhatnám – ez korunk egyik álprűdsége, hazugsága. Nem kell a prédikáció, nem kell szózat. Felnőtt önálló, szabad ember vagyok. Ennek egyenes folytatása, nem kell mélyebb lelki, erkölcsi dolgokról beszélni. Csevegjünk csak a felszínen, arról, hogy mit hol lehet kapni, meséljünk vicceket, ezt teszi a kellemes ember. Közben pedig magányosan és rosszul érezzük magunkat. Közben pedig eltűnnek, kiüresednek, olyan fogalmak, érzések, cselekvések, mint becsület, mint lélek, mint bizalom, mint hűség. Közben pedig kizárólag sláger szintre, bulvár szintre, álpróféták szintjére kerülnek olyan témák, mint élet, szerelem, szeretet, halál, hit, haza és még hosszan sorolhatnám. Nemcsak a ruházatunk egyszerűsödött, uniformizálódott, de a kommunikációnk is, a lelki világunk is. Hazudunk, hazudunk, és lassan olyanná válunk, mint a hazugságaink. Nem kell az erkölcs, de közben félünk, sokkal gyakrabban félünk, mint a telefon, televízió, stb. nélkül élő ükapáink: ki hol lop meg, ki mikor ver át. Nagyon eredetiek, nagyon különlegesek, nagyon sikeresek akarunk lenni. De mindez a szennyezett folyó, habzó felszínén játszódik. Rohanunk, kapkodunk és szerzünk. És valóban sok mindent megszerzünk, csak közben elveszítünk olyanokat, mint: nyugalom, barátság meghittség, bizalom, természetesség.

Sőt a rohanással, kapkodással a mélyebb ésszerűséget is elveszítjük. Elveszítjük azt az ésszerűséget, amelynek jegyében élünk, (szeretnénk élni), amely alá rendeltük az erkölcsöt, méghozzá oly mértékben, hogy ki is dobtuk a szemétbe. Marad felületes ésszerűség, ami szerzéshez szükséges és maga a szerzés, ill. a szerzés rövid távú öröme. A szerzett dolog élvezetére nincs időnk, és már képességünk sincs. Az állandó boldogsághiányunkat, újabb és újabb szerzéssel akarjuk pótolni.

És nemcsak az állapottal van baj, hanem a tendenciával is. Milyen világban élnek majd unokáink? Talán nem ártana megállni, elgondolkodni és elbeszélgetni, és nemcsak felületesen.

Én így érzek, és a többes szám első személy (mi) azoknak szól, akik hasonlóan éreznek. Szerintem, nem vagyunk kevesen.

Lényegében minden közlésnek célja van, legalábbis ha értelmes emberekről van szó.

Sajnos ritkábban kérünk tanácsot, pl. panaszkodás keretében – ez lehet az egyik célja a közlésünknek.

A hivatalos ízű rövid közlések, jelentéseken, alkukon, kéréseken, felszólításokon túl vannak a beszélgetések. A beszélgetések általában, valahol a mélyben tanácsadásról, nevelésről szólnak.

Általában azt szeretnénk, ha mondandónkat figyelembe vennék, hatással lenne hallgatóra – bármilyen könnyeden is adjuk azt elő. Kétségtelenül az önző emberek, akik általában magukról beszélnek, nem nagyon akarnak megváltoztatni mást, mint a róluk alkotott képet. Az önzetlenek, bármilyen ellenszenves is ez, másokat, a körülményeket, a társadalmat is meg akarják változtatni.

A demokrácia jegyében, pedig talán meg kellene kérdezni a népet, akar e erkölcsi oktatást.

Az önzetlenség. Az adás és ítélkezés és annak alapfelfogásai.

Végül is úgy döntöttem, hogy az alábbi ismételt hosszabb gondolatot ide is beteszem. De miért is?

Van egy olyan világnézet, amely az önzetlenséget, igazságtalanságot megbocsáthatónak tartja legalábbis, másodlagos problémának tartja. Ezek az emberek eleve elfordulnak az olyan témáktól, amelyekben az igazságosságról ez erkölcsről, a önzetlenségről van szó.

Róluk és nekik szól ez alábbi ismétlés.

A másik világnézet, életmodell, kedvesen, reálisan.

Kétségtelenül az emberi lelkekben (és kívül is) van egy másik életmodell is, világnézet is, amelynek a kulcsszavai nem ezek: közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, kritika, hosszabb távú tervezés, stb.. Hanem ezek: mindenki találja meg a maga helyét, tehát: keresés, beilleszkedés. Törődj bele helyzetedbe, és abból hozd ki a legjobbat. Nem kell állandóan morogni, idegeskedni, kritizálni, illetve magunkkal is kell foglalkozni, magunkat is kell szeretni, mert ha mindenki állandóan morog, idegeskedik, kritizál, illetve magával nem foglalkozik, magát és másokat nyüstöli, akkor senki sem lesz boldog. Akkor hiába vannak ezek a szavak (közösség, fejlődés, igazságosság, kritika, stb.) ezek a szavak elérhetetlen ideák, üres frázisok maradnak. Vagyis a kulcsszavak: alkalmazkodás, kompromisszum, kedvesség. Egyébként pedig jobb, ha beletörődve sorsunkba abból próbáljuk meg kihozni a legjobbat, és ez belülről is eredhet, vagyis nem kell hozzá jólét és közösség. Másfelől van, aki kiszolgálóként és szegényként, és nyugis életben érzi jól magát, és van, aki gazdagként, törtetőként, és vezetőként érzi jól magát. Mindenki érezze jól magát és akkor az egyéni boldogságokból meg lesz a közösségi boldogság. Tehát az igazságosság, és a demokrácia nem is annyira fontos.

És a perc, óra megszépítése, hiszen, ha minden perc, óra viszonylag szép lesz, jó lesz akkor minden élet szép és jó lesz.

Az adott perc, óra megszépítése, akár úgy hogy becsukjuk a szemünk, akár úgy, hogy hazudunk, akár úgy hogy csak magunkkal foglalkozunk. Mindenki tegyen így és akkor mindenki boldog lesz. Vagyis a további kulcsszavak: helytalálás, rövid távú megoldások, illúzió, és esetenkénti önzőség.

Azt látni lehet, hogy a fenti világnézet (alkalmazkodás, helykeresés, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, stb.) akár lehet jóindulatú is. Mindenképpen olyan szelídnek, ártalmatlannak tűnik. És az is kétségtelen, hogy van benne némi logika is. (Kérdés, hogy ez átlépi e, az igazság, határát?) És az is kiderül, hogy ennek ellenére, pont az ellenkezője az általam hirdetett világnézetnek. Pont ezek azok a kulcsszavak (rövid táv, esetenkénti önzőség, stb.) amiket én a rossz kezdetének, jelképeinek tartok. Ezek ellen hadakozok ebben a tanulmányban. Sőt én azt állítom, hogy még a középút (egy kis hosszú táv, egy kis rövid táv, egy kis közösség, egy kis önzőség, egy kis igazság, kritika, igazságosság, egy kis hazugság, stb.) is rossz út.

E tanulmány közvetve, vagy közvetlen a másik világnézet cáfolata, és e világnézet (közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, hosszú táv, kritika, stb.) bizonyítása. Mégis én magam is kevésnek érzem ezeket, az érveléseket. Mi az, mit mégis ezen felül itt el lehet mondani. Talán ezt a példázatot, tipikus történetet.

Mari néni és Pista bácsi, agy tanyán éltek kedvesen, szelíden. Nem volt folyóvíz, távolabbról hozták vizet villany sem volt, de mégis kialakítottak egy olyan életrendet, munkarendet (volt kert, voltak tyúkok, volt kettő, három malac is mindig, voltak méhek, stb.) amelyben jól érzeték magukat, amit megszoktak. Gyakran üldögéltek a kerti part alatt csodálták a természetet, vagy éppen keresztrejtvényt fejtegettek, olvasgattak. Olvasgatás közben képzeletük elment egy másik világba. Szendergő álmaik is szépek voltak. Nem veszekedtek, vitatkoztak, mert vagy elnézték a másik bolondságait, vagy egy kicsit lódítottak dicsérték egymást, akkor is, ha nem kellett volna. Vagy ha már idegeskedtek, elmentek sétálni egy nagyot, és megnyugodva értek haza. Nem érdekelte őket a politika a közösség, a közügyek, nem idegeskedtek az ilyes dolgokon. Más emberek sem nagyon érdekelték őket, mi jól megvagyunk – mondogatták.

(A példa nem egészen általános, mert Mari néninek és Pista bácsinak nem volt hatalma vagyona, közvetlenül nem befolyásolták senki más életet. Élhet e, a példa szerint egy olyan ember aki (pozícióval, pénzzel, stb.) jelentősen befolyásolja más emberek életét, lehetnek azok akár saját gyerekei? Volt egy másik (tipikus) család, hasonló körülményekkel (nyugis, elzárt élet), csak három gyerekkel. Az egyik gyerek olyan boldog lett, mint a szülei. A másik kislány, nagylány korában elment a fővárosba kurválkodni. A harmadik kisfiú, felnőve szintén a városba kötött ki, mint drogos, tengő-lengő ember. E két gyereknek nem lett boldog élete. Igen, mert viszonylag tanulatlanok voltak, és ebből fakadóan predesztinált volt sorsuk. Mert nem minden egyéniség boldog ebben a nyugis életben. És mert a társadalom azért megy maga útján, van város, vannak drogok, stb.. Több, vagy kevesebb a város, a drog, stb., de azért van. Ha pedig valaki pozícióban van, akkor az is baj, ha nem dönt, és az is baj, ha rosszul dönt. Tehát sokan nem élhetnek úgy, mint Mari néni, Pista bácsi. Sokan viszont lényegileg élhetnek úgy, mint Mari néni és Pista bácsi.)

Tehát ott hagytam abba, hogy Mari néni és Pista bácsi élte maga szegényes, ámde boldog életét. Egyszer azonban (nem véletlenül, mert idősödve az ember valószínűleg megbetegszik) Pista bácsin (63 éves korában) súlyos betegség uralkodott el. (Ha Mari néni és Pista bácsi csendesen békésen, vagy gyorsan meghal, akkor ez a történet akár boldog véggel is végződhet, akkor más a konklúzió. Csak sajnos a csendes, vagy gyors halál ritka.)

Szóval Pista bácsinak nagy fájdalmai voltak, és azok egyre növekedtek. Állapota közérzete, boldogsága pedig egyre romlott. Elment az orvoshoz, aki végül is beutalta a korházba. A korház azonban várólistára tette, mert az egészségügy rosszul volt megszervezve, mert kevés pénz jutott az állami egészségügyre. És mert Pista bácsinak nem volt pénze, protekciója, és mert egy kedves halk szavú, jogot nem ismerő bácsika volt. Pista bácsi állapota romlott és már olyan stádiumba került, hogy csak az életét és ezzel szenvedéseit tudták meghosszabbítani. Pista bácsi még három évet élt, de az idő alatt annyit szenvedett, oly boldogtalan volt, hogy az negatív irányban akkora volt, mint egész élete boldogságsága. Közben Mari néni, Pista bácsi sorsa miatt is egyre szomorúbb lett, ő is boldogtalan lett, és Pista bácsi halála után, három évvel Mari néni egy éves betegség és szenvedés után meghalt. Szegény Mari néni nem három évet, hanem hatot szenvedet. Ötöt Pista bácsi sorsa, halála miatt egy plusz évet, saját betegsége miatt.

A tipikus történet tükrében vessük össze a két világnézetet. Közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás. Vagy: alkalmazkodás, helytalálás, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, és tegyük hozzá, mellékes a közösség, az igazságosság, a demokrácia. (Ez utóbbi életmodell, világnézet jellemezte Mari néni és Pista bácsi életét.) A történet arról szól, hogy az első világnézet, életmodell minden negatívumával együtt általában, jellemzően jobb, mint a második, minden pozitívimával együtt. Látszólag ártalmatlan, logikus, és megoldó, a második világnézet, életmodell, de még a jobbik esetben is, amikor nincs közvetlen kizsákmányolás, másnak ártás, rossz döntés, akkor is általában, jellemzően a viszályára fordul.

Még egyet azonban meg kell állapítani. Valahogy ezt a jó világnézetet, életmodellt (közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás) úgy kellene művelni, hogy azért a boldogság megmaradjon. Mert az is igaz, hogyha akár a jó célok érdekében állandóan nyüstölik az emberek a másikat és saját magukat, akkor a jó cél csak üres frázis, ürügy marad, az egyéni és közboldogság nem jön el, sőt közboldogtalanság lesz. Tehát még a jó cél sem szentesítheti az eltúlzott rossz eszközt. Meg kell maradni némi boldogságnak. De a másik gondolat is igaz: akkor elsősorban nyüstöljük a rendszert, az nem fáj senkinek. Pontosabban egyes csoportoknak fáj, de ez egy kisebbség. Viszont, ha egyenletes fokozatos rendszerváltás lenne, akkor még ezek csoportok is szűkülnének.

Önmagában a fenti példázat nem bizonyítja hogy érdemes tisztességesnek, igazságosnak, önzetlennek lenni. Ezért egy másik ismétlés.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz. Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak és más közösségek is egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul. A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai.

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, sőt úgy tűnik ők azok a tisztességes kisemberek, akik a tisztességtelen rendszer szenvedői. Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, de nem is volt tisztességes, amennyiben tisztesség feltétele bizonyos szintű önzetlenség, közösségért való tevékenység, igazságosságra való törekvés. Mari néni és Pista bácsi azok az átlagos emberek, akik nem ismerik fel, hogy a tisztességesség több mint másnak nem ártani, és ezzel a tudáshiánnyal ők lesznek a tisztességtelen rendszer vesztesei. Tehát önhibájukból adódik a sanyarú sorsuk.

Visszatérek a címbeli témához.

Adás (támogatás): másokért folyó munka (szellemi és fizikai), másokért folyó tevékenység, fáradozás, gondolkodás, segítségadás, adakozás, ajándékozás. Végül is, normális esetben, az ajándék, vagy a pénz is, a munka eredménye.

Ítélkezés: mindig, mindent megítélünk, főleg az embertársainkat. Az ítélkezés legintenzívebb, (gondolatokat, érzelmeket megmozgató) része a sérelemreakció.

A mindennapos életben szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb, vélt, vagy valós sérelmek (testi –lelki pofonok). Ennek kapcsán megítéljük az embereket, és valahogy reagálunk ezekre a sérelmekre.

Azért jelentősek az ilyen irányú gondolkodások, érzések, tulajdonságok, mert ezek a közvetlen emberi kapcsolatok. Ezek az általános hétköznapi közvetlen emberi viszonyok, ezért ezek meghatározzák a társadalom minőségét. Másfelől gyakran komoly dolgokkal (háborúval, békével, rendszerrel, nemzettel stb.) is kapcsolatban kell adnunk, és ítélkeznünk.

Az adás és ítélkezés többféle bonyolult kapcsolatban áll egymással. Van mikor szinte szét sem tudjuk választani. Pl., észrevesszük hogy a zöldséges két almával kevesebbet ad. Ez ítélkezés vagy adás? És a reakció is lehet reklamálás, követelés, és lehet az elfogadás, beletörődés. A negatív ítélkezés általában negatív adást (elvételt, büntetést) okoz, a pozitív ítélkezés pozitív adást (jutalmazást) okoz.

Ugyanakkor az adás lehet önző és önzetlen, az ítélkezés lehet szigorú (kevésbé megbocsátó) és megbocsátó. Az adás és ítélkezés mozgatja meg, köti le leginkább gondolatainkat és érzéseinket. Továbbá mindennek nemcsak e világi, magunkra néző társadalmi jelentősége van, de van másvilági jelentősége is, legalábbis szerintem. Ezt a témát később folytatom.

Az önzetlenség problémája.

Van egy olyan felfogás, hogy az önzetlen ember nem lehet mérlegelő. A mérlegelés és az önzetlenség nem fér meg egymás mellett. A következőkben ezt a felfogást szeretném megcáfolni.

Az önzetlenség elsősorban az adással kapcsolatos, de az adás összefügg az ítélkezéssel.

Önzetlenség a felületes meghatározása: másokért ténykedő, másoknak adó, segítségadó, ajándékozó. Tehát az önzetlenséget azonosítják a fentiekkel, jóllehet azok történhetnek saját érdekből, kényszerből, ösztönből. Márpedig, ha valami saját érdekből történik, akkor, az nem önzetlen. Ez sem igaz teljesen.

Az első kérdés: van e érdek, feltétel és mérlegelés nélküli önzetlenség?

A rövid válasz erre az, hogy általában nincs, de létezik az esetenkénti érdek, feltétel és mérlegelés nélküli önzetlenség.

Az esetenkénti önzetlenség, pl.: kimentünk egy fuldoklót. Pénzt adunk a koldusnak. Ezekben az esetekben szinte feltétel, és érdek nélkül adunk, nem érdekelnek a következmények. Nem várunk hálát, elismerést. Még a jobbító szándék sincs meg bennünk.

A mások életére irányuló jobbító szándék egy különleges feltétel. Feltétel, mert csak akkor ad, ha feltételezi annak jobbító hatását, de nem saját érdekű feltétel. A jobbító szándék nem zárja ki az önzetlenséget, sőt erősíti azt.

Tehát van a helyzetenkénti érdek nélküli önzetlenség. Ezen kívül még létezik a mérlegelt feltétel és érdek nélküli önzetlenség. Ez megint egy különleges dolog, hiszen ellentmondásos: hogy lehet valaki mérlegelve, de mégis érdek és feltétel nélkül önzetlen, ill. mérlegelve nagylelkű?

Pl. valaki, valamit vásárol. Alapos mérlegelés után kialakul benne a pontos ár. Az illető vásárló tudatosan mégis úgy dönt, hogy ennél valamivel magasabb összeget fizet ki, azért mert tudatosan önzetlen akar lenni. Ugyanakkor kénytelen azt is mérlegelni, hogy mennyire önzetlen, kivel szemben önzetlen. Világos hogy nem fizethet, mondjuk tízezer forintot, egy százforintos dologért, hiszen ekkor hamar tönkremenne. Az is világos, hogy ezzel a tudatos önzetlenségével nem élhet, pl. akkor, ha az illető nála gazdagabb ráadásul tisztességtelenül szerezte a vagyonát. Különböző szempontok szerint még a tudatosan önzetlen ember is kénytelen mérlegelni. Ugyanakkor ez az ember általában, tudatosan többet ad, mint amennyit kap, tehát érdek nélkül önzetlen. Sőt bizonyos nagyságrendileg feltétel nélkül önzetlen, mert megvan benne az a hajlandóság, hogy feltétel nélkül valamivel többet adjon, mint amennyi járna. Pontos mérlegelés - kinek mennyi jár – nélkül, viszont mégis kétséges az önzetlenség. Kétséges azon illető önzetlensége, aki csak az igazságtalanul szerzett vagyonából ad többet, tehát összességében nem többet, hanem kevesebbet ad, mint amennyit kap.

Az előzőket folytatva a következő is igaz: az aki mérlegelés nélkül akar önzetlen lenni, ő nagy valószínűséggel másoknak ártó lesz. Pl., ha valaki, (szükségszerűen szegényebb ember) olyan embernek adakozik aki, tisztességtelenül szerzett nagy vagyont, az támogatja a tisztességtelenséget, az igazságtalan, aránytalan hierarchiát, tehát árt a közösségnek. Általában, aki érdemtelen embereknek adakozik, aki mérlegelés nélkül az igazságosság keresése nélkül önzetlen, ő másoknak ártó lesz.

Általában az ember nem lehet érdek, feltétel, és mérlegelés nélkül önzetlen. A estek 99%-ában az emberek kénytelenek mérlegelni. Kénytelenek mérlegelni, hogy kinek mennyit adnak, és saját helyzetük is kénytelenek mérlegelni. Nem adhatnak mérlegelés nélkül, hiszen akkor saját, ill. családjuk egzisztenciáját fenyegetnék, ill. saját magukkal családjukkal lennének igazságtalanok. Szélsőséges esetben, valaki éhen hal az adakozás miatt, ami ugyebár elég nagy ostobaság.

Van viszont a pontos, elfogulatlan mérlegelés általi önzetlenség is. Ebben az esetben az illető nem akar többet adni, csak azt vallja: mindenki pontosan annyit adjon, mint amennyit kap. Csak annyit kívánok, mint amennyit megérdemlek, de abból nem engedek. Ez az ember látszólag nem önzetlen, de ha képes arra, hogy pontosan felmérje, hogy mennyit érdemel ő és általában ki mennyit, érdemel akkor, mégis önzetlen lesz. Azért lesz önzetlen, mert egy igazságos társadalmon fáradozik, ami a többségnek hasznos. Ez az ember nem érdek nélkül de mégiscsak önzetlen ember lesz. Itt viszont jöhetnek a buktatók. Egyrészt sok ember képtelen elfogulatlanul nézni saját magát. Másrészt, kérdés mit tart helyes arányoknak. Pl. ezer egység közösen megtermelt javakból 999 egység a minisztert, vagy a teniszbajnokot, vagy a feltalálót illesse, és csak 1 jár a takarítónak, vagy takarítót is megilleti a legalább 100 egység. Itt eljutottunk az igazságos és arányos hierarchia problémájához. Az olyan ember, aki hisz és jelentőséget tulajdonít az önzetlenségnek az általában a kisebb különbségű (arányosabb) hierarchiát fogadja el. Az önzetlen ember szükségszerűen eljut az igazságos, arányos vagyoni és hatalmi hierarchia problémájához

Mi is az önzetlenség felhangja? Itt megint előjön az, hogy mennyire hiszünk az érdek, feltétel, és mérlegelés nélküli önzetlenségben. Az abszolút önzetlen embernek mégiscsak hinnie kell valamennyire a racionalitáson túli önzetlenségben. Ugyanis a hierarchia aránya részben hit kérdése, mert csak részben (nem mindig) lehet számszerűen bizonyítani, hogy ki mennyire hasznos tagja a közösségnek.

Az önzetlenség ellentéte az önzőség. Az önzőség az, ha valaki szinte kizárólag saját érdekei szerint gondolkodik, cselekszik. Ez lehetséges. Önzetlenség, ha valaki, főleg szinte kizárólag más ember, valamilyen közösség, érdekében gondolkodik, cselekszik. Ez kevésbé lehetséges. Az azonban lehetséges, hogy a saját érdekével ütköztetve, azzal akár szemben, vagy amellett mindig figyelembe vegye a mások érdekét. Lehetséges tehát a párhuzamos (saját érdekem és közösség érdeke) érdekvédelem, és általában az érdekek összeegyeztetése. Annál is inkább, mert elég gyakori, hogy a saját érdek és a közösség érdeke azonos. Ha pl. egy hivatal igazságtalan az egyénnel, akkor feltételezhető, hogy ez a hivatal másokkal is igazságtalan. Az igazságtalanság leküzdése tehát saját és közös érdek is. Ha ezt valaki mérlegeli és a saját sérelem mellett külön motivációt jelent neki a közösség érdeke az önzetlen ember, még akkor is, ha erősen a saját érdeke is motiválja. Önző viszont az, aki általában és szinte kizárólag magára gondol, mások érdekeit csak kényszerből veszi figyelembe. Aki már az igazságos társadalmon, az igazságos hierarchián töpreng az már nemcsak saját maga szemszögéből, nézi a világot.

Ezt a törvényszerűséget kell látni: Az önzőség néha rövidtávon is, de hosszabb távon mindenképpen, mindenkire, magára az önző egyénre is negatívan (közvetve, sok szálon keresztül) hat vissza.

Mielőtt kategorizálnánk az önzetlenséget, nézzük meg egy másik oldalról a kérdést.

Az ártalmas szeretet, jóindulat.

Az egyszerű példa legyen most a karácsonyi ajándékozás. Az előző részhez kapcsolódva, fájdalmat okoz, aki aránytalanul ajándékoz. Mondjuk az egyik gyerekének tízszer nagyobb értékű ajándékot ad, mint a másik gyerekének. Ez az igazságtalan, elfogult szeretet, jóindulat. Ez részben adódhat a felületes, átgondolatlan szeretetből.

Lehet azonban olyan az ajándék, amit az illető nem szeret, ami fölösleges, amit nem használ. Tágabb értelemben, jót akarunk, de rosszat teszünk. Ahogy szokás mondani: a pokolra menő út is jóakarattal van kikövezve. Ez sem igaz teljesen. Mert ha megvan a jóakarat, jóindulat, önzetlenség, akkor azért nagyobb a valószínűsége, hogy jót is cselekszünk. Ez is egy lényeges elv.

Miből adódik általában, hogy rosszul sül el a jóakarat (önzetlenség)? Abból hogy felületes az illető, nem veszi a fáradtságot, nem akar áldozatot hozni, nem hajlandó alaposan elgondolkodni, hogy ő hogyan tudhatna hasznos lenni. A mérlegelés elég fárasztó dolog. Sőt az adakozás, a konfliktusok elkerülése miatt is, gyakran kényelmesebb, mint a mérlegelt adakozás. Vagyis tulajdonképpen részben önző emberről van szó, pontosabban: egyrészt valamennyire felületesen önzetlen, másrészt túlságosan kényelmes, tehát önző ez az ember, és a kettő (az adás, az önzetlenség és felületességhez kapcsolódó önzőség) kompenzálja egymást. Itt megjegyzem, hogy általában a jóakarat melletti rossz tett, a felületességből, a felületességből eredő átgondolatlanságból, tudatlanságból ered, kisebb részben viszont a töprengés melletti tudatlanságból. Viszonylag mellékes kérdés, hogy ez utóbbit, hogy lehet megítélni, de azért érdemes lenne majd kielemezni.

Hasonló a helyzet, ha erőszakosan szeretünk. Az erőszakos szeretet ( jóindulat, önzetlenség) az kellemetlen és ártalmas a másiknak. Az erőszakos szeretet, egyféle diktatúra. Az erőszakos szeretet kellemetlen, egyéniséget megtörő. Megint arról van szó, hogy egyrészt önzetlen, másrészt önző az ilyen ember. Az elkényeztetés egyrészt az erőszakos szeretetből másrészt a felületes szeretetből ered.

Az erőszakos szeretettel összefügg a jóindulat védelmében való gyűlölködés, bosszúállás. Erre még visszatérünk.

A felületesség, a pontos mérlegelés hiánya. Az igazságosságra törekvés hiányának károssága, ebből az elemzésből is kiderül.

A színlelt szeretet, lehet direkt vagy az átgondolatlanságból, felületességből eredő.

Az önzetlenséget, jóindulatot, szeretetet, csökkenti a felületesség, az elfogultság, az erőszakosság, a színlelés.

Az átgondolás, a töprengés, egyféle munka befektetés – vagyis a konkrét áldozat. Elmegyünk a boltba, és ajándékot vásárolunk, pénzt költünk, ez kisebb energiát igényel, és kisebb jelentősége van, mint annak, hogy eltöprengünk, milyen ajándékot vegyünk.

Nincs önzetlenség (jóindulat, szeretet) a vívódás áldozata nélkül. Nincs önzetlenség (jóindulat, szeretet) értelem, gondolkodás nélkül. Önmagában már az is önzetlenség, jóindulat, ha mások javán, érdekében töprengünk, vívódunk, gondolkodunk. Ha a természeten, társadalmon, Isten, természet alkotásán töprengünk, annak legjobb megvalósítását akarjuk akkor önzetlenek, jóindulatúak vagyunk. Másrészt ebben az esetben válhatunk hasznossá.

Másképpen az önzetlenség feltétele a mérlegelés, átgondolás, a felületesség egyfajta önzőség.

Az önzetlenség kategóriái. A jóindulat problémája.

A hasznosság erkölcsösség, önzetlenség, értelmesség.

Elnézést hogy eddig kevertem a kifejezéseket, de megint egy sereg azonos ill. rokon értelmű kifejezésről van szó.

Önzetlenséggel és egymással rokon értelmű fogalmak: jóindulat, jóakarat, jó szándék, jobbító szándék, szeretet, tisztelet, általános emberek iránti szeretet, egyetemes szeretet, jószívűség, segítőkészség, adakozó, jó ember, jó érzésű ember, erkölcsi érzék, erkölcsi intelligencia, a többletadás, közösségi érzés, stb.

Mivel a későbbi fejezetben szó lesz Jézusról és a szeretetről, már itt megemlítem, hogy a fejezet összefügg a későbbi fejezetekkel.

Legfelső önzetlenség: aki az igazságos, demokratikus, és jól élő, egészséges társadalomra törekszik. A tudós, a vizsgálódó erre törekszik, és ezt a természet Isten, a másvilági ítélkezés értékeli is. Továbbá az Isten, természet világának megismerésén fáradozik, amelyet szintén pozitívan értékel az Isten, természet. Pl. egy órai tudományos gondolkodás, felér öt órás haszontalan imával. Persze eközben lelkében kavaroghatnak rosszindulatú gondolatok, érzések. Lehet, hogy a tudomány célját nem tisztázza vagy egyenesen rossz célokat (pl. fegyverkezés, háborúskodás) állapít meg. Vagy csak kizárólag a karrier a célja. Ezen önzőségből, felületességből eredő gondolatokat, melyek egyben érzések szintén mérlegeli a másvilági ítélkezés és végül is az összesített eredmény számít.

Önzetlen, aki mindig szem előtt tartja a közösség érdekeit. Aki az arányos (kis különbségű) és igazságos hierarchiára törekszik, az önzetlenség felhangjával. Akiben megvan a jobbító szándék, tehát hisz a fejlődésben, változásban. Aki nem felületesen, nem elfogultan nem erőszakosan, nem színlelten önzetlen. Aki arányosan önzetlen a hozzátartozókkal és „idegenekkel”. Aki hajlandó az átgondolás, töprengés, vívódás áldozatát meghozni. Ezen túl, kihasználja az eseti feltétlen, érdek nélküli önzetlenség lehetőségeit (pl. fuldokló kimentése) Aki tudatosan, de mérlegelve többet ad, mint amennyit kap.

A fentiekből hiányoznak bizonyos elemek. Valaki jobb, igazságosabb társadalmat akar, de csak annyit akar adni, mint amennyit kap, és nem használja ki a feltétlen, érdek nélküli önzetlen lehetőségét.

Vagy fordítva: éppen az önzetlenség társadalmi oldalát nem ismeri fel. Továbbá aki csak nagyjából önzetlen. Pl. néha felületes, néha erőszakos, néha nem ad többet, a társadalmi igazságtalanságokat néha elnézi, stb.. Aki a fent leirt legfelső önzetlenségnek csak 60-80%-ban felel meg.

Az önzetlenségnek is sokféle kategóriája van. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nincsenek kategóriák, csak mondjuk egy százas skála van, és van 90, 89, 88, 87, 86, stb. százalékosan önzetlen emberek.

Tudatosan gonosz ember igen kevés van.

Akik mégis önzők, relatíve gonosz, rosszindulatú emberek azok a következők. Szinte kizárólag csak saját magukkal foglalkoznak, mások, a közösség érdekei, nem érdekli őket. Amikor kénytelenek, akkor figyelembe veszik, de ilyenkor is vigyáznak, hogy nehogy többet adjanak, mint amennyit kapnak. Amikor csak lehetséges elfelejtik mások, a közösség érdekeit. Nem ismerik fel az igazságos, demokratikus társdalom jelentőségét, nem hisznek a fejlődésben, az arányos és igazságos hierarchiában, nem hisznek az önzetlenségben. Általában még magukat és családjukat vonatkozásában is a rövid távú érdekeket nézik. A világ a következő generációk sorsa nem érdekli őket. Nem akarnak többet adni, sőt többet akarnak kapni, mint amennyit kapnak. Nem hoznak áldozatot, felületesen, színleve, elfogultan, erőszakosan szeretnek, stb. Az igazságosság nem érdekli őket. Az állatokat, élővilágot is felületesen szeretik, ha szeretik. Aránytalanul szertik a hozzátartozókat és az „idegeneket”. Ez az aránytalanság lehet egyenes és fordított.

Önző, rosszindulatú ember továbbá a túlzottan hatalomvágyó, túlzottan kapzsi, hiú, irigy felsőbbrendűséget érző ember, és általában az, aki túlzott, kontrolálatlan érzelmekkel bír, nem hozza meg azt az áldozatot, hogy érzései felett uralkodjon.

Ebben az értelemben az akaraterős ember, mint önmagán uralkodó, áldozatot hozó ember, jóindulatú.

Az hogy így hisznek, így gondolkoznak, összességében nem ismerik, nem tulajdonítanak jelentőséget, az önzetlenségnek nemcsak az érzelmi hiányosság, hanem gondolkodási, nézetbeli probléma is. Ilyen értelemben felmerül a tudomány, oktatás, tájékoztatás felelőssége.

A következő nagy kategóriák vannak: különböző mértékű önzetlenség. Különböző okokból, és különböző mértékben az önzetlenség hiánya (csökkentett önzetlenség). A kifejezetten rosszindulatúság.

Az igaz, hogy felelőtlenül, felületesen, rosszul is lehet adni, de az is igaz, hogy az ember hajlamos ama igazságtalanságra, hogy a senkivel nem törődő, közömbös, nem adó embert többre becsüli, mint az adó, a közösségért tevékenykedő, de néha tévedő embert. A cselekvő, ténykedő ember néha téved is (ez elkerülhetetlen, csak minimalizálás lehetséges), a semmit sem tevő, nem téved, de nem is tesz semmit.

A fenti megjegyzés is jelzi, hogy egy nagyon bonyolult szerteágazó problémakörről van szó, így ez esetben is csak egy sűrített összefoglalás a célom.

Egy a természetben (anyagi világban) lehetséges és szerintem létező másvilági lét és igazságos ítélkezés elvi modellje.

Ismételt ismétlés.

Előzetesen az általam vázolt érzésenergia-mechanizmus fő részei (C/30 ábra)

2. Az emberen kívüli mechanizmus. Ebből áramlik az ember belső érzésmechanizmusába a kellemetlenségi érzésenergia-áramlás. És ez fogadja az önzési, önzetlenségi érzésenergiát.

3. Az önzési, önzetlenségi érzésenergia-áramlás.

4. A kellemetlenségi érzésenergia-áramlás.

5. Az élet alatti áramlásmérés (érzésgyűrű).

6. Az élet alatti folyamat, a születési folyamat, halál percének folyamata, a halál utáni folyamat.

Nem véletlenül filozofáltam el ilyen hosszan az önzetlenség fogalmán. Ha egyáltalán van abszolút igazságosság, az emberek az általunk ismert (nyilvánvalóan ismert) világán kívüli igazságos megítélése, akkor annak egyik szempontja csak az önzetlenség (mely egyben hasznosság) ill. önzőség (mely egyben károsság) lehet.

Én hajlok arra (hiszek abban), hogy kell lenni abszolút igazságosságnak. De miért is? A világban, világmindenségben, természetben mindenképpen vannak egyensúlyi helyzetek, egyensúlyok. Egyik ismert egyensúly pl. az energia-megmaradás, ill. az energia egyensúlya. Úgy gondolom, hogy az élet, főleg az emberi élet nem maradhat fenn a hasznosság (önzetlenség) egyensúlya nélkül.

Ugyanakkor nem hiszek a természetfelettiségben. Ha van is Isten, mint természetfeletti, szerintem Ő is döntően (ha nem is teljesen) a természeten keresztül ténykedik. Az nincs kizárva, hogy Isten, mint természetfeletti hozta létre a természetet, de szerintem annak nagyon kicsi a valószínűsége, hogyha már létrehozott egy ilyen bonyolult rendszert, akkor ne azon keresztül ténykedjen, legalábbis döntően. Tehát én az érzelmeket, a hasznosságot, az önzetlenséget is egyféle az emberiség által egyelőre mérhetetlen, direkt módón nem tapasztalható természetes energiának fogom fel. Mivel az ember számára szinte nincs természetfeletti (legfeljebb ismeretlen természetes), ezért a lélek, a másvilág, és minden egyelőre rejtélyes dolog, természeti (természettel összekapcsolható, abból eredő) dolog.

Egyébként van egy elmélet, részben az én elméletem: az ősanyagtenger elmélete, amely ide is kapcsolódik. Ez régebbi elmélet, melyet én azzal egészítem ki, hogy az ősanyagtengerben vannak rések, résstruktúrák, melyek meghatározzák az ősanyagtenger mozgását áramlását, és ezen sokféle mozgásokból, áramlásokból ered minden természeti jelenség. Az ősanyagtenger ill. annak résstruktúrái sem mérhetők, direkt módón nem tapasztalhatók, legalábbis egyelőre nem. Ebbe az ismeretlen világba logikusan belehelyezhető a másik ismeretlen világ az érzésenergia, (lélekenergia) világa. Az ősanyagtenger, ill. annak egy része az, az ismeretlen, érzésenergiával kapcsolatos szuper-mikró anyagi világ, amelyről korábban beszéltem. Az viszont biztos, hogy a természet, az anyagi világ nagyobb része az ember számára még mindig ismeretlen, így biztosan nem jelenhető ki, hogy nincsenek a természeten kívüli dolgok.

Viszont a gondolkodónak, több okból, elsősorban ezt kell kijelentenie: feltételezhető hogy nincsenek természetfeletti jelenségek, folyamatok. Egyetlen kivétel lehet: a természetet létrehozó Isten. Nagyjából erről van szó, de az alábbiakban egy kicsit részletezném a problémát.

Az eddigi elmélkedésem, érvelésem egyik lényege: lehetséges egy önzőség-önzetlenség mérésen alapuló másvilági ítélkezés, igazságszolgáltatás, amely az érzésáramlással szorosan összefügg. Az élet legfontosabb tulajdonsága az önzetlenség, (jóindulat, szeretet). Érdemes önzetlennek lenni.

Kapcsolódó világ, tudat ábrák, C/0-C25-C30, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak

A másvilági lét lehetségességének alapvető bizonyítása, pontosabban mivel nincs közvetlen bizonyíték a mellette szóló érvelések.

C/30-as ábra, mellékesen C/0/B ábra.

A vallások többsége és én magam is azt vallom, hogy van valamiféle lélek és másvilág, (élet utáni túlvilág) és ezen a másvilágon, egyensúlyba kerülnek a dolgok. Részemről ez több mint hit, mert logikailag részben levezettem, hogy valószínűleg van valamiféle lélek és másvilág (túlvilág). Ugyanakkor ez mások számára az én egyéni hitem, mert nem tudom olyan szinten bizonyítani, hogy az egyértelmű legyen az emberek (jelentős része az értelmes embereknek) számára.

Ugyanakkor én magam is, mint sokan mások dühömben, elkeseredésemben elvesztem a hitem, nemcsak Istenben de abban is, hogy természet, bölcs logikus igazságos, értelmes. De aztán leülök gondolkodni és visszanyerem a hitem. Talán az is természetes hogy hol ilyennek, hol olyannak látjuk a világot. De azt a kérdést mindenképpen fel kell tenni: attól hogy nincs Isten, nincs logikus, igazságos természet, mi emberek miért ne alakíthatnánk ki értelmes igazságos világot?

Visszatérve, a másvilágot én nem anyagi világon felüli, túli jelenségnek gondolom, hanem az anyagi világ olyan részének, amelyet még a tudomány nem képes felismerni, kiismerni. Ne tagadjuk, hogy még jócskán vannak az anyagi világnak ilyen részei. Egyébként nincs jelentősége ennek, mert számomra az Isten (anyagi világot meghaladó) és a természet, szinte ugyanaz. Én tehát feltételezek egy külső érzés (lélek, érzelem, élet) energiamezőt. Ez szerintem az atom alatti szuper-mikró közegben van. Egyébként az ősanyagtenger is itt van. Az, viszont kérdés, hogy a szuper-mikró közegnek hány állapota, síkja van. Az érzés energia-mező egyben a lélek és másvilági lét közege szerintem természeti (anyagi) mechanizmus, de eddig feltáratlan ismeretlen közeg mechanizmusa.

Ennek logikai igazolása vázlatosan: az élet, a születés, a halál, az evolúció megmagyarázatlan oldala. Nem sikerül, sikerülhet érző robotot, számítógépet alkotni. A tudomány jelenlegi tévedései. Stb.. Mondjuk azt, hogy nincs semmilyen bizonyítékom, arra, hogy az érzés, érzésenergia, emberen kívüli, ez csak egy erős sejtés. Talán az egyetlen alapja e sejtésnek az, hogy ez egyetlen olyan lapvető (talán a legfontosabb) mechanizmus, amit az ember a legkevésbé ismer. Legkevésbé ismer, mert nem tudja előállítani. (Egyelőre képtelenség érző gépet létrehozni. Ugyanakkor minden mást, gondolkodást, cselekvést, érzés mentes érzékelést, stb. az ember képes létrehozni.) Legkevésbé ismer, mert valószínűleg leginkább rejtett, legalábbis az ember számára, nagyon is rejtetten működik. Ha nem egy ismeretlen energiamező lenne a háttérben, akkor már sokkal jobban ismerné a tudomány a lélek, az érzések fiziológiai, biológiai mechanizmusát. Nincs kizárva, hogy az un. külső érzésenergia-mező (érzésmechanizmus) szintén a biológiai lényen belül van, csak ennek több okból valamivel kisebb a valószínűsége. Tudjuk, hogy pl. különböző hormonokkal képesek vagyunk érzéseket kiváltani. Azt is tudjuk, hogy az idegrendszerünk bizonyos helyeken való ingerlésével szintén érzéseket válthatunk ki. (A hormonok, és idegek összjátéka kétségtelen összefügg az érzésekkel.) Ez azonban csak a belső mechanizmus piszkálása. Olyasmi ez mintha egy tévé belsejét piszkálnánk, miáltal változik a kép, a hang, de az adás, mint tudjuk, kívülről jön. Megjegyzem az érzésmechanizmus egy interaktív „tévéadás”.

A kimenő adás, sugárzás úgy lehetséges, hogy bejövő általános energiasugárzás, áramlás, a belső szerkezet miatt megváltozva távozik a készülékből. Talán ez egy óvatosabb megfogalmazás: az érzésmechanizmusnak, az érzésáramlásnak nagy valószínűséggel van egy a biológiai emberen kívüli része is bár, azt nehéz megállapítani, főleg mai tudás mellett, hogy mekkora, milyen jelentőségű, milyen működésű.

De miért is fontos annak megállapítása, hogy az érzésmechanizmusnak van egy a biológiai emberen (élőlényen) kívüli része? Azért mert így a biológiai ember (élőlény) meghalása, halála után is lehetséges eme érzésmechanizmus további működése, ami nem más, mint az un. másvilági lét, másvilági kompenzáció, másvilági ítélkezés. Ha nincs a biológiai emberen kívüli érzésmechanizmus, akkor ez az egész fikció, hamis. Ha van ilyen, akkor sok minden lehetséges, de nem biztos, hogy igaz. Talán az is egyfajta bizonyíték, hogy az anyagcsere, az információcsere, a gének (programok) cseréje is a biológiai egyén és a külvilág (a biológiai egyénen kívüli világ) között zajlik. Miért lenne akkor kivétel a negyedik nagy kör, az érzések áramlása?

Talán még ez is egy érv: még a materialista (lelket, Istent, minden anyagi emberen kívüli dolgot elvető) tudósok modelljében is szerepel egy rejtélyes: lét és fajfenntartási ösztön. A lét és fajfenntartási ösztönt nevezhetjük lét és fajfenntartási érzésnek is. E nélkül nem működik semmilyen evolúciós modell. (Ide is illik: minden életellenes jelenség kellemetlen érzést vált ki az élőlényekből, minden életet támogató jelenség kellemes érzéseket vált ki az élőlényekből.) De mi ez a lét és fajfenntartási, ösztön, hol van ennek az anyagi testi működése? Szóval jelenlegi tudomány sok mindent nem tud. Szerintem ez a lét és fajfenntartási ösztön is a rejtett külső érzésmechanizmus terméke, talán ez nevezhető az ősérzésnek.

Mindebből megállapítható. Több közvetett bizonyíték (lét és fajfenntartási, ösztön, az élőlények, élet alapvető motivációja, minden nagy áramláskör kimegy, bemegy a biológia élőlényből, az érzés nem állítható elő mesterségesen, rejtélyes, másvilági kompenzáció nélkül kaotikus, értelmetlen az emberi élet és a természet, a cáfolatok, cáfolhatók, stb.) arra utal, hogy biológia emberen (élőlényen) kívül is van érzésmechanizmus, érzésáramlás és ebből sok minden következhet.

Talán még ilyesmiket is fel lehet sorolni, mint: megérzések, tudatátvitelek, akaratátvitelek, az érzések, gondolatok az ismert érzékeléseken kívüli áramlása. És az ősi kultúrák, vallások töretlen hite a lélekben, és gyakran a túlvilágban is, ez is, egy bizonyíték-morzsa. Persze lehet, hogy mindez (lélek, túlvilági igazságszolgáltatás) csak a racionalitásban való hit, (ez a racionális és nem az ellenkezője), de valójában eddig a tudomány sem cáfolta meg.

Mi a racionális és mi az irracionális – ezen is el lehetne vitatkozni. Racionális pl. egy levegőben függő, szerencsén, véletlenen alapuló élet? Racionális, ha a tudomány egy állására azt mondjuk: ez a végpont, már jelentős újat nem ismerhetünk meg?

Bizonyíték e, az ha kialakít az ember egy olyan modellt, amely lehetséges (nem kizárt), és e modell által összeáll a kép, egy sereg érthetetlen dolog, jelenség érthetővé válik? A tudomány gyakran így fejlődött, az összefüggő érthetetlen jelenségeket összeillesztették egy modellbe (összetett mechanizmusba), és gyakran kiderült, hogy a valósághoz közelítő modellt sikerült összehozni. Tehát egyfajta közvetett bizonyíték az is, ha egy nem kizárt (lehetséges) modellt sikerül összehozni, olyant, amibe több összefüggő érthetetlen jelenség érthetővé válik.

Mik azok az alapvető rejtélyességek, melyek valószínűleg egymással összefüggnek és egy modellben, (C/30-as ábra) összehozhatok. Az anyagi világ – mert még ez sincs feltárva, itt is sok a rejtély. Az élet (evolúciós) kialakulása, az első élők kialakulása. Az élet evolúciós fejlődése. A születés és a halál. Halvány fogalma sincs a tudománynak az érzések mesterséges előállításáról. Általában az érzések rejtélyessége. Az érzéskörnek abszolút nem ismerjük a külvilágba kimenő részét a többi alapvető (anyagcsere, információcsere, gének, programcsere) körnek nagyjából ismerjük. Az egyéb tudatátviteli, érzésátviteli, akaratátviteli rejtélyességek.

És ne felejtsük el azt a rejtélyt és egyben érvet sem, hogy a természet, a világ, az élet csak úgy logikus, igazságos, értelmes, ha van másvilági kompenzáció. Ha nincs másvilági kompenzáció, akkor egy fokkal zavarosabb, logikátlanabb, igazságtalanabb (rejtélyesebb) a világ, az élet.

Kitérés arra, hogy mit jelent a modell. A modell, főleg az éppen megismerendő modellje, nem a modellezett pontos másolata. A modell, egy egyszerűsített olyan szerkezet, amely lényegileg (lényegileg és nem pontosan) hasonlóan működik, mint a modellezett, amely ez esetben a kevéssé ismert, rejtélyes valóság (természet, világ, élet).

Mit is jelent az, hogy halvány fogalmunk sincs az érzések mesterséges előállításáról. Azt, hogy van itt egy, vagy több alapvetően ismeretlen tényező (mechanizmus, folyamat). Ez a másik alappillér. Tehát valószínűleg nem arról van szó, hogy a belső érzésmechanizmust nem ismerjük elég jól, hanem arról, hogy van, vannak alapvetően ismeretlen tényezők, amely lehetséges valószínűséggel a külső érzésmechanizmus, a külső érzésenergia. Ehhez is kapcsolódik, a kezdetleges élő, élőlény, csak a külvilágból kaphatott olyan tényezőt, (energiát, motivációt), amely őt élővé tette, és elválasztotta az élettelentől. És ez a tényező, valószínűleg az érzéssel kapcsolatos, mert az élő és élettelen közötti alapvető különbség, az érzés. Többek között azért, mert ez az, amit nem tudunk az élettelen (pl. egy számítógép) tulajdonságává tenni.

Szerintem a születés és halál rejtélyessége is egy fokkal oldódik (kétségtelenül nem szűnik meg) a modell által. A születés: az anyag összekapcsolódása a külső érzésenergiával, érzésmechanizmussal. A halál: az összekapcsolódás felbomlása. Továbbá, lehetségesen (kevésbé valószínű, de a nem kizárhatónál egy fokkal valószínűbb) az egyén egyszerűsített tudata (érzéstudata), és az éppen rögzült általános kellemes, kellemetlen érzése átmegy a külső érzésmechanizmusba.

Összegezzük és tegyük rendbe, mit is, állítok én.

1. Azt állítom, hogy lehetségesen valószínű, hogy az érzésáramlás az emberi (élőlényi) léten (XY egyén létén) kívülről jövő dolog.

2. Azt is állítom, hogy lehetségesen valószínű, hogy ez az érzésáramlás a halál után valamilyen megváltozott „csökkentett” minőségben fennmarad, tehát az ember (XY egyén) nem múlik el teljesen.

3. Továbbá azt állítom, hogy ebből következően lehetségesen, lehetséges (ez már kevésbé valószínű), hogy van másvilági igazságszolgáltatás.

A harmadik állításom, akkor lehetséges, ha az első kettő lehetséges.

4. Mindez akkor lehetséges, logikus, ha valószínűleg igaz a következő állítás, ezért a negyedik állításom ez: ha van is Isten, Ő is döntően a természeten (részben vagy egészben az általa létrehozott természeten keresztül) keresztül alakítja, irányítja a világot, az elővilágot.

Pl., miért hozna létre Isten egy ilyen bonyolult természetet, ha nem azon keresztül akarná alakítani, irányítani a világot, az élővilágot?

Állításaim mellett szóló érvelések felsorolása.

b. Nem cáfolja állításaimat, hogy nem lehet egy működő modellt, egy működő mechanizmust felvázolni. Mivel e tanulmányrészben (és részben a gondolkodástan c. tanulmányrészben) felvázoltam, (és ezt a következő részekben folytatom) egy lehetségesen működő modellt, mechanizmust. Ez nem cáfolja, sőt az állításaim mellett szól, hogy fel lehet vázolni egy működő modellt, mechanizmust, amely az érzésáramlásról és a másvilági igazságszolgáltatásról szól.

c. Állításaim mellett szól, hogy az élet másvilági igazságszolgáltatás nélkül nem lenne igazságos, és ha nem lenne igazságos, akkor értelmes sem lenne.

d. Nem cáfolja álltásaimat, hogy a különböző módokon az ember is képes hatni az ember érzéseire.

e. Állításaim mellett szól azon tény, hogy az ember létre tud hozni gondolkodó, és szaporodó, önreprodukcióra képes gépet, de nem tud létrehozni, érző gépet.

f. Állításaim mellett szól, hogy érzésáramlás (érzések érzelmek) nélkül az evolúció (mely egy hosszú természetes folyamat) szinte lehetetlen lenne. És ennek az érzésáramlásnak már a kezdetleges élőlényekben is meg kellett jelennie.

A b., c., érvelésemről, ill. a 4. állításom mellett szóló érvelésekről szól e tanulmányrész eddigi és ez utáni fejezetei. Ezért erre itt részletesebben nem térek ki.

d. Nem cáfolja álltásaimat, hogy a különböző módokon az ember is képes hatni az ember érzéseire.

Ha az érzésáramlás kizárólag egy belső folyamat, akkor az nem folytatódik az emberi lét után, azaz a halál után.

Most itt el lehet azon gondolkodni, hogy a másik három körforgás, áramlás (anyagcsere, információ, gének, program, öröklés, szaporodás) mennyire marad fenn a halál után, és ez mennyiben jelenti a XY egyén fennmaradását. De szerintem azért másodlagos ez a kérdés, mert az emberi (élőlényi) lét alapvetően mégis az érzések, érzelmek miatt van. Pl. az ember (XY egyén) halála után átalakul valamilyen érzés nélküli mechanizmussá, (géppé). Hiába van ennek a „gépnek” anyagcseréje és szaporodása (hasonló másolatok létrehozása) ez a gép nem fog érezni tehát XY egyén kvázi meghalt. Ezért az a kérdés, hogy XY egyén által érzett érzésekkel mi lesz. Mert, ha ezek valahogy, ha átalakulva is fennmaradnak, akkor XY egyén sem hal meg.

Visszatérek oda, hogy vajon az érzés, érzelem kívülről jön, vagy belülről.

Az hogy vannak tudatmódosító szerek, amelyek befolyásolják az érzéseinket, azt erősíti, hogy az érzés belülről jön. Azt is tudjuk, hogy pl. a hormonok vagy azok megváltoztatása is kihat az érzéseinkre, érzelmeinkre. Azt is tudjuk, hogyha az idegrendszerünk bizonyos részeit ingerlik, akkor érzéseket élünk át. Leginkább fájdalmat, de más érzést is. De ha beveszünk egy gyógyszert, akkor csökken a fájdalmunk. Mindez látszólag azt jelenti, hogy ez az egész mechanizmus belül, a testen és a léten (születéstől halálig) belül van. Én viszont azt állítom, hogy a testen és a léten belül is van része a mechanizmusnak, de a testen, a léten kívül is van része ennek a mechanizmusnak.

Ezzel kapcsolatban érdemes elmondani egy tanmesét.

Élt egy szigeten egy elmaradott törzs. Tudományosan kb. olyan szinten voltak, mint középkori emberek. Soha nem láttak pl. tv-ét. A fejlett ország tudósai kísérletképpen éjjel titokban letettek a falu főterére egy akkus tv-ét antennával, a tv adásról is gondoskodtak. Először falu lakói megijedtek a tv-től ismeretlen élőlénynek nézték, mások valamilyen istennek gondolták. Egy idő után azonban megnyugodtak. Ekkor a törzsfőnök kiküldte a törzs tudósait, hogy vizsgálják meg mi is ez a szerkezet, vagy lény, hogy is működik. A tudósok mindenféle dologgal piszkálgatták a tv-ét, piszkálták az akkumlátort, az antennát, a belső szerkezetet, és ezekre a tv persze reagált. Különböző módokon romlott el a tv adás. Az antenna és a gombok állítgatásával pedig más adás jött be, stb.. A tudósok minden változást lelkiismeretesen feljegyeztek és egy idő után ezzel a leírással, elmentek a törzsfőnökhöz és kijelentették: kiismertük ezt a készüléket, itt a leírás. De arra, hogy az adás kívülről jön, nem jöttek rá. A törzs megnyugodott, és abban a hitben élt tovább, hogy ismerik ezt a készüléket. És persze azt gondolták, hogy ez egy önmagában levő készülék, csak belső szerkezete van.

Szerintem mi mai emberek (a mai tudomány) valahogy így állunk az érzések, érzelmek mechanizmusával.

e. Állításaim mellett szól azon tény, hogy az ember létre tud hozni gondolkodó, és szaporodó, önreprodukcióra képes gépet, de nem tud létrehozni, érző gépet.

A számítógép tud gondolkodni. Igaz hogy a gondolkodási programját és az egész mechanizmust az ember tervezte. Akkor azt mondhatjuk: rendben van az ember képes egy részben gondolkodó gépet előállítani. Mert a gondolkodás egyik része a feladatok összeállítása, a másik része a feladat végrehajtása. A számítógép ezt a második fázist sokkal gyorsabban hajtja végre, mint az ember. A számítógép legyőzte a világ legjobb sakkozóját. A fejlett számítógép már új kombinációk létrehozásra is képes. Lehetséges olyan program, amely új kombinációkat, új elméleti variációkat hoz létre. Lehetséges olyan számítógép, amely saját gondolkodását fejleszti.

Másfelől az a kiindulás, hogyha van egy olyan hosszú folyamat, amelyben van szaporodás, önreprodukció, (az evolúcióhoz hasonló folyamat), akkor a gondolkodó gép gondolkodása önállóan ember nélkül is fejlődhet.

Pl. egy napelemes számítógép kvázi képes önálló energiaellátásra, képes kvázi önálló anyagcserére. Létre lehet hozni olyan számítógépet, mely a természetből meríti az energiát. A számítógépbe be lehet építeni különböző gépi érzékelőket, kvázi láthat, hallhat, szagolhat a számítógép. Sőt ezek az érzékelések többek és kifinomultabbak lehetnek, mint pl. az emberi érzékelés.

Létre lehet hozni mozgó számítógépet, ezt már inkább robotnak szokás nevezni.

A gondolkodást, az érzékelést, a mozgást össze lehet hangolni, és mindezt a szaporodással is össze lehet hangolni. Hogyan lehet szaporodó, önreprodukcióra képes számítógépet kialakítani. Ehhez az szükséges, hogy a számítógép össze tudja szedni az őt alkotó alkatrészeket. Ezt pl. összeszedheti az elromlott elpusztult számítógépekből, robotokból. Ha van érzékelése és mozgása, akkor össze tudja szedni, szelektálni is tudja, és összeépíteni is tudja, ezeket az alkatrészeket. De az sem elképzelhetetlen, hogy több számítógép együttműködve, létrehoz egy automatikus számítógép alkatrészeket, előállító üzemet. Sőt létrehozhatják ezen üzem összeszerelő részét, amely kvázi automatikusan sorozatba termeli a számítógépeket. Néha a számítógépek megújítják, megváltoztatják a számítógépgyár programját. Vagy az egyes számítógépek megújítják a maguk összeszerelő programjukat amennyiben nincs központi gyár.

Tehát minden elképzelhető, (megvannak a működő mechanizmus alapjai) csak egy nem: az hogy érző, érzelmekkel bíró számítógépet, robotot hozzon létre az ember. Ilyent még részben sem tud létrehozni, sőt halvány elképzelése sincs a lehetséges létrehozásról.

Mert hogy is hozhatna létre ilyent. Mi az a mechanizmus, ami által a számítógép pl. fájdalmat, éhséget, viszketést, vagy félelmet, bánatot, dühöt, félelmet, stb. érezne. Tessék kérem egy ilyen mechanizmust vázolni. Egyszerűen nem lehet, az ember erre nem képes. Persze a fantasztikus írók kijelenthetik, hogy lehetnek érző számítógépek, robotok, de ez csak kijelentés. Nincs olyan mechanizmus, de még csak mechanizmus-kezdemény sem, vázlatos elképzelés sem, amely ennek az érző robotnak az alapjául szolgálna.

Mert az, hogy egy gép valamit gépiesen érzékel, és arra gépiesen reagál, az nem érzés, és főleg nem érzelem. Mert hiányzik az érzékelés kellemes-kellemetlen aspektusa. Ez a kellemes-kellemetlen aspektus teszi egyébként lehetővé, hogy pl. az ember megkülönböztesse a nagymama paprikás-krumpliját a szomszéd néni paprikás krumplijától, megkülönböztessen egymillió ízt, szagot, stb.. A kellemes-kellemetlen aspektus nélkül nincs fejlett élőlényi fejlődés, nincs motiváció.

Mi következik mindebből? Elsősorban az, hogy érzés, érzelemvilág alapvetően rejtélyes az ember számára. (Egyébként a biológiának, az élettannak, az evolúció-tudománynak is leggyengébb oldala az érzés, érzelemvilág.)

Ebből pedig az következik, hogy valószínűleg van itt egy olyan energia, anyagmozgás, áramlás, hullámzás, és mechanizmus, amely az emberi léten (térbeli és időbeli léten) kívül van, és egyébként is nagyon el van rejtve. Azért valószínű, hogy az emberi léten kívül van, mert az ember az emberi létet azért már viszonylag részletesen megvizsgálta, de lényegileg mégsem találta meg az érzés, érzelem mechanizmus alapjait. A belső mechanizmus-részt, úgy ahogy ismeri, de a lényeget nem. A lényeget nem ismeri, mert nem tud elképzelni, pláne létrehozni ilyen, ilyesmi mechanizmust.

f. Állításaim mellett szól, hogy érzésáramlás (érzésenergia nélkül) az evolúció (mely egy hosszú természetes folyamat) szinte lehetetlen lenne. És ennek az érzésáramlásnak már a kezdetleges élőlényekben is meg kellett jelennie.

Mivel e témával bővebben a gondolkodástan c. fejezetben foglalkozom ezért itt csak egy ismétlés.

Ismétlés.

Azért nem ilyen egyszerű az evolúció, néhány fontos megjegyzés, ill. folyamat vázolása.

Szét kell választani a növényi és az állati fejlődést.

Az állati fejlődés jóval rejtélyesebb. Valószínűleg az állati fejlődés az állati egysejtű, vagy annak az őse kapcsolódott az érzésenergiához, az érzésáramláshoz.

Ne keverjük össze a gépi érzékelést az állati, emberi érzés-érzékeléssel, amikor az érzékeléshez hozzákapcsolódik a kellemes-kellemetlen érzés.

A baktérium véletlenszerű kialakuláshoz kb. 10 milliárd év szükséges, ami azt jelenti, hogy a most 6 milliárd éves, akkor 1-2 milliárd éves földre valószínűleg a világűrből, kozmikus világból érkeztek az első baktériumok, vagy azok ősei (prokarióták, protiszták) és akkor a kozmikus világ legalább 12 milliárd éves volt, amennyiben elvetjük, hogy az Isten direkt módón teremtette a földi életet.

10 milliárd év szükséges, ugyanis már kezdeti „élőlényeknek” is volt, szükségszerűen kellett lenni szaporodó, másoló mechanizmusuknak, programjuknak, ami hitetetlenül bonyolult, 10-szer bonyolultabb szerkezet, mint a működő mechanizmus (a baktérium a sejt, DNS nélkül). Még akkor is, ha legegyszerűbb szaporodó másoló mechanizmusban, programban gondolkodunk.

(Ez a másolómechanizmus egyben program (DNS) nagyjából 100 irányított szívóhatásból (áramoltató hatásból) és legalább 400 fajta „szűrésből” áll. A sorrend sem lényegtelen. És akkor még a leválasztó és a működési programról, mechanizmusról nem is beszéltem, ezeknek is ki kell alakulni, és ezeket is le kell másolni. Mennyi idő kell ennek a véletlenszerű kialakuláshoz, ha csak azt vesszük, hogy százmilliárd hosszan összeépült rossz variációból egy variáció talán jó. Persze a hosszan összeépült variációk kialakulásának gyorsasága is számít. A biológusok 20 ill. egymilliárd variációról beszélnek csakhogy ezek a nagyon rövid, ill. közepesen összeépült variációk száma. De egy hosszan összeépült variációból indult az élet és a hosszan összeépült variációk száma sokkal nagyobb, mint pl. a közepesen összeépült variációk száma. Mint mondtam, legalább 100 milliárd variáció szükséges amennyiben hosszan összeépült variációról van szó, amely magába foglalja a másoló, szaporodó mechanizmust, programot is. A jó variáció aztán „megette” a rossz variációkat – ez talán megmagyarázza, hogy miért nincsenek rossz variációk.)

De a 2-4 milliárd év kevésnek tűnik, ahhoz hogy az egysejtűből kialakuljon az ember, mivel a véletlenszerű génmódosulások csak 0,1%-a pozitív hatású.

Az evolúció során többek között egy másik „aprócska” folyamat is végbemegy? Valahogy az egysejtűek szövetkeznek, együttműködnek és kialakul a többsejtű.

Tehát az idő mindenképpen kevésnek tűnik, van itt egy rejtély, még akkor is, ha a kozmikus világ is besegített.

Kiemelem a befészkelés-képességet, mint evolúciós hajtóerőt. Induljunk ki abból, hogy aki sokáig él és gyorsan szaporodik, az marad fenn. A fennmaradó kiszorítja, elfoglalja az élőteret az élethez szükséges táplálékot, energiát. Aki kevés ideig él gyengén szaporodik, az kipusztul. Kivéve, ha be tudja magát fészkelni a sokáig élő és szaporodó közé. Pl. úgy, hogy azt megeszi. Ez talán részben megmagyarázza a fajok sokaságát, elsősorban a növényi fajok sokaságát. De nem magyarázza meg az állati fejlődést, főleg az érzés, érzelemgazdagság fejlődését és a gondolkodás fejlődését, magasabb szintű gondolkodást.

Ha a versenyhatás érvényesül, „vagy ez, vagy az marad fenn” akkor kevesebb és más fajoknak kellett volna kialakulni. (Állatokról van szó.) Akkor egyfelől a rejtőzködő, vegetáló (kővé dermedő), de gyorsan szaporodó fajoknak, ill. a nagyon aktív, és gyorsan szaporodó fajoknak kellett volna kialakulni.

Úgy tűnik, hogy inkább az „ez is belefér, megél, az is belefér, megél” hatás érvényesül. Így az a kérdés, hogy a versenyhatás hiányában mi volt az evolúciós hajtóerő. Akkor az sem igaz: hogy az okosabb győz, mivel nem kell győzni, tehát nincs szükség, okosodásra. Ugyanez elmondható az ügyesedésre (a mozgás fejlődésére), az érzékelések fejlődésére, stb.. Akkor miért, hogyan alakult ki a fejlettebb állat és az ember?

Van tehát itt rejtély bőven. Az érzés érzelem amúgy is egy rejtélyes dolog. A két rejtélyt összekötve az én elméletem. Az állati egysejtű, vagy annak őse, kapcsolatba tudott kerülni az érzelemenergiával, érzelemáramlással. Ezáltal, a kellemes-kellemetlen hatások által, megerősödött a fennmaradás és szaporodás motivációja. Sőt az egyszerű fennmaradáson kívül az előrejutás a fejlődés is motiválva lett. Közben kialakult a belső testi érzésmechanizmus, annak másolási programja is, és az is fejlődött. Azon állatfaj, amelyik pl. egy programmódosulás miatt motiváltabbá (erősebbek lettek az érzései) vált, előnybe került. Az erősebb érzés új cselekvésekre, új szokások felvételére motiválta az állatot. Ezen tulajdonsága, mármint az erősebb érzés valamennyire megjelent az utódjaiban is, és lehet hogy a felvett szokásai is valamennyire megjelentek. Tanulás útján mindenképpen megjelentek a felvett szokásai az utódokban.

Pl. az érzelemnélküli hal (halfajta) ott úszkál a vízben és nincs tápláléka, a programjába pedig csak vízben úszás van, akkor ez a hal éhen pusztul. A másik halnak (halfajtának) van némi félelme a haláltól (élni akar) és egy kicsit éhes, egyszerűen, azért mert csak ekkora érzést tud átélni, ez sem elég, ez is elpusztul.

Ha ez a hal, kvázi programozott gép lenne, vagy az önálló gondolkodásnál fogva valami ilyesmit gondolna: az én célom, programom a fennmaradás, az élet, ehhez szükséges, hogy kiugorjak a táplálék után, akkor is kiugrana hal. De akkor az a kérdés, honnan jön ez program, vagy honnan jön ez a fejlett gondolkodás. Nincs válasz, ha nincs érzés, nincs alapvető motiváció.

A harmadik hal (halfajta) már erősen fél haláltól, baromi éhes, és meglát parton egy kukacot, mire kiugrik és bekapja kukacot. Azután a haláltól félve nagy nehezen visszaevickél a vízbe. Eme halak ez a fajta, érzéseiktől motiváltan állandóan kiugrálnak a partra. Az utódokban is megjelenik részben már genetikusan is ez a kiugrálós, kimászós tulajdonság. Kialakul parton ugrálás mászás képessége, az uszonyok részben módosulnak, és végül kialakul az első szárazföldi állatfaj. Ha nincs pl. éhségérzés, akkor nem lenne kiugrás, kimászás sem, még mindig a vízben élnénk, mint halak.

Felteszem a kérdést: az anyagcsere, a táplálkozás, az energiabiztosítás, a test, a mozgás, a „gépi” érzékelés, a szaporodás, a programok, a gondolkodás, az érzések érzelmek közül melyek az eszközök és melyek a célok? Melyek a célok az egyszerű állat vonatkozásban, célok a fejlett állatok vonatkozásában és az ember vonatkozásában? De erre itt nem válaszolok.

Inkább visszatérek oda, hogy mi a különbség pl. az anyagcsere-mechanizmus és az érzés, érzelem mechanizmus között. Csak annyi, hogy pl. anyagcsere mechanizmus evolúciós kialakulását és a fejlett állatokban való működését nagyjából a tudomány le tudja vezetni. Amit legkevésbé ismer, és el is hanyagol az érzés, érzelemmechanizmus. Ez a „csak annyi, hogy sokkal kevésbé ismeri” azért sok mindent jelent.

Kitérés az élet, az evolúció egyéb mechanizmusaira.

Az érzésmechanizmushoz csatlakozik a programmechanizmus, többek között az automatikus programok. Hozzátéve, hogy szerintem, nemcsak programokban kell gondolkodni, hanem a természet sorozatgyártásában is. Ez olyan bonyolult téma, hogy nem mennék bele bővebben.

Vázlatos kitérés az evolúcióra.

Állítólag a szárazföldi állatok azokból a halakból lettek, melyek feltehetően élelemért kivergődtek a partra. A vízben elfogyott az élelem a parton viszont volt, induljunk ki ebből. Aki nem jött ki az elpusztult, aki kijött az szaporodott és ezt cselekvési programot ezt a képességét át tudta örökíteni. Később pedig ez által az uszonyból kialakuló kezdetleges lábat is át tudta örökíteni. A cselekvési program változást, ill. a kezdetleges lábat a mutációnak tudják be. Véletlenül tehát kialakul, és akinél kialakul, az szaporodik. Valószínűleg ez kevés lenne a hatalmas evolúciós fejlődéshez. A párosodási szokások, azok elválása, a kolóniák, típusok fajok kialakulása szintén kellett. Továbbá kellett tanulási program, amiről nem volt szó. Továbbá kellet az, hogy a cselekvés, ill. gyakori használat nagyon kis mértékben de azért hatott pl. növekedési programra, a cselekvési programra. A tudomány ezt azért nem tudta kimutatni, mert rendkívül kis mértékű. Pl.. ha egy család minden tagja napi száz fekvőtámaszt csinál, akkor a századik generáció újszülöttének a fekvőtámasz izmai 10%-kal erősebbek, mint egy átlagos újszülöttnek. Tehát valami ilyesmi is kellett a fejlődéshez. A kérdés azonban az, hogy az első halak, miért mentek ki a partra. Egyrészt észre vették a parton a táplálékot. Továbbá éhesek voltak, ez hajtotta őket. Az éhség a kellemetlenséggel párosuló ősérzés. E nélkül nincs evolúció, ez a motor. Ellenben a cselekvési programjukba, a partra vergődés nem volt benne. Ekkor jön elő az önálló akarat és az ötlet tényezője. Száz halból mondjuk háromnak ilyen ötlete támadt, a programtól eltérőt cselekedtek. És nemcsak elindultak, de némelyik ki is vergődött a partra, tehát ehhez önálló akarat is kellett. A három halat látván a másik tíz már tanulási program (azt teszem, amit a többiek) miatt követte ezt a cselekvést. Ahhoz, hogy ez cselekvési programmá váljon már kellett a csoport elkülönülése (területi, vagy párosodási szokások), a programmódosulás, stb. Ha nem különül el csoport, akkor a nagy többséggel való keveredés miatt, a program nem tud igazán és egy irányba változni. Lehet, hogy itt van még egy tényező, a programok egyirányú automatikus változása. Ha valami elindul egy irányba, akkor az arra halad, talán ez igaz a programfejlődésre is.

Persze a programfejlődésnek van még egy tényezője, férfi, női (ivaros) szaporodás. Amikor különböző egyed két fél sejtje egyesül és kialakul egy harmadik, egy új, mindkettőtől eltérő egyed. Ez egyrészt, részben visszakeveredést hoz létre az utód valamivel silányabb lesz, mint a kiváló (a környezethez alkalmazkodó) párosodó egyed. Másrészt az utód viszont kiválóbb lesz, mint a silányabb másik párosodó egyed. Ellenben az is lehetséges, hogy az utód az őseinek csak jó tulajdonságait örökli és összességében ( több tulajdonság tekintetében) kiválóbb lesz, mint az ősei, szülei Vagy, csak rossz tulajdonságokat örökli és összességében (több tulajdonság tekintetében) silányabb lesz mint az ősei, szülei. Összességében az a programmódosulás egy tényezője lehet az evolúciós fejlődésnek (nő variációk száma), de önmagában ez is kevés. Az viszont megint egy rejtély, hogyan jött létre ez a szaporodás.

Az előző példából a kezdetleges értelmet is azonosíthatjuk. A kezdetleges értelem az információ észlelése, és az egyszerű összefüggés felismerése a táplálék, annak elérése között. Már az egyszerű összefüggés felismerése is önálló értelem volt, hiszen az első kivergődő hal programjában nem lehetett benne a parttal kapcsolatos táplálék. Kb. ez gondolat: ni ott egy táplálék, bár nem a vízben van, azért az táplálék. És az ötlet, hogy kimegyek érte, amely bizonyos szempontból szintén értelmi funkció. Persze az is lehet, hogy véletlenül került ki a partra, de visszaevickélés közben csak megette a táplálékot.

Megjegyzem, a véletlen események is egy tényezője az evolúciónak. Ugyanakkor, ha egyáltalán van véletlen, az egyformán hátráltatja és segíti az életet.

A két alapvető evolúciós fejlődés az egysejtű, egysejtű életének, szaporodásnak, valamint fajok, típusok kialakulása. A többsejtű, a többsejtű életének, szaporodásnak, valamint fajok, típusok kialakulása, és mindennek fejlődése.

Az hogy az egysejtűek együttműködéséből összeállt a többsejtű, valamint az élőlények sokféle közösségei, együttműködései, arra utal, hogy van itt még egy eredendő tulajdonság: a közösségi, együttműködési érzés. Tehát nincs kizárva, hogy a külső és belső érzésmechanizmusnak van egy harmadik oldala is: az együttműködési érzésmező. Akkor lehetséges együttműködési ősérzés is.

Egyébként pedig, az élőlények, együttműködéseinek, közösségeinek vizsgálata a mai, emberi társadalom szempontjából is fontos tanulságokkal szolgálhatnak.

További alapvető kérdések: hogyan jött létre az egysejtű?

A környezet, vagy a született tulajdonságok, számítanak inkább? Ezekre most nem térek ki.

Vázlatos kitérés az értelemre és a programokra.

Az értelemmechanizmus részei: memória (bevitel, tanulás, előhívás), sokféle memória, köztük programmemória. (Mindez részben programmechanizmus, részben értelemmechanizmus. Az értelemmechanizmus és az információkör természetesen szorosan összefügg.

Továbbá, tisztán értelemmechanizmus: összehasonlítás, megkülönböztetés, számolás, következtetés (előre és vissza), okkeresés és találás, összefüggéskeresés-találás, kategorizálás, variációkészítés, általánosítás, egyszerűsítés, lényegesítés, összegzés. Továbbá, következtetés, előrelátás, összerakás, (szétszedés és új összerakás), fantázia, tervezés, programkészítés. Továbbá, kódolás, dekódolás, kommunikáció, szavak, mondatok, szövegek értelmezése (nyelv). Továbbá problémakeresés, (kérdések feltétele), problémameglátás, problémamegoldás, ötletbeugrás, a lényegtelenek átugrása, eszközkészítés, és még lehetne sorolni. A kezdetleges értelem: egyszerű összefüggés, egyszerű probléma-felismerés, megoldási ötletbeugrás. Valójában az alapfunkciók: összehasonlítás, következtetés, kategorizálás, egyszerűsítés és kódolás.

Jó kérdés, hogy az érzések, ill. az értelem mennyire lehet automatikus program? Ha feltételezzük hogy kezdetben szinte kizárólag az, akkor előjön a programfejlődés problémája. Vagy az érzés, ill. az értelem önállóan fejlődik, és ez épül be a programba. Vagy, is, is.

Fel kell tételezni az önálló optimális, az érzelmekkel arányosan együttműködő értelmet. Röviden ez azt jelenti: ha értelem által kontrolált és jó irányba terelt érzelmek aránya megfelelő, akkor az értelem optimális lehet. Optimális lehet, innen már csak a képességek és külső hatások (pl. az oktatás színvonala) számít. (Viszont a külső hatásokat az önálló optimális, az érzelmekkel arányosan együttműködő értelem alakítja ki.) Ha túlságosan értelemvezérelt lesz az értelem (hiányzik az érzelem), akkor hiányzik a motiváció. Ha túlságosan érzelemvezérelt lesz az értelem, akkor megjelenhetnek a rossz, túlzott érzelmek, az értelem rossz irányba fordulhat.

Néhány fontosabb programot is felsorolok. E programok, és általában a programok legfontosabb tulajdonsága, hogy lemásolható és átvihetők.

Automatikus és részben automatikus programok. Direkt program (nem számít a környezet), és hajlamosító program (kell hozzá a külső környezet, annak néhány átlagtól, normálistól eltérő jellemzője).

Automatikus osztódási, fejlődési, növekedési (életkor-alakulási) program, ill. automatikus működési program. Sejtprogram, ill. sejtek közötti program. Alapcselekvési programok. Étkezés (táplálékkeresés), pihenés, lakás (menedék) készítés, párosodás (szaporodás) utódgondozás. Menekülés, védekezés, ill. ellentámadás. Csapaton belüli pozícióharc, ill. csapaton belüli együttműködés. Napirend, évszakrend. Utánzási ill. tanulási program. Egy felsőbb, emberi program: a világnézet. (Az ember programjai persze már erősen módosultak, több bennük az egyéni, a szabad választás, az értelmi vonatkozás.)

Kitérés a másolás, szaporodás problémájára.

Az emberi technika számára általában egy bonyolultabb szerkezet másolatának elkészítése nehezebb, mint az üzembetartás. Pl. a gépkocsit nehezebb elkészíteni, mint üzemeltetni. A többsejtűeknél a másolatkészítés és a növekedés között nincs éles határvonal.

Részben más problémakör a sejtegyesülés, az ivaros szaporodás problémája. Ez a problémakör már elvezet az örökléstanhoz. És visszacsatolódik, ahhoz, hogyan működnek a biológiai programok, amelyik szintén hatalmas problémakör.

Az evolúciós fejlődéshez azonban a másolás, a reprodukció problémáját is meg kell fejteni. A kémia, a molekulák világában talán nem annyira nehéz másolatot készíteni. Gyanakszom, hogy azért nem egészen könnyű.

Az osztódásról, szaporodásról már mondtam néhány mondatot. Nyilván ez összefüggésben van ezekkel a (osztódási, szaporodási, növekedési, életkor-alakulási) programokkal. Az egysejtű osztódása: egy nagyobb egység válik ki és az gyorsan nő, lesz belőle egész. A többsejtű osztódása egy kis rész válik ki, egyesül, keveredik egy másik kis résszel és ebből lassan nő ki az új, a teljes. Egyébként legalább ötvenféle variáció elképzelhető. (Pl. teljes kiválás, új élet, a régi maghal. Vagy részleges kiválás, nincs teljesen új élet, a régi nem hal meg, pl. a sejttelepek. Továbbá, kis rész, vagy nagy rész válik ki, gyors vagy lassú a folyamat. Az új nyilván részekből rakódik össze, de hol vannak ezek a részek, és hogyan rakódik össze. Vannak egyszerű másolási (növekedési) eljárások, alapjuk az, hogy van egy alapforma, amely a másolandó alapján készül. Ez alapforma is készülhet egyszerűen, sőt magából a másolandóból. A probléma az, hogy az egyszerű eljárások is viszonylag bonyolultak, több lépcsősek. Még ezek a szerkezetek is általában nagyobbak, bonyolultabbak, mint a másolt egység. A másolathoz kell új anyag. Ezért a másoló mechanizmus csak részben lehet a másolandó alkatrészben. Részben azon kívül van. Bennük a kódolt másolási program lehet. Itt is az összes elméletileg lehetséges másolási, növekedési variációból kell kiindulni)

Viszont a többsejtű osztódásának alapja is sejtosztódás. Sok minden igazolja, az evolúciós fejlődést (az egyszerűtől a bonyolultig egységesen egymásból eredően).

A fejlődés mindig így képzeljük el: az egyszerűtől a bonyolultig, Kérdés, hogy az egyszerű mennyire egyszerű, ill. mi van az egyszerű előtt.

A többsejtűnél (ennek is van számos fejlettségi foka, sejttelepek pl. szivacsok, idegrendszer nélküliek, kezdetleges idegrendszerűek, központi idegrendszerűek, stb.) a sejtek között egy szoros együttműködés és kommunikáció jön létre, amely meghatározza sejtnövekedést, sejtalakulást, stb. Egy kis kategorizálás. Csak a környező sejtek működnek együtt. A távolabbi sejtek is együttműködnek de nem központon keresztül. Vegyi úton, (pl. hormonok) kommunikálnak, vagy bioáram útján. Információáramlásról van szó, vagy érzésáramlásról, vagy információba kódolt érzésáramlásról. A központba befutó információk és ott értékelt szelektált és visszafutó információk, ill. érzések. Vagy ezek különböző egyvelege. Itt is van számos nyitott kérdés.

És még egy fontos kérdés az állatok és növények különbsége hogyan alakult ki? Lehet, hogy növények, egyszerű állatok sejtjei éreznek valamilyen minimális éhséget, fájdalmat, ősérzést, de nem az egész egyszerű élőlény. Az egyszerű többsejtűek, csak a sejteken keresztül kapcsolódnak az érzésenergia mezőhöz. A fejlett állatok valószínűleg a sejteken keresztül is, és egy, vagy több központi helyen keresztül kapcsolódhat az érzésenergia mezőhöz.

A többsejtű megszületésnek időpontja is átgondolandó. Ugyanis a sejtek részben elvesztik az önállóságukat. Talán az nevezhető megszületésnek, amikor az előbb említett központi hely is kapcsolódik az érzésenergia mezőhöz.

Általában az embernél minden (értelem, érzés, program) sokkal bővebb, sokoldalúbb és szelektáltabb, mint az egyszerű élőlényeknél. A fokozatosság, az evolúciós fejlődés végigkísérhető: nagyon egyszerű élőlények, egyszerű élőlények, középfejlett élőlények (már állatok), fejlett állatok, ember.

Az evolúciót jól lehet tanulmányozni a kisbabák, gyerekek fejlődésén keresztül is.

Ugyanakkor az evolúciós fejlődés jelenlegi tudományos prezentálásában van még számos kérdőjel, melyek egy részét meg lehet magyarázni, (vannak többé-kevésbé valószínű változatok) más részét nem lehet megmagyarázni, talán örök rejtély marad.

Ha ide-oda kapcsolgató módszerrel működik az élőlény, akkor felfogható úgy, hogy van külön értelemmechanizmus és külön érzés, érzelemmechanizmus, de felfogható úgy, hogy ezek önmagukban nincsenek külön. Percenként több ezer oda-vissza kapcsolgatás történhet a két mechanizmus között, ráadásul a mechanizmusok is sok egységből állnak. Tehát nagyon bonyolult folyamat játszódik le. Egyszerűsítve, minden érzéshez kapcsolódik egy értelmi folyamat. Ugyanakkor, minden információhoz (külső, belső, cselevési, nyelvi, stb.) kapcsolódik egy érzés, minimum egy kellemes, vagy kellemetlen, vagy közel közömbös érzés.

Vázlatos kitérés a reprodukcióra (másolás, osztódás).

Az élet egyik rejtélye az, hogy rendkívül bonyolult szerkezeteket (a sejt is egy rendkívül bonyolult szerkezet), nagyon gyorsan lemásolódnak. Azért térek erre ki, mert ez lenne az élet másik nagy rejtélye, de átgondolva ez mégsem annyira rejtélyes, mint az érzések rejtélye.

A vázlatos elméleti megközelítés abból indulhat ki, hogy hol kezdődik, ill. mekkora a másoló üzem. Nyilván hogy a másolt szerkezetnek van köze a másolathoz. Ha úgy képzeljük el, hogy másolt szerkezetben van szinte teljesen a másoló üzem, akkor persze elég nehéz elképzelni a folyamatot. Ha úgy képzeljük el, hogy másolt szerkezet közvetlen környezetében, és tágabb környezetében, a természetben van a másoló üzem nagyobb része, akkor már könnyebb elképzelni a folyamatot. Pl. a másolandó szerkezetben csak egy nagyobb egységekből összeszerelő üzem van, de az alkatrészeket, egyes egységeket már a természet korábban, ill. a másolás előtt, részben alatt már előállította – ez ennek az elgondolásnak a lényege. (Alkatrészek, egységek alatt itt anyagokat, molekulákat értek.) Sőt a természetből, közvetlen környezetből nem össze-vissza, hanem meghatározott sorrendben jönnek az alkatrészek, egységek, ekkor még könnyebb dolga van a másolt szerkezetben levő másoló üzemnek. Elméletileg az is lehetséges, kevésbé valószínű, hogy az egész másoló üzem a természetben van, a másolt egység csak a mintadarab. Az is valószínű, hogy a másoló mechanizmus alkalmazza az egyszerű másoló technikákat, pl. a lenyomat készítés technikáját.

Még könnyebb a természetes reprodukciót (pl. a sejtosztódást) megérteni, ha azt egy nagyon gyors növekedésnek fogjuk fel.

(Képzeljük el, hogy egy szimmetrikus egyszerű lego-autó az első fázisban kettéválik két egyforma részre, két fél-autóra. A kettéválás a külső, a szuper mikró-közegből ered, vagy, de inkább és, a belső a molekuláris közegből ered. A kettévált autó körül már ott vannak az alkatrészek, méghozzá közepes közepes-nagy egységekbe szerelve. Nem akkor kezdi a másoló mechanizmus az apró alkatrészeket elkészíteni és összeszerelni. Nem, bizony, már a természet ill. a sejt előzetesen összeszerelte, összegyűjtötte, és részben szelektálta az alkatrészeket. Az egyik félbevágott lego-autó a környezetében levő darabokból hihetetlen gyorsan teljessé épül fel. Ez tehát egy végszerelő fázis ezért tud ilyen gyorsan végbemenni. Vele azonos időben a másik fél autó is ugyanazt teszi. E felépülések ugyancsak eredhetnek a külső szuper mikró-közegből, vagy, de inkább és, a fél autó molekuláris munkájából. Lehetséges, hogy leszakadó fél-autónak azért ott marad valamilyen tervrajzszerű, kódszerű változata.

A fél-autónak mindenképpen van egy negatív minta, a negatív minta kiöntése, kitöltése, vagyis a legegyszerűbb másolási technika - aspektusa. És a felépülés (a növekedés) olyan gyors hogy az ember azt szinte nem képes követni. A vizsgálat megoldása egyébként az lenne hogy egy rendkívül „sűrűkockás szuper-mikroszkopikus filmfelvételt” később erős lassításban néznének vissza. Valami hasonló játszódik le sejtosztódáskor.)

A többsejtűek bonyolultabb élőlények osztódása, szaporodása későbbi fázisban másképpen zajlik, egy egészen kis részből lassan nő, fejlődik a hasonló, de eltérő másolat. Viszont eme osztódás alapja is a sejtosztódás, ez pedig az evolúciós elméletet, (az egymásból eredő, egységes életfejlődés) igazolja.

A sejtosztódás mindenképpen az egyik tényezője a születésnek. A másik tényezője szerintem az, hogy az élő anyag (kérdés ez hol kezdődik) képes kapcsolatba lépni az érzésenergia-mezővel.

(A női férfi ivarsejt egyesülés, ötvöződés megint egy külön folyamat.)

Az önálló egyéniség az önálló tudat problémája is felvetődik, nem is egy vonatkozásban. Szinte mindenhol ki lehetett volna térni rá. A tudatnak sokféle értelmezése lehet, ezeket kellene először felsorolni. Ebbe most nem mennék bele, mert önmagában is bonyolult téma. Talán az megfogalmazható: az él, annak van tudata, akinek van érzése.

Tehát a tudomány számára még a kérdések többsége nyitott. Az ember belső mechanizmusait sem ismerjük. Ennek alapján azt sem lehet kijelenteni, hogy nincs másvilág, lélek, de, azt sem hogy van.

Egyébként érdekes hogy mindarról, amiről beszéltem elsősorban a természettudományokhoz tartozik, de részben már társadalomtudomány. Tehát sok a nyitott kérdés, ettől függetlenül ki merem jelenteni, csak logikai levezetés alapján, hogy valószínűleg van valamilyen másvilág (általunk teljesen ismeretlen, de valós) és van ilyen értelmű lélek, és van egy másvilági igazságszolgáltatás.

Ismétlés.

Az embert, az egyént meghatározzák: az öröklött tulajdonságok (gének), a körülmények, és még valami.

Máshol azt mondtam az egyén négy körből áll, az információ, az anyagcsere, az érzés, és gének köréből.

Van azonban egy másik megközelítése is ennek a problémának.

Abból indulok ki, hogy születéskor az ember egy sejt, lényegében egy génhalmaz. Ez egy adott körülménybe kerülve szaporodik, az egyén növekszik, ez határozza meg a testet, és a test határozza meg az értelmet, és az érzésmechanizmust. Tehát az egyén (az élőlény) lényegében a génekből az öröklött adott tulajdonságokból és az adott körülményekből tevődik össze. És még valamiből. De először gondolkodjuk el a gének és a körülmények viszonyán. Mivel a gének döntően egyféle hajlamot és nem konkrét tulajdonságot írnak elő ezért elfogadható a következő hasonlat. A gének egy hangszer (pl. egy bonyolult orgona) és a körülmények játszanak e hangszeren.

(Kérdés, hogy fordítva jó e hasonlat: a körülmények a hangszer és a gének játszanak e hangszeren?) A gének és a körülmények viszonya tehát egy olyan összefüggő kapcsolatról szól, amelyben a két tényező nem sokat ér a másik nélkül. A hasonlatot folytatva, a gének hangszerén vannak jó nem hamis hangot adó billentyűk és vannak rossz, hamis torz, fals hangot adó billentyűk. A játékos, a körülmények azonban kihagyhatja a fals, rossz billentyűket, és csak a jó billentyűkön szépes játszva gyönyörű kellemes zene lehet az eredmény. De persze ha körülmények rosszak legalábbis az adott génekhez rosszul illeszkedve rosszul játszanak, akkor szörnyű kellemetlen hangzavar jön ki. A szörnyű kellemetlen hangzavar egyik vonatkozása a testi betegségek megjelenése. A másik vonatkozása a lelki torzultság, pontosabban az, hogy az egyén mások számára hasznos ember lesz. (Más kérdés az önértékelés. A hibás egyéniség, olyan hibás önértékeléssel járhat miszerint a torz egyén saját maga szerint, boldog és hasznos kellemes ember.) A szörnyű kellemetlen hangzavar tehát hibás gének, és az ehhez képest hibás körülmények összjátékából jön ki. A gyönyörű zene pedig a jó gének és az ehhez képest jó körülmények összjátékából jön ki. A gyönyörű zene egyik aspektusa pedig az egészségese test. A másik aspektusa pedig az egészséges lélek, aki egyben mások számára is hasznos.

Viszont ha az egyén csak adott vele született tulajdonságokból, és csak adott körülményekből állna, akkor az egyénnek nem lenne saját önálló akarata. Mert lényegében a születési géneket sem tudja befolyásolni és az adott körülményeket sem. Bár úgy tűnhet, hogy a körülményeket képes befolyásolni, de belegondolva önálló akarat nélkül mégsem tudja. A folyamat ugyanis: egy adott génhalmaz adott körülmények között szaporodik, növekszik. Ha pedig ebbe a folyamatba nem lép be külön az önálló akarat, akkor nem lesz benne. Feltételezzük, hogy egy felnőtt embernek van önálló akarata. De honnan kerülhet ez elő, amikor adott gének, adott körülmények között szaporodtak, növekedtek, és így alakult ki a felnőtt ember?

Márpedig semmi értelme az életnek, ha embereknek nincs önálló akarata. Az pedig egészen biztos, hogy az igazságosság az igazságszolgáltatás és minden ezzel kapcsolatos dolog értelmetlenné válik. És akkor, értelmetlen akaratról, akaraterőről beszélni.

Tehát egyetlen értelmes feltételezés lehetséges: az embereknek van valamekkora és valamilyen önálló akarata. Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora és milyen, de valamekkora és valamilyen biztosan van.

Arra lehet sok teória, hogy honnan kerülhet elő az önálló akarat, de a lényegi rejtélyt egyik sem oldja meg. A lényegi rejtély az, hogy nem lehet anyagi eredetű, mert ha az lenne, akkor adott lenne, vagyis akkor már nem lenne mindentől független önálló akarat. És nem tudom ezt a rejtélyt megoldani, egyszerűen megállapítom: az önálló akaratnak van az ember számára egy felfoghatatlan vonatkozása. Úgy mint pl. a „végtelennek”, mert annak is, és több dolognak is van ilyen vonatkozása. Valójában az Istent sem képes az ember teljesen megérteni.

Viszont a kezdeti modellt akkor módosítani kell, mert a géneken, a körülményeken kívül van még egy tényező, az önálló akarat.

Ketten játszanak a gének hangszerén, a körülmények és az önálló akarat? Vagy hangszeren játszik egy másik hangszer (egy gépember) és ezen a gépemberen (a körülményeken) játszik az önálló akarat? Vagyis az önálló akarat a körülményeket befolyásolja. Vagy gének hangszere mellett van egy másik rejtélyes hangszer (az önálló akarat), amely interaktív viszonyban van a körülményekkel?

Az önálló akaratot meg lehet közelíteni az egyéniség felől is, de nem biztos, hogy ez a megközelítés jó.

Gyakorlatiasabb megközelítés.

A gének és a körülmények együttesen kijelölik, előírják hogy az ember (élőlény) mit gondoljon, mit tegyen, mit érezzen. Az önálló akarat az a valami, amely eme előírást képes felülírni, vagy részben felülírni, módosítani.

Mint mondtam az önálló akaratnak, van egy olyan rejtélyes vonatkozása, amelynek a lényege: ezt a rejtélyt az ember soha nem fogja megfejteni, ezt a rejtélyt az ember nem képes megoldani. Jelenleg ez, több más rejtéllyel (végtelen, Isten, születés, és evolúciós születés, stb.) együtt a megoldhatatlan rejtélyek közé tartozik, ami nem jelenti azt, hogy biztosan örökké a megoldatlan rejtélyek közé fog tartozni. És azt sem jelenti, hogy az emberen kívül nincs megoldása. Csak azt jelenti, hogy az ember számára valószínűleg (nem biztosan) az örökké megoldatlan rejtélyek, közé tartozik.

Hiába ismerjük pl. a tér, a születés, az evolúció, stb. 99,99%-át van egy picike ámde nélkülözhetetlen láncszem, amit nem ismerünk, és sajnos ez a picike, de fontos rejtély leértékeli a tudásunk. Nem nullázza le, de leértékeli, és kialakítja rejtélyvonatkozást.

Folytatom azon elmélkedésem, érvelésem, hogy lehetséges egy önzőség-önzetlenség mérésen alapuló másvilági ítélkezés, amely az érzésáramlással szorosan összefügg. Fel lehet vázolni ilyem modellt, mechanizmust. Továbbá azon érvelésem, hogy az önzetlenség a legfontosabb tulajdonság, érdemes önzetlennek lenni. C/30-as ábra.

Visszatérve, a feltételezésem, tehát az hogy van emberen (a ma ismert biológiai emberen kívüli) kívüli érzésenergia-mező. Nagyon vázlatosan: a külső mezőből jönnek, ill. ide mennek az érzésenergia anyagi vonatkozási. Viszont az élőlényekben (főleg az ember) amely vevőkészülék és adókészülék, alakulnak ki az érzések nem anyagi vonatkozásai, a kellemesség, kellemetlenség fájdalom, stb. Be kell vallanom a kellemesség, kellemetlenség valódi mibenlétét ez az elmélet sem fejti meg igazán. Itt módosítanám, azt, hogy az egyedüli természetfeletti, csak az Isten lehet. Az érzések nem anyagi vonatkozási (kellemesség, kellemetlenség, fájdalom, stb.) is természetfelettiek, legalábbis számomra. Vannak az emberi elme számára érthetetlen jelenségek. Pl. ilyen a világ végtelenségének megértése. Ilyen az érzések megértése. Mindenestre ezek a „természetfeletti” dolgok Isten létezését valószínűsítik. Térjünk vissza, azonban az érzésmechanizmusra.

Állandóan jön-megy biológiai lényünkből az érzés-adás, (érzés érzelem), a külső érzésmechanizmus (energiamező) felé, ill. a felől. Van azonban, egy másik állandó áramlás, aminek nagyobb része szintén kívülről jön, és ez pedig az információ (inger, érzékelt külvilág). A két adás, a biológiai emberben összekapcsolódik. Az információ „érzésszelepeket” nyit, érzéseket, érzelmeket szabadít fel. Pl. egy szag: egyfajta információ, mondjuk olyan, amit egy élettelen szerkezet is képes mérni. Ki lehet fejleszteni olyan kémiai készüléket, amely esetleg meg tudja mondani, hogy a közelben paprikás csirke van, vagy árnyékszék, netán benzin, stb.. Igaz, hogy ez a készülék akkora lenne, mint egy szekrény és fele olyan pontos lenne, mint az emberi szaglás. Elvileg elkészíthető. Az élőlények érzékelése azért több ennél és ezért hatékonyabb, mert az információ mellé tesz egy kellemességi érzésszintet. Az információ és kellemességi fok, adja ki az élőlényi érzékelést.

Az összekapcsolódott érzések, érzelmek és információk további alakulása, tárolódása szintén egy bonyolult belső mechanizmusban működik. Persze az érzés, érzelem nemcsak az emberre jellemző, hanem minden élőlényre. Ez az élet alapja. Más fejezetekben, rajzokban említettem a négy kör összekapcsolódását: az anyagcsere-kör (egyben energiakör), a genetikus (program) kör, az információ-kör, az érzés-kör, ezek, összekapcsolódásáról van szó minden élőlényben. Minden kör a természetből jön. Tovább csoportosítva pedig az élettelen természetből, az élő természetből és társadalmi közösségből jön.

Visszatérve a feltételezett érzésmechanizmusra (C/30 ábra) a szerves molekulák néhány csoportja képes felvenni a kapcsolatot az érzés-energiamezővel. E kapcsolat fő alkatrésze az érzésgyűrű, ez egyfajta főablak főszelep melyen minden érzés áthalad.

Másképpen nevezhetjük az érzésgyűrűt, az érzések hosszabb távú, átlagos, összesített mérőeszközének. Megjegyzem az „érzésgyűrű” egy jelképes elnevezés. Mivel ismeretlen világban járok, ezért jelképes modellekben vagyok kénytelen gondolkodni. Az érzésgyűrű (annak változása, az én modellemben helyzetváltozása) nemcsak a pillanatnyi állapotot méri hanem, hosszú távú változást. Pl. egy olyan hőmérő, amelyik a sokévi átlag hőmérsékletet méri. Persze ahhoz, hogy ezt mérni tudja, mérni kell a pillanatnyi hőmérsékleteket is. Az átlagméréshez nem kell feltétlen bonyolult mechanizmus. Pl. egy darab vas rozsdásodása, megmutatja, hogy átlagosan mennyi eső eshetett. Érzésgyűrűnek nevezem ezt az átlagot mérő eszközt, és mechanizmust, ami a bejövő és kimenő érzések átlagát méri. A hosszabb távú átlagmérésnek két feltétele van: a mérőeszköznek egy reakciója viszonylag kicsike legyen, ill. egymással ellentétes reakciókra is képes legyen. Illetve, ha csak egyirányú reakcióra képes akkor ebből is lehet következtetni. A feltételezett mechanizmus így is elképzelhető: érzésgyűrűn áthaladó érzések kismértékben rontják, vagy javítják az érzésgyűrű állapotát. Megjegyzem a főablak (érzésgyűrű) mögött, a fejlettebb élőlényekben, van sok kisebb ablak, szelep, ezek szelektálják az érzéseket, ez a belső érzés-szeleprendszer. E mögött pedig további bonyolult szelektáló mechanizmusok vannak. A végtermék pedig az ember gondolkodása, beszéde cselekvése.

Az érzésgyűrűn áthaladó minden érzés, különböző mértékben, de viszonylag kismértékben megváltoztatja az érzésgyűrű (egyéni energiamező) állapotát (helyzetét). Javítja annak állapotát (helyzetét) vagy rontja annak állapotát (helyzetét). Az én modellemben a helyzetváltozással, pontosabban az érzésgyűrű eltolódásával jelzem az állapotváltozást. A helyzetváltozás (állapotváltozás) fő aspektusa a kellemes ill. kellemetlen irány. Ugyanis az én modellemben a külső érzésmechanizmus nem egy homogén mező, annak egyik széle maximálisan kellemes ez fokozatosan változik kellemetlenné, amíg eléri a maximálisan kellemetlen szélt. A kettő között elméletileg (gyakorlatilag szinte nincs) középen van a semmilyen érzés.

A külső érzés-energiamezőnek valószínűleg van még két aspektusa: a passzív-aktív aspektus és az egyéni-közösségi aspektus. Ezek az én hitem szerint kevésbé biztosak, ill. az is lehet, hogy több más aspektusa is van. Az én modellemben az érzésgyűrű változásának az lényege, hogy az minden áthaladó érzéssel eltolódik ( változik) a kellemes, vagy a kellemetlen irány felé.

Az érzésgyűrűnek ezen kívül van egy másik változási mechanizmusa. A születéskor (születéskor és kezdetleges élőlényeknél) a minimális, alapvető, elemi érzés (ősérzés) csatlakozik élő molekulákhoz. Ez egyben kialakítja a minimális érzésgyűrűt, amely a növekedéssel, az élőlény fejlődésével (csecsemőkor, gyerekkor, felnőttkor) növekszik (erősödik) és eléri a végleges nagyságát. ( Közben, és az egész élet alatt, a rajta áthaladó érzések által változik az állapota, helyzete is, erről már beszéltem.) A halál után az érzésgyűrű elszakad az élő molekuláktól és mint egyéni energiamező, a halálkor bekövetkező állapotában (helyzetében) visszacsatlakozik a külső érzés-energiamezőbe. Itt kezdődik a másvilági lét. Ez a másvilági lét az egyéni érzés-energiamező állapotának megfelelően kezdődik és folytatódik, ezt az állapotot viszont az evilági élet határozta meg. A másvilági létben a külső érzés-energiamezőben, az egyéni energia-mező egy darabig megtartja az egyéni aspektusát, az alapvető, elemi tudattal együtt. Az én hitem szerint addig tartja meg az egyéni aspektusát, ameddig az evilági életben kialakult érzések nem kompenzálódnak, nem kerülnek egyensúlyban. Szerintem fokozatosan gyengül a külső energiamezőben az egyéni aspektus, majd teljesen feloldódik abban. Ekkor ér véget a másvilági lét. Kétféle verzió jöhet létre szerintem. Teljesen feloldódik az egyéni aspektus, vagy sohasem oldódik fel teljesen az egyéni aspektus csak visszatér az ősérzés állapotába. Mindkettőt egyformán tartom valószínűnek. Egyszerűbben fogalmazva: valamilyen reinkarnációt is lehetségesnek tartok és a reinkarnáció nélküliséget is lehetségesnek tartom. Azért a születésben is van egy olyan vonatkozás, amit az emberi elme nem nagyon képes megérteni.

Egyszerűbben az evilági életünkben átérzett (beáramló) kellemes és főleg kellemetlen érzések valamint a kiáramló érzések (jóindulat, önzetlenség, rosszindulat, önzőség) a másvilági létben egyensúlyba kerülnek egy bonyolult, rejtett, anyagi, természeti mechanizmus által. Egy olyan igazságos rendszert feltételezek, amelyben az érdemtelenül átérzett kellemetlen érzések, valamint a jóindulat (önzetlenség, hasznosság) kompenzálódnak, elnyerik a méltó jutalmukat ill. a rosszindulat (önzőség, károsság) is elnyeri a méltó büntetését. Az anyagi természet szempontjából persze nem büntetésről, jutalmazásról kell beszélni, hanem egyensúlyi állapotról. Továbbá feltételezem, hogy a természet nem egy buta, egyszerű, véletlenszerű mechanizmus, hanem egy bonyolult és egyensúlyra törekvő (lényegében bölcs, igazságos) mechanizmus.

Az egyéni érzésgyűrűben (egyéni energia-mezőben) egy ötvözött érzés jelenik meg. Az érzésnek van egy összevont állapota, szelektálás előtt nincs külön pl. düh, félelem, szégyen, feszültség, stb. csak mindezek egy kellemetlen ötvözete van. Szelektálás előtt nincs külön büszkeség, nyugalom, szeretet melege, stb., csak mindezek egy kellemes ötvözete. Az ötvözött érzések szelektálódnak később az egyének belső érzésmechanizmusában. A szelektálódás többek között úgy jön létre, hogy az érzések egy információhoz, egy cselekvéshez kötődnek. Ezt az ötvözött érzést, az emberek az életben nem érzik, mert a szelektált érzések elnyomják ezt. A kezdetleges élőlények az életben is ezt érzik. A másvilági létben viszont az emberek is ezt érzik (csak ezt érzik), de erősebben, mint az állatok. A lehetséges eltolódás (kellemes, vagy kellemetlen irányban) is az embernél a legnagyobb.

Minden érzésgyűrűhöz csatlakozik egy általános tudat: én érzek, jó kellemes élni, van jó, kellemes élet, az én életem következménye, amit érzek. Ez a tudat csak eddig terjed, nincs továbbgondolása. Az ember azért tudja nehezen elképzelni az elemi tudatot, mert mindent továbbgondol. Az evilági létben az embernél ezt tudatot elnyomja sokféle információ, gondolat. A kezdetleges élőlényeknél, valamint másvilági létben csak ez tudat van, nincs további információ, gondolat.

Érdemes még kitérni az alapvető, elemi érzésre, az ősérzésre. Elgondolásom szerint nem jöhetett volna létre ősérzés nélkül az evolúciós fejlődés. Az ősérzés az érzésenergia mező minimális állapota. Az ősérzés a kezdetleges élőlények érzése. Az embernél az érzés-energiamező legkisebb (leggyengébb) és a semmilyen érzéshez (az egyensúlyhoz) közel álló állapota. Ember az ősérzést a születése időszakában érzi. Ez egy igen gyenge legkisebb enyhén aktív érzés, ami már legegyszerűbb élőlényben is megjelenik, és amelyik pl. egy ember születését jelenti. Ezáltal, ennek csatlakozásával kezdődött az élet. Az ősérzés, mint ötvözött érzés erősödik, és egyben szelektálódik az élet során. Az alapszelektálódás a külső érzésmechanizmusból kellemes ill. kellemetlen ered. Az alapszelektálódás a belső érzésmechanizmussal szelektálódik tovább, több érzésfajtára, több száz érzéstípusra és sok millió konkrét érzésre.

Az ősérzésben még nem szelektálódnak, határolódnak el az érzések, érzelmek, mindezek egy rendkívül gyenge ötvözete az ősérzés. Az ősérzés egyfajta halvány feszültség, életakarás (aktivitás), gyenge reakció az életre ártalmas ingerekre, mint a kellemetlen érzés megjelenése, ill. az életre előnyős ingerekre, mint kellemes érzések megjelenése. Ezek az érzések indítanak be bizonyos programokat, az egyszerű élőlényeknél viszonylag egyszerű, automatikus programokat. Ezt szokás létfenntartási ösztönnek nevezni. Az ősérzés tehát halvány, minimális ötvözött érzés, egyben akarat, egyben szükséglet, egyben program, és egyben tudat. Ezek szétválása lehet egy valóságos szelektálódás eredménye. De lehet az ember kategorizáló gondolkodásának eredménye is.

Nincs kizárva az sem, hogy az ősérzés az éhség, vagy a szomjúság, vagy fázás, vagy ehhez kapcsolódó félelem (valamelyik, vagy ötvözött) enyhe érzése. De az ősérzésnek is van motivációs oldala, tehát a kellemetlen érzés cselekvésre motiválja (meg akar szabadulni a kellemetlen érzéstől) az élőlényt. Többféle ősérzés elképzelhető, és többféle fejlődés elképzelhető. Én csak azt állítom, hogy az evolúciós fejlődéshez szükség volt már kezdetleges élőlényeknél is egyfajta érzésre, amely az élet fejlődését biztosította.

Az ősérzés része, vagy később csatlakozott része, az elemi jóindulat? Az állatoknál tapasztalható az utódgondozás, a családba tartozás, az összetartozás, a közösségbe tartozás jelensége. Ezek olyan automatikus programok, melyek mögött szintén az ősérzés áll. Pl. a többsejtű élőlények, sem jöttek volna létre ősérzés nélkül. Leegyszerűsítve az ősérzés: a leggyengébb aktivitás, érzés jó egyéni életpozíció irányában, valamint a „család” jó életpozíciójának (kialakításának és életben maradásának) irányában. A családi, közösségi ősérzés, kiáramló érzés, ebből fejlődött ki az emberi jóindulat (önzetlenség) összetett érzése, érzelemvilága.

Az evolúció szempontjából az érzések, az érzésmechanizmus jelenti azt a motivációt, amely nélkül nem jöhet létre az élet és annak a fejlődése.

Az ősérzés egy egyszerű érzés, amit csak bonyolultan lehet körülírni. Olyan ez mintha a vakoknak magyarázzuk a piros szín mibenlétét.

Visszatérve az érzésmechanizmusra.

Az emberi érzésmechanizmus (az állatoké is) az érzéseket, érzelmeket méri és nem cselekvéseket. Viszont általában, olyan a cselekvés amilyen az érzés, érzelem. Tehát az érzések általában és hosszabb távon meghatározzák, hogy az egyén hasznos vagy káros tagja a társadalomnak.

Tudom, hogy mindez egy nagyon zavaros agyszüleménynek hat. E tanulmány azonban a társadalomról szól, így e hatalmas téma kifejtése, e tanulmány keretein belül nem lehetséges. Remélem, egyszer megjelenhet egy másik bővebb tanulmány, melyben mindez kitisztul. E tanulmány szempontjából viszont az a lényeg, hogy lehetséges, sőt valószínűleg van (anyagi világban is van) egy másvilági lét és igazságos megítélés.

Azt gondolom, hogy az én hitem nem is olyan fontos. Az viszont lényeges, hogy az emberek döntő többsége valamilyen formában hisz a lélekben, a másvilágban, és a másvilági igazságszolgáltatásban. Lehet, hogy a tudomány mindezt egyszer majd megerősíti, vagy részben megerősíti, de az sincs kizárva, hogy egy nagy baromságnak fogja tartani. Addig is azonban valamiféle rendnek logikának kell lenni a fejekben, többek között ezzel kapcsolatban is. Szerintem ez a logika, rend a következő. A másvilági elbírálás alapja nem lehet más, mint az önzetlenség (jóindulat, jóakarat, szeretet, tisztelet stb.), annak is az érzés változata. Azt nem tudom elképzelni, hogy a természet (Isten) a jóindulatot cselekvéseken, (a közlések, gondolatok is egyfajta cselekvések) keresztül. Már azért sem, mert hiába cselekszik valaki jót, ha az, akire hat ez a jótett, az, ezt nem jótettként értékeli. Számos más okból sem lehet a jó és rossz cselekvéseket mérni. Isten, természet szeme mindent cselekvést lát és pontoz, ez számomra nem hihető.

Szerintem a természet (Isten) csak az érzéseket (érzések, érzelmek stb.) méri és értékeli az említett automatikus érzésmechanizmussal. De az érzések iránya, erőssége általában „azonos” (egy irányban arányos) a cselekvések irányával, erősségével így a cselekvések is lemérődnek. Annyiban mégiscsak hit kérdése, hogy én egy tökéletesen igazságos rendszert képzelek el. A kiindulási alap, hogy a másnak ártás és azokkal kapcsolatos, azok közben létrejövő érzések (negatív érzések, relatív rosszindulat) egyenes arányban vannak. A másnak hasznosság, társadalmi hasznosság és azokkal kapcsolatos, azok közben létrejövő érzések (pozitív érzések) szintén egyenes arányosságban vannak. A természet ezeket a pozitív (jóindulat) és negatív (relatív rosszindulat) érzéseket méri. Ezek az egyénből kiáramló érzések. Az egyénbe beáramló kellemes és kellemetlen érzések szintén befolyásolják a halál utáni állapotot. Az érdemtelenül kellemetlen érzéseknek kompenzálódni kell a halál után. A kellemes érzések nincsenek hatással, de kellemetlenek, pozitív hatással vannak. Az nem vitás hogy a kellemes és kellemetlen érzéseket érezzük.

A belőlünk kiáramló jóindulatot és rosszindulatot viszont nem egyértelműen érezzük. A magunkért való aggódás, félelem, szomorúság, düh, szégyen, vágy, jobbító vágy, öröm, büszkeség, stb. szinte ugyanolyannak tűnnek, mintha ezeket mások iránt, egy közösség iránt érezzük. Azért ha jobban odafigyelünk mi is felfedezhetünk különbségeket. Pl. a meghatottság, olyan érzés, amit magunkkal kapcsolatban nem szoktunk érezni.

A kiáramló érzéseket az ember gyakran csak gyengén érzi. Kivéve, ha a kiáramló érzés kinyit egy beáramló érzésszelepet. Érezzük kiáramló szeretetet, önzetlenséget? Érdekes módón mások, főleg a gyerekek, állatok megérzik a mi kiáramló érzéseinket. Lehet hogy csak az apró jelzések, gesztusok miatt, de az is lehet, hogy attól függetlenül.

Valószínűleg hogy minden érzés egyszerre beáramló és kiáramló, pontosabban az alapérzések beáramlanak a szelektált, felbontott érzések kiáramlanak. A kiáramló érzések egy része azonban bennünk jön létre, oly mértékű az átalakulás hogy az kvázi új érzésnek, csak kiáramló érzésnek tekinthető.

Pl. egy gondolat, vagy tapasztalat (információ) kinyitja a kellemetlen érzésszelepet. A kellemetlen érzés találkozik az információval és kialakul pl. a félelem érzése. A félelem érzése tovább szelektálódik és kialakul az aggódás érzése. Az aggódás érzése kiáramlik.

(Az érzékelés mechanizmusa is hasonló. Pl. beveszünk egy gyógyszerpirulát. Adva van gyógyszerpirula információja. Utána jelentkezik keserű íz információja még érzés nélkül. Ez kinyitja kellemetlen érzésszelepet. A kellemetlen érzés beáramlik. A kellemetlenségi fok találkozik keserű információjával (a keserű más információ, mint az édes, savanyú, stb.) ez által szelektálódik, és egyben megjelenik az élőlényekre jellemző érzés. A keserű íz érzése fiziológiai elváltozásokat is okoz, pl. mimikait. Az értelmünk tovább szelektál, pl., nem köpjük ki, mert ez gyógyszer. Illetve összehasonlításokat és egyéb feldolgozásokat teszünk és betesszük az esetet több memóriarekeszbe. A keserű íz érzése nem valószínű, hogy kiáramlik, vagy ha igen, akkor sincs jelentősége. Az érzelmek mechanizmusa hasonló de azért nem teljesen. Az alapinformáció, pl. valaki késsel hadonászva, közeledik felém) első lépcsőben automatikusan különböző fiziológia elváltozásokat okoz. Pl. a megijedés (menekülés) fiziológia elváltozásait pl. magasabb vérnyomás, kiélezett izomtónus, reflexek, stb. ezen elváltozások, mint információk még érzés nélkül nyitják a kellemetlenségi érzésszelepet. A beáramló kellemetlenségi érzés, ill. annak foka, az eset információja és a fiziológia elváltozások információja szelektálja ki a megijedés érzését. A példa nem teljesen jó, mert ez esetben nem az érzés, hanem program és az értelem dominál. Illetve vannak ennél sokkal tartósabb érzelmek is. A kellemetlen érzelmek velejárója a körbeforgó, gondolatok is.)

Lehet, hogy mi nem érzünk, vagy csak gyengén érzünk egyes érzéseket (érzelmeket), a természet azonban képes ezen érzések között különbséget tenni, mert mégis különböző érzésekről van szó. A tökéletesen igazságos rendszerben a természet (Isten) képes a rosszindulatot (önzőséget) és a jóindulatot (önzetlenséget) mint érzéseket megkülönböztetni, mérni. A mechanizmus fő szempontja: az érzés, az életre ártalmas vagy hasznos. Ha hasznos, akkor kellemes irányú a változás, ha ártalmas, akkor kellemetlen irányú a változás. A jóindulat (önzetlenség) az életre hasznos (általában hasznos cselekvéseket hoz létre), a rosszindulat (önzőség) az életre ártalmas (általában ártalmas cselekvéseket hoz létre).

Az érzésmechanizmus (belső és külső) úgy van megalkotva, hogy az egyén is akkor érzi legjobban magát, ha jóindulatú. Ez pl. úgy lehetséges, hogy kellemetlen érzések pozitív hatással vannak az érzésgyűrűre, míg a kellemes érzések nincsenek hatással. A jóindulat pozitív hatással van az érzésgyűrűre, de elég sok a csökkentő tényező, valamint a rosszindulat negatív hatással van. A végeredmény, hogy azok érzésgyűrűje halad negatív irányban, akik viszonylag kevés kellemetlen érzés mellett, sok rosszindulatú érzést, éreznek. Evilági szinten ez mindenképpen létrejön, hiszen minél többen jóindulatuk, annál többen kapnak másoktól jót, tehát egy egyén élete nagyobb valószínűséggel lesz jó.

Az is kétségtelen hogy pl. az aggódás (jóindulatú félelem), mint kimenő érzés nem kellemes. Az önhibán kívüli kellemetlen érzések a másvilágon kompenzálódnak. Ráadásul az aggódás, mint jóindulat is felfelé tolja érzésgyűrűt. Tehát a másokért való arányos (nincs önhergelés) aggódás, duplán jutalmazódik a másvilágon.

Elnézést az ismétlésért, de újra kissé másképpen is elmondanám, hogyan működik az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) kiáramló része. Mondjuk valamilyen ügy kapcsán én egyszerre érzek magamért való aggódást és másokért való aggódást. Bár én nem tudom szétválasztani a két érzést, de mégis két érzésről van szó, amit a természet képes szétválasztani. A magamért való aggódás egyfajta félelem, „beáramló kellemetlenség”. A magamért való aggódást csak egy határig veszi figyelembe, de a másokért való aggódást, mint önzetlenséget (jóindulatot) pozitívan értékeli. Az érzésmechanizmus érzékeny, képes különbséget tenni. A másokért aggódás olyan érzés, ami a másnak, másoknak hasznot akar hozni és általában hasznot is, hoz, ezért nevezhetjük más érdekéhez kapcsolódó érzésnek.

Ugyanakkor, ha csak a családomért, barátaimért, stb. aggódóm, akkor abban nagy valószínűséggel nagyobb arányú a magamért aggódás, mint másokért. Pl. egy családtagom sorsa közvetlenül, érinti az én jólétem, egzisztenciám, elismertségem, mint egy teljesen idegen ember sorsa. Ezért nagy valószínűséggel arányosan kevesebb a másokért való aggódás, önzetlenség abban az estben, ha csak családomért, barátaimért, szűkebb környezetemért, a hozzátartozókért aggódóm mintha a társdalomért a nemzetért az emberiségért aggódnák. Igaz viszont hogy ezen érzések általában intenzívebbek, és ez az általánosság természeti törvényszerűséget feltételez. Minél több ember sorsán aggódóm, és minél inkább tőlem függetlenek (idegenek) ezek az emberek, feltehetően és általában annál nagyobb arányú lesz az adott érzésben az önzetlenség. Ezért a másvilági megítélés és egyébként az evilági, társadalmi hasznosság miatt sem mindegy hogy egy érzés, ill. energiamennyiséget milyen közösségek irányába fordítom. Ha sokat aggódóm és töprengek a nemzet ill. a világ életén annak megjavításán, akkor az mindenkinek hasznos, feltehetően nekem is hasznos lesz e világon és pozitív megítélést nyer a másvilági megítélés szempontjából is. Emellett, azonban a hozzátartozókkal is törődni kell. Erre még később visszatérek. Még egyszer a logikai sorrend. Sok aggodalom (jóindulat szeretet, önzetlenség) mások iránt – sok töprengés – valószínűleg igazabb gondolatok, elméleti megoldások – valószínűleg, jobb hasznosabb cselekvések mások, a társadalom számára.

(Itt jegyzem meg hogy a legnagyobb Istentisztelet, imádság, az Isten alkotásán való jobbító szándékú töprengés, vagyis a természettudományos és társadalomtudományos gondolkodás.)

Mint arról már szó volt, nemcsak ez számít, hanem a felületességhez, az elfogultsághoz, az erőszakossághoz, a magjátszáshoz kapcsolódó érzések is olyan érzések melyek csökkentik az önzetlenség érzését. Pontosabban ezek is az önzőséghez kapcsolódó érzések, tehát adott esetben kevesebb önzetlenségi érzésem marad. Persze a kibocsátott érzésmennyiség, az érzés időtartama és intenzitása sem mindegy, sőt elsősorban ez számít. Mivel én képtelen vagyok pontosan mérni ezeket, ezért gyakran eshetek tévedésbe, azt gondolhatom, hogy milyen önzetlen ember vagyok, miközben nem vagyok az. Az önvizsgálat, lelkiismeret által azért azt elérhetem, hogy ne essek nagy tévedésbe. Más kérdés, ha tudom, hogy nem vagyok önzetlen, de érdekből annak állítom be magam.

Ha csak kizárólag magamért aggódóm az nem nagy baj, de amint ennek kapcsán kialakul a másoknak ártáshoz kapcsolódó érzések, mint pl. túlzott hatalomvágy, túlzott kapzsiság, gyűlölködés, felsőbbrendűségi érzés, másokkal szembeni érzéketlenség (empátiahiány) stb. - ezeket, az érzéseket (önzőségeket) szintén képes mérni és értékelni a természet, mint negatív érzéseket.

Az emberek gyakran megérzik, felismerik, hogy másoknak kárt okoztak, lelkiismeret furdalásuk lesz, megbánják tettüket. Ha ezt érzik és ennek következtében, valószínűleg levonják a tanulságokat, megjavulnak akkor ez pozitív érzés, ami összességében nem kompenzálja, de javíthat a másvilági megítélésen. Viszont ennek hiánya a lelkiismeret túlzott elhessegetése, megnyugtatása, (a tanulságok levonásának, a megjavulás hiányával jár) az negatív érzés ami rárakódik az előző önzetlenségre.

Kétségtelen azonban hogy az utólagos megbánás kevésbé hasznos (azért nem értelmetlen), mint a megelőzés. Másrészt a konkrét ártalmasságot, akár előre, akár utólag nehezebb, felismerni, mint az ártalmasság veszélyét. Ezt a gondolatot később folytatom.

Összefoglalom az eddig elmondottakat és megint elnézést az ismétlésekért.

A másvilági megítélés az élet során kialakuló összes önzetlen, és összes önző érzés különbségéből alakul ki. Gyakorlatilag ez pl. úgy lehetséges, hogy a jelképes, modell lélekgyűrű szinte minden érzés következtében elmozdul (változik) valamilyen irányban. A születésnél szinte középről (szinte semmilyen érzés, enyhe aktivitás, ősérzés, sejttudat) állapotából indul, életünk során ide-oda mozog (változik) és lassan azért halad az érzésenergia-mezőhöz képest is. Van valami, ami az érzések hatására lassan változik, és mivel minden érzésre reagál, méri azt, ezt nevezem én egyéni érzésgyűrűnek. Gyakorlatilag sokféle kémiai, fizikai elváltozás lehetséges. Én elméleti működésről beszélek.

A halál pillanatában valahol áll ez az érzésgyűrű (lélekgyűrű) és ebben az állapotban csatlakozik vissza az érzésenergia-mezőbe és addig tartja meg az egyéni aspektusát ( egyéni tudat, személyiség) ameddig a kiegyenlítődés tart, az egyensúly nem áll helyre. Az érzésenergia-mezőnek ugyanis van egy kellemes ill. kellemetlen oldala. Valamint valószínűleg van egy aktív és passzív oldala és meg lehet neki más pl. egyéni és közösségi aspektusa is.

A halál után az egyéni érzésgyűrű valamelyik oldalba, részbe csatlakozva, megtartja az egyéni aspektusát (alapvető tudatot, személyiséget), miáltal egy általános, különböző fokú kellemes vagy kellemetlen érzést érez az elhunyt lelke, úgy hogy tudata csak következőket regisztrálja: ebben az állapotban a gyakorlati életem miatt vagyok. Az igazságos rendszerben a halál utáni általános kellemes, kellemetlen érzés akkorra, és olyan idejű, mint amennyire jó vagy rosszindulatú volt az életben (másoknak kellemes vagy kellemetlen érzéseket akart okozni és nagyrészt okozott is). Emellett még befolyásolja a halál utáni kellemes, kellemetlen állapotot az életben ért kellemetlen, fájdalmas érzések összessége. A kellemetlen érzések, fájdalmak (testi, lelki) erősen a kellemes tartomány felé terelik az érzésgyűrűt, a kellemes érzések viszont nem, vagy csak alig hatnak az érzésgyűrűre. A természet így biztosítja azt, hogy az élőlények egyre boldogabbak lehetnek.

Mi van, ha valaki ok nélkül érez (önsajnálat, önhergelés) kellemetlen érzéseket? Az ilyen ember vagy beteg, vagy önző. Ha önző (állandón magával foglakozik), akkor az önzőség érzése viszonylag lefelé tolja az érzésgyűrűt, miközben a kellemetlen érzés felfelé tolja, tehát a két hatás kiegyenlíti egymást. A túlzott, fölösleges önsajnálat, mint kellemetlen érzés nem lesz kompenzálva a másvilágon, viszont a tényleges szenvedés kompenzálva lesz. Egyébként gyakori hogy az érzésgyűrűt egyszerre, vagy közel egyszerre kétoldali hatás éri, ilyenkor a hatások összege adja meg az irányt és nagyságot.

Ez az egész egy lehetséges elvi működésről, és nem konkrét gyakorlati működésről szól. Elvi működés, vagyis az hogy ez lesz végeredmény, de ennek bonyolult sokszorosan áttételes gyakorlati megvalósulása nincs kifejtve.

Mindenesetre minden embernek el kellene dönteni, hogy hisz a lélekben, a másvilágban és a jóindulat (önzetlenség), rosszindulat (önzőség) felmérésében és az általi megítélésben, vagy nem hisz ebben. Aki nem hisz, alig hisz, hiszeget, az tagadja az önzetlenség fontosságát, annak társadalmi hatását, és tagadja másvilági hatását is.

Az önzetlenség azért fontos dolog, mert itt a szavakon, elméleteken túl mérve vannak az igazi érzések, az igazi érzéseket pedig nagy valószínűséggel tettek követik. Másfelől az önzetlenséghez kapcsolódó másvilági érzésmechanizmusban mindenki egyénileg is meg lesz méretve.

A következőt nem szabad elfelejteni. Az érzésmechanizmus által mért jóindulat, rosszindulat, olyan intellektuális érzés, melyet tudatosan, akaratlagosan képesek az egyének növelni, csökkenteni. Ebben az esetben nemcsak a környezet, vagy született tulajdonságok miatt tehát, kívül álló okok miatt lesz valaki jó, vagy rosszindulatú, hanem saját hibájából is.

A rendszer tehát azért igazságos mert az önhibából eredő hibákat, rosszindulatot „bünteti”, önérdemből eredő jóindulatot „jutalmazza”. Nincs kizárva, hogy van önhibán, önérdemen kívüli jóindulat, rosszindulat, ezek azonban más érzések, olyanok, melyet a rendszer nem mér. Továbbá méri az érdemtelen fájdalmakat, rossz érzéseket és azt is kompenzálja.

Röviden térjünk vissza kérdéshez: a természet, (külső) érzésmechanizmusa egy agyszülemény, egy fikció, vagy több annál? Belső érzésmechanizmus van, bár ezt is csak felületesen ismerjük, de ez talán vitathatatlan. A külső érzésmechanizmus a kérdés? A belső és külső érzésmechanizmus azonos a lélekkel, lélek útjával. Két oldalról is bizonyítható a valószínűség ill. a lehetségesség.

Az vitathatatlan, hogy természetnek sok olyan része van, amit nem ismerünk. Sőt, szerintem a nagyobbik részét nem ismerjük. Az érzésenergia-mező (lélekenergia-mező) is a természet ismeretlen részéhez tartozik. Valószínűleg olyan tartományban van, ahová még nyomokban sem jutott el az emberi megismerés, mondjuk az ősanyag-tenger tartományában. Abból, hogy a gépek (számítógépek) mindenre képesek, amire az élőlények (gondolkodás, reprodukció, stb.), kivéve az érzéseket, az következik (szerintem az következik), hogy kell lenni valamilyen alapvető kívülről jövő különbségnek. Ha feltételezzük a külső érzésmechanizmust, akkor pl. az evolúció is érthetőbb lesz.

A másik gondolatsor elvontabb. Akár Isten teremtette a természetet (élő és élettelen világ) akár nem, a természetnek alapvetően logikusnak és igazságosnak kell lenni. Ha alapvetően nem logikus és igazságos, akkor részleteiben sem az. Ha részleteiben nem logikus és igazságos, akkor mi értelme van a tudománynak? Sőt mi értelem van az igazságkeresésnek? A tudomány azt bizonyítja, hogy részleteiben a természet logikus, kiismerhető. Az igazságosság is egyféle logika: ami ártalmas az életnek, az szankcióval jár, ami használ az jutalommal jár. Ezt a logikát nemcsak az emberi erkölcs (igazságosság, jog) követi, hanem a természet is, ellenkező esetben nem lenne élet.

Egyébként szinte minden érzés kellemes (hosszabb távon és általában), ami használ az életnek, és szinte minden kellemetlen, ami árt az életnek. (A növény és állatvilágra ez 99%-ban igaz, az emberre csak 80%-ban. Ez az ember kibővült akaratszabadságából, ill. a szerteágazó és nem egészen természetes érzéseiből adódik.)

Visszatérve: a természet olyan egyensúlyi helyzetre törekszik, amelyben lehetséges az élet, és az fejlődhet, ez pedig csak úgy lehet, hogy méri (mérlegeli) az életre ártalmas és hasznos dolgokat. Ha természet mérlegeli, szankcionálja az életre ártalmas dolgokat, akkor az életre ártalmas emberi viselkedést (érzéseket) is mérlegeli, szankcionálja. Az életre hasznos viselkedést (érzést) pedig jutalmazza. Ha pedig valaki az evilági léte alatt árt az életnek, és az evilági életben ez nincs szankcionálva, akkor ezt a másvilági létben kell a természetnek szankcionálni. Ha pedig használ, akkor jutalmazni.

Ha van Isten, és ő bölcs (logikus) és igazságos, akkor neki kell valahogy az emberi viselkedést (érzéseket) mérlegelni, szankcionálni, jutalmazni. Szóval ezt meg kell tennie, csak a módszer a kérdéses. Ha Isten mindent a természeten keresztül végez el, (a természet módszerével), akkor ezt a feladatot miért végezné azon kívül.

Ezek után csak keresni kell az olyan modellt, amelyben a fenti állítások gyakorlatilag is megvalósulhatnak. Én találtam egy ilyen modellt, (lehetséges ilyen modell), és ez még inkább valószínűsíti a fenti okoskodást.

Az összetett érzésmechanizmus kiegészítve. Elnézést az ismétlésekért.

Korábban azt mondtam, hogy külső érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) méri az önhibán kívüli kellemetlen érzéseket, és ez a másvilági megítélést a kellemes tartomány felé tolja el. A mondatból ered, hogy ezek szerint vannak önhibából eredő kellemetlen érzések is, amelyet a külső érzésmechanizmus nem mér (nem lenne igazságos, ha mérné).

Vannak a különböző testi fájdalmak, melyeket nem nagyon tud az egyén túlreagálni. Vannak, azonban kellemetlen érzelmek melyek viszont kialakulhatnak a túlzott fölösleges túlreagálásból, önmarcangolásból.

Kicsit térjünk ki megint a belső érzésmechanizmusra.

A kellemetlen alapérzelmek: a félelem (ijedség, szorongás, aggodalom, stb.), a bánat (bú, elkeseredés, stb.), a düh (harag, gyűlölet, bosszúvágy, stb.), a szégyen, a kielégítetlen vágy (kellemetlen feszültség, idegesség). Az akarat, (elszántság) mint érzés.

Lehetséges, hogy a vágy (igény, szükséglet) a főérzés, legalábbis az embernél valószínűleg az. (Az ősérzés: vágy az életre. Az életet javító dolgok kellemes érzéseket az életnek ártó dolgok kellemetlen érzéseket gerjesztenek.) Kellemes érzések, érzelmek, ha vágyak teljesülnek. Kellemetlen érzések, érzelmek, ha vágyak nem teljesülnek. Düh, ha vágy gátolva van, főleg ha egy nálunk gyengébb szemtelen valami akadályozza. (A düh cselekvésre mozgósít) Bánat, ha vágyat egy legyőzhetetlen valami akadályozza. (A bánat egyfajta beletörődés.) Félelem, attól, hogy a vágy nem teljesül. Az akarat ugyancsak a vágy elérésnek érzése, cselekvésre mozgósít, stb..

Megjegyzem, tisztában vagyok, hogy az ember érzés, érzelemvilága rendkívül bonyolult összetett mechanizmus, nincs szándékom ezt leegyszerűsíteni.

Tisztában vagyok, hogy rengeteg érzelem van még, mint pl. csodálkozás, csodálat, kíváncsiság, megilletődés, meghatódás, undor, utálat, lelkesültség, bátorság, akaratérzés, öröm (többféle).

Továbbá vannak a kellemes (öröm) érzelmek: a kielégített vágy, a büszkeség, a meghatottság, az ujjongás, a sikerélmény, a szeretet, az ellazulás, a feszültség feloldódása, (a nevetés is egyféle ellazulás), a kellemetlen érzések megszűnése, és még hosszan sorolhatnám az érzelmeket.

Az érzések egyféle (mert sokféle van) csoportosítása: testi érzések (éhség, szomjúság, fájdalom, viszketés, stb.). Az érzékelt érzések, szagok, ízek, hangok, színek, ábrák, képek, tapintások, stb.). És vannak az előbb érintett érzelmek, lelki érzések.

Persze mindez csak nagyon vázlatos egyszerűsített megközelítés.

Tisztában vagyok azzal is, hogy a vágy, a feszültség, a motiváció (igények és szükségletek érzelmi oldala) egy nagyobb érzelmi kategória (sok csoportja van, pl. elismerésvágy, sikervágy, hatalomvágy, vagyonvágy, stb.), mely lehet kellemes is, de lehet, és talán ez a gyakoribb, kellemetlen is.

Mindezek a fő érzésből kellemesség, kellemetlenségből szelektálódnak. A szelektálódás egyik tényezője, az adott, éppen jelentkező információ, az adott helyzet. Pl. acsarogva közeledik felénk egy hatalmas szörny. Ekkor eszembe sem jut pl. dühösnek lenni, a félelem érzése alakul ki, és vele párhuzamosan a védekezés programja. Ha egy nálam gyengébb általam ismert, rosszindulatú lény közeledik felém acsarogva, akkor a düh érzése alakul ki bennem és vele párhuzamosan a támadás programja. Az adott információ, helyzet, értelem tehát részt vesz a szelektálódásba. Ez tehát már belső szelekció működése, amely hormonális, idegi elváltozások miatt jön létre. Ugyanakkor párhuzamosan a kellemesség, kellemetlenség, is mint lehetséges külső főérzés is részt vesz a folyamatban. Egy sereg, szinte párhuzamos (igen kis időeltoldású) jelenség, folyamat összhatásáról van szó.

Az érzelemérzések jellemzője egyrészt az, hogy azt nem közvetlen, csak pillanatnyi fizikai hatások, információk váltják ki, hanem egy múltbeli, vagy elképzelt jövőbeli történések. Az értelmi kapcsolódás sokkal összetettebb és intenzívebb. Az időtényező is hosszabb. A másik jellemzője hogy általános, és hosszabb idejű testi tünetekkel, ill. általános gesztusi, mimikai, és egyéb reakciókkal jár. A legismertebb a nevetés, sírás, dühöngés, stb., de ismerünk még ezerféle elváltozást, mint heves szívdobogást, gyomortáji nyomást, torok szorulást, elpirulást, rágóizom megfeszülést, és még hosszasan lehetne sorolni. Kétségtelen pl. egy fájdalomra is felordítok, vagy elrántom a kezem. Egy ijedségre pedig összerezzenek. Ezek azonban a fizikai hatás elmúlásával elmúlnak. Az érzésfolyamatok legjellemzőbb tulajdonsága, az időtényező, pontosabban az, hogy az információ után nem múlnak el. A jellemzőjük a körbejáró lekötött gondolkodás (pl. a sérelmemet százszor is végiggondolom, és még több nap után is gyakran előjön). Az érzésfolyamatok természetesen összefüggnek, igen nehéz határokat húzni. Az érzésfolyamat mindig értelemfolyamattal párosul. Ezért talán helyesebb összetett érzés-értelemfolyamatokról beszélni. Szerintem többek között a következő érzés-értelemfolyamatok vannak: másodperces, perces. Perces órás. Órás, napos, hetes. Hetes hónapos. Hónapos, éves. Éves, több éves.

Külön meg kell említeni az evolúciós évszázados, évezredes nem egyénekre, hanem élővilágra, népekre, emberiségre vonatkozó érzés-értelemfolyamatot.

Az egyéni, hosszabb távú napos, hetes, hónapos érzés-értelemfolyamatokat nevezhetjük érzelmeknek. A szükségletek, a világnézet kialakulása, változása az egyénekben, hosszabb távú (hónapos, éves) érzés-értelemfolyamat eredménye.

A fejlett élőlények úgy működnek, hogy érzésmechanizmus, az értelemmechanizmus, és a programmechanizmus között, állandóan, igen gyorsan és kis időközönként hol ide, hol oda kapcsol a központi irányítás. Ez tehát hasonló mint egy számítógép működése, csak abban nincs ( nem lehet) érzésmechanizmus. A számítógép az értelemmechanizmus és programmechanizmus közötti kapcsolgatásból áll.

Egy fontos megjegyzés. Az érzelmek feletti uralkodás, pl. a szenvedélybetegségek leküzdésének egy jó módszere, ha saját érzéseinket pontosan megfigyeljük. Miért érzünk, ha félünk, szorongunk. Mit érzünk, ha vágyakozunk. Mit érzünk, ha dühöngünk, és még hosszan lehetne sorolni.

Kitérés az akaratra.

Az akarat éppolyan rejtélyes mai tudomány számára, mint az érzés, szintén nem állítható elő mesterséges intelligenciába. Az akarat, a tudat, (öntudat), az egyéniség szorosan összefügg. Az akarat is érzés. Gondoljunk csak arra, amikor egy számunkra kellemetlen dolgot fogcsikorgatva megteszünk. Vagy amikor kisgyerek dühösen, ordítva toporzékol : ezt én akarom. A vágyak is akaratok, mégsem erről van szó. Az élethez való ragaszkodás, az élni akarás (lét és fajfenntartási ösztön) is akarat, mégsem erről van szó. Az akarat lényege, hogy a kijelölt külső és belső parancsok, utak, programok, ellen haladunk. Az akarat lényege dac: azért is, azért sem érzések. A dac tehát egy negatív tulajdonságnak van beállítva, de valójában nincs nélküle evolúciós fejlődés. Igaz, hogy magasabb szintű akarat már ez: átgondolom hogy a kijelölt út, program helyes e és aszerint akarok. A magasabb szintű akarat inkább a belső determináció ellen fordulásból áll. Az magasabb szintű akarat akár az alapérzés, életben maradás ellen is fordulhat.

Az ősakarat. Feltételezem hogy az evolúciós fejlődés az önállósodás, úgy jöhetett létre, ha már a kezdetleges élőlényekben is volt egy dac. Igaz ez nagyon gyenge és ritkán előforduló dac, és persze nem átgondolt dac. Csupán valamilyen ilyen érzés: arra kellene menni, de nem megyek, másfele megyek, abba kéne hagyni de nem hagyom. Mondjuk egy hirtelen önálló ötlet. Az idők során ez nőtt és alakult.

A külső érzésmechanizmushoz is beleilleszthető, amennyiben az érzés mechanizmusnak nem csak kellemes kellemetlen oldala van, hanem egy aktív és kevésbé aktív oldala is. Az ősérzésben van egy állandó aktivitásra ingerlő áramlás. És vannak hirtelen nagyobb impulzusok, ilyenkor jön az ötlet, az adott útról való letérés. Az akarat aztán a belső mechanizmussal szelektálódott, értelmi ötletté, amelyik az értelem fontos része, ill. tartós akarattá.

Ugyanakkor kétféle akarat van, van egy rejtélyes magasabb fokú (tudatos értelemvezérelt) emberi akarat, de erről még beszélek.

Az ember képes az érzelemit kontrolálni, szabályozni.

A szabályozás, nem a kellemetlen érzések, érzelmek eltüntetéséről, hanem a kellemetlen érzések, érzelmek normális (nem túlzott, viszonylag alacsony szintű) mederben tartásáról szól. A kellemetlen érzések, érzelmek viszonylag alacsony szintjének két fő vonatkozása van. Egyfelől, alkossunk olyan életet (legfőbb cél a lehető legtöbb ember lelki, testi szükségletek kielégítése), amelyben a kellemetlen érzések, viszonylag alacsony szinten vannak, a kellemes érzések, érzelmek, pedig viszonylag magas szinten vannak. E vonatkozásról szól ez a tanulmány: hogy lehet olyan társadalmat, rendszert kialakítani, amelyben ez létrejöhet. A másik vonatkozása az önsajnálat, önhergelés (önmarcangolás) problémája, amely e fejezetnek a témája.

A kellemetlen érzelmek egymással összefüggnek általában keveredve, vagy ötvöződve jelentkeznek. Persze vannak kellemes érzések, érzelmek is a különböző örömök, ill. a kielégített vágyak, (főleg maga a kielégülés), a kielégített szükségletek. Általában a jó életpozíciók megtartása, javítása kellemes érzéssekkel, érzelmekkel jár.

A kellemetlen emberi érzelmeket sok minden kiválthatja. Kiválthatja egy konfliktus, vita. Kiválthatja, a porszemérzés, kiszolgáltatottság. Kiválthatja egy-egy kellemetlen esemény, helyzet. Kiválthatja, hogy általában elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, vagy a családunkkal, vagy a környezetünkkel (lakóhelyünkkel, munkahelyünkkel, stb.), vagy a nemzet, a világ alakulásával, helyzetével, és még lehetne sorolni.

A kellemetlen érzések jelentkezhetnek saját magammal kapcsolatban és másokkal kapcsolatban.

Jelentkezhetnek normális mértékben, túlzott mértékben és ritkán túl alacsony mértékben.

Most elsősorban a túlzott mértékű kellemetlen érzelmekkel foglalkozom, ezt nevezem én az önmarcangolásnak (önhergelésnek, önzrikálásnak). Elnézést az ismételgetésekért.

Ha magammal kapcsolatban vannak túlzott kellemetlen érzéseim, akkor az egyfajta önzőség, a kellemetlen érzések ellenére. Túlságosan magammal foglakozom, egoista vagyok. Ebben az esetben az önmarcangolás (önsajnálat, önhergelés) egyértelműen káros. Ha másokkal kapcsolatban esem az önmarcangolás hibájába (pl. túlzottan aggódóm valakiért), akkor az egy érdekes kérdés. Egyfelől a másokért aggódás, mások érdeke miatti düh, szégyen, stb. az, az önzetlenség fokmérője, ami pozitív. Ugyanakkor a túlzott reakció, az önmarcangolás káros. Csak azt tudom elmondani, hogy a másokkal kapcsolatos önmarcangolás határa valamivel nagyobb lehet, de bizonyos határ fellett, ez is káros lehet, bizonyos határt e tekintetben is be kell tartani.

Egyfelől káros az önmarcangolás mert, magának az egyénnek kellemetlen. Másfelől a túlzott kellemetlen érzések bizonyos mértékig (pl. 20-30%-ban), negatív cselekvéseket, önártó, vagy másoknak ártó cselekvéseket váltanak ki.

Az önmarcangolás főleg az önmarcangoló szempontjából káros, fölösleges kellemetlen érzéseket zúdít magára, ráadásul ezeket, akár ha önzetlenségből is fakadnak, a külső érzésmechanizmus nem értékeli ezeket. A külső érzésmechanizmusról még szó lesz, nézzük azonban a belső érzésmechanizmust.

Egy rajzfilmben volt egy figura, egy katonatiszt, akinek a fejében állandóan felgyülemlett a gőz, és azt feje tetején levő szeleppel állandóan ki kellett engedni, hogy nehogy felrobbanjon. Normális helyzetben (viszonylag nyugodt állapotban) is felgyűlt benne a düh gőze, ha pedig valamilyen kiváltó ok jelentkezett, akkor fokozottan termelődött, gyűlt fel, a düh gőze. A példázat nagyjából találó. Bár rajzfilmben csak a düh gőzéről volt szó, a valóságban átvitt értelemben, a düh gőze mellett, lehet félelemnek gőze, a bánatnak gőze, a szégyennek gőze, a vágynak, feszültségnek gőze. Bár korábban azt mondtam, hogy a kellemetlen kellemes érzések a külső érzés-energiamezőből haladnak az egyénbe, de ez a rossz szeleprendszer, (túl könnyen nyílik, és sokáig van nyitva) miatt, úgy hat mintha kvázi belül termelődne a kellemetlen érzés. Másfelől feltehetően van egy belső termelődés is, az ember belső szerkezete, rendkívül bonyolult. A szükségletek kialakulása, az érzelem és értelem (érzés és információ, érzés és program, stb.) összekapcsolódása, az akarat kialakulása, a tudatosság kialakulása. Továbbá a különböző felsőbb programok kialakulása, beleértve legfelső világnézeti programot (alapvető értékrend, erkölcsi elvek és egyéb felfogások). Ezek mind a bonyolult belső szerkezet részei, a belső érzésmechanizmussal összefüggő folyamatok, működések.

A belső érzelmi szeleprendszer elromlását, szintén egy hasonlattal világítanám meg. A rossz szeleprendszer egy olyan ablak melynek szárnyait a belső és külső légáramlat csapkodja. A jó pedig, amikor csapkodás mellett, vagy részben azt szabályozva, az ember akaratlagosan is nyitja, csukja az ablakot. Az természetes és jó, ha egy kellemetlen esemény, helyzet bennem kellemetlen érzelmeket vált ki, itt azonban a túlreagálás, az önmarcangolás problémájával foglakozom.

Ha az önmarcangolás káros, akkor szükség van annak bizonyos szintű szabályozására, kontrolljára ill. csökkentésére. A csökkentés néhány módszere, eszköze.

Először is a kellemetlen helyzeteket, eseményeket meg kell próbálni megszüntetni, megoldani. A természet, Isten főleg azért hozta létre kellemetlen érzéseket, hogy azok a megoldásra ösztönözzenek. Vannak azonban olyan helyzetek, események, amelyeket nem tudok megoldani: ilyenkor mi a teendő?

A megoldást itt szétválaszthatjuk. Egyfelől módszerek, amelyekkel a belső „gőz” termelődést csökkentem. Másfelől módszerek melyekkel a belső „gőzt” úgy engedem ki, hogy az sem számomra, sem másokra ne legyen káros.

Kétségtelen hogy a legrosszabb változat, ha a belső „gőz” (érzelem) termelődik, termelődik, és az nincs kiengedve. Ebben az esetben vagy felrobbanok (megzakkanok, lelki beteg leszek), mint a rajzfilmbeli figura, vagy kiszámíthatatlan, önártó, másoknak ártó, cselekvésekben török ki (bekattanok), ill. a kettő ötvöződése jöhet létre.

Jó módszer lehet az önismeret. Az általános önismeret annak felismerése, hogy én is tévedhetek, én is szubjektív lény vagyok. A saját tulajdonságaim ismerete miben vagyok az átlagosnál gyengébb, tudom, hogy hol van az értelmem, képességeim határa.

Önismeret abból a szempontból, hogy nagyjából tisztában vagyok az önmarcangolás mechanizmusával. Önismeret abból a szempontból, hogy adott esetben ráébredjek: most én önmarcangoló vagyok, túlreagálom a helyzetet, túlzottak a kellemetlen érzéseim. Erre pl. úgy lehet ráébredni, ha megpróbálom kívülről figyelni magam. Ha egy barátom elmesélné nekem azt, ami velem történt (pl. a szomszéd elém söpörte szemetet, és ezen már két honapja rágódom), akkor én milyen tanácsot adnék neki. Valószínű, hogy azt mondanám: öreg túlreagáltad a dolgot. Arra nem nehéz rájönni, hogy túlreagálásban vagyok, csökkenteni azonban már nem ilyen egyszerű. Megjegyzem az érzelmek, többek között a kellemetlen érzelmek jeleit több módón észleljük. Egyrészt testi kellemetlen tünetekkel, pl. nyomás a mellkasban, torokkiszáradás, hastáji fájdalom, szívműködés változása, a légzés megváltozása, izomtónusok megváltozása, stb. Másrészt a mozgás megváltozása, tipikus mozdulatok, gesztusok, mimikák (nevetés, sírás, stb.) ismétlődése és még sorolhatnám. A különböző kellemetlen testi tünetek azonosítják, hogy most félelmet, bánatot, dühöt, stb. érzek. Harmadrészt az állandóan körbejáró gondolatok (értelmi beszűkülés) jelzik és specifikálják a kellemetlen érzelmeket. Maga a kiváltó esemény, történés is körbe forog, másrészt az érzéseim emlegetése (pl. micsoda szégyen, micsoda szégyen, vagy nagyon sajnálom, nagyon sajnálom, vagy nagyon hiányzik, nagyon hiányzik, vagy milyen alapon néz le, milyen alapon néz le, stb.) körbe forog. Ezekre a körbejáró gondolatokra mondaható az, hogy valaki behergeli, felzrikálja magát. Az önhergelés jelensége nemcsak düh, de más érzelmek vonatkozásában is létrejöhet.

Fontos az is hogy megtanuljam, tudatosan kontrolálni az önmarcangolásomat.

Tehát fontos, hogy felismerjem az állapotomat, az önmarcangolás (önsajnálat önhergelés) állapotát.

A figyelemelterelés is jó módszer lehet. A legjobb figyelemelterelés a hasznos alkotó munka. Ha ezt siker követi, akkor még hatásosabb lehet. Rossz figyelemelterelés a művi módszerek az alkohol a drog, valaminek az eltúlzása, szórakozás, játék, stb. Ezek azért rossz módszerek, mert szenvedélybetegség alakulhat ki, nagyobb lesz a káros mellékhatás, mint a hasznos hatás. Igaz hogy állítólag van beteges munkamánia is, ez azonban a legkevésbé káros szenvedélybetegség. Ugyanakkor időszakos (pl. pár hónapos) fokozott munkától még nem alakul ki, munkamánia, míg pár hónapos drogozástól már kialakulhat, drogfüggés. A lényeg az, hogy valamilyen érdekes hasznos tevékenységet kell keresni ami eltereli a figyelmünket, ráadásul még sikert is hozhat. Az önmarcangolás ugyanis éppen az eddigi tevékenység, munka megszűnéséből is eredhet, ezt is lehet pótolni. Megjegyzem, maga gondolkodás is, főleg a világon a természeten, a társadalmon való gondolkodás is hasznos és érdekes tevékenység.

Az is hasznos lehet, ha tudok örülni. Pl. tisztában, vagyok, hogy milyen sokféle szükséglet (nem káros szükséglet) van és ennek a kielégítése örömöt, okoz.

A következő módszer a direkt akarati módszer.

Újabb elmélkedés az emberi akaratról.

Az ember az a csodálatos lény, akinek van direkt akarata, önálló akaratszabadsága. Az ember az, aki (általában tudatosan, ritkábban tudat alatt) elhatározhatja, hogy ezt meg akarom csinálni, végre akarom hajtani, annak ellenére, hogy az számomra kellemetlen érzésekkel járhat. Persze bízik abban, hogy végeredmény kellemes lesz, de ebben egyáltalán nem biztos. A legerősebb akarat az, ha vállalja a kellemetlenségeket, ugyanakkor sejti, hogy a pozitív végeredménynek igen kevés az esélye.

Néhány példa az akarat erősségére. Nagyon rosszul esik a hajnali kelés ezért nem is kelek hajnalban, legyen ennek bármi következménye. Ekkor szinte nincs akarat. Kimondottan szeretek hajnalban kelni ezért hajnalban kelek. Ez sem nevezhető akaratnak. Mindkettő a belső kényszer (a kellemesség, önzőség kényszere) érvényesüléséről szól. Hajnalban kelek (nagyon rosszul esik), mert akkor kezdődik a munkám. Ez enyhe akarat, mert kényszerből történik, ha nem érek be, kirúgnak. Ez külső kényszer. Hajnalban kelek (nagyon kellemetlen), mert elmegyek pecázni. Ez enyhe akarat, mert tudom hogy kellemetlenséget nagyobb kellemesség miatt vállalom. Ez is belső kényszer, a kellemesség, önzőség belső kényszere. Hajnalban kelek (felettébb kellemetlen), elmegyek futni, mert tudom, hogy a futás pár hónapon belül lefogyaszt. Ez már közepes akarat. Azért a várható kellemesség (önzőség) kényszere megvan bennem. Hajnalban kelek (borzalmas), elmegyek futni, jóllehet tudom, hogy futás csak pár kilóval fogyaszt le, mert hormonálisan vagyok kövér. Ez más erősebb akarat. Még mindig van egy kevés várható kellemesség. Hajnalban kelek, (brr, de kellemetlen), mert Mari néninek el kell menni orvosságért. Mari néni falu másik végében lakik, nem kívánok semmit tőle, csak azt tudom, hogy nincs aki elhozza gyógyszerét a patikából. Ez a felsoroltak közül ez a legerősebb akarat, mert ebből semmilyen előnyöm sem származik. Nincs külső kényszer és a belső (a kellemesség, várható kellemesség) kényszere sincs meg. Egyedül az önbecsülésem kényszere hajt.

Ettől függetlenül, az akaratnak is lehet rossz iránya, ez azonban egy másik problémakör. Látszólag lehet erőszakos, vagy felületes (tévedésekkel teli) önzetlenség, de valójában ezek már nem önzetlenségek. Az önálló akaratszabadságról külön könyvet lehetne írni, oly sok összefüggése, kiterjedése van. Kiterjed a szabadság problémája felé. Mi a nagyobb szabadság (önrendelkezés): ha nem kelek fel hajnalban, vagy ha hajnalban elmegyek Mari néni gyógyszerért? Ki a szabadabb: a hatalommal rendelkező, vagyonos, híres akire viszonylag kevesebb külső kényszer hat ( ez sem biztos), de több belső (kellemesség, önzőség) kényszer hat, vagy az egyszerű önzetlen ember akire viszonylag több külső kényszer hat, de kevesebb belső (kellemesség, önzőség) kényszer hat? Úgy tűnik, hogy az egyszerű önzetlen ember a demokratikus rendszerben, végső soron szabadabb, mint a sikeres vagyonos, hatalommal rendelkező, és szabadabb, mint a hajléktalan. A hajléktalannak a mindennapos szükségleteinek kielégítése jelent erős kötöttséget.

Kiterjed a büntetés problémája felé. Kiterjed az egyéni és társadalmi vélemény felé, és még sorolhatnám. Itt azonban nem ez a fő téma.

A direkt akaratot többek között felhasználhatom arra, hogy az önmarcangolásom, önhergelésem csökkentesem.

A direkt akaratot, ill. a magát a célt különböző mondatokkal, gondolatokkal motiválhatom. Pl.: én sem vagyok gyengébb, mint mások. Ha nem is sikerül, de legalább megpróbáltam. Mások hibája, silánysága miatt, nem érdemes magam tönkretenni. Stb. A motiváló, vigasztaló gondolatokat mindenkinek magának kell megtalálnia. Az sorszerűség (elrendeltség) is lehet vigasztaló

Jó módszer a példaképek keresése. Az általam „csodált” ember, hogy gondolkodik, viselkedik, ill. ebben a helyzetben hogy gondolkodna, viselkedne.

A túltermelődött „gőz” kiengedésének egyik legjobb módszere a kibeszélés. Lehet Istennel beszélgetni. Lehet fel-alá járkálni a szobába és szitkozódni. Lehet pszichológushoz járni. A kibeszélés legegyszerűbb módszere, mégis az, ha családommal, barátaimmal, ismerőseimmel beszélem meg a dolgokat. A helyes kibeszéléshez persze kell egy jó meghallgató. A jó meghallgató, nem azért van, hogy a kibeszélőt kritizálja, ítélkezzen felette, de a bólogató, a feltétlen egyetértő sem nevezhető jó meghallgatónak. A jó meghallgatásnak vannak szakmabeli fogásai, nem ártana, ha szinte mindenki ismerné ezeket. Szerintem akkor helyes és hatékony a kibeszélés, ha az, nagyjából tárgyilagos marad. A másik fél, az okozók szidalmazása, a gúnyolódás (a gúnyolódás nem humor) nem nevezhető helyes kibeszélésnek.

Mindezekről egy másik fejezetben bővebben beszélek.

Ugyanakkor itt megint jelentkezik egy látszólagos ellentmondás. Ha a legfőbb cél, a szükségletek kielégítése, akkor miért korlátozom, pl. a vágyaimat, ill. azok kielégítését. Egyrészt, csak túlzott vágyaimat (önmarcangolás) korlátozom, és mivel a túlzott vágyak inkább kellemetlen érzésekkel járnak, ezért korlátozás, inkább csökkenti a kellemetlen érzéseket. Másrészt, ahelyett hogy aludnék, felkelek Mari néninek segíteni. Nemcsak az alvás egy kielégített, vagy kielégítetlen vágy, hanem adott esetben a segítségadás vágya, valamint a belső akarat (belső szabadság) vágya is az. Egyszerűbben: van az alvásnak is öröme, és van az adásnak is öröme, és van az önkorlátozásnak, akaraterőnek is öröme. Harmadrészt, itt és most nemcsak vágyakról van szó.

Társadalmi szempontból viszont, mint azt azzal egy jóval korábbi fejezetben foglalkoztam vázlatosan, így jelentkezik a probléma. A társadalmi fejlődés elérkezett egy olyan szintre, hogy többek között, biztosítja szabad szombatot. Ha viszont én szabad szombaton is korán kelek, ráadásul az nekem kellemetlen, akkor mi értelme van fejlődésnek. Másképpen, a belső harmónia megteremtése a fontos, a külső körülmények, a társadalmi helyzet nem számít. Erre felfogásra mondom én, hogy ezt a kettőt nem lehet szembeállítani, mindkettő fontos. A vita szerintem, csak parányi fontossági különbségekről szólhat. Az említett korábbi fejezetben hosszasan bizonygatom hogy nem helyes az felfogás miszerint csak vagy főleg a belső harmónia megteremtésére kell koncentrálni.

Nagyon sokat lehetne beszélni a tulajdonságokról és arról, hogyan válhatunk jobb emberré. Erről külön könyvet lehetne írni. Csak néhány további megjegyzés a témához. Elnézést az ismétlésekért.

A bejövő kellemetlen érzés érzelmi tulajdonságok problémája az önhergelés. Az hogy egy információ dühöt, félelmet, bánatot, stb. vált ki belőlünk ez teljesen rendben van. Az nincs rendben, ha ez kisebb, vagy nagyobb a kelleténél. Persze gyakoribb az, ha ez nagyobb kelleténél. Valószínűleg ekkor az érzésszelepeink rosszalkodnak. Mondjuk olyanok, mint azon ablak, amit szél csapkod.

Soha nem szabad elfelejteni hogy mindig az információ az első, vagyis nem mindegy hogy milyen világban, milyen környezetben élünk.

A rossz, helytelen kiáradó érzések, érzelmeknek lehet e szerkezeti (biológiai) hibája? Miért árad egyesekből gyűlölködés, felsőbbrendűségi érzés, önzőség, önzőségből fakadó felületesség, stb., az önzetlenség jóindulat, stb. helyett? Az biztos, hogy itt is a bejövő információk, ill. az azokból alkotott világnézet értékrend a legfontosabb tényező. Nincs kizárva, hogy egyeseknek a biológiai szerkezetükből adódik, eredhet az akár öröklött génekből, vagy másból, hogy hajlamosabbak a rosszra, mint a jóra. De itt van ez csodálatos rejtélyes dolog az akaratszabadság, vagyis azon elhatározás képessége, hogy megváltoztatom legyőzőm magam. (A külső érzésmechanizmus csak egy rejtélyt fejt meg a sok közül. A születés rejtélye is megmarad és megmarad az önálló akarat rejtélye.)

Nézzük pl. a dohányzás abbahagyását. Eleve csak az ember képes arra, hogy az élettel ellentétes dolgot műveljen, az élettel ellentétes dolgot kellemesnek érezzen. A második csavar itt az, hogy ha már kellemesnek érzi, hogyan képes azt megváltoztatni. Tehát ilyen az állattal nem fordulhat elő. Igaz itt is előjöhet az élettel egyirányú motiváció, ill. félelem a haláltól, betegségtől, de már a tudatosság szintjén. Itt jelenik meg rejtélyes emberi akaratszabadság. Összeszorított foggal elvisel valami kelletlenséget. Az állatoknál ilyen nincs. Az állat is képes lemondani, szenvedni, de akkor a lemondás, szenvedés, a viszonylag legkellemesebb állapot. Ilyen egyébként az embernél is van. Ha az ember pl. lemond a gyereke miatt pl. a pihenéséről az nem rejtélyes. Mert a normális ember nem érzi jól magát pihenésben, ha feltételezi, hogy gyerekének szüksége van rá. Ekkor csak követi kellemesség irányát, egy nagyon kellemetlent felvált egy kevésbé kellemetlennel. Az igazi rejtély az, amikor egy abnormális szülő (ő jól érzi magát a pihenésben, akkor is, ha tudja a gyerekének szüksége lenne rá) tudatosan teszi ugyanezt. Ez sokkal nagyobb akaratot igényel. A dohányzásról való leszokás is hasonló dolog. Tehát a kellemetlent választva ökölbe szorított kézzel teljesen a tudatra, akaratra támaszkodva tesz valamit, ez a rejtélyes magasabb fokú akarat. De ez kétségkívül létezik.

Miért nem lehet egy lelkileg abnormális szülőnek kisebb büntetést adni, ha pl. a magára hagyott gyerekével baj történik. Egyfelől és főleg azért kell megbüntetni, mert még az abnormális (lehet hogy genetikus biológiai elváltozás miatt) embereknél is létezik a rejtélyes magasabb fokú akaratszabadság. (Kivéve beszámíthatatlanokat.) Tehát minden beszámítható, épelméjű embernek van egy végső (kellemetlen erőfeszítést igénylő) eszköze, amit használhatna. A normális ember elvileg nem is tesz, tehet rosszat. Lehet hogy feledékeny, de ez már felületesség bűne. Tehát többnyire (egy igazságos jogot feltételezve) a lelkileg abnormális emberek (azért itt is vannak fokozatok átmenetek, nincs abszolút normális ember) vannak büntetve. Másrészt a büntetés oka nemcsak az igazságosság önmagában, hanem a büntetés céljainak megvalósulása.

Azért ne becsüljük le azokat a trükköket, amikkel ezen akaratunkat képesek vagyunk támogatni. Az egyik trükk a levezetés, ill. elterelés. Pl. az önhergelést, vagy pl. a gyűlölködést, vagy az önzőséget, stb. úgy vezetjük le, hogy valamilyen jó célra fordítjuk a feszültséget. Az értelmes hasznos, érdekes munkának, tevékenységnek igen nagy szerepe lehet a megoldásban.

A túlzott elfojtás megbosszulhatja magát. A bennünk levő rossz elfojtása mellett, ill. a helyett érdemesebb kiengedni rosszat, de trükközve, úgy hogy az, másnak ne ártson.

Az élőlény kellemességre törekszik, amely azonos az élet irányával. Az embernél azonban az önhergelés (túlzott beáramló érzések) és a kiáramló rossz á érzelmek nem azonosak az élet irányával, és gyakran nem is kellemesek. Ezek inkább biológiai hibák, mintsem a magasabb fokú akarat torzulásai. A magasabb fokú viszonylagos torzulása, ha azt az ember nem használja a rossz kijavításnak céljából. A rossz és a jó tulajdonságok persze sokkal számosabbak, mint az itt említettek. A magasabb fokú akarat általában képes szinte minden rossz tulajdonságot legyőzni, legalábbis részben legyőzni, kijavítani. Ettől független az embernél a kellemetlen nem mindig a külső információkból ered. Boldogságkiegyenlítés, ha tartós nagyfokú boldogság mérséklődik, de a boldogtalanság is. Az önhergelés általában kellemetlen, annak legyőzése is kellemetlen, az utána jövő normális állapot viszont kellemes. A kiáramló rossz érzelmek lehetnek kellemesek is, kellemetlenek is. A legyőzésük általában kellemetlen, de az utána jövő jó állapot általában kellemes.

A magasabb fokú akarat, a rossz legyőzése egyféle boldogságkiegyenlítés.

A boldogságkiegyenlítés másik összetevője a megszokás. Ha valamit (pl. kellemes és kellemetlen érzést) megszokunk (megszokottá, unalmassá válik) akkor annak csökken hatása.

Az ifjú lovagok fogadalma.

Én bölcs, meggondolt, művelt akarok lenni. Én bátor akarok lenni. Én szorgalmas akarok lenni. Én barátságos, jókedvű, bizakodó akarok lenni. Én önzetlen, segítőkész, a gyengék védelmezője, igazságos akarok lenni. Én másoknak hasznos akarok lenni. Én magabiztos, határozott, céltudatos akarok lenni. Én nyílt, őszinte, gerinces akarok lenni. Én hűséges akarok lenni. Én szerény, és nagylelkű akarok lenni. Én erős, ügyes, kitartó akarok lenni. Én tisztelni akarom az embertársaim. Olyan foglalkozást, tevékenységet akarok folytatni, amelyben minden akaratom megvalósulhat.

Mindezt úgy, hogy azért ne essek át a ló másik oldalára. Vagyis ne legyek megalkuvó, kritikátlan a barátságosság, jókedv ürügyén. Ne legyek óvatlan a bátorság ürügyén. Ne legyek okvetetlenkedő, ne erőltessem másokra a magam akaratát, a másoknak hasznosság ürügyén. Ne legyek elbizakodott nagyképű, öntelt, felületes a bölcsességem, és erőm ürügyén. Ne legyek hiú és magamat felsőbbrendűnek gondoló a határozottságom, céltudatosságom, bölcsességem, erőm ürügyén. Ne legyek a kapzsiság, és a hatalomvágy foglya a jó cél, és a magabiztosság ürügyén. Ne legyek gyűlölködő, kegyetlen még akkor sem, ha nemes céljaimért küzdök. Ne legyek elnéző, tehetetlen, megalkuvó, a szerénység és a nagylelkűség ürügyén. Ne legyek begyepesedett, az új ellensége a hűség ürügyén.

Fogadom és betartom ezeket elsősorban a magam tisztelete miatt. Tisztelni fogom magam, ha ilyen leszek és azért az akaraterőért, amivel ezt el tudom érni. És a magam tisztelete boldogságot ad. Fogadom, betartom ezeket azért, mert így az embertársaim élete, a gyerekeim, unokáim élete jobb, boldogabb lesz. Fogadom és betartom mindezt, mert akkor a természet az Isten megbecsül. Nem tántorít el az sem, ha az embertársaim nem becsülnek mindezért.

Az ifjú lovagok ökölbe szorított kézzel és lángoló tekintettel mondták el fogadalmuk nem először, nem is utoljára, de soha ilyen ünnepélyesen. Már öt éve készültek, az erre a fogadalomra, és arra, hogy kikerüljenek az életbe. Az ifjú lovagok különbek lettek az átlagosnál. Persze jöttek kemény idők megpróbáltatások. Voltak tévedéseik, megingásaik, és az is igaz hogy a fogadalmuk nem tudták teljesen betartani. Voltak erősebb és gyengébb lovagok. Néhány gyengébb lovag elbukott, vagyis olyanná vált mintha nem tett volna fogadalmat, rosszabb azonban nem lett. Másoknak részben sikerült a fogadalmuk betartani. De összességében, általában jobb, hasznosabb, boldogabb emberek lettek, mint mások.

Miért írnánk le a direkt elhatározás csodálatos (és rejtélyes) tényezőjét? Márpedig úgy néz ki, hogy leírtuk. Nevetséges, lehetetlen, gyermekded, tudománytalan, stb. – jöhetnek az ellenérvek. De éppen az, a csodálatos az emberi pszichében, hogy lehetséges valamit elhatározni és azt, ha nem is mindig, nem is teljesen de lehetséges részben betartani. Ezért csodálatos (ezért is) az ember ezért több mint egy gép, mert képes saját hajánál fogva húzni magát. Ez rejtélyes akarat. A külső információn és a belső szerkezeten túli akarat. Egy külső információ azért szükséges, mégpedig ez: ilyen van, ez lehetséges.

Értelmesedés (tudni hogy mi a jó, mi a rossz) nélkül azért nincs erkölcsi fejlődés.

A gyűlölet (a fizikai harc) az önzetlenség, és a másvilági ítélkezés.

Természetesen az önző (csak saját sérelméből gyűlöl), az ok nélküli gyűlölködés önzőség, a kiáramló önző érzelemenergia negatív irányba mozdítja el az egyén másvilági megítélését.

De mi legyen a jogos, okkal érzett és nem önző (mások sérelmét is figyelembe vevő gyűlölködéssel (fizikai harccal)? Bevallom, először e problémát is az erkölcsi paradoxonok közé soroltam.

Most inkább a következőket vallom: nem maga a gyűlölködés ténye, hanem annak inkább az önzősége és a módja a fontos. De ha már helyes céllal, önzetlenül, és helyes módón „gyűlölködik” valaki, akkor azt már nem is lehet gyűlöletnek nevezni.

A düh egyébként egy a természet, Isten által adott érzés, igaz hogy ez bejövő érzésenergiából keletkezik, de van kimenő aspektusa is. A düh, egy természetes érzés, amit teljesen nem lehet és nem is lenne ajánlatos visszafojtani, már orvosi szempontból sem. Ugyanakkor a düh egy veszélyes érzés, nem árt nagyobb fokozatra tenni az önkontrollt, ha dühöt érzünk. Még annyit teszek hozzá, hogy amikor az ember dühős, akkor a felszínen sok mindent kiabálhat, és érezhet, de valójában a lelke mélyén azt érzi, amit gyakorlatilag is megtesz. Persze itt azt lehet mondani, hogy a félelem miatt nem tette meg, pl. nem veri, vagy vereti meg, vagy egyéb, akár sunyi módón nem bántalmazza. Kétségkívül van ilyen is, azonban általában nem félelem tartja vissza az embert, hanem az egyéb gondolatok, érzések.

Ugyanakkor a gyűlölködés önzőségét kompenzálhatja, sőt akár pozitív irányba fordíthatja, ha az, végeredményben átgondolt, lelkiismerettel feldolgozott. És, ha „gyűlölködő” betartja ezt a szabályt: csak becsületes, tisztességes, igazságos keretek között küzdök. És ha a „gyűlölködő” érzései gondolatai valóban ebből erednek: én nemcsak magam érdekében vagyok dühős, küzdők, hanem sok más ártatlan ember érdekében is.

Ez tehát három olyan vonatkozás mely alapvetően önzetlen és ezek kompenzálhatják a gyűlölet negatív hatását. És azért tettem idézőjelbe gyűlöletet, mert ha az átgondolt, megrágott (nem felületes), betartja az igazságosság becsületesség szabályait, eszközeit, és másokra is gondol, akkor már kétségesen, beszélhetünk gyűlöletről. Akkor már inkább jogos és igazságos küzdelemről beszélhetünk.

Visszatérek oda, hogy önmagában az átgondoltság, a lelkiismeretesség (pl. ok nélkül, nem akarok bántani senkit) egy önzetlen érzés, amely pozitív irányba hat a másvilági megítélés szempontjából is. Önmagában a másokra való gondolás is önzetlen érzést gerjeszt, és pozitív irányba hat. És a kettőből ered, a becsületesség, igazságosság, az eszközök megválogatásnak szempontja, így ez is önzetlen érzést indukál és pozitív irányba hat.

A jézusi elvet, miszerint ha ok nélkül megütnek, ne légy dühös, ne gyűlölködj, hanem inkább tartsd oda a másik arcodat, mint minden jézusi elvet értelmezni szükséges. Szerintem nagyjából arról szól, amit itt elmondtam: ne üss vissza azonnal, gondold át. És még arról is szól, hogy inkább a megbocsátás, az önzetlenség felé menj el, mintsem igazságtalanul és aránytalanul torolnád meg az igazságtalanságot.

Általában egy kicsit tehát el kell térni az igazságosság pontos határától az önzetlenség, a megbocsátás irányában. Az azonban már egy nehéz kérdés, szinte paradoxon: igen, de mikor, mely esetekben, mennyire?

A bűnözés és az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus).

Az általam vázolt modell tehát elsősorban a kimenő önző, önzetlen érzéseket, az egyén önálló érzéseit méri. De az általam vázolt modellben a külső érzésmechanizmus többek között érzékeli és méri a bejövő érzésenergiából eredő kellemetlen érzéseket (fájdalom, félelem, stb.) és azokat a másvilági létben kompenzálja. Megjegyzem a kellemes érzéseket, nem méri.

Visszatérve: igazságtalan lenne, ha túlreagált, indokolatlan, önmarcangolásból eredő kellemetlen érzések is mérve kompenzálva lennének. Ezért ezeket nem méri, értékeli az érzésmechanizmus. Pontosan hogyan különbözteti meg az indokolt kellemetlen érzésektől, érzelmektől, nem tudom. Talán ezek részben más érzések, és ezt érzékeli. Talán úgy működik, hogy egy bizonyos időtartam, intenzitás fellett, nem vesz tudomást a kellemetlen érzelmekről.

Azt sem tudom, hogy mi az igaz és igazságos, csak azt tudom, hogy szerintem mi az igaz és igazságos. Azt viszont hiszem, hogy a természet bölcs és igazságos, az életbennmaradás, a kellemes élet fejlődésének egyensúlyára törekszik.

Természetesen az érzésmechanizmus (másvilági megítélés) bűnözést a másnak ártást sem a következmények, hanem az érzések alapján ítéli meg.

Itt mindjárt kétségbe eshetünk: gyakran vannak bűnös gondolataink, akkor ezek negatívan lesznek megítélve? Megjegyzem: a szexualitás nem másnak ártás, tehát nem bűnös dolog. A bűn, egyszerűen: másnak, másoknak összességében, végeredményben ártani, kárt okozni. Egyébként valóban gyakran fordul meg a fejünkben a másnak ártás gondolata. Ugyanakkor e gondolatok mellett levő érzések mégsem olyan erősek, hiszen magát a bűnt nem követjük el. Ezek rendszerint gyenge érzések és az érzésmechanizmus is gyengén reagál rájuk, de azért reagál. Azért nem kell megijedni, mert gyakran az átgondoltság, gondoskodás érzése azért ezeket kompenzálja.

Ne felejtsük el cselekvések, döntően azonos irányúak, erősségűek az érzésekkel (kiáramló érzelmekkel, jóindulat, aggódás, átgondoltság lelkiismeretesség, stb.) Kivéve az önhergelést, amit az érzésmechanizmus nem mér. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a cselekvésből következtetni lehet az érzésre, és ez következtetés általában helyes.

Ezért is jó az, ha az ember cselekvések alapján ítélkezik nem érzések, közlések alapján. Egyrészt az ember a gyenge érzései alapján is sok mindent mond, gondol. (Igaz, ekkor is van egy felületesség.) Másrészt ott van a meggondolás, magbánás. Lehet hogy igen erős a rossz érzés, de aztán jön a meggondolás, megbánás, a jóindulat és nem kerül sor a rossz cselekedetre. (Az utólagos megbánás nem azonos cselekvés előtti megbánással.) Harmadrészt az ítélkező nem képes mindezt mérni, csak a cselekvést képes pontosan mérni. Isten, természet az érzéseket képes mérni, értékelni, az ember a cselekvéseket (egyelőre csak részben, igazságtalanul méri) és ez a kettő a fejlett jövőben kiegészíti egymást. Ugyanakkor a közlések egy része, a ható közlések (pl. rágalmazás, csalás, manipuláció) már cselekvésnek számítanak. Aki nem tud különbséget tenni közlés és közlés között, az többek között a felületesség bűnét követi el. Aki nem akar különbséget tenni, az önzést, vagy más bűnt követ el.

A másik kérdés a gondatlanságból elkövetett másnak ártás. Erről már volt szó. Magát felületességet, a gondatlanság érzését, a felelősség a lelkiismeret túlzott megnyugtatását méri az érzésmechanizmus, mint negatív érzést, de annak következményét nem tudja mérni. Mondhatjuk úgy is, hogy a másvilági megítélés minden gondatlanságot erősebben értékel, mint a szokásos erkölcs és jog, viszont amikor abból baj van, akkor azt nem képes értékelni. A valós erkölcs, jog nem értékeli a gondatlanságot, csak amikor abból baj van, akkor viszont nagyon szigorúan. Azt is mondhatjuk, hogy az átlagos megítélés mindkét esetben hasonló. A jog és a másvilági megítélés ez esetben kiegészíti egymást.

Az érzésmechanizmus kevésbé elnéző a butasággal szemben, mert az egy pontig a felületességből (nemtörődömség, cinizmus, egyfajta önzőség) ered.

Egyébként pedig a bűnözés alapvető negatív tulajdonsága a rosszindulat gonoszság érzése. Kevés olyan ember van, akiben ez az érzés erősen jelen van. A gyűlölet, is erős érzés ezt már gyakran tapasztaljuk. A gyűlölet érzését, mint negatív érzést azonban sok minden kompenzálhatja. Gyűlölhetünk valakit, azért mert, ő gonosz, önző, másnak ártó, stb. ha ezért gyűlölünk valakit, akkor gyűlölet mellett megjelenik a jóindulat az önzetlenség, tehát az érzésmechanizmus két oldalról kap jeleket. Még akkor is önzetlenség jelenik meg, igaz kisebb mértékben, ha valakit azért gyűlölünk, mert nekünk ártott. Ekkor is bennünk van általában az érzés, hogy a rossz embertől embertársainkat is meg kell védeni. Sok tényező dönti el egy ilyen gyűlölködés esetén, hogy az érzésmechanizmus milyen mértékben mozdul ki negatív irányban. Az azonban szinte biztos ha gyűlöletet érzünk akkor az negatívan lesz megítélve, legjobb esetben csak enyhe lesz ez a negatív ítélet mert sok minden kompenzálja. Az egészbe persze belejátszik a felületesség, mint kényelmesség, átgondolás, lelkiismeret, önvizsgálat, mint áldozathozás érzése és más érzések. A gonoszság ritka de a túlzott hatalomvágy, a túlzott vagyonvágy, a túlzott sikervágy, a felsőbbrendűség érzése, hiúság, stb. gyakoribb. Ha ilyeneket érzünk, akkor azt elég szigorúan negatívan ítéli meg az érzésmechanizmus. Valójában jogosan, hiszen a másnak ártás zöme ezekből ered. Itt is az helyzet, mint gondatlansággal. Az evilági erkölcs, jog ezeket csak akkor ítéli meg, ha ebből valóságos bűncselekmény következik, mint súlyosbító körülményeket, de akkor szigorúan. A másvilági megítélés minden érzés alkalmával, megítéli, még akkor is, ha nem következik belőle bűncselekmény. Az evilági ítélkezés ezekkel az érzésekkel (túlzott hatalomvágy, stb.) nem foglakozik nem ítéli el, csak akkor ha bűncselekmény alakul ki, tehát egyfelől szigorúbb a másvilági megítélés. Ha viszont bűncselekmény következik belőle akkor az evilági megítélés a szigorúbb, mert a másvilági megítélés nem méri a következményeket. A két igazságszolgáltatás az igazságos társadalomban kiegészíti egymást. A kiegészítés úgy is áll, hogy az evilági büntetés alkalmával kellemetlen érzéseket élünk át, amelyre az érzésgyűrű pozitív irányba tolódik el, tehát az evilági büntetéssel csökken a másvilági büntetés. Persze nemcsak a külső evilági büntetés van, hanem önkéntes is. A lelkiismeret-furdalás, a megbánás is ilyen. Lényegében mindegy hogy külső vagy önkéntes a büntetés, az érzésmechanizmus csak a kellemetlen érzéseket (nem túlzott, önmarcangoló érzéseket) méri.

A felsorolt negatív tulajdonságoknak is vannak fokozatai. Mint mondtam a normális sikervágy, stb. másvilági szempontból nem kerül negatív megítélés alá, de túlzott és annál inkább. Más bűncselekményeknél, is az a helyzet, hogy valójában az érzések lesznek megítélve. Pl. egy lopásnál a tolvaj lehet, hogy azért lop hogy gyerekén segítsen, akkor persze ez mint jóindulat jelenik meg. Ugyanakkor ez tolvaj tudja, azt hogy ezzel a lopással valakinek árt, ezt a másnak ártást ő elfogadja, a lelkiismeretét megnyugtatja és ezeket, mint negatív érzéseket értékeli az érzésmechanizmus. Összességében kétirányú hatás éri az érzésgyűrűt.

Direkt akar másnak ártani, az gonoszság érzése. Nem direkt másnak ártani, de a másnak ártást elfogadni, a lelkiismeretet elaltatni az részbeni gonoszság. Az érzésmechanizmus azt nem tudja megítélni, hogy a tolvaj autót lop, vagy egy kiló kenyeret de az autónál valószínű, hogy nagyobb lesz a tolvaj lelkiismeret megnyugtatása és ezt képes mérni. Persze itt felvetődhet: mi van, ha a tolvajnak nincs is lelkiismerete, akkor mit mér az érzésmechanizmus. Eredendően minden normális embernek van lelkiismerete, mert tudja, hogy a másnak ártás fájdalmat okoz, azt is ki tudja következtetni, hogy az autó ellopása nagyobb fájdalmat okoz a sértettnek, mint egy kenyér ellopása. Ezt a tudást el kell altatni és ez egyféle érzéssel, jár, ami negatív érzés. Minden bűn, a bűn fokával arányosan nagyfokú felelőtlenséggel, cinizmussal, részvétnélküliséggel, a másik lenézésével jár, az érzésmechanizmus érzékeny ezen érzésekre.

Az lehet hogy a tolvaj lelkiismerete a lopás előtt, nem működött, mert azt már jóval előtte, minden lopásra kiterjesztve, elaltatta. Ekkor az érzésmechanizmus ezt a megelőző lelkiismeret megnyugtatást méri és értékeli. Minden önbecsapás, minden felelősség elhárítás, minden másnak ártás elfogadása, valamikor végbemegy az emberben. Az önzőség az önzetlenség valamikor apránként kialakul az emberekben, az érzésmechanizmus ezt az apránként kialakulást, átalakulást méri és értékeli. Vannak kérdések: pl., mi van nem normális emberekkel? Mi van, ha szokások, a jog, az erkölcs nem értékelnek egy bűnt bűnnek és ezért nem alakul ki a lelkiismeret? Nem akarom ezt részletezni, csak következőt jegyzem meg. Minden normális ember ki tudja következtetni, hogy mi fájhat a másik embernek, és az kb. az mennyire, fájhat. Innen kezdve pedig nem számít, hogy mit mond erről a szokás, az erkölcs, a jog. Innen kezdve fennáll a túlzott lelkiismeret megnyugtatás, másnak ártás elfogadása, és a másvilági megítélés. Ez akkor is fennáll, ha valaki nem segít az embertársának, ill. minden szenvedő élőlénynek. Persze az érzésmechanizmus bonyolult mechanizmusa úgy működik, hogy egy normális, átlagos közepesen jóindulatú ember végső soron nem kerül a negatív megítélés alá. Viszont az sem mindegy, hogy a pozitív megítélése, mennyire lesz pozitív. A vallásokban csak mennyország és pokol van. Az általam elképzelt másvilágban számtalan fokozata van a halál utáni kellemes, ill. kellemetlen érzéseknek, vagyis sokféle mennyország és pokol van.

A vallásokban a másvilági megítélés a cselekvések alapján történik, méghozzá olyan cselekvések hogy, mennyire vagy alázatos Istenhez, mennyire tartod be a vallás ember által kitalált szabályait. Szerintem nem ezek szerint működik az ítélet. Ha van Isten, akkor Ő van olyan bölcs, hogy elsősorban abból ítélkezik, hogy az alkotását, a természetet, az embert, az emberi társadalmat mennyire tisztelik.

Ugyanakkor az általam vázolt érzésmechanizmus, másvilági megítélés egy sereg dologban összeegyeztethető a vallásokkal.

Az érzésmechanizmus és a társadalom.

Ne felejtsük el, hogy itt egyéni elbírálásról, értékelésről, ítélkezésről van szó és nem a közösség értékeléséről, ítélkezéséről. Bár a kettő nagyjából azonos, de előfordulhat hogy a közösség élete pocsék egyesek élete, pedig jó, habár lehet hogy éppen ők a társadalmi bajok okozói. Az egyéni elbírálással megoldódnak az ilyen igazságtalanságok, mert az egyéni elbírálás természetesen a társadalmi hasznosságot is méri. A jóindulat, önzetlenség, stb., természetesen a társadalom számára is hasznos cselekvéseket indukálnak. De úgy is mondhatjuk, hogy a „más emberek” kifejezés, lényegében azonos fogalom a „társadalom” fogalmával.

Ha viszonylag jó társdalom, akkor kevesebb beáramló kellemetlene érzés (több a kellemes), viszonylag rosszabb, akkor több a beáramló kellemetlen érzés. Több fájdalom, félelem, düh, bánat, stb. lesz. A beáramló kellemetlen érzéseket az érzésmechanizmus kompenzálja. De az ember nemcsak elviseli a társadalmat de önmaga is alakítja. A kiáramló érzésekkel alakítja. A kiáramló érzések alapja is beáramló információk, illetve azok mögött levő, intézkedések, törvények, az oktatás, a rendszer és a közösség szellemiségei, a kultúra a világnézet, stb. Egyszerűebben a társadalmi tudatalkotók. Arról mennyiben tehet valaki, ha pl. rossz oktatást, kap, miáltal az ő jóindulata (más kiáramló érzései is) is gyengébb lesz? Itt felmerül a felületesség, átgondolatlanság, a megalkuvás bűne (érzése), ráadásul ez gyakran az önzőséggel (az önzőség érzésével) párosul. Tehát nem a rossz oktatásért felelős, hanem annak elfogadásáért. Elfogadja, illetve nem tesz semmit. A jóindulatú, jóérzésű ember nem fogadja el kritikátlanul és a maga módján tesz is valamit a változás érdekében. Ugyanakkor az érzésmechanizmusnak is kell mérnie a vezetők nagyobb felelősségét, akik nemcsak elfogadják a rosszat, de önös érdekből elő is állítják azt. A vezetők (más társadalomalakító emberek), a lelkük mélyén érzik hogy nagyobb felelősségük, és ezen érzésüket ill. ezen érzésük elnyomását méri az érzésmechanizmus. Ha pedig nem éreznek felelősséget, nincs lelkiismeretük, akkor padig hatalmas felületesség, felsőbbrendűségi, érzés, önzőség érzései uralják őket, és ezt méri az érzésmechanizmus. (A bűnözést illetve annak fokát is hasonlóan méri az érzésmechanizmus) Az érzésmechanizmus tehát képes mérni a társadalomalkotók és az elszenvedők közti felelősségi különbséget, az érzéseken keresztül. Ezáltal az elszenvedők (kisemberek) másvilági megítélése, pozitív lehet, hiszen a bejövő kellemetlen érzések kompenzációja, ill. a kisebb súllyal megítélt bűnök (elfogadás, felületesség, megalkuvás, stb. érzések) összegezve, akár a kellemes másvilágot adhatják ki. A rossz vezetők viszonylag jobb életét nem követi a kompenzáció, ráadásul több és nagyobb bűnt, rossz érzést mér az érzésmechanizmus, tehát az ö másvilági életük meglehetősen kellemetlen lesz. Persze vannak átmenetek, fokozatok, a lényeg az, hogy mindenki helyére kerül.

Felmerül viszont az kérdés hogyha végső soron mindenki igazságot nyer, akkor mi a fejlődés (egyre többen élnek egyre jobban). Az hogy mindenki igazságot nyer, ill. a másvilági élet nem zárja ki a fejlődést. Az evilági és a másvilági élet (általában az emberek, a társadalom élete) is eltolódik a kellemes tartományba, ha ez emberek helyesen érzenek (jóindulatúak, önzetlenek, átgondoltak, stb.) ill. eltolódik a kellemetlen tartományba, ha az emberek helytelenül éreznek. A helyes gondolkodás, a tudás, valamint a magasabb fokú, önjavító akarat, amelyik lehetővé teszi a helyes érzést. A mai embernél már ez a sorrend (nem működési): gondolkodás, párhuzamosan magasabb fokú akarat, érzés, cselekvés.

A megbánás.

A keresztény vallás azt mondja, hogy bármit tehetsz életedben, ha azt megbánod. Az utólagos megbánás is pozitív irányban tolja az érzésgyűrűt, de nem annyira, mint azt a keresztény vallás hirdeti. Pl. minden rossz vezető, részben előre tudja, hogy másoknak ártani fog. Ha nem tudja, akkor fennáll a felületesség a gondatlanság negatív érzése. Utólag szinte minden vezető rájöhet, arra hogy mennyit ártott másoknak. Ha megbánása elmarad, (bocsánatkérés, és szegénységbe élés a vezető tisztségtől elzárkózás, stb.) akkor semennyit nem enyhít a másvilági megítélésén. Ha megbánás érzése olyan erős, hogy az tettekben is realizálódik akkor az valamennyire kompenzálja azokat a negatív érzéseket ( pl. túlzott hatalomvágy, felsőbbrendűségi érzés.) amik a másnak ártást generálták.

Mi a helyzet az utolsó megbánással? Szerintem az érzésmechanizmus (lélekenergia-mechanizmus) úgy működik, hogy mondjuk, van egy tíz kilométer átmérőjű kör. Egy-egy érzés átlagosan mondjuk egy millimétert, mozgat az érzésgyűrűn. Az érzésgyűrűm a halál előtt mondjuk a középponttól (szinte semmilyen érzés, enyhe aktív érzés, ősérzés) negatív irányban egy kilométerre van. Ha az utolsó megbánásom mondjuk egy méterre mozdítja pozitív irányban az érzésgyűrűmet, akkor is közel egy kilométerre leszek negatív irányban. Ez pedig azt jelenti, hogy annyi ideig, amíg éltem egy enyhe negatív ötvözött homogén érzés (olyasmi, mint egy rossz hangulat, fázás, rossz közérzet, fáradtság, éhség enyhe émelygés) fog körülvenni. Ha mondjuk, egy kilométerre vagyok pozitív irányban, akkor ellenkezőleg egy általános enyhén kellemes érzés fog körülvenni. Mindkét esetben tudatom csak annyira terjed ki, hogy regisztrálja: ez én vagyok és ez a jutalmam. Ez az én hitem az önzetlenségről és a másvilágról.

Az evilági kompenzáció.

Az önzetlenség, hasznosság, az önzőség, károsság másvilági kompenzációjáról szólt a fenti elmélkedés. Azért ezeknek van e világi kompenzációja is. Igaz ez az egyének szempontjából nem mindig pontos. Viszont a közösség szempontjából, és minél nagyobb a közösség annál elég pontos. A közösség átlagos boldogsága életszínvonala annál magasabb minél több benne az önzetlen, hasznos ember és annál alacsonyabb minél több benne a önző, káros ember. Ez a törvényszerűség gyakran nem, de gyakran érvényesül az egyén sorsában. Erre szokás talán eltúlozva mondani: egyszer, előbb-utóbb mindenki visszakapja másoktól a jótetteit is és az ártalmas cselekvéseit is.

Egyfajta lehetséges e világi kompenzáció.

Egyes emberekre nagyobb hatással van a világ, a nemzet sorsának alakulása, másokra kevésbé. Az önzetlenek elszomorodnak, vagy éppen boldogság tölti el őket a világ sorsának rossz vagy jó alakulása miatt, ők közvetlenül érzik, hogy a mások iránt elkövetett jótettek vagy gaztettek elnyerik a jutalmukat. Sajnos ezt pont az önzetlenek érzik. Akkor jönne létre e világi kompenzáció, ha az önzők éreznének így, őket viszont hidegen hagyja mások szenvedése, boldogulása. Úgy tűnik, hogy még sincs e világi kompenzáció. Viszont, lehet, hogy akiket látszólag nem érdekli a világ sorsa, és ezért kevesebb jótettet cselekednek és több gaztettet azok is elnyerik a méltó jutalmukat. Gyakran van úgy hogy az embernek látszólag ok nélkül, van jó érzése, vagy éppen rossz érzése, szorongása. Vannak jó és szép álmai és vannak rémálmai. Nincs kizárva, hogy a természet pontosabban az érzésmechanizmus úgy működik, hogy ezek az ok nélküli érzések éppen a világ jó vagy rossz alakulása jelenik meg, a látszólag ok nélküli jó vagy rossz érzésekben. Az sincs kizárva, hogy elaltatott rossz lelkiismeretünk, vagy éppen jó lelkiismeretünk írja álmainkat.

Mit akarhat a természet, Isten? Miért vannak természeti igazságtalanságok?

Ha van másvilági igazságszolgáltatás, akkor az igazságtalanságok, a természeti igazságtalanságok is kompenzálódnak, tehát kvázi megszűnnek. Ezáltal a véletlen a szerencsétlenség és részben a szerencse is lecsökken, logikussá válik a világ. De talán még ennél is logikusabb, értelmesebb a világ (a természet), abban az értelemben, hogy értelmes célok felé tereli az embert.

A természet és az Isten szinte azonos mert az Isten (ha van Isten) hozta létre természetet, melynek különleges, de azért része az ember is. Az Isten nagy valószínűséggel döntően a természeten keresztül irányítja világot, a természetet. Tehát döntően nem egyedi kézi vezérlésről van szó, hanem egy hihetetlen gépezet felépítéséről és annak szinte automatikus működéséről van szó. A természet lényegében Istenként működik (hatalmas végtelen és tőle függünk) akár van, akár nincs Isten.

Először arról elmélkednék, hogy az alábbi megfogalmazások között nincs lényeges különbség.

A természet, Isten azt akarja, hogy „ez és ez” történjen. A természeti, társadalmi törvényszerűség következtében „ez és ez” történik. Mindkettő valamilyen logikus, szervezett, célzatos emberi értelemmel felfogható eseménysort, történéssort feltételez. Egyik sem látja úgy az életet, az eseményeket, történéseket, mint véletlenszerű, logikátlan, szervezetlen események, történések halmazát. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden előre elrendeltetett. Van akaratszabadság. És még véletlen is van, legalábbis emberi szinten van, de nem a véletlen a jellemző. A két megfogalmazás különbsége az, hogy az első megfogalmazás az okokat biztosnak és egyszerűnek veszi: ez a természet, Isten akarata. A második megfogalmazásban az okok értelmezése kétféle lehet. Az egyik az okok lehetnek véletlenszerűek, az okokkal nem foglakozik, csak a szükségszerű (törvényszerű) következményekkel. A másik variáció: az okok lehetnek további természeti, társadalmi törvényszerűségek, de ezeket egyelőre nem ismerjük. Tehát szerintem a két magfogalmazás között nincs lényegi különbség. Amikor azt kérdezzük: mit akar a természet, az Isten, akkor szinte ezt kérdezzük: mik az alapvető természeti, társadalmi törvényszerűségek.

Szerintem a természet, Isten akarata az, hogy hosszabb távon sok ember boldog legyen. Én a természetet, Istent nemcsak logikusnak, bölcsnek de jóindulatúnak is feltételezem. Felvetődik megint egy kérdés: mennyi ember? Egyre több, akár sok ezermilliárd. Vagy, van itt egy határ. Nem tudom, de azt biztosnak veszem, hogy ez a határ nem nyolcmilliárd alatt van.

Hosszabb távon legyen boldog, egyre boldogabb, de ehhez az embereknek értelmesedni, erkölcsösödni kell. Vagyis a természet, Isten akaratának jelentős hányada az emberek tanítására, nevelésére irányul. Azért történnek az események, történések, hogy az emberek tanuljanak belőle és ezáltal önmaguk hozzák létre saját boldogságukat. Egyénileg és csoportosan.

Számomra fő kérdés: miért vannak igazságtalanságok? Ilyenekre gondolok: az egyik gyerek, ember egészségesnek, jó képességűnek, szépnek, jó körülmények közé születik, ill. az lesz, élete szerencsésen alakul. A másik ember betegnek, rossz képességűnek, csúnyának, rossz körülmények közé születik, ill. az lesz, élete szerencsétlenül alakul.

Először is nem árt szétválasztani az önhibából eredő „szerencsétlenségeket” („igazságtalanságokat”) és az önhibán kívüli szerencsétlenségeket (igazságtalanságokat). Az önhibából eredő szerencsétlenségek tulajdonképpen nem nevezhetők sem szerencsétlenségnek, sem igazságtalanságnak. Az emberek (élőlények) akaratszabadsággal, tudattal, érzésekkel rendelkeznek, nyilvánvalóan csak így van értelme az életnek, csak így lehet boldogságot elérni. Ezt a természet, Isten is tudja. Ha pedig mindezek vannak, akkor szükségszerűen vannak jó, helyesen cselekvő, és rosszabb helytelenül cselekvő emberek. Ha pedig a szerencsétlen (ártatlan, önhibán kívüli) embernek egy másik ember, vagy embercsoport (ez lehet többmilliárd ember is) árt, (az önhibán kívüli ember miattuk szenved), akkor az, társadalmi igazságtalanság. A társadalmi igazságtalanságok, az emberiség szempontjából nem önhibán kívüli igazságtalanságok, azok önhibából eredő igazságtalanságok. Igaz ezek általában kollektív önhibák, amelyek elemzése egy külön tanulmányt érdemelne. Jóllehet az ártatlanul szenvedő ember szempontjából, viszont önhibán kívüli igazságtalanságok. Leegyszerűsítve én így kategorizálom a problémakör tényezőit. A lényeg az, hogy van az önhibán kívüli, igazi igazságtalanság, szerencsétlenség. És van az önhibából eredő nem igazi igazságtalanság szerencsétlenség.

A kérdést tehát ketté kell bontani. Miért vannak önhibából eredő, többek között társadalmi igazságtalanságok? Egyrészt ezek szükségszerűen vannak, mert az akaratszabadságból eredő szükségszerűen helytelen cselekvések (gondolatok és cselekvések) igazságtalanságokat is létrehoznak. Azonban nem mindegy ezen igazságtalanságok aránya. Az önhibából eredő igazságtalanságok minimalizálásra azért törekedni kell. Van azonban itt egy másik magyarázat is.

A másik kérdés: miért vannak önhibán kívüli igazságtalanságok?

Mielőtt tovább mennék, ki kell térni arra, hogy feltételezésem szerint a másvilágon kompenzálódik az önhibán kívüli igazságtalanság, szerencsétlenség. És általában minden kompenzálódik a rosszindulat, az önhiba is. Ez engem valamennyire megnyugtat, de közel sem teljesen. Ennek ellenére én az igazságtalanságot igazságtalanságnak érzem, izgat, idegesít ez a kérdés: a természet, Isten miért akar önhibán kívüli igazságtalanságokat, szerencsétlenségeket?

Talán nem is akar de ennél jobban nem tudta megalkotni az életet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természet, Isten bármilyen bölcs is, csak jó szintre tudta megalkotni az életet, a világot és nem tökéletes (kiváló) szintre. Igaz már ez is elképzelhetetlenül hatalmas, csodálatos teljesítmény.

Egy másik okoskodás: szenvedés nélkül nincs boldogság. Ehhez azonban talán elég lenne az önhibából eredő szenvedés.

A következő okoskodás: minden arra szolgál ( arra is szolgál), hogy abból az ember tanuljon, okuljon, és ez által okosodjon, erkölcsösödjön, és ezáltal boldogabb legyen.

A természet, Isten az embert ellátta igazságérzettel is, azért, hogy minden igazságtalannak vélt dolgot megszüntessen. Önhiba, az is, ha ezt mindenkiben meglevő igazságérzetet (lelkiismeretet) valaki elfojtja magában.

Az önhibán kívüli igazságtalanságokat (nevezhetjük ezeket természeti igazságtalanságoknak) nem lehet elkerülni, de valamennyire meg lehet szüntetni, azokat is lehet kompenzálni. Egy égő házban bennragad egy kisbaba. Egy kisgyerek súlyosan megbetegszik Ezek egyértelműen tanító esetek, egyértelmű az igazságtalanságok (természeti igazságtalanságok), az igazságérzetünk háborog, és ez cselekvésekre sarkall minket (az emberek többségét). Nemcsak egy azonnali cselekvésre sarkall, hanem társadalmi cselekvésekre is. Pl. meg kell szervezni, az ingyenes tűzoltóságot. Vagy meg kell szervezni az ingyenes betegellátást. A természet Isten akarata, hogy az ember megértse, milyen a jó társadalom, és olyant építsen fel. A jó társadalom biztosítja a viszonylag legnagyobb boldogságot. A természet, Isten akarata, hogy még a természeti igazságtalanságok is kompenzálva legyenek.

Az önhibából eredő, a társadalmi „igazságtalanságok” megszüntetése ennél nyilvánvalóbb. Pl. ha kisgyereket szándékosan bántalmaz egy másik ember, embercsoport, szenvedést, betegséget okozva neki, akkor igazságérzetünk még inkább háborog és ez cselekvésekre, társadalmi cselekvésekre ösztökél bennünket. Ezen „igazságtalanságok” megléte, a szükségszerűségen kívül, arra tanít, hogy ezeket minimalizálni kell. Bővebben: az önhibából eredő „igazságtalanságok” (beleértve a társadalmi igazságtalanságokat is) meglétének az a tanulsága, hogy azokat megszüntetve, elkerülve, kompenzálva, összességében minimalizálni kell. Illetve, olyan társadalmat kell létrehozni, amelyben ezek minimalizálódnak.

Ezekre tanítanak engem, és talán másokat az igazságtalanságok. Az igazságtalanságok azért vannak (ez a természet, Isten akarata) hogy ezekre tanítsanak. (Ne felejtsük el, hogy a természet, Isten akarata lényegében azonos a természeti, társadalmi törvényszerűségekkel.)

Visszatérve a természeti igazságtalanságokra.

Más természeti igazságtalanságok tanulsága nem ilyen egyértelmű. Mi a célja a természetnek, Istennek, az alábbi emberrel (emberekkel, sorsokkal)? Csúnya, csúnyácska, és betegeskedő, nem túl egészséges. Képességei inkább rosszak. Vannak ugyan jobb képességei, de ezeket nem tudja, nem engedik kihasználni neki. Élete általában nem sikeres, nem szerencsés és ez többnyire nem önhibából ered. A kissé szerencsétlen sors nagyon sok mindent takarhat. Nemcsak a saját sorsot, hanem környezetének alakulását, ill. a vele kapcsolatos emberek (család, ismerősök, kisközösség, nemzet, stb.) sorsának alakulását is.

Az ilyen emberek iránt nem érzünk (még ha mi vagyunk ilyenek, akkor sem) sajnálatot. Igazságérzetünk nem háborog, nem építünk miattuk korházat, tűzoltóságot, stb. Inkább egy kicsit lenézzük, megvetjük őket. Róluk nem szólnak regények, filmek, ők nem szerepelnek a tévében. Legfeljebb a viccekben, kabarétréfákban jelennek meg személytelenül, mint az esetlen kisember. Mert valóban egy kissé esetlenné, ügyetlenné, visszahúzódóvá válnak. Szerencsétlenségük, szerencsétlenkedésük (a határ elmosódott), miatt a kapcsolataik is rosszabbak az átlagosnál. A társadalomtudomány és politikai vezetés sem foglakozik velük. (Nem tudom, hogy kedves olvasó észrevette: az 51-63 éves korosztály nem sikeres többsége, rájuk jellemzőbb ez a sors, mennyre kiesik minden figyelem alól. A nyugdíjas korosztály legalább ezt az elismerést megkapja: végigdolgozták az életük.) Szóval az ilyen (nem kevés emberrel történő) igazságtalanságokkal mi a természet, Isten szándéka?

Talán ez, a nem tökéletes, (csak jó) természeti, Isteni élet terméke? Ők a természet, Isten hibaszázaléka? Talán ez egyéni próbatétel? Talán ez egyéni útmutatás, de milyen utat jelöl ki? (Sokakban ez a gondolat alakul ki: akármi jöhet, csak ez ne. Ez a gondolat lenne a természet, Isten útmutatása? Ez a gondolat azonban lezülléshez, vagy önzéshez is vezethet, az pedig nem lehet a természet, Isten szándéka.) Talán ezeket az igazságtalanságokat is kompenzálni kell az egyénnek, és az embereknek, a társadalomnak? De milyen, és mekkora legyen ez a kompenzáció? És hogyan lehet szétválasztani a rosszabb képességet, a kissé szerencsétlen sorsot, az önhibától? Talán ez az igazi sorsdráma és nem a király bukása? De kit érdekel az a sorsdráma, amikor Nyúl Béla nem esik le a falról, csak csendesen éldegél? A válaszokat pontosan nem tudom. Azt gondolom az arányos társadalmi kompenzáció neki is kijár.

A következőkben azonban biztos vagyok a magam részéről. A csúnya, ill. kissé rosszabb képességűek, ill. a kissé szerencsétlenebb sorsú embereket nem szabad lenézni, megvetni, mert a lenézés, megvetés a galád, önző embereknek jár ki, még ha azok sikeresek is.

A csúnya, ill. kissé rosszabb képességű, ill. kissé szerencsétlenebb sorú embereket, főleg, ha vállalják sorsukat, önzetlenek, tisztességesek, törekvőek maradnak, a hétköznapok hősének kell tekinteni. Nem kiváló embereknek, hatalmas hősöknek kell tekinteni őket, mert azok egyik tulajdonsága a kiemelkedő képesség, képességek, de a hétköznapi hősök tisztelete kijár nekik. Persze ez probléma is árnyaltabb. Mert még ezen emberek is rendelkeznek a magasabb fokú akarattal. Még ezen emberek is képesek maguk kereti között önmagukon, és társadalmon javítani. Ezt is figyelembe kell venni, egyénenként kell ítélkezni.

Minden külső hatás, a belső érzés, érzelemrendszer bonyolult hálózatán keresztül hat. Mi a természet, Isten szándéka a kellemetlen érzésekkel? Érzések, (érzések és érzelmek) nélkül nincs tudat, akarat, egyéniség, sőt magasabb szintű értelem sincs. Nincs élni akarás, nincs élet. Érzések nélkül nincsenek jó és rossz hatások. A kellemes érzéseket, csak szenvedések mellett érezhetjük. Ha bonyolult a rendszer, itt is lehet hibaszázalék, tehát lehetnek indokolatlan kellemetlen érzések, érzelmek. Egyébként az indokolatlan kellemetlen érzések és az eltorzult érzések egymásból erednek. De van tanító szándék is.

Az indokolatlan kellemetlen érzések megléte közvetve arra tanít, hogy azokat a saját magunk, a pszichológiatudomány, és más tudomány segítségével csökkentsük. Méghozzá úgy csökkentsük, hogy az magunknak hosszabb távon, de főleg másoknak a legkevesebb kárt okozza.

Az indokolt kellemetlen érzések megléte, pedig arra tanít, hogy olyan társadalmat építsünk, amelyben ezek csökkennek (átlagosan, általában, az emberek többségében) és a kellemes érzések sokasodnak.

A célok felismerése mit sem ér, ha azok nincsenek megvalósítva. A megvalósításhoz pedig ismerni kell a működést. A megismerés az ember számára szinte végtelen történet, arról szól, hogy egy lépéssel megint közelebb kerül a teljes megismeréshez. Pl. ismerjük e korosztályok (kisgyerekkor, gyerekkor, serdülőkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, kezdeti öregkor, öregkor) boldogságait és nehézségeit. A korosztályok valódi sajátosságait, szerepeit és valótlan rákényszeríttet szerepeit. Többek között ezt sem ismerjük. Mi a természet, Isten szándéka ezzel bonyolultsággal, végtelenséggel? Talán nem is lehet egyszerűbben megalkotni az életet. Talán a megismerés boldogságát biztosítja a természet, Isten.

Miért engedi a természet, Isten hogy egyesek zsarnokok, pénzügyi manipulálók, és azok szolgái kifosszák, leigázzák, átverjék a népet (sok embert)? És miért tűri meg a természet, Isten az evilági önhibából eredő büntetlenül maradt hibákat? Miért tűri meg az evilági tudatos gonoszságot, gazemberséget, mások kifosztását, a bűnöket? Jóllehet ezen emberek, általában nem tudják, hogy milyen károkat, ártalmakat okoznak. Ha nem tudják, akkor a felületesség érzése (bűne) miatt kell, ha pedig tudják, akkor az önzés, és más érzések (bűne) miatt kell a másvilági szankciót elviselniük. Tehát a másvilágon mindenképpen „elnyerik a jutalmukat”. Sőt akit kifosztanak, szenvedésbe taszítanak az is kompenzálva lesz, de csak akkora részben amekkora az önhibán kívülisége. Mert itt pedig, a megalkuvás, önzőség érzése (bűne) merülhet fel, (igaz, hogy csak akkora részben amekkora lehetőségük van az ellenállásra), hiszen hagyja magát kifosztani. De nem lenne az embereket egyszerűbb rögtön e világon megbüntetni? Mi értelme van ennek az utólagos, látszólag fölösleges menetnek.

Egyrészt a természet, Isten azt akarja, hogy az ember saját akaratából cselekedjen. Sőt azt akarja, hogy az emberek saját maguk jöjjenek rá a problémára, és azokat saját maguk oldják meg. Hiszen ha a természet, Isten elintézi helyettük, akkor nincs önálló emberi akarat. A természet, Isten tehát végső soron azt akarja, hogy az emberek olyan társadalmat építsenek, amelyben az említett érzések (bűnök) a minimálisra csökkennek. A természet, Isten egy automatikus igazságos rendszert akar, amelynek része az emberi akarat és az emberi alkotta rendszer. A természet, Isten nem szereti kézi vezérlést. Többek között azért, csökkenek e rendszerben az igazságtalanságok, mert az emberek büntetik meg az ilyen bűnöket. Persze az emberek nemcsak a büntetés eszközével élhetnek. Sok eszköz áll a rendelkezésükre, és ha nem felületesek, akkor ezen eszközöket fel is fedezik, és alkalmazzák.

Újabb elmélkedés a felelősségről.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Ne felejtsük el két alapfelfogás, van. Szerintem mindkettő igaz, ezért részben félig az egyik érvényesül, részben félig a másik érvényesül.

Az egyik: a rossz gépezetben (rendszerben) az átlagos csavar, alkatrész (az emberek többsége) rossz célokat szolgál, ill. rosszul működik.

A másik: az átlagos alkatrésznek csavarnak ( az emberek többségének) is van önálló akarata, a rendszert (a gépezetet) ezen akaratok alakítják ki.

Kétségtelenül az egyik örök alapvető kérdés, hogy jelenleg kinek (elitvezetőnek, középvezetőnek, nagyvállalkozónak, értelmiséginek, átlagos kisembernek, stb.) mekkora lehetősége, esélye van társadalmi ügyekbe való érdemi beleszólásra. Talán a legfőbb kérdés az, hogy az egyszerű kisembernek mekkora a beleszólása. A „jelenleg” szó azért fontos, mert pl. a közvetlen demokrácia rendszerében más arányok lennének. De hogyan érhető el a közvetlen demokrácia, ha egyszerű kisemberek nem küzdenek érte. A beleszólás lehetősége arányos a felelősséggel. Nagyon sok oldalról közelíthető meg a probléma, és minden megközelítés más eredményhez vezet. Ha a kisember felelősségét felnagyítjuk, akkor kétségkívül a vezetők és végső soron a természet, Isten jóvoltából (jobb képességek, nagyobb szerencse) nagyobb beleszólási lehetőséggel bírok felelősségét lecsökkentjük, ami nem lenne jó. De az sem lenne jó, ha az egyszerű kisember ezen indokkal fordulna el a politizálástól (közügyektől) : úgysem számit, mit mondok, mit teszek. Az egyszerű kisember is törekedhet vezetői, beleszóló pozícióra, és ennek elérése rajta is múlik. De ez a gondolatsor (miért nem mentél politikusnak) sem vezethet jó eredményre, hiszen nyilvánvalóan egy bizonyos arány beáll, nem kerülhet mindenki jelentős beleszóló pozícióba. Talán hibás az a számolás, amikor az összes beleszólást, felelősséget 100-nak vesszük, és ezt próbáljuk meg szétosztani pl. 10 millió embere. Ha nem is hibás mindenképpen szükség van egy másik számításra. Vagy több másik számításra.

Tételezzük fel hogy minden ember halála után, ha nem is pontosan így, de végső soron valahogy odaáll a természet, Isten elbíráló mechanizmusa elé, aki ezt is vizsgálja: neked mekkora volt a közéleti aktivitásod, és az mennyire volt átgondolt, tudatos. Mekkora energiát fordítottál arra, hogy világot, a társadalmat jobbá tedd. Mekkora áldozatot hoztál ezért. (Sokféle közéleti aktivitás van. A különböző foglakozások különböző közéleti aktivitást adnak. De nem elég a foglalkozás, azt kiegészítve, amellett szükség lenne még egyéni közéleti aktivitásra is. Közéleti aktivitás pl. az is, ha valaki szomszédinak segít.) A ráfordított energia áldozat ( ez már mennyiség és minőség szorzata) talán nagyjából egyenesen arányos a jó döntésekkel, cselekvésekkel.

A mennyiség beszorzódik a minőséggel. Lehet, hogy egy politikus, egy tv személyiség, egy újságíró, egy ügyész, egy ügyintéző és még hosszan sorolhatnám mennyiségben, sokat fogalakozik az emberekkel, társdalommal, de ha ezt rossz minőségben (önző érzésekkel, nem javító szándékkal, esetleg kárt okozva, teszi) akkor a mennyiség csak növeli a rosszat. Tehát a mennyiség és a minőség szorzata számít. Ugyanakkor egy tudós, aki végső soron az emberek a társadalom, a természet javításán munkálkodik (mindezek Isten, természet alkotása) és ezt jó minőségben hasznosan teszi, hasznot hajt, mindez csak lelkiismeretes hozzáállással lehetséges, annak kiválót kell adni a társadalmi aktivitására, hasznosságára is. Ha a tudós fegyvert, haszontalan káros dolgot állít elő, akkor már baj van az átgondoltságával, a lelkiismeretével, az önzetlenségével, és persze baj van hasznosságával. A mennyiség és minőség szorzata számít. A másvilági megítélés is ezt értékeli.

Ebben az értelemben nem nagyon számít, hogy az ember, vezető pozícióban volt, vagy egyszerű állampolgár volt, hiszen a vezető is lehet önző szándékú, a kisember is lehet önzetlen társadalmat segítő szándékú. Az egyszerű kisember is termel, dolgozik és fogyaszt és nem mindegy, hogy mit. De azért az elbíráló mechanizmus ezt is vizsgálja: én természet, Isten mekkora lehetőséget adtam neked és azzal te hogyan éltél. Talán egyszer tudományosan is bizonyítható lesz, hogy az elbíráló mechanizmus valami ehhez hasonló módón fog működni. Én téged 50%-ban az közéleti aktivitásod, a társadalom javításába fordított energia, a hozott áldozat (a jó döntések, cselekvések) alapján ítéllek meg. De ha neked kevés lehetőséget adtam (rossz képességeket, kevés szerencsét) akkor csak 20%-os lesz a társadalmi felelősséged. Ha viszont nagy lehetőséget adtam, akkor 80%-os lesz a társadalmi felelősséged.

Érdemes ezt a gondolatsort beleilleszteni a másvilági elbírálás (külső érzésmechanizmus) elméletébe. Érdemes ezt a gondolatsort hozzáilleszteni az arányos szeretet, tisztelet elméletébe.

A kérdés a következő: kimondhatjuk e azt, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős azért, hogyan alakul a társdalom, a nemzet sorsa? Illetve, hogy egy elit vezető legalább 80%-ban felelős azért, hogyan alakul a társadalom a nemzet sorsa? Én azt mondom, hogy kimondhatjuk. Sőt, ha érzésmechanizmust elemezzük, akkor a másvilági ítélkezésben is hasonló számok jönnek ki. Persze 20, ill. 80% nem feltétlen negatív megítélés, ez lehet pozitív is, illetve ezek sem egyformák.

Ugye itt a felelősséget ez egyén teljes felelősségéhez mérjük. Nem az összesített 10millió ember felelősségéhez mérjük. Vagyis azt mondjuk a teljes felelősség mindenkinél 100. Ennek 20%-a társadalmi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 40%-a az családi felelősségre vonatkozik. Mondjuk 20%-a az egyén saját boldog értelmes életélésére vonatkozik. 20% egyéb felelősségre vonatkozik. Ha így számoljuk a felelősséget, akkor nem túlzás azt mondani, hogy még az egyszerű kisember is legalább 20%-ban felelős a társadalom alakulásáért.

Az biztos, ha sok (a többség) kisember nagy aktivitással átgondoltan tudatosan él társadalmi életet, vesz részt a maga módján a közügyek intézésében (reklamál, politizál, tüntet, tudatosan fogyaszt, stb.) akkor szinte biztosan megváltozik a társadalom. E számolás okoskodás szerint nincs helye ezeknek, a gondolatoknak: nem számít, mit teszek, ezért nem teszek semmit, csak az egyéni kis életemmel és esetleg családommal foglalkozom.

De azért még e számolás szerint sem egyformák a felelősségek. A felelősségek arányában történik a büntetés, jutalmazás.

A felelősség kérdését megközelíthetjük a társadalom, mint bárka-modell alapján is.

A felelősség kérdést megközelíthetjük a hatalmi hierarchia alapján is.

A következő egy kétszeres ismételt fejezetrész.

Vannak, akik először érzésben, gondolatban majd tettben hatalmas bűnöket követnek el. A zsarnok, önző, ártó vezető valójában a rablógyilkosnál is sokkal nagyobb kárt, ártást okoz, mert közvetve több ezer ember halálát, sok tízezer ember szenvedését okozhatja. A büntetés nagysága azonban véges. Bár, ha lényegében a másvilági ítélkezés hasonló a világűr fagyos hidegében való magányos kóborlással, és ez nagy bűn esetében sokáig tart, akkor a büntetés is nagyon széles skálán mozog, ha nem is végtelen. A földi igazságszolgáltatás nem tudja, és nem is akarja büntetni a rossz, önző, zsarnok-vezetőt. Ez egy igazságossági probléma, hogyan lehet büntetni az önző zsarnok-vezető borzalmas ártását. A jelenleginél mindenképpen következetesebben, előjelek nélkül, szigorúbban kellene büntetni. Következetesen előjelek nélkül, mert a károkozás, az ártás független attól, hogy vezető a jelen rendszer híve, vagy annak elvetője. A földi igazságszolgáltatás még ezen szinten van a vezetők tekintetében: az egyik elvbarát vétkes felmenti a másik vétkest, és elítéli az elvellenfelet, nagyrészt függetlenül az okozott ártástól.

Természetesen a másvilági ítélkezés nem így működik. De még a másvilági ítélkezésnél is felmerül a probléma, hogy zsarnok, önző, felelőtlen vezető, rossz érzései gondolatai végesek. Tehát hiába ezerszer nagyobb az okozott kár a zsarnok önző vezető legfeljebb rablógyilkos büntetését kaphatja. Az egész úgy lesz igazságos, logikus, ha figyelembe vesszük, hogy az önző zsarnok-vezető, segítők nélkül nem sokra megy. Vagyis a közvetlen segítők (pl. parlamenti frakció, a vezetőtársak, a kiszolgáló, segítő értelmiségiek, és azok a rendőrök, katonák, hivatalnokok, akik önként és egyben kapzsiságból, hatalomvágyból segítenek) majdnem akkora bűnösök, mint maga a zsarnok-vezető. Ez logikus és a másvilági ítélkezés is e logika szerint történik. Vagyis a népnek való ártáshoz sok ember (öt, tíz, húsz, ötvenezer ember) nagyon rosszindulatú, önző, felületes érzése, gondolata, tette szükséges, és ezen emberek, ennek megfelelő (a saját rossz érzéseikkel, gondolataikkal arányos) súlyos másvilági büntetést kapnak.

A jóindulatú viselkedés. A rosszindulat, a másnak ártás, az önzőség sokféleképpen indokolható.

Itt nem arról esik a szó: hogyan ítéljünk meg másokat. Hogyan viselkedjenek, cselekedjenek mások. Arról van szó: mi magunk hogyan gondolkozzunk, cselekedjünk, viselkedjünk. Még pontosabban arról van szó: én hogyan tegyek. Az alábbiak szerint kell tennem.

Nem hiszek abban, hogy sorsunk előre meg van írva.

Azt gondolom, hogy az embernek mindenből tanulnia kell. Bármi, ami életünkben elénk kerül, abból tanulni kell.

Azt gondolom, hogy a nehézségek, bajok (melyekben általában többé-kevésbé mi is hibásak vagyunk), azért vannak, hogy azokat legyőzzük, de jó utón, jó megoldással (jóindulatú, igazságos megoldással) győzzük le.

Így életünk mégis sorsszerű lesz, kijelelődik azon út, amelyen haladni kell és kijelölődnek azon feladatok, amelyeket nekünk kell megoldani. És a megoldásnak szinte mindig van egy jó (jóindulatú, igazságos) megoldása. Óvatosnak átgondoltnak kell lenni, a bajokat meg kell előzni. De számolni kell azzal is, hogy ez nem sikerül teljesen. A bajok, problémák azért vannak, hogy legyőzzük őket, de jó utón haladva, jó megoldással győzzük le őket. Ha előttünk van a baj, a probléma, akkor az elől nem szabad elmenekülni. Nem szabad a rövid távon legkönnyebb megoldást választani. De mindig az igazságnak, jóindulatnak kell vezérelni. Az igazságot, jóindulatot nemcsak érezni kell, de meg is kell fontolni.

Az ember állandó feladata, hogy jóindulatban és igazságosságban is állandóan fejlődjön.

Sokan az gondolják ez a gyengék igazsága. Elismerem ez a gyengék igazsága. De a természet, Isten igazsága a gyengék igazsága. Azért védjük a gyenge gyermekeket, a gyenge öregeket, a betegeket, a védteleneket, mert a gyengék igazsága érvényesül. Ha nem ez érvényesülne, akkor a vérengző vadállatnál is vérengzőbbek lennénk, de akkor már nem lenne élet.

A gyengék igazsága érvényesül, nem azt jelenti, hogy a vétkeseket, bűnösöket nem kell arányosan megbüntetni. Sőt pont a gyengék védelmében kell azokat arányosan megbüntetni. Ha evilági életükben nem is lesznek megbüntetve, a másvilágon biztosan elnyerik a „jutalmuk”.

A gyengék igazsága és a többség igazsága csak akkor üti egymást, ha a többség nem vallja a gyengék igazságát.

Ha valaki bátran kiáll a gyengék igazsága mellett, akkor az már nem gyenge.

Miért büntessünk, jutalmazzunk e világon, ha a másvilágon úgyis létrejön az igazságos büntetés, jutalmazás? Erre a kérdésre később válaszolok.

A másvilági igazságszolgáltatás (külső érzésmechanizmus) minden érzésünket, gondolatunkat, cselekvésünket pontosan méri és eszerint alakul a másvilági életünk.

Mi a másnak ártás? Lelki, testi, anyagi károkozás az ártatlanoknak. Aránytalan lelki, testi, anyagi károkozás (büntetés) a vétkeseknek. Erősen igazságtalan lelki, testi, anyagi jutalmazás.

Nemcsak önhergelés van, hanem önáltatás is. Az önáltatók is önzők, felületesek.

Sokan, sokféleképpen áltatják magukat. (Én nem áltatom ezekkel magam.)

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: ez csak apróság, kis ártás, kicsike sértés, nem számít. Ezért árthatok másnak. Lehet, hogy rosszul gondolják, hogy az csak apró ártás, kis sértés. De ha jól gondolják, akkor is: az apróságokat is méri a másvilági igazságszolgáltatás. Sok kicsi, sokra megy.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nem baj, majd egy kevés ima, egy kis vallási rituálé, a szavakban való megbánás helyrehozza, kompenzálja az ártásomat.

Tévednek, ezeket a nyilvánvalóan taktikázó önző szempontú rituálékat másvilági ítélkezés nem értékeli, sőt inkább a mögöttük levő önzőséget értékeli negatívan. Az igazi magbánás a megváltozás az, ha a jövőben sem érzésben, gondolatban és így tettben sem követnek el oktalan sértést, bántást, ártást, sőt ennek az ellenkezőjét igyekszenek tenni. De még ez sem semmisíti meg a múlt és a jelen oktalan sértéseit, bántásait, ártásait, csak összesített mérlegen javít.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: az élet nem más, mint verseny, a versenybe pedig belefér egy kis ravaszság, egy kis kitolás, egy kis ártás. Vagy ő, vagy én, gondolják megint mások.

Tévednek, mert van igazságos, szabályozott „szelíd” verseny is.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: ilyen kegyetlen, hamis az élet. Ezért árthatok másnak. Azért kegyetlen az élet, mert sokan azt gondolják: ilyen kegyetlen, hamis az élet. És amit gondol az ember, általában abban az irányban cselekszik.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak visszaadom, amit kaptam. Nem én leszek az állandó balek. Ezért árthatok másnak. De nem mindegy, hogy kitől kapta a rosszat és azt kinek adja vissza. Akitől kapta a rosszat, az is meg fog bűnhődni, de ő is meg fog bűnhődni, ha nem annak és nem arányosan adja vissza. Ekkor, ártatlan embernek árt. Ugyanazt teszi, mint amit vele tettek a vétkesek.

Sokan felnagyítják a magukat ért sérelmeket, ártásokat, lekicsinylik az általuk adott ártást, sértést, és erre hivatkoznak. Illetve, azt gondolják: nem én kezdtem, és a kezdőnek sokkal nagyobb büntetés jár. Ezért árthatok másnak.

De vajon helyesen ítéli meg, hogy ki a kezdő. És talán, ha valóban biztos, ki az eredeti kezdő, akkor annak valamivel nagyobb büntetés jár, de nem sokkal nagyobb.

Az ember azért is él közösségbe, mert sokszor elvakíthatja a düh. Mert sok ok miatt nem mindig képes az arányos ítéletre. A közösség segít ebben, megmondja, mi az arányos büntetés. Ez a törvény.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: a törvény is rossz. A törvény nem mérvadó. Azt tehetek, amit akarok. Ezért árthatok másnak. Talán egyes törvények tényleg rosszak, de melyek azok és mennyire rosszak, ez megint alapos átgondolást igényel. Az, hogy egyes törvények rosszak, senkit sem ment fel, az alól, ha másnak árt, másnak kár okoz, ha nem jóindulatú, ha nem igazságos. Egyes törvények rosszak, akkor ezen törvények ellen kell küzdeni ezen törvényeket kell megváltoztatni, és nem az ártatlan embereket bántani, azoknak ártani.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak (főleg akiknek kedvez a rendszer, akik hatalmi helyzetben vannak): minden úgy van jól, ahogy van, mindent megtehetek, ha abból nem származik bajom, ha azért nem bűnhődők, ha az, legális. Csak a törvények szerint járok el. Ezért árthatok másnak. Ők is tévednek, mert a rendszeren is változtatni kell. Nemcsak saját életünkről, boldogságunkról kell gondoskodni, a gyerekeink, unokáink élete is részben rajtunk múlik. A rosszindulat, az önzés, az igazságtalanság a rendszertől függetlenül meg lesz büntetve, a jóindulat, az igazságosság, az önzetlenség jutalmazva lesz a másvilágon. A rendszer javításának akarata, is jóindulat igazságosság. A rossz rendszer helyben hagyása, az a rossz helyben hagyása, ez is vétek. Akik többet tudnak tenni (a vezetők) sokkal nagyobbat vétkeznek.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: az én feladatom a jó védelme, ebbe belefér egy kis másnak ártás. Vagy ezt gondolják, az én feladatom, az összességében jó, törvényes rendszer védelme, ebbe belefér egy kis másnak ártás.

Az a „jó, jó rendszer” amelybe belefér az oktalan másnak ártás, már eleve nem lehet jó. És mennyi másnak ártás fér bele, hol a határ. Egyébként a jónál is lehet jobb, sőt hosszabb távon, sokkal jobb. Aki minden mérlegelés nélkül, minden eszközzel védi a jót, az a jó további javulását (a fejlődést) gátolja meg. Még ha őszinték is fenti gondolatok, akkor is felületességből következő, vagyis bűn az ebből fakadó másnak ártás. Ha pedig a háttérben önző érdek, előrejutás, karrier, stb. van, akkor a külső érzésmechanizmust olyan erős negatív hatás éri, hogy ahhoz képest eltörpülnek, még az igaz, őszinte magasztos gondolatok érzések is. A másvilági ítélkezésben azért a direkt önzőség egy fokkal nagyobb bűn, mint a felületesség. Visszatérve, a felületesség bűne mindenképpen fennáll, mert ezen gondolat: minden eszközzel meg kell védeni a jót – nem is lehet igaz.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: a rosszat, a rossz embereket meg kell semmisíteni, és minden jóra fordul. A rosszaknak nagyon szigorú büntetést kell adni. És akkor majd megtanulják. Ezért árthatok másnak. A rosszat (rosszindulatot, igazságtalanságot) nem lehet gyorsan eltüntetni. Nagyos sok idő, évezredek alatt lehet és kell is jelentősen csökkenteni. A leghatásosabb csökkentés, ha ő maga mindig jóindulatú, igazságos akar maradni. Aki átgondolatlanul gyorsan meg akarja szüntetni a rosszat, az csak erősíti, növeli a rosszat. E világon az embernek nagyon sok mindent átgondolva arányosan kell büntetni.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nem én követtem el a rosszat, én csak elfordulok, nem ártom bele magam, nem az én dolgom, én kimaradok belőle. Én csak önző vagyok, de nem ártok. Ezért én nem vagyok vétkes. Nem annyira vétkesek, mint az, aki elkövette a rosszat, de nem vétek nélküliek. Megengedik a rosszat, hallgatólagosan egyetértenek vele, ez is vétek.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: engem kedvel a természet az Isten, én ilyen, vagy olyan okok miatt (mert áldoztam, imádkoztam, mert különb vagyok, stb.) kedvezően leszek megítélve. Én egy tehetséges, szerencsés, kivételezett ember vagyok. Ezért árthatok másnak.

Ők is tévednek. Egy mechanizmus ítélkezik, amely nem tesz különbséget.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nekem csak saját magamat és saját családomat kell védenem, segíteni, a többi ember nem számít. Ezért árthatok másnak. Az igaz, hogy aki saját családjával szemben rosszindulatú, az egy fokkal rosszabb indulatú. De az idegen emberrel szembeni rosszindulat, önzőség is rosszindulat, önzőség. Úgy kell a saját családot védeni, segíteni, hogy az másnak ne ártson, mást ne sértsen.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én nem tehetek róla, mert nem tudom mi jó út, mi a helyes megoldás. Ezért árthatok másnak. Aki ezt olvasta, az már nem védekezhet ezzel. Egyébként aki nyitott az igazságra, a jóindulatra az sok mindenből, nemcsak ebből, megtudhatja, mi a helyes.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak üzletelek, ebbe beleférhet egy kis spekuláció, egy kis rafináció, egy kis másnak ártás.

Nincs itt határ, ha elfogadjuk a kis másnak ártást, akkor elfogadjuk a nagyobbat is. A másvilági megítélés a kis ártásokat is méri. Azzal vagyunk jóindulatúak, azzal tiszteljük a másikat, azzal vagyunk árgondoltak, ha nagyon precízen, pontosan üzletelünk, csak annyit kérünk amennyi, jár, ill. pontosan annyit adunk amennyi jár.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak a jobb világ, a jövő miatt, sok ember boldogtalansága miatt, az elnyomatás miatt, a magasabb eszmék miatt küzdök. Én csak nevelő célzattal példát statuálok. Ezért árthatok másnak.

A másnak ártáson kívül sok módón, sok eszközzel, sok utón lehet a felsoroltak miatt küzdeni. A másnak ártáson kívül sok módón lehet példát adni. (Mi van, ha minden út le van zárva? Erről még beszélek.)

Átgondolatlanok azok is, akik ezt gondolják: néhányan áratlanul (oktalanul) sérülnek, szenvednek károsodnak, de egyszer majd „lehet”kialakul a jobb jövő, amelyben viszont majd sokan boldogan élnek.

Az ártatlanoknak való ártással, nem lehet jobb jövőt építeni. Azért sem mert az így felépített „jobb jövőben” is, szükségszerűen ez az elv érvényesül: a jobb jövő érdekében károsodhatnak, szenvedhetnek az ártatlanok. Azért sem mert a szenvedés, harc, a marakodás, az igazságtalanság, nem vihet jobb jövő felé.

Egyébként is a jövőért küzdő saját magát károsítsa a jövő érdekében. Erkölcsi dilemma, csak akkor alakulhat ki, ha ma, teljesen biztosan tíz ember 10X-el igazságosan hasznosult, lett boldogabb az élete, és ennek az, az ára hogy holnap teljesen biztosan csak egy ember 1X-el igazságtalanul károsodik. A másvilági megítélés ekkor a 10-szeres hasznosságért jutalmat ad, az 1-szeres ártásért büntetést ad. Az egyenleg esetleg enyhén pozitív. Vagy fordítva valaki biztosan ma igazságtalanul 1-szeresen károsodott, de holnap biztosan ennek következtében 10-szeres igazságos hasznosulás történik meg. A bizonytalan ködös jövőért való jóindulatú, másoknak használni szándékozó küzdelem, csak addig jóindulatú, amíg nem keveredik bele az ártatlanoknak való ártás. A bizonytalan jó jövőért való cselekvésnek van egy felületességi vonatkozása. Mindezt persze felülírja, ha a bizonytalan jobb jövőért való küzdelem hátterében, a jelen önző, igazságtalan előrejutása áll. Ez annyira negatív érzés, hogy emellett elhalványul az egész jövő problémája.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: én csak egy rossz gépezet tagja vagyok. És ezt is gondolják, én csak egy általánosan elvadult, abnormális helyzetben cselekszem.

Azért lehetnek rossz gépezetek, mert sokan azok tagjai lesznek. Azért lehetnek elvadult, abnormális helyzetek, mert azokba sokan beleilleszkednek.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: nincsenek ártatlan emberek, ezért árthatok. Az ártatlanok való ártás megegyezik az oktalan ártással. A másvilági megítélés nem abból indul ki, hogy ki mit érdemel összességében, hanem abból hogy ki mit „ad”. Kinek milyen érzései, gondolatai és végső soron cselekvései vannak. Ha valaki olyannak árt, akinek a bűnéről nem tud akkor az ártatlannak való ártás, oktalan ártás, még akkor is, ha esetleg az illető rablógyilkos. Mivel az ártó a konkrét bűnről nem tud az ártását csak a felületesség és rosszindulat, az önzőség vezérelheti.

Sokan azt gondolják, erre hivatkoznak: lehet hogy konkrétan nem ő a bűnös, de az ő fajtája, népe, stb. bűnös, ez is felületes rosszindulatú érzés, gondolat. Az átgondolt (lelkiismeretes) jóindulatú ember a konkrét embert, a konkrét tettei alapján akarja megítélni. Aki nem ilyen, az felületes, rosszindulatú, a másvilágon büntetést kap.

Ez volt, a másnak ártás, az önzőség 20 hamis gondolata.

A másvilági megítélés abból indul ki, hogy az egyén átgondoltan jóindulatúan érzett gondolkodott és cselekedett, vagyis figyelembe vette hogy az ő cselekvése konkrétan árthat e ártatlanoknak. Az én cselekvésem következtében, még ha az csak egy része az egész folyamatnak, károsodhatnak e ártatlanok? Ezt a kérdést kell feltenni először. Ha jóindulatú és figyelmes, akkor felteszi ezt a kérdést és az ártást el akarja kerülni, többek között cselekvésekkel is. Ha nem elég jóindulatú, és figyelmes akkor nem így érez, gondolkodik, cselekszik, és ezt bünteti a másvilági ítélkezés.

Sokan a fenti felsorolt gondolatokkal áltatják magukat: én nem is követek el vétket, bűnt. De csak magukat csapják be, igazán az sem őszinte. Attól hogy maguknak hazudnak, még megmarad a másnak ártás. És megmarad a másvilági büntetés is. A külső érzésmechanizmus, a másvilági ítélkezés éppen azt méri, hogy ezen gondolatokban benne van az önzés, a rosszindulat, az önző felületesség. (A túlreagálásról az önhergelésről már szó volt.) Éppen ezen gondolatok bizonyítják, hogy az így gondolkodó ember tudatosan ( gondolkodva) gondolja a rosszat.

Nincs mentség arra, ha ártatlanoknak (oktalanul) ártunk.

Sokszor olyan világ alakul ki (most ilyen világban élünk, legalábbis e felé haladunk) amelyben a konkrét ész érvek, a konkrét igazságossági, érvek egyszerűen érvényüket vesztik, nem hatnak, kvázi eltűnnek. Hiába bizonygatja valaki akár ezer érvvel az igazságot vagy az igazságosságát. A másik nem hallgatja meg. Vagy teljesen logikátlan, irreleváns válaszokat ad. Ködös másra illő gondolatokkal, jogszabályokkal válaszol. Az ilyen kegyetlen, örült világban sok van ezekből. Ebben a világban csak az alapvető igazságot lehet hajtogatni.

Valóban (oktalanul) károsodott egy ártatlan? Ha károsodott, akkor bűn is van, a természet Isten pedig van olyan igazságos és egyensúlyra (életre) törekvő, hogy e bűnöket megbünteti.

Nem akarunk sötét középkort legyünk szabadok, lezserek - ezt persze mondhatja az ember. Az, hogy egy ilyen világban összességében nő vagy csökken a boldogság, és kiknek a boldogsága nő és csökken az egy másik kérdés. A külső érzésmechanizmust a másvilági ítélkezést az ilyen gondolatok nem érdeklik, az saját, pontosabban a természet, Isten törvényei szerint működik rendíthetetlenül.

A magam részéről nem állítom, hogy van Isten. Az szinte biztos, hogy nincs menny, pokol, stb.. Az viszont, hogy van valamilyen természeti mechanizmus, amely azonos a másvilági ítélkezéssel, erősen valószínű. Aki gondolkodik, az ráébred erre.

Miért büntessünk, jutalmazzunk e világon, ha a másvilágon úgyis létrejön az igazságos büntetés, jutalmazás?

Elsősorban az élet fennmaradása, fejlődése miatt kell e világon is büntetni, jutalmazni. Egy teljesen, vagy akár félig elvadult rosszindulatú igazságtalan világban az élet is elpusztul.

Az állatvilág sem elvadult, igazságtalan. Az igaz, hogy az állatvilágban részben jelen van „a gyenge elpusztul az erős életben marad” elv. De csak részben. Több az olyan állat, amelyik nem bántja másikat, mint amelyik bántja. És amelyik bántja az sem tudatosan teszi és csak az életfenntartása miatt, teszi. Az ember tudatosan (mindenféle pusztító eszközzel) teszi, ha teszi, és nem fennmaradás, hanem az előre jutás miatt teszi. Ezért az emberi élet kipusztulna, akkor is, ha csak akkora részben érvényesülne „a gyenge elpusztul az erős, fennmarad” elv, mint az állatvilágban. Ennek az elvnek csak nagyon kis mértékben szabad érvényesülni. Megszüntetni nem lehet, de csak az igazságos, szabályozott verseny formájában lehet jelen.

Lehet hogy a másvilági büntetés egy fokkal erősebb, nagyobb, mint az evilági. De ez csak fikció.

A másvilági ítélkezés értelme, (ehhez szükséges a felismerés is) az is, hogy a vétkezőt, bűnözőt visszatartsa a biztos büntetés.

Nem kötelező rossz utat választani, szinte mindig van egy jó út, amit választani lehet, és akkor minden szempontból (e világon, hosszabb távon, általában, másvilágon közvetlenül) boldogabb lesz az emberek élete.

Az élet, az erkölcs ( természet, Isten) alapszabályai.

Nincs olyan ok, amely igazolná a másnak ártást. Nem szabad másnak ártani.

Kétségtelen vannak, akinek a jó út választása a nehéz helyzetéből adódóan nehezebb, mint másoknak. Ezt is méri a másvilági ítélkezés, aki a nehézség ellenére a jó utat választja, az jutalmazásban részesül a másvilágon. A nehéz helyzet sem mentesíti a károsítót, az ártót, a másvilági büntetéstől.

A jó helyzetben levőnek, a jó képességűnek segíteni kell a rossz helyzetben levőt, a rossz képességűt, de az önhiba mérlegelésével.

Csak egy dologra lehet hivatkozni: én csak az evilági büntetését adtam meg. Ez azonban nagyon nehéz és komoly dolog. A legfontosabb feltétele, hogy visszaadott ártás (a büntetés) arányos legyen az eredeti ártással. Második, semmi másnak csak az első feltételnek alárendelt feltétel, hogy közös véleménnyel, közös meggondolással, közös akarattal (törvényesen) történjen az evilági ítélkezés. A harmadik feltétel: az ártalmatlanná tevés, a megváltoztatás is fontos, nemcsak a büntetés. Ha valaki megszegi a feltételeket, az árt a másiknak.

Az evilági jutalmazás (vagyonszerzés, hatalomszerzés, stb.) igazságtalansága, is ártás. Mivel a megélhetést, a jólétet csak hasznos munka (a szellemi munka nagyon hasznos munka lehet, de a spekuláció nem az) állítja elő, ezért az egyéni megélhetést, jólétet csak hasznos munkával szabad előállítani. Haszontalan munkából, spekulációból szerzett jólét, az másnak ártás.

A viszonylag hibátlan és bűntelen emberek is szenvedhetnek (igazságtalanuk) az evilági életben. Ők is kompenzálva lesznek a másvilágon. Az ő szenvedésüknek az, az értelme, hogy az emberek megtanuljanak megalkotni egy olyan világot, amelyben a viszonylag hibátlan, bűntelen emberek nem szenvednek érdemtelenül. Ha az emberek biztosan tudnák, hogy a hibátlanul, bűntelenül szenvedők kompenzálva lesznek, akkor még a jelenleginél is kevesebbet fáradoznának egy olyan világ kialakításán, amelyben a viszonylag hibátlanok bűntelenek nem szenvednek. Ugyanakkor az ember fiziológiai szempontból eljutott arra az értelmi szintre, hogy e motiváció hiányában is fáradozzon egy olyan világ létrehozásában, amelyben a viszonylag hibátlanok, bűntelenek nem szenvednek érdemtelenül. Aki a jobb, igazságosabb világ, élet létrehozásában munkálkodik, az jutalmazásban részesül, aki akadályozza azt (a másnak ártok eleve akadályozzák) az, büntetésben részesül a másvilágon.

Nincs fekete, fehér, zsidó, cigány, arab, kínai, ilyen-olyan vallású, ilyen-olyankultúrájú ember, csak jóindulatú, önzetlen másnak nem ártó, ill. rosszindulatú, önző, másnak ártó ember van.

A fentieket nevezhetjük az élet az erkölcs egyszerű alapszabályainak.

Aki nem tartja be az alapszabályokat az önző, ill. önző és felületes, az büntetést kap a másvilágon, aki betartja az önzetlen, ill. önzetlen és átgondolt az jutalomban részesül a külső érzésmechanizmus által.

Az evilági büntetésnek jutalmazásnak hasonlónak kell lenni a másvilágihoz.

Az egyszerű alapszabályokon túl számos kérdés merül fel.

Mik a másnak ártások, és mekkorák másnak ártások? Mekkorák az arányos e világi büntetések, jutalmazások? Pontosan hogyan is lehet jó, igazságos, (másnak nem ártó) világot, életet alkotni?

(E tanulmány, a társadalmi, gazdasági rendszeren való elmélkedés erről szól: hogyan is lehet pontosan jó, igazságos világot alkotni. A természettudomány is erről szól. A jelenlegi fejlettségi fokon nem elég a jóindulat, az önzetlenség, fel kell építeni egy jó rendszert is. Ehhez pedig tudás szükséges.)

Folytatom a kérdéseket. Mi van a megtévesztett emberekkel? Mi van a kényszeríttet emberekkel? Mi van, ha rosszak a törvények? Az igazságtalan harcban mit tehetünk? Az igazságos harcban, kivételes nagyon ritka helyzetben, árthatunk e ártatlanoknak, olyanoknak, akik nekünk nem ártottak? Kik a rossz kiszolgálói? Hol vannak határok? Mi van az állatokkal? És még lehetne sorolni.

E kérdések tükrében az alapszabályok banálisnak tűnnek. Azért nem banálisak, mert ha az alapszabályok nem teljesülnek, akkor biztosan reménytelen az egész. Másképpen, ha az alapszabályok teljesülnek, akkor nagyjából biztosítva van a jó út, akkor van remény a jó, igazságos világra, életre.

E kérdésekre sokkal nehezebb akkor válaszolni, ha másokra is tekintettel vagyunk, mintha elsősorban, csak saját magunkra vagyunk tekintettel. Hozzáteszem: e kérdésekre precíz válaszokat kell adni.

Ha elsősorban csak magunkra vagyunk tekintettel, akkor az aktuális érdek, helyzet szerint változnak a válaszok, akkor nem jöhet ki egy válasz, egy viszonylagos igazság.

A másvilági mérés (külső érzésmechanizmus) nem foglakozik ezekkel, a kérdésekkel? A megoldások sem érdeklik. Egyszerűen csak azzal foglakozik, hogy azok, akik sokat töprengenek ezeken a kérdéseken azok másnak nem ártó ( használó) szándékú emberek, és azok előbb - utóbb megtalálják a viszonylag helyes válaszokat. Akik önzők, azok nem töprengenek ezeken a kérdéseken, azok nem találják meg a helyes válaszokat. A töprengés alatt bizonyos érzések érzelmek (aggódás, lelkiismeret, szeretet, stb.) áramlanak ki, a töprengés félredobása alatt is bizonyos érzések, érzelmek áramlanak ki. Vagy fordítva, szinte mindegy: akik önzetlenek azok töprengenek e kérdéseken, mások problémáin, akik önzők, nem töprengenek e kérdéseken, mások problémáin.

Persze nemcsak a töprengést méri a másvilági ítélkezés, hanem a töprengés eredményének megvalósítását, a cselekvést is. Végül is cselekvés határozza meg, milyen komoly a gondolat. Persze itt is fordított a mérés, aki komolyan gondolja, annak erős érzései vannak, és az cselekszik.

(Ezenkívül az érzésmechanizmus méri a beáramló kellemetlen érzéseket, érzelmeket. Végeredményben az önhergelésen kívüli, érdemtelenül kapott kellemetlenségeket méri, mert a kiáramló érzések érzelmek kompenzálják az önhergelést és a megérdemelt kellemetlenségeket. Az érdemtelen kellemetlenségek, szenvedések a másvilágon kompenzálva lesznek.)

A kérdéseket az embereknek kell feltenni, és válaszokat is az embereknek kell megadni. A természet, Isten a jelek szerint azt akarja, hogy az emberek saját akaratukból váljanak jóvá. Persze az embereknek mindenek előtt az alapszabályokat kell felismerni, ez is a mások problémáin való töprengés, ill. az önzetlenség, önzőség függvénye.

Néhány vázlatos válasz.

Mi lesz azokkal, akik született tulajdonságaik, vagy betegségük miatt nem lehetnek jók, önzetlenek, töprengők, hasznos munkavégzők, stb.?

Meg kell állapítani ők csak kis töredéke az embereknek. Az is fontos hogy saját szintjéhez, saját képességéhez képest, ki mennyire önzetlen töprengő, jó irányban cselekvő. Mindenkinek, még az állatoknak is van egy nagyon kevés önálló választása. Az számít, hogy e picike választáson belül, mit választ, ezt méri a másvilági megítélés. (Talán ez részben magyarázatot ad az önálló szabad akarat problémájára is. )

Mi lesz a felelősségteljes munkavégzőkkel?

Ilyenek a vezetők, az irányítók, azok, akik másokat, sokakat a közlésükkel, tetteikkel képesek erősen befolyásolni, az orvosok és még sorolhatnám. Aki elmenekül a felelősségteljes munka elől, kényelemből, önzésből nem vállalja fel, az enyhe büntetést kap.

Aki viszont felvállalja, annak tudnia kell, hogy dupla jutalmazás, vagy dupla büntetés helyzetbe kerül. Jutalmazásban részesül, mert felvállalta felelősségteljes munkát és azért is, mert azt jól, másoknak hasznosan végzi. Ha viszont rosszul, másnak ártóan végzi, akkor sokaknak, vagy egyeseknek, de erősen árthat, háromszor, vagy többször annyira, mint a kevésbé felelősségteljes munkát végző. Ez a tripla, vagy annál nagyobb ártás, kompenzálja a felvállalás jutalmát és a végeredmény a dupla büntetés. Ha ezt tudja, és rosszul végzi a munkáját, akkor önző, ha nem tudja, akkor felületes, önző.

A felelősségteljes és kevésbé felelősségteljes munka között sok átmenet van. Viszont aki felelősségteljes munkában szinte nincs közepes. Ott van kiváló, jó munka, van rossz munka, és van nagyon rossz munka.

Mi lesz a terroristákkal?

A legnagyobb másnak ártók (az igazi terroristák) az elnyomók, a hódításból harcolók, még akkor is, ha áltatják magukat. De mi lesz a jó oldalon harcolókkal? Van e olyan helyzet, amelyben az egyetlen jó út érdekében egyetlen megoldás a másnak ártás, amelyben megengedhető a másnak ártás? Pl. egy jó célért harcoló, elnyomás ellen harcoló megölhet e ártatlan civileket? A jó oldalon harcoló adott helyzetben megölheti a rossz oldalon álló katonákat, mert azok mának ártók és csak a büntetésüket kapják meg. Nem ölheti meg, ha van más útja az ártalmatlanná tevésnek, hiszen, az a katona lehet, kényszeríttet is, ill. olyan aki, nem ölt embert. Megkínozni azonban nem kínozhatja meg. De mi van az ártatlan civilekkel? Köztük lehet olyan is, aki a jó oldalon állókkal szimpatizál. Ha közömbös, akkor már vétkes, de az aránytalan büntetés mindenképpen fennáll. Árthatunk egy ártatlannak azért, hogy pl. öt bizonytalan vétkest, megbüntessünk. Árthatunk egy ártatlannak, hogy pl. 100 ember életét esetleg jobbá, igazságosabbá tegyük? Szerintem nem. Itt jön nagyon pontos mérlegelés töprengés esete. Nem mindegy, hogy mekkorát ártunk az ártatlanoknak, és nem mindegy hogy az elérhető jó cél mekkora. Nagyon ritka kivételes helyzetben egy ártatlan embernek súlyos ártás ( halál ilyen), akkor jöhet létre ha 20 erősen bűnöst ( pl. rossz oldalon levő katonát) csak így lehet megbüntetni. Vagy akkor, ha 200 ember életét csak így lehet biztosan jelentősen jobbá, igazságosabbá tenni. Persze ezek az én számaim. A lényeg az, hogy az ártatlannak ártáskor sokkal nagyobb rosszindulat, önzőség, felületesség, áramlik ki, mint ugyanakkora ártást tevő bűnös büntetlenül hagyásakor kiáramló felületesség. Mert a másvilági ítélkezés eszerint értékel. E világon azonban gyakran az egyik rossz vitatkozik a másik rosszal. Az objektív evilági ítélkezőnek persze mérlegelni kell melyik a nagyobb rossz (általában az agresszor az elnyomó, a hódító), de azért a kevésbé rossz is rossz. Hasonlóan ítélkezik a másvilág ítélkezés is.

Döntően, szinte mindig, (nagyon ritka kivétellel) a másnak ártás (ártatlanoknak ártás, vétkeseknek aránytalanul magas büntetés, stb.) bűn.

Befejezésül: mindez igaz, vagy jó lenne, ha igaz lenne? Szerintem végeredményben szinte mindegy. Ha elfogadom: jó lenne, ha igaz lenne, akkor abban hinnem kell. Én igaznak gondolom ezeket, és ezek szerint élek. Másokat nem utasíthatok arra, hogy elhiggyék, de megkérhetem őket: gondolják át.

Néhány további gondolat az ítélkezésről, a gyűlöletről.

Lehet, hogy a válaszokat nem tudom megadni, de kérdéseket köteles vagyok magamnak feltenni. És köteles vagyok a válaszadást megpróbálni.

A természet Isten azért adta az erkölcsöt, hogy okosabbak legyünk. A természet Isten azért adta az észt hogy erkölcsösebbek tudjunk lenni.

Szabad e szenvedélyesen érzelmekkel teli ítélkezni?

Csak úgy szabad? Az ember nem is képes másképpen ítélkezni? Nem szabad?

Sok ok miatt (nacionalizmus és népkarakter fejezet) nem szabad az ismeretlen egyéneket, népeket elítélni.

Nem szabad egyéneket, népeket elítélni, csak egyes jelenségeket, tulajdonságokat szabad elítélni. Igaz, a jelenségek tulajdonságok mögött emberek vannak.

Egyébként 70%-ban a vezetők a hibásak. De csak 70%-ban.

Az egyszerű, az ember számára érthető igazság: szemet szemért, fogat, fogért, vagyis valamely oktalan sértésért, bántásért, ártásért ugyanakkora (ugyanolyan) sértést, bántást, ártást kell visszaadni, ez az arányos büntetés.

A kegyetlenséget nem szabad kegyetlenséggel büntetni. Tehát a szemet szemért elv nem mindig jó.

Az oktalan utálatot (gyűlöletet) utálattal kell büntetni?

Az utálat erőszakba csaphat át. Bármiért is ítélkezünk az egyben utálatot, lenézést hoz magával. Rendben van ez?

Mindenkinek tudnia kell (és ezt sajnos az ember hajlamos elfelejteni), hogy a rossz rosszat szül.

Tudnia kell, hogy az oktalan dölyfösség fizetsége (büntetése) a dölyfösség. Az oktalan kapzsiság fizetsége (büntetése) a kapzsiság. Az oktalan lenézés, megvetés fizetsége (büntetése) a lenézés, megvetés.

Az oktalan utálkozás fizetsége (büntetése) az utálkozás.

És ezeket csak úgy lehet visszafizetni, ha érezzük és kimondjuk. Mi mást tehet a megsértett megtámadott ember?

Igen de mi van a kölcsönös utálkozás eszkalálódásával? Egyre fokozódik az utálkozás és erőszakba csap át. Mi van a másvilági ítélkezéssel, mely a rosszindulatot, a gyűlölködést méri?

Mi van krisztusi tanítással: ha megdobnak kenyérrel, dobd vissza kővel?

Okos enged, szamár szenved?

És mi van ezzel: nem süllyedek le a rossz szintjére?

A jók nem süllyedhetnek a rosszak szintjére, mert akkor a rosszak szintje lesz az általános. Vagy kénytelen lesüllyedni? Vagy kötelesek lesüllyedni, a nevelés és az igazságos ítélkezés miatt?

Lehet hogy a megsértődés, a megbántódás jobb reakció? Szituációja válogatja?

De az ember nem tudja az érzelmeit kontrollálni. Vagy tudja? Csak akkor kitör a vulkán, vagy gyomorfekélyt kap. Jobb a problémát azonnal megoldani, mint szőnyeg alá seperni. Egyáltalán nem biztos, hogy a konfliktuskerülés a jó megoldás. A konfliktust azonban határok között kell tartani. A folyamatos konfliktus mégis kellemetlen és veszélyes dolog.

Hol kezdődik az oktalan utálat? És ki kezdte az oktalan utálatot, lenézést, dölyfösséget? Meddig lehet visszamenni?

És mi van az építő kritikával? Ez már nem az, de lehet hogy annak indult. Valaki sértésnek vette a kritikát. Valaki, valamit félreértett.

De ha utálnak, akkor mégis tenni kell valamit. Magyarázd meg miért is utálsz, beszéljük meg. Ha erre nem vagy hajlandó, akkor oktalan az utálat. Sőt ez lenne helyes: én utálni kezdelek, beszéljük meg. Vagy, látom, hogy utálni kezdesz, beszéljük meg. Mindkét félnek kezdeményezni kell a megbeszélést. Nem mintha ez csodaszer lenne, de meg kell próbálni. Viszont bizonyos feszültség felett szinte lehetetlen a megbeszélés.

A sértés felér egy pofonnal,

A sértés felér százezres károkozással?

Egyáltalán vannak e oktalan dolgok?

Nem utálom, csak nem szimpatikus, talán ezzel kezdődik. Azért ez is viszonylagos utálat. Köteles vagyok mindenkit (minden ártalmatlant) tisztelni, vagyis igazságosan megítélni. De ez csak alapos ismeretek és alapos átgondolás után lehetséges.

A megoldás az, ha egyáltalán van megoldás, hogy mindezt én gondolom át. Nem a másiktól várom, hogy átgondolja. És miközben átgondolom legalább egy dologra rájövök: oly sok itt a kérdőjel, hogy nem lehetek biztos az igazamban. A rosszat azonban nem lehet elnézni.

Alapvető kérdések és néhány válasz. Én is csak nagyon keveset tudok, de az emberiség fokozatosan egyre többet tudhat, és még sokan előállhatnak jó válaszokkal.

Az igazságos megítélés, (értékelés) alapja hogy csak az önhibából, önálló akaratból erdő dolgokat ítélik meg legyen az, természeti, Isteni, vagy emberi ítélkezés. Azt hogy milyen testet (beleértve a program, az értelmi és az érzelmi mechanizmus) kap az ember, vagy más szerencséhez kötődő körülményt nem lehet önhibának venni. Számít, hogy az elromlás, pl. egy baleset, amely miatt testileg vagy lelkileg sántítatni kezd az ember, önhibából vagy önhiba nélkül (pl. születetten) alakult ki? Vagy csak az állapot számít a megítélés szempontjából?

Talán így kell megítélni: elkövetett egy nagy önhibás hibát, a rossz oldalra be kell vésni a rossz osztályzatot, de innen tiszta lappal indul, mert innen már önhibán kívül sántít.

Az egyszerűség kedvéért testi és lelki sántításról beszélek.

A testi sántítás, amennyiben az a sántító hibájából jött létre már magában hordozza a büntetését. A lelki sántításra ez nem biztos, hogy igaz, mert nem minden lelki sántítás okoz rossz érzést a sántítónak, sőt még élvezheti is, a környezetnek viszont mindig gondot jelent. Ezt a problémát is meg kellene válaszolni.

De ez kérdés is felmerül: mennyiben számít a kijavításra való törekvés, főleg ha javítható értelmi, vagy lelki hibáról van szó?

Valaki önhibáján kívül is sántíthat (testileg és lelkileg is) és önhibájából, önzőségből is sántíthat. Lelkileg sántíthat, pl., azért, mert rossz a belső testi (fiziológiai) érzés, érzelemmechanizmus. A természet, Isten csak akkor igazságos, ha az önhibából, önzőségből eredő sántítást, képes felismerni azon ember, aki önhibából, önzőségből sántít.

És akkor igazságos, ha ezen ember tud ezen változtatni, pl. azért mert értelmileg meggyőzhető.

Önhibából sántító, az aki kisebb megerőltetéssel (önálló akarattal) levetkőzhetné a sántítást, legalábbis javíthatna azon.

A kisebb megerőltetést, mint kellemetlenséget pozitívan kell értékelni? (Van az emberi értékelés és a másvilági, a természet Isten értékelése. Lényegében a kettőnek azonosnak kell lenni az igazságosság és jó működés miatt.) Vagy kisebb megerőltetés még kötelesség nem kell pozitívan értékelni, csak a nagyobbat? Talán az utóbbi az igaz kijelentő módban: a kisebb megerőltetést még nem kell pozitívan értékelni, az kötelesség, az természetes, normális. De kérdés hol határ?

Jogilag a bizonyítható egyértelmű másnak ártás a határ. De az is másnak ártás, ha valakit érdemtelenül fölöslegesen kell gondozni. Ha valaki az önhibás lelki sántasága által zavarja a többieket, ha haszontalan tagja a közösségnek.

Akik önhibán kívül sántítanak (testileg, vagy lelkileg).

Mi a sántítás, hiszen a futóbajnokhoz képest az átlagember is sántít? Sok tulajdonság van, nemcsak a láb romolhat el, de kéz is, és még sok minden.

Összesítve mindenki többé-kevésbé „sántít”. Hol kezdődik a kórós sántítás?

Az önhibán kívül sántítók, aki pl. született rendellenesség miatt sántítanak. És akiknek nagyobb megerőltetés, vagy már túl nagy, szükséges ahhoz, hogy javítsanak a sántaságukon. Melyik az erősebb meghatározó?

És mi van azokkal az önhibán kívüliekkel, akiknek a sántasága abból áll, vagy abból is áll, hogy nem képesek felismerni a sántaságukat? Vagy abból áll, abból is áll, hogy nem lehet őket értelmileg meggyőzni?

Azért az önhibán kívül sántítók elenyésző kisebbséget alkotnak az önhibából sántítókhoz képeset, gondolom én. De ha csak 1%-nyi is az önhibán kívül sántítók száma akkor is megvan minden sántító esélye, hogy ide tartozik.

A természet, Isten (és az ember is) akkor igazságos, ha egy határon felüli megerőltetést (kellemetlenséget) pozitívan értékel.

A meggyőzés egyik lényege az lehet, hogy ez a megerőltetés kellemetlenség kompenzálódik, sőt összesítve jutalmat kap.

Még nehezebb a kívülálló embernek felismerni, hogy miről van szó, főleg lelki sántítást illetően, mert a testi sántítást, annak mibenlétét egyszerűbb felismerni.

Gyakran még az ember önmagát sem képes kiismerni, bár ez természeti Isteni igazságtalanság lenne, legalábbis akkor, ha az önhibás ember esetében történik meg. Illetve ez esetben már felvetődik, hogy az ilyen ember (aki önmagát nem képes megismerni) nem lehet önhibás. Tehát önmagát is nehezen ismeri fel és akkor ráadásul, ott van, hogy nem tud, vagy nem akar önmagáról őszintén beszélni. Nem akar pl., azért mert önző és neki ez az állapot jó. Tehát a kívülálló sokkal nehezebb helyzetben van, pedig az igazságos megítélés, a megoldás és más miatt is, jó lenne, ha tudná, miről van szó. És általában jó lenne, ha az emberek e kérdésekre tudnák a választ.

(X ismerősöm érzelmileg miért instabil? Y ismerősöm miért hízik el, miért eszik a kelleténél többet és egészségtelenebbül? Z ismerősömnek miért van mániája? K ismerősöm miért alkoholista? Stb..)

Tehát felfedezek egy emberben egyfajta lelki sántítást. De nem tudom, hogy az önhibás, pl. önzőségből eredő, vagy sem. Az sem tudom, hogy az önálló akarattal és egy kis segítséggel, kijavítható lenne, vagy sem. Azt sem tudom, hogy ez a lelki sántítás őt magát bántja, vagy sem. Netán élvezi.

És talán mindez arra is igaz, ha magamon fedezem fel a lelki sántítást?

Mindegy hogy miért, csak gyógyítsuk meg, jöhet a válasz. Csakhogy a gyógymódokat sem ismerjük. Illetve vannak pszichológiai kúrák, de ezek eléggé nudlik.

Vagy már gyógyszeres kúra szükséges. Vagy az intézeti terápia. Vagy csak legyintsünk, ez van. De legyinteni sem lehet. Már azért sem mert mind egyénileg, mind társadalmilag rosszabbodhat a helyzet.

De azt sem tudjuk, e vonatkozásban mi a történelmi tendencia. A flúgosság növekszik, vagy csökken.

Talán a tudomány ez irányban is fejlődik.

Nemcsak az igazságosság miatt de a gyógymód miatt is jó lenne, ha választ kapnánk az alapvető kérdésekre. Önzőségből, önhibából eredő vagy sem, illetve mennyire? Önálló akarattal kijavítható e vagy sem, ill. mennyire? Stb..

Az értelmi meggyőzés mindenképpen a megoldás része. Szinte egy biztos pont marad, hogy az értelmi meggyőzés használhat.

Hinni kell az értelmi meggyőzésben, és abban, hogy annak van hatása, értelme.

Az értelmi meggyőzés lényege, annak a sokoldalú bizonygatása, hogy a kisebb önálló akaratú megerőltetés, kellemetlenség (de talán nagyobb is) megtérül, sőt haszonnal térül meg. Elég hosszan lehetne sorolni az idevágó érveket, e tanulmány során én is jó párat felsorolok.

Illetve hinni kell abban, hogy az értelmi meggyőzésnek van valamilyen olyan formációja, amely az adott sántítóra hat. Netán rá kell vezetni, hogy önmagát győzze meg. Ugyanakkor nagyon kevés eszköz, módszer marad, ha elzárkózik az, akit meg kellene győzni.

A kényszer mennyiben lehet az értelmi meggyőzés része?

Mi van azzal az igazságtalansággal, hogy az embereknek nem egyenlően jut ki a jó meggyőzésből?

Mi van, ha a meggyőzhetőség (mánia, fóbia, szervi konokság, kórós lustaság, felelőtlenség, testi érzelemmechanizmus elromlása, stb.) romlik el, és elromolhat e? Azt gondolom e kérdésre már részben válaszoltam.

Sok mindent nem tud az ember, legalábbis jelenleg, abban reménykedhet, hogy tudása idővel bővül. Kitartóan folytatni kell ezt a meggyőzéses küzdelmet. Amit másnak elmondunk, elmondanánk, azt magunknak se felejtsük elmondani. Magunkat se felejtsük el meggyőzni.

Abban is reménykedhet az ember, hogy a természet, Isten igazságos.

Persze egy külön fejezet lenne, amely természet Isten igazságosságán gondolkodna. Mert csak akkor tud az ember helyesen cselekedni, ha nyilvánvalóan meg van mutatva (nem kijelölve) a jó út. Az viszont nincs nyilvánvalóan megmutatva, pl. a másvilági mechanizmus is (amennyiben van), meglehetősen el van rejtve. De ha Istenről van szó, akkor lehet, hogy az ő célja, hogy gondolkodjon az ember. Ha pedig a természetről van szó, akkor pedig egy olyan bonyolult mechanizmusról van szó, amelynek kiismerésére sok idő kell, de ettől még lehet igazságos.

De akkor hogy is működik ez az egész, szerintem, nagyon vázlatosan.

Születéskor egy szinte én-tudat nélküli, de önzőség szempontjából jóra redukált lélekfoszlány (energiaegység, anyagegység, ugyanakkor áramlás is) beköltözik az élő testbe (pl. egy sejthalmazba). A testben (beleértve a programokat is) a test által teljesedik ki a lélek. Tehát születéskor ez az apró lélekfoszlány a kellemesség szempontjából közepesre (érzéstelenre, közömbösre) redukált, az önzőség szempontjából jóra (de csak enyhén jóra) redukált. Tehát kívülről nem jöhet a gonoszság, önzőség, kívülről csak egy enyhe jóindulatot kap pl. az ember. Úgy is fogalmazhatok, hogy az ember egy tízes skálán hatos, hetes szintről, osztályzatról indul, legalábbis ami lélekfoszlány önzetlenségi osztályzatát illeti

Viszont a testnek (beleértve a programokat) lehetnek hibái. De van önálló akarat és a hibák kijavításáról az előzőkben, elmélkedtem. De kétségtelen vannak itt még megválaszolatlan kérdések.

Igazságtalan, hogy valaki nem születik meg? Igazságtalan, hogy lélekenergia bizonyos részei (ez csak egy anyag) lehet, hogy soha nem költöznek be a testbe? És így kimaradnak valamilyen lehetséges jóból, kellemesből. De ez csak lehetséges jó, kellemes egyáltalán nem biztos, hogy az. Összesítve amennyiben az önálló akaratú belső jóság érvényesül ez az egész élet, beleértve a másvilági létet is, jó kellemes. De nem szükségszerűen érvényesül az önálló akaratú belső jóság, tehát a születés szerencséje, nem egy biztos szerencse. Rosszul is végződhet ez az egész.

De mint mondtam ez a lélekenergia még nem élő, csak anyag, és az élettelen anyag vonatkozásában nem lehet igazságosságról beszélni.

Igazságtalan hogy milyen testet kap a kiteljesedő élőlény? És itt gondolhatunk a test belső hibáira és környezetre is. Ha van másvilági igazságosság kellemesség kiegyenlítő ítélkezés (mechanizmus), akkor talán csak kicsit igazságtalan. De kétségtelen mai tudás mellet felmerülnek igazságtalansági vonatkozások, de lehet hogy ezek csak a hiányos tudásból erednek.

Szóval megszületik és él az élőlény.

Halálkor a lélekfoszlány visszamegy ahonnan jött, a lélekenergia mezőbe, (érzésenergia mezőbe). Az energia is anyag, de ez csak mellékes megjegyzés. De ez a lélekfoszlány, már fel lesz töltve valamilyen kellemességi töltéssel, attól függően, hogy az életben mennyi kellemetlenség, kellemesség érte az élőlényt. Az érdemtelen kellemetlenségek mindenképpen pozitívra töltik fel a lélekfoszlányt, ami azt jelenti, hogy kellemes érzés által redukálódik. (Pl. a születetten sánta embernek mindenképpen sok az érdemtelen kellemetlen érzése. Ha ezt nagy erőfeszítéssel kompenzálja, akkor az szintén érdemtelen kellemetlen érzés. Mindezek a halál után kiegyenlítődnek, ez esetben kellemes érzés által. Az önhibából sántító embernek, aki kis erőfeszítésre sem hajlandó, pedig inkább az érdemtelen kellemes érzései növekednek. De az ilyen ember inkább az önzősége által kapja meg a büntetését.)

És a halál után visszamenő lélekfoszlány fel lesz töltve valamilyen jósági töltéssel, ami attól függ, hogy önálló akaratból mennyi jóságos, önzetlen, netán rosszindulatú, önző érzést hozott létre (áradt ki belőle). Az összességében önző érzésű ember lélekfoszlánya negatívra lesz feltöltve, ami azt jelenti, hogy kellemetlen érzések, által redukálódik a jó szintre. A jó önzetlen embernek pedig a lélekfoszlánya inkább pozitívra lesz feltöltve, így a lélekfoszlány inkább kellemes érzések, által redukálódik jó szintre. A másvilágba visszatérő lélekfoszlány tudata ezen a minimális szinten van: én érzem, ezeket az érzéseket. A jó és rossz érzés pedig egy összevont kellemes, vagy kellemetlen (pl. magányra, fázásra, rossz közérzetre, bánatra emlékeztető) érzés. Mert nincs test és értelem, amely pontosítja az érzést, érzelmet.

A jó és kellemes növekedése inkább az emberiség fejlődése által jöhet létre, azáltal, hogy egyre több élőlény, ember születhet, meg élhet úgy, hogy az élet (beleértve a másvilági létet is) végeredménye pozitív, kellemes lesz. Mert egy pl. ember esetében a végeredmény csak enyhén, lehet pozitív, vagy negatív, amennyiben igazságosnak tételezzük fel a természetet, Istent. Mert nem lenne igazságos a pl. a kétszeres büntetés, vagy kétszeres jutalmazás. De pl. az 1,2-szeres büntetés és jutalmazás már belefér az igazságosságba.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret) 7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/

Page updated

Google Sites

Report abuse