3. tanulmányrész: Gazdaság, pénzügy alapjai

A jelen parazita-világ gazdasági törvényszerűségei. Ami nem azt jelenti, hogy e parazita törvényszerűségekhez kell alkalmazkodni. Azt jelenti, hogy az igazságos arányos jövedelemelosztásra, fogyasztáselosztásra kell törekedni. Elméleti rendszertényező. 

Induljunk ki abból, hogy aki érdemtelen jövedelmet szerez az érdemtelen fogyasztást is szerez, ő kevesebbet termel, mint amennyit fogyaszt. Őket nevezem én parazitának. A megszerzett jövedelem, amint átkerül a parazitához, már átalakul munka-fedezetlen jövedelemmé, pénzzé. Ez a pénz ekkor még nem a parazita tevékenységet jelenti, csak azt jelenti, hogy a parazita, hozzájut a parazita képességekhez. A parazita tevékenység akkor realizálódik, ha a parazita elkezd fogyasztani a munka-fedezetlen pénzből.  Na de kit károsít? Egyéneket többé, kevésbé és közösségeket, nemzeteket is, mivel a kár össze-vissza áramlik és szétoszlik. De nem egyforma mértékben. Nem egyforma mértékben, tehát akkor mégis megmarad a kérdés: ki, kik károsulnak leginkább.

Most itt a hosszú konkrét példák levezetése után inkább a lényeget fejtem ki.  Nem biztos, hogy azt a közösséget, nemzetet amelyből, a tisztességtelen, munka-fedezetlen jövedelmet szerezte. De azért e közösségnek nemzetnek nagyobb esélye van a károsodásra.

Azt a közösséget, nemzetet, ill. egyéneket fogja károsítania ahol a munka-fedezetlen pénz hosszabb ideig parkol (megáll), úgy hogy abból előtte fogyasztás történt. Ugyanis, ha a munka-fedezetlen pénzt árukereskedelemmel, pénzforgatással átpasszolják, akkor a kárt is átpasszolják, ha közben a pénzből fogyasztás történik. És általában a pénzből fogyasztás történik.

Ebből sajnos az következik, hogy a jelen világban minél nagyobb a belföldi és a nemzetközi pénzforgás, és árukereskedelmi forgás, annál inkább szétoszlik a paraziták által okozott kár.

Másképpen nézve a károsodó egyéneket (mellesleg közösségeket, nemzeteket) is két csoportba oszthatjuk. Aki a termelésüknél kevesebb jövedelmet kapnak, ezért kevesebbet fogyasztanak. (A többlettermelést, az el nem fogyasztott terméket, szolgáltatást tudja a parazita elfogyasztani.) És akik a termelésüknek megfelelő jövedelmet kapnak, de azt nem költik el, kvázi takarékoskodnak. Ők ugyancsak kevesebbet fogyasztanak a termelésüknél. Tehát ők is károsodók.

Ebből sajnos az következik, hogy a jelen világban nem nagyon érdemes tartósan nagyobb összeget megtakarítani.  Ugyanis ez az összeg a paraziták fogyasztásának eszköze lesz.  (Érvényes egyénekre, közösségekre, nemzetekre.)

Úgy is elképzelhetjük, hogy a parazita csápja a munka-fedezetlen pénzforgás által megnyúlik és végül is onnan markol fel érdemtelen fogyasztást, ahol a munka-fedezetlen pénz megáll, és abból fogyasztáscsökkenés keletkezik.

Egyébként a fogyasztáscsökkenéssel (termeléstöbblettel) a munka-fedezetlen pénz visszaalakul normál, munka-fedezetes pénzzé.

Mindaz, ami e törvényszerűségekben megállapítást nyer szinte ellentétes azzal, amit én az egyensúlyos gazdaságról állítok. Pl., csak nyugisan bánjunk, pénzforgatással, a hitelkereskedelemmel. És az árukereskedelmet, a fogyasztást is el lehet túlozni, azzal is mértékletesen kell bánni. Érdemes megtakarítani, mert ha nincs megtakarítás, felbomlanak az egyensúlyok.

Ezért elismétlem a címben szereplő megállapítást:

Ezek a jelen parazita-világ gazdasági törvényszerűségei. Ami nem azt jelenti, hogy e parazita törvényszerűségekhez kell alkalmazkodni. Mert a parazita törvényszerűségek ill., ahhoz való alkalmazkodások végső soron nem állítják helyre az igazságtalanságokat és az egyensúlyt is csak részben, időszakosan oldják meg.  Azt jelenti, hogy az igazságos arányos jövedelemelosztásra, fogyasztáselosztásra kell törekedni.

Visszatérve a megtakarításra.

A jelen világban sajnos azt nem érdemes tenni, hogy valaki szorgalmasan dolgozik majd az ezért kapott pénzt, soha nem költi el. Azt érdemes tenni, hogy ezt a pénzt azért hosszabb távon elkölti az ember. Illetve a megmaradt összeget neki egyénileg kell az arra érdemeseknek valahogy átadni. Pl. arra érdemes, aki kevesebbet kap, mint amennyit dolgozik, vagy aki önhibáján kívül rászoruló.

Sajnos azt is meg kell állapítani, hogy a megérdemelt megtakarítás, a fogyasztásról való lemondás családnak való átadása lehet, hogy újabb parazitákat termel. Ez egy visszatetsző mondatnak tűnhet, de sajnos igaz. A társadalomnak hasznos ember azért valamennyi „adományt” a társadalomnak is ad. Jelenleg ezt egyénileg lehet biztosan megoldani. Idézőjelbe azért tettem az adomány szót, mert gyakran megérdemelt pénzről, fogyasztásról van szó.

És még egy megjegyzés: a parazita adománya nem adomány. Ez csak azt jelenti, hogy parazita az adomány által, kisebb parazita lesz, de nem szűnik meg parazitának lenni.

A pénzügyi válságok, a pénzügyi rendszer egyféle rövid, hiányos összefoglalásszerűsége. Elméleti rendszertényező.

A jelen zavaros elméletei, pl. gazdasági válságokkal kapcsolatban.

Egy másik középiskolai tankönyvben, pontosabban történelemkönyvben (az általános műveltséget adó tankönyvben) ezt az ökörséget lehet olvasni: Az 1929-33-as gazdasági világválság lényegében túltermelési válság volt. Tipikus esete annak, amikor egy folyamat viszonylag jelentéktelen mozzanatát kiragadva beállítják azt a folyamat lényegének. Gondoljunk csak bele, egyfelől a termelésnövekedés jó, mindig és jelenleg is erre törekedtek. Másfelől, hogy a fenébe alakulna ki egyik hétről a másikra túltermelés, ugyanis a válságok, ez is, rohamosan alakultak ki. Egyébként logikusan nem is létezhet olyan, hogy túltermelés. Van pénzügyi zavarból eredő alulfogyasztás. Van rossz termékstruktúra és ahhoz kapcsolódó túltermelés, túlfogyasztás.  De hasznos jó termelésből nem lehet túl sok.

Szóval a válságfolyamat még egyszer a gyengébbeknek. Pénzügyi spekuláció, túlhitelezés, pénzügyi zavar (tőzsdeválság, stb.). A nagytőke, és a tőke kimenekíti a pénzét, elkezd csökkenni a termelés is. A fogyasztás, a pénzügyi zavar, és egyebek következtében még inkább elkezd csökkeni. Ezek hatására valóban lesz egy viszonylagos, rövid ideig tartó, helyenkénti túltermelés, de ez is párhuzamosan jelentkezik a termeléscsökkenéssel, a pénzhiánnyal, az általános bizalmatlansággal, a pánikkal, a fogyasztáscsökkenéssel. Maga a túltermelés, azaz, hogy eladhatatlan áruk keletkeznek csak viszonylag rövid ideig tartott, ugyanis a tőkés volt (van) olyan aljas, hogyha túltermelést észlel, azonnal leépít, elbocsát. (Tehát a tőkés spekulál, majd eldugja, elmenekíti a pénzét és elbocsát, leépít, persze mindezt kapzsiságból teszi.)

Továbbá azt írja ez a tankönyv: a vállalkozóknak, farmereknek azért adtak állami segélyt, hogy csökkentsék a termelést és ez volt a megoldás. Valóban állami segélyt, pénzt adtak, de azért, hogy a pénzhiányos, fogyasztáshiányos állapotot megszüntessék és nem azért hogy csökkentsék a termelést. Sőt éppen hogy vissza akarták állítani a termelést. Továbbá a magángazdaság hanyatlását állami beruházásokkal, fejlesztésekkel pótolták. Továbbá államosítottak és erősebb állami felügyelet vonták a magángazdaságot.

Mellékesen megjegyzem, ezt a világválságot becsületesebben, és inkább népérdek szerint kezelték, mint a mostani válságokat. Valójában ez volt az egyik lépése az államkapitalizmus kialakításának. Az is sokat mond, hogy manapság a politikai vezetés kevésbé meri megsérteni a nagytőkét. Ez tendencia? Hanyatlás?

Miért nem mondja ki pl. ez tankönyv az egyszerű igazságot: ez a világválság és szinte minden pénzügyi-gazdasági válság, a spekulációból, a túlhitelezésből és nagytőke elvakult pénzimádatából, önzéséből, érzéketlenségéből ered. Tehát: miért nem mondja ki? 

Kissé részletesebb elemzés.

Nem állítom, hogy nincs szükség bankokra. Kétségkívül bankok nélkül igen nehezen lehetne megoldani, hogy biztonságban legyenek a megtakarítások, és az inflációt is kövessék. És a megfelelő hitelezést sem lenne könnyű bankok nélkül megoldani.

Bár ki tudja, mert ez az egész pénzügyi rendszer egészen másképpen is alakulhatott volna. Mondjuk az állampolgárok közötti tisztességes hitelezést egy nagyon szigorú jog is védhetné. Ha az állampolgárok képesek a nagy értékű ingatlanaikkal kereskedni, akkor képesek lennének pénz is kölcsönözni. Akkor a bankok olyan szerepben lennének, mint a jelenlegi ingatlanközvetítők, amolyan kiegészítő szerepben és nem főszerepben.

Ami pedig az inflációkövetést (reálérték-maradást) illeti: normális 3% alatti inflációnál, minimális a veszteség. Az infláció veszteségének nagyobb részét mindenképpen az adófizető állampolgárok állják, (persze az államon keresztül),  jelenleg közvetve, tekervényes utón. Ezt akár direkt útra is fel lehetne cserélni.

Mindezzel együtt nem mondom hogy bankok szükségtelenek, de ez a jelenlegi zsaroló, diktáló helyzet már túlzás. Minimum szükség lenne egy tisztességes állami referenciabankra.

A látens (fiktív) pénzek problémája.

Az a helyzet, hogyha minden betétes egyszerre kérné vissza banktól a pénzét, (egyébként jogosan, mert bank, garantálja, hogy bármikor visszaadja az alaptőkét) akkor bank, a pénz nagyobb részét nem tudná visszaadni. A bank akkor tudja visszaadni, ha szépen lassan fokozatosan kérik vissza a betétesek a pénzüket. Elvileg bankban van az összes betétes alaptőkéje, de nincs ott. Tehát van egy pénzösszeg, ami úgy van nyilvántartva, hogy van, de tulajdonképpen nincs. Ez is látszólagos pénz. De latens pénznek nevezhetők a magas árfolyamon levő részvények, és egyéb hitelpapírok is. Egyébként a betétek és a befektetések testvérek. Itt is arról van szó, hogyha az összes részvényes egyszerre kérné ki a pénzét, akkor azt nem kapná meg. Igaz ekkor nem törvénytelen megtagadás történne, hanem az hogy lezuhan a részvény árfolyama. Pénzügyileg számszakilag mégis az a helyzet, hogy van egy látszat pénzösszeg, ami nincs.

A betétesek esetében jogilag sima csalásról van szó, de olyan csalásról, amit az állam, a rendszer megenged. A részvények esetében csak tisztességtelenségről van szó.

A látens pénzeket egyesek pénzbuboréknak hívják, mások pénzlufinak nevezik.

Mindezt a betétesek, részvényesek, befektetők tudják, és tudják, hogy olyan házban kénytelen lakni, ami bármikor, főleg ha pánik van, a fejükre omolhat. Ezért viszont majdnem biztos, hogy időnként ki is tör a pánik, és összedől a szerkezet, vagyis pénzügyi válság alakul ki.  Persze spekulánsok ebből is hasznot húznak netán ők kiáltják: dől a ház.

A látens pénz, ami nem valóságos lefogyasztható pénz. A valóságos pénz rövid idő alatt átváltható termékre, munkára. A látens pénz nem.

Egyáltalán nem mindegy hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A pénzügyi rendszer és bankok, pénzintézetek vannak olyan pofátlanok, hogy egészen hatalmas pénzbuborékokat hoznak létre, és persze azok sem kevésbé hibásak, akik ezt megengedik.

Az hogy látens pénz elszakad a termeléstől, a munkától (a pénzmozgás elszakad a termék, munka mozgásától) ez nyilvánvaló. Erről és ennek következményeiről máshol sokat beszélek.

Van egy másikfajta látencia, de ezt inkább a „felelőtlen hitelezésből eredő érdemtelen fogyasztásnak” lehet nevezni. Tisztességtelen pénzszerzés és fogyasztás jön létre, a felelőtlen hitelezés által.

A nyereségvágyból, felelőtlenül beígért, (eleve teljesíthetetlen) pénz problémája.

A látens (fiktív) pénzt így is meghatározhatjuk: a felelőtlenül, teljesíthetetlenül beígért betéti és befektetési pénzek.

A jelen folyamata egyszerűen: pl.. a forgalomnövelés (és a hullámzás) céljából beígérnek nagy befektetési nyereséget, és pl. egy részvény árfolyama irreálisan magas lesz. Aki mindezt teszi annak ez nyereséges. Egyes befektetőknek szintén nyereséges. Azonban szükségszerűen vesztesek is keletkeznek. (A tisztességtelen haszon másik oldalán mindig van károsult.) A többi befektető valamint mások (pl. a kis-hitelfelvevők, az adófizetők, stb.) vesztenek.

Hogy jön létre a szükségszerű veszteség. Pl. az ilyen részvény árfolyama, szükségszerűen lemegy, vagy lezuhan, ekkor a befektetők egy része károsodik.

Vagy pl. pénzügyi válság, keletkezik (ha mindez rendszerszerű, vagyis sok ilyen befektetés van), melynek sok következménye és sok károsultja van. És elég szövevényes a károsodás menete.

Az okok.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése.

Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom elve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.) Ebből ered, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt hoznak létre.  

A negatív következmények. Sokan érdemtelenül károsodnak.  Egy olyan ingtag rendszer jön létre, amely időnként összedől, válság keletkezik, és  ekkor tulajdonképpen a kár kilép az igazságtalan elosztás kárából és komolyabb pénzügyi és gazdasági kár is jelentkezik.

Mi köze van a látens pénznek a hitelezéshez. Miért beszélek én állandóan túlhitelezési válságról.

A megtakarítás és a hitelezés szükségszerűen összefügg, egy rendszert alkot. Ez abból ered, hogy annak semmi értelme, ha valaki dolgozik, a munkáját, termelését nem fogyasztja el. Pontosabban, értelmetlen, ha sokan teszik ezt, és sokak munkáját senki nem fogyasztja el.  Tehát ekkor értelmetlen a munka. És ekkor termék, munka fölösleg keletkezik.

Ezért a megtakarítás, hitelezés normális menete: valaki dolgozik, termel, de a termelését nem azonnal fogyasztja el. A termelésének elfogyasztását, hogy az egész ne legyen értelmetlen, átengedi másnak, a pénz ennek a közvetítője.  De azzal a feltétellel engedi át másnak, hogy ez a másik az elfogyasztás után ugyanezt teszi, dolgozik, termel, de azt nem fogyasztja el, ezzel vissza tudja adni a fogyasztást, a pénz ennek a közvetítője. A megtakarító, hitelező azzal tudja leginkább garantálni a kölcsönadott fogyasztás visszaadását, hogy átgondolt beruházási hitelt ad.

Mindezt fontos kiegészíteni azzal, hogy a normális megtakarítás (kevesebbet fogyasztok, a megtakarított fogyasztásom a pénz által elteszem későbbre, majd később ezt a pénzt kiveszem és elfogyasztom), amely egyben önhitelezés, szintén képes az egyensúlyi helyzetet létrehozni. Nagyobb részt az önhitelezés, kisebb részt az idegennek való hitelezés adhatja ki az egyensúlyi helyzetet. A lényeg, hogy adott időben pl. hónapban a megtakarított, félretett összegek azonosak legyenek az éppen elővett összegekkel. A takarékoskodók (kevesebbet fogyasztók száma) közel azonos legyen a többet fogyasztók számával. 

Jelenleg nem ez a normális menet a jellemző. A normális menet alapja ez lenne.

Itt van pénzem, pl. két évre használd fogyassz belőle, én ezt a pénzt két évig amíg vissza nem adod nem használom. Csak azt ne gondoljuk, hogy a bankok jótékonyságból szegik meg ezt a hitelezési szabályt. Nem jótékonyságból lehet bármikor az alaptőkét felvenni. Valójában egyrészt a banki forgalomnövelés áll a háttérben. Másrészt a nagytőkések a nagyhitelezők  is kitudják előbb venni az alaptőkéjüket. A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos, ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki. 

Azt kell látni, hogy a megtakarítás (betét, befektetés) és a hitelezés egy rendszer. Pl. a bankok, betétkezelők, hitelközvetítők, hitelkezelők.   A betétek akár a bankoknak adott hiteleknek is nevezhetők.  Vagy a közvetítőnek adott hiteleknek is nevezhetők. A befektetések, részvények szintén általában egy közvetítőn (pl. a tőzsdén) átmenő hitelnek nevezhetők. Tehát ezeknek elég erős közük van a hitelezéshez.

És azt se felejtsük el hogy a direkt felelőtlen túlhitelezés is általában egy komoly tényezője  a válságnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a felelőtlen hiteleket a hitelfelvevők nem tudják visszaadni, ami elindíthat egy körbetartozást, egy sorozatcsődöt. Az egyszerű modellben szerepeljen tíz ember. Az elsőnek a második felelőtlenül kölcsönad egy rakás pénzt, és azt az első elveri. Itt ki kellene térni arra, hogy sokféle pénzelverés van. Klasszikusan arról van szó, hogy elfogyasztja pénzt, de aztán nem jön létre az, hogy akkor ő fogyaszt kevesebbet annál, mint amennyit dolgozik. A második ember normális esetben elszegényedne (meginná a levét a felelőtlen hitelezésnek) és el lenne sikálva a dolog. Csakhogy második is tartozik a harmadiknak. Ha tartozik, akkor miért ad kölcsön? Miért nem a saját pénzéből ad kölcsön? Azért mert a hitelközvetítés egy nyereséges dolog. Illetve még létezik a kényszer-hitelezés, amire nem térek ki részletesen. A második nem kapja vissza a pénzét, ezért nem tud fizetni harmadiknak, aki szintén elszegényedik, vagy éppen ö sem tud fizetni a negyediknek. Tehát körbetartozás alakul ki. Durva esetben kiderülhet hogy mind a tízen csak hitelközvetítők voltak, a pénz egyszerűen körbeforgott. Aztán egyszer az egyik elverte.

Persze valakinek valahol azért dolgoznia is kellett, ez a kiszolgáltatott dolgozó kisember. (Pontosabban a kisemberek a dolgozók, a kistakarékoskodók sokaságáról van szó.) Ő az, ki végeredményben ráfarag, hiszen az ő effektív munkáját verték el.

A normális jövőben szinte nem lesz felelőtlenül adott hitel. Mert döntően önhitelezés lesz. Mart az adott hitelt korlátozzák. Mert az adott hitel, döntően beruházási hitel lesz.  A normális jövőben szinte nem lesz visszaadatlan hitel. Döntően két szereplő lesz, a hitelező, és hitelfelvevő (ez lehet maga hitelező is, önhitelezés esetében). A kettő között legfeljebb egy tisztességes hitelközvetítő lesz.

Kitérés megtakarítási pénztartály szerkezetére. A megtakarítási pénztartály lényegében a pénzpiac.

A megtakarítási pénztartály egyik felén bemennek a megtakarítások, másik felén kijönnek az önhitelek (saját felvét) ill. az idegen hitelek. Ha megtakarítási pénztartály túlságosan sekély (kevés a megtakarítás) az különböző problémákat okoz. A mélysége viszont normális esetben nem számít. Normális esetben ez egy hatalmas kiegyenlítő tartály, aminek felszíne mozog (befolyik a megtakarítás kifolyik a hitel), a mélyben való mozgás csak kiegészítő mozgás. Normális helyzetben a megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat hatalmas pénzvagyonokat amelyeket a tulajdonosa nem képes elfogyasztani. (Szerencsére az ember nem képes az összeharácsolt vagyonát elfogyasztani.) A megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat a pénzeket, amelyek mögött nincs igazi termelés. Ha ezeket lefogyasztanák, akkor állandó pénztöbblet, termékhiány lenne. Jelenleg azonban nincs normális helyzet.

A megtakarítási pénztartály legfontosabb szelepe, a kimenő szelep, a hitelezés pontos szabályozása. Ha ez rendben van, akkor nagyjából rendben van megtakarítási pénztartály.

A megtakarítási pénztartály szereplőinek egyik csoportja a kis-megtakarítók. A másik csoportja a nagymegtakarítók, nagybefektetők akik általában egyben hitelközvetítők (bankok, nagytőkések). 

Mi köze van a megtakarítási pénztartály mélyben forgó (üresjáratban forgó pénzének és a látens (fiktív) pénzhez és a pénzügyi válsághoz.

Legalább három problémát azonban meg kell említeni.

A megtakarítási pénztartályban (pénzpiacon) van egy jövedelemelosztás. Valakinek nő a betett pénze, másoknak csökken.

A nagyobb megtakarítók egyben hitelezők, és hitelközvetítők egyben személyesen befolyásolják, esetleg eltorzítják a hitelezés útját. Meghatározzák, hogy kinek, hogyan adnak hitelt. Hiába lenne egy jó szeleprendszer, azért arra nyomást gyakorolnak azok, akik uralják a pénzpiacot.

Visszatérek azonban oda, hogy válság egyik pontja, hogy a bankok nem tudnak fizetni, csődbe kerülnek, a részvények, pénzpapírok árfolyamai pedig lezuhannak.

Miért nem lehet ezt fedezetlen pénzkibocsátással kezelni. A fedezetlenül kibocsátott pénz egy másfajta szinte ellentétes előjelű fiktív pénz. Az egyik esetben egy ígért, de nem realizálható, ezért nem fogyasztható pénzről van szó. A másik esetben pedig realizálható a pénz de nem fogyasztható, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a magtakarítási pénztartály mélyében levő pénz. Ha elő is lehetne venni, akkor sem lehetne lefogyasztani, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Tehát arra nem lehet kalkulálni, hogy jöhet a válság, majd elővesszük a pénzpiacon forgó hatalmas pénzeket. (Kisebb egyensúlytalanságokat normális helyzetben ki lehet védeni. Jelenleg azonban nincs normális helyzet, és itt most nem kisebb egyensúlytalanságokról van szó.) De több más okból sem lehet erre kalkulálni.

Az egyik ok, az hogy sok hitelközvetítő van és ezek dominósort alkotnak. Vagyis ha az egyik eldől, akkor feldönti másikat az a harmadikat és így tovább.

Gyakorlatilag ez abból adódik, hogy nem ez a hitelezők szerkezete: saját vagyonát valaki hitelezi, a könyvelésben csak követel oldal van. A hitelfelvevő könyvelésében pedig csak tartozik oldal van. Hanem a hitleközvetítő, a saját vagyona mellé felvesz még idegen hitelt is, és ezt az egészet adja hitelbe. Tehát a könyvelésekbe megjelenik a követel és tartozik oldal is. Ezáltal, ha a hitelközvetítő nem kapja meg a pénzét ő is adós lesz. Itt jön a pánikhangulat és a kimenekülés.

Nem akarom ezt tovább ragozni, a lényeg a következő: jelenleg rossz a hitelezői szerkezet. Másképpen, rossz a megtakarítási pénztartály szerkezete. Másképpen rossz a pénzpiaci szerkezet. És ez a rossz szerkezet is hozzájárul a pénzügyi válság kialakuláshoz.  Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.)

Egy kicsit összezavarodott a látens, fiktív pénzek fogalma. Talán másféle fogalmakat kellene találni.

1. Pénzek, amelyeknek van termelési és fogyasztási fedezete.

2. Használatos pénzek, amelyeknek nincs termelési és fogyasztási fedezte. Ezek különböző pénzügyi egyensúlytalanságokat okoznak. Egyébként ezt a kategóriát tovább lehet osztani, méghozzá sokféleképpen.

3. Beígért pénzek, amelyek nem használhatók, nem kaphatók meg, de egyébként fogyasztási fedezetük sem lenne. Ellenben válságot generálnak.

4. Nem használatos pénzek, amelyek nem okoznak problémát. Viszont ezek a rossz szerkezet miatt átfordulhatnak a következő kategóriába.

5. Részben használatos pénzek (pénzjövedelem-elosztás, hiteltorzítás, válsággenerálás) a pénzpiacon forgó pénzek, amelyek a rossz szerkezet, rossz rendszer miatt problémákat okoznak.

Kérdés hogy ezek közül mit, miket nevezünk pl. pénzbuboréknak.

Hiába vannak hatalmas pénzek a megtakarítási pénztartályba, ha azoknak nincs termelési és fogyasztási fedezete. Másképpen: hiába van tele a megtakarítási pénztartály a bankok, a hitelközvetítők, a nagytőkések, a tisztességtelen jövedelemszerzők, stb. pénzjövedelemével, ezzel együtt is megtakarítási deficit keletkezhet, és jellemzően keletkezik.

Itt megint arról van szó, hogy a pénz az csak egy közvetítő a munka, termelés és a fogyasztás között. Tehát ha betesznek a pénztartályba pénzt, de nem kerül termék, szolgáltatás, a termelés, munka tartályba, akkor természetesen nem lesz több a fogyasztható termék, szolgáltatás. Ha valaki kivesz ebből a fedezetlen pénzből, és fogyaszt abból a termék, szolgáltatás tartályból, amely nem növekedett, akkor persze hiányt okoz ebben a tartályban.  (Egyébként, de nem mellékesen, a normál aktuális kereskedelmi pénztartály, és termék, szolgáltatás tartály vonatkozásában ugyanez a helyzet.) Kérdés hogy ezt a problémát az igazságtalan jövedelemelosztás problémájához teszi az elemző, vagy a pénzegyensúly problémájához. Szerintem mindkét problémakörhöz csatlakozik.

És ne felejtsük el az előzőket sem. Tehát összefoglalva.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze, és megtakarított, befektetett pénze, nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A jelenlegi gazdasággal, főleg a pénzügyi rendszerrel rengeteg probléma van. Amíg a fedezetlen pénzeket (a jövedelmet nem hasznos teljesítmény, munka alapján adják) nem minimalizálják, addig nem lehet előrelépni.  De persze az is fontos lenne, hogy szinte minden munkaképes ember hasznos munkát végezzen. És az is fontos lenne, hogy ezek a hasznos munkát végzők valamivel visszafogottabban átgondoltabban fogyasszanak, és több megtakarítást tegyenek félre a szükséges időkre. És még hosszasan lehetne sorolni, milyen változásokra lenne szükség. 

Visszatérve, a kiindulás tehát az, hogy van pl. egy jelentősebb felelőtlen hitelezés és ezt követi a hitel elverése. Pl. ez is lehet a válság gócpontja a kialakulás centruma. És egy más kérdés, hogy válság milyen gyorsan és milyen messzire terjed. És a válság mennyire gerjeszti önmagát.

A terjedés több dolog ötvöződéséből alakul ki. Az egyik, hogy sok a pénzközvetítő, vagy kényszerhitelező, vagyis sok az adós. A másik pedig a pánikhangulat, amely mindenkit menekülésre késztet, és pont ezen menekülés miatt omlik össze teljesen a szerkezet, alakul ki a válság.

A lényeg e szempontból, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszerhitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó.

Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Visszatérve: tehát amikor azt mondom, hogy a pénzügyi válságok, általában túlhitelezési válságok, kétségkívül kissé pontatlanul egyszerűsíttek. De azért nagyjából helytálló a kifejezés. Talán pontosabb lenne ez a meghatározás: a pénzügyi válságok olyan válságok, amelyek általában a megtakarítási és hitelezési rendszer rosszaságából és felpörgetéséből jönnek létre.  Erre mondom én egyszerűsítve: túlhitelezési válság.

Tisztázni kell a bankok hasznát e nélkül nem értjük meg az egészet.

Minél nagyobb a forgalom, annál nagyobb a bankok nyeresége, hiszen a forgalom arányában számítnak fel mindenféle százalékban megállapított kezelési költségeket, díjakat, stb. Nem térek ki arra, hogy milyen díjak, részesedések vannak. A lényeg az, hogy betéti befektetési és hitelezési forgalmat is maximálisra, a normálisnál magasabbra akarják növelni és ez a problémák eredője.  Tulajdonképpen a gazdaság jobban járna, ha azt mondaná: tisztelt bankok, itt van egy rakás pénz ingyen, csak ezzel a forgalomnöveléssel hagyjatok minket békén. A piacgazdaság jósága megkérdőjelezhető a bankok tekintetében.

A kamatok árfolyamok hullámzása, ugrálása, illetve annak haszna megint egy többoldalú dolog. Az ugrálás nem más, mint rendszertelen, kiszámíthatatlan hullámzás. De nézzük ezt a valóságos 2009-es magyar helyzetet. A bankok össze-vissza változtatták betéti kamatokat. Ők ugyan akcióknak nevezték, de ez a trükk része. A kisember pénzét magukhoz csalogatták, majd ezután levitték a kamatot. Ha bennhagyta a kisbetétes pénzét, akkor összességében ráfaragott. Ha kivette és átvitte másik bankhoz, akkor is ráfaragott a magas felvételi díj miatt. Másképpen bank, vagy az összességében alacsony kamat miatt járt jól, vagy magas felvételi díj miatt járt jól. Persze pénzspekulációnak is az alapja a hullámzás, ugrálás. Már beszéltem arról a trükkről, hogy olcsón veszik a pénzt, a pénzpapírt, mikor lent van az árfolyam. Aztán vagy várnak egy fordulatra, vagy ők maguk indítanak el egy fordulatot. Amikor fent van az árfolyam, akkor adnak el többnyire. Ezzel újabb fordulat keletkezik. A lejtmenet kialakítása kimondottan könnyen megy.

És még sorolhatnám a hullámzás előnyeit, ami persze a gazdaságnak, az embereknek nem előny csak a bankoknak és spekulánsoknak az. Csak azt ne higgyük, hogy a bankok nem spekulánsok. És azt ne higgyük, hogy a nagytőkének nem része a bankrendszer.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

A válságok kategorizálása.

A gazdaság (termelés) gyengeségéből eredő pénzügyi válságok (gazdasági-pénzügyi válság). És pénzügy gyengeségéből eredő gazdasági (termelési) válságok (pénzügyi-gazdasági válság). És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

Állandó kisebb válságok, amelyeket egyensúlytalanságnak lehet nevezni.

És egy bizonyos határon túl amikor pánikhangulat is kialakul, a valóságos súlyos válságok. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A válság centrumában kialakult folyamat. A terjedési folyamat. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A pénzügyi folyamat. A lélektani folyamat, a pánikhangulat. És kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A rossz megtakarítási (betéti, befektetési) rendszer, a teljesíthetetlen beígért pénzek, a hullámzás (ugrálás) kialakítása, a látens pénz kialakítása. A felelőtlen visszafizethetetlen hitelezés. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes.

Képzeljünk el egy olyan házat, amely bármikor összedőlhet, maga alá temetve a benne lakókat. Pontosabban bármikor megrogyhat, de biztosan összedől, ha benne lakok mozgása felgyorsul, ha pl. ha a benne lakók, ki akarnak menekülni. Ha ki karnak menekülni a lakók, akkor az csak keveseknek sikerül, mert a meneküléstől összedől a ház, és a többséget maga alá temeti. Képzeljük e házban lakók állandó félelmét, stresszes lelkiállapotát. Szóval elég, ha valaki elkiabálja magát, dől a ház, mire, kitör a pánik a rohangálás, a menekülés és valóban összedől a ház, a többséget maga alá temetve.  Ki a hibás a rogyadozó ház (szerkezet), illetve akik a rogyadozó ingatag szerkezetbe kényszerítik a lakókat, vagy a lakók? A jelen pénzügyi rendszer, ehhez az ingatag rogyadozó szerkezethez (házhoz) hasonlatos. A szerencsétlen lakók pánikreakciója pedig egy természetes emberi reakció. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével.

Az előző egy kényszeríttet résztvevő, az utóbbiak az okozók. Az előző elveszítheti kis vagyonának jelentős részét, az utóbbiaknak még a veszteség után is marad egy elég tetemes vagyona. Az utóbbiaknak nagyobb esélye van a viszonylag kisebb veszteség melletti kimenekülésre. Az előző kiszolgáltatott helyzetben van és pénzügyileg képzetlen, az utóbbiak irányítók, és pénzügyileg képzettek.

A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

Néhány kijelentés ismétlésével foglalnám össze az elmondottakat.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket, valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése. Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom eleve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.) Ebből ered az, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt (pénzbuborékot) hoznak létre.  

A lényeg e tekintetben, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszer-hitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó. Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.) 

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével. A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos, ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki.

Miközben a részletekkel foglalkozunk, ne feledkezzünk el a következő lényegről.

Mondjuk ki kereken nyíltan a lényeget, és mindig ez legyen a kiindulás. Ez a jelenlegi (államkapitalista) rendszer egy olyan rendszer, amelyik megengedi, ösztönzi a pénzügyi spekulációt, machinációt, amelynek szinte semmi köze a valós, hasznos termeléshez. Pontosabban közvetve és hatásaiban gátolja, összezavarja a valós hasznos termelést.

Nem érthetjük meg korunkat, rendszerünket, ha nem látjuk, hogy korunkban a hihetetlenül bonyolult, zavaros, és kézi kapcsolókkal teletett globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer sakkban tartja a politikai társadalmi rendszereket. Ennek az elemeit szidhatjuk, de mindez hiábavaló, ha nem látjuk hogy egy hihetetlenül hatalmas, erős, sok ember érdekét (ez a sok azért töredéke a többségnek) magába olvasztó rendszerről van szó. Hiába zavaros bonyolult ez a rendszer, fantasztikusan jól oldja meg a következő céljait: a pénzügyi machinációk, spekulációk fenntartása, bizonyos egyének, rétegek számára (elsősorban a nagytőke számára) hatalmas haszon biztosítása. Ezért bizony mégis rendszerről van szó (hiába zavaros anarchikus képződmény), mert a céljait és önmaga a pénzügyi rendszer védelmét fantasztikus hatékonysággal megvalósítja. Tehát a háttérben nemcsak emberek vannak, hanem rendszer, vagyis módszerek, mechanizmusok.

Mindez egyrészt azt jelenti, hogy minden pénzügyről szóló elemzést, e tanulmányban előforduló pénzügyi elemzést is idézőjelbe kell tenni. Hiszen csak a logikus stabil szabályok alapján működő dolgokat lehet elemezni. Másrészt el kell azon gondolkodni, hogy valóban politikai rendszer határozza meg a pénzügyi rendszert?  Vagy korunkban már fordítva van?

Ezt a pénzügyi a globális pénzügyi rendszert lehet, hogy csak úgy lehet megváltoztatni, ha egészet eltörlik, és egy egészen új rendszert vezetnek be. Ez szinte lehetetlen, de csak szinte. A politikai vezetés és a rendszer felelőssége (és a társadalomtudományé) az, hogy ezt meg sem próbálja, de erről nem is beszél.  Tehát mégis a politikai rendszer határozza meg pénzügyi gazdasági rendszert. Ugyanakkor árnyalni kell a képet: kétségtelen hogy ez a borzalmas globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer képes sakkban tartani a politikai rendszereket, a politikai vezetést.

A jelen rendszer gazdasági-pénzügyi rendszerének szinte minden baja, zavarossága, válsága a következő alapvető ellentmondásból ered: a rendszer megengedi a valós termeléstől, munkától elszakadó igazságtalan, aránytalan jövedelemszerzést, fogyasztást. Egyrészt a rendszer helyesen ragaszkodik a valós munkának, termelésnek megfelelő jövedelemhez, ezért büntetik a lopást, a csalást, az adócsalást, ezért ragaszkodnak, hogy hitelfelvevő fizesse vissza hitelt. Helyesen ragaszkodnak, mert világos, hogy amennyiben a valós termelést követi a jövedelemszerzés, a fogyasztás, akkor nem alakulhatnak ki pénzügyi problémák, válságok. (Az igazságosságról nem is beszélve.) Ugyanakkor megengedik a tisztességtelen árakat, az indokolatlan áremelést, a spekulációt, a tőzsdén, a hitelrendszeren, a pénzváltórendszeren keresztül, a tisztességtelen üzletelést, az aránytalanul magas kamatokat, az aránytalanul hatalmas jövedelmeket, a tőkések, bankárok kiugrását a maguk okozta válságból, és még sorolhatnám. Ezáltal a pénz el tud szakadni a valós termeléstől és kialakulnak a pénzügyi-gazdasági problémák, válságok.     

A pénzügyi és abból eredő gazdasági világválság.

A gondolkodó elmereng, ha megvan termelési kapacitás, és természetesen a fogyasztási hajlandóság is megvan, akkor hogyan alakulhat ki termeléscsökkenés.

Az egész egy kis-közepes pénzügyi zavarból ered. Viszont a rendszer olyan hogy ezt a pénzügyi zavart nemhogy kezelné, de tovább gerjeszti, széterjeszti (eszkalálja). És viszont a rendszernek van egy gazdasági, pénzügyi instabilitása. A pénzügyi zavar után jön, szerintem a döntő momentum. Úgy látszik nagytőkét egyetlen dolog ijeszti meg, bírja erre a gondolatra: ezt a kockázatot már nem vállalom be, már eddig is jól megszedtem magam, ideje a visszavonulni és pénzemet, vagyonomat megőrizni. És ez az egyetlen dolog, a pénzügyi zavar nyomán felsejlő pénzügyi, gazdasági világválság. Tehát úgy néz ki, hogy éppen  világválságtól való félelem (nagytőke félelme), ami a világválságot végül is okozza. Mert a pénzügyi zavart igazából egy-két hónap alatt helyre lehetne hozni. Hasonlattal élve ez olyan, mint amikor a kőművesnek elromlik a vinklije vagy a méterrúdja, vagy a talicskája (a pénz csak mérőeszköz, ill. átviteli eszköz), és ahelyett, hogy megjavítaná, ijedtében leállna minden munkával és visszavonulna. Igaz, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság hátterében még azért ott van egy enyhe túlfogyasztás. A túlfogyasztás csak személyek esetében lehet jelentős, nemzetek esetében közepes, világviszonylatban csak jelentéktelen lehet. Továbbá ott áll egy termelésstruktúra torzulás. Továbbá ott áll egy kifordított, hitelre épülő sorrend. De mindezeket persze úgy lehetne helyrehozni, ha az eredeti termelést (nem a csökkentett termelést) és a termelésstruktúrát, ill. a sorrendet fokozatosan de viszonylag dinamikusan a helyes irányba fordítanák. Ellenben a nagytőkét ajnározó rendszer hibájából a legrosszabb helyzet áll elő: a termelés leépítése, és a valós okok elfelejtése. Így jöhet létre egy erős és több évig tartó gazdasági válság egy rövid ideig tartó (kb. 1 évig) közepes válság helyett.

Világviszonylatban nem lehet túlfogyasztás, hiszen amit elfogyasztanak azt meg is termelik. Egyénileg, rétegszinten és közösségek, esetleg országok szintjén lehet túlfogyasztás. A pénzügyi válság nyomán ez a túlfogyasztás csökken, de ezek az emberek (a politikai vezetéssel összefonódva) nem azt mondják: jó akkor álljon helyre az igazságos fogyasztás, hanem kvázi azt mondják: ha nekem is csökken a fogyasztásom, akkor csökkenjen másnak is, csökkenjen a termelés is.

Itt jönne egyébként az állam helyes felfogása, az állam is termelő. Vagyis az államnak politikai vezetés vezérlete alatt, a tőkéseket ellensúlyozva, fokozni kellene a termelését. De erről a politikai vezetés hallani sem akar. A jövőben olyan állam szükséges, amely ilyenkor fokozza termelését, és ezzel megszünteti gazdasági válságot. Szerintem  az 1929-33 a válság is részben így jött rendbe.

Ugyanakkor az igaz, hogy minden válság, figyelmeztetés, és lehetőség a változtatásra. És itt jönne a nemzetközi pénzügyi rendszer megváltoztatása. Ne felejtsük el, hogy a banki működés (nem egy bank, hanem minden bank) túlhitelezést folytat, vagyis ha mindenki ki akarja venni pénzét, akkor szükségszerűen csődbe megy a bank (minden bank). Természetesen ezek a lehetséges, ill. valós bankcsődök erősen növelik, gerjesztik a válságot. A jövőben nem lehet ilyen banki működés (munkamódszer).  Van egy olyan kétségem és kétségbeesésem, hogy ez a rendszer (konkrétan a politikai, gazdasági vezetés) már nem igazán képes tanulni a hibáiból. 

Miről is kell tehát elmélkedni a válság nyomán? A rendszerről, hiszen az állam helytelen felfogása, a nemzetközi pénzügyi rendszer rosszasága, beleértve a banki túlhitelezést a rendszer hibája.

A jelenlegi magángazdaság jelentős negatívuma a tőkések (nagytőkések) kimenekülése.

A magángazdaság, hú de hatékony, hú mekkora a profit, de vajon ebbe beszámolják e megszűnéseket, a csökkenéseket legalábbis azokat, amelyek nem termelésstruktúra-váltás okán jöttek létre. A helyzet, ugyanis az hogy magáncég (főleg a nagytőke),  vagy jól működik, vagy sehogy.  Vagy magas a profit, vagy megszűnik, leépít.  Ezzel szemben pl. az állami cég hol jobban, hol rosszabbul működik. A tőkések felfogása nem véletlenül ez: addig kell ütni, verni a dolgokat, amíg lehet, amíg magas profitot lehet kiszedni, sok munkával, küszködéssel alacsony profit mellett nem érdemes működni, akkor ki kell menekülni. A tőkés a maga szempontjából logikusan jár el. Érdemesebb a sok pénzzel nyugalomba vonulni, mintsem tovább szenvedni, kockáztatni. Csakhogy a természet, a munka rendje nem ez, nem lehet csak úgy egyszerűen kimenekülni. A jelen rendszerben lehet, persze másoknak kárt okozva. Sokféle kimenekülés van, pl., lehet részleges, teljes, csőd, eladás, stb.  A kimenekülés pl. a pénzügyi gazdasági válságok egyik jelentős tényezője. A kimenekülés miatt okoz a termékfölösleg lehetségesnél nagyobb termeléscsökkenést.  Az egyik probléma, hogy a kimenekülést (illetve annak következményeit, pl. munkanélküliség) nem írják a magángazdaság számlájára. A másik baj ennél nagyobb: nem tesznek semmit, hogy kimenekülés csökkenjen, pl. nehezebbé, váljon. A makrogazdasági szempontból egy fokkal előnyösebb lenne a „hol jobban, hol rosszabbul megy” típusú működés.  

A lényeget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a jelen rendszerben jellemzően, döntően általában a kisember az átlagember (a szegény és átlagos réteg a többség) farag rá. Ezt így is levezethetjük.  A gyártulajdonos vagy banktulajdonos legalább 100-szor nagyobb jövedelmet szerez, 100-szor jobban él, mint pl. pl. egy egyszerű gyári munkás, vagy banki alkalmazott.  Az igazságos (mert az előzők magas színvonalú szellemi munkát végeznek), viszont 20-szoros nagyon elnézően 50-szeres lenne. Így a tőkésnek idővel szépen összegyűlik a hatalmas vagyona, amelynek jelentős része, legalább a fele igazságtalan, érdemtelen. Jön a válság és a nagytőkés azt mondja, hogy akkor én kiszállok, de kedvezően tételezzük fel, hogy közben elveszti az igazságtalanul szerzett vagyonának felét, (az igazságosan szerzett vagyona teljesen megmarad, az érdemtelen vagyonának fele marad meg). A válság nyomán a munkás viszont még rosszabb helyzetbe kerül. Nem mindegy hogy valaki 10 milliárd helyett, 5milliárdból él, vagy elveszti 10 milliós vagyonának a felét és a munkáját. Tehát a jelen rendszerben mindig az átlagember farag rá.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket.  Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása.  Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

Kapcsolódó ábrák  

Csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Az államkapitalista zavaros, logikátlan, igazságtalan, hiányos és túlbonyolított pénzváltó és hitelezési rendszere. Ennek némely téves elmélete és gyakorlata. ( B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d ábrák.) Elméleti rendszertényező. 

A hosszú címhez hozzátehetnénk: és pénzkibocsátó rendszere. Gyakorlatilag ezek kiteszik a pénzügyi rendszer 80%-át, tehát akár, a zavaros pénzügyi rendszer, is lehetett volna a cím.

Az ábrákból (B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d) sok minden kimaradt. Hogy lehet egy túlbonyolított, zavaros rendszert, leírni és ábrázolni? Világos hogy ez szinte lehetetlen. Továbbá, hogy lehet egyszerűsíteni, hiszen amennyiben egyszerűsítem már egyszerűvé, és logikussá teszem.

Meg kell jegyezni: ez fejezet csak részben elemzi a pénzügyi rendszert. Egy sereg zavarosság, logikátlanság, igazságtalanság hiányzik belőle, mint pl. az adózás, a költségvetés az adatok gyűjtése, közlése, stb. zavarossága, logikátlansága, igazságtalansága.

Be kell vallanom e fejezet megírása volt talán számomra legnehezebb. Egy logikus gondolkodónak a legnehezebb feladat egy logikátlan zavaros dolog megismerése, és leírása. Egy lexikális gondolkodású, és ráadásul megalkuvó típusú embernek ez nem probléma. Ő ugyanis nem teszi fel lépten-nyomon ezeket a kérdéseket: ennek mi értelme van? Ezt nem lehetne egyszerűbben, jobban megoldani? A logikus gondolkodó e kérdéseket feltéve, főleg ha egy logikátlan, zavaros rendszerrel áll szemben, állandóan elakad. Így aztán rendkívül lassan, botladozva halad előre a megismerésben, igaz ez lassú botladozó megismerés többet ér (közben rájön a hibákra, új vonatkozásokat tár fel), mint a lexikális gondolkodó gyors és alapos megismerése. A lexikális gondolkodónak nincs ilyen problémája, őt nem zavarják a logikátlanságok. A puszta megismerés a célja és nem megértés, a feldolgozás. Felmerül a kérdés: a jelenlegi pénzügyi rendszert ismerők, nem ezek a lexikális gondolkodású, elfogadó emberek?

A teljesség igénye nélkül elemeznék néhány problémát azok közül, amelyek az ábrákon is szerepelnek. A sok száz logikátlanságot, igazságtalanságot képtelenség felsorolni, nemhogy kielemezni. Probléma még az is, hogy valójában csak akkor lehet egy logikátlanságot megmutatni, ha logikátlanság ki van elemezve, és mellette be van mutatva, más lehetséges jobb, logikusabb megoldás. Ez önmagában több évi munkát, több könyvet igényelne. Ezért megpróbálok a lényegre koncentrálni. Önmagában a logikátlan rendszer ábrázolása a laikusnak nem mond semmit. Legfeljebb az szűrődik le: ez számomra bonyolult, érthetetlen, de valószínűleg az én értelmi képességeimmel, ismereteim hiányosságával van baj. Megjegyzem, nemcsak pénzügyi rendszer logikátlan, zavaros, igazságtalan, hanem az államkapitalizmus más alrendszerei is (döntéshozó mechanizmus, jog, jogrendszer, szociális rendszer, stb.), igaz ez az alrendszer (pénzügyi rendszer) viszi, e vonatkozásban a prímet.

Azt látni kell, hogy mind a pénzátváltó rendszer, mind a hitelezési rendszer kitalált, csinált rendszer. Még azon része is, amit úgy neveznek, hogy piac, pénzpiac, szabadpiac. Az hogy a pénzpiaci központokba félnaponta beérkezik az összes bank információ, ott bizonyos számolásokat végezve azt visszaküldik, ez csinált rendszer. Vagy pl. a kötelező tartalékráta elnevezése, változtatása, szerepe,  ez is a csinált rendszer egyik eleme.  Tulajdonképpen fel lehetne sorolni a rendszer összes momentumát, mint mesterséges kitalált elemet. Az államok pénzügyi vezetései is meghatározott keretek, szabályok között ténykedhetnek. A rendszert vizsgálva, világossá válik (legalábbis logikus gondolkodó előtt) hogy legalább tíz másik működő rendszert is létre lehetne hozni, és ebből legalább őt logikusabb, egyszerűbb igazságosabb lenne, mint ez a jelenlegi. Itt felvetődik a kérdés kik, mikor és hogyan hozták létre ezt a pénzügyi rendszert? Ez viszont újra felveti annak kérdését: hogyan is alakulnak ki gazdasági-társadalmi rendszerek. A gazdasági-társadalmi rendszerek alrendszerekből állnak (döntéshozó mechanizmus, jog, jogrendszer, szociális rendszer, stb.) Ezek egyike a pénzügyi rendszer. Minden alrendszernek megvan a maga történelme, ugyanakkor az alrendszerek összefüggnek. Mint arról már szó volt a vezetők (politikusok) társadalomtudósok 95%-ban csak lemásolnak, átvesznek egy meglevő rendszert, azon csak keveset változtatnak. Ugyanakkor rendszerek mégis átalakulnak, kialakulnak az új rendszerek. Vagyis vannak azért új forradalmi vezetések akik, nemcsak átvesznek, de elég jelentős változtatásokat hajtanak végre. Ezek a változások bizonyos időszakokban, válságidőszakokban sűrűbbek, máskor (amikor nincs válságidőszak) ritkábbak. Erről a témáról már volt és lesz is még szó. Ugyanakkor az alrendszereknek is megvan maguk saját történelme.

Pl. István királyunk nemcsak a keresztény vallást honosította meg, nemcsak kulturálisan csatlakozott Európához, hanem bevezette a feudális rendszert. A feudális gazdasági rendszert, a feudális döntéshozó mechanizmust, stb. A törzsi társadalmat (fejlettebb ősközösségi társadalom és rabszolgatartó társadalom ötvöződése) felváltotta feudalizmus, a maga erősebb centralizáltságával, királysággal, jobbágysággal, hűbéruras rendszerével. Továbbá a falvakban szerveződött kisközségekkel, a falvak letelepedett állat és növénytermesztésével és a feudalizmus sok más jellemzőjével. Minden alrendszer bizonyos fokig nemzetközi, hiszen átveszik az uralkodók. Vannak azonban alrendszerek melyek lényege az államok nemzetek közötti kapcsolat (ilyen a pénzügyi rendszer is), ezek szabályainak kialakulása még érdekesebb. Ha feltesszük a kérdést, hogy jelenlegi pénzügyi rendszer szabályait ki hozta létre, akkor azt kell mondani: bár évszázadokon keresztül alakult, de a meghatározó, a fő kialakító csoport, a nemzetközi bank-nagytőke.  A nemzetközi bank-nagytőke (tágabb értelemben nemzetközi nagytőke) már a középkorban, a feudalizmusban is volt, de valójában klasszikus kapitalizmusban lett hatalmi tényező, és azóta fokozatosan erősödik. Ez egy érdekes, különleges hatalmi alakulat, hiszen nem köthető államhoz, országhoz. A múltban és a jelenben is keveset tudunk erről a hatalmi tényezőről. Nem ismerjük pontosan a történelmét a működését, elég rejtetten és rejtélyesen működött, működik. Nyilván ez a csoport nem egyedül alakította ki ezeket a szabályokat, az állami, politikai vezetések ( főleg nagyhatalmakról van itt szó) részleges együttműködése, beleszólása, jóváhagyása is kellett a kialakításhoz. Valójában kapitalista rendszerben (a nevében is benne van, a tőke rendszere) lett ez csoport hatalmi tényező. A jelen rendszert is azért nevezhetjük államkapitalizmusnak (egyfajta kapitalizmusnak), mert e hatalmi tényező megmaradt és a pénzügyi rendszer bár sok módosulással de szintén fennmaradt. A pénzügyi rendszer fő irányítója ma is ez a hatalmi tényező. Tágabb értelemben gazdasági és pénzügyi rendszer maghatározó tényezője a nemzetközi nagytőke. Egyébként a nagytőke, szükségszerűen nemzetközi, hiszen hatalmas cégek, vállalatok, bankok szükségszerűen átlépik az országok határait. Kétségtelen nem lenne szerencsés, ha egy nemzetközi rendszert (a pénzügyi rendszer ilyen) egyes államok vezetése irányítana. Az viszont lehetséges és szerencsés, ha a nemzetközi rendszereket az államok demokratikus vezetése, demokratikus döntéshozással (szinte minden állam részvételével) alakítja ki és irányítja. Érthetőbben, egy demokratikus világszövetség, alakítaná irányítaná nemzetközi rendszereket. A múltban és jelenben ez még nem volt lehetséges, de ez a fejlődés lehetséges útja.

Ha a nemzetközi nagytőke az irányító, akkor talán nem véletlen az ENSZ zavaros gyenge állapota, valamint az sem, hogy az EU-ban fel sem merül pénzügyi rendszer alapvető átalakítása. Jelenleg is, e pénzügyi rendszer változatlan fennmaradásához bőven és büszkén statisztálnak az államvezetések, a politikusok és a társadalomtudomány.  Jelenleg itt tartunk.

Ha megvizsgáljuk a jelenlegi zavaros logikátlan, igazságtalan pénzügyi rendszert azért a következők kirajzolódnak. Ez egy toldozott-foltozott, történelmi esetlegességgel kialakult rendszer. Ez a rendszer nagyon vigyázott, vigyáz arra, hogy a spekuláció lehetősége fennmaradjon. Ez a rendszer nagyon vigyázott, vigyáz arra, hogy a bankok (pénzintézetek hitelintézetek, stb.) érdekei érvényesüljenek. Ugyanakkor valamilyen szinten azért enged beleszólást az állami vezetéseknek (jegybanki vezetésekre gondolok) is. Ez egyfajta demokratikus elem, pontosabban bizonyos decentralizáltság, a demokratikusság látszata. Valamilyen szinten jelen van benne az ellenhatalmi rendszer, a döntéshozók valamilyen szinten felügyelik egymást. Arról a későbbiekben szó lesz, hogy a decentralizálódás, és az ellenhatalmi rendszer is, az alacsony szintű demokrácia résztényezői. Tehát a rendszer abból a szempontból nem logikátlan, hogy  a lehető leginkább érvényesíti nagytőke érdekeit. Arra is vigyáz, a rendszer a bonyolultsága zavarossága is ezt szolgálja, hogy ez az érdekérvényesítés ne legyen szembetűnő. A kiindulás az volt hogy ez csinált rendszer, tehát félrevezető, zavaros az kifejezés hogy piac, pénzpiac. Ha azt mondjuk, hogy a piac eldönti, ez hitelezés, és pénzváltás vonatkozásában végső soron ezt jelenti: majd a bank-nagytőke eldönti, mert csinált rendszerről van szó.

A spekulációs célú üzletelés.

Ez egy elég amorf elmosódott határokkal rendelkező fogalom, de azért meg lehet határozni. Megjegyzem: csodálom, hogy ezt a fogalmat a mai közgazdaságtan is ismeri, bár rosszul magyarázza.

Tehát van a spekulációs célú üzletelés és van valós gazdasági célú üzletelés. Néhány példa ezekre. Ha egy turista pénzt vált át azért hogy elmenjen egy másik országba, megismerje azt, annak kultúráját, vagy éppen más környezetbe pihenjen, akkor az gazdasági célú üzletelés. Ha turistának kizárólag vásárlás a célja, ezért vált valutát, akkor az már kérdéses a cél. Ha valaki kizárólag azért vált valutát, mert annak árfolyama most jó, vagy később jól el tudja adni, akkor az spekulációs célú üzletelés. Ha egy cég azért vált pénzt, mert megtermelt termékét szolgáltatását el akarja adni, vagy termeléshez szükség van külföldi vásárlásra, akkor az, gazdasági célú üzletelés.

Ha valaki azért takarít meg, (betétet tesz be, hitelt ad) mert a pénzét jelenleg nem tudja, nem akarja elkölteni, későbbre tartalékolja, akkor az, valós célú üzletelés. Ha valaki úgy ad hitelt, hogy ismeri a hitelfelvevő termelési, vagy egyéb (nem pénzszerzési) céljait, abban bízik, azt jónak tartja, az valós, gazdasági célú üzletelés. Ha a valaki azért ad-vesz hitelt, hogy abból szinte munka nélkül jelentős profitot nyerjen, (a hitelügylet egyéb vonatkozásai nem érdeklik), akkor az, spekulációs célú üzletelés. Ha valaki vesz egy műkincset, otthon sokáig gyönyörködik benne, azután eladja akkor az inkább valós célú üzletelés. Ha valaki a műkincset beteszi raktárba, majd kedvező alkalommal eladja, akkor az, spekulációs célú üzletelés. A tisztességes kereskedő egyben szolgáltat is, (szétosztja terméket) tehát ő gazdasági célú üzletelést folytat. A tisztességes bank (amely profitja szolgáltatási munkával arányos, ilyen manapság igen ritka) szintén szolgáltat (kezeli a pénzt, a hiteleket), szintén gazdasági célú üzletelést folytat.

Összefoglalnám. A spekulációs célú üzletelésnek két tényezője van. Egyfelől: a befektetett munkához képest sokkal magasabb profitra törekszik. Másfelől: a cél a szinte kizárólagosan a pénz, vagyonszerzés. Az üzletelésben csak másodlagos szerepe van a termelésnek, termék, szolgáltatás hasznosságának, a kultúrának, az egyéb emberi szükségleteknek.

Azt kell látni, hogy ez nem (nemcsak) erkölcsi probléma. A jelenlegi közgazdaság alapelve, hogy a dolgok értékét, árát döntse el a valós kereslet-kínálat. Ugyanakkor valóságos gazdasági célú kereslet-kínálat egészen másképpen alakul, mint a spekulációs célú kereslet-kínálat. Tehát egy spekulációs célú gazdaságban a termékek, munkák, szolgáltatások, devizák, hitelek, stb. értéke, ára torzulva jelenik meg. Ha megnézzük pénzváltás, és hitelezés világát, akkor azt látjuk, hogy ezekben a szférákban a spekulációs célú üzletelés minimum meghaladja az 50%-ot. Érdekes azt a gyakori érvet olvasni, hallani, hogy végső soron a spekuláció hasznos. Ilyen érvelést olvastam, egy középiskolai tankönyvben is. A középiskolai tankönyv azért érdekes, mert abban kellene lenni (rejtetten abban is van), minden tudás lényege. Azért hasznos pénzváltó spekulálók tevékenysége – ezt olvastam – mert ez által, pl. Ausztráliában ugyanaz lesz a dollár árfolyama, mint Pl. Európában. Miért is jó ez? Pl. jó az, ha Ausztráliában ugyanazon tv ára ugyanaz, mint Európában?  Ausztráliában más kereslet-kínálat aránya ugyanarra a tv-re, tehát az nem baj, ha ezt az árak is tükrözik. Az igaz, hogy hasznos, és ezért cél is, hogy azonos termékek, munkák stb. árai között ne legyen nagy különbség.  Arról azonban szó sem lehet, hogy az áraknak hajszálra egyezni kell. Másfelől, a spekulálók kiegyenlítik azokat az árakat, amelyeket egyébként javarészt éppen ők borítottak fel. Ez hasonlatos ezen érveléshez: milyen rendes ez az ember. Bár először ok nélkül agyba-főbe vert, de utána leültetett egy padra. Még ez is benne volt ebben az érvelésben: milyen jó, mert így az üzletembereknek nem kell számolgatniuk, biztosak lehetnek az egyforma árfolyamba. Ez egyfelől nem igaz. Másfelől az üzletemberek igenis számolgassanak, kalkuláljanak. A kalkuláció, mely nem azonos spekulációval, hasznos. Az üzletemberek pedig minden üzletkötés előtt több irányú számítást végeznek, ha  nem ezt tennék, akkor hamar csődbe jutnának, ezt ők is tudják. Az üzletemberek azon is elgondolkodnak, hogy egy üzletet hogy tudnak számukra kedvezően nyélbe ütni. Ha rossz az árfolyam, akkor más utat keresnek az üzlet olyan lebonyolításra, mely mindkét félnek igazságos haszonszerzést ad. Legalábbis egy tisztességes gazdaságban ez történik. A rossz árfolyamot persze ki kell javítani, de ez nem a spekulálók feladata. A pénzügyi rendszernek, pénzváltó rendszernek ill. pénzügyi vezetésnek kell ezt a feladatot elvégeznie. Ha ez a spekulálókra marad, akkor az azt jelenti, hogy a pénzügyi rendszer, a pénzügyi vezetés nem képes helyes árfolyamot kialakítani.

A szakemberek, politikusok, a közgazdaságtudomány azt bizonygatja, hogy milyen jó ez a rendszer, mindenesetre a megváltoztatását nem vetik fel. Tehát állítólag minden rendben van: jó, a spekuláció, jó a pénzváltó rendszer, jó hitelezési rendszer.

A probléma kettős: egyfelől van egy logikátlan, zavaros, igazságtalan rendszer és van az arra épülő ezt bizonygató zavaros logikátlan elméletek sora. Mert ha lenne, egy zavaros, logikátlan igazságtalan rendszer, de az elméletek rámutatnának: na igen, ez itt hibás, ez itt fölösleges, ez itt rossz, akkor csak fele ekkora lenne a baj. Mert az elméletek ezt is mondhatnák: igen ez itt rossz, de most nem lehet változtatni rajta. Ehelyett viszont zavaros elméletekkel azt bizonygatják, hogy ez jó.  Ez egyébként nemcsak pénzügyi rendszerre igaz, hanem általában az államkapitalizmusra, és minden logikátlan zavaros igazságtalan rendszerre. Önmagában ez még nem lenne dupla logikátlanság. Csakhogy vannak olyan elméletek, amelyek a saját szeretett rendszerüket rosszul felmérve (a saját rossz rendszerhez képest is), téves elméleteket és gyakorlatokat gyártanak. Na ez már dupla logikátlanság, zavarosság.

Tévedtem a probléma nem kettős, hanem hármas, mert itt van a pontatlan mérések problémája. Tehát van egy zavaros, logikátlan igazságtalan rendszer, ami ha pontos mérések alapján működne, akkor is zavaros logikátlan és igazságtalan lenne. Ellenben a saját tényezőit is pontatlanul méri. Pl. valaki aszerint eszik húst, hogy milyen levegő ionizáltsága. Ez önmagában is ostobaság. Dupla ostobaság, ha mindezt azzal magyarázza, hogy a hús molekulái megváltoznak a levegő negatív iontartalmára. Viszont kiderül, hogy nincs is neki ilyen mérőeszköze, csak egy barométere van, az is pontatlan. Egy pontatlan barométerrel méri levegő ionizáltságát. Ez ugyebár tripla ostobaság. Tévedtem, mert zavarosság négyes, hiszen mindez ötvöződik egy zavaros tájékoztatással, oktatással. Mindenesetre, amikor azt mondom, hogy jelenlegi pénzügyi rendszer zavaros logikátlan e négyes összefonódott zavarosságra, logikátlanságra gondolok. Ugyanakkor arra is gondolok, hogy a négy zavarosság, logikátlanság külön-külön is borzalmas.

Egyébként spekuláció károkozása egyszerűen is bizonyítható a vagy-vagy elosztás törvénye szerint: ha valaki tisztességtelenül jól jár, akkor valahol, valaki károsodik.

Jó, jó, de a spekulációt úgysem lehet kivédeni – gondolják sokan. Erről nekem a pénzmosás elleni intézkedések jutnak eszembe. A pénzmosást, melyet, elvileg sokkal nehezebb megszüntetni mégis különböző eszközökkel csökkentették. Ha megvan valamire a vezetői (nagytőke, és politikai vezetés) akarat, akkor szinte nincs lehetetlen.

 Megjegyzem a spekulációt megszüntetni, valóban nem lehet, de a jelentősen csökkenteni lehetne. Ha valakinek, egy bankban pl. tízféle devizaszámlája van és rendszeresen utal egyik számláról a másikra át devizát, akkor az nyilvánvalóan pénzváltási spekulációt folytat. Pl., ha valaki egy évben már hatodik átutalást csinálja egy bankon belül, akkor ennek az ügyfélnek valamilyen plusz díjat, plusz adót kellene fizetnie minden további átutalás után.  Ez csak egy megoldás sok közül. A hitelezéssel még könnyebb helyzet. Ha hitelezés ellenőrzötten valós, és lehetőleg hasznos beruházásra történik, akkor az eleve valós gazdasági célú hitelezés. Tehát azzal, hogy hiteleket nagyrészt csak ilyenre lehetne adni, eleve csökkenti a spekulációs célú hitelezést. Vagyis, a nem beruházási hitelekre valamilyen plusz díjat, plusz adót lehetne megállapítani, ezzel csökkenteni lehetne a spekulációs célú hitelek számát, összegét. Lehetnek direkt korlátozások és még számos megoldás, ha van erre vezetői akarat.

Itt egyébként elérkeztünk egy másik problémához. A spekulációs pénzváltás, ill. hitelezés, szinte nem jut ki a bankrendszerből. A valós gazdasági célú pénzváltás, hitelezés többnyire kijut bankrendszerből. A turista kiveszi pénzét, a beruházó a kereskedő, stb. szintén. Tehát, ha a valós gazdasági célú kereslet-kínálat megállapítása lenne a cél, akkor bankrendszerből kimenő pénzt kellene mérni. A forgalomba levő pénzhez is ezt kellene mérni. Jelenleg nem ez történik. Ráadásul a bankrendszeren kívül történő pénzváltás és hitelezés sincs mérve. Ha jelentősen csökkenne spekulációs pénzváltás, hitelezés akkor bankrendszerben levő pénz nagyobb része valós gazdasági célú pénz lenne. Jelenleg nem így van.

Egyáltalán jó az, hogy az árakat (termék, munka, szolgáltatás, hitelezés, deviza árát) szinte csak kizárólag kereslet-kínálat szabja meg? A B/15/b ábrán szépen fel vannak sorolva az árazás tényezői. A nyolc tényezőből, (valószínű ez több), egy tényező a kereslet-kínálat helyzete. Ami magángazdaságot illeti, ott nem lehet megszabni, hogy miként árazzanak a szereplők. Bár különböző limitált szabályozással, adókkal itt is befolyásolni lehetne az árazás mikéntjét. Ami viszont az állami árakat, ill. a nagy közös rendszereket (pénzváltó, és hitelezési rendszer) illeti már más a helyzet. Ezek tehát nagy közös rendszerek, olyan rendszerek melyekben mindenkinek kényszerűségből részt kell vennie. E rendszerek alakulása, működése nem magánügy. Tehát közügy, annak kellene lennie, hogy a pénzváltó rendszer, ill. a hitelezési rendszer árait (árfolyam, hozam, stb.) szinte kizárólag a kereslet-kínálat döntse el, vagy más tényezők figyelembe vételével egy részben kiszámított ár jelenjen meg. Egyszerűbben: pl. a devizák árfolyamát ne csak a kereslet-kínálat alapján, hanem más tényezők alapján is számítsák ki. Ez a számítás legyen meghatározott, a kialakítása pedig pontos szabályok szerint történjen. A kialakítást elsősorban minden tekintetben (nemzet, nagytőke, stb.) független szakemberek végezzék, de  az államok demokratikus vezetésének is legyen beleszólása. Ez persze jövő zenéje. Elméletileg viszont az a kérdés: az árfolyamok optimálissága akkor jön ki, ha szinte kizárólag kereslet-kínálat a szempont, vagy akkor, ha kereslet-kínálat szempontján kívül más szempontok is megjelennek. Szerintem és ezt bizonytani is lehet, az utóbbi esetben jön ki az optimális árfolyam. Vagyis jelenleg az árfolyamok messze nem optimálisak. (A kiszámításnál többek között figyelembe lehetne venni az ország valóságos gazdasági erejét való teljesítményét is.) Mindenesetre ez bizonyíték a jelenlegi pénzügyi rendszer logikátlanságára: az árfolyamok (nagy árfolyamok, nemzeti pénzek árfolyama sem) általában nem optimálisak.

Persze ez az egész (mint minden) összefügg a politikai rendszerrel. Mert amíg politikában nem lesz természetes, hogy a nemzeten belül és nemzetközi szinten is, független szakemberek dolgozzanak addig ez az optimális számítás csak vágyálom.

Az átárazás gyorsasága (gyakorisága).

A következő részben fogadjuk el, hogy jó az, ha kizárólag kereslet-kínálat szabja meg az árat, árfolyamot. Ekkor is felmerül a kérdés, milyen időszakonként történjen az árváltoztatás? Óránként, naponta, hetente, havonta, negyedévente, évente, stb.? Az árváltoztatás gyorsasága egy külön probléma, kiszámított árazásnál is kérdés. A példában szerepeljen egy televízió (tv) üzlet. A tv üzletben a tulajdonos dönti el, hogy milyen gyorsan változtat az árakon. Valaki ezt mindig eldönti, mert ez döntés kérdése, akár szabályba foglalják akár nem. Pl. a tulaj így dönt: egy ember állandóan figyeljen. Ha megvesznek egy tv-ét, akkor minden azonos típusú tv árát emelje meg 200 Ft-tal, árazzon át. Ha eltelik két óra anélkül, hogy nem vennének egyetlen tv-t sem, (egy típusból), akkor minden azonos típusú tv-ét árazzon le 200 Ft-tal. Így, kb. két óránként változnak a tv árak. Ugyanez kissé lassabban (minden ötödik eladott tv után, és egy napi nem vétel esetén kell átárazni), ekkor naponta változnak tv árak. Vagy háromnaponta, hetente, stb. változnak tv árak. Mondjuk, ha két hetes vagy annál gyorsabb a változtatás, akkor azt nevezzük gyors árváltoztatásnak. Két héttől két hónapig nevezzük: közepes árváltoztatásnak. Két hónaptól hat hónapig nevezzük közepes lassú árváltoztatásnak. Hat hónapnál tovább maradó árakat nevezzük: lassú árváltoztatásnak.  A pénzváltó rendszer, hitelrendszer, a tőzsdék gyors árváltoztatásúak, vagy másképpen túl gyors árváltoztatású módszerrel működnek. (Kb. naponta változnak az árfolyamok) Visszatérve a példára: először azt gondolhatjuk, milyen okos ez a tulaj, gyorsan reagál a kereslet-kínálat alakulására.

A problémák azonban következők.

Kell egy, vagy több plusz ember, aki figyel és átáraz.

Bejön az ügyfél és ezt gondolja: hűha múlt héten más árak voltak - és kifordul, átmegy egy másik üzletbe. Ha pedig minden boltban ez módszer, akkor ötször meggondolja vásárlást, tehát átlagosan kevesebb lesz vásárlás. Az igazságtalanság is probléma. Az egyik vevő olcsóbban a másik vevő drágábban kapja meg ugyanazt a készüléket, mert az árak le-fel mozognak. Összességében vevők nem járnak rosszabbul, viszont maga az igazságtalanság is egyfajta rossz érzés, rosszul járás. Ráadásul állandóan figyelni kell az árakat, ami idegesítő és plusz energiát igényel. A mérnök az orvos, a dolgozó, aki helyesen a munkájára figyel és nem az árakra, inkább károsul. Esetleg azok vevők hasznosulnak, akik állandóan figyelnek, és olcsón veszik az árukat vagy saját célra vagy eladásra. Mondjuk: egy kevés spekuláló vevőnek kedvez az a módszer. A vevőknek általában ez a módszer inkább káros, mint hasznos. Nézzük az eladót, a tulajt. Van valamennyi, kevés kára a plusz munkás miatt és vevők vásárlási kedvcsökkenése miatt. De van-e nyeresége? Tételezzük fel, hogy a vevők nem ijednek meg, nem fordulnak ki az üzletből. Hogy gondolkodik a tulaj: ha nem kelendő az árú, akkor azért van, mert magas az ár, kelendővé teszem, alacsonyabb árral. Vagy, kelendő az árú, tehát nyugodtan emelhetem egy kicsit az árat. Az első tévedése hogy kelendőséget ilyen rövid idő alatt nem lehet eldönteni: ehhez legalább száz vételi szándékú ember kell és legalább két hét. A másik tévedés hogy a kelendőséget nemcsak az ár dönti el. Most a reklámot, a kiszolgálást, stb. ne számoljuk. Az emberek pénzhelyzete, és véletlen is változtatja vásárlási szándékot. Pl. bejön egy vevő, aki gazdag és megveszi tv-t. Erre emelkedik az ár. Aztán jön egy vevő, aki szegényebb, és e kis emelkedés miatt nem vásárol. Ez veszteség. Vagy véletlenül két óráig nem jön be egy vevő sem, erre leárazás történik, mire bejön egy vevő, aki magasabb áron is megvette volna. Ez is veszteség. Ezek veszteségek kiegyenlítik az esetleges nyereséget. A szomszéd boltban ugyanazon tv ára egy hónapig nem változik, egy középáron marad.  Egy hónap után a két kereskedő összehasonlítja bevételét és kiderül, hogy az közel egyforma. Ellenben a kiadás nem egyforma. A kereslet-kínálatra koncentrálás gyors árváltoztatás mellett összességében ( a vevő és eladó összevont haszna)  károsabb, mint a  közepes árváltoztatású módszer. A harmadik boltban viszont a tulaj egy évig nem változtat a tv árán. Közben változik a beszerzési ár, ez sem izgatja. Az sem izgatja hogy közben lecsökkent kereslet, más üzletekben már olcsóbb stb. Nyilván a túl lassú árváltoztatás sem jó. Minden terméknek, munkának, szolgáltatásnak, értékpapírnak (hitelnek), stb. van egy optimális árváltoztatás gyorsasága. Ennek több tényezője van, amibe nem mennék bele. Kétségtelen hogy ahány „termék”, annyiféle lehet az optimális árváltoztatás. Viszont egyes termékfajtáknak meg lehet állapítani az optimális árváltoztatási idejét. Szerintem (ennek bizonyítására nincs idő) a devizák, az értékpapírok optimális árváltoztatása (árfolyam-változtatás) átlagosan 14-18 nap. Jelenleg nem ennyi az árváltoztatási idő. Most megint arra hivatkozom, hogy a tv kereskedő azt tesz, amit akar, de itt egy nagy közös mindenkit érintő rendszerről van szó. Ráadásul ezt az árváltoztatási gyorsaságot nem is lenne bonyolult megváltoztatni. De emlékezzünk: kik jártak jól a gyors árváltoztatású módszer alatt? A spekulálók. Ez rendszer pedig spekulálók hasznából nem enged.

A pénzváltó és hitelezési rendszer számos szálon összefügg, ezen összefüggések egy része meg is jelenik a rajzokon.

A működési és döntéshozási rendszer logikátlansága, zavarossága.

A pénzügyi világ szereplői. Az egyik főszereplő szerintem a banki-nagytőke, aki háttérből irányít, ugyanakkor képviselői mindenhol ott vannak. Természetesen ott vannak kereskedelmi bankokban, hitelintézetekben. Ott vannak nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekben. Ott vannak, mint spekulálók (spekulációs célú kereslet-kínálat). Ott vannak, mint gazdasági szereplők (gazdasági célú kereslet-kínálat). És szerintem közvetlen, de inkább közvetten ott vannak a politikai, pénzügyi vezetésben. A továbbiakban felejtsük el bank-nagytőkét, mint szereplőt.

A szereplők tehát. Az un. piac, amit két részre lehet bontani: spekulálók, spekulációs célú kereslet-kínálat. Valamint gazdasági vállalatok, ill. a  háztartások ( lakosság) egy része másképpen: gazdasági célú kereslet-kínálat. A bankok pénzintézetek, azoknak vezetése és profitérdekeltsége. A politikai pénzügyi vezetés, ami olyan zavaros, hogy nehéz megnevezni. Én így nevezem:  állam és jegybank. Ez tehát a négy főszereplő.

Térjünk ki ez útibbi (állam, jegybank) zavarosságára mielőtt folytatnánk. Itt kétféle zavarosság van az egyik a működési, másik a döntéshozási, persze a kettő összefügg. Pl. amikor állampapírokról beszélünk, a közvélemény, beleértve a közgazdaságot ismerő emberek nagyobb részét, nem tudja  hogy most azt ki bocsátja ki ( állam, kormány vagy jegybank), hogyan működik a kibocsátás, mi célja kibocsátásnak. Nem ismeretes, hogy az állam kormány kapott-adott hitelei miként haladnak át jegybankon, és még sorolhatnám. A továbbiakban nevezzük ezt közvéleménynek. Miért is fontos a közvélemény? Itt a demokratikus rendszerről van szó. Egyfajta demokratikus tényező a társadalmi kontroll. Az hogy a társdalom ismerje az alapvető, az őt érintő működéseket, és abba különböző módokon beleszólhasson. A továbbiakban, amikor azt mondom, hogy ismeretlen, rejtetten, sunyin működik, nincs szó róla a médiákban, arra utalok, hogy végül is az ilyen terület, ágazat ki van vonva a társadalmi kontroll alól. Másfelől, ami rejtetten sunyin működik annak a jelenlegi rendszerben valószínűleg kisebb jelentőséget, nyilvánítanak. Eközben azonban egy jelentős területről van szó. Visszatérve az állam jegybank zavarosságára. A döntéshozó mechanizmus szinte kiismerhetetlenségig zavaros és logikátlan. Egyfelől ott van az állami (kormány) vezetés és jegybank viszonya. Az egy dolog, hogy ezt kapcsolatot  pártpolitikai és egyéni érdekek viszonyok befolyásolhatják, de a tényleges döntéshozást ( ki miben dönt) sem lehet ismerni. Az államon belül is megjelennek a mellékes szereplők, mint ÁKK, PSZÁF, stb. Az állam és kormány viszonya is zavaros. Emeljük csak ki ezt az ellentmondást. Gyakorlatilag a kormányzópárt nevezi ki azt jegybank-elnököt, akinek ellenhatalmat kellene képviselni az állam, kormánnyal szemben. Vagy a másik eset: jegybank-elnök politikai ellentétben (ellenségeskedésben és nem konstruktív vita együttműködésben) áll az állammal, kormánnyal. Itt már érintjük a politikai rendszer elégtelenségét. Természetesen a pénzügyi rendszer a politikai rendszerből adódik. Ez viszont egy széttagolt elemzés, ahol arra akarok rámutatni, hogy a pénzügyi rendszer (pénzváltó és hitelezési rendszer, monetáris döntéshozási rendszer) önmagában is zavaros logikátlan, igazságtalan.

Ráadásul itt vannak külföldi beleszólók sora. A nemzetközi pénzügyi szervezetek ugye ajánlásokat, tanácsokat osztogatnak, amik azért többek, mint ajánlások, tanácsok. Aztán van egy sereg külföldi szakértő, aki véleményeznek, de véleményük sokszor meghatározó. Azután vannak a hitelminősítő intézetek. Utoljára és nem utolsósorban van az EU. Mit csinál az EU, erre még visszatérek. Az viszont biztos, hogy magának az EU-nak a döntéshozása is rendkívül zavaros. Ha három részre bontjuk a döntéshozást, akkor azt mondhatjuk: van belföldi, ami szinte kisismerhetetlen. Van a külföldi, ami szinte kiismerhetetlen: Az EU tagállamok ill. belépők vonatkozásában van az EU döntéshozása, ami rendkívül zavaros. E három egyvelege adja ki a döntéshozást.

Annak, hogy döntéshozás zavaros szabályozatlan (jogilag sem tiszta) azért van egy másik, demokratikus vonatkozása is. Túlságosan megjelenhet benne az egyéni érdek vélemény, ill. a pártérdek, más csoportérdek.  Ez a külföldi döntéshozásra is igaz. Itt megint meg kell jegyezni ez a zavarosság nemcsak pénzügyi rendszerre jellemző.

E zavaros döntéshozás ellenére nevezzük a negyedik szereplőt államnak, jegybanknak. Az első három, ill. négy szereplő: A spekulációs célú kereslet-kínálat. Gazdasági célú kereslet-kínálat. Ezt a kettőt néha (kényszerű pontatlanságból) összevonom, és egyszerűen pénzpiacnak nevezem. Vannak a kereskedelmi bankok (pénzintézetek, hitelintézetek, stb.. Megjegyzem ez is egy zavaros alakulat, halmaz. És van az állam, jegybank.

Zavaros rendszer, hiszen már főszereplők felsorolása is gondot okoz. Ráadásul eddig még nem volt szó e négy ill. három főszereplő egymás közötti döntéshozásáról, működéséről és annak zavarosságáról, logikátlanságáról.

Nézzük a fő értékeket (eszközöket). Van a direkt intervenció, mely a devizák pénzek, árfolyamát (értékét) befolyásolja: ennek lényegében alig van valós jelentősége, ennek ellenére hangosan működik (gyakori és nagy felhajtással közlik). Van az indirekt intervenció, ez lényegében az állam, jegybank külföldi irányú értékpapír kibocsátása, adása, vétele, tehát hitelügyletek. Ez is az árfolyamokra hat, de a hitelezésre is hat. A hitelezés, mértékére hat, hiszen hitelfelvevő éppúgy gerjeszti, csökkenti hitelek mértékét, mint hiteladó. Az indirekt intervenciónak sokkal nagyobb a valós jelentősége, de rejtetten sunyin (a közvélemény szempontjából) működik.

Van pénzkibocsátás, aminek nagy a valós jelentősége, de rejtetten sunyin működik. Van a hitelezés mértéke, mely leginkább befolyásolja a kibocsátott pénzt, és forgalomba levő pénzt, nagyon fontos, de rejtetten sunyin működik. Mintha nem lenne közgazdasági jelentősége. Van a kötelező tartalékráta, melynek van valós jelentősége, amit legalább a közgazdaságtudomány megemlít, de mégis rejtetten sunyin működő eszköz, és szerintem nem is használják (ritkán változtatják) kellőképpen. És végül van a jegybanki alapkamat, ami aztán hangosan működik, állandóan változtatják. A jegybanki alapkamat (mely nagyrészt meghatározza a piaci kamatokat) valós jelentősége ellentmondásos. Egyfelől ez a legkényesebb érték ezt kellene leginkább fix, optimális értéken, a körül (1,5-3,5%) tartani. Ha így lenne, akkor mint alig változó érték alig lenne jelentősége. Mivel állandóan rángatják, ez leginkább árt a gazdaságnak, így van jelentősége. A felsorolásból kitűnik, hogy az eszközök, vonatkozásában is meglehetős a zavarosság.

Ezen az eszközökből, ill. meghatározó értékekből most csak vegyük ki ezt a hármat: az árfolyamok alakulása (a hazai pénz árfolyama), a nemzetgazdaságban levő hitelezés mértéke, a jegybanki alapkamat (ill. piaci kamatok) Azt látni kell, hogy a három jelentős érték sok szálon összefügg.

Nézzük meg, hogy kik alakítják ezeket. Azt látjuk, hogy mindhárom jelentős érték alakulásában részt vesz minden szereplő. Röviden: állam, jegybank, ker. bankok, pénzpiac (spekulációs és gazdasági célú kereslet-kínálat). Erre azt lehet mondani, nagyjából rendben van. Bár a jövő útja, az hogy ezekben, és más értékek alakításában részt vegyen egy nemzetközi, mindentől független szakértői testület is. Ellenben az alakítási arányokkal már komoly gond van. Mielőtt ezt kifejteném, térjünk rá egy másik vonatkozásra.

Kitérés az optimális értékekre, arányokra.

A következő kérdést fel kell tenni: rendben van, ezek a szereplők alakítják, de milyen mértékben? Szerintem, és ez több mint egyéni vélemény, minden értéknek megvan az optimális értéke és az attól való (kismértékű) eltérés mértéke.

Egy kicsit elmélkedjünk az optimális értékek fogalmán. Kétféle gazdasági felfogás lehetséges ebből a szempontból. Az egyik szerint a pillanatnyi piaci helyzet (kereslet-kínálat) és az éppen üzletelő helyzete (akár szerencséje) határoz meg mindent.

A másik felfogás szerint ez nem csak igazságtalan, de káros legalábbis makrogazdasági (nemzetgazdasági, stb.) szinten. Meg lehet állapítani az optimális értékeket, melyek mellett a legjobban, legnagyobb egyensúllyal működik a gazdaság. Kétségtelen, hogy ezen optimális értékeket direkt erőltetni nem szabad, hiszen a demokrácia és piacgazdaság lényeges eleme a szabad döntéshozás. Igaz hogy itt nemzetgazdasági értékekről van szó, amit felső vezetés dönt el, tehát ez a szabadság csak a vezetés szabadsága.  Szerencsétlen nemzetet ne sújtsa egy ostoba vezetés szabadsága. A lényeg az, hogy limitált szabályozással, a felé kell a vezetést, és adott esetben a piacot irányítani, hogy ezektől az optimális értékektől ne nagyon tudjanak eltérni. Ez főleg a lakosság, a többség érdeke. Ez volt a másik felfogás, ezt vallom én is.

Néhány optimális érték. Hogy jönnek ezek ki, erről még szó lesz.

Megjegyzem: minden e fejezetben közölt százalék a hasznos össztermelés százaléka, tehát kiindulópont a hasznos össztermelés. Ez összefügg a jól ismert GDP-vel, a különbségekbe most nem mennék bele. Az összes termelés alatt az összes végtermék végszolgáltatás ártömegét kell érteni, ami nagyjából  egyenlő az összes elfogyasztott jövedelemmel, ill. összes fogyasztással. Néha pontatlanul fogalmazok, ezt a hosszú meghatározást nem fejtem ki.

Bár a fejezet címe, a jelenlegi rendszer, most mégis elkanyarodok a jövő felé. A jelenlegi rendszer gyengeségének bizonyítása, ha bemutatok egy lehetséges jobb igazságosabb rendszert.

Pl. az alapkamat optimális értéke (infláción felül) kb. 1,5-3 % és ettől, kb. mínusz 1% plusz 2%-kal lehet eltérni, legalábbis egy jól működő egyensúlyban, levő gazdaságban. Tehát tágabban az alapkamat 0,5-5% között lehet. Az adósságcsapda, adósságörvény miatt azonban a felső határt inkább 4,5%-ra kell tenni. Ennél kisebb vagy nagyobb alapkamat már mindenképpen káros gazdaságra. A lehetséges eltérés, ill. lehetséges tágabb határ azt jelenti, hogy adott kivételes helyzetben (ez több tényezőből állhat) ez az a határ, ameddig el lehet menni. Az előző értékek felett, bármilyen kivételes helyzetről van szó, már károsak a gazdaságnak, nemzetgazdaságnak, világgazdaságnak. Általában szűk határok között maradnak meg optimálisság. Ez pl. az alapkamatnál 2-3%. A piaci hitelkamat maximum 10 %-os lehet. Itt is figyelembe kell venni az adósságörvény tényezőjét.

Az infláció, erősen követő) optimális értéke 1-3%, a lehetséges eltérés mínusz 1,5, plusz 2%.

Tehát az 5%-on felüli infláció mindenképpen káros. Ugyanakkor az infláció következmény. Pl. az árszínvonal (áremelések) következménye, ami egy évben ezek szerint maximum összesítve 5% lehet.

Az optimális hitelezés, ill. megtakarítás (hitelforgalom, eladódási határ) értékei egy másik fejezetben vannak részletezve. Ugyanakkor a hitelezés minősége (értelmes, jó beruházási hitel, stb.) itt legalább olyan fontos, mint a hitelezés mennyisége.

A pénzkibocsátás optimális értéke normális gazdaságban legfeljebb annyi lehet, mint termelésnövekedés, pl. évi 4%. Az optimális pénzkibocsátás inkább a normális inflációhoz (1,5-3%) igazodik. Ne felejtsük el hogy az évi pénzkibocsátás egy változó, növekvő  tényező.

Az optimális deviza-árfolyamra nem lehet pontos számot mondani, de annak is van optimális értéke és attól való rövid távú és hosszabb távú optimális ingadozása.

Ezen kívül még fontos makrogazdasági érték az átalagos összes adó mértéke (nagysága). Ez sok mindentől függ, az össztermelés 35% ill. -60% is lehet. Erről még szó lesz. Az átlagos összes adó mellett fontos az adó szerkezete, valamint az elosztás szerkezete. Ennek egy másik vetülete a költségvetés ill. annak szerkezete.

Meg kell jegyezni, hogy az optimális értékek egy részét érdemes a rövid táv (1év), közép táv ( 1-5 év) és hosszabb táv ( 5-10év) szerint kis mértékben módosítani.

Valójában négyféle optimális érték van. Van  az egyszámos, átlagos  optimális érték pl.  azt mondom az optimális infláció 2%. Ez egy egyszerűsített változat nem akarom kifejteni, ez azért lehet több, kevesebb. Ugyanakkor tudom, hogy ezt a gyakorlatban nem lehet pontosan kialakítani. Másfelől ott van a limitált szabályozás. Egyfajta szabad döntést ad a limitált határok közé zárt szabályozás.  Ezért meghatározhatunk még szűk határos (szűken értelmezett) optimális értéket Pl. a szűk határos optimális infláció 1-3%.  Tág határos (tágan értelmezett) optimális értéket. A tág határos infláció 0,5-5%. Mint azt mondtam, ezek azok határok melyeken túl, már biztosan minden körülmény mellett, már különböző károk keletkeznek.  És van a közbenső érték, mely a kettő között van. Pl. azt mondom hogy az optimális infláció 2,5-4%. Adott szövegkörnyezetben adott viszonyok mellet ezt mondom és nem fejtegetem hogy ez most melyik fajtája az optimális inflációnak, az biztos hogy tág határos infláción belül van. A jövőben variálom ezeket a számokat ezért elismerem ezek a számok zavarosnak tűnhetnek.

Most ne menjünk bele abba, hogy a közölt optimális értékek jók, vagy sem. A kérdés az, hogy vannak e egyáltalán optimális értékek? A bizonyítás elég hosszadalmas, de talán érthető. Ha vannak optimális értékek, akkor a jó pénzügyi rendszernek először is azok betartását, meglétét kell garantálnia, függetlenül a gazdasági szereplőktől. Pontosabban azt kell garantálni, hogy az optimális értékekhez képest ne legyen jelentős eltérés. A szabályoknak egyéb eszközöknek azt kell elérni, hogy az értékek bizonyos határon belül mozogjanak. Méghozzá előre kellene garantálni, és nem utólagosan kellene az optimális értékek felé bukdácsolni. Tehát a szereplők szabadok, de korlátozottan, a szabadságuk, addig terjed, amíg nemzetgazdaságnak és külföldnek nem okoznak kárt. A jelenlegi pénzügyi rendszer nem ilyen. A jövőben olyan rendszer lesz, ami így fog működni. A hogyan problémájába egyelőre ne menjünk bele, egyelőre gondolkozzunk átmeneti, a jelenleginél egy fokkal jobb rendszerben.

Általában gazdasági károkozások nincsenek tisztázva ebben a rendszerben. Valaki ellop, valakitől 5ezer Ft-ot, ez bűn. Valaki, mondjuk indokolatlan árral, megkárosít valakit 50 ezer Ft-tal, ez nem bűn. A fejlettebb jövőben valamilyen szinten ez is tisztázva lesz, és be lesz építve a joggyakorlatba.

Visszatérve a főszereplőkre, és a fő eszközökre és az alakítási arányokra.

Tehát jelenleg minden szereplő beleszólhat minden felsorolt értékbe, de az arányokkal már baj van. A hazai pénz árfolyamát döntően a kereslet-kínálat (beleértve a jelentős spekulációs kereslet-kínálatot is) határozza meg. Mondjuk, itt az a baj, hogy az állam, jegybank kevéssé szólhat bele az árfolyam alakulásba és azt is kétséges módszerekkel (pl. direkt intervenció) teheti.

A hitelezés mértékét döntően a bankok (bankszféra) határozzák meg a reklámokkal, a kedvező feltételek alakításával, ill. azzal, hogy mindenféle hitelt  adhatnak. Itt van még egy jelentős szereplő, a kormány (állam), ill. az állam- jegybank, aki meghatározza az alapkamatot, a kötelező tartalékrátát, stb. és ezzel befolyásolja hitelezés mértékét.  Mondjuk itt az a baj, hogy a valós gazdasági célú piaci kereslet-kínálat a kelleténél kevésbé szól bele hitelek mértékébe.

Van az alapkamat és a piaci kamat, amit döntően az állam-jegybank dönt el. Itt is az a baj, hogy valós gazdasági célú kereslet-kínálat kevéssé szól bele kamat alakulásába.  Mit lehetne tenni például a helyzet javításának érdekében.

Mindhárom esetben az a probléma hogy valós gazdasági célú kereslet-kínálat kevéssé szól bele az értékek alakulásába. Nyilvánvalóan, ha csökkentenék a spekulációs célú kereslet-kínálat arányát, csökkentenék spekulációs lehetőségeket, akkor sokat javulna helyzet. A hogyanról már szó volt.

Egy lehetséges pénzváltó rendszer.

Kénytelen vagyok megint a jobb jövőn gondolkodni. Hiszen a jelen rosszaságát elsősorban azzal lehet bizonyítani, hogy megmutatjuk a jobb jövőt.

Az árfolyamokat pénzpiac összesítése alapján állapítja meg, úgy, mint eddig, de figyelembe a veszik a bankokból kimenő devizákat és a bankon kívüli pénzváltásokat is. Lényeges különbség, azonban az hogy az árfolyamot két hetes pénzpiaci összesítés alapján határoznák meg, ami a következő két héten át kötelező lenne minden bank számára. Ráadásul, ha a két hetes összesítés után az új árfolyam 10%-nál jobban eltér plusz, mínusz irányban, a régi árfolyamtól, akkor a jegybank kérheti, hogy az új árfolyam csak 10%-ban térjen el régitől. Tehát a két hetes árfolyamok adott estben legfeljebb 10%-kal térhetnek el a régitől. Ezt a „kérést”  a bankoknak be kellene tartani. Sőt adott esetben (egy nemzetközi szakértői gárda, objektív körülményeket vizsgálva erre engedélyt adhat) ez 10% lemehetne akár 5%-ra, ill. 2%-ra is. Emellett megmaradhatna, a direkt és indirekt intervenció, ha ezt a 10%-os eltérést is sokallja az állam, jegybank. Ez a szabályozás csak az ingadozásokat csökkentené. Limitálni kellene az évi átlagos árfolyam-változásokat is. Azokat is, amelyekben spekuláció mellett a jegybank is részt vesz. Pl. ha a január 1. árfolyamtól év közben az árfolyam 20%-kal eltér (és ennek nincs gazdasági alapja), akkor a kéthetes (az eltérés irányával azonos irányú) árfolyamváltozás maximum 5% lehet. Ha 30%-kal tér el akkor csak 2%-os lehet az azonos irányú kéthetes árfolyamváltozás.

Ezek mellet lenne a világpénz-rendszer (közös pénz) amiről még szó lesz.

A jelenlegi pénzváltórendszer gyakorlatilag sokkal rosszabb, károsabb, mint ebből a fejezetből kiderült.

Mivel a pénzváltó rendszerről egy külön fejezet fog szólni, ezért itt csak a lényeget emelem ki. Ebben a fejezetben csak néhány alapvető elméleti hibáját soroltam fel, és elemeztem a jelenlegi pénzváltórendszernek. Ezek az alábbiak.

Spekulációs pénzváltás jelentős lehetősége. Túlzottan a kereslet-kínálatra való koncentrálás, ami ráadásul nem valós gazdasági célú kereslet-kínálat. Ez tehát két hiba. Ha valóságos gazdasági célú lenne, akkor is hiba lenne. Mivel ráadásul nem is a gazdasági célú kereslet-kínálatra alapul ezért dupla hiba. Itt tovább lehet osztani a problémát. A pénzváltó rendszer elsősorban a bankszféra (bankok, pénzintézetek, hitelintézetek, stb.) érdekeit szolgálja. A pénzváltórendszer emellett elsősorban a spekulálók érdekeit képviseli. A pénzváltó rendszer túl nagy machinációs mozgást ad, ugyanakkor túl kevés tisztességes mozgást az államoknak, jegybankoknak. 

Ráadásul mindez túl gyors árfolyamváltozások mellett történik, ez tehát harmadik hiba. A jelenlegi pénzváltórendszerben tehát túl nagyok és indokolatlanok a rövid távú ingadozások és középtávú ingadozások.

Valójában mindezek csak elméleti hibák. Miként csapódnak le ezek gyakorlatban?

Ezeket vázlatosan az alábbi kategóriákba lehet sorolni.

A jelenlegi pénzváltórendszer táptalaja, egyik legfőbb oka a tisztességtelen igazságtalan jövedelmeknek, és az ebből eredő igazságtalan vagyoni elosztásnak. A jelenlegi pénzváltórendszer egyik legfőbb oka a pénzügyi egyensúlytalanságnak, részben az előzők miatt, részben az alábbiak miatt. A jelenlegi pénzváltórendszer, részben a pénzügyi egyensúlytalanság generálása miatt, részben az alábbiak miatt károsan hat a termelésre.

A jelenlegi pénzváltórendszer eltorzítja, még a normális, kis ingadozású folyamatok mellett is, a gazdaságot, termelést, elsősorban a külfölddel kapcsolatos gazdasági tevékenységeket.

A jelenlegi pénzváltórendszer lehetővé teszi a 2000-es év körüli években lejátszódó dollár machinációhoz, (világ-devizaválsághoz) hasonló történéseket.

A jelenlegi pénzváltó rendszer többek között generálja a 2006 évben csúcsosodó magyar pénzügyi válsághoz, adósságörvényhez hasonló válságokat. Továbbá ezzel kapcsolatban: a jelenlegi pénzváltórendszer nem alkalmas arra, hogy általánosan (szinte mindenhol) bevezetésre kerüljön a közös pénz.

Mindezt tehát a pénzváltó rendszerről szóló fejezetben fogom kifejteni.

 Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

A hitelezés, az infláció, a pénzváltás (deviza-árfolyam) és más pénzügyi tényezők összefüggései. Elméleti rendszertényező. 

A hitelezési rendszer feladatai részben.

Kivételesen a lényeggel kezdem. A hitelezési rendszerrel kapcsolatban a következőket lehetne tenni. Egyfelől limitálni kellene jegybankok alapkamat változtatásának mértékét. Mondjuk 4%-os alapkamatig évi 2%-kal változtathatja a jegybank az alapkamatot, 4% felett 7%-ig évi 1%-kal változtathatja, 7% felett évi 0,5%-kal változtathatja. Ráadásul figyelembe kellene venni, hogy gazdasági fellendülés van vagy gazdasági pangás. Gazdasági fellendülésben az előző 5%-os határ lehet, mondjuk 6,5%, a 8%-os határ lehet 10%. Gazdasági pangásban az 5%-os határ, csak 4%, lehet a 8%-os határ csak 7% lehet. 

Továbbá limitálni kellene az állam-jegybank hitelfelvételének mértékét, maximumát.

Egyszerűbben: egy szigorú, (nemzetközi pénzügyi, kereskedelmi, szankcióval járó) eladósodási törvényre lenne szükség, amely, minden államra szinte kötelező.  Ezen felül az államok maguk is szankcionálhatnák felelőtlen pénzügyi politikát folytató vezetőket.

Továbbá limitálni kellene a jegybank évi maximális pénzkibocsátását.

A kereskedelmi bankok (pénzintézetek, hitelintézetek, stb.) hitelügyleteit is jelenleginél jobban kellene korlátozni. Itt van pl. a kötelező tartalékráta, amit alig használnak. Ezt gyakrabban erősebben, bátrabban (nagyobb változtatásokkal) kellene használni. Esetleg elő kellene írni a jegybanknak, hogy bizonyos esetekben bizonyos módón köteles alkalmazni.

A ker. bankok hirdetéseit, feltételadását is bizonyos fokig (a jelenleginél erősebben) szabályozni kellene. Pl. meg lehetne határozni, hogy egy évben hány milyen költségű hirdetést jelentethetnek meg. A hirdetések szövege is erősebb cenzúrát igényelne. Limitáltan elő lehetne írni a ker. bankoknak, hogy milyen arányban adhatnak nem beruházási hitelt. Vagy a maximális áruvásárlási hitel arányát. Vagy a minimális beruházási hitel arányát. A piaci kamatot, a betéti kamatot és a hitelkamatot, valamint a szolgáltatások díjait szabályozná a verseny, itt viszont fennáll a rejtett árkarter lehetősége. Ez azonban már egy másik rendszertényezőhöz tartozik.

A B/15/d ábrából kitűnik hogy az alacsony, optimális (pl. 3%-os) alapkamat szinte tökéletes lenne, ker. bankok (hitelintézetek) túlzott hasznát át lehetne irányítani, betétesek esetleges kárának (veszteségének) pótlására. Ennek egyik módja lehet, ha ker. bankok (hitelintézetek) piaci betétkamatát pl. adóztatással, limitálnák. Pl. nem lehet kevesebb, mint az infláció, plusz 1%. Vagy pl. ker. bankok piaci betétkamata, nem lehet kisebb, mint az alapkamat plusz 1%. Vagy limitálni lehetne piaci betétkamat és hitelkamat közötti maximális különbséget. A legpontosabb megoldás azonban ez: a visszafizetett betétnek a vásárlóérték megőrzése mellett az új összeg plusz 1,5%,  kell lenni.

Ugyanakkor kérdés: ki fizesse ki az inflációs emelkedést?

Alacsony kamatnál megnő hitelezés mértéke ill. annak veszélye. Ezt azonban már az előbb említett módszerekkel lehet szabályozni. Ugyanakkor az sem árt, ha a piac (valós gazdasági célú igényei) igényei a jelenleginél jobban beleszólnak a piaci kamatba, de főleg hitelezés mértékbe. Elméletileg arról van szó, hogy amennyiben a jelenleginél erősebben korlátozva lenne az állam, jegybank, a ker. bank, a spekulációs célú tőke, ill. ezek befolyása, akkor a szükségszerűen nagyobb teret kapna a gazdasági célú kereslet-kínálat. A jelenlegi rendszer duplán ellentmondásos. Egyfelől elméletileg hirdeti gazdasági célú kereslet-kínálat szinte kizárólagos érvényesülését, másfelől a jelenlegi rendszerben ez nem valósul meg. Ellenben, nem az objektív tényezők mérlegelése miatt nem valósul meg, hanem a spekulációs tőke, a banktőke (bankérdek) ill. a zavaros jegybank, állam túlzott beleszólása miatt.

Foglaljuk össze, nagyjából hogyan működhetne egy fejlettebb pénzügyi rendszer. 

 A bankszféra a jelenleginél erősebben lenne szabályozva.  Kialakulna a hitelek mértékének erősebb, de limitált behatárolása (kötelező tartalékráta, reklámok, feltételek, szabályozása ill. az előirt beruházási hitelarány) másfelől a piaci betétkamatok limitált szabályozása. Másfelől az állam, jegybank is erősebben lenne szabályozva. A jegybanki alapkamat szabályozása: az optimális érték körül ( 0,5-5%), a gazdasági helyzetet is figyelembe véve ( 0,5-4%, maximum 6%) lenne. A hitelezés mértékére is a jelenleginél fokozottabban ügyelne a jegybank. Továbbá ezek is szükségesek lennének.  A kötelező tartalékráta előirt használata a limitáltan. A pénzkibocsátás szabályozása limitáltan. Az állam, kormány hitelfelvételének és annak elköltésének limitált szabályozása. Továbbá kialakulna a megelőző módszer, már a rossz irányt is szankcionálnák.  Pl. ha nemzetgazdás alapértékei  egy kevéssel is túllépnék az optimális értékeket, akkor már jönne egy figyelmeztető szankció.

A pénzváltó rendszer egy lehetséges átalakítása röviden. Két hetes árfolyam. A két hetes árfolyam árfolyamváltozás behatárolása ( pl. 5%-ot kivételesen 2%-ot nem lépheti át) jegybank, ill. objektív körülmények igénye szerint. Az egy éves árfolyamváltozás (azonos irányú) behatárolása a kéthetes árfolyamváltozás szabályozásával. ( Pl. egy évben csak bizonyos számú 5%-os árfolyamváltozás lehet.) A szabályozásokba bevonni egy független nemzetközi szakmai testületet. Az árfolyamváltozásba bizonyos mértékig direkt be kellene kalkulálni, az inflációt és egyéb tényezőket.  Általános feladat pedig: a spekulációs célú pénzváltás és hitelezés csökkentése.

Mindez jó lenne, kellene, tehát jelenleg nincs.

Megjegyzem: valószínűleg, az itt leírttól eltérő, más, de a jelenleginél jobb rendszert is ki lehet találni.

Nevezzük ezt a pénzügyi szabályozást megelőző szabályozásnak, ill. nevezhetjük ezt, a megelőző rendszer kialakító feladatoknak.

Az alapkamat, és általában kamatok problémája röviden. Elöljáróban csak annyit jegyeznék, meg hogy hitelezési rendszer és az alapkamat mindennel összefügg, nem véletlen hogy több ábrán szó van erről. Pl. a B/15/a, B615/b, B/15/c B/15/d, B/0/1, B/ 0/2  B/0/3 ábrák, továbbá az inflációról szóló fejezet és ábrák, valamint más ábrák is foglakoznak e problémakörrel. Sajnos problémakör annyira szerteágazó, hogy több ábrából, több fejezetből kell összerakni. Ebben a tanulmányban, amely sűrített összefoglalás lenne, nem lehet a részletesen kielemezni e problémakört. A teljesség igénye szerint néhány vonatkozását kiragadnám.

Néhány mondat a jegybanki üzletelés és lehetséges károkozás nagyságrendjéről.

A példa egy Magyarországhoz hasonló ország (10milliós népesség, stb.), ha hasonló monetáris politikát (nem visszafogott, nem óvatos) folytat, mint az MNB 2000-es években. Egy hét alatt mondjuk átlagosan heti 300 milliárd Ft az összes üzleti (hitelügyletek, banki forgalom, intervenciók, stb.) akció értéke. Tételezzük fel hogy ennek csak 2%-hibás, olyan ami nemzetnek kárt okoz. Tehát 98%-ban rendben van az állam jegybank működése. Ez a 2%-os veszteség  egy kisebb tételnél elfogadható, elnézhető arány. Mi van, ha ilyen volumenű üzletről van szó. Egy évben ez 320 milliárd Ft a veszteség, ami egy főre vetítve (10milliós népességnél) 32.000 Ft. Tíz év alatt ez 320.000 Ft. Tehát a jelentéktelenül hibás jegybanki üzletelés tíz év alatt ekkora veszteséget okozhat. Természetesen, ha ez a hibaszázalék 4%, akkor ez már tíz év alatt 640.000 Ft veszteséget jelent, minden állampolgárra kivetítve. Ebben még nincs benne a korrupt bürokratikus, protekciós, nem hatékony állam (egészségügy, oktatás, stb.) károkozása. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem piskóta összegekről van szó.

Egy másik előzetes gondolatsor.

A felületes logikus gondolkodó azt gondolná, hogy valójában hitelügyleteknek két szereplője van hiteladó (hitelező) és hitelfelvevő. Ha bank is benne van ebben a hitelüzletben, akkor bank, hol mint hiteladó, hol mint hitelfelvevő jelenik meg. Tehát marad a két oldal. Ráadásul bank nem más, mint egy közvetítő hiteladók és hitelfelvevők között.  Valójában azzal, hogy van egy profi hitelközvetítő közeg, a bank (minden hitelintézet) amely közegen hitelügyletek döntő többsége áthalad, megváltozik ez az egyszerű felállás. Kialakul a betéti oldal és hiteladási oldal. Ahhoz hogy hitelügyletek nemzetgazdasági működését, szerepét megértsük, banki szempontból kell a hitelezést elemezni.

A legfontosabb a bizalom – gyakran hallani ezt a gondolatot. Ez is gyakori: jaj csak nem veszítse el az ország a külföldi befektetők bizalmát. Mire gondolhat a kijelentő? Ha van bizalom, akkor mindig lesz hitelező, tehát mindig lesz pénzforrás, vagyis addig baj nem lehet.

 (Eleve értelmetlen a kijelentés, ha arra gondolunk, hogy manapság minden pénz szinte kötelezően bemegy, átmegy a bakszektoron. Valójában az a kérdés, hogy az emberek mennyire élnek költekeznek, hedonista módón. Valamivel kevesebbet fogyasztok, mint amennyit a pénzem enged, vagyis megtakarítok. Persze csak akkor, ha a megtakarított pénzem vásárlóértéke megmarad, sőt egy kicsit növekszik. Illetve az önfejlesztésre is félreteszek. Ha így gondolkodnak az emberek ( a  körülmények is passzolnak ehhez a gondolkodáshoz), akkor nincs baj a hitelforrással. Aki pedig eladósodik, felelőtlenül költekezik, az ne kapjon hitelt. Szóval akárhonnan nézem, én nem értem ezt a kijelentést: jaj csak befektetők bizalma megmaradjon.)   

 A bizalom csak a hitelezés pilótajátékának egy eleme, és maga a pilótajáték jelleg is csak egy eleme a hitelezésnek. Még ker. bankok sem működnének igazán nyereségesen, ha csak betéti oldalra és ezen belül a sajátos pilótajátékra, és bizalomra építenék a tevékenységüket. A másik tényező magas kamat, ill. ezáltal a hitelezők csábítása, ami továbbnöveli a pilótajáték lehetőségét, de kockázatát is. A pilótajátékban csak az, az üzlet, hogy mivel mindig van hitelező, és  folyamatos, jelentős összegű a hitelezés,  bizonyos mennyiségű pénzt ( profitot) ki lehet vonni úgy, hogy az látszólag nem okoz veszteséget senkinek. Először is ebből csak bizonyos összeget lehet kivonni, mert nagy kivonásnál összeomlik a pilótajáték. Másodszor ez legális banki pilótajáték csak látszólag veszteségmentes. Megint hivatkoznék a vagy-vagy elosztás törvényére, ill. arra, hogy a valós veszteség szétoszlik, és részben rejtett utakon jelenik meg. (Továbbá hivatkozhatnék „a visszafizetett hitel még nem egyensúly” igazságra. Az egyensúlytalanság pedig kárt okoz.) A gazdaságban az sem ritka, hogy közvetlen szereplőket nem éri kár ellenben azokat szereplőket éri kár, akiknek látszólag semmi köze az egészhez.  Részben megjelenik konkrét formában, pontosabban: az előforduló bankcsődök formájában. A bankcsőd, ha egyszerre sok betétes, egyébként jogosan ki akarja venni pénzét. A bankcsőd tehát a tisztességes emberek (betétesek) megkárosítása. Végül is egy károkozás megjelenhet úgy is, hogy  egy veszélyes bizonytalan helyzet áll elő. Pl. 10 hídból kiveszik az értékes építőanyagot. Lehet, hogy ezt a kivételt a törvény legálisan biztosítja az építtetőnek ettől még ez károkozás. Lehet, hogy csak egy híd dől össze, akkor csak ekkora kár? Vagy egy híd sem dől össze, akkor nincs kár? A jog, és az erkölcs is  ismeri a veszélyeztetés károkozását is. A bankcsőd károkozása tehát egyfajta veszélyeztetési károkozás, ami összefügg a kamatkockázattal. Jogilag megint csúsztatások vannak. Egyfelől az egy másik eset, ha azt mondják betétesnek: nézze ez a betét (befektetés) magas kamatot ígér, de ebben benne van az, hogy akár kamatok, akár az alapösszeg elveszhet. A gyenge minőségű hidra kiírják: híd veszélyes mindenki saját felelősségére kockáztat. Megint más eset, ha egy betétes kénytelen bankba tenni pénzét (otthon értékét vesztené), mást nem vár, mint azt hogy pénzének vásárlóértéke megmaradjon és ennek ellenére, előfordulhat, hogy a bankcsőd miatt elveszik a pénze, vagy annak egy része. Ebben az esetben: nincs igazán jó híd, még a „biztonságos” hidak is veszélyesek.

A pilótajáték jelleget így is meg lehet fogalmazni: ker. banknak rövid távú tartozása (betétesek felé) folyamatosan több, mint a rövid távú követelése (hitelfelvevőktől). Vagyis a ker. bankok egy állandó eladósodott helyzetben vannak. Ha egy cég, állam stb. eladósodott helyzetben van, akkor azt jegyzik, szankcionálják. A ker. banknál ez nem számít.

Ráadásul az igazi tetemes haszon a két oldal, a betétgyűjtési oldal és hitelezési oldal összekapcsolásból jön össze. A hitelezési oldal haszna, a kamathaszon. Tripla a haszon, ha betéteket nem egyszerűen átalakítják, átirányítják hitelekké, hanem bevetik a pilótajáték jelleget, vagyis több hitelt adnak ki, mint amennyi betét bejön. Ezt a jelenlegi jogi és pénzügyi rendszer egyedül a ker. bankoknak biztosítja. A károkozásról már beszéltem.

Tehát az kijelentés hogy „csak bizalom legyen meg”, duplán  téves, ellenben triplán téves, ha ezt jegybankokkal kapcsolatban emlegetik. A jegybank, főleg egy kis állam jegybankja (egy kis jegybank) sok tekintetben azonos, de sok tekintetben más, mint egy ker. bank. Egyfelől a jegybanknak mások jogi működési feltételei szabályai. Másfelől az állam jegybank nemcsak ( főleg) hitelközvetítő, mint a ker. bank hanem végfelhasználó, mert az állam termelő szolgáltató. Nem mindegy, hogy egy szereplő a hitelügylet végén áll, vagy közvetít. A jegybankot nem szabad úgy kezelni, mint egy más átlagos bankot.

„A magas alapkamat ( betéti kamat, hitelkamat) csökkenti az inflációt” elmélet, gyakorlat elemzése.

Aki nem akarja végigolvasni, annak előre összefoglalom.

Az inflációt csökkenti, ha csökken a forgalomba levő pénz. A megtakarítások növekednek, a hitelek csökkennek.  Ez sem igaz teljesen, mert a hirtelen pénzhiányos állapot is okozhat inflációt. Másrészt azért sem teljesen igaz, mert jelentős tényező a bankok hitel-transzformációs képessége. Ha az adott országban erős bankok hitel-transzformációs képessége, akkor a növekvő betéteket szinte teljesen hitellé alakítják át, tehát nem fog csökkenni a forgalomba levő pénz. Lehet, hogy ez az elmélet nem vette figyelembe a hitel-transzformációt ill. annak különbségét? Fogadjuk el azonban, hogy  magas alapkamattal, csökken a forgalomba levő pénz.  

Ennek csak egy baja van, ott van a magas alapkamat, ami egy sereg problémát okoz.  

Egyelőre, az elemzés miatt induljunk ki abból, hogy az állam kormány nem pazarló, nem korrupt stb., viszonylag hatékonyan gazdálkodik, mégis más okok miatt kialakul az infláció.

Abból is kiindulhatunk, hogy egyszerűen mi a hatása kamatemelésnek, a túlzottan magas alapkamatnak.

 Sajnos magyar jegybank, ezt az elméletet (a magas alapkamat csökkenti az inflációt) komolyan vette. A különböző ábrákon ez a téma is körül van járva.

Itt és most, a teljesség igénye nélkül megint körüljárom  A magas kamatra, megnő betéti kedv. Sok külföldi betétes (befektető) jelenik, meg ami a hazai pénz felértékelődését (árfolyamcsökkenést) okozza. A túlzottan felértékelt pénz, legalább ugyanolyan káros, mint leértékelt pénz. Itt megint ki kell térni egy általános orbitális tévedésre: általában az emberek azt gondolják, hogy az erős pénz, (az erős forint) jó. Egy frászt jó, igaz a gyenge sem jó, az optimális a jó. Szerintem egyszerűen azért gondolják ezt, mert általában minden jó, ami erős. Szóval ilyen színvonalon vagyunk. Legalább helyes megnevezéseket kellene kitalálni, mint pl.: kövér a forint, sovány a forint, izmos, egészséges (nem kövér, nem sovány) a forint. A kövérség éppen olyan egészségtelen, mint a soványság. Vagy, pl.: drága a forint, olcsó a forint, megfelelő értékű a forint. A drága éppen olyan rossz, mint az olcsó.

A felértékelt pénzzel csökken az import termékek ára, ami alacsonyabb árszínvonalat jelent tehát ebben a szakaszban csökken az infláció, ill. annak lehetősége. A kelleténél olcsóbb import termék által egyfelől felborul a külkereskedelmi egyensúly. Ez elvileg jó is lehet, bár becstelen, mert áron alul kapjuk az import terméket. Igaz ez esetben külföld is károsul, de ebből is az derül ki, hogy a pénzátváltási rendszer igazságtalan. (A szerepek felcserélődhetnek, a magyarok lehetnek a károsult külföldiek.) Ugyanakkor ezzel egy időben elindulnak hazai károsodási és eladósodási folyamatok. A hazai cégek nem bírják versenyt az export cégek árai túl drágák lesznek, ezért visszaesik a forgalmuk. A turizmus bevétele visszaesik, a magyarok külföldön költik el a megtakarításaikat. A vállalatok helyzete romlik, ezért hitelt vesznek fel. A lakosság túlfogyasztása lehetséges, amit fokoznak az áruvásárlási hitelek. Miért fokozódnak az áruvásárlási hitelek? A bankok betéti oldala megnő, a bankok érdeke, hogy növeljék a hiteloldalt és ez legkönnyebben az áruvásárlási hitellel történik. Ráadásul a hiteleket reklámmal, és kedvező feltételekkel növelik. A hazai hitelfelvétel tehát egyfelől nő. Ugyanakkor más okok miatt csökken. A hitelkamat a magas alapkamat miatt drága lesz. A jövedelmek vásárlóértéke a külföld felé még jó, nem kell hitel. Vannak tehát a hitelezést növelő és vannak (ez egy kicsit több) a hitelezést csökkentő elemek. Mindez összességében valamennyivel csökkenti az inflációt, de árt magyar gazdaságnak. Azt is figyelembe kell venni, hogy főleg beruházási hitelek esnek vissza, ami hosszabb távon termelés csökkenést jelent. A magyar vállalatok verseny-képesség csökkenése is árt a gazdaságnak.

Térjünk azonban vissza a kezdethez. A magas kamat miatt jönnek külföldi befektetések (betétek).  Nos, ezeket, a betéteket kamatostul vissza kell fizetni. Ugyanakkor nőnek belföldi betétek ezeket is kamatostul vissza kell fizetni. A megnőtt belföldi betétek is egyfelől közvetlenül csökkentenék a forgalomba levő pénzt, hiszen az emberek pénze a bankban van. Másfelől bankok ezeket, a pénzeket is igyekeznek hitellé alakítani, és ez részben sikerül is nekik. (Magas bankok hitel-transzformációs képessége.) Az infláció megint csak kevéssel csökken.

A következő lehetőség elvileg megmarad: a jegybank, mint egy bank a hiteleket megforgatja, mint egy ker. bank és ebből fizeti vissza kamatos összegeket. Csakhogy az előbb már megállapítottuk hogy jegybank lehetőségei korlátozottabbak. Pl. ker. bankra, ha több a tartozása, mint (ez egyfajta pilótajáték) eladósodása, nem szól rá senki. A jegybankra rászólnak. A jegybank sokkal korlátozottabban játszhatja pilótajátékot, mint a ker. bank. A jegybank egyszerűen megtarthatja hitelösszeget, ebből azonban nem lesz visszafizetés. A jegybank nem tudja azt fenntartani, hogy állandóan több hitel jöjjön be, mint amennyi visszafizetés, vagy csak további kamatemeléssel tudja ezt megvalósítani. A lényeg az, hogy a külföldi hiteleket előbb utóbb a hazai gazdaságnak, a magas kamattal vissza kell fizetni. Ekkor megfordul a kocka. A hazai pénz leértékelődik, sőt túlságosan leértékelődik. Ez két szempontból káros. A túlzottan leértékelt pénz is káros. A fenti folyamat ellentéte alakul ki és valószínű a folyamat túlfutása is.  Megismétlem: van egy optimális árfolyam, és minden eltérés ettől káros. Ugyanakkor a leértékelődés azt jelenti, hogy több pénz kell visszafizetni. Főleg akkor van baj, ha a hazai hitelfelvevőnek (államnak, állampolgárnak cégnek) külföldi pénzben kell a tartozását visszafizetni.

Mivel magas a kamat, a hazai hitelfelvevők, bár hitelek mértéke valamivel kisebb, de mégis eladósodik.

Az átlagos eladósodás ugyanis hitel mértékének és a kamat szorzatával arányos. Ez szorzat pedig magasabb lesz, mint alacsony alapkamatnál. Ebben helyzetben jön az létre, hogy a rejtett módon a károk szétoszlásával azok hazai szereplők is károsodnak akik igen kismértékben vesznek részt a hitügyletekben.

Eddig az állam kormány elméletileg nem vett részt a folyamatban. Tehát a magas kamat az államtól, kormánytól függetlenül összességében káros.

Most nézzük ezt a variációt: az infláció azért alakul ki mert a viszonylag magas adót az állam elpazarolja. Az állam (a kormány) adót emel, az állam állami árakat emel, az állam állami jövedelmeket emel, ezek mind inflációgerjesztők. A deficitjét az ilyen állam két módón kezelheti? Vagy adót emel, vagy hiteleket vesz fel, illetve mindkettőt egyszerre. Mindkét módszer rossz, ill. eleve az eladósodás, a túlzottan nagy negatív hitelegyenleg rossz.

Itt meg kell jegyezni általában magángazdaság és az állam együttesen alakítja ki az inflációt. Ebben az esetben azt is gondolhatnánk, hogy korrupt, bürokratikus, rossz hatékonyságú államot, a magas kamat visszariasztja a további hitelfelvételtől. Azonban, az ilyen államot ez nem tarja vissza, sem a további hitelfelvételtől, sem az adóemeléstől. A magas alapkamat tehát ebben a helyzetben még károsabb, mint normális helyzetben, normális állam esetén. Az állam még jobban eladósodik még inkább adót emel, árat emel, stb.

 Általában, a tartozását, az állam, kormány az adókból fizeti vissza. Tehát végső soron tisztességes dolgozók adófizetők faragnak rá, ha betétesek, akkor kevésbé, ha nincs betétjük, akkor jobban.

Meg kell említeni még egy infláció növelő hatását a magas kamatnak. A magas kamat magas betéti kamatot okoz.  Ez az árakat, jövedelmeket a profitot magasra állítja, hiszen vállalatok emberek úgy gondolkodnak hogy munkával, csak az profit éri meg, ami jóval magasabb mint munka nélkül szerzett kamatjövedelem. Ez is egy olyan tényező, ami arra hat, hogy az inflációt kevéssé  csökkenti a magas kamat. Sőt ki merem jelenteni következőt. Ha egy normális egyensúlyban levő gazdaságban ( inflációs stratégiájú gazdaságban )  ok nélkül felemelik a jegybanki alapkamatot akkor az hosszabb távon  inflációt okozhat. Ez pedig olyan, mint más, állam által keltett infláció.

Meg kell említeni még azt az ellentmondást is, hogy egyéb okokból pangó (infláció eladósodás, pazarló állam) gazdaságban különösen nagy kárt okoz beruházási hitelek csökkenése. Márpedig a magas alapkamat és hitelkamat elsősorban beruházási hiteleket csökkenti.

Még ezt is meg lehet jegyezni: az inflációcsökkentésnek vannak valóban hatékony módszerei, tehát erre nincs szükség.

A következő lényeges megjegyzés: az hogy az itt leírtak igazát (gyakorlati realitását) tisztán bizonyítja a 2006-ban kiderült magyar eladósodás. Mi is történt röviden: valamennyire csökkent (a szegényebbek, ill. középréteg, lakosság többsége fogyasztói kosarának szempontjából kevéssé) és átmenetileg  (2006-ban már újra emelkedik) az infláció. Emellett a többi rendszerváltó országhoz képest kialakult egy alacsonyabb a termelés, és súlyos eladósodás. A hazai pénz, a leírtak szerint először (túlzottan) felértékelődött, azután leértékelődött. Pontosabban ilyen helyzetben egy ideig hektikus az árfolyam, de  a leértékelődés végül elkerülhetetlen. Magyarországon tehát szinte maradéktalanul bekövetkezet az, amit az előző elméleti fejtegetés bizonygat. Talán, ez nem véletlen.

Válasszuk szét a problémákat. A pazarló korrupt állam, nem hatékony állam, egy problémakör. Az infláció egy másik problémakör.  Az alapkamat nagyság és annak hatása pl. az inflációra egy harmadik problémakör.

Itt ez utóbbiról van szó, és végső soron kijelenthető. A túlzott alapkamat emelés (túlzottan magas alapkamat) minden helyzetben káros. Ha magas az infláció, akkor lehet, hogy kissé, átmenetileg csökkenti az inflációt, de eközben gazdasági károkat okoz, és eladósodáshoz vezet. Ez akkor is létrejön, ha normális az állam, fokozottabban létrejön, ha pazarló, korrupt, nem hatékony az állam.

Az hogy van egy ilyen elmélet: a magas kamat csökkenti az inflációt, ráadásul ezt alkalmazzák is, azt jelzi, hogy jelenlegi pénzügyi rendszer zavaros és főleg logikátlan.

A pénzváltás és hitelezés közvetlen összefüggései.

Megint egy kis kategorizálás.

 Az, hogy hitelezés előtt, közben után változhat az árfolyam rendkívül bonyolulttá és igazságtalanná teszi elsősorban a hitelezést és a pénzváltást is. Sajnos itt olyan bonyolult folyamatok játszódnak le, ami külön könyvet érdemelne, a részletes elemzésre ezért nincs mód. Néhány lényeges momentumot azért vázolnák.

Először is kezdjük a lényeggel. Maga pénzváltás az árfolyamváltozás teszi rendkívül bonyolulttá és igazságtalanná a hitelezést. Ha nincs pénzváltás, árfolyamváltozás, vagy ez az árfolyamváltozás egyenletesebb, kiszámíthatóbb akkor sokkal egyszerűbb igazságosabb folyamatok játszódnak le.

Az eladósodott szereplő (hitelfelvevő) általában kiszolgáltatott helyzetbe kerül és károsodik. Az eladósodott szereplő általában gyenge szereplő. Gyenge szereplő pl. a kis-befektető, egy kis ország állam jegybankja. Szóval, ha ezek eladósodnak, akkor duplájára nő annak valószínűsége, hogy károsodnak, ill. a károsodás is jelentősen nőhet. A kis ország állama, jegybankja azért gyenge szereplő, mert korlátozottak a lehetőségei.

A nagybefektető, (a pénzpiac is nagybefektető), amely több lábon áll, amely képes több variációs hiteltervet elkészíteni, valószínűleg hasznosul, éppen az előbb említett gyenge szereplők rovására. A bank egyben nagybefektető, egyben ügyintéző lebonyolító. A bank általában hosszabb távon mindig jól jár, ez  a szerencsejátéknál is törvény.

A rendszer egyébként azért is igazságtalan, mert maga a hitelezés által is változhat az árfolyam, és ez össze vissza bekavar.

Kategorizáljunk.

Az árfolyamváltozás (le, felértékelődés) magától hitelezéstől változik, vagy más okból változik.

Az árfolyam változhat hitelezés előtt és közben.

Minden hitelezésnek két nagy folyamata van a hitelezés és visszafizetés.

A visszafizetés nagyjából tükörképe hiteladásnak. Az egyszerűség kedvéért vegyük azt a példát, hogy valaki egy évre ad hitelt és azt egy év után kamatostul visszaveszi. Ebben az egyszerű példában nyilvánvaló az ellentétes folyamat. (Ezenkívül sokféle variáció lehet.) Makrogazdasági szempontból viszont a következő kategóriák vannak. Időszak, amikor a hiteladás (hitelfelvétel) növekszik, dominál. Időszak, amikor a visszafizetés növekszik, dominál.  Időszak, amikor a kettő szinte egyenlően növekszik. Időszak, amikor a kettő szinte egyenlően csökken. Aztán vannak különböző stagnáló időszakok.

Ami még fontos: amikor hiteladásról van szó akkor ez alatt a hiteladás növekedése értendő. Másfelől van hiteladás csökkenése. Ez egy ellenkező folyamat.

Nagyon sokféle hitel van. Hazai szereplő (magyar) ad hitelt hazai szereplőnek (ügyfélnek) hazai pénzben (Ft-ban). Hazai szereplő ad hitelt hazai szereplőnek devizában (pl. euróban). Hazai szereplő ad, hazai pénzben (pl. Ft-ban) hitelt külföldi szereplőnek. Hazai szereplő ad hitelt devizában (pl. euróban) külföldi szereplőnek.  Mindenek persze lehet a fordítottja, vagyis a külföldi ad hitelt hazai szereplőnek, ugyanilyen módokon. Ez általában és nagyjából a fordítottja ez előzőnek. A két nagy kategória tehát hazai szereplő ad hitelt külföldinek, ekkor a külföldi fizeti vissza, vagy külföldi szereplő ad hitelt hazai szereplőnek.  

A hazai szereplő általában hazai pénzben kénytelen vásárolni, fogyasztani és hazai pénzben kapja a jövedelmét (ebből fizeti vissza hitelt). A külföldi szereplő általában külföldi pénzben vásárol (neki az a hazai), és külföldi pénzben kapja jövedelemét. Azonban ez sem mindig igaz, más variációk is lehetnek.

Továbbá a szereplők lehetnek magánszemélyek, vállalatok (magángazdaság) állam, kormány, állam jegybank. Továbbá lehetséges bank általi hitelezés, mikor bank saját tőkéjéből hitelez. És van bankok közötti hitelezés is.

Továbbá megkülönböztethetünk gyenge kiszolgáltatott szereplőt (eladósodott, korlátozott, kisszereplő), vagy erős, több lábon álló, szereplőt (nagytőke, pénztőke, nagybefektető, pénzpiaci cég).  

Ehhez még a következő megjegyzést tenném. Ahhoz hogy a hazai szereplő devizában adjon hitelt, devizakészletének kell lennie. Ezt a devizakészletet azonban meg kell szerezni. Ez a megszerzés általában úgy történik, hogy a hazai pénzkészletét, vagy az otthonit, vagy a bankban levőt átváltja devizára. Ezen átváltás közben is változik a pénzpiac átmeneti pénzkészlete és változik az árfolyam. A külföld felé  hitelezése, ill.  a külföldi pénz hitelezése tehát általában mindig átváltással jár de ez az átváltás lehet előzetes, és a hitellel egyidejű. Egyébként ez nemcsak a hitelezésre áll, hanem a külkereskedelmi folyamatokra is.

Így tehát megkülönbözethetünk: előzetes átváltásos hitelezést és azonnali átváltásos hitelezést.

Itt van még egy megjegyzés, ill. csoportosítás. Miért szereznek devizakészletet a szereplők. Azért mert később ebből akarnak hitelezni. Azért mert később ebből akarnak vásárolni külföldről. Azért mert ezt jobb, biztonságosabb befektetésnek találják. Spekulációs célú átváltások miatt. 

Itt jön egy nagyon lényeges kategória: A hiteladó hazai pénzben kapja vissza a hitelét ( hazai-pénz alapú hitelt ad) vagy külföldi pénzben ( külföldi-pénz alapú hitelt ad).  Ez azért fontos, mert nem mindegy hogy kinek kell a pénz átváltania. Az árfolyamváltozás ugyanis elsősorban azt érinti, aki átváltja pénzt.

A kategóriát tehát így is nevezhetjük: a hazai szereplőnek kell átváltania pénzt vagy a külföldi szereplőnek, kell átváltani a pénzt.

Illetve másik két kategória: hitelek (gazdasági célú hitelek, ill. pénzpiacon keresztüli), melyekben át kell váltani pénzt, és ez ki is derül. Vagy hitelek (befektetési célú, spekulációs célú, ill. pénzpiacon kívüli) hitelek ahol nem kell átváltani a pénzt, ill. az nem derül ki. 

Továbbá mindez, amit eddig felsoroltam lehetséges pénzpiacon kívüli (ker. bankon kívüli) közvetlen hitelezés. És lehet pénzpiacon keresztüli hitelezés.

Továbbá van valós gazdaságú célú hitelezés, van normál megtakarítású, befektetésű hitelezés, és van spekulációs célú hitelezés.

 Már felsorolásból is látszik hogy, nem egy egyszerű dologról van szó, ezért a részletes elemzésre nincs mód.

Egyirányú folyamatok. A pénzpiac átmeneti hazai pénzkészlete (pl. Ft készlete) nő, deviza készlete ( pl. euró) csökken, a Ft leértékelődik az euró viszonylag, felértékelődik.

Ha olyan időszak van, hogy nagy összeggel ( pl. sokan váltanak nagy összegű eurót) nő, a hazai szereplők  devizakészlete. Ez kerülhet az otthoni vagy banki ügyfél készletbe. Ha olyan időszak van, hogy nagy összeggel csökken külföldiek Ft készlete. Ha olyan időszak van, hogy nagy összeggel nő a hazai szereplők külföld felé adott gazdasági célú hitele. Ha olyan időszak van, hogy hazai szereplők hitel-visszafizetése nagy összeggel nő ( a visszafizetés időszaka jött el).

Mindez akkor, ha ezeknek ez ellenkezője, fordítottja kevésbé változik, nem változik, vagy ellenkező irányban változik.

A pénzpiac átmeneti hazai pénzkészlete (pl. Ft készlete) csökken, devizakészlete ( pl. euró készlete ) nő, a Ft felértékelődik, az euró viszonylag leértékelődik.

Ha olyan időszak van, hogy nagy összeggel csökken hazai szereplők devizakészlete (pl., sokan váltanak euróból Ft-ot). Ha olyan időszak van, hogy nagy összeggel nő a külföldiek Ft készlete. Ha olyan időszak van hogy nagy összeggel nő a külföldiek gazdasági célú hiteladása (magyar szereplők hitelfelvétele). Ha olyan időszak van hogy nagy összeggel nő a külföldre adott hitelek visszafizetése. Mindez akkor, ha az ellenkező, fordított folyamatok, kevésbé változnak, nem változnak, ellenkező irányban változnak.

Egy jellemző folyamat.

Adva van egy (vagy sok) külföldi gazdasági célú szereplő befektető, akinek van jelentős befektetésre szánt pénze. Ha van ilyen pénze, akkor már nem lehet gyenge kiszolgáltatott szereplő. Van egy kis és rosszul gazdálkodó ország, amelyben felemelik jó magasra az alapkamatot (pl. 11%-ra) ezáltal befektetési (betéti) kamat is jó magas lesz. Ugyanakkor ennél alacsonyabb az euró kamata pl. 6%.   A hitelkamatokat is figyelembe kell venni. Mondjuk a Ft hitelkamata legyen 16% az euró hitelkamata legyen 10%.  Pontosabban a magyar hitel-felvevők ekkora kamat mellett kapnak euróban hitelt.

Az erős befektető elsősorban kamatot mérlegeli, tehát ráharap. Ugyanakkor a biztonságot, a visszafizetést is mérlegeli. Mondjuk, ezt jónak ítéli meg. Továbbá mérlegeli, hogy mi fog történni az árfolyammal, hiszen arra számít, hogy nemcsak ő, de mások is befektetnek. Továbbá mérlegeli azt, hogy mi történhet a visszafizetéskor. Ezután találni kell valakit (sokakat) aki tőle magas kamatú hitelt vesz fel. A bankoknak érdekük, hogy hitelt közvetítsenek, tehát keresnek (hirdetnek) és fognak találni. Egyébként is egy gyenge országban mindig szép számmal akad olyan, aki magas kamatú hitelt vesz fel. Az ilyen szereplő valószínűleg gyenge és kiszolgáltatott szereplő. A hitelfelvevőnek is mérlegelni kellene, hogy mi történhet az árfolyammal, de nem nagyon van lehetősége a mérlegelésre. A hitelügylet megvalósul.

Ekkor az árfolyam mondjuk 250Ft - 1euró.

A példában a belföldi árak, jövedelmek nem változnak.  Kétféleképpen jöhet létre az ügylet. Vagy azt mondja hiteladó, hogy adok 1 eurót és egy év múlva 1,1 eurót kérek vissza. Ez részéről nem jár átváltással, őt ebben az esetben nem érinti  az árfolyamváltozás. Vagy azt mondja, hogy adok 250 Ft-ot és 1 év múlva, visszakérek  275 Ft-ot. Ez részéről két átváltással jár. A hitelfelvevőnek pont fordítva, ha devizában kapja hitelt, akkor az általában két átváltással jár, de eggyel mindenképpen. A hitelező tudja, hogyha sokan hiteleznek, akkor a Ft először felértékelődik. Pl. 240Ft lesz 1euró. Ha egy év múlva 240 Ft lesz az árfolyam akkor 275 Ft-ért 1,15 eurót kap visszaváltás után.  Viszont, ha visszafizetéskor a Ft leértékelődik pl. 260 Ft lesz 1euró, akkor „csak” 1, 06 eurót kap visszaváltás után. Azt is mérlegeli, hogy mi van ha nem most hitelez, hanem felértékelődés után. Ekkor már nem érdemes neki Ft-ban hitelezni ( pl. Ft alapú értékpapírt vásárolni), mert 1 euróért, csak 240Ft-ot kap és ennek a kamatos összege kevesebb, mint 250Ft kamatos összege. Euróban viszont érdemes neki hitelezni.    

Mindent mérlegel, és valószínűleg jól mérlegel. Azt is jól mérlegeli, hogy leértékelődés vagy felértékelődés várható, és e szerint változtatja hitelt.  Általában a hitelnyújtó van előnyösebb diktáló helyzetben és a hitel-felvevő, pláne eldósodott helyzetben kiszolgáltatott helyzetben van. A bank is mindenképpen jól jár. A két extra nyereséget valakinek ki kell fizetnie.

Eközben (ugyanilyen változások mellett) a hitelfelvevő hogy jár?  Nézzük az alapkamat-emelést és felértékelődést. A kezdet, az hogy 1 eurót kap hitelbe (ekkor még 250 Ft),  de lehet, hogy mikor ezt átváltja forint vásárlás miatt, már csak 240 Ft-ot kap. Az igaz hogy ebben az estben legkisebb a viszonylagos kára mert 1,1 eurót kell visszafizetnie, amely 264 Ft-ból jön ki.

Vagy nem euróban kapja hitelt, hanem 250Ft-ot kap, és akkor 16% mellett vissza kell neki fizetnie 290 Ft-ot. Ha Ft-ba kapja a hitelt, akkor nem számít a leértékelődés, felértékelődés viszont a magas kamat számít. Nézzük a leértékelődést. Ha euróban kapja pénzt, akkor visszafizetésnél (ha  260-ra emelkedik az árfolyam), a  visszafizetendő 1,1 euró neki 286 Ft-ba kerül, ennyi jövedelemből jön ki.

Ha akkor venne fel euró hitelt, amikor az árfolyam 240Ft lesz, akkor rosszul jár mert csak 240 Ft-ért tud vásárolni. Egyébként nincs nagyon módja mérlegelni.

Ebből az egészből mi a tanulság egyfelől láthatjuk, hogy a hitelfelvevő mindenképpen ráfarag, magas kamatnál. A hiteladó és felvevő ebben a jellemző felállásban nincs egy súlycsoportban. Másrészt azt láthatjuk, hogy a különböző árfolyamváltozások össze-vissza kavarják, bonyolítják a hitelezés amúgy sem egyszerű folyamatát.

Látszólag a hitelfelvétel (hiteladás) és visszafizetés egyensúlyban van, stabilizálja az árfolyamot. Viszont a visszafizetés kamatos, magasabb már ezért is felbomlik az árfolyam. Ugyanakkor az is gyakori, hogy az eladósodás miatt csökken a hiteladás, viszont a visszafizetés éppen nő. Ekkor duplán értékelődik le a hazai pénz.   Ekkor jön létre az adósságörvény. Ráadásul ebbe az egészbe beleszól a külkereskedelmi ( export import, A. oldal B. oldal csökkenése növekedése) folyamat. Az árfolyamváltozáson keresztül az egész gazdaság minden része ( termelés, hitelezés, stb.) össze-vissza mozog. Kétségtelen vannak kiegyensúlyozó, ellensúlyozó folyamatok is. Az állandó, fölösleges mozgás azonban tagadhatatlan. Minden pénzváltás, de főleg jelenlegi pénzváltórendszer zavaros túlbonyolított igazságtalan rendszer.  

Kiegészítések az eladósodáshoz.

A tripla, sőt négyszeres adósságörvény (adósságcsapda).

Milyenek az örvényszerű jelenségek? Az örvényszerű jelenségek jellemzője, az hogy egy bizonyos határ után a folyamat felerősödik, elragad, és szinte visszafordíthatatlan lesz. Ráadásul ezt a határt nem is könnyű érzékelni, hiszen csak a határ túllépése után változik a folyamat exponenciálisan.

A jelenlegi pénzügyi rendszerben az adósságörvény a következő folyamatokból áll. Egyfelől az eladósodott szereplő egyre magasabb hitelkamatokra kap hitelt. Vagyis aki eladósodik és abból újabb hitelekkel, akar kimászni, az egyre rosszabb helyzetbe kerül, végül is egyfajta csapdaszerű helyzetbe kerül. Ez a folyamat talán igazságosnak és logikusnak mondható. Aki meggondolatlan, aki nem a munkájára épít, az megérdemli a sorsát.

Itt jegyzem meg hogy eladósodás alatt egy olyan mértékű hitel-visszafizetést értek, amely a visszafizetőnek komoly nehézséget jelent, vagy nem tudja, vagy csak komoly életszínvonal-romlás, és az alulfizettet munka jelentős növekedésével tudja visszafizetni a hitelt.

A másik folyamat a jelenlegi pénzváltó rendszerből ered, és azokat érinti, akik külföldi pénzben vesznek fel hitelt. Az csapda, hogyha leértékelődik a pénz akkor több pénzt kell visszafizetni. Tehát az ilyen szereplőknek felértékelt állapotban kell tartani a pénzt. Ez önmagában sem jó. Ráadásul a gyenge szereplő a csak újabb hitelekkel tudja felértékelt állapotba tartani a pénzt, ez pedig együtt jár az eladósodás növekedésével. Az összeomlás veszélye is egyre nő.  Egyes államok, nemzetgazdaságok olyan szereplők, akiknek jelentős az ilyen hitelfelvételük. Persze lehet ilyen szereplő, magánember és vállalkozás is.

A hitelfelvétel miért okoz felértékelődést? Az eladódódás előtt jelentős  külföldi hitelt vesz fel, általában magas kamatra. A külföldi pénzt muszáj átváltani, mert a  termelés, fogyasztás hazai pénzben fog történni. Ezáltal a jelenlegi pénzváltó rendszerben a hazai pénz felértékelődik, hiszen sok devizát váltanak hazai pénzre. Szinte lényegtelen hogy ki váltja át, maga a hitelező, vagy a közvetítő, vagy a hitelfelvevő. A bank a pénzpiac csak azt méri, hogy az ő devizakészlete megnő, a hazai pénzkészlete lecsökken, ezért felértékeli hazai pénzt.( Ha valami jobban fogy akkor azt drágábban lehet, kell eladni – ez a logika.) Az eladósodás hatására  után viszont két dolog történik. Egyfelől a visszafizetés már nagyobb lesz (elsősorban a visszafizetendő kamatok miatt), mint a felvétel. Ekkor a fordítottja történik. Sok hazai pénzt váltanak devizára. A bank, a pénzpiac azt érzékeli, hogy a hazai pénzkészlete megnő a devizakészlete, lecsökken, tehát hazai pénzt leértékeli. (A  logika az, hogy amiből sok van azt olcsóbban kell adni.) A másik jelenség ezzel párhuzamosan, a hitelek csökkennek, a hitelnyújtók megijedve attól hogy nem kapják vissza pénzüket kevesebb hitelt adnak, ill. azt is magasabb kamatra. Kérdés viszont hogy mennyivel csökken a külföldi befektetések (hiteladások) összege? Erről a későbbiekben lesz szó. Nincs kizárva pánikszerű menekülés sem, ekkor egy hatalmas leértékelődés jöhet létre annak minden kárával.  Azzal hogy lecsökken a külföldi hitel, az történik, hogy viszonylag kevesebb devizát váltanak át hazai pénzre. Összességében tehát fokozottan nő (külföldi hitel lecsökken, visszafizetés nő) a hazai pénz átváltása devizára, a pénz leértékelődik. Ezáltal a hazai pénz árfolyama megnő (leértékelődik). Pl. az eladósodás előtt a Ft euró árfolyama 260 Ft, az eladósodás után 320 Ft lesz. Ez a következőt jelenti, abban az esetben, ha devizában kell a hitelt visszafizetnie.  Ha pl. magyar államnak 10 milliárd euró  a tartozása akkor az árfolyam változás előtt ezt 2600 milliárd Ft-ból tudja visszafizetni. Az árfolyamváltozás után, ezt már 3200 milliárd Ft-ból tudja visszafizetni.  A nemzetgazdaság, a hazai dolgozók kifejezetten rosszul járnak. Kérdés akkor kijár jól.  Erről a következőkben lesz szó. Ugyancsak visszatérek arra, hogy pontosan mi történik, többek között csökken és drágul az import, infláció keletkezik stb. Az infláció több okból is nőni fog. Elsősorban, azért, mert az import termékek drágulnak, de vannak más okok is. Az infláció mindenképpen káros hazai gazdaságra, és a hazai életszínvonalra, főleg a hazai dolgozók reáljövedelme csökken.

Sőt itt belép a következő jelenség, ami tovább fokozza az adósságörvényt, a válságot. Ez pedig nem más, mint a szegénység, kiszolgáltatottság fokozódása. Egy másik fejezetben ezt szegénységi, kiszolgáltatottsági piactorzító tényezőnek nevezem. Lényegében arról van szó, hogy a szegényebb, kiszolgáltatott fél kénytelen előnytelen üzletelésbe belemenni. Kénytelen rossz cserearányú üzleteket kötni. Nemcsak magasabb kamatra kénytelen hitelt felvenni, de általában a termékeit, munkáját kénytelen olcsóbban eladni.

Leegyszerűsítve viszont a következő történik.

 Az történik, hogy a visszafizetendő hitel, egyrészt a magas kamatok miatt, másrészt az árfolyamváltozás miatt jelentősen megnő. Ez további eladósodással lehet kompenzálni, amely a hitelfizető szegényedéséhez vezet, vagy ahhoz, hogy képtelen fizetni. Eközben egyensúlytalanság és magas infláció alakul ki, ami káros a nemzetgazdaságra és különösen a dolgozók reáljövedelmét csökkenti. Ráadásul a rossz gyenge helyzet, kiszolgáltatott pozíciójából, további rossz cserearányú üzletelések eredhetnek.  

A tripla adósságcsapda egyszerűen: a külföldi nagybefektetők ebben az eladósodási helyzetben a gyenge (ingatag rosszul gazdálkodó, gyenge pénzügyi helyzetben levő) állam ill. nemzetgazdaság kárára hasznosulnak. Másképpen: eladósodott helyzetben a külföldi nagybefektetők fokozottan zsákmányolhatják ki az eladósodott nemzetet.

A tripla adósságörvény adósságcsapda tehát, részben a jelenlegi pénzügyi rendszer pontosabban jelenlegi átváltó rendszer hibája. Pl., ha közös pénz lenne, akkor nincs átváltás és ilyen tripla adósságörvény, nem tud kialakulni. Ha a pénzváltó rendszer korlátozva lenne a tekintetben, hogy csakis a kereslet kínálatra reagáljon, méghozzá túlzottan gyorsan, akkor is kevesebb esélye lenne a tripla adósságörvénynek. 

Elmélkedés a befektetőkről.

Először is tisztázni kell a befektetések (befektetők) szerepét.

Alapvetően a következő csoportokba lehet osztani a külföldi befektetőket.

Működő tőke befektetők, akik magyar munkaerővel Magyarországon folytatnak termelési tevékenységet, rendszerint export tevékenységgel összekapcsolva. Pl., legyen ez befektetők egyharmada. Nagyobb pénzbefektetők, akiknek van menekülési tervük. Legyen ez a második harmad. Kisebb pénzbefektetők, ez pedig harmadik harmad. A három csoport jelentősen különbözik. Ugyanakkor a pénzbefektetők gyakran két lábon állnak, egyben működő tőke befektetők is.     

A kiindulási pont: az árfolyam, az infláció meg nagyjából rendben van viszont az állam, nemzet már egy eladósodott állapotban van. Hogy viselkednek e helyzetben a különböző külföldi befektető csoportok?  Ők ebben a helyzetben előre kalkulálnak. Mondjuk a kalkuláció alapja ez: 1 euró 260Ft. Változás után 1eruró 320 Ft lesz

A kisbefektetők (ezek mindig pénzbefektetők) egy részét elriasztja bizonytalan helyzet. Ők így kalkulálnak: 1 euró befektetésemért visszakapok 260Ft plusz kamatok 310 Ft-ot. Ha ezt átváltom, akkor ezért meg 1 eurót sem kapok, tehát veszítek.  Másik részük beleesik az adósságcsapdába, a magyar nemzettel együtt károsodik.

A működő tőke befektetőknek, az export tevékenységet folytatóknak lényegében használna egy leértékelődés. (Megjegyzem: a hazai exportőröknek, hazai idegenforgalomnak is használ egy Ft leértékelődés.) Visszatérve: mi is történik ekkor? A külföldi munkáltatók (működő tőke befektetők) a külföldi pénzükhöz képest olcsóban kapják meg a hazai munkaerőt. Pl. egy órai bér 780 Ft volt, azaz 3 euró, ez az újhelyzetben csak 2,4 eurómba kerül. Ugyanakkor az export tevékenységükből származó külföldi pénz visszaváltás után többet ér. Pl. egy termékért kaptam 1 eurót 260 Ft-ot, az új helyzetben ez 320Ft-ba kerül. Ez dupla haszon.  Ugyanakkor nagybefektetők kalkulálják az inflációt is (őket főleg a követő infláció, a jövedelmek emelkedése érdekli)  de azt is tudják az infláció általában fáziskéséssel következik be. A működő tőke befektetők nem akarnak ebben a helyzetben kivonulni, sőt nekik inkább az, az érdekük hogy ilyen helyzet előálljon. Mi van a külföldi nagyobb pénzbefektetőkkel. Ők ugyanattól félnek, mint a kisebb pénzbefektetők: a befektetésük nem térül meg illetve romlik. Ugyanakkor nekik van egy menekülési útvonaluk és ez nem más, mint az hogyha esetleg mégis romlana a befektetésük értéke akkor azt itthon levásárolják és mint termék viszik ki. Vagy nem viszik ki, pl. ingatlant vásárolnak, amiből itthon üzletelnek. Ebben az esetben ugyanis nem éri őket veszteség, megmarad a magas kamatok miatti extraprofitjuk. Az infláció (főleg az áremelkedések) viszont ebben az esetben is probléma lehet a számukra. Egyébként a felvásárlás is inflációt okoz. Mindezt ugyanakkor csak azok tehetik, meg akik pénzbefektetésen kívül kereskedelmi illetve a termelési ill. export tevékenységgel is foglakoznak. Ezek pedig a nagybefektetők. A nagybefektetők jelentős része ilyen.

Mi az érdekük a nagybefektetőknek, most már összevontan? A nagybefektetők: a nagyobb pénzügyi befektetők, a jelentősebb külkereskedelmi, export-import  tevékenységet folytatók, a működő tőke befektetők, ill. azok, akik ezeket egyszerre csinálják, vagyis több lábon állnak.  A nagybefektetőket hívhatjuk nagytőkének is.

Mielőtt a fenti kérdésre válaszolok, nézzük meg milyen tendenciák lehetségesek. Gyakorlatilag nem lehetséges jelen helyzet nagyon hosszú távú megrekedése. Nem lehetséges az örvény szélén sokáig kavarogni, egy közepes eladósodás állapotába maradni. Önmagában már ez kellemetlen, de ugyanakkor van egy befele, az örvény közepébe sodró hatás. 

A lehetséges variációk, folyamatok. (Más példázatban nem örvényhez hasonlítom a problémát, hanem gödörhöz, adósságcsapdához.)

Lassú sodródás az örvény közepe felé. Lényegében ez történik most.

Gyors besodródás az örvény közepébe, vagyis összeomlik a pénzügy és a gazdaság.

Meglehetősen nagy áldozatokkal, de azért kievickélni az örvényből. Ennek pedig az feltétele, hogy fokozatosan, de következetesen, és viszonylag gyorsan csökkenteni hitelfelvételeket, megszüntetni az eladósodást.

A nagybefektetők érdeke általában az, ha lassan sodródnánk az örvény közepe felé. Ez hoz nekik a legnagyobb hasznot. Persze azt tudják, hogy ez előbb-utóbb átvált a gazdaság összeomlásába. Ez a tény mérsékeli a nagybefektetők ezen érdekét, de csak mérsékeli. Ugyanis ők a lassú sodródás közben tetemes hasznot tudnak zsebrevágni, és minél később történik az összeomlás, annál kisebb lesz a veszteségük. Szerintem a legkisebb érdekük az, hogy egy gyors összeomlás történjen. Hirtelen nagy leértékelődés, nagy infláció, fűszerezve zavargásokkal, termeléscsökkenéssel, ebből már ők sem jöhetnek ki veszteség nélkül. Ezért a nagybefektetők (még a pénzbefektetők sem) jelen helyzetben nem fognak, hirtelen kivonulni, hiszen ez önmagában egy összeomlást jelentene. Tehát rémhírterjesztésnek bizonyulnak a mostanában gyakori ijesztgetések: juj mi lesz ha nagytőke kivonul. A hirtelen kivonulás akkor elkerülhetetlen, ha jelenlegi tendencia mellett egyre beljebb sodródunk az örvénybe, egyre jobban eladósodunk, és a nagy leértékelődés, nagy infláció már elkerülhetetlen lesz.

A nagybefektetők elsődleges érdeke, tehát az hogy az ország lehetőleg sokáig maradjon abba részben eladósodott gyenge állapotba, amikor meglehetősen nagy hasznot lehet kivenni belőle. A másodlagos érdeke, hogy azért a magyar gazdaság kimásszon az adósságörvényből, ne omoljon össze, vagyis a nagybefektetőket ebbe helyzetbe se érje veszteség, az extraprofitjuk legfeljebb normális profitra változzon és ne veszteségre.

A magyar nemzet egyértelmű érdeke viszont áldozatokkal is, de kimászni az adósságörvényből. Bármelyik tendencia, variáció valósul meg a magyar gazdaság, a magyar lakosság rosszul jár a külföldi befektetők, (ezek zöme nagybefektető) jól járnak. Ha az összeomlás következne be, akkor magyar lakosság nagyon rosszul jár a külföldi befektetők ehhez képest csak kicsit károsodnak. Ebben az esetben a vagy-vagy elosztás csak viszonylagosan érvényesül, mert jelentős termelés visszaesés is bekövetkezik. Ha másik két variáció történik, akkor egyértelmű, hogy magyar lakosság porul jár, a külföldi befektetők ugyanilyen arányban jól járnak. Ezen esetekben a vagy-vagy elosztás tisztán érvényesül.

Megint hangozzék el a következtetés: a jelenlegi pénzügyi rendszer igazságtalan.

A gyors reagálású árfolyamváltozás és az összeomlás.

Egyesekben felmerülhet, hogy milyen jó hogy jelenlegi átváltó rendszer szuper gyorsan reagál az eseményekre. Ezért ha befektető észleli, hogy kilépéssel (pénzkivonással) veszélyezteti a befektetések nyereségét, akkor meggondolja magát, és nem történik meg a gyors összeomlás. Valójában pont a fordítottja történik: éppen gyors összeomlás veszélye készteti befektetőket az ennél is gyorsabb kivonulásra (pénzkivonásra). Ezt a jelenséget a tőzsdékről is ismerjük, ez a tőzsdepánik. Nem az a nagy baj hogy a pl. Ft két év alatt, leértékelődik 1euró 260Ft-ról, 1euró 320Ft-ra. Hanem az a nagy baj hogy ez hónapok alatt következik be. Nem az nagy baj, hogy az infláció 6%-ról felmegy  két év alatt, 16%-ra. Az a nagy baj, ha ez hónapok alatt következik be. Ha pénzváltó rendszer lassúbb, kiegyensúlyozott reagálású lenne, akkor ilyen jelenségek eleve ki lennének zárva.

Rendben van ez az elv: adós fizess, aki meggondolatlanul és fedezet nélkül vesz fel hitelt, az viselje annak következményeit. Csakhogy az is egy erkölcsi jogi alapelv, hogy egy hibáért bűnért nem jár dupla büntetés. Márpedig itt az történik. Ráadásul ez nem nép a dolgozók hibája, hanem pénzügyi vezetés hibája, ők vesznek fel túlzott mértékű és túlzott kamatú állami hiteleket a nép feje felett.

Gyakorlatilag általában hogy alakul ki egy ilyen tripla adósságörvény?  A nemzetgazdaságnak van több közepes betegsége. Ilyen a korrupt, rossz hatékonyságú állam, ilyen az egyensúlytalanság és infláció. Ilyen a bizonytalan árfolyamú pénz. Ilyen a szimpla eladósodás. Ezek több szálon összefüggnek egymással, de azért önmagukban kezelhetők. Mindegyiknek megvannak maga direkt gyógymódjai. Mégis rangsorolhatjuk őket veszélyesség súlyosság szempontjából. A legenyhébbel kezdem. Az instabil árfolyam elsősorban következmény. Az egyensúlytalanság, az infláció még mindig inkább következmény, mint okozó. A korrupt, pazarló, nem hatékony állam már ezeknél súlyosabb betegség, mert inkább okozó. A legsúlyosabb kór azonban az eladódódás, ami a hatalmas mértékű és óriási kamatú állami hitelfelvételekből ered. Tulajdonképpen ez éppen az adósságörvény veszélye miatt válik a legsúlyosabb, legborzalmasabb, legártalmasabb betegséggé. Tehát nemzetgazdaságnak vannak ezek a betegségei, Mire jön az „okos” pénzügyi vezetés és azt mondja: kitaláltam a csodagyógyszert, ami mindhármat gyógyítja, ez pedig nem más mint az állandó nagymértékű hitelfelvétel. Ez persze csak magas kamat mellett működik. Tehát a csodagyógyszer nem más, mint az egyik, a legveszélyesebb betegségokozó. Igaz ez a betegség a többihez képest rejtetten lappangóan pusztít legalábbis az örvényhatár előtt. Erre a következő történik. Tünetileg, látszólag átmenetileg valóban enyhülnek a betegségek, azonban mélyben, rejtetten romlik a helyzet. Ez a romló helyzet néha felszínre tör vagy infláció, vagy valutaválság formájában. Erre az „okos doktor” még nagyobb adagot ad a mérgező gyógyszerből (még több hitelt vesz fel még nagyobb kamatra). Természetesen a vég a teljes pusztulás, tönkremenés.

Itt jegyzem meg: konkrétan is be lehet bizonyítani, hogy magas jegybanki alapkamat és ezzel járó túlzott hitelfelvétel csak átmenetileg is csekély mértékben csökkenti az inflációt miközben szükségszerűen súlyos eladósodáshoz, vezet.

Egy másik hasonlattal. Az „okos” Tóbiás (állami, jegybanki vezetés) fürdik a tóba. Egyszer csak azt érzi, hogy sodródik.  Az örvény széléről még ki tudna úszni, de ez egy kicsit megerőltető lenne. – A fene sem fog itt erőlködni, majd valahová elsodor a víz, legalább nem kell úsznom – gondolja magában. Egyszer csak azt veszi észre, hogy elkapja az örvény, ekkor már hiába szedi össze minden erejét, nem tud szabadulni. Végül is az örvény lehúzza mélybe.

Az adósságörvény egyébként végeredményben senkinek nem jó (kivéve egy szűk nyerészkedő csoportot), de nemzetnek a dolgozóknak kifejezetten ártalmas.

Hogy oldja meg ezt a problémát a jövő fejlettebb rendszere.

Egyfelől olyan pénzügyi rendszert átváltó és hitelezési rendszert hozna létre, amelyben az adósságörvény szinte nem tud kialakulni. Ilyen rendszer, pl. a közös pénz rendszere. Továbbá a legfelsőbb törvények akár az alkotmány törvényei közé betenné az alapvető pénzügyi gazdasági szabályokat. Az biztos hogy jövő alapvető törvényei között szerepel majd egy az eladósodásra vonatkozó törvény. Pl.: ha az eladósodás nagysága eléri az X mértéket (X százalékot) akkor azt vészhelyzetnek kell tekinteni. A parlamentnek soron kívüli gyűlésen kell határozni a megállításról és felelős vezetőket le kell váltani.

 Az adósságörvény és történelem. A pénztőke már évszázadok óta az államadósságon keresztül jut érdemtelenül magas hatalmas profithoz. Ezt végül is dolgozóknak, a lakosságnak kell megfizetni. Durván tehát azt mondhatjuk, hogy pénztőke jelentős részben az államadósságon (az állam jegybank által felvett hatalmas mértékű, óriási kamatú hitelek) keresztül vonja el a lakosság, a dolgozók jövedelmét. Korábban az aranypénz, ill. az aranyfedezetű pénzrendszerben azért tudta megtenni, mert az arany jelentős részben az ő birtokában volt. Az államkapitalizmusban viszont a pénzváltó és hitelezési rendszer olyan, ami ezt a pénzelvonást az állam eladósodását, az állam adósságörvényét lehetővé teszi. Persze itt nem arról van szó, hogy van gonosz pénztőke és van tisztességes állami, politikai vezetés, aki gonosz csapdájába kerül. Az állami, politikai vezetés az időnkénti helyenkénti ellenállást, harcot kivéve összességében érdek és rendszer szövetségese a pénztőkének.

Ugyanakkor a pénztőkének van egy karvaly (hiéna, pióca) jellege is. Megint nem arra kell gondolni, hogy pénztőkések gonosz megátalkodott emberek. Arról van szó, hogy a múltbeli és jelenlegi rendszerben a gyenge szereplőket az erős szereplők kizsákmányolják. A rendszer van úgy felépítve, hogy a pénztőke szinte automatikusan megérzi, hol lehet kizsákmányolni, pénzt elszívni, és ezután ezt meg is teszi. Ha gyenge buta rosszul gazdálkodó, pénzügyeit rosszul intéző államot észlel, akkor oda tódul és kíméletlenül lefosztja. Mint mondtam ez a rendszer felépítéséből ered, többek között a pénzügyi rendszer felépítésből azon belül pedig elsősorban a hitelezési és pénzváltó rendszerből ered. Magyarország gyenge buta rosszul gazdálkodó, rosszul üzletelő állam volt, tehát törvényszerű hogy a pénztőke kizsákmányolta. Az igazságtalanság az, hogy miközben a vezetői voltak ilyen buták, alkalmatlanok, sőt még korruptak is, aközben a lakosság fizet rá valójában. Ez is rendszerhiba, hiszen alacsony a  demokrácia (nép érdemi beleszólása a jogalkotásba, fontos intézkedésekbe) szintje. Továbbá rendszerhiba, mert a vezetők felelőssége, szankciója szinte semmi, az általuk okozott kárhoz képest.

A jelen tökéletlen rendszerében viszont arról is gondolkodni kell, hogy mi történjen, ha már kialakult az adósságörvény. A viszonylag legjobb megoldás, ami nagy küszködéssel, kapálódzással, víznyeléssel, életszínvonal romlással, inflációval jár, de mégis a legjobb: mielőtt kimászni az adósságörvényből. Vagyis minden állami hitelfelvételt a minimálisra kell csökkenteni. Kétségtelenül hogy valamilyen fokozatosságot, muszáj betartani, többek között visszafizetési haladékot kell kérni.  Az elodázó, elhúzó taktika azonban nem jó, az örvény csak fokozódik, és egyre erősebben húz a mélybe. Emellett szükséges a többi eredeti betegség kezelése. Az államot becsületessé, tisztává, hatékonnyá kell tenni. Az inflációt a saját eszközeivel, pl. indokolatlan áremelések, állami áremelések, adóemelések megakadályozásával kell megszüntetni.

A magyar adósságörvény. Először is a jelenlegi adóemelésre, állami áremelésre alapuló megoldó csomag nem jó, lényegében ellenkezik az előbb kifejtett megoldási stratégiától. Először is maga az eladósodás is inflációt okoz, az állami áremelés, adóemelés dupla inflációt okoz. A hitelek csökkentéséről semmit nem lehet hallani, tehát valószínűleg nem része a megoldásnak.  Az állam átalakítása, hatékonyabbá tétele ugyan része programnak, de kivitelezés szerintem rossz. Ugyanakkor a bürokrácia a korrupció csökkentésére konkrét intézkedéseket, törvényeket nem nagyon látni.

A tripla adósságörvény kialakulása részben a jelenlegi pénzváltó és hitelezési rendszer hibája. Ennek átalakítása pl. a közös pénzrendszer. Ilyen az euró is.  Ugyanakkor éppen Magyarország példája mutatja meg azt, hogy az euró jelenlegi bevezetése messze van tökéletestől. Van ez szerencsétlen nép akinek van egy ostoba, korrupt pénzügyi vezetése, erre nép bűnhődik, az EU-nak pedig lesz egy instabil kiszámíthatatlan tagja. Hogy lehet a jelenlegi pénzváltó, ill. belépési rendszert megváltoztatni ez egy másik fejezet témája.

A költségvetési hiány és államadósság.

Már az elnevezések is zavarosak.  Van az állam kormány eladósodása, amit leginkább magas költségvetési hiányként szokás emlegetni. Ugyanakkor ennek is vannak más elnevezései pl. a kormány eladósodása, vagy államháztartási hiány, stb. Az államadósság, ami másképpen, az ország eladósodása, vagy negatív nemzetközi fizetési mérleg.

Tehát az államadósság az a közgazdasági szótárban nem azonos az államadóssággal, mert az alatt a nemzetgazdasági eladósodást értik. Ezért én veszem a bátorságot és legalább értelmes fogalmakat, kreálok.

Szerintem tehát, van a szűk állam adóssága, amely a költségvetési hiányból ered. (Abból ered, de nem azonos vele.) Van a nemzetgazdasági adósság, gyakorlatilag ez a magángazdaság és a lakosság összevont adóssága. És van az összes nemzeti adósság, amely magában foglalja mindkét ill. mindhárom adósságot. Ez utóbbi összefügg a nemzetközi fizetési mérleggel, de szerintem nem azonos azzal.

Úgy sejtem, hogy a jelenlegi szóhasználatban a nemzetközi fizetési mérleget azonosítják az államadóssággal. 

Az elnevezéseken túl zavarosak az összefüggések, sőt ezek zavarosak igazán.  Én magam sem ismerem ki pontosan magam ezért, itt fokozottabban érvényesül a „szerintem” szó amit, ha nem is írok le, gondolatban minden mondathoz hozzáteszek. A költségvetési hiány egy belföldi és külföldi tarozást tartalmaz. Az államadósság csak külföldi tartozást tartalmaz, a jelenlegi felfogás szerint. Szerintem ennek az eladósodásnak is van belföldi része.  A tripla adósságcsapda főleg az államadósságról szólt. Szerintem a nemzeti adósság kifejezőbb, mint az államadósság, ezért a következőkben nemzeti adósságról beszélek.

Miről is szól végeredményben az összes nemzeti adósság. Az ország egyéneinek, háztartásainak, vállalatainak, és kormányának adóssága.

A jelenlegi tudomány és gyakorlati rendszer a következők miatt tartja fontosnak a nemzeti adósság figyelését. A jegybanki tartalékok miatt. A hitelminősítés miatt. A közös pénzbe belépés (az euró övezetbe belépés) miatt. Ami a jegybanki tartalékokat illeti, ez számomra zavaros. A jegybank csak hitelekkel tudja növelni a tartalékait, amelyek végeredményben további eladósodáshoz vezetnek. Ebben az egészben én nem látok logikát, sőt nem is látom át rendszert. Ami a másik két elemet (a hitelminősítést és a közös pénz belépését) ott van némi logika. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a nemzeti tartozás pontossága erősen megkérdőjelezhető. Továbbá, ez tulajdonképpen a pénzpiac egy dupla, sőt sokszoros biztosítéka. Pontosabban arra szolgál, hogy a befektetők és pénzpiac el tudjon menni a kizsákmányolás határáig de úgy hogy nehogy károsodjon. Többek között az egyik biztosíték a pénzpiaci árfolyamképzés.  Ez is azt biztosítja, hogy a nagy-befektetők, a bankok, a pénzpiac ne károsodhassanak. A nemzeti tartozás nyilvántartása és ebből következő hitelminősítés is ezt a célt szolgálja. Tehát nem arról van szó, hogy a nemzeti eladósodást megpróbálnák megakadályozni. Arról van szó, hogy a nemzeti eladósodás a szerencsétlen kiszolgáltatott népen kívül, lehetőleg mást ne nagyon károsítson. De fogadjuk el, hogy a hitel-leminősítésnek, és közös pénzből való kizárásnak van értelme.  A fontosság ill. hiba nagyságának aránya azonban teljesen torz. Arra gondolok, hogy a jelenlegi tudomány és gyakorlat 20-25-ször nagyobb hibának, negatívumnak véli a költségvetési hiányt, mint a nemzeti tartozást. Pl. az euró-övezetbe belépés 3%-os költségvetési hiányt és 60%-os nemzeti tartozást enged meg, de úgy hogy a 60%-hoz, nem nagyon ragaszkodik.

Nem tudom hogy számolják, de az biztos, hogy  ezen nézet szerint a nemzeti adósság 20-szorosa lehet a szűk állam adósságának.  Szerintem ez több okból is téves. A legfőbb ok az, hogy mindkettőt, a költségvetési hiányt és nemzeti tartozást is végső soron a nemzet dolgozóinak kell kifizetni. Továbbá a nemzetgazdaság lehetséges összeomlása az összes adósság miatt jön létre és nemcsak a költségvetési hiány miatt. Egy 5%-os költségvetési hiány egyébként lehet pozitív is, hiszen elvileg eredhet egy hatékony, becsületes állam túlzott, adón felüli szolgáltatásából, ill. hasznos beruházásból. Ugyanakkor erkölcsileg nem mindegy, hogy valaki a saját fogyasztása a saját butasága miatt adósodott el (ez a nemzeti tartozás), vagy az ostoba önző vezetői miatt (ez a költségvetési hiány). Tehát már ezért sem teszek egyenlőséget a két tartozás közé. Ugyanakkor a hússzoros huszonötszörös különbség is torz. Szerintem azért engednek meg ilyen magas nemzeti eladósodást ( 60-70-80%), mert ebben helyzetben jár legjobban bankszféra, a pénztőke, ugyanakkor ez még nem összeomlás. Ebben a helyzetben ugyanakkor már a nép a dolgozók erősen károsodnak, már javában benne vannak tripla adósságcsapdában. A tripla adósságcsapda elsősorban nemzeti tartozás miatt jön létre és nem költségvetési hiány miatt. Ellenben a magas költségvetési hiány sérti a pénzpiac érdekeit, hiszen akkor saját vezetői zsákmányolják kis népet, és így nem marad hely a pénzpiac kizsákmányolásának. Összegezve nem állítom, azt hogy a 3%-os felüli költségvetési hiányt ne tartsák negatívumnak. Azt állítom, hogy egy 30-40%-os nemzeti eladósodás ugyanolyan negatívum, mint egy 4-5%-os költségvetési hiány. A lényeg az hogy a negatív hatások tekintetében tehát nem hússzoros a különbség, hanem hatszoros, legfeljebb tízszeres.

Egy lehetséges megoldás. Vizsgálják a nemzeti eladósodást (az éve nemzetközi fizetési mérleget), de már 30%-os hiánynál is vezessenek be hitel-leminősítést, méghozzá olyant, ami nem kamatemelésben fejeződik ki. Ez hitel-leminősítés jelentse azt, hogy a nemzet külföldi hiteleit, mindenféle hitelét korlátozni kell.  Ez többféleképen lehetséges. Pl. 30% felett az állam, a jegybank, a kormány, a vállalatok, az egyének nem vehetnek fel, a hiteladók (hitelezők) nem adhatnak ugyanannyi hitelt, mint addig, csak annak a 90%-át. 30%-os eladósodásnál már csak az előző hitel 80%-átadhatják, vehetik fel. Egy másik megoldás, hogy az összes hitel mértékét limitálják. Már volt szó arról, hogy az optimális hitel mértéke 10-15%. Ha el van adósodva az ország, akkor ezt az optimális hitelmértéket szigorúbban kell betartani, ill. lejjebb kell vinni. Ez egy megelőző szabályozás lenne.

A közös pénzbe való belépést is ezekhez, a számokhoz kellene viszonyítani, 3%-os költségvetési hiány, 30%-os nemzeti eladósodás. Ugyanakkor, ha eleve meg lenne akadályozva a nemzeti eladósodás és költségvetési hiány is, akkor nem állhatna elő az a helyzet, hogy olyan ország akar közös pénzt, akinek a kelleténél nagyobb költségvetési hiánya, ill. a nemzeti adóssága.

Ez a szakasz ugyancsak azt bizonyítja, hogy jelenlegi pénzügyi rendszer zavaros, logikátlan, igazságtalan.

Az ország eladósodása egységessé válik, minden eladósodási tényező összegződik.   Aki eladósítja az országot (bármilyen módón eszközzel) az akkora károkat okoz, hogy az már jogi értelemben is bűn.

A megoldás pedig a minél előbbi kimászás az adósságörvényből, azaz minden külföldi hitelfelvétel jelentős csökkentése.

Továbbá megállapíthatjuk. A magyar pénzügyi vezetés borzalmas hibákat, bűnöket követett el. Ezen kívül az államkapitalista rendszer pénzváltó és hitelezési rendszere, ez a világrendszer rossz, zavaros logikátlan, igazságtalan. Valójában sokkal bonyolultabb, mint e fejezetből kiderült. E fejezetben csak félig-meddig lett kitárgyalva a pénzváltó és hitelezési rendszer. Ezekről még a későbbiekben sokat elmélkedem. Ezen kívül az euró beléptetési rendszere rossz.

Röviden kitérnék a tudomány, a tájékoztatás, az oktatás zavarosságára. Bevallom én magam sem látom át részletesen jelenlegi zavaros, logikátlan pénzügyi rendszert, erre már utaltam. Ellenben ha én egy átlagos értelmi képességű, érdeklődő állampolgár vagyok, akkor ez az én hibám? Szerintem a tájékoztatás, oktatás hibája. Fogalmazzunk így: van egy zavaros logikátlan rendszer, amit akkor is nehéz lenne megismerni, kiismerni, ha a tájékoztatás, oktatás rendben lenne. Ráadásul maga tájékoztatás, oktatás is hiányos zavaros logikátlan. Így az állampolgárok döntő többségének reménye sem lehet, e rendszer megismerésére, kiismerésére. Ez viszont arról szól, hogy az embereket úgy manipulálják, ahogy csak akarják.

Feltehetjük a kérdést, mi értelme van ezeknek a zavarosságoknak logikátlanságoknak? Ha ezt ebből a szempontból nézzük: mi a vezetés (politikai vezetés, és főleg a nagytőke) érdeke, akkor minden logikátlanságra könnyen tudunk válaszolni. Pl. érdeke az a vezetésnek, hogy az emberek nem ismerik ki ezt a rendszert? Természetesen érdeke. Érdeke vezetésnek, hogy az eladósodás problémamegoldása egyoldalú, csak az államra, kormányra koncentrál. A nagytőkének mindenképpen és a politikai vezetésnek, ehhez képest csak kicsit sérti az érdekét. Sokkal nagyobb baj lenne a politikai vezetés számára, ha konfrontálódna a nagytőkével. Minden logikátlanságra, minden feltett kérdésre  hasonló a válasz.

E fejezet egy elméleti fejezet, amelyben ugyanakkor több feladat is megfogalmazódott. Az egyik ilyen feladat: először elméletileg kellene tisztába tenni a pénzügyi rendszert, ezen belül pénzváltási és hitelezési rendszert. Mivel a pénzváltó rendszer, a hitelezési rendszer, a monetáris politika mind külön rendszertényező lesz az itt megfogalmazódott feladatokat e három csoportba, kell sorolni.

Azt gondolom, hogy a fejezetből azért kiderült, hogy a jelenlegi pénzváltó és hitelezési rendszer zavaros logikátlan, igazságtalan.

Az adósságörvényből való kimászás elvi rész-programja.

Az egyik probléma az, hogy el lehet ugyan ódázni a visszafizetést, de ez azt jelenti, hogy annál mélyebbre kerül a nemzet az adósságörvénybe. Tehát minél előbb el kell kezdeni a visszafizetést. Kell lenni, tehát egy egészen rövid távú programnak, aminek a lényege az azonnali és komoly visszafizetés. Emellett szükség van középtávú és hosszabb távú programra is. Most maradjunk a rövid távú programnál. Az állam a visszafizetést egyfelől adókból másfelől belföldi hitelekből tudja visszafizetni. A kettő közül az adóemelés a rosszabb megoldás. Ezért meg kell növelni a belföldi befektetések, hitelek összegét. Méghozzá a hosszabb távú hitelek befektetések összegét. Ugyanakkor csak kifejezetten a belföldi befektetők betétesek által adott hiteleket, és olyan hiteleket kell növelni, amelyeket csak az államnak adnak. Ehhez ki kell dolgozni egy ilyen hitelkonstrukciót. Minden más hitfelvételt, főleg a külföldről felvett hiteleket jelentősen csökkenteni kell. Ezért a jegybanki alapkamatot fokozatosan, kb. évi 1%-kal csökkenteni kell. A belföldről való hitelfelvétel ( belföldi megtakarítás növekedése) azt is magával hozza, hogy a belföldi fogyasztás lecsökken, ami ebben helyzetben  jó.

A lényeg viszont az adósságörvény kezelése. A pénzváltórendszer miatt, pontosabban, az hogy külföldi hitelfelvételek, pontosabban azok törvényszerű csökkenése miatt a Ft leértékelődik. (Az adósságörvény részletes elemzéséből kiderül hogy a külföldi hitelek előbb-utóbb, de inkább előbb valamikor, jelentősen csökkeni fognak. Ez az örvényhelyzet egyik lényeges elve.) Ha csak belföldi hitelekre támaszkodik az állam, a külföldi hitelfelvételekkel leáll, akkor legalább ez pénzleértékelődési csapdahelyzet megszűnik. Lehet, hogy itt ellentmondást vélnek felfedezni, hiszen ha leáll a külföldi hitelfelvétel, akkor azonnal leértékelődik a Ft. Ez egyébként inflációval is jár, amire még visszatérek.

A kérdés azonban az, hogy most áll le, az örvény szélén, amikor mondjuk Ft 320 euró lesz, vagy később (az örvény közepén, amikor már 400 Ft lesz.

Nézzük, mi történik, ha a Ft mondjuk 320 euró lesz. Az exportnak, a hazai idegenforgalomnak, a bejövő működő tőkének ez kedvez. Ezek termelik a nemzetgazdasági össztermelés felét.  Ezek az ágazatok fellendülnek és középtávon ebből vissza lehet fizetni az adósság jelentős részét. Ugyanakkor az import csökken, a kevesebb hazai turista megy külföldre elkölteni a pénzét. Végeredményben ez a jelenlegi adósságörvényben, eltorzult helyzetben nem baj. Az elemzésnél mindig figyelembe kell venni következőt. Ami egy normális állapotban esetleg káros, vagy hasznos lenne, az ebben az eltorzult helyzetben másképpen hat. A rövid távú programot az eltorzult helyzetből kell megalkotni, a hosszabb távú programot az optimális helyzet kialakítása szerint kell megalkotni, a középtávú programnak pedig átmenetet kell biztosítani a rövid távú és hosszabb távú program között.

Visszatérve, ha az import csökken, drágul akkor belföldi vállalkozások is versenyképesebbek, kevesebb hitelre szorulnak, ami megint csak pozitív folyamat. Az import, az állami import direkt és indirekt csökkentése ( a sovány forinttal) fontos része a rövid távú programnak.

Ugyanakkor infláció alakul ki. Véleményem szerint, ha az állam csökkenti az inflációt állami áremelésekkel, adóemeléssel nem gerjeszti tovább, sőt az indokolatlan magán gazdasági áremeléseket is megakadályozza, csökkenti, akkor az infláció nem lesz nagyobb, mint 15%-ék. Itt jegyzem meg, hogy a jelenlegi program nagy hibája hogy inflációgerjesztő.   (Ha később jön az összeomlás a külföldi hitelek csökkenése, akkor az infláció már 20% felett lesz.)

A legnagyobb hibája azonban az, hogy bár van jóléti, gazdasági, pénzügyi, stb.  válság, de nincs igazi kimászás. Valójában az történik hogy a szűk államadóssága (költségvetési hiány) valamelyest csökken, de ezzel párhuzamosan nő a lakosság, magángazdaság eladósodása. Mondhatjuk, vederből cseberbe. Egyik fajta csapdából, a másik fajta csapdába esik a nemzetgazdaság.

Visszatérve, kialakul egy közepes kb. 15%-os infláció. Nézzük, meg mi történik, ez esetben. Ha egy normális helyzetben alakul ki 15%-os infláció, akkor az nagy károkat okoz. Leértékelődik a Ft. Csökken külföldi hitel. Csökken az export az idegenforgalom, stb. a külföldnek túl drága lesz az ország. A hazai termelés kissé visszaesik, ennél is jobban visszaesik a reáljövedelem, a fogyasztás. Csakhogy mire kialakul ez az infláció már ez lesz a helyzet: már hitelek lecsökkentek, már Ft leértékelődött. Ezeken tehát sokat nem tud rontani az infláció.

Ellenben kialakul az a probléma, hogy az infláció magasabb lesz mint betéti kamat, ezért a belföldi megtakarítások, hitelezések is visszaesnek. Fontos lenne hogy hazai államnak nyújtott hitelek ne csökkenjenek, sőt növekedjenek. Ezért pl. csak hazai betéteseknek, magtakarítóknak ki lehetne bocsátani magasabb kamatozású állampapírokat. (A jelenlegi kamatadó pont ez ellenkezőjét teszi, a hazai betéti kamatokat csökkenti.) Ráadásul magas infláció növeli a költekezést, a fogyasztást, a fogyasztó hitelfelvételeket.

A kimászás fontos eleme az, hogy azok a hazai gazdasági szereplők, akik megtehetik, (nem nyomorognak) és akiknek a pénzelvonás nem okoz termeléscsökkenést, azok időszakosan kisegítsék az államot.  A lényeg az, hogy ezek hazai szereplők, a külföldiekkel szemben, vállalják azt, hogy időszakosan nem járnak jól (de csak kicsit károsodhatnak), és jövedelmük, fogyasztásuk csökkenésével kisegítik az államot, lehetővé teszik a kimászást. A hazai betétes akkor jár csak kicsit rosszul, ha legalább a kamatok követik az inflációt. Ugyanakkor ez még nem veszi el a betéti, megtakarítási kedvet. Persze ha másik oldalon nem csökkenek az amúgy is káros fogyasztási hitelek, akkor a megtakarítások ezeket finanszírozzák. Ráadásul ezek az adósságcsapda másik részét mélyítik, a lakosság eladósodását.     A jelenlegi program nem ezt a logikát követi.

Visszatérve, ekkor már az export fellendül, az idegenforgalom fellendül, igaz az infláció ezt a fellendülést mondjuk, a felére húzza vissza. Az import már lecsökkent, ezt viszont az infláció ebben az esetben valamivel növeli, kompenzálja. A lecsökkent külföldre irányuló hazai túrizmust is valamivel növeli, kompenzálja és így tovább.

Továbbá az, hogy a reáljövedelmeket, fogyasztást jobban csökkenti, mint termelést, ebben helyzetben szinte kedvező. Összefoglalva, a közepes infláció ebben a helyzetben kisebb károkat ugyan okoz (kisebbeket, mint normális helyzetben), de ezek a károk a többi megoldáshoz képest,  még mindig a legenyhébbek. Ugyanez azonban már nem vonatkozik a 15% feletti inflációra.

A probléma az, hogy egyszerre kellene a termelést növelni és jövedelmeket csökkenteni. A Fidesz adócsökkentő programja talán középtávon ezt meg tudja valósítani. Viszont itt van az azonnali visszafizetés szükségessége, az adósságörvényből való azonnali kimászás megkezdése.

A megoldás lényeges elve: az összevont adó (minden állam irányába történő befizetés, bizonyos értelemben ide tartoznak az állami árak is) ne növekedjen, jelentős mértékben. Ez azt jelenti, hogy ebben a helyzetben csökkenteni sem szabad. Ellenben gazdagok fizessenek több adót. Aki teheti, aki képes rá az segítsen kimászni. Ráadásul gazdagok azok akik, mint réteg, a túlfogyasztók, e réteg a az eladósodás hasznosulója, főleg ha aránytalan és igazságtalan a vagyoni hierarchia.  Tehát az adó progresszivitását kell növelni. Ennek legegyszerűbb módja, ha jövedelemadó progresszivitását növelik. A vagyonadó, ingatlan adó sem rossz megoldás, de ez jelen helyzetben még új ezért kidolgozatlan, bizonytalan és lassú. A rosszabbodó helyzetben csak a gazdagabbak képesek a terheket kifizetni. A szegényebbek ugyanis egyszerűen nem tudják befizetni a megemelt adókat, nem tudják kifizetni a megemelt állami árakat, állam által befolyásolt alapvető árakat. Sőt ennek a rétegnek már csökken a munkaképessége az aránytalan terhek miatt.

(A külföldiekre, hiába gazdagok nem nagyon lehet számítani. A külföldi befektető általában inkább lelép, nem segít. Vagy még nagyobb kamatra, haszonra ad pénzt. Ezért nem mindegy hogy az eladósás mekkora arányban külföldi. Azért ennél bonyolultabb a probléma, de ez a lényege.)

 Ebben a helyzetben jelentősen kiszélesedik az legalsó létbizonytalanságban élő, nyomorgó réteg akinek már  nem számít, hogy rendesen fizessen.

Hozzá kell tenni ez réteg eddig sem volt kevés. Megnő a hajléktalanok száma. A munkanélküliek száma. A közüzemi tartózók száma. Az adócsalók száma, az alkalmi munkából élők száma, az adótartozók száma. A beteg, munkaképtelen emberek, az ellátásra szoruló emberek száma. A bűnözők, a rombolók száma. A jó minőségű munkára képtelen emberek száma. Az hogy a szegény réteg terhei ne növekedjenek nemcsak erkölcsi kérdés, de gazdasági kérdés is. A másik kérdés valóban erkölcsi kérdés. Amennyiben az adósság részben túlfogyasztásból eredt, akkor az a rendszerváltás óta meggazdagodott réteg túlfogyasztása. Tehát erkölcsileg is nekik kell a visszafizetésből nagyobb részt vállalniuk.

Ide kapcsolódik a következő problémakör. Az állam bevételei, és szolgáltatásai.

Az azonnali kifizetés szükségessé teszi a kisebb költségű államot. Mivel az adókat nem lehet jelentősen növelni, csak az állam spórolásból lehet visszafizetni a tartozás egy részét.  Valójában a korrupt bürokratikus protekcionista, pazarló, rossz hatékonyságú államot át kellene szervezni, tisztává hatékonnyá, stb. kellene tenni, ez azonban középtávú program, egy év alatt nem megy. Amit sürgősen tenni lehet az állami bérek befagyasztása. Az állami költekezések lezárása. Továbbá az állami szolgáltatások csökkentése. Ezt is azonban úgy, hogy ezek a szolgáltatáscsökkentések elsősorban gazdagabbakat érintsék.

Itt jegyzem meg, hogy az adóemelés azért sem jó megoldás, mert az adóemeléssel nő az adócsalás, feketegazdaság, a valóságosan befolyó pénz alig fog emelkedni.

Az összes adó csökkentése legalább két dolog miatt nem megoldás rövid távon. Egyrészt általában sem igaz, az hogy minél kisebb az adó, az állam, annál nagyobb az összes termelés. Ezen logika mentén nem kell állam. A normális állam is hasznos termelést, szolgáltatást folytat. Másrészt magángazdasági termeléshez is kell egy jól működő állami háttér. Pl., ha rossz az egészségügy nem lesz elég egészséges dolgozó. Ha rossz az oktatás nem lesz elég képzett dolgozó. Másrészt, ha az adócsökkentés növeli is az összes hasznos termelést, akkor sem egy év alatt. Ehhez is több év kell, főleg akkor, ha a magángazdaság és lakosság is el van adósodva.  

Körülbelül elvi szinten ezek lennének azok rövid távú tennivalók, melyek által áldozatokkal, életszínvonal-csökkenéssel, de mégis ki lehet mászni az adósságörvényből. Mindehhez az kell, hogy a lakosság a gazdaság szereplői támogassák a vezetést. Ehhez pedig az kell, hogy valóságos feltárás legyen. Adósságörvénybe kerültünk. Mi ez egyáltalán. Hogy lehet ide kerülni. Kik a felelősök. Mi a megoldás. Ezek lennének, amiről beszélni kellene, ez a lényeg. Ehelyett mindenről szó van csak erről nincs.

Az első lépcső tehát a kimászás az adósságörvény megszüntetése. Természetesen a további elkerülése. Ezután lehet középtávú és hosszabb távú programot építeni. Ez egy külön könyvet sok ezer oldalast igényelne, ezért itt nem mennék bele. Az biztos, hogy középtávú program egyik pontjának feltétlenül a tisztább, átláthatóbb logikusabb igazságosabb, hatékonyabb állam kialakításának kell lennie. A hatékony állam, fő tényezői: a költségmegtakarítási jutalékrendszer kialakítása. Ezzel összefüggésben a pontos feladat-meghatározás és költségvetés, aminek elmélet ugyancsak egy külön könyvet tanulmányt igényelne. A konkrét részletes intézményenkénti racionalizálás. Ezzel összefüggésben az intézményi közvetlen demokrácia, a dolgozók, ügyfelek bevonása racionalizálásba. Az állami részleges versenyhelyzet. A teljesítménybérezés. Mindezekről egy külön fejezet szól. A középtávú program egy másik lényeges pontja: hogyan kerülhető el, hogy hazánk soha többet ne kerüljön gazdasági válságba, adósságörvénybe, magas inflációba. Felületesen vázlatosan: a hitelek, a monetáris politika, a jegybanki alapkamat, az eladósodás szabályozása. A infláció direkt megfékezése, az állami adóemelések, áremelések, költekezések, béremelések szabályozása.

Minderről más fejezetekben beszélek.

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Általános elmélkedések a pénzügyi rendszer tisztességtelenségéről. Kitérés a kisbetétesekre, kisbefektetőkre, kis-hitelfelvevőkre. Elméleti rendszertényező. 

Arról sok történetet lehetne elmondani, főleg kis-hazánkban, hogy a bankok (és nagyok) miként verik át, fosztják le kicsiket, kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket. Persze ezek nem nagy, nyilvánvaló átverések, beleférnek a jelenlegi jogszerűségbe. Elsősorban persze a betéti kamatokon, befektetési hozamokon és hitelkamatokon keresztül történik a lefosztás.

Tulajdonképpen az indokolatlan hitelfelvétel önmagában is átverés (a hitelkamatok miatt), márpedig a hitelfelvételek jelentős része indokolatlan. A hitel az nem más, mint egy utólagos fizetés csak a hitelkamatok miatt magasabb áron. Csak a jónép ezt nem látja át, egyfajta ingyen-pénznek tekinti, mivel a felvételnél látszólag ingyen kap pénzt, vagy terméket. A hitelfelvevő fölöslegesen fizeti ki a hitelkamatokat, míg ha spórolna, betenné a pénzét akkor ő kapna betéti kamatot (főleg ha az a kamat igazságos), és nem ő fizetne. Azért nemcsak nép ostobaságáról van szó, de közgazdászok is szépen félrevezetik a jónépet, azt hangoztatva, hogy a hitelezés a gazdaság szinte legfontosabb motorja. Miközben ezt kellene mondaniuk, mivel ez az igazság: bizonyos mértékű, fajtájú és kamatú hitelezés a gazdaság egyik (a sok közül az egyik) segédmotorja, de vigyázat visszafele is elsülhet a puska. Ahogy manapság el is sült.

Ezt tetézi bankok agymosó reklám-hadjárata.

És az már csak hab a tortán hogy kis-hitelfelvevő csak szerződés után szembesül: hoppá itt ilyen-olyan okok miatt sokkal többet kell fizetnem, mint amit vártam. Itt van pl. a devizában felvett hitelek esete.

A kisbetétesek, kisbefektetők lefosztása kicsit más történet. Mert ugyebár nem kötelező hitelt felvenni, de megtakarítani szinte muszáj. Ha másért nem az időskor, vagy gyerekek támogatása miatt. Itt az a helyzet, hogy összességében és átlagosan a kicsik megtakarításának (betétje befektetése) még az inflációt, főleg az ő fogyasztói kosaruknak megfelelő inflációt sem éri el, holott, igazságosan 1-2%-kal felette kellene lenni. Itt is egyébként általában azzal szembesülnek, hogy hoppá összességében ez mégsem annyi, mint vártam.

Érdekes összefüggés, hogy az állami hitelfelvétel, (és talán a befektetés is) kvázi kicsik kategóriájába tartozik. Ugyanis a másik oldal (a bankok, és a nagyok) olyan eszközökkel, lehetőségekkel rendelkezik, amellyel sem a kicsik, sem az állam nem rendelkezik. Ezért mindaz, amit itt elmondtam nagyjából érvényes az állami hitel-felvételekre és befektetésekre is. Másfelől az állam pénze nagyobbrészt mégis a kisemberek pénzéből jön össze, és az állam vesztesége is a kisemberek zsebére megy.

A megoldás részben egyszerű: az állam nemhogy támogatná hitelfelvételt, hanem inkább óva intene tőle, szükség esetén korlátozná. És persze ő maga sem adósodna el. Ugyanis nem kötelező hitelt felvenni.

A betétek befektetések ügyében is sokat tehetne az állam. Pl., lehetne megtakarítási állami bank. A felügyelet és korlátozás is szigorodhatna. 

Üzlettárs, vagy üzletellenfél.

Ami eldönti ezt az a belső kiindulás az erkölcsi alap.

Ha a belső (nem a deklarált, hanem valóságos) kiinduló erkölcsi alap, hozzáállás ez: csak a megérdemelt nyereségemet szeretném realizálni – akkor üzlettársi kapcsolat és mellesleg és-és elosztás jöhet létre. Minden üzletfélnek ebből kell kiindulnia, mert ha már egy üzletfél nem ebből indul ki, akkor már nem jöhet létre üzlettársi viszony. Sőt a törvénykezésnek, a szabályozásnak is ezen erkölcsi alapból kell kiindulnia.

Ha a belső (nem deklarált, hanem a valóságos) kiinduló erkölcsi alap, hozzáállás ez: a lehető legnagyobb nyereséget szeretném realizálni – akkor már üzlet-ellenféli viszony alakulhat ki, mellesleg vagy-vagy elosztással. Ha akár egy üzletfél ebből indul ki, akkor már ez a viszony valósul meg.

Mit is jelent ez. Pl. egy állampolgár, egy egyén, egy ügyfél, üzleti viszonyban áll, pl. a munkaadójával, a bankokkal, a szolgáltatókkal, a termelőkkel, a kereskedőkkel, és az állammal is. Ezek az üzleti viszonyok jellemzően korunkban, üzletellenfeles viszonyok. Mert az általános erkölcsi közfelfogás kiindulása és a törvények valós belső kiindulása is ez: én a lehető legnagyobb nyereséget szeretném realizálni.

Mi jelent ez pontosabban. Azt, hogy a látszólag korrekt szabályokat az ellenfelek (a nyereségorientáltak) állandóan át akarják lépni és ez gyakran sikerül is nekik. Tehát a korrekt szabályok részben eltűnnek, a korrekt szabályok határai elmosódnak. Az ellenfelek, (a nyereségorientáltak) egymást kisebb-nagyobb mértékben át akarják vágni. A hangzatos szövegelés (melyek lényege, mi jóindulatú üzlettársak vagyunk, mi abszolút korrektek vagyunk, stb. és amelyek sok formában jelennek meg) csak az átvágás része. Legalábbis ez a jellemző. Pontosabban a szabályok, törvények csak a nagyobb átvágásokat tudják megakadályozni (azokat sem mindig) a kis és közepes átvágások sokasága megmarad. Ez az egész sajnos azt is jelenti, hogy mivel az üzletfelek 90% nyereségorientált, üzletellenfél, (azonban nem lehet tudni ki nem az) senkiben nem lehet igazán megbízni.  Pontosabban mindenkit üzletellenfélként kell kezelni. Amikor tehát az állampolgár, ügyfél gyanakvó, leellenőrző, balhézó, reklamáló magatartást folytat, az teljesen rendben van. Azaz a másik oldalról egyáltalán nincs rendben, mert magának a gyanakvó, az ellenőrző, a balhézó, reklamáló ügyfélnek is elrontja az életét. És persze annak a 10%-nyi jóindulatú (én csak a megérdemelt hasznom akarom realizálni), de elrejtett lehetséges üzlettársnak is el lesz rontva az élete. Elsősorban pszichésen romlik el az élet.  És pszichésen ez a folyamat. Mivel az emberek fejéből, kvázi ki van törölve az igazságos arányos különbségek fogalma, ezért mindenki minden haszonról, nyereségről ezt gondolja: miért ne érdemelném meg. E felfogás mellett (nincs érdemtelen haszon) természetesen nem jöhet létre ez a felfogás: én csak a nekem járó nyereséget szeretném realizálni. Vagyis a két felfogás egymás testvérei: „nincs érdemtelen nyereség” és „minél nagyobb nyereségre hajtok”.

Tisztelt ügyintézők (legyen az bármilyen ügyintéző, banki, állami, hivatali, magánvállalati, vagy eladó, szolgáltató, stb.) és tisztelt ügyfelek: a mai világban, ebben a rendszerben teljesen rendben van, az egyén szempontjából logikus magatartás, ha az ügyfél, gyanakvó, ellenőrző, reklamáló, kvázi kötekedő magatartást folytat. Ha ezt nehezményezik, akkor a rendszeren, de legalábbis a közfelfogáson kell változtatni. Bár a rendszer és a közfelfogás szorosan összefügg.

Erről a lényegről se feledkezzünk el.

Manapság már a pénzügyi válságok egymást követik, szinte minden évben van egy. Pénzügyi válság, pénzügyi válság nyakán. Itt volt a nagy 2008-2009 ingatlanmachinációs és most itt van a 2010-es országok eladósodása. Húzzák-vonják, nyüstölik a pénzügyi szereplők egymást. Senkinek sem jó. Pontosabban ez már csak egyre szűkebb csoportnak hasznos.

Szükséges lenne kijelenteni: ez a pénzügyi rendszer pocsék, egy nagy hányadék.

És persze szükséges lenne megváltoztatni. Amíg ez a rendszer van, addig nem jönnek rendbe a dolgok.

Továbbá, szükséges lenne mindenkinek, minden állampolgárnak és cégnek és minden államnak sokkal puritánabb pénzügyi politikát és fogyasztási politikát folytatnia.

Szükséges lenne az igazságos arányos különbségek kialakítása.

Szóval jelenleg a pénzügyi szereplők húzzák-vonják, nyüstölik egymást. Egyszer csak kisemberek fogják magukat és bedugják matracba pénzüket, persze ezzel is ráfaragnak, de a bankok is ráfaragnak. Megjegyzem tulajdonképpen a matracba dugott pénzt is ki elehetne hitelezni, hiszen ez is egy megtermelt de el nem fogyasztott pénz. Vagyis a többlettermék bent van a gazdaságba és azt ki lehetne hitelezni.

És van még egy látszólag jó megoldás, de csak látszólag jó: mindenki tanuljon meg spekulálni. De erre egy kissé bővebben kitérek.

Kezdjük talán az lapvető viszonyokkal. A pénzügyi spekulációnak (pl. a tőzsdézésnek) van egyfajta szerencsejáték jellege, mondjuk hasonló kaszinózáshoz. Csakhogy ez sokkal cinkeltebb játék. Először is kaszinótulajdonos (a bankok pénzintézetek) és nagyjátékosok (nagybefektetők) ebben a tőzsdei játékban erősen összedolgoznak, gyakran azonosak, az érdekük biztosan azonos. Valakit azonban le kell fejni és mivel nincs más, ez a kisjátékos lesz. Cinkeltebb a játék azért is mert ebben a tőzsdei játékban a nagyjátékos és a tulajdonos (kvázi kaszinótulajdonos) erősebben irányít, és általában a szerencsének kevesebb, a tudatos machinációnak több szerepe van. Ennek ellenére a kaszinó nem állítja, hogy ő kisembereket akarja segíteni, a bankok pénzintézetek viszont ezt hazudják. A banki alkalmazottak, az aligazgatók, a brókerek, stb. lényegében úgy viszonyulnak kisemberekhez, mint a krupié a kaszinóban játszóhoz. Bármilyen szép szavakat is mondanak az alapvető munkájuk mégis az, hogy lefejjék a kisjátékost. Avagy a kisvásárlót, hiszen ez szinte minden magáncégre igaz, főleg a kapzsiságdeterminált, profit-centrikus magángazdaságban. A banki alkalmazott a bankkal áll érdekazonosságban és nem az ügyféllel. És a bank az egyik legravaszabb, leginkább manipuláló magáncég.

Ennek ellenére a kisjátékos ebben a tőzsdei játékban sok figyelemmel, energiával, spekulációs hozzáértéssel elérhetne egy olyan szintet, hogy ne legyen vesztes, sőt összességében egy kevés nyeresége is legyen. Talán annak ellenére is, hogy általában deklarált, de gyakorlatilag nem működő, hazudós rendszereken keresztül kell a kisjátékosoknak játszani. De ha minden kisjátékos megtanul spekulálni, akkor is lesznek vesztesek, és persze azok is a kisjátékosok lesznek. A nagyok (az irányítók) akkor is nyernek, legfeljebb egy kicsit kevesebbet.

Menjünk feljebb az elvek, felfogások szintjére.

Az alábbi három jelenleg elterjedt felfogás erősen összefügg és persze mindhárom hamis.

1. Fizessen a figyelmetlen, a mulya, ill. a pénzügyileg szerencsétlen. – ez az egyik felfogás.

2. Az amerikai álom, azaz mindenkiből egykettőre dúsgazdag, sikeres ember lehet, ha képességéhez meglehetősen sok szerencse társul.   Mindenki akár érdemtelenül, de szerencsével hatalmas sikert érhet el – ez a másik szintén jellemző felfogás, vagy inkább igény. (Még egyszerűbben az „amerikai” álom igény: akárki nyerhet a lottón.)

3. Mindenki spekulálhat, mindenki spekuláljon és akkor szinte mindenki, jól jár. – ez a harmadik jellemző felfogás.

Miért függ össze a három felfogás és miért hamisak. (Ugyanakkor az sem lehetséges, hogy abszolút ne károsodjon a figyelmetlen. És, el lehet venni az amerikai álmot az emberektől?)

Játsszál, kockáztass, spekulálj, ügyeskedj, ravaszkodj, és sikeres gazdag lehetsz, ha pedig nem ezt teszed (akár azért is mert nem vagy elég figyelmes ebben játékban, spekulációban) akkor magadra vess – mindhárom felfogásnak ez a közös nevezője. És persze az érdemtelen jövedelemszerzés is közös nevező, amennyiben az érdemes jövedelemszerzést a társdalom számára hasznos munkából eredeztetjük.

Azt azért látni kell, hogy a jólét, a magasabb fogyasztás, a valóságos munkából ered, pl. a szakmunkási, mérnöki, orvosi, stb. munkából, és nem a játékból, a spekulációból, stb. ered.

Azt is látni kell, hogy azért az un szerencsés emberek száma, akik elérik az amerikai álmot, szükségszerűen igen kevés. Az ilyen felfogású rendszerben (az alrendszerek törvények is ezt szolgálják) az emberek egy százaléka, egy ezreléke lesz gazdag sikeres, a többiek viszont megfizetik ennek árát. De sajnos nem egyszerűen megfizetik, hanem többszörösen fizetik meg.

Ezek a felfogások talán nem állnak messze ettől: mindenki lopjon, csaljon mindenki lophat, csalhat és akkor mindenki jól jár. Vagy legalábbis egy szerencsés kisebbség, bárki még a születetten szegény is, gazdag sikeres ember lehet. Akkor miért ítéljük el a lopást, csalást? Tehát van itt egy erkölcsi vonatkozás is.

De azért azt se felejtsük el, hogy maga a lopás, csalás, spekuláció, ügyeskedés, ravaszkodás stb. ugyancsak „munkaenergiát” igényel és még több energiát igényel, ezek kivédése. Az egyik további különbség tehát az, hogy hasznos munka szelektálása (melyik a jobb) kevesebb energiát igényel, mint a lopás, csalás kivédése.

De mindig vissza kell térni a lényeghez: a jólét, a magasabb fogyasztás, a valóságos munkából ered, pl. a szakmunkási, mérnöki, orvosi, stb. munkából, és nem a játékból, a spekulációból stb. ered. A lopásra, csalásra, ügyeskedésre, játékra fordított energia valamint ezek védekezésre fordított energia azért mégis valóságos munka elől veszi el az energiát.

És az emberek többsége, feltételezve, hogy nincs eltorzítva a lelki világuk, vajon mire vágyik? Kétségtelenül, hogy jelenleg igen magas az amerikai álom igénye (de jó lenne a lottón nyerni, vagy másképpen dúsgazdagnak és egyben sikeresnek lenni) és egyre nő.  Már az sem teljesen igaz, hogy gazdagság azonos a sikerrel. Az igazi népszerűséggel biztosan nem azonos. És boldogsághoz is elég kevés köze van. Tehát ennek a torz amerikai álomnak azért van egy átgondolatlansági vonatkozása is. Ugyanakkor én ki merem jelenteni ez nem az ember (a döntő többség) eredendő szükséglete (igénye), ez a rendszer ill. a rendszer-felfogások által mesterségesen gerjesztett igény.

( Ez nem az ember eredendő igénye,  egyébként a állatvilágból az evolúcióból is levezethető. Az állat és az ember is családra, biztonságra, egészséges körülményekre, stb. vágyik elsősorban. )

Az vitathatatlan,  hogy van sikervágy, megbecsültségi vágy (hatalomvágy), van birtoklási vágy, de a kérdés ennek a léptéke. Már attól is elégedett boldog az ember, ha csak egy kevéssel nagyobb hatalommal, megbecsüléssel, vagyonnal, sikerrel tűnik ki a többiek közül, nem kell ennek hatalmas eltérésnek lenni. Ugyanakkor az igazságossági igénye azt mondja: mindenki (én is) a megérdemelt helyén legyen.

Tehát mesterségesen eltorzított lelki világról is szó van, a gazdasági jóléti károkon túl.

Kitérés a figyelmetlenségre, felületességre.

A figyelmetlenség, felületesség súlyos hiba.

A jövő fejlettebb társadalmában azonban kétféle figyelmetlenség lesz, sőt háromféle.

Én figyelmetlenségből, felületességből okozok kárt másnak. Ez súlyos hiba jelenleg és a jövőben is az lesz.

Én figyelmetlenségből, felületességből okozok kárt magamnak, de ebben más emberek nem vétkesek, más emberek direkt nem akarnak nekem kárt okozni. Ez szintén súlyos hiba jelenleg is és a jövőben is az lesz.

Én figyelmetlenségből, felületességből teret adok más direkt károkozóknak, hogy nekem kárt okozzanak. Ez jelenleg súlyos hiba, de a fejlettebb jövőben nem lehet az.

Példák a második típusú figyelmetlenségre. Pl. körülnézés nélkül, lelépek az úttestről és elüt egy autó. Vagy, pl. olyan dolgokat vásárolok nagy értékben, amire nincs is szükségem és kidobom azokat. Ezek súlyos hibák ezeket nem lehet társadalmilag korrigálni.

Példák a harmadik típusú figyelmetlenségre. Nem számolom meg a visszajáró pénzt, és egy tízezerrel kevesebbet kapok vissza. Nem nézem meg, hogy milyen betétbe teszem a pénzem, és kiderül hogy a harmada elveszett. Nyitva hagyom az autómat és ellopják. Ezek egy tisztességes társdalomban alig fordulnak elő, vagyis a tisztességes társdalomban ez a típusú figyelmetlenség nem súlyos hiba.

Az is mondható, hogy az első és második fajta figyelmetlenségre amúgy is sok figyelmet kell szentelni, akkor erre a harmadik fajtára hadd ne kelljen figyelni. Mert ha erre figyelünk, akkor az első kettőre már nem marad energia.

Az elején felsorolt három felfogás (1, 2, 3) úgy is összefügg, hogyha elfogadják az egyiket, akkor el kell fogadni a másik kettőt is.  Vagy tisztességes társadalmat szervez az ember, vagy tisztességtelent. Nem nagyon van középút.

Társadalmi méretekben meg lehet e szüntetni az amerikai álmot, hiszen ha az él, akkor a másik kettő is él? Pl. a pénzügyi spekulációnak is van szerencsejáték jellege. Itt fontos látni, hogy nem a kisember kitörésének álmát kell elvenni, hanem az érdemtelen kitörés álmát, illetve az aránytalan kitörés álmát kellene elvenni az emberektől. De még így is nehéz ügy. A tudatalakító erőknek (oktatás, tájékoztatás, stb.) kell elsősorban megváltozni szinte teljes fordulatot venni. És ha a tudatalakító erők nem az amerikai álmot sulykolják (és a másik két felfogást), sőt inkább ezek ellen érvelnek, akkor megváltozhat a közfelfogás is. És persze szükséges a törvény általi korlátozás (spekuláció, szerencsejáték, érdemtelen jövedelmek, stb. korlátozása) is.

Az emberek nem mennek az utcára tüntetni: le a tisztességtelen nemzetközi pénzügyi rendszerrel. Pedig kimehetnének, értelmes tiltakozás lenne.

Nem mennek ki mert azt gondolják ez egy magáncég és magánember konfliktusa. Valójában ez egy intézményesített kizsákmányolás. A kis-hitelfelvevők is jellemzően ráfaragnak, de arra legalább azt lehet mondani nem kötelező. Viszont a betét, megtakarítás kvázi kötelezően a bankon keresztül történhet. A magánnyugdíj-pénztárakon és bankkártyás banki folyószámlás fizetéseken túl, ezért mert a pénz inflálódik. Vagyis magángazdaság és az állam teremt egy inflációt, amit nem kezel, és egyetlen „kezelési” módként a bankban kell tartania pénzét. És persze összességében kisbetétesek, magtakarítók is ráfaragnak, mert  az érdemtelenül hasznosulók, a spekulánsok valahonnan szerzik a pénzüket, a túlterjesztett bankrendszer is valahonnan szerzi és ez nem lehet más, mint a kisember pénze (munkája).

Nem mennek ki, mert azt gondolják, hogy ez pénzügyi rendszer valamilyen felsőbbrendű matematikai igazságok alapján működik, pedig á dehogy. Ezeket a képleteket egyenlegeket a bankárok készítik a saját kapzsi érdekeiknek megfelelően.

Nem mennek ki, mert azt gondolják, a pénzügyi rendszer rendben van, csak én vagyok a tudatlan, a figyelmetlen. Pedig ez sem igaz, mert szükségszerűen ráfarag a kisember.

Nézzük a mechanizmust.

A nagy-spekuláns (lehet az nagytőkés, bank, stb.) tudja hogy magasan van az árfolyam tovább nem nagyon emelkedhet erre nagy összeggel kilép az adott befektetésből (legyen a befektetés formája értékpapír, deviza, banki számla, stb.). Tudja hogy amint ő kilép az árfolyam zuhanni kezd.

Közben ő más jó helyre elteszi a pénzét. De ha nem teszi sehová, csak hagyja stagnálni akkor is nyer. A spekuláció másik útja hogy nagy összegeket ide-oda jó helyre tesz rövid időre, csak egy mellékes út. 

A spekuláció fő útjának folytatása: tudja, hogy amint ő kilép az árfolyam zuhanni kezd, és végül is jó alacsonyan fog kikötni. Ehhez a kivételhez általában ürügyet keres és talál is. Ilyen-olyan okokból bizonytalanná váltam, ezért most kiveszem a pénzem. Az egész világ, utánozó majomként elkezdi hajtogatni, bizalmatlanság okát, csakhogy ezek a bizalmatlanságok jellemzően ürügyek. Ugyanis a spekuláció a hullámzásból él, olcsón venni és drágán eladni. Érdekes módón már több száz éve rendszeresen bizalmatlan a befektető. Mert ha rendszeresen van bizalmatlanság, akkor nagy maszlag azon elmélet, hogy a bizalmatlanság a baj, állandó biztonságot kell teremteni. Képtelenség nagy-spekulánsok (nagybefektetők) bizalmát bármilyen stabilitással elnyerni, hiszen a stabilitás csökkentené a bevételüket. Viszont a kisbefektető bizalmatlansága valós, de ő azért aggódik, mert tudja, elkezdődhet a hullámzás, már aki tudja.

(Ritkább eset mikor az árfolyam egyéb okokból zuhan, az ürügyet és folyamatot nem nagy-spekuláns irányítja. A nagy-spekuláns csak az elsők között van, aki kilép, gyakoribb az irányított hullámzás.) tehát tudja, hogy jó alacsonyan fog megállni és akkor beteszi nagy összeget, mert tudja, hogy ezzel az árfolyam elkezd emelkedni. És tudja, hogy jó magasan fog megállni, amikor is újra lehet kezdeni ezt az egészet.  Szóval lehet olcsón venni és drágán eladni.

Az is világos, ha a nagy-spekuláns betesz pl. egymillió dollárt valahová, és kétmilliót vesz ki, akkor azt az egymilliót valakinek ki kell fizetnie. És ez a valaki jobb híján nem más, mint a sok-sok kisbefektető.

Tulajdonképpen ennél szerteágazóbb a károsultak összetétele. Mert azért a kis-hitelfelvevő is károsodik. És károsodik a bankon kívüli kisember is, mert a károsítás kiterjed (kilóg) ebből a pénzügyi rendszerből. Pontosabban a pénzügyi rendszer tisztességtelensége, mindenhonnan (gazdaságból, államból) elszívja pénzt, olyan helyekről is ahol látszólag nincs konkrétan befektetési pénzügyi művelet. Jó példa erre pl., a 2008-as válság, amikor az adókból konszolidálták a bankokat. Egy sereg esetben az állam (az adókból) tartja életben a rendszert.  De más, sok módón is kiterjed a károsítás, a pénzelszívás. Sok útja-módja van ennek. Sajnos azt is látni kell, hogy a spekuláció egyre pofátlanabb. Talán ezek a mostani pénzügyi válságok már kreált megtervezett válságok. Mert hagyják, hogy pofátlan legyen. 

Fontos megjegyzés: végeredményben a kisember, a dolgozó munkája fedezi spekulánsok és minden érdemtelen jövedelemszerző fogyasztását. Vagyis kisember pénze mögött van munka, ez munkafedezetes pénz. Az érdemtelen gazdagok pénze mögött nincs munka.

De visszatérve csak a befektetésekre, kétféle kisbefektető (kényszerű betétes, megtakarító, akik csak kényszerűen erőlködnek, ügyeskednek, hogy legalább a pénzük reálértéke megmaradjon) van. Az egyik réteg, akik csak egy lépéssel (fáziskéséssel) követik a nagy-spekulánsokat. Az nem lehetséges, hogy teljesen egyszerre lépjenek a nagyokkal, már az is komoly teljesítmény, ha csak egy lépéssel maradnak le.  Ők, ha nagyon ügyesek, figyelmesek, ismerik csíziót, és sok időt szánnak erre, akkor talán nem éri őket kár. 

Számtalan sunyi megtévesztéssel kell megküzdeni a kicsinek. És persze a kézi vezérlés (nem a deklarált matematikai szabályok szerint történik bankok, pénzintézetek változtatása, hanem szabálytalanul, az aktuális időszakos haszon szerint) is gyakori. Hihetetlen sok eszköze, módszere van kizsákmányolásnak.

És másik kisbetétesek (kisbefektetők) nagyobb rétege, akik két lépéssel (fáziskéssel) követik a nagy-spekulánsokat. Nos ők erősen ráfaragnak.

Jó lenne, ha felismernék a kizsákmányoltak: itt egy intézményesített kizsákmányoló rendszerrel állunk szembe. 

A kisbetétesek, kis-hitelfelvevők pénzének áramlása a bankok nagybefektetők és egyes államok, államrészek (a korrupt pozíciójukat védő állami tisztviselők, vezetők) felé. B/5 ábra.

Ezzel a problémával több helyen több szempontból foglalkozom. Most egy konkrét példán keresztül vizsgálom a kérdést.

Nézzük meg a 2007-es magyarországi viszonyokat, nagyon szerényen visszafogottan számolva. Mondjuk egy kis-hitelfelvevő 20%-os évi kamatra kap hitelt. Az ő veszteségét számoljuk 5%-osnak. A 2007-es magyarországi helyzetben azonban elsősorban a kisbetétesek faragtak rá. Egy kisbetétes forint betétje legfeljebb (kamatadóval és mindennel) 7%-os évi kamatot tudott elérni. A rá vonatkozó infláció legalább 12%-os volt. A veszteség itt 5%. Ha nem vitte bankba a pénzét akkor még ez a 7% is elment, volna. Az emberek be vannak kényszerítve bankba, a kötelező pénzkártyákról nem is beszélve. A kényszer viszont, a szabadság, a nagy eszmény megnyirbálása. Érdekes módón az ilyen kényszereket e rendszer propagandája elfelejti. A kisbetétes még tarthatta devizában, mondjuk, euróban a pénzét. Itt a kamat kb. 3%. Igaz vannak nagyobb kockázatú betétek, ahol egyes esetekben ennél magasabb jóval nagyobb kamatot lehet elérni. Átlagosan nézve nagy kockázatú kis-betétek (kis-befektetések) az összes betétest számítva ugyanakkorák 3%, mint a kiskockázatú betétek átlaga. Ugyanis vannak veszteséges betétek, veszteséges időszakok és a hosszabb idő is egyfajta veszteség. Ezt a 3%-ot két módón lehet számolni. A magyar 12%-os inflációhoz képest 9%-os veszteség. De ha itthon akarja levásárolni, akkor a rossz átváltási arány és az átváltási költség miatt még rárakodik legalább 10%. Így az összes veszteség 19%. Ha külföldön vásárolja le, ami nem is olyan egyszerű akkor az ottani infláció csak kb. 3%-os de a külföldi levásárlás legalább 5%-os veszteséggel jár. Így a kár „csak” 5% lesz. Az jár legjobban, aki nem takarít meg nem is vesz fel hitelt, de azért neki is van vesztesége. Az egyik veszteség az, hogy ez szükségképpen fölösleges, vagy drágább vásárlásokhoz vezet, a levásárlás, hiszen olyan dolgokat is megvesz, amelyre kevésbé van szüksége és az árakat, a minőséget sem tudja szelektálni. Nincs megtakarítása ez is egyfajta veszteség. Számítsuk ezt 3%-os veszteségnek.

Az országnak azonban mindez nagyobb kár. Több okból visszaveti a termelést, költségvetési hiányt okoz. A kis megtakarítás és ehhez képest nagy hitel több okból hatalmas veszteség a nemzetgazdaság számára.  Itt ezeket most nem részletezem. A lényeg az, hogy minden dolgozót, és ez szétterül, legalább egy 5%-os adótöbblet veszteség ér. A kisbetétesek, kis-hitelfelvevők és az állandó pénzkártya használók számára még számolhatunk 2% kezelési költség veszteséget. Tehát szinte mindenkinek a további vesztesége kb. 7%. Aki mindent elkölt annak a vesztesége 10%. A kisbetétes vesztesége legjobb esetben 12%. A kis-hitelfelvevők vesztesége 12%. Ugyebár ez a veszteség kiterjed családtagokra, az eltartottakra. Ez volt a helyzet pl. 2007-ben Magyarországban.

A következőt még hozzátenném, minden esetben a kisbetétesek a kis-hitelfelvevők átlagosan ráfaragnak. A 2007-es magyar helyzet sajátossága hogy leginkább a kisbetétesek faragtak rá. A másik sajátosság hogy a magyar sakál-vezetés jóvoltából ez magyar veszteség sokkal nagyobb, mint az átlagos, legalább kétszerese. Azt is hozzá kell tenni, hogy Magyarország esetében (kis ország, rossz pénzügyi politika) a nyereség 80%-ban külföldiek zsebébe vándorol.

Ahol vesztség van, ott vagy-vagy elosztás értelmében nyereségnek, nyertesnek is kell lenni. A kör másik oldalán a bankok, nagybefektetők és egyes machináló államok állnak. A machináló államok nyeresége szükségszerűen az állam spekuláló, korrupt vezetőinek a nyeresége. Tehát a kör másik oldalán ezek állnak, és a kisbetétesek, a kis-hitelfelvevők és általában a kisemberek pénze ide áramlik. Hogyan jutnak ezek hozzá, ezt itt és most nem részletezem. Máshol erről is beszélek. Sok minden kimaradt ebből a fejezetből. A lényeg az, hogy kisember ebben a pénzügyi rendszerben nem tud okos lenni, a gazdasági-pénzügyi rendszer úgy van megalkotva, hogy a kisemberek pénze (munkája, életszínvonala) a nagytőkések, gazdagok a pénzemberek, a spekulálók felé áramlik. Az egyik csatorna, az alulfizetett munka csatornája. A másik csatorna az előbb taglalt (csak hiányosan és vázlatosan taglalt) pénzügyi rendszer csatornája. És vannak még további még ezeknél is rejtettebb csatornák. 

És végül egy idevágó és mindezt kiegészítő kiegészítés.

Valóságos befektetési tanácsadás a kicsiknek (2010-ben). Elméleti rendszertényező.

Sokféle tanácsadás van, de ehhez hasonlót érdekes módón még nem olvastam.

A szereplőket feloszthatjuk így is.

Vannak bankok, (pénzintézetek, brókercégek stb.). Vannak a spekulációs nagybefektetők (nagytőkések). És vannak a kisbefektetők, a kicsik.

A bankok és spekulációs nagyok sok okból erősen összefonódnak.

A pénz nem vész el csak tulajdonost cserél. E vonalon leginkább a vagy-vagy elosztás érvényesül. Valaki érdemtelenül jól jár, akkor más, mások érdemtelenül károsodik, illetve ha valaki érdemtelenül károsodik, akkor más, mások érdemtelenül hasznosul.

A jelen pénzügyi piacát a spekuláció határozza meg.

A rendszerszerű spekuláció lényege az, hogy a kicsik összességében átlagosan károsulnak, bankok, és a nagyok ebből hasznosulnak. Sokszor az adófizetőkből is hasznosulnak, és persze a kis hitelfelvevőkből is.

Arról más sokat beszéltem, hogy bankok és a nagyok sok okból helyzeti előnyben vannak. Ezért hát legszívesebben azt tanácsolnám, hogy csak biztonságos betétben tartsák a pénzüket a kicsik, azonban a spekuláció már olyan szinten van hogy ez is ráfizetés. Ezért hova-tovább az emberek szinte kényszerűen értékpapír befektetésre is kényszerülnek. Ennek ellenére az értékpapír befektetést csak  azoknak lehet ajánlani, akik nagyjából átlátják a folyamatokat és szinte napi szinten követni, tudják az árfolyamokat, és egyebeket.

Az értékpapír befektetés (egyszerűen befektetés) ez esetben egy összefoglaló név, minden olyan befektetés beleérthető, amelynek az árfolyama tetszőlegesen változhat. Sőt még a deviza is idetartozik, mert annak is tetszőlegesen változhat az árfolyama.

Azért nem szégyellem magam, hogy kvázi spekulációra biztatom az embereket, mert a spekuláció amúgy is benne van a rendszerben, azt nem én és nem a kicsik találták ki. Csak az átverteknek próbálok tanácsot adni. És ha talán mindenki megtanul spekulálni, akkor befejeződik, oka-fogyottá válik a spekuláció is. A magam részéről egyébként rühelem a spekulációt.

Tulajdonképpen három szakaszt kellene megkülönböztetni.

A pénzügyi válságok szakaszát. A pénzügyi válságok utáni szakaszt. A viszonylag nyugis szakaszt. A három szakasz más befektetési taktikát igényel. Csakhogy manapság már odajutottunk hogy előre egy kicsi nem látja milyen szakasz, következik, sőt a már kialakult szakaszt is csak erősen késve érzékeli.

Válságszakaszban  a nagyok kiveszik a pénzüket szerintem a kicsiknek is ezt kell tenni. Válságszakasz után a nagyok visszateszik a pénzüket szerintem a kicsiknek is ezt kell tenni. Egyébként általában igaz, hogy a kicsiknek nagyok (a spekulánsok) fejével kell gondolkodni.

Van egy viszonylag tiszta szabály, és emellett van több homályos kézi vezérlésű szabály, ami alakítja az árfolyamokat. A viszonylag tiszta szabály: ha sokan vásárolnak egy befektetést, akkor annak nő az árfolyama, ha sokan eladnak egy befektetést, akkor annak csökken az árfolyama. (A nagyok irányítnak, azért is mert egy nagy, kvázi sokat tud vásárolni, ill. eladni.)

Van egy még fontosabb szabály: a befektetések háromnegyede szükségszerűen, de kiszámíthatatlanul hullámzik és ugrál. (Talán pontosabb ez a megfogalmazás: direkt hullámoztatják.) Az ugrálás a heti cikkcakkot (reszketést) jelenti. A hullámzás egy hosszabb távú dolog, lehet két-három hetes, pár hónapos pár éves hullámzás.

Azért szükséges általában hullámzás, mert ebből ered a spekulálók és a bankok nyeresége. Azt már kielemeztem, hogy miért nyer, aki a hullámzást csinálja, ill., aki a hullámzást nyomban követi. A lényeg, hogy olcsón vesz, drágán ad el. És veszít, aki egyszeres fáziskéséssel követi hullámzást és még nagyobbat veszít, aki kétszeres fáziskéséssel követi a hullámzást ezek általában a kicsik.

A másik spekulációs nyereségforrás, hogy sok helyre tesznek ide-oda pénzeket, kvázi sok lábon állnak.

Tulajdonképpen a bankok a hullámzással csalják be, a kicsiket. Ezért is érdekük a bankoknak a hullámzás.  Mert egy kicsi megnézi: hűha itt voltak ilyen hatalmas nyereséget adó szakaszok. Akkor tegyünk be ide pénzt, hátha én is egy évben 10-50%-os nyereséget tudok szerezni. Csakhogy ez a gondolkodás kevés.  Ennek ráfaragás lesz a vége.

Még egy példa. Pl. valaki, vesz 1millió Ft-ért értékpapírt és annak leesik az árfolyama, gyorsan 800 ezer lesz belőle. És ez a valaki megijedve visszaváltja (eladja) a befektetését, akkor kinek a tulajdonába kerül a bennmaradó pénz? A többi befektetőjébe nem nagyon, mert az eladás inkább lefelé viszi az árfolyamot. Elsősorban, főleg bank (pénzintézmény, brókercég stb.) széfjébe marad, az ő tulajdonába kerül ez a pénz, jelen esetben az 1 millió és a 800 ezer különbsége, a 200 ezer Ft. 

Ez azt jelenti, hogy a bank és a kicsi, a kisbefektető ellenérdekeltségű. Szóval nem kell bedőlni hangzatos szövegeknek. És minden banki (bróker, stb.) tájékoztatást erős fenntartással kell kezelni. Itt van pl. az arról szóló tájékoztatás, hogy melyik befektetést milyen időre ajánlják, és kinek. Szóval ennek is csak a fele igaz.

És az egész viszonyt is jellemzi. Ismétlem a bankok és a nagyok, erősen összefonódnak. A kicsik állnak a másik oldalon.

Mi van, ha valaki betesz, 1 milliót és gyorsan felemelkedik az árfolyam, abból 1,2 millió lesz. És ez a valaki okosan úgy dönt, hogy kiveszi. A nyereség másik oldala, a veszteség ez esetben 200 ezer Ft, elsősorban a többi befektetőt sújtja, mert a kivétellel csökken az árfolyam. Szóval ki van ez találva, nyereség banké (és a nagyoké) a veszteség a kicsiké.

A befektetések negyede, harmada sajnos szivatós befektetés. Ez azt jelenti, hogy közvetlenül megjelenés után, vagy később gyorsan erősen leesik az árfolyam, és nagyon sokáig ott marad, 4-8 évig azon a szinten ugrál. (Egyébként ez is csinált dolog.) Aki (kicsikről van szó), ilyent vesz, az ráfarag. Valahogy ezeket el kell kerülni, de elég nehéz. A kicsi csak abban reménykedhet, hogy a befektetések többsége azért hónapok alatt, esetleg 1-2 év alatt szükségszerűen hullámzik. Ha döntően csak szivatós befektetések lennének, akkor nem fektetetnének be a kicsik, és ez a bankok és a nagyok, ráfaragását jelentené.

Itt térek ki arra, hogy tulajdonképpen az lenne az ideális, ha kicsi amint észleli az árfolyamesést, pl. 1-2%-os esésnél már kivenné a pénzét. Csakhogy ez is nehéz ügy.  Mert leesik 1-2%-kal, de akkor az hihető, hogy csak a szokásos ugrálásról van szó. Pár nap alatt leeshet 5%-kal és mire kicsi ezt észleli és intézkedik és mire visszaváltja már 5-10%-os veszteséget könyvelhet el. Pláne, ha nem is figyel oda. Szóval ki van ez találva. Amennyire lehet, követni kell és még a leesés elején kell kivenni a pénzt.  Nagy valószínűséggel nem lehet követni a gyors leesést, akkor viszont már érdemes bennhagyni és bízni abban, hogy lesz felfelé menő hullám.

És amikor ez a hullám visszafordul és már eléri nyereséget, akkor kell kivenni, de nem előbb. Az emberek általában pont fordítva gondolkodnak, ha leseik a pénzük, akkor megijednek és kiveszik a pénzük. A bankok és a nagyok pont erre számítanak. Ez az ő nyereségük. Az is hiba: na végre emelkedik, akkor gyorsan vegyük ki, akár áron alul is. Ez is veszteség a kicsiknek, a banknak nyereség.

Visszatérve, milyen befektetést érdemes venni. El kell kerülni a szivatós befektetést, mondjuk úgy, ha egy befektetés tartósan hullámzik, akkor az valószínűleg (de nem biztos) továbbra is hullámozni fog, vagyis az nem lesz szivatós, de ez sem biztos.

Továbbá nem szabad olyan befektetést venni, ami éppen szárnyal felfelé, vagy éppen saját csúcsát döntögeti. Ha túl jól alakul egy befektetés az utolsó évben fél évben, kettő hónapban, akkor pl. a hullámzás miatt, is valószínűleg lefelé fog menni. De azért is mert ez a becsalgatási trükk. Ugyanis az emberek ez esetben is fordítva gondolkodnak: ez jól megy, szárnyal, akkor veszek. A bankok, és nagyok pont erre számítnak. Sokan vesznek, és ezután leesik, vagy leejtik az árfolyamot, és így nyernek a bankok és a nagyok. Tehát olyan befektetést érdemes venni, (ez lehet deviza is) amely szinte biztosan hullámzik, és amely az alsó pontja körül van, de már nem esik lefele. Vagy esetleg, a végső határ, ha középen van, de felfelé halad. (Egyébként is érdemes vétel előtt egy kicsit alaposabban tanulmányozni, a befektetés grafikonját.)

Ha nincs ilyen, akkor inkább a biztonságos betétet kell választani.

Mikor érdemes eladni, kivenni pénzt?

Mikor az árfolyam úgy áll, hogy van egy tisztességes rendes nyereség, pl. a átalagos kamatoknál 1,5-ször 2-szer magasabb nyereség  De vigyázat itt sem szabad sokáig várni. E szempontból is pont fordítva gondolkodnak az emberek: dehogy veszem, most ki, hiszen szárnyal felfelé. De megint azt kell látni, hogy szükségszerű a hullámzás, ami fenn van, az visszaesik. És valószínűleg oly kiszámíthatatlanul és gyorsan esik vissza, hogy akkor már késő lesz. Meg kell elégedni egy viszonylag kisebb nyereséggel.

Ha kiveszi a pénzt, akkor az nem jelenti azt, hogy akár ugyanoda, később mikor lenn lesz árfolyam, ne tegye vissza.

Tehát érdemes a nyereséget hozó befektetéseket kivenni, viszonylag kisebb, de az átlagosnál nagyobb nyereséggel megelégedni.

És érdemes a stagnáló befektetéseket is kivenni, ha azok a befektetés összege körül stagnálnak, ugyanis stagnálás az egy relatív veszteség. Viszont ez a veszteség nem akkora, hogy emiatt érdemes bennhagyni.

És emlékeztetőül érdemes a nagyobb veszteségbe befutó befektetéseket bennhagyni, ha jó esély van a hullámzásra.

És azért azt is hozzá kell tenni, hogy pl. nagyobb veszteség válságszakaszban nagyobb, mint nyugis szakaszban.  Vagyis válságszakaszban, pl. a 10-15-20%-os veszteségbe futó befektetést érdemes kivenni, ez ekkor még relatíve kisebb veszteség. Nyugis szakaszban ezt nem érdemes kivenni.

Mindez attól is függ, hogy befektető kibír egy lehetséges 3-4 éves hullámvölgyet, mert eddig is eltarthat, amíg újra nyereséges lesz befektetés.

Végezetül azt mondom, ha mindezt tudja és teszi a kicsi, akkor is ráfaraghat, csak kisebb eséllyel. Mindez arra jó, hogy kisbefektetőnek nagyobb esélye lesz arra, hogy az átlagos kamatnál egy kevéssel nagyobb nyereséget tudjon elkönyvelni, feltéve, ha figyeli az árfolyamokat. És ha nem is farag rá a kicsi, akkor is egyfajta bizonytalanság nehezedik rá,

És ha egy-egy kicsi netán mégis nyereségesen jön ki, az nem változtat azon, hogy összességében igazságtalan, spekulációra alapuló a jelen pénzügyi rendszere, a jelen pénzpiaci rendszere.

Magyarországot belevitték az adósságcsapdába. Valahogy ki kellene mászni. Elméleti rendszertényező. 

E fejezetet emlékezetem szerint 2006, 2007 táján írtam.

E tanulmány döntő többsége 2002 és 2010 között íródott. Szerettünk volna időálló tanulmány alkotni, ráadásul olyant, amely a fejlődésről szól, és amely új gondolatokat tartalmaz, meglátásunk szerint ez sikerült is. Ezért csak néhány fejezetnek, fejezetrésznek van aktuálpolitikai vonatkozása. Átvitt értelemben persze a jelen mindig ott van a társadalomtudományban, hiszen a tendencia sarokköve a jelen. Néhány, fejezet fejezetrész konkrét aktuálpolitikai történést elemez, és ennek különösen nagy a kockázata, mert az elemző könnyen elavulttá válhat, kiváltképp a rohamosan változó világunkban. Nagyképűség nélkül megállapíthatjuk, a mi aktuálpolitikai elemzéseink nem elavulttá, de inkább beteljesülő prognózissá váltak.   Mindenesetre megállapítható: alig van olyan átfogó társadalomtudományos tanulmány mely időálló, mely a fejlődésről szól, és amely új gondolatokat, új elméleteket tartalmaz. 

Ha volt valami értelme ennek a lesüllyesztő nyolc évnek (2002-2010), akkor az nem más, mint példát mutattunk a világnak: na így nem szabad csinálni. A világ, (főleg kelet-Európa) tanult és ezzel profitált a mi romlásunkból. 

A 2006-ban kirobbanó magyar válság, adósságörvény kialakulása és kezelése is azt igazolja, hogy jelenlegi rendszer zavaros, logikátlan, igazságtalan, javíthatatlan.

Ez egy olyan időszak volt, amikor rendkívül sok hazugságszúnyog repkedett a levegőben. Hazugság helyett mondhatok tévedést is, de a kettő között nincs érdemi különbség. Kisebb nagyobb hazugságszúnyogok repkednek a levegőben, bár az ember ezeket igyekszik elhessegetni, ettől függetlenül azért baromira idegesítők, ráadásul csípnek is.

Az államkapitalizmusban amúgy is sok a hazugságszúnyog, de egy ilyen válságidőszakban különösen megnő a számuk. Ugyanakkor az ember tudja, hogy nem csupán hazugságokról van szó, hanem valóságos életszínvonalról.

Itt van mindjárt a miniszterelnök pártársai előtt elhangzott beszéde és általában a miniszterelnök politikája és kommunikációja. Továbbá: ezekre való belső (baráti, párttársi) és külső reagálások. Ez csak egy csoportja a hazugságszúnyogoknak.

A hazugságszúnyogok egyik fajtája hogy a jelenlegi ádáz, ellenhatalmi rendszerben csak pontatlan egyoldalú elemzések jönnek létre.

A hazugságszúnyogok további fajtája, hogy a lényeges kérdéseket fel sem teszik, a lényeg elsikkad.

Akik nem figyelmeztettek az adósságcsapdásra, és érdemben nem segítettek, elsősorban az EU-ra gondolok.  

 Hogyan fajulhatott a válság idáig? Miért nem derült ki előbb. Az eladósodás egy része az EU tagság idejében jött létre. Miért hagyta ezt az EU? Itt felmerül megelőző szabályozás szükségessége.

Ez az egész ügy furcsa és ellentmondásos. Az előzmény az, hogy kis hazánk évekig lapátolt, és millió feltételnek megfelelt hogy bekerüljön az EU-ba. Ráadásul az EU elsősorban egy pénzügyi, kereskedelmi szövetség.  Az előzmény után a logika azt diktálná, hogy az EU szigorú szabályozással megelőzi az eladósodást. Ha az uborka nagysága, vagy játszótéri hinta nem belügy, akkor az eladósodás sem lehet az. Az EU nem is előzte meg a magyar eladósodást, és nem segít abból kimászni. Az EU-t nem is nagyon érdekli magyar eladósodás. Akkor mi érdekli az EU-t?  Lehet hogy semmi? Legfeljebb az uborka. Az biztos, hogy a magyarok problémája nem érdekli. 

De nézzük a kezelést. Az EU-t nem nagyon érdekli az eladósodás, csak azon gondolkodik, hogy mikor lehet bevezetni, vagy éppen a bevezetést elódázni az eurót. (Az eladósodással magyar lakosság tisztességes dolgozók faragnak rá.) Ez nem érdekli az EU-t.  Nézzük ezt az euró ügyet. Az EU kér egy konvergencia programot, amit majd elbírál. Ha az EU tudja mi teendő, akkor miért nem ő állít elő, ajánl ilyen programot? Ha nem tudja, akkor hogyan akarja elbírálni?

A következő még ennél is jobb. Az eurót  nem szabad gyorsan bevezetni, mert az nagy terhet róna gazdaságra, az emberekre – szól az érvelés. Nekem a következő hasonlat jut eszembe. Adva van egy súlyosan beteg ember (magyar gazdaság) akinek betegsége elsősorban azért alakult ki mert orvosai ( magyar állami, a  fiskális és monetáris vezetés) elkezelték. Rossz orvosok, rossz módszerekkel kezelték az alig beteg embert, ezért fajult el a betegsége. Lenne egy másik orvos gárda az EU és lenne egy viszonylag hatékony gyógyszer az euró bevezetése és annak feltételeinek bevezetése. Erre, arra való hivatkozással, hogy a gyors orvos-váltás, gyors gyógymód-váltás túlságosan megviselné, hagyják, hogy a beteget a régi rossz orvosok a régi rossz módszerekkel kezeljék tovább. Ha el is fogadjuk azt, hogy az új kezelés megviselné a beteget (bár ez még mindig a kisebb rossz) akkor is az új orvosoknak kellene kidolgozni egy átmeneti kezelést. Az hogy régi rossz orvosok, a régi rossz módszerekkel kezelik (elkezelik) tovább, a lehető legrosszabb megoldás. Így valóban meg van kímélve a beteg? Ez megint egy buta, logikátlan elmélet.

Ugyanakkor megint el kell gondolkodni, mi végre is van az EU? Milyen célok rajzolódnak ki az EU látszólag demokratikus, de valójában az európai  nagyhatalmak érdekeit képviselő politikájából. Ezt megint egy hasonlattal világítanám meg. A tanító bácsi mit akar csinálni a diákjaival? A kedvenc, a jó, a közepes és a rossz diákokat külön csoportokba osztja, a rossz diákokat beülteti szamárpadba. Kétségtelen ez számára előnyős, így képes a hierarchiát, a rendet leginkább fenntartani. Vagy azt akarja, hogy a rossz diákok felzárkózzanak, és legalább közepes diákok legyenek. Úgy látszik a célja nem ez az utóbbi, hanem az előző.

Akik nem beszéltek, beszélnek az adósságcsapdáról, azok is hozzájárultak kialakuláshoz, és késleltetik a megoldást. Akik a hallgatással hozzájárulnak nemzetgazdaság tartós hanyatlásához.

Most lépjünk túl ezeken: hogyan lehet problémát ilyen későn felismerni?

Ha a problémákat a szerint kellene rangsorolni, hogy melyik igényli leginkább a társadalmi megbeszélést, a társadalmi együttműködést, akkor az első helyre magasan az adósságcsapda problémáját kellene tenni.  Ehelyett az utolsó helyen van, egyszerűen nem beszélnek róla. A 2006 - 2015 évek gyakorlati problémáinak, (megszorítások, egészségügyi reform, elégedetlenség, rendőri brutalitás, stb.) eredője az adósságcsapda.

Szerintem már ez önmagában megdöbbentő.

Hogy lehetséges az, hogy ezek a szavak: adósságörvény, adósságcsapda, túlzott mértékű magas kamatú állami jegybanki hitelek, hibás monetáris politika stb. szavak alig hangzottak el az elmúlt években? Hogyan lehetséges, hogy ezek a szavak (amelyek a probléma lényegét fejeznék ki) ezekkel kapcsolatos mondatok még most sem hangzanak el, amikor már nyilvánvaló, hogy adósságörvénybe került az ország.

Nem arról van szó, hogy felvetődik az adósságörvény problémája és aztán lehurrogják. Nem, a probléma, a leglényegesebb, legaktuálisabb probléma, fel sem vetődik. Van hazánkban több millió gondolkodó ember. Ezekből mostanában több ezren tüntetnek, szónokolnak, jelszavakat skandálnak. Van több ezer politikus. Van több ezer szakember. Van több ezer kiemelkedő közszereplő, politikai újságíró. Van több ezer külföldi szakértő. Hogyan lehet hogy ezek közül egyetlen egy  sem nyilatkozott írt erről problémáról érdemben? Mert az megértem hogy 95%-uk, a közgazdasági ismeretek hiányában (rossz oktatás, tájékoztatás), hatalmi pártérdekből, klikkesedésből, korábbi hibájának elfedéséből, nem beszél. Tovább szép számmal vannak olyanok is akiknek közvetlen egzisztenciális vagyoni érdekük, hogy ezek a szavak nem hangozzanak el. Rendben, ez 95%. A kérdés az, hogy hol van az 5%-ék? Nem mintha az, az 5%-ék tudna valamit tenni, de legalább a tisztázás reménye megmaradna. Három variáció lehetséges. Vagy én vagyok abszolút hülye, mert ha csak félig igaz, amit mondok, akkor is meg kellene jelenni e szavaknak. Vagy a világ bolondult meg. Vagy a jelenlegi rendszer, ködösítő, manipulációs gépezete hihetetlenül jól működik. Én ez utóbbira tippelek. Ez viszont két újabb gondolatot csihol ki belőlem. Egyfelől ez a rendszer valóban nagyon pocsék, igazságtalan, de ez csak akkor kiderülne ki, ha netán összeomlana. A másik az hogy ilyen hatékony ködösítő, manipulációs gépezet mellet van e értelme politikusi hazugságról beszélni.

Néha azért a problémát érintették, de csak így: jaj nehogy megsértsük befektetőket, mert akkor megsértődnek, és juj mi lesz. Miért most mi van? Idáig hízelegtünk, mindenféle kedvezményt adtunk, és most mi van? Csőd van, adósságörvény van. Észre kellene venni, hogy nem erről szól a történet. Vannak közgazdasági törvényszerűségek, pl.: ha valaki (egyén vállalat, állam) rosszul gazdálkodik, rosszul üzletel (akár ha túlzottan engedékeny, adakozó) akkor azt a jelenlegi rendszerben a befektetők (pénztőke) kihasználják, megfejik.

Senki nem beszél róla, mert minden politikai erő sáros az eladósodásban. Senki nem beszél róla, mert a nemzetközi pénzügyi rendszer tabu téma. Mert ez rendszer lényege, aki ezt támadja, az a rendszert támadja. Senki nem beszél róla, mert minden jelentős politikai erő végeredményben nagytőke ajnározó.

Márpedig ha még beszélni sem beszélünk a problémáról, akkor kishazánk az adósságcsapdába marad, mint a bányába felejtett rabszolga.

Gondolatok a ködösítésről.

Erről az egészről megint egy hasonlat jut eszembe. Addig ködösítenek, legyen az gonosz leigázó köd, vagy csak jó célú taktikai köd, amíg minden ködbe veszik még maguk a ködösítők is.

Rendszerváltást, rendszerváltást, ezt skandálta nép a pl. az MTV épülete előtt. A televízió épülete ellőtt, akkor talán szép számmal voltak a rendszer által megnyomorított, radikális változásokat igénylő emberek. Akkor talán ez mégsem megrendezett zavargás volt. Akkor talán ez mégsem puszta vandalizmus volt.  Minden lázadásnak erőszaknak, még falfirkáknak is, még a köztörvényes bűnözésnek van egy olyan üzenete, hogy az emberek elégedetlenek. Persze ezt vezetői szemszögből, jólétből nem lehet megérteni, ezt én értem. Ugyanakkor elismerem a  skandálók nagyobb részének halvány fogalma sincs, hogy milyen legyen az új rendszer. Nekem viszont van, ezen gondolkodtam éveken át. Van, lehet jobb rendszert csinálni, igaz ehhez tervszerű, következetes és hosszú munka szükséges.

Egységesen és hihetetlenül berezelt felkelésre, zavargásra az egész politikai és az értelmiségi elit. Persze ők nem maguk miatt aggódtak, mondják ők. Az ország helyzete, meg a vandalizmus, a rongálás, meg a békeszerető emberek védelme miatt aggódnak. A rendszerváltás óta duplájára emelkedett a mindennapos vandalizmus, rongálás, bűnözés, erőszak, ez valahogy eddig nem nagyon zavarta őket.

Ugyanakkor ott voltak heteken keresztül a békés tüntetők tízezrei.  Ezek csak a jobboldal beszervezett emberi – repült hazugságszúnyog. Valóban nagyon hihető hogy van egy teljesen elégedett lakosság, és ebből az elégedett lakosságból tízezreket heteken keresztül be lehet szervezni. Ha igaz lenne ez az egész beszervezési história, akkor is kell lenni egy jelentős többmilliós elégedetlen rétegnek, akikből be lehet szervezni. A jövő fejlettebb rendszerében mérni fogják az emberek véleményét, elégedettségét, és ennek alapján kormányozzák majd az országot.  Hiszen mi végre van demokrácia? Azért, hogy a lakosság elmondhassa véleményét, és elégedett legyen. A jelenlegi rendszerben nemhogy mérnék az emberek elégedetlenségét, hanem letagadják. A szocializmusban egyszerűen megtiltották, hogy kimutassák az elégedetlenségük. Most megengedik, kieresztik a gőzt, de nem tőrödnek vele, sőt letagadják. Mennyivel jobb ez?

Tisztában vagyok azzal, hogy a rendszerváltást igénylők tudományosan rosszul értelmezik a rendszerváltást. Ők nem az államkapitalizmusból kilépésre gondolnak, hanem arra hogy az államkapitalizmus satnya megvalósítása helyett az államkapitalizmus jó, fejlett oldalára lépjünk át. Ez rendszerváltozat-váltás. Mások még ennél is alacsonyabbra teszik a lécet, nekik a rendszerváltás csak bizonyos emberek, bizonyos pártok távozását jelentené. Abban az értelemben viszont helyes a meglátásuk, hogy alapvető és általános változásra lenne szükség.

Miért is kell ezektől a szavaktól félni: rossz a rendszer, rendszerváltásra van szükség? Miért is baj, ha valaki a jelenleginél jobb, igazságos rendszeren (általános átfogó változásokon) gondolkodik, pláne ha a rendszerváltás békés változatát akarja? Miért baj az, ha valaki feltételezi, hogy a világ ezen a téren is fejlődhet, és feltételezi, hogy harminc, ötven év múlva már jobb, igazságosabb rendszer lesz, lehet? Miért nem jobb, ha a vezetés gondolkodik el ezen, mielőtt a nép tör, zúz? Ősrégi és újra ismétlődő történet ez az egész.

Itt is érdekes a kormányzó oldal megnyilatkozása. Mi általános átfogó változást akarunk, hangoztatják, ugyanakkor ezt is hangoztatják: micsoda borzalom, a stabilitást, a rendet, a békét aláásó dolog, hogy egyesek átfogó, általános változást akarnak.

Repül az újabb hazugságszúnyog, méghozzá hatalmas: a demokratikus irányításnak a parlamentben van helye – mondják.  Eközben az ellenzék szinte egyetlen javaslatát sem fogadják el, sőt még csak tárgyalóképesnek, kompromisszumképesnek sem tartják. Ez nem demokrácia, ez egy négyévente váltakozó puha diktatúra. 

Nézzük ezt a történetet más szempontból. Eddig a parlamentben volt az irányítás, és mi történt? Válságba, gazdasági, erkölcsi és részben irányítási (politikai) válságba került az ország. Ezután gondolta az emberek jelentős része jogosan, hogy akkor mégsem igaz, ez a parlamenti mese, és keresett, más (tüntetések, stb.) parlamenten kívüli megoldásokat. Egyébként ezek a megoldások szerencsére egyelőre alkotmányosak. A jelenlegi gyenge demokrácia egyik pozitívuma, hogy feltételezi, lehetnek olyan helyzetek, melyet a parlament, kormány nem képes megoldani, ezért ad némi lehetőséget a parlamenten kívüli nyomásgyakorlásra. Tehát „az irányításnak a parlamentben van a helye”, csak akkor lenne igaz, ha nem alakult volna ki válság. Mivel válság alakult ki, ez már egy jókora hazugság.

Egyébként az ok és következmény felcserélése feltűnően gyakori ezen időszakban. Máskor is gyakori, de úgy látszik válságidőszakban különösen sokasodó, erősödő (emellett szerencsére feltűnő is lesz) lesz a manipuláció, másképpen a szervezett, összehangolt hazugság.

 Most kevesebb értelmiségi szidja a rendszert, mint a szocializmusban. Igen, mert jobb a rendszer. Van azonban egy másik lehetséges válasz is. Igen, mert jobban félnek. (Féltik az érdemtelenül nagy hatalmukat és vagyonukat.) Sőt van egy harmadik válasz is. Igen, mert sokkal hatékonyabb a ködösítő, manipulációs gépezet. Talán mindhárom igaz.

Egyfajta hazugságszúnyog: a rendszer maga jó, csak magyar nemzettel, a magyar elittel vagy az elit egy részével van baj. Az igaz, és árnyalt megfogalmazás: maga rendszer legfeljebb közepesnek mondható és a rendszeren belül Magyarország összességében az átlag alatt van.

Tisztelt vezetők. Önök talán abban tetszelegnek, hogy a nép egy része utálja önöket a másik része viszont szereti. Az igaz hogy a nép egyik része ezt utálja, azt meg nem utálja, másik része pont fordítva és így tovább. A feltételezett szeretet és az elismerés azonban nem igaz. A nép egy része a vezetés egy részének 1-es 1,5-ős osztályzatot ad, másik részének 2-es, 2,5-ős 3-as osztályzatot ad. A nép másik fele pont fordítva. Egy vezető sem kap itt általában és átlagosan 3-as osztályzatnál jobbat, és egy ilyen válság után ne is várjon jobbat. A vezetők többsége azonban 1,5-ös, 2-es osztályzatot kap és ne is várjon többet.

Továbbá még egy gondolat. Tételezzük fel, hogy világválság van kialakulóban. Akkor gyenge ingatag dominók dőlnek el először, illetve a veszélyes ingatag dominókat döntik el először. Magyarország egy gyenge, ingatag, ráadásul veszélyes dominó. Erről szól a történet.

Egyetlen „pozitívuma” ennek a pár hónapnak, hogy az elméleti elgondolásaim, részletes és pontos gyakorlati magvalósulását megtapasztalhattam.

Néhány további hatalmas hazugsággombóc, megdöbbenés.

Számomra megdöbbentő volt az, hogy adva van egy válság és egyetlen egy ember, nem akadt, aki önszántából felállt volna, és azt mondta volna: elnézést, de én úgy érzem, hogy hibáztam. Az hogy egy átlagos helyzetben nincs ilyen az „rendben” van. A megdöbbentő az, hogy válsághelyzetben sincs ilyen. Én most itt kijelentem: én hibáztam. Én is, mint egyszerű állampolgár többet tehettem volna e helyzet elkerülése érdekében.

Az egyik vita ugye azon folyt, hogy a miniszterelnök a pártagsága előtt felállt és kijelentette: elnézést én hibáztam. Egyrészt a saját páttagsága előtt állt fel és nem a nemzet előtt. Másrészt ez a kijelentés azért nem erről szólt. Valami ilyesmi volt: mi hibáztunk, mindenki hibázott. Harmadrészt a miniszterelnöknek talán hozzá kellene tenni: mivel én is jelentősen hibáztam, és az én hibám azért nagyobb súlyú, akkor át kell adnom a hatalmat. Negyedrészt kb. lényegileg ezt mondta: én is hibáztam de ezt úgy akarom jóvátenni, hogy egy elkapkodott átgondolatlan programot minden erőmmel, minden eszközzel lenyomok a társadalom torkán, mert sürget az idő. Egyébként erről sem folyt érdemi vita: mennyire sürget az idő ( az EU-tól, ill.  a befektetőktől mekkora haladékot lehet kapni) és ez a sürgetés indok e arra, hogy elkapkodott, átgondolatlan, ellenkezésbe ütköző és valószínűleg rossz programot hajtsanak végre.

Továbbá az is kiderült hogy elméletileg is félreértett (ezért gyakorlatilag is rossz politika alakul ki) a külföldi befektetők szerepe logikája. Egyrészt ezt halljuk: a külföldi befektetők segítsége nélkül tönkremenne az ország, a külföldi befektetők ezek szerint adnak, tehát jóságos Róbert bácsik. Másrészt, mostanában gyakran ezt halljuk: juj mi lesz, ha külföldi befektetők megharagudnak, akkor bizony lesújtanak, (elfordulnak), és jaj lesz magyar népnek. Ezek szerint a külföldi befektetők egy önző csak a saját érdeküket néző és azt következetesen, akár népek megnyomorítása árán is érvényesítő réteg. A befektetők most jóságos Róbert bácsik, vagy önző, kapzsi, könyörtelen manók?  A jelen helyzetben kiderül, hogy befektetők mégsem jóságos Róbert bácsik, akkor ezt a megítélést el kellene felejteni. A baj az, hogy ez a megítélés nincs, és nem lesz elfelejtve. A hazugságszúnyogok tovább repkednek. Valójában befektetők logikája igen egyszerű: minden helyzetben, esetben lehető legnagyobb profitra törekednek, a legfőbb eszközük pedig a rafináció. Az sem véletlen hogy ezt az ellentmondásos megítélést maguk a befektetők ill. az ő elvbarátaik, ill. üzlettársaik hirdetik. Mindkét megítélés ( jóságos Róbert bácsik, ill. kapzsi, könyörtelen, önző manók) lényege az, hogy a befektetők előtt, minden helyzetben, haptákban kell állni, és azt kell tenni, amit ők akarnak. Mindkét megítélés árt a népnek és használ befektetőknek. Az, hogy minden esetben helyzetben a legnagyobb profitra törekednek azt is jelenti, hogy adott helyzetben, következetes népérdekű politika mellett megelégednek egy szerényebb profittal is. Ebben a helyzetben ugyanis, ez a lehető legnagyobb profit, amit elérhetnek. Ugyanakkor megint ez a hihetetlen felületesség. Nekem, mint lefokozott senkinek még barátaim körében sem lenne arcom egy mondatban nyilatkozni befektetők problémaköréről. A köz előtt megnyilvánuló politikusnak, szakértőnek van arca hozzá.

A közszolgálati média, általában a politikai média és abból eredő felületesség, (emellett pártosság is), megint csak régi probléma. A megdöbbentő az, hogy még válsághelyzetben sem hajlandók ezen változtatni.

A jelenlegi helyzet nemcsak arról szól, hogy általában milyen ez a rendszer, hanem arról is hogyan képes a válsághelyzetet kezelni.  Sehogy.

A következő szúnyog is akkorát mart belém hogy még évek múlva is viszketni fog.

Az a dráma, hogy valójában igen egyszerű megoldásokkal lehetne a helyzetet tisztázni, de nem teszik. Mi is történt. Elindult kb. tíz rendszerváltó ország hasonló alapból, hasonló feltételekkel. Magyarország egy élenjáró pozícióból fokozatosan visszacsúszott az utolsó helyre. Ez azt jelenti, hogy hazánk stratégiai hibákat követett el. Egyszerűen tehát Magyarország stratégiai politikáját össze kellene hasonlítani a többi sikeres rendszerváltó ország stratégiai politikájával. A következő stratégiákat kellett volna, kellene összehasonlítani. A nagytőkéhez, pénztőkéhez való viszony. ( Gyanítom hogy  hazánk élen járt nagytőke, pénztőke ajnározásában.) A kis és középvállalkozásokhoz való viszony. (Gyanítom, hogy összességében szinte hazánkban kapják a legkevesebb adó, beruházási hitel, szabályozási segítséget.) A vagyoni, jövedelemi, társadalmi különbségekhez való viszony. (Gyanítom, hogy hazánkban szinte a legnagyobbak ezek a különbségek.) Az innovációhoz való viszony. (Gyanítom, hogy hazánkban törődtek szinte a legkevesebbet az innovációval.) Az állam szerepéhez, működéséhez való viszony. (Gyanítom hogy hazánkban volt szinte, a legnagyobb mértékű privatizáció. Gyanítom hogy szinte hazánkban a legkorruptabb, legrosszabbul szervezett az állam.) A fiskális politikához való viszony. (Gyanítom, hogy hazánkban rángatták szinte leginkább össze-vissza az adókat, a költségvetést.) A monetáris politikához való viszony. (Gyanítom, hogy hazánkban volt a legrángatóbb, a piaci tendenciákat felülíró, a gazdasági problémákat pénzügyi machinációkkal megoldó, magas kamatokkal operáló, Ft felértékeléssel operáló monetáris politika.)

Ha pedig ezek stratégiák el lettek rontva, akkor meg kell változtatni őket.

A megdöbbentő megint csak az, hogy senki nem akadt (politikus, szakember, politikai média, stb.), aki ezt a tisztázást akár csak felvesse.

Hadoválás a túlfogyasztásról.

A fő baj az volt, hangzik az érvelés, hogy mi magyarok túlfogyasztottunk, azaz kevesebbet termeltünk, mint amennyit fogyasztottunk.

Egy sereg megválaszolatlan kérdés merül fel.

Egyáltalán egy közösség, egy nemzet hogyan képes túlfogyasztani?

A túlfogyasztást mutató adatok valóban túlfogyasztást mutatnak?

Helyesek ezek az adatok?

A lakosság túlfogyasztásból hogyan lesz az állam túlfogyasztása?

A rossz hatékonyságot, a korrupciót nevezhetjük e túlfogyasztásnak?

A magyar nemzet melyik rétege fogyasztott túl? (Mert annak a fogyasztást kellene csökkenteni.)

Miért nem vette észre a kormány, a pénzügyi vezetés a túlfogyasztást, és tett ellene intézkedést?

Hogyan jöhet létre az, a furcsaság, hogy egy olyan országban alakul ki túlfogyasztás, amelyik gazdaságilag beintegrálódott egy szövetségbe, Európába, de a reáljövedelme, átlagosan fele, harmada, a szövetség reáljövedelmének?

Hogyan jöhet létre egészségügyi túlfogyasztás, ha az ország lakosságának átlagos egészségi állapota sokkal rosszabb, mint a szövetség Európa egészségügyi állapota?

Ha valóban túlfogyasztás van, akkor mi a helyes eljárás: a túlfogyasztás okainak megszüntetése, vagy a túlfogyasztás egyszerű, átgondolatlan lenyirbálása?

E kérdéseket meg kellett volna válaszolni, (az alapos elemzés több száz oldal), és ezután kellett volna kidolgozni, az un. reformokat.

A teljesség igénye nélkül elmélkedjünk el a válaszokon.

Hogyan jöhet létre túlfogyasztás. A legáltalánosabb válasz, ha valakik (egyén, cég, közösség, nemzet) túl sok hitelt, méghozzá fogyasztási hitelt vesznek fel. Ekkor egyben eladósodik és a túlfogyasztása, csak átmeneti. Ekkor meg kell szüntetni a további hitelfelvételt. Ez nem történt meg. Lehetnek még további okai a túlfogyasztásnak pl. a fekete gazdaság, ellenben ehhez is szükséges a vezetés tévedéseinek özöne.

Jó e a mutató. Ha, pl. a túlfogyasztásba, beszámolják a hatalmas hitelek óriási kamatait, akkor kérdéses. Tehát úgy számolják, hogy minden, amit vissza kell fizetni, az elfogyasztásra kerül. Holott nyilván a kamatok nem lesznek elfogyasztva. Más tévedések is lehetnek.

Ha magyar lakosság, magyar cégek túlfogyasztanak, attól még az államnak nem kellett volna túlfogyasztani. A magyar vezetésnek (kormánynak, pénzügyi vezetésnek, de az EU-nak is  nyilván már jóval korábban fel kellett volna fedezni hogy baj van, rossz a tendencia, és intézkedni kellett volna. Az állam túlfogyasztása egyébként sem olyan egyszerű. Mert ha magyar lakosságnak egy sokat szolgáltató állam, az igénye akkor nem beszélhetünk túlfogyasztásról. Nincs igazán tisztázva, hogy magyar lakosságnak milyen állam az igénye.

Még kevésbé beszélhetnénk túlfogyasztásról, ha hitelek hasznos, de később alaposan megtérülő beruházásokra fordítódnak. Sajnos Magyarország esetében ez nem áll fenn.

Az állam rossz hatékonysága, korrupciója nem igazán nevezhető túlfogyasztásnak.

Ezekből nagyjából ki is jönnek a furcsaságok. Valószínű, hatalmas eladósodás (ami rossz üzlet) és rossz hatékonyságú, korrupt állam miatt lehet az, hogy magyarok „túlfogyasztanak” legalábbis a pénzállás szerint, és közben alacsony a reáljövedelmük. Ugyanezen okból igen rossz az egészségügyi állapot, vagyis nem történik valóságos egészségügyi túlfogyasztás. Azonban az állami egészségügybe nyilván belejátszik az egész állam eladósodása, rossz hatékonysága, korrupciója. Tehát nem lehet azt mondani, hogy ez legrosszabb, mert itt keletkezik a legnagyobb hiány.

Ha van is valóságos túlfogyasztás akkor az gyorsan és érdemtelenül meggazdagodott  (az ország lakosságához, előző állapotához képest igen nagy réteg) réteg túlfogyasztása. Ha ők az érdemtelenül hasznosulok, akkor fizessék ők vissza túlfogyasztásukat. Valójába az un. reformok mindezekért az átlagos jövedelmű, és szegényebb rétegek  embereit büntetik, velük fizettetik vissza múlt és a jövő igazságtalanságait, hibáit.

Az biztos, hogy a problémák alapos, valóságos átgondolása nem történt meg. Vagy megtörtént és ki lett dolgozva egy stabil kifosztó rendszer, és azt alátámasztó kommunikációs rendszer.

A válság-megoldás helyes lépései lettek volna, lennének.  

Fel kell tárni pontosan, átfogóan minden tényezőt megvizsgálva, mi vezetett a válsághoz. Nem szabad egyetlen tényezőt kiragadni, azt is félreértelmezve kezelni. Gondolok itt arra, hogy jelenleg egyetlen tényezőt ragadnak ki (a nem hatékony állam problémáját) és azt is rosszul értelmezik. Fel kell tárni, hogy milyen típusú az eladósodás, miből tevődik össze. A lakosság túlfogyasztása, egy gazdag réteg túlfogyasztása, a pazarló állam, a rossz cserearányok, (magas kamat rossz árfolyam, stb.), stb. Elméletileg tisztázni kell az adósságörvényt és annak összefüggéseit, megoldásait. E szerint kell egy magoldó programot kialakítani, méghozzá olyant, ami középtávon és hosszabb távon oldja meg a problémákat. Olyan megoldó-program, ami rövid távon némi javulást okoz, hogy azután újabb válság alakuljon ki, nem kívánatos. Az új válságprogramot el kell fogadtatni az emberekkel. Ehhez az kell, hogy a válságért leginkább felelős emberek távozzanak a vezetésből. A nemzettől elnézést kell kérni.

A gazdagabb rétegek adóját kell növelni, az átlagos összes adó nem emelkedjen, ne csökkenjen.  

A nemzet türelmét és együttműködését kell kérni. ( Termesztésen a zavaros, handabandázást, hazudozást abba kell hagyni.) A nemzetet meg kell győzni, de a módosító javaslatait figyelembe kell venni.

A rövid távú megoldásról ( az adósságörvényből való azonnali kimászás) már korábban szó volt. A középtávú program néhány pontjáról is szó volt.

Az elemzésből kiderülnek a megoldások.

Ez nemcsak gazdasági probléma, a politikai rendszer is felelős azért hogy magyar népet belevitték az adósságcsapdába.

Az alkotmány módosítása.

Ez egyben egy lehetséges átmenetei rendszer (átmenet az államkapitalizmus és a teljesebb demokrácia között)  döntéshozó mechanizmusa.

Természetesen az alkotmányt nemcsak ezekben a pontokban kell megújítani, megváltoztatni. Ezek kapcsolódnak közvetlenül a témához ezért említem ezeket itt.

Néhány lehetséges megoldás vázlatosan.

A pénzügyi monetáris politika alkotmányos törvényi szabályozása.

A jegybanki lapkamat nem mehet, pl. kb. 5% fölé. A költségvetési hiány nem mehet, pl. kb. 5% fölé. Az állami, jegybanki eladósodás nem mehet X százalék fölé. A nemzeti eladósodás nem mehet, pl. kb. 35% fölé. Ha túllépik az adott határt, akkor a parlamentnek le kell váltania az adott vezetést.

A választási törvény kiegészítése.

Választási csalást követ el az is, aki a választások ideje alatt bizonyítható valótlanságokat állít. Az ilyen ténykedést úgy kell kezelni, mint a szavazatok meghamísítását. Ha utólag derül ki, akkor úgy kell kezelni, mint az utólag kiderült szavazathamísítást, vagyis le kell váltani a csalót, új választásokat kell kiírni.

A kormány és az ellenzék alkotmányos együttműködésének törvénye.

Ha egy kormány egy év alatt kiadott törvényei (rendeletei, törvényei) legalább 20%-ban nem tartalmazzák az ellenzék által megalkotott javaslatokat (azon javaslatait, amelyek nem állnak szemben az aktuális készülő törvénnyel, választási programjával), akkor azt a kormányt alkotmányos utón fel kell oszlatni.  Ugyanez vonatkozik a parlamentre. A parlamentben ezek szerint lennének 25%-os szavazások. Ha a képviselők 25%-a elfogadja az ellenzéki javaslatot, akkor az ellenzéki javaslatnak minősül. Ennek az a feltétele, hogy az ellenzék legalább fele annyi, nem szemben álló javaslatot nyújtson be, mint ahány rendelet, törvény elkészül. A szembenállás, kérdését egy független (alkotmánybírósághoz hasonló) testület jogosult eldönteni. Ellenzéki javaslatnak minősül az is, ha az ellenzéki javaslat, egy törvényjavaslat, vagy annak részének visszavonását kéri. Ekkor a szembenállást az minősíti, hogy visszavont törvényjavaslat meggátolja-e, a kormány, ill. parlament eddigi munkáját, ill. a választási programját. Egyszerűbben fogalmazva: az ellenzéknek valóságos lehetősége legyen korlátozott mértékben és módón egy törvényjavaslatot kiegészíteni, egyes részeinek törlésével módosítani, részeit törölni és helyette más megoldást javasolni. Valamint egyes esetekben egész törvényjavaslatot visszavonni, ill. új törvényt megalkotni. Másodlagos célja ennek az alkotmányos törvénynek, a választási program szentesítése. Továbbá beállna az együttműködés és a kritika helyes aránya.

A felelősségi törvény. A lényege, hogy a vezetés, a kormány felelősségét lebontva helyzetekre, esetekre megállapítja, és ennek arányában a szankcionál. Pl. amennyiben az életszínvonal 1 éven belül az előző évekhez képest vagy más, hasonló országokhoz képest pl. 2%-kal csökken, (viszonylagosan esik), akkor a kormánynak mennie kell. Ugyanez vonatkozhat a termeléscsökkenésre.

Az időkőzi vezetés- leváltás népszavazással törvénye.

Az időközi választás mellett (ez láthatóan nem mindig működik), a népnek lehetősége legyen 2 év után népszavazással a kormányfőt külön és a kormánnyal együtt leváltani. Tehát e kérdésben lehessen népszavazást kezdeményezni és kiírni. Ha a népszavazás leváltja a kormányfőt kormányt,akkor a  ciklus hátralevő részében  szakértői kormánynak kell átvenni a  kormányzást. Ennek kialakításának törvényszerű menete. Minden parlamenti párt beterjeszthet egy kormánylistát, mint javaslatot. A szavazáson a kormányoldalnak és az ellenzéknek egyenlő arányokat kell biztosítani. Ennek egyszerű módja, hogy többségben levő oldalból, az általuk kiválasztott képviselők, annyian ahánnyal többségben vannak,  nem vehetnek részt a szavazáson.

Általában népszavazási törvény megváltoztatása, kibővítése.

Általában a választási törvények megváltoztatása.

A független pártatlan szakértői testületek felállításról szóló alkotmányos törvény. Több független szakértői testületet kell beépíteni az állam szerkezetébe, döntéshozásába. Pl. költségvetési, korrupciós, stb. független testület.

A közvetlen demokrácia kiteljesítése, kezdve az ide vonatkozó alkotmányos törvénykezéssel.

Itt megint törvényszerűen felmerült a politikai rendszer problémája is. Természetesen gazdaság nem választható el politikától. Teljesen logikus, ha az emberek úgy gondolják, hogy ahol ilyen gazdasági borzalmak kialakulhatnak, ilyen sűrűn repkednek hazugsággombócok, ennyi megdöbbentő esemény van, ott valami általános baj van, ott a politikai rendszer is rossz. Nem kell ezen értetlenkedni, csodálkozni.

Megdöbbentő hogy a kormány programja a fenti programmal szinte ellentétes.

Megdöbbentő hogy a jelenlegi program hosszabb távú negatív hatásaival nem számolnak a kormányzók.

Megdöbbentő, hogy egyetlen megoldó program sem foglalkozik a monetáris politika, az adósságörvény problémájával.

Megdöbbentő, hogy senki nem ismerte, ismeri fel a hibás monetáris politika és a gazdasági válság összefüggéseit még a nyilvánvaló, egyszerű jelenségekből sem.

Néhány nyilvánvaló jelenség. A magas kamat a visszafizetőnek eladósodást okoz.

A magyar állam, már régóta (már az előző rendszer óta) korrupt, protekcionista, bürokratikus, nem hatékony. Rendben van még azt is aláírhatjuk, hogy az állam  pazarlása fokozatosan lassan nőtt. Nagy változás azonban nem volt. Itt ugyan felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges ez: egy jobb fejlettebb rendszerben az állam protekcionizmusa, korrupciója, bürokráciája fokozatosan nő, hatékonysága csökken? Tekintsünk el ettől a kérdéstől. Tehát a magyar állam rossz állapota fokozatosan stagnál, ill. fokozatosan romlik. Ezzel szemben 2000. év körül valamilyen radikális negatív változás is bekövetkezett.

Ekkor kezdődött az eladósodás és pár év alatt hatalmasra duzzadt. Mi is történt 2000 körül? A Ft-ot bevezették a „piaci” pénzváltó rendszerbe, és új monetáris vezetés és új monetáris politika jött létre. Kétségtelen hogy 2002-ben történt egy nagy pénzügyi ballépés, az állami bérek túlzott mértékű, túl gyors emelése. Ez azonban önmagában nem igazolja az eladósodást. Tehát, ha egyszerűen az eseményekből indulunk ki, akkor is rájöhetünk arra, hogy az új monetáris vezetés és politika, jelentős mértékben hozzájárult az eladósodáshoz, mivel máshol nem történt jelentős változás.

Megdöbbentő, hogy a következő problémát sem firtatja senki, legalábbis ami a parlamenti pártokat és külföldet illeti.  A magyar politikai vezetés, szakértőkkel, és médiával karöltve éveken át két dolgot hajtogatott. Nincs semmi baj, a bajok átmenetiek, jön a nagytőke, majd az kihúz minket a bajból. A másik: nincs semmi baj, a bajok átmenetiek, majd jön az EU és kihúz minket bajból. Hol van most nagytőke, és hol van most az EU?

Miért következik mindebből az, hogy a rendszerrel vannak problémák? Jóllehet a rendszer lehetőségeit magyar vezetés jelentősen alulmúlta. Egyfelől, ennyi megdöbbentő esemény, ennyi hazugság, tévedés, ködösítés egy normális rendszerben nem fordulhat elő, bármilyen csapnivaló a vezetés. Másrészt meg kell nézni a külföldi, az államkapitalista reakciókat. Az itt leírtakhoz halvány közük sincs.

Néhány mondat a felelősségről, az adósságörvényre koncentrálva.

Szerintem amennyiben egyének felelősségéről van szó, akkor M. Miniszterelnök úr felelőssége 20%-os, Gy. Miniszterelnök úr felelőssége 50%-os, és J. jegybank elnök felelőssége 30%-os. Az őket támogató emberek felelőssége is így oszlik meg. Ha a politikai erők felelősségéről van szó, akkor az SZDSZ felelőssége 35%-os, az MSZP felelőssége 35%-os, a Fidesz felelőssége 20%-os, az egyéb irányító erők felelőssége összesen 10%-os. Ennél azonban fontosabb a történelmi megítélés.

A történelmi megítélés.

Mit is tanítanak erről a válságról a jövő történelemóráján? Az biztos, hogy nem pozitív korszaknak fogják megítélni. Legjobb esetben is az lesz a lényeg, hogy a vezetés belesodorta egy általános nemzeti válságba a magyar nemzetet, itt csak válság mélysége és hossza a kérdés. Itt jegyzem meg ezen eset is igazolta: a pénzügyi, a gazdasági, az erkölcsi, az irányítási ( politikai) és a háborús (erőszakos cselekvések sűrűsödése) válság összefügg. Visszatérve, egyesek talán azt gondolják, hogy történelmi győztesként léphetnek ki az ügyből. Vagyis, valamit egy kicsit elrontottunk, de aztán ezt duplán helyrehoztuk, és ezért a jövő embere majd megemeli a kalapját, esetleg szobrot is felállít – gondolhatják egyesek.  Valójában itt arról van szó, hogy legjobb esetben is csak 3-5 év múlva fogjuk utolérni (utolérni és nem megelőzni) a többi rendszerváltó országot. Azért ugye senkit nem szokás dicsérni, mert elront valamit, és aztán azt bizonyos idő alatt, más károsodása ( a lakosság károsodás a mellett) mellett, helyrehozza. Ekkor legfeljebb a negatív mérleg javul valamit, de semmiképpen nem fordul át pozitív mérlegbe. (Az elrontásba az egész, szélesen értelmezett, rendszerváltás utáni vezetői elit benne volt, igaz nem egyenlő arányban.) Ez persze legkedvezőbb verzió, jelen tendencia mellett, ennél valószínűleg rosszabb helyzet alakul ki.

A jövő tanulója azonban remélhetőleg tisztában lesz azzal, hogy mit jelent ez: rossz rendszer. A jelen gondolkodója, gyakran, én is, ebből indul ki. Olyan kevés kellene megoldáshoz: ha X emberek egy kicsit másképpen gondolkodnának, cselekednének, ha Y emberek egy kicsit megváltoznának, ha Z emberek ezt meg ezt tennék, akkor minden rendeződne, minden jóra fordulna.

Azonban X, Y, Z emberek gondolkodását, felfogását, cselekvéseit determinálja rendszer szellemisége és meghatározzák a rendszer törvényszerűségei és konkrét törvényei. Még a nemzeti válságok sem (a világválság pedig végképp nem) arról szólnak, hogy valaki meggondolatlanul lelép a járdáról és elüti az autó. A folyamatban sok ezer ember, sok ezer gondolat, sok ezer felfogás, sok ezer társadalomtudományos elmélet, sok ezer törvény vesz részt. Ezek hibái, vagy éppen hiánya. Még a jelenlegi magyar válság is felosztható így: hogy lehetett ez irányban ( a válság a dupla adósságörvény irányába) elindulni? Ha elindult miért nem állt meg előbb? Ha eljutott idáig, miért nem áll meg, miért nem fordul meg?

Hasonlattal élve: van rendszernek egy fősodrása, egy szellemi, erkölcsi, törvényi fősodrása (ebben úszik a bárka), és az abból való kilépésre sok, ember, sok vezető egyidejű, gyors és pozitív megváltozására lenne szükség.

A jelenlegi magyar válság előzményei és jelen történései is belehelyezhetők a rendszer erkölcsébe, szellemiségébe, logikájába, törvényszerűségeibe, törvényeibe. Pl. miért nem tudnak a politikai erők válsághelyzetben sem együttműködni? Mert az ellenhatalmi rendszerből nem ez következik. A példákat még lehetne sorolni.

A történelem tehát nem arról szól, hogy vannak rossz, meg jó emberek, hanem arról, hogy vannak rosszabb, meg jobb rendszerek.

Ez kétféle alapfelfogás: emberekben gondolkodni, vagy rendszerekben gondolkodni. Jelenleg szinte mindenki emberekben gondolkodik, a jövőben remélhetőleg szinte mindenki, rendszerekben fog gondolkodni. A jövőben remélhetőleg egy ilyen esetben nem azon gondolkodnak el az emberek, hogy ki menjen, ki jöjjön, hanem azon hogy lehet a rendszert (az elméleteket, erkölcsöt, a törvényeket, stb.) úgy megváltoztatni, hogy ez ne fordulhasson elő. Hogy lehet rendszert úgy átalakítani, hogy felére csökkenjenek a hazugságszúnyogok. És emellett levonják a következtetést: ha ennyi a hazugság, akkor rendszer messze nem lehet tökéletes.

Addig meg kapkodhatjuk a fejünket. Az üzemben ahol még az átkosban dolgoztam ott alakult ki ez a szokás. Ha valaki hazudott, akkor elkezdték az emberek kapkodni fejüket. Amikor megkérdezték őket, ezt miért teszik, a válasz ez volt: repül a hazugságszúnyog. Az „átkosban” legalább láttuk a hazugságszúnyogokat.

Mi az igazság manapság? Mindenki össze-vissza beszél, repkednek a vélemények. Az ember elért egy olyan értelmi szintre hogy ezerféleképpen nézheti a világot, kialakíthat saját 856-dik véleményt és ezt meg is tudja magyarázni. Valójában csak egy igazság van. Pontosabban mindig van egy a kornak megfelelő legigazabb igazság. A többi vélemény, „igazság” úgy helyezkedik el az igazság körül, mint a céltábla a cél közepe körül. Ha abszolút a közepébe lövünk, akkor az, az igazság. Ha a 9-es mezőbe lövés, nagyobb igazság, mintha kettes mezőbe lőnénk. Ha pedig el sem találjuk a céltáblát, akkor az már hazugság, függetlenül attól, hogy öt centire ment el tőle vagy öt méterre.  Ellenben az ember elért egy olyan értelmi szintre hogy minden féligazságot, minden nem igazságot, meg tud magyarázni, úgy tud tálalni, hogy az igazságnak is tünet.

Ezek magyarázatok végül is rosszak, torzak, konkrét adati, vagy logikai hibák van bennük, de arra jók hogy egy szinte vég nélküli vita kezdődjön. Ezért, kérdés hogy manapság, mikor sok téves véleményt lehet „hihetően” előadni: mi az igazság. Az igazság két helyen van: az egyik a többség döntése, ha megvalósul az objektív tájékoztatás. Objektív tájékoztatás minimálisan az, hogy a három-négy meghatározó vélemény egyenlő arányban prezentálva, és a hallgatók eldöntik, melyiket válasszák. Az igazság viszont akkor válik teljes értékű gyakorlati igazsággá, ha belekerül a törvényekbe, a törvénykezésbe. És még egy helyen válik igazsággá az igazság: az iskolai tankönyvekben.

A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező. 

A szegény népet nemcsak a tisztességtelen magángazdaság húzza, de a tisztességtelen állam is húzza.

Induljunk ki a következőből.

Tapasztalat, és ha lenne ilyen statisztika, akkor e statisztika alapján is kimutathatók lennének a következők.

A jelen rendszerben általában (átlagolva) tisztességes becsületes és hasznos munkát végzők sok munkával legfeljebb egy erős közepes életszínvonallal és hatalommal bírnak. Sőt van egy jelentős réteg (pl. a kisvállalkozók), akik a hasznos és sok munkájuk ellenére kénytelenek tisztességtelenségekre, mert különben csak a közepes alatti életszínvonallal bírnának. Másképpen van egy jelentős réteg, amely hasznos és jó munkája mellett csak tisztességtelenséggel képes elérni a közepes, vagy annál magasabb életszínvonalat.  Továbbá a leggazdagabb és legnagyobb hatalommal rendelkezők, általában (átlagolva) messze nem a legtisztességesebb emberek.  Átlagolva ezen felső réteg tisztességi foka a közepesnél gyengébb, mondjuk gyenge osztályzatot éri el. Vagyis ezen réteg átlagolva inkább tisztességtelennek mondható, mint tisztességesnek.

(Tisztességes, aki a közösség szempontjából hasznos munkájának megfelelő életszínvonallal és hatalommal bír. Aki annyit vesz el, amennyit dolgozott és más módón sem károsítja embertársait.)

Egy ilyen tisztességtelen rendszerben egy ilyen társdalomban nehéz bárkit is meggyőzni arról, hogy érdemes tisztességesnek lenni. E tanulmány is sokat foglalkozik ezen meggyőzéssel: mindennek ellenére érdemes tisztességesnek lenni.  Már azért is, mert egy tisztességes gazdaság jobban működik, lassan emelkedik az átlag-életszínvonal, amiért idővel a tisztességes többségnek magasabb életszínvonala lesz.  De nem sokat ér ez a meggyőzés, ha a primer, a kezdetben felsorolt tapasztalat éppen az ellenkező logikát diktálja.  Ugye ez az egész azt jelenti, hogy jelenleg a tisztességesedés útjához szükség van mártírokra, áldozatokra, útmutatókra, példaképekre. Ráadásul ez az út nem is annyira biztosan bekövetkező út. Az emberek jogosan és logikusan ezt gondolják: miért én legyek a balek.  És nem mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek tekintik magukat, pedig valójában azok lennének amennyiben mindennek ellenére tisztességesek, becsületesek maradnak.

És mártírok, vagy balekok, akik jóindulatúan tisztességesen besétálnak csapdába (hagyják magukat átverni)? Tekintsük őket kis mártíroknak, de semmi esetre sem útmutatónak.   

Az emberek erkölcsileg kötelesek e mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek lenni? A vezetők kötelesek. Az átlagember talán nem köteles.

És a következő kérdést is fel kell tenni: a tisztességtelenséget fokozó törvények megszegése tisztességtelenség?

A megoldás: meg kell változtatni a rendszert. Csakhogy ez túl általános feladat, ezzel csak akkor lehet valami kezdeni, ha lebontjuk.

A következő kiindulás már konkrétabb.

 Egy másik kiindulás.

A tisztességtelenség kárairól már elég sokat elmélkedtem. A korrupcióról, mint egyfajta tisztességtelenségről is már elmondtam, a következőket. Lényegében az államtól (a közösségtől) elvett pénz, a közösség kárának csak töredéke.  A kincstáros (a vezető) egymillió pénzért kinyitja azon rablóbanda előtt a kincstár ajtaját, aminek következtében a rablóbanda talicskával tolja ki a pénzt, az egymillió sokszorosát lopja el. Másfelől az a vezető, akinek korrupcióból is szépen összejön a jövedelme, a miért törné magát, hogy jól vezessen. Igaz ennek van egy másik oldala, mégpedig az, hogy vezetés munkája nincs normálisan értékelve. Így a vezető is mondhatja: úgy sem értékelik, ha becsületes jó munkát végzek, szinte senkinél nem értékelik, akkor miért végezzek becsületes jó munkát. A lényeg az, hogy a vezető, az értékelés hiányában és korrupciós jövedelem miatt motiválatlan, rosszul szervezi a munkát, rossz döntéseket hoz, és ezzel az ellopott pénznél sokkal nagyobb kárt okoz.

Harmadsorban a vezető ezzel példát mutat és az emberek az mondják: ja, ha neki lehet, akkor én miért legyek becsületes.

A felsorolt három kár, mely egyenként is konkrétan ellopott pénz sokszorosa, összeadva, már a sokszoros háromszorosa. 

Ez az egész fejtegetés azonban az állami vezetők, az ország-vezetők korrupciójának károkozásáról szólt. Ez csak a szűken értelmezett korrupció.

A korrupció lényege: amennyiben csúszópénzt kapok érdemtelen előnyökhöz, javakhoz, haszonhoz juttatlak. Illetve, ha nem kapok csúszópénzt, akkor a megérdemelt jussodat sem kapod meg.  De egyébként már az első, az érdemtelen előnyök adása is, érdemtelen hátrányt, kárt jelent másoknak, a vagy-vagy elosztás értelmében. Ugyanakkor a korrupciót nem lehet élesen elválasztani más egyéb haszon célú hazugságtól, csalástól. Mert minden tisztességtelenség, csalás ugyanoda vezet, az érdemtelen elosztáshoz. Mert minden tisztességtelenség csalás ezt a gondolatot kelti: ha nekik szabad, akkor én sem leszek balek, én sem akarok érdemtelenül károsodni, tehát én is tisztességtelen leszek. És minden tisztességtelenség megoldása is szinte azonos.

Valójában a szélesebben vett korrupció (tisztességtelenség) három részre osztható.

A magángazdasági főnökök, nagyvállalkozók, pénzemberek, nagytőkések tisztességtelen jövedelme.

Az állami vezetők, ország-vezetők korrupciója, tisztességtelensége csalása hazugsága.

És a kisemberek, az alkalmazottak, az állami alkalmazottak, a kisvállalkozók tisztességtelensége. Nevezzük ezt egyszerűen a lakosság a kisemberek tisztességtelenségének.

A három rész a következők alapján függ össze.

A kisemberek a lakosság nem lesz addig tisztességes (az átlagos tisztességtelenség alsó szintjét én tisztességnek nevezem) amíg a vezetés tisztességtelen, korrupt, tisztességtelen, ill., amíg a magánszektorban is jellemzők a tisztességtelen jövedelmek. Akkor sem lesz tisztességes, ha történetesen jó, igazságos törvények lennének. De azért az összefüggés bonyolultabb. És még nincsenek jó, igazságos törvények sem.

A lakosság tekintetében alig van önálló tényező. Mert ugyan elmélkedhetünk itt a közfelfogás, a kultúra megváltoztatásról, de ez sem megy úgy, hogy a hatalmasok és a gazdagok lopnak, csalnak, hazudnak.

A magángazdasági főnökök szerintem külső tényező nélkül tisztességtelenek, a vagyonszerzés betegsége fertőzése hat rájuk. Őket csak a törvények korlátozhatják, a meggyőzés alig hat rájuk.

Tulajdonképpen az állami vezetők, az ország-vezetők itt a meghatározó tényezők. Nekik a saját belső énjükből adódóan kellene legmagasabb erkölcsi szintre, a tisztességesség szintjére eljutni. Illetve a vezetéskiválasztó, leváltó rendszernek kellene a legkiválóbb legtisztességesebb embereket kiválasztani.

Megint fordítsunk a kiinduláson és induljunk ki a következőből, a világ de maradjunk csak hazánknál, tehát Magyarország valahogy eljutott ebbe a tisztességtelen korrupt állapotba. Most ne menjünk abba bele, hogy jutott el idáig, csak tegyük fel a kérdést: mit lehet tenni?

Egy normális vezetőkiválasztó, leváltó rendszer már félig meg is oldaná a problémát. De nézzük a megoldás másik felét is.

A problémamegoldását azzal kellene kezdeni, hogy mindenki megértse miért borzalmasan káros a tisztességtelenség, a korrupció. Mert jelenleg, csak legyintenek az emberek, tehát nem is értik miről van szó. Szükség lenne tehát egy általános propaganda hadjáratra, a médiák és mindenki részvételével, amelynek lényege: a büdös életbe nem lép előre ez kis ország és annak minden polgára általában, ha nem lesz tisztességes az egész társadalom.

És még ezt is meg kellene értetni: a tisztességtelenség nem valamilyen természetfeletti átok, van megoldása. Jelenleg ugyanis az emberek megoldhatatlan adott körülménynek hiszik a tisztességtelenséget.

Persze a tisztesség oktatása is szükséges lenne, de ennek eredménye csak távlati.

Kétségkívül egy soktényezős egyenletről van szó, de van megoldás, amennyiben a helyes sorrendben (és nem össze-vissza), és következetesen következnek a lépések.

A második szinte párhuzamos lépcső az állami vezetés, ország-vezetés korrupciójának és tisztességtelenségeinek (csalások, hazugságok) a minimálisra szorítása, vagyis e réteg tisztességessé tétele.

Ez önmagában is egy soktényezős egyenlet, főleg, ha elfogadjuk, nem lehet a korrupció ellen önmagában küzdeni, mert más tisztességtelenség (pl. a választási ígérgetés, a politikai manipulációs hazugságok, stb.) is kvázi korrupciónak felelnek meg. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes. Ilyen értelemben ez az egész tanulmány a szélesebben vett tisztességtelenségről, korrupcióról szól.

Mielőtt továbbmegyek egy kis kitérés.

Valójában két hatás van, ez egyik a meggyőzés, oktatás. A másik a törvények és az ellenőrzés. Az ellenőrzési rendszernek is vannak törvényei.

A kisemberekre, a lakosságra inkább a meggyőzés eszközével lehet hatni. De azért persze szükségesek a jó törvények és a hatékony ellenőrzés is.

Az adott kialakult vezetésre őszintén szólva nem nagyon hat a meggyőzés. Az ő vonatkozásukban inkább a törvények, és az ellenőrzés javítása a hatásos.

Van ugyan egy vissza-kapcsolat, amennyiben a vezetők is a lakosságból annak kultúrájából jönnek. De ezt ne értékeljük túl, mert ez nem azt jelenti, hogy az első lépcső a lakosság felfogásának kultúrájának megváltoztatása. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő, mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes.

A fő tényezők és megoldási alaplépcsők nagyjából sorrendben.

1.Egy általános meggyőzési hadjárat (és oktatás) elkezdése a tisztességtelenség káriról és a megoldásokról. És a tisztességeseket tekintse a társadalom és önmaguk is mártírnak áldozatnak, útmutatónak példaképnek. És a jóindulatú átverteket pedig mártírnak és ne baleknak.

2. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó ellenőrzés megjavítása. A jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.

3. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó jó, igazságos, optimális (nem alulszabályozott, nem túlszabályozott) törvénykezés, szabályozás kialakítása.

4. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később, a vezetéskiválasztó és leváltó rendszer javítása.

5. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később, a nagytőke és a vadkapitalizmus korlátozása. A rablókapitalizmus megfékezése.

6. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később egy jó, a bevallott jövedelmeket figyelembe vevő, progresszív vagyonadó.

7. Ezzel szinte párhuzamosan de egy kicsit később általában (mindenkire, a lakosságra vonatkozó) a jó, igazságos, optimális törvénykezés és jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.

Ugye itt sokat lehet filózni a helyes sorrendiségről.

Nekem van egy olyan érzésem, hogy az össze-visszáság, a szervezetlenség, a tervezetlenség, a rossz sorrend, még ha lépések jók is lennének, zavarosabb, lassabb útra viheti a megoldást.  Ugyanakkor az is fontos, hogy minden felsorolt fő tényező egyszerre, párhuzamosan folyamatosan, következetesen javuljon. Ugyanis ha egy is kimarad, akkor megint csak dugába dőlhet a megoldás.

Arról máshol beszélek, hogy sem az alulszabályozottság sem a túlszabályozottság, egyik sem jó.  Az optimális szabályozottság és ellenőrzés a jó. De azért a vezetés szintjén az optimális szabályozottsága és ellenőrzése sokkal inkább a túlszabályozottság irányában van, a lakosság, a magánszemélyek szintjéhez képest. Illetve pl. egy munkahely szabályozottsága is részletesebb szigorúbb, (ez az optimális), mint pl. egy lakóközösség vagy egy szórakozóhely szabályozása.

Az optimális szabályozottság és ellenőrzés nem zaklatás, nem bizalmatlanság, nem diktatúra. Mindez (zaklatás, bizalmatlanság, diktatúra) a túlszabályozottságra inkább elmondható.  Az alulszabályozottság, és a hiányos ellenőrzés pedig becsületes emberek ráfaragását okozza.

Az optimális szabályozottságot és ellenőrzést úgy is felfoghatjuk, mint az emberek közösségi hasznosságának valóságos megállapítását. Ez pedig minden becsületes, hasznos ember érdeke.

Egy kis kitérés a vezetés ellenőrzésére, az ellenőrző rendszerre.

Ez a második, de konkrét, rövid távú megoldások közül az első lépés.

Az ellenőrzés, a törvények betartását ellenőrzi, vagyis nem elegendők a jó igazságos törvények, amennyiben az ellenőrzés törvényeit külön választjuk.

A hatékony ellenőrzést, igazságos és hatékony szankciónak kell követnie, anélkül nem sokat ér.

Az ellenőrzés tényezői.

A valós statisztikai adatok alapján a vezetés munkájának értékelése.

A konkrét visszaélések, törvénytelenségek ellenőrzése.

Nagyon fontos látni hogy az első ellenőrzés, a vezetés munkájának értékelése nélkül már hiányos lesz rendszer, már hiányzik egy fontos láncszem, és dugába dőlhet az ellenőrzési rendszer.

Ellenőrzésfajták.

Belső.

Külső nyilvánossági lakossági (civil szférából eredő) ellenőrzések, úgy mint.

Az ügyfelek ellenőrzése.

A népi ellenőrzés kialakítása után a népi ellenőrző rendszer.

Az oknyomozó újságírás ellenőrzése.

Egyéb népi ellenőrzések.

A részben külső állami (más szervek) ellenőrzése, úgy, mint.

A felettes hatóság, szerv, felettes hatalom (pl. parlament, kormány, minisztériumok) ellenőrzése.

Az ellenőrző szerv (pl. ÁSZ) ellenőrzése.

Az ellenzék ellenőrzése.

A rendőrség, ügyészség ellenőrzése.

Egyéb állami ellenőrzések, pl. statisztikai testület ellenőrzése.

A felsoroltak közül jelenleg is szinte mindegyik létezik, kivéve a népi ellenőrzési rendszert, mert ilyen nincs. És kivéve a statisztikai testület ellenőrzését, mert ilyen sincs.  És van itt még egy hiány: egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést.  A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná.

Ezek hiánya valószínűleg komoly probléma.

Visszatérve jelenleg is létezik legalább hat párhuzamos ellenőrzés, de mégis a korrupció, a tisztességtelenség a jellemző. Ugyanis ezen ellenőrzések mindegyike csak felületes részleges hiányos ellenőrzést nyújt. Tehát a dolog nem úgy működik, hogy van hat, 5-35%-os  (átlagosan 20%-os) hatékonyságú ellenőrzés akkor az 120%-os hatékonyságú ellenőrzés. Hanem úgy, hogy van hat, vagy akár tíz 20%-os hatékonyságú ellenőrzés akkor az összesítve is csak 30-40%-os hatékonyságú ellenőrzést jelent.

Most abba nem megyek bele részletesen, hogy a jelenlegi felsorolt ellenőrzések miért hiányosak. Erről egy külön hosszú fejezetet lehetne írni. A belső ellenőrzésre eleve nem lehet komolyan számítani. A külső állami ellenőrzés pedig csak jó esetben is csak 60-70%-os lehet, de kis hazánkban jelenleg nincs jó eset. Tehát mindenképpen szükség van egy, vagy kettő lakossági, népi, (civil szférai) ellenőrzésre.  Ezen ellenőrzéseknek biztosítani kell azon feltételeket, amelyekkel képesek hatékonyan legalább 90%-osan ellenőrizni. Gondolok itt pl. a titkosításokra.

Tehát a megoldás elengedhetetlen része, hogy legyen legalább három, de átlagosan legalább 80%-os hatékonyságú párhuzamos ellenőrzés.

A tipikus korrupció, a simi-sumi szerződések és a közbeszerzések után a zsebbe csúsztatott pénzek.  Kétségtelenül ezeket nem könnyű kideríteni.

(Itt jegyzem meg hogy azért a jó, a bevallott jövedelmeket is figyelembe vevő vagyonadó is egy hatékony részmegoldás.)

Tehát nem könnyű, de meg lehet oldani, itt ismétlem meg: kell egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést.  A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná. Illetve ezen eseteket átadná a rendőrség kompetens osztályának, amely folytatná a vizsgálatot. Erre az egészre jó példa a BKV cég esete. Semmi mást nem kellene tenni, mint ezt (2009-2010-ben a BKV korrupciók leleplezése) a vizsgálatot és lebuktatást intézményesíteni, beépíteni a rendszerbe. Pontosabban azért mást is kellene tenni, de ez egy viszonylag egyszerű részmegoldás. Kíváncsi vagyok hogy ez a nagy nehezen megszületett precedens (már 20 évvel ezelőtt ezzel kellett volna kezdeni) beépül e a rendszerbe, vagy elfelejtődik.

Ebből az egészből talán az a legfőbb tanulság hogy a jelen rendszer még mindig a vezetésnek kiszolgáltatott rendszer. Nincsenek a jó, a tisztességes működést garantáló mechanizmusok beépítve a rendszerbe.

Ugyanakkor jó néhány konkrétabb faladat is megfogalmazódott, kérdés, hogy erre egyáltalán odafigyelnek azok, akiknek a feladatokat ki kellene jelölni. Vagy odafigyelnek, de el is felejtik, sőt ezt a tanulmányt elfelejtetteik, mert bolondok lesznek saját önös érdekük ellen tevékenykedni.

Nagyon summásan összefoglalva. Nagyon soktényezős egyenletről van szó, de mindent azzal kellene kezdeni, hogy vezetést kell megtisztítani. És mivel a megtisztítás nincs beépítve a rendszerbe, a vezetésnek önmagát kellene megtisztítani. Majd ezután, a megtisztult vezetésnek be kell építeni a rendszerbe a kötelező tisztaság, tisztességesség rendszerét.

De mindez (és ez az egész tanulmány) már elmegy már bizonytalanság (talán, jó esetben, reménykedjünk, hogy létrejön) irányába.

De azért az is fontos, hogy az emberek legalább tudják, merre kellene menni, és tudják, hogy elméletileg nem lehetetlen arra haladni. 

A lényegről azért ne feledkezzünk meg. Elméleti rendszertényező. 

Ismételt fejezet.

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg, miközben belemerülünk a részletekbe.

Minden elemzés, gondolkodás végső célja jövő, a jelen és a jövő tennivalója.

A fejlett világnak mindenben folyamatosan változnia kell. Jelenleg mivel megakadásban van, mindenben változnia kell.

Ha nem változik, akkor egy borzalmas és egy kevésbé borzalmas (csak rossz) jövőkép bontakozik ki. A borzalmas jövőkép, a világkatasztrófa a válság-láncreakció. A kevésbé borzalmas jövőkép egy közepes válságokkal telített elhúzódó átalakulás.

A jó, az emberek jólétét, boldogságát fenntartó változat, a folyamatos, de viszonylag dinamikus, tudatos átalakulás. Még erről sem késett le az emberiség.

A fejlett világ rendszerének, továbbá erkölcsének, világnézetének, hitének is meg kell változnia.

A rendszerváltozás, fejlődés lényege: a közvetlen demokrácia erősödése, az igazságos ás arányos hatalmi, vagyoni különbségek, a társadalomtudományos vezetés (a közvetlen demokráciával együttműködő) kialakítása, a társadalomtudomány és oktatásának fejlődése. A társadalomtudomány irányítófunkcióba kerülése.

Gazdasági fejlődés lényege a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaság. Valamint hasznos munkára, termelésre épülő gazdaság. A pénzre és pénzügyi spekulációkra „épülő” gazdaság (a homokra épülő gazdaság) eltörlése.  

Az állam helyes felfogása és ezen alapon való megszervezése is az új rendszer kiemelt jellemzője. Úgy, mint, a népet szolgáló, népnek szolgáltató állam (nem a vezetést szolgáló állam). Az állam a közösség akaratából, a közösség által szervezett szolgáltatás. Az állam, gazdaságilag a legnagyobb szolgáltató, a leghasznosabb munkát végző egység. Az állam is lehet hatékony működésű és korrupciómentes. Az államot nem válthatja ki a magángazdaság. A tiszta, logikus, átlátható állam. A normális, igazságos, szabályozott magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak)  meg kell maradnia.

Az új világszövetség kialakítása is lényeges elmaradhatatlan tényező.

Az erkölcsi, világnézeti hitbéli változás lényege.  A pénz és fogyasztásközpontú világkép eltörése.  Az igazságosság, arányosság akár hatalmi akár vagyoni különbségek tekintetében. Az individualista felfogás elvetése. A közösség a többség tisztelete.  Az érdekes hasznos munka tisztelete, a természet tisztelete. Az egészség a tudás, a kultúra tisztelete. Az önrendelkezés, biztonság, igazság, becsület tisztelete.

A másvilági ítélkezésben való hit, amelyet a tudomány valószínűsíthet

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg.

Fontos hogy a termelés – pénz – fogyasztás mókuskerék a maga ütemében pörögjön (azért legyen benne kényelem élvezhetőség), valóban probléma, ha ez a kerék a pénz, ill. a fogyasztás miatt akad meg, lassul le, áll le.  Az egyensúlyi állapotban ezek megakadások, leállások a minimálisra csökkennek.  Fontos a pörgés, de azért nem mindegy, hogy mit fogyasztunk. Fontosa a pörgés, de azért az eredeti hajtóerő a munka, a termelés.

Miközben a részletekkel bíbelődünk, azért egyértelműen kijelenthető: a túlhitelezés okozza legtöbb pénzügyi vonatkozású bajt, problémát és ebből erednek a legnagyobb bajok is: hitelválság, a nemzet eladósodása.

Tisztelt magyar állampolgárok, a világ tisztelt polgárai. Miközben hosszasan, pöszmögösen elemzünk, azért mondjuk ki a tömör kemény lényeget.  Egy nép, nemzet eladósítása, az nem más, mint a nép lenézése (mert a megkérdezése nélkül történik) és kizsákmányolása. A nép lenézése, kizsákmányolása pedig nem más, mint diktatúra. Mert mi is történik lényegében. Bemegy a zsarnok vezető a külföldi bankárhoz (befektetőhöz), és azt mondja: kedves barátom, szövetségesem kellene nekem, pontosan az államnak egy kis pénz, nem sok, csak pár milliárd. 

 -  És ki fizeti ezt vissza  -  kérdi a  bankár (befektető).

 - Hát majd Kiss László, Kovács Péter, Nagy József, Horváth Mária, és a többi 10 millió magyar polgár – válaszolja a zsarnok. 

 -  És van erre meghatalmazása – kérdi a  bankár (befektető).

 - Nekem nem kell külön meghatalmazás - mondja a vezető, vigyorogva, mert én vagyok a vezető. 

 - Akkor jól van - mondja a bankár (befektető) somolyogva és odaadja pénzt, persze magas kamatot megállapítva.

Az állam eladósítása az a nép kizsákmányolása. A nép kizsákmányolását (a diktatúrát) pedig a demokratikus rendszer törvénnyel akadályozza meg.

Kikérem magamnak, felháborító, undorító csalás, hogy valaki az én felhatalmazásom nélkül, az én nevemben hitelt vegyen fel, adósságba keverjen.

De nemcsak az államot kell törvényekkel megakadályozni  az adósságcsinálásban. Külföldi adósságot csinál egy bank, külföldi adósságot csinál egy vállalkozás, külföldi adósságot csinál egy magánszemély. Magánügy, az ő dolga, mondja a felületes. Dehogy az ő dolga. Az ő adóssága, mindnyájunk, a nemzet adóssága lesz. A nemzetgazdaság egy egységes csapat a külföld felé. Egy demokratikus rendszer nemcsak az egyén hasznát, kárát nézi, hanem többség, a nép hasznát, kárát is nézi. És a nép kárát, kizsákmányolását törvénnyel akadályozza meg.

A külföldi adósságcsinálást lehet az állami, vállalkozói, banki, magánemberi, törvénnyel kell szabályozni. Minden népre ható gazdasági, pénzügyi károkozást törvénnyel kell megakadályozni.

A jelen rendszer az államkapitalizmus, másképpen a liberál-kapitalizmus nem jutott el arra a demokratikus szintre, amelyben nép akarata, kára, haszna igazán teljesen érvényesül, sőt még félig sem érvényesül. Csak arra a szintre (féldemokrácia–féldiktatúra) jutott el, amelyben a magánvélemény, a magánember, a magántulajdon kap védelmet.    

Miközben a részletkérdéseken bíbelődünk, ne felejtsük el: az elvek felfogások irányítják még a gazdaságot is.

A helyes felfogások helyett (általában ezeket mondom ki), itt egy csokorral a torz felfogások közül.

Az állam alig állít elő hasznos szolgáltatást, az állam kényegében sem olyan, mint egy tisztességes nagyvállalat. Az állam olyan, mint egy tisztességtelen profit-centrikus nagyvállalat.

(Mindkettő tévedés, érdekes, hogy egy ember egyszerre képes beleesni a két ellentétes felfogásba. Nyilvánvalóan azért, mert a helyes felfogást kizárja, ez pedig a következő. Az állam lényegében olyan, mint egy átalánydíjakkal működő tisztességes, mérsékelt profitra törekvő, nagyvállalat, amelynek az alábbi kettő szolgáltatása van a sok közül: az elesettek, védtelenek támogatása, ill. az igazságtalan vagyonok kiegyenlítése, mindkettő a közösség (az ügyfelek) akaratából, pénzéből.)

Néhány további, e rendszerre jellemző, torz felfogás.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a hitelezés, a sok pénz.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog az „erős” pénz, az ilyen árfolyam.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a tőzsde.

(Mindezek csak sok feltétellel, erősen szabályozva, korlátozva jók, hasznosak. A pénzügyi manőverek, még ha jó szándékúak is, akkor is elsősorban az elosztásra hatnak és nem a termelésre.)

A közel igazságos, arányos jövedelem és vagyonelosztás lehetetlen és egyébként lényegtelen. (Ez nem igaz.)

A jelenlegi rendszer általában jó, legalábbis nincs nála jobb.

(Ez nem igaz. A rendszerváltás többek között azt jelenti, hogy a jellemző torz elvek, felfogások jelentős részét, felváltják az igazabb felfogások, elvek.)

Miközben tizedszázalékok, bonyolult rendszerek elemezése történik, azért a lényegről nem szabad elfeledkezni.

Minden hiba, baj (probléma) a legfőbb hibába, bajba (problémába) fut bele, ez pedig a következő: a széleskörű (lelki és minőségi anyagi szükségletekkel együtt értve) életszínvonal előállítása túlságosan lassan és túlságosan hektikusan (hullámozva, ugrálva, válságokkal tarkítva) fejlődik és ráadásul igazságtalanul van elosztva.  

Miközben a tizedszázalékok elemzése történik, azért a lényeg az, hogy külföldre mehet el legnagyobb arányban a nemzet munkája, pénze a rossz cserearányok és a nagy összegű és nagy százalékú hitelkamatok által.

Mi itt belföldön ezer ok miatt rossz hatékonysággal dolgozhatunk, és saját érdemtelen gazdagjaink kizsákmányolhatnak bennünket, de ez általában összesítve is kisebb kár, mint a külföldre távozó munka, pénz (életszínvonal), kára.

A legkisebb károsult és legnagyobb felelős mindig a belföldi elitvezetés. A legnagyobb károsult és legkisebb felelős mindig hazai nép, az alsó, középső rétegek.

Jogosan feltételezhető, hogy egy átlagos tisztességes magyar dolgozó megérdemelt jövedelmének 20%-át nem kapja meg. A hatékonysághoz képest is érdemtelenül kevesebbet kap. Hová, kiknek a zsebébe megy ez a 20% érdemtelenül, hiszen a vagy-vagy elosztás érvényesül.

Szerintem 10% a külföldi tőkések, nagytőkések zsebébe. 4%-a hazai dúsgazdagok, tőkések, nagytőkések zsebébe.

3,5%-a korrupt állami tisztviselők zsebébe. 2,5% a hazai tisztességtelen kisemberek zsebébe.

A rossz hatékonyság miatt további 20% az átlagos dolgozó vesztesége. A rossz hatékonyságnak igen sok oka van.

A jelenlegi pénzügyi rendszerbe (egyben a gazdasági és politikai rendszerbe is) be van kódolva kizsákmányolás,  és be van kódolva válság is. A válság is egyfajta kizsákmányolás.

A válság általában egy elfojtott probléma ( problémák) hirtelen kitörése. A szőnyeg alá sepert, vagy rosszul kezelt probléma gyorsan erősen a felszínre tőr. A rosszul kezelt, elfojtott betegség, a lassú romlásból, gyors, jelentős romlásba lép át.

A gazdaság, mint egyfajta természetes folyamat (munka, fogyasztás, stb.) az egyensúlyi állapotra, jó, fejlődő állapotra törekszik. Az emberek ezt önös érdekből, butaságból nem támogatják, hanem akadályozzák, ebből erednek a problémák. A válságok tehát nem okok, hanem következmények. Önmagában a válság akár hasznos is lehet, ha a válság nem túl nagy, nem gerjeszti magát, nem eszkalálódik, ill., ha az emberek ezáltal felismerik a problémát és főleg, ha azt meg is oldják. Persze a válság megelőzése, (a kisebb problémákból való következtetés, a helyes úton járás, stb.)  a legjobb, ehhez képest még a hasznos válság is káros. A probléma az, hogy a közepes válságból, válságokból a jelek szerint nem tanul az ember.  

Szinte minden pénzügyi válság leegyszerűsítve, a kapitalizmusban, államkapitalizmusban.

Vannak gyorsan kifejlődő és zajló válságok és vannak elhúzódó válságok. Lényegében a kapitalista pénzügyi élet egy folyamatos, hullámzó időnként jelentősen felerősödő válság.

Első fázis.

A tisztességtelen (és jellemzően nagy) pénzügyi szereplők (a hatalmas kamatra, hozamra szert tevő hitelezők, a hitelüket vissza nem fizető hitelfelvevők, stb.) hatalmas, aránytalan pénzekhez (jövedelmekhez) jutnak. Ezáltal jelentős lyukak keletkeznek.

Második fázis.

Lyuk keletkezik a hitelezések és megtakarítások között. Lyuk keletkezik a pénzügyi vagyonok és termelési kapacitás között. Egyes csoportok, rétegek, országok vonatkozásában lyuk keletkezik a fogyasztás és termelés között. A lyukak hatására felerősödnek a pénzügyi egyensúlytanságok, válságok, amelyek valutaválsághoz, tőzsdeválsághoz, inflációhoz, stb. vezetnek.

Eközben kialakul a pánik, a káosz, a bizalmatlanság, a kimenekülés, a válság öngerjesztése, és kialakul egy fölösleges termeléscsökkenés.

(Lehetséges olyan pénzügyi rendszer, amelyben hiába alakul ki pánik, öngerjesztés, az nem hat.  Amelyben nem alakul ki a fölösleges termeléscsökkenés.)

Harmadik fázis.

A szőnyeg alá sepert szemét felrobbanása után  létrejön a szükségszerű változtatás, átállás, átárazás, stb. amelyhez viszont idő kell, amely pénzt, munkát von el, amelyben még nem érvényesülhet az új mechanizmus hozadéka. Ez mindenképpen létrejön, akár kialakítanak új, jobb elméletet, gyakorlatot, akár nem. Itt viszont kettéválik a válság. Válság, amelyből tanul az ember kialakul egy új jobb elmélet és gyakorlat. Válság, amelyből nem tanul az ember lényegében minden megy tovább a rossz úton.  

A hitelválság, tőzsdeválság, valutaválság, infláció, stb. szétteríti a kárt, és a kárfizetést, azt a tisztességes (jellemzően a kicsik) szereplőknek is, végső soron csak nekik kell visszafizetni, úgy, hogy csökken valuta-pénzük értéke, megtakarításuk, befektetésük értéke, emelkednek az árak, emelkednek a kis-hitelfelvevők kamatai, illetve munkájukért kevesebb jövedelmet kapnak. Rosszabb esetben egyszerűen elveszik, eltűnik a megtakarításuk. Illetve az adójuk megy rá a válságkezelésre. Igaz ez utóbbi nemcsak a kisembert érinti. De azért ne hazudozzunk. A nagyok már előre levették sápot , ill. jól tudják mikor, hová kell tenni a pénzüket, hogy az biztonságba legyen.

És egyébként is nem az veszít igazán, aki az érdemtelenül szerzett hatmilliárdjából (harminc millió dollárjából) elveszít ötmilliárdot. Ő csak a pénzénél marad, még mindig pazarul él. Az veszít igazán, aki keservesen összekuporgatott (kiszámolja, hogy hány csokit mennyi rántott húst ehet egy héten) hatmilliójából (harmincezer dollárjából) elveszít ötmilliót. Ő az, akinek ezután már egyáltalán nem telik csokira, rántott húsra, normális lakásra, nyaralásra.

Visszatérve a menethez: a lyukak ideiglenesen, nagyjából betömődnek.  Majd újra kezdődik az egész.

A kis és közepes pénzügyi válság, kisebb zavarokat hoz létre a termelésben, a súlyosabb pénzügyi válság jelentős zavarokat okoz, visszaveti a termelést.

A gazdaságban, kereskedelemben megjelenő túl sok pénz, (ami jelentősen a túlzott hitelezésből, és pénzkibocsátásból ered), mindenképpen egyensúlytalanságokat, zavarokat, netán válságot okoz. Az egyensúlytalanság, viszonylag jobb, enyhébb változata, ha következő folyamat játszódik le: fogyasztásnövekedés – áremelés (egyszerű, nem öngerjesztett infláció) – fogyasztáscsökkenés. Károsabb, súlyosabb változat, ha ez nem alakul ki gyorsan egyértelműen.  Ez a rosszabb változat, jellemzően úgy lehetséges, hogy a hitelnyújtók és velük azonos, vagy szövetségben levő kereskedelem, elsősorban a hitelek növelésén, hitelkamatokon keresztül szerzi meg hatalmas profitját, az árak másodlagosak lesznek.  A hitelezés növelését csak viszonylagosan csökkenti hitelkamatok emelése. Viszont egyre több lesz a becsődőlő, és a hasznos termelés nélküli hitel-visszafizető. A túlzott fogyasztás, és az említett lyukak nem csökkennek, sőt romlik a helyzet.  Az egyensúlytalanságok erősödnek, zavaros utón terjednek, és kialakulnak az említett válságok. Ezek a szőnyeg alá sepert problémák, amelyek szükségszerűen kitörnek.

Egyes nagyobb eladósodott, egyensúlytalan gazdaságokból indul ki a válság, majd  a többi eladósodott egyensúlytalan gazdaság szükségszerűen csatlakozik.

Az eladódódott egyensúlytalan gazdaságot sokkal súlyosabban érinti a válság (minden válság), mint kiegyensúlyozott gazdaságot. Ezért is érdemes az egyensúlyra törekedni.

Az eredeti ok azonban a spekuláció, és a nagytőke védelme.

A válságnak van egy ilyen aspektusa is: a házibuli után ezért ki kell takarítani, el kell mosogatni. És a boltosnak ki kell fizetni a hitelbe kapott piát és a kaját. A fogyasztás, a buli, a munka árán tud létrejönni. Mindig  jönnek nehezebb időszakok, de ezek csak helyre teszik az egyensúlyt. A baj az, hogy általában nem az takarít, mosogat, fizet, aki bulizott.

Tisztelt emberiség mikor tetszik felébredni.  Mikor tetszik már kimondani, hogy ez a pénzügyi rendszer, torz, szemét, rabló rendszer. Mi kell még ahhoz, hogy ezt kimondják?  Mert, ha megnézzük csak 2007-2008-as év történéseit, akkor egymást követték, sőt egymásba csúsztak a válságok.  Kezdődött a dollárválság felerősödésével, százmillióknak kisembereknek okozva kárt. Aztán jött a tőzsdespekuláció következtében az élelmiszer-árrobbanás megint több százmillió kisember éhezését, milliók éhhalálát okozva. Aztán jött az energia árrobbanás, sok százmillió kisember ráfaragásával. Aztán itt van az újabb válság, az amerikai ingatlanspekulációs  válság. Megint milliárdnyi kisember károsodik, megy tönkre.  Legalább elneveznék ezeket, a válságokat, mint a hurrikánokat. A különbség az, hogy e válságok sokkal nagyobb kárt okoznak és e válságokat direkt módón csinálják az emberek, de miért is? Miért kell ezt a pénzügyi rendszert védeni? Azért hogy pár tízezer nagytőkés aranybilibe lógassa pisilőjét. Azért, hogy pár százezer jól kereső bankár, bróker, pénzügyi manipulátor tovább áltassa magát: milyen fontos munkát végzek. Undorító, káros munkát végeznek.  Jönnek a pöszmögő elemzések, híradások, de az igazság nincs kimondva.  Hová hanyatlik még az emberiség e tekintettben: hallgatunk az igazságról, nem teszünk az alapvető rossz ellen érdemlegest, hagyjuk a kisembereket elnyomorodni?

Legalább én kimondom: ez a pénzügyi rendszer rohadt, szemét, tetves rabló rendszer, alapvetően meg kell változtatni. És ha pénzügyi rendszer ilyen, ilyen tud maradni, akkor gazdasági és a politikai rendszer is ilyen.

Azért a jelen alábbi valós folyamatáról se feledkezzünk el.

A szegényebb és főleg a középréteg, a nép, vagyis emberek millióinak, milliárdjainak munkája, pénze egy szűk réteg (nagytőke, pénznagytőke) néhány ezer ember tulajdonába kerül, természetesen igazságtalanul.

Természetesen igazságtalanul, mert egy ember nem végezhet annyi hasznos munkát, amelynek az értéke forint-milliárdokat, sőt dollár-milliárdokat, euró-milliárdokat tesz ki. Majd ezen szűk réteg a „pénzét” visszakölcsönzi, a bankokon, IMF-en, stb. keresztül a szegényrétegnek, középrétegnek és az államoknak, persze magas kamattal. Ezzel még több pénze lesz, még több munkát, pénzt von el a néptől, államoktól. Majd ezt az egészet úgy állítják be, hogy ez a szűk réteg kisegíti, finanszírozza, szinte megmenti a népet és az államokat.

És hová mehet még a nagytőke, pénznagytőke hatalmas pénze.

Többek között a fegyverkezésbe, a szelídebb és a durvább hódításokba, részben az államhiteleken keresztül. 

Miközben a részletekkel foglalkozunk, ne feledkezzünk el az alábbi lényegről sem.

A gazdaságot, a gazdasági folyamatokat nemcsak a pénz szempontjából kell elemezni, ahogy azt jelenleg jellemzően teszik, hanem a munka, a termelés, a fogyasztás, a szélesebben vett életszínvonal szempontjából is, sőt elsősorban e szempontból kell elemezni. A munka, termelés, fogyasztás szempontból kell elemezni és persze megoldani is.

Akár a döntéshozóknak, a szakembereknek, akár az átlagembernek azon kell gondolkodni, hogyan lehet pénz nélkül, esetleg pénz közvetítésével növelni a termelést, fogyasztást, és a szélesebben vett életszínvonalat. És azon kell gondolkodni, hogy egy-egy pénzátcsoportosítás, vagy a jelen pénzelosztása, pénzáramlása, mit jelent a termelés, fogyasztás, és a szélesen vett életszínvonal szempontjából.

Nemcsak a termelés mennyisége fontos, hanem termelés (termelés és szolgáltatás) minősége, összefüggésben a termelésstruktúrával, fogyasztásstruktúrával, is fontos. Ez az elemzésekre is igaz.

A tisztességesség-tisztességtelenség (beleértve a spekulációt, a profithajhászást, a tisztességes hasznot, a tisztességes üzletelést, a tisztességes versenyt, a legitim és illegitim csalásokat, lopásokat, az állami korrupciót, az igazságtalan, aránytalan jövedelmeket, a tisztességes hitelnyújtást és hitel-visszafizetést, a munkavállaló tisztességes munkáját, a munkaadó tisztességét, a tisztességes adófizetést, stb.) egy valóságos jelentős termelésnövelő-csökkentő tényező.

A tisztesség kiindulása csak az arányos jövedelem lehet, ha ez nincs rendben, akkor nem jöhet létre tisztességes gazdaság.

A herdálás, a felelőtlen fogyasztás egy valóságos jelentős gazdaságot rontó tényező.

Azért a jelen alábbi valós folyamatáról se feledkezzünk el.

A szegényebb és főleg a középréteg, a nép, vagyis emberek millióinak, milliárdjainak munkája, pénze egy szűk réteg (nagytőke, pénznagytőke) néhány ezer ember tulajdonába kerül, természetesen igazságtalanul.

Természetesen igazságtalanul, mert egy ember nem végezhet annyi hasznos munkát, amelynek az értéke forint-milliárdokat, sőt dollár-milliárdokat, euró-milliárdokat tesz ki. Majd ezen szűk réteg a „pénzét” visszakölcsönzi, a bankokon, IMF-en, stb. keresztül a szegényrétegnek, középrétegnek és az államoknak, persze magas kamattal. Ezzel még több pénze lesz, még több munkát, pénzt von el a néptől, államoktól. Majd ezt az egészet úgy állítják be, hogy ez a szűk réteg kisegíti, finanszírozza, szinte megmenti a népet és az államokat.

És hová mehet még a nagytőke, pénznagytőke hatalmas pénze.

Többek között a fegyverkezésbe, a szelídebb és a durvább hódításokba, részben az államhiteleken keresztül.

Ismétlés.

A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.

Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.

Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.

1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.

Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.

Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.

2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy.  A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.

Az átadás lényegéről már beszéltem.

Hogyan? A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne.  A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.

3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.

És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.

4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.

5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent.  A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.

Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok  nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.

Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

A következő egység emlékeztető tartalma:

Visszatérés a pénzügyi problémákhoz. 

A nemzeti termelés, ill. jövedelem és kapcsolódó problémák. A gazdasági ábrák (fejezetek) kiegészítése, pontosítása. A viszonylagos termékfölösleg (pénzhiány) és pénzfölösleg (termékhiány) problémája.   B/13/b ábra, B/19 ábra, B/22 ábra Elméleti rendszertényező.                                                                                      

Előzetes elmélkedés a nyugdíjról és a megtakarításokról.  Elméleti rendszertényező                                                                                                               

A jelenlegi gazdaság kissé sarkosan. Elméleti rendszertényező.  

  Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak 

A nemzeti termelés, ill. jövedelem és kapcsolódó problémák. A gazdasági ábrák (fejezetek) kiegészítése, pontosítása. A viszonylagos termékfölösleg (pénzhiány és pénzfölösleg (termékhiány problémaköre. B/13/b ábra B/19 ábra, B/22, B/23 ábra. És még sok ábra. Elméleti rendszertényező. 

Miről szól ez a hosszú fejezet. Szerintem fontos kiegészítéseket ad elsősorban a hitelezés problémaköréhez valamint az adatolás (azon belül elsősorban a GDP) problémaköréhez. De fontos, talán kevesebb kiegészítéseket ad az állam, az árazás, az infláció problémaköréhez is.  Megtárgyalja a termékfölösleg (pénzhiány) ill. a pénzfölösleg (termékhiány) problémáját is.  

Ezen felül a pénzügyi egyensúlyról is szól.

De leginkább a pénz-centrikus felfogást cáfolja, legalábbis szerintem. 

Érdemes a B/22, ill. B/23 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni. 

E tanulmány nagy hibája a hiányosság. Ez nem lényegi hiányosság, hanem abból ered, hogy hiányzik a részletes összehasonlítás a jelen állításival, méréseivel, számolásaival, módszereivel. Valójában részletesen elemezni kellene a jelen rendszerét, többek között a gazdasági, pénzügyi rendszert, többek között annak számolási rendszereit. Ehhez persze előbb a jelen rendszerét részletesen le kellene írni.  Ezután be kellene bizonyítani, hogy miért nem jó. Ezután ill. ezzel egyszerre ismertetni kellene az én jó verziómat, és azt, hogy az miért jobb. Kétségtelenül, hogy ekkor lenne korrekt, teljes ez a tanulmány. Csak akkor legalább háromszor ilyen hosszú lenne, ami viszont a hosszúsága és a bonyolultsága miatt lenne érthetetlen, emészthetetlen. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán lehetséges a jelen rendszerét részletesen leírni. Nemcsak hosszúsága miatt, hanem sokszínűsége miatt, hanem a zavarossága ellentmondásai miatt, a sokféle értelmezhetősége miatt, az eltérő hivatalos, tudományos vélemények (a nem hivatalos, tudományos véleményekről nem is beszélve) miatt is, kétséges a részletes leírás lehetősége.

Ezért én azt választottam, hogy csak az én verziómat ismertetem, annak jóságát, igazát bizonygatom, és csak utalgatok a jelen rendszer rosszaságára. Így persze ez tanulmány nem teljes és nem teljesen korrekt és nem is teljesen érthető.

Persze ezt a hiányosságot utólag lehet pótolni, ahhoz azonban az szükséges, hogy komolyan vegyék ezt a tanulmány. A kétkedő-bizonyítónak közepes részletességgel ismernie kell az én verziómat, és a jelenlegi rendszert. Ezután tudja a kettőt összehasonlítani. Ezután jöhetne a részletes tudományos vita, először csak a gondolkodók fejében, majd egymás között.

Szerintem általában következő bajok vannak a jelen rendszerével, módszereivel, számolási rendszereivel, stb.: egy kicsit hiányosak, egy kicsit torzak, egy kicsit fölöslegesen komplikáltak, tudálékosak zavarosak. Ezek kicsiségek azonban összeadódnak és végeredményben egy 60-65%-os igazságtartalom (féligazság) jön ki, amely már nem igazság. Kieseik az igazság tartományából. Ellenben ez a féligazság tartomány a legmegtévesztőbb tartomány, sok benne az igazságelem, így még a gondolkodó, is igazságnak vélheti.  A felületes gondolkodókról nem is beszélve.

Ráadásul én olyan szerencsétlen (vagy szerencsés) alkat vagyok, hogy számomra zavaros féligazságok egyszerűen érthetetlenné válnak.

Ezután kitérek a jelen közgazdasági (gazdasági, pénzügyi) számolási rendszerére, számolására. Mindaz, amit leírtam, természetesen e témához illeszkedik. Konkrétabban pl. részletesen ismertetni, kellene az SNA számlarendszert, számolási rendszert. Majd jönne e rendszer hibáinak kimutatása. Pl. az államot, miért nem nézi termelőnek szolgáltatónak, miért veti el azt, hogy itt is van hozzáadott értéktöbblet. Miért számolja teljesen másképpen az államot és magángazdaságot (magánvállalatokat). Pl. e számolási rendszerben miért nem jelennek meg olyan kifejezések, hogy árak, árbevétel, összesített árbevétel. És még sorolni lehetne a kisebb hiányosságokat, torzításokat, fölöslegességeket, zavarosságokat.  Mindez persze szerintem, mindaddig, amíg a részletes vita nem zajlik le.

Visszatérve az állam szerepéhez. Nyilvánvalóan e jelen hibás közgazdasági felfogása jelenik meg: az állam egy fölösleges rossz, az állam nem termelő, az állam csak viszi pénzt.  Látszólag ez csak kis tévedés, hiszen csak egy-két szám változik meg. De a makrogazdaságban ezek már hatalmas számok.

Az is ideillik, hogy én a részletes elemzés helyett csak utalgatok a jelen hibáira. 

A nemzeti termelés, ill. jövedelem és a külföld. B13/b ábra.

A nemzeti termelésbe, jövedelembe e fejezetben a leggazdagabbakat is beleértem, elsősorban a belföld (hazai) és a külföld viszonylatáról van szó.

Ebben a tanulmányban döntően az egyensúlyi helyzettel foglalkoztam, nem véletlenül. Könnyebb az egyensúlyi helyzetet elemezni és abból kiindulva az egyensúlytalanság rosszaságát bizonygatni. Ez a fejezet és ábra egyensúlytalan gazdasággal foglalkozik, abból is egy hiányos, tartozásos és gyenge és gazdasággal. Őszintén bevallom számomra túl bonyolult a részletes elemzés, és e tanulmányba, mint összefoglalásba nem is férne bele. Ezért arra vállalkozom, hogy a teljesség igénye nélkül vázolom az alapvető számokat, és vázolok néhány problémát. Tehát nem részletes elemzésről és főleg nem megoldásról van szó. (A legjobb megoldás egy egyensúlyhoz közeli állapot, az optimális értékekhez közeli állapot, az egyenletes fejlődéshez közeli állapot.) Azt sem állítom, hogy az ábra, ill. a számok tökéletesek. Nem állítom, hogy e fejezet a hiányosságokon kívül nem tartalmaz tévedéseket. Azt állítom, hogy a jelen gazdaságban ehhez hasonló problémák léteznek. Azt állítom, hogy e problémákat a jelen tudománya sem oldotta meg teljesen. A jövő tudományának kell ezen problémákat részletesen elemezni megoldani. Azonban e problémák több szempontból is másodlagosak, az egyensúlyi, az optimális értékek, az egyenletes fejlődés állapota (ahhoz közei állapot) a legfontosabb. És persze az arányos, igazságos jövedelemelosztás sem maradhat ki. Ha ezek megoldódnak, akkor a felmerült problémák többsége megoldódik.

A nemzetgazdaságot elválaszthatjuk a külföldhöz kapcsolódó vállalkozások szerint vagy a dolgozók állampolgársága szerint.  (Hazai vállalkozások, vagy hazai dolgozók problémája.)

A vállalkozások szerinti elválasztás alapja az lenne, hogy a vállalkozás, döntően hazai, vagy külföldi. Szerintem ezt gyakran nem lehet megállapítani, illetve ha be is soroljuk a vállalkozásokat, akkor is nagy pontatlanság lép fel. Ráadásul vannak egyéni dolgozók is, pl. egy külföldi nörsz. Tehát szerintem az állampolgárság szerinti elválasztás valamivel egyszerűbb, pontosabb, de csak valamivel. Pl. mi a kettős állampolgárokkal. Itt mérlegelni kell, hogy mely gazdaságban dolgoznak általában. Vagy mi van azokkal, akik több éve kizárólag egy külföldi országban élnek, dolgoznak, fogyasztanak, netán még családjuk is ott él, de nincs állampolgárságuk. Ezek tehát problémák.

Ezzel együtt én az állampolgárság szerinti szétválasztást választom az ábra és a fejezet, erről szól. Ez azt jelenti, hogy hazai vállalkozásokból, termelésekből,  legyen az belföldre termelő, export, stb., ki kell vonni a külföldi dolgozók termelését. Ezt (nem mindig ábrázolom), úgy vonom ki, hogy nem számítom bele. Ha azt mondjuk, hogy a dolgozó külföldi, akkor persze annak termelése, jövedelme, fogyasztása is külföldi lesz, attól függetlenül, hogy hol dolgozik, hol szerzi meg a jövedelmét, vagy hol fogyasztja el. A fogyasztás azonban nem teljesen mindegy, mert a fogyasztásnak van egy adó vonzata is meg egy szétterülő hozama is. Erről a megosztott fogyasztás problémakörben beszélek.

A termelést és azzal egyenlő termelési jövedelmet (minden árbevételből jövedelem lesz) elméletileg szét kell választani személyes jövedelemrészre, és nemzeti jövedelemrészre. A nemzeti jövedelemrész, az adórészt jelenti, valamint a tartós eszközök (értékek, tulajdonok, stb.) növekedését. Az adót nem kell számolni, mert az állami gazdaság, adóval együtt teljesen a hazai gazdaságban van. A tartós eszközök számolása egy külön probléma. A lényeg az, hogy csak a személy kézhez kapott (nettó) jövedelmét (személyes jövedelmét) és az ezzel azonos munkáját kell nézni. Persze a jövedelem és a munka (termelés) nem mindig azonos vannak plusz, mínusz, érdemtelen jövedelmek, de erről még beszélek.

A külföldi dolgozókkal kapcsolatos egyéb problémák.

Két része van. A hazai gazdaságban dolgozó külföldi állampolgárok. És ennek ellenpárja: a külföldi gazdaságban dolgozó hazai állampolgárok. Látszólag ez egy jelentéktelen tétel. Nem jelentéktelen és egyre inkább növekszik. Nem jelentéktelen tétel, ha idevesszük a külföldi direkt tulajdonosokat, a vállalkozások külföldi vezetését, ezek jövedelme igen magas. A csak pénzbefektetők, részvényesek jövedelme, a hitelegyenlegben jelentkezik, nem ide tartozik. De még így is egy jelentős tételről van szó.

A hazai gazdaságban, hazai vállalkozásokban dolgozó külföldiek személyes jövedelmét és vele azonos munkáját tehát le kell vonni (nem kell hozzáadni) a nemzeti termeléshez, jövedelemhez, viszont a külföldön dolgozó hazai állampolgárok személyes jövedelmét hozzá kell adni a nemzeti (hazai) jövedelemhez, termeléshez. A gyakorlati megoldás nem könnyű, bár vannak egyszerűbb számolások.

Általános egyensúlyok. Ilyen gondolatok vetődnek fel. Itthon drága közpénzen kitanul, aztán kimegy, és ott kamatoztatja a tudását. Az rendben van, hogy idejött, de a gazdasági környezetet mégis mi adjuk, ő meg felveszi a pénzt. Azzal hogy idejött elveszi a hazai dolgozók elől a munkahelyet.

A gazdasági környezetet hazai ország nyújtja, de ezért a külföldi dolgozó az adójával (nemzeti jövedelemrészével) fizet.  Kétségtelen nem mindegy, hogy milyen az adózási rendszer e szempontból. De azt mondhatjuk, elméletileg ez egyensúlyban, van.

A másik kettő (elveszi a munkahelyet, ill. ott tanult de itt dolgozik), akár ki is egyenlítheti egymást. Másrészt külföldön dolgozik, de az ottani jövedelme is a hazai nemzeti jövedelem része. Ott jól él, de egy hazai állampolgár él jól, tehát nem teljesen megy füstbe az itthoni tanulása. Viszont állampolgárságot válthat. Kétségtelenül egy fokkal hasznosabb lenne, ha itthon dolgozna, mert akkor a nemzeti jövedelemrész is itthon maradna. Igen, de akkor a munkához való környezetet a hazai gazdaságnak államnak kell megteremtenie, megtermelnie. A világgazdaság szempontjából jobb, ha tehetségesek, tehetségüknek megfelelő környezetben dolgoznak.  Ha itthon maradna, valószínűleg alacsonyabb jövedelmet kapna, ami csökkentené a nemzeti jövedelmet.  Viszont a jó szakember, ráadásul alacsony jövedelemért maradjon itthon. De itt már eljutunk az igazságos jövedelem kérdéséhez.

Elfoglalja a hazai emberek elől a munkahelyet. Nem biztos, mert többnyire hiány-foglalkozásokat végeznek. Vagy kisebb jövedelemmel is elégedettek. Ha valaki kis jövedelem mellett jó munkát végez, akkor az hasznos annak a gazdaságnak, ahol dolgozik. Szóval lehet sorolni az érveket pro és kontra, hogy jó e, a külföldi munka,  és elmélkedni azon melyik ország, gazdaság hasznosul, ill.  károsodik. A külföldi tapasztalatszerzés hasznosságát is meg kell említeni. Viszont negatívum, e fejezetben vázolt problémák jelentkezése.

Azt gondolom, hogy a külföldi munka, egy határig biztosan jó, vagy egyensúlyos, de lehet, hogy egy határ felett már káros. Másrészt azt gondolom, hogy azok a külföldi dolgozók, akik érdemtelenül magasabb jövedelmet kapnak károsítják azt a nemzetgazdaságot, ahol dolgoznak, és lehet (nem biztos) hasznosítják azt a nemzetgazdaságot ahová állampolgárságuk szerint tartoznak. Azok a dolgozok, akik érdemtelenül alacsonyabb jövedelmet kapnak, hasznosítják azt a nemzetgazdaságot, ahol dolgoznak, és lehet (nem biztos), hogy károsítják azt a nemzetgazdaságot  ahová állampolgárságuk szerint tartoznak. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert belejön: „ha nem külföldön dolgozna, akkor itthon dolgozna, vagy nem dolgozna” - problémája. És, mi nevezhető érdemtelen jövedelemnek, mert az országok jövedelemszintje nagyon eltérő.

De e vonatkozásban is fontos az egyensúlyi állapot, vagyis kb. egyforma számú és összetételű (tőkés, tulajdonos arányára is vonatkozik) külföldi dolgozó, legyen minden országban.

A külföldi dolgozók fogyasztásának problémája. Arról van szó, hogy a külföldi dolgozók, igaz a turisták is, nem abban a gazdaságban fogyasztanak, ahová munkájukat betették, jövedelmüket kivették. A külföldi dolgozók a jövedelmük egy részét gyakran hazaviszik, otthon fogyasztják el. Ennek van egy számolási problémája.  De ezen felül itt érdemes azon elgondolkodni, hogy a gazdaságok hogy járnak. A külföldi dolgozó bárhol is fogyaszt az ő fogyasztása lesz és annak a nemzetgazdaságnak a fogyasztása ahová állampolgársága szerint tartozik. 

A turistákkal szemben felmerülhet, pl. ott dolgozik, de itt fogyaszt. Ott érdemtelenül nagy pénzeket vesz fel, majd idejön lefogyasztani. A külföldi dolgozókkal szemben felmerülhet, itt szerzi meg a pénzt, de aztán kiviszi, nem itt fogyasztja el.

Valójában három probléma lehet.

Az egyik, hogy fogyasztásnak, főleg a gazdagok fogyasztásának van egy visszamaradó, szétszóródó hozadéka.  Mindenki, egy kevéssel, a gazdag már jócskán, kevesebbet fogyaszt, mint amennyit fizet.

A másik probléma lényege: a „pénzlopás” (érdemtelen jövedelem) részben a lefogyasztással válik kárrá. (Az alulfizetett túlmunka jövedelme részben a lefogyasztással hasznosul.) Ezt a problémát itt nem elemzem. Az előző és az utóbbi ellentétes, vagyis kiegyenlítő hatású. 

A harmadik, de talán a leglényegesebb probléma a pénzegyensúly felbomlása. Kétségtelenül a külföldi dolgozók fogyasztása csak egy tényező a sok közül, ami felbonthatja a pénzegyensúlyt. A hitelek egyensúlytalansága, az export-import egyensúlytalansága, (az idegenforgalmi egyensúlytalanság) pénzügyi egyensúlytalanságot okoz. A pénz nem stimmel az eladásra készen álló termékhez, szolgáltatáshoz (annak árához) képest. A pénz jelentősen megváltozik az előző állapotához képest.

Egyensúlyi helyzetben ugyanannyi pénz jön be és megy ki az országból, a külföldi dolgozók által. Ha sok külföldi dolgozó otthon fogyaszt, és nincs kellő ellenoldal, akkor az országból sok pénz megy ki. Továbbá megakad a pénz körforgása. Termelés, ár, jövedelem, fogyasztás, árbevétel, termelés, stb. Az ellenkezője a fogyasztás által túl sok pénz jön be, szintén káros, de talán nem annyira, mint a pénz kiáramlása.   

Az érdemtelen külföldi jövedelmek problémája.

A hazai gazdaságban hazai dolgozók is kapnak érdemtelen jövedelmeket, de ezek hazai jövedelemelosztás problémái. Ha viszont egy külföldi kap, szerez érdemtelen jövedelmet, az már a külkereskedelmi mérleg problémája lesz, és így a nemzeti termelés, jövedelem, fogyasztás problémája is lesz. Abból indulok ki, hogy egy hiányos gyenge gazdaságban sok az olyan külföldi „dolgozó”, aki tulajdonos, vezető, menedzser, stb. Ők igen magas jövedelmet kapnak, én ezt érdemtelen (igazságtalan aránytalan) jövedelemnek nevezem. Érdemtelen, mert a termelésük kevesebb, mint a jövedelmük. Ez azt jelenti, hogy az országban kevesebb pénz, kevesebb termék, szolgáltatás marad. Tehát a hazai emberek, dolgozók jövedelme, termelése, fogyasztása igazságosan több lenne. Ugyanakkor a hiányos gyenge nemzetgazdaságból általában több olyan dolgozó megy külföldre, aki ott érdemtelenül alacsony jövedelmet kap. (Az érdemtelenül alacsony jövedelmet nevezhetjük, alulfizettet túlmunkának is.) Ez is károsíthatja a hazai nemzetgazdaságot, a külföldi gazdaságnak érdemtelen hasznot hoz. Lényegében erről szól az egyik rejtett 4%, amelyik az ábrán kék számokkal van jelölve.

A másik 3% arról szól, hogy ezen emberek (tulajdonosok, tőkések, stb.) nagyobb lehetőségüknél fogva, nagyobb arányban tudnak olyan jövedelmet szerezni, aztán kivinni, vagy, és itthon elfogyasztani, amelyik nem szerepel a statisztikában. Durván fogalmazva, ez letagadott jövedelem.

Ez összefügg a lefogyasztás problémájával is.

A folytatás egy másik fejezetrészben következik.

A számolás (piros számok) lényege, a B/13/b ábra szerint.

A nemzeti (hazai) termelés jövedelem az itthoni termelésből plusz az exporttermelésből áll össze, pl. 61+25=86. Ennek ellenpárja a fogyasztás, ill. a fogyasztásra készen álló pénz. A fogyasztás hazai termelésből plusz az importtermelésből áll össze. (Az export ellenpárja az import.) Pl. 61+34 = 95.

A kettő közötti különbség (+86 – 95 = - 9), amely megegyezik az export és import közötti különbséggel, ez lesz a hiány, v. többlet. Másképpen a külkereskedelmi pénzmérleg.  A hiány (többlet) gyakorlatilag pénzben jelentkezik, a fogyasztásra készen álló pénzt befolyásolja.

A hazai dolgozók termelése, szolgáltatása a külföldi turisták számára (hazai idegenforgalmi bevétel), egy kvázi export. A különbség az, hogy az exportnál a külföldiek saját országukban fogyasztanak, a turisták a termelő országban (ez ebben az esetben hazai) fogyasztanak. Ez azonban nem lényegi különbség. Az ellenpárja, a hazai turisták külföldi fogyasztása, a külföldi idegenforgalmi bevétel, kvázi import. Az import a külföld számára export. A nem lényegi különbség, ugyanaz, vagyis a fogyasztás a termelő országban történik.

A külföldön dolgozó hazai állampolgárok termelése, szintén kvázi export.  De azért itt is vannak másodlagos különbségek. Az egyik, hogy a jövedelmüket a termelés helyszínén kapják, adót is itt fizetnek,  ami ez esetben a külföldi ország.  A fogyasztásuk pedig bizonytalan, fogyaszthatnak csak külföldön, de külföldön, és itthon is. Az hogy hol kapja meg valaki a jövedelmét (a pénzügyi egyensúlytalanságtól eltekintve) nem számít. Illetve itt lép fel a személyes jövedelmen kívüli nemzeti jövedelem (pl. az adó) problémája, de ez sem számít jelentősen, mert az, az államban számolódik.  A jövedelem azonos a termeléssel. (Egy másik problémakör hogy nem azonos.)  A másodlagos fogyasztási különbségek pedig csak fogyasztási oldalt kutyulják össze. A hazai nemzeti termelést és hiányt nem érintik.

Ennek (a külföldön dolgozó hazaiak) ellenpárja a hazai gazdaságban dolgozó külföldiek, ez kvázi import.

Az ábrán szereplő hiány megtoldja a korábbi tartozásokból adott évben esedékes pénzadósság is. Hogy jön ki az aktuális pénzadósság, ebbe itt nem megyek bele.

A fogyasztási oldal vázlatos elemzése. A fogyasztásra, rendelkezésre álló termékek szolgáltatások. Az elvi fogyasztás. Ezen a tényezőkről lesz szó.  Az ábrán szereplő számok szerint elég jelentős különbség van a termelés és a termelésre készen álló termékek, és az elvi fogyasztás között.

A termelés, jövedelem és a fogyasztásra, rendelkezésre álló termékek közötti különbségek, az export-import ill. a kvázi export ill. kvázi import közötti különbségek következménye. Vagyis több termék, szolgáltatás jön be az országba, mint ami kimegy. Ez egyenlő a pénzadósság nélküli külkereskedelmi hiánnyal.  A kiindulás az, hogy az import, kvázi import adott évben már bejött az országba.

Kérdés hogy a hiányt miből vonjuk le, a termelésből, vagy a fogyasztásból. Illetve mikor és mennyit kell fizetni.

Látszólag az ellentmondás, hogy valakinek adóssága van és túlfogyasztása is van. De a túlfogyasztás éppen az adósság miatt lehetséges. (Igaz nem mindegy hogy az adósság kezdeti vagy későbbi időszakáról van szó.) Pl. a termelés, jövedelem 100, a bejövő import 10. túlfogyasztás 110 adósság 10. Az adósságot a túlfogyasztásból kell levonni.  De ebben az esetben, ha nincs megtakarítás az adósságot képtelen kifizetni adott évben. Van ugyan egy-két évközi módszer, de ezek nem jelentősek, ezekről később lesz szó. A 10 adósságot tehát későbbre kell tenni, ami adósságmódosítás.

Kitérés az egyensúlytalanság az eladósodás megoldására.

A másik példa, a termelés, jövedelem 100, az aktuális adósság 8.  A fogyasztás ekkor csak 92 lehet. Ez sem lehetséges, mert jelentős alulfogyasztás történik. Erről még szó lesz. De a következők miatt sem lehetséges. Hiába fogyaszt kevesebbet, a termelés már ott van, nem tud vele mit kezdeni. Nincs megtakarítása, tehát az adósságát nem tudja kifizetni. Ha van megtakarítása, akkor abból le lehet vonni az adósságot. A nagyarányú adósságot a termelésből nem lehet levonni.  A túlfogyasztásból akkor lehet levonni, ha van megtakarítása. 

Lehetséges módszer: termelés, jövedelem 100, a fogyasztás is 100, v 97 és a 8, v 5 adósságot kell átrendezni. Az új hitel is egyfajta átrendezés. Import, kvázi import többlet nincs.

Legegyszerűbb megoldás. Termelés, jövedelem 100, 8 v 5 import, kvázi import hiány, ez 8 v 5 többletbevételt hoz, ebből ki lehet fizetni az adósságot. Vagyis nagy arányban csökkenteni kell az importot (esetleg a hazai turisták utazását), ekkor kevesebb lesz a rendelkezésre álló termék, szolgáltatás, kényszerűen kevesebb lesz a fogyasztás, a megmaradó pénzt valamilyen úton a visszafizetésre lehet fordítani. Viszont a mai gazdasági rendszerben az állami vezetés nem nagyon tud hatni az importra. Ráadásul fel sem ismerik, vagy nem akarják felismerni a viszonylag jó módszereket.  A tőkéseket pedig az aktuális érdekük, a minél magasabb profit vezérli. Több éves módszer az import termékek, hazai kiváltása.

A legjobb módszer persze az exporttermelés, ill. az idegenforgalom növelése lenne. Vagy, és a hazai termelés átstrukturálása exporttermelésre. Ez azonban több évet vesz igénybe. Ráadásul ez is elsősorban a tőkéseken múlik. Persze a mindennél legjobb módszer: nem kell eladósodni.  

Megállapíthatjuk a következőt: csak a megelőző módszerek a jók.

És ezt is: az ábrán levő példa elvileg nem lehetséges. Főleg, ha hozzátesszük ilyen nagyarányú 18%-os aktuális adósságot még átrendezni sem lehet.  Márpedig gyakorlatilag létrejönnek ilyen helyzetek.

Visszatérek a fogyasztás és hiány számolására. Megállapítom, hogy az ábrán levő helyzetben (sőt ezt csak félig megközelítő helyzetben is) mindegy honnan (termelésből vagy túlfogyasztásból), hogy vonjuk le a hiányt, az adósságot. A lényeg az, hogy kialakult egy lehetetlen nagyarányú aktuális adósság.  A vásárlásra készen álló ( a rendelkezésre álló)  álló pénz jelentősen kisebb, mint a vásárlásra készen álló termék, szolgáltatás. Erre még később visszatérek.

Viszont a rendelkezésre álló termék, szolgáltatás, és az elvi fogyasztás között, az ábrán nincs lényeges eltérés. Csak látszólag van.

Egyáltalán lehetséges nagy különbség? Szerintem csak a pénzhiány miatt lehet nagy különbség a termelés és fogyasztás között, de ez már nem elvi fogyasztás, hanem valóságos. És ez már egy másik probléma.

A látszólagos különbség normális, ha megnézzük, hogy kik vesznek részt a fogyasztásba.

A külföldi dogozókat úgy is nézhetjük, hogy ők termelnek, de azt el is fogyasztják akkor, ha minden fogyasztásuk a termelés helyszínén van. Ez azt jelenti, hogy a külföldön dolgozó hazaiak nem vesznek részt a hazai fogyasztásba. Ez tehát a látszólagos különbség oka. A többi réteg, akik döntően itthon él termel, részt vesz a fogyasztásba.  Viszont kérdés, hogy kerül annyi termék, szolgáltatás a piacra, ha sokan a külföldieknek termelnek. Az export termelők termelését az import termékek pótolják. Eddig arról volt szó, hogy több az import, mint az export. Egy jó állapotú, országban gyakorlatilag csak kevéssel lehet kevesebb, mert akár évközben is lehet növelni az importot, és miért ne tennék, főleg akkor, ha az ellenkezője pénzügyi zavarokat okoz.  (A nagyobb arányú kényszerű importcsökkentésről már beszéltem.) Ha egy kevéssel kevesebb, akkor az emberek megtakarítása egy kevéssel nő, a fogyasztása egy kicsit csökken.

Az idegenforgalomban dolgozók esete elég kacifántos. Az ő termelésüket, szolgáltatásukat elviszi a külföldi. Viszont a pénzzel megjelennek, mint vásárlók. Az ellenoldalon a külföldre menő turisták, egyben dolgozók is, az ő termelésük itthon jelenik meg, de külföldön fogyasztanak. Ez pótolja az idegenforgalomra termelők, szolgáltatók termelését. Egyensúlyi helyzetben a turisták hazai termelése (ami megegyezik a külföldi fogyasztásukkal) éppen annyi, mint az idegenforgalomra termelők, szolgáltatók fogyasztása. A turista, egyben hazai dolgozó valamivel többet termel, és sokkal kevesebbet fogyaszt, ha sokat költ külföldön. Ezért termékfölösleg maradhat, ha hazánkba látogató külföldi, illetve az idegenforgalomra termelő kevés. Fordított esetben termékhiány (termék és fogyasztás) léphet fel. A termékhiány ellenében azonban pénztöbblet keletkezik, méghozzá a haszonkulccsal együtt. Ezért később terméket, fogyasztást lehet venni, de csak később.   Ez példa jó mutatja, hogy a számolás nem is olyan egyszerű. Arra is vigyázni kell, hogy hiányt, többletet egyszerre ne számoljuk két oldalra. Az ehhez hasonló problémákat nevezem én a pénz áramlásának, ill. az aktuális pénz, ill. termék egyensúlytalanság problémájának. Az a lényeg, hogy az alacsony termelésből ill. a túlfogyasztásból eredő problémák, egyensúlytalanságok nagyobbak, tartósabbak, mint a túltermelésből, alul-fogyasztásból eredő problémák, ha egyébként egyforma az egyensúlytalanság nagysága. 

Hosszabb kitérő a pénz, és a termék (termék és szolgáltatás) eltérésére (pénz, termék egyensúlytalanságra).

Idevágó ismétlés

Ha részletesen nézzük, akkor nem is olyan egyszerű értelmezni a keresletnövekedést, keresletcsökkenést, kínálatnövekedést, kínálatcsökkenést.

A kereslet, keresletnövekedés kb., ezt jelenti: vásárlópénz-emelkedés, (reálbér emelkedés, árcsökkenés), miatt megnő a fogyasztás lehetősége és igénye. De ezt csak az első körben jelenti. Ekkor még nem biztos, hogy kínálathiány, termékhiány van. Egyre többen jelentkeznek, mint lehetséges fogyasztók. Erre az árak valószínűleg emelkednek. Mire csökken az igény és a vásárlás esetleg át is lendülhet túl alacsony fogyasztásba,  keresletcsökkenésbe. Vagy a keresletnövekedés, fogyasztásemelkedés következtében elfogy a termék és termékhiány alakul ki. De ez sem biztos az is lehet, hogy a termék, szolgáltatás, különböző okból nem fogy el. Ha olyan növekedés van, amelyben kereslet és kínálat szinte egyszerre emelkedik akkor nem borul fel a kereslet-kínálat egyensúlya. Akkor sem borul fel, ha a kereslet és kínálat nagyjából egyszerre csökken.  Ugyanakkor ez egy-egy termék esetében természetes de az összes termék vonatkozásban már általános termeléscsökkenés, ami abnormális, de más problémakör.  De a termékhiány következtében leállhat a kereslet is.

Az is kérdés hogy a fogyasztással egybekötött keresletet nevezzük keresletnek, vagy a vásárlási szándékot, fogyasztás nélkül, vagy mindkettőt. Végigelemezve rájöhetünk hogy a termékhiány miatt meghiúsult vásárlási szándék is már kereslet, kereslettöbblet, legalábbis ha egyensúlytalanság szempontjából értelmezzük a fogalmat. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon amorf fogalommal, jelenséggel állunk szembe, mert mi az, hogy meghiúsult vásárlás? Nagyon fontos: ez egy kényszerű vásárlási szándékcsökkenés. Nehezíti az elemzést, hogy sokféle vásárlási szándék, ill., annak sokféle csökkenése van.

Külön elemzés, hogy a meghiúsult vásárlás a jelen termékgazdagság mellett gyakorlatilag mit jelent. Ha a meghiúsult vásárlás termékhiány (ekkor általában, más, igényeitől eltérő, számára rosszabb terméket vásárol), vagy pénzhiány miatt jön létre (ekkor általában olcsóbb rosszabb minőségű terméket vásárol).

De azért elemezzük végig. Keresletemelkedés okán létrejön (valószínűleg létrejön) egy viszonylagos kereslettöbblet. De akkor is létrejön (még nagyobb valószínűséggel) egy viszonylagos kereslettöbblet, ha csökken kínálat (kevesebb termék, szolgáltatás) van az üzletekben. De ekkor nincs fogyasztásemelkedés, sőt fogyasztáscsökkenés van. Ugyanakkor lényegileg a két helyzet azonos: nem jön létre az igényszerinti és jó helyzetben lehetséges fogyasztás, ami a fogyasztónak kárt jelent. A különbség hogy az egyik esetben fogyasztásemelkedés van legalábbis első szakaszban, a másik esetben fogyasztáscsökkenés van és a meghiúsult vásárlásban realizálódik a probléma.

Általában kereslettöbblet és kínálathiány összekapcsolódik. A kereslettöbbletes, (relatív vásárlópénz-többletes) egyensúlytalanságra inkább a fogyasztáscsökkenés a jellemző. A nagyobb bajt inkább a kínálatcsökkenés jelenti. A baj összefügg a gyors nagymértékű változással.

Ha nem akarunk bezavarodni az egészbe, ketté kell választani az elemzést: van egyszerű elemzés, és van egyensúlytalanság szempontjából való elemzés.

Ha vásárlópénz nő, relatívan nő, akkor az általában nagyobb fogyasztást jelent.

Ez az általános elemzés. Itt jobb ha „keresletemelkedés” szót használjuk

Ugyanakkor, (főleg ha gyorsan nagymértékben nő) akkor az egyensúlytalanságot meghiúsult vásárlást, és inkább fogyasztásstagnálást, fogyasztáscsökkenést jelent. Ez az egyensúlytalanság szempontjából való elemzés. Ekkor pontosabb a „kereslettöbblet”, vagy a „termékhiány” szó.

Ennek alapján nézzük a kínálatemelkedést, kínálattöbbletet.

A kínálatemelkedés, ami nem más, mint termelésnövekedés, általában jó dolog, nő a fogyasztás. Baj, ha ez gyors és nagyarányú.  A nagyobb baj az ellenoldal, a relatív kínálatemelkedés, ha a kereslet (ez esetben a vásárlópénz és a fogyasztás) csökken. Kereslethiány, (pénzhiány), kínálattöbblet (terméktöbblet) alakul ki. Ekkor is meghiúsult vásárlások vannak, csak ekkor nem termékhiány, hanem a pénzhiány miatt.  Ekkor csökken fogyasztás, tehát ebből a szempontból nem ellenoldal. Megállapítható egy esetben van fogyasztásemelkedés, ha mindkettő a kereslet és kínálat is emelkedik, és nem jön létre egyensúlytalanság. Minden más esetben inkább fogyasztáscsökkenés van, jobb esetben fogyasztás-stagnálás.

A kínálattöbbletnek azonban van egy másik súlyosabb következménye, hogy az üzletekben, raktárakban felhalmozódik az eladatlan termék, szolgáltatás (kihasználatlan munka) amely termék, szolgáltatás elavul, megromlik, vagy „csak” fölöslegesen áll. Érdekes hogy egyrészről sok eladatlan termék van, másrészt meghiúsult vásárlások vannak.

Folyamatában tovább bonyolódhat a dolog. Pl. leviszik az árakat, mire a reál-vásárlópénz már akár sok is lehet. Vagy leállnak a termeléssel, mire akár termékhiány is kialakulhat. 

Általános elmélkedések a kereslet-kínálat egyensúlyáról, és ennek kapcsán más gazdasági problémákról.

Az első lépés pontosan megfogalmazni mi a kereslet-kínálat egyensúly-felbomlásának problémája, ezután jöhet a megoldás.

Első lépes, hogy szétválasszuk a két problémát.

Igényfelmérési és termelésstruktúra átállítási problémából adódik a hiánycikk, ill. többlettermelési probléma. Nevezzük ezt, röviden termelésstruktúra problémának.

(A termelésben benne van a szolgáltatás is.) 

Vagy: a vásárlópénz és a termékek, szolgáltatások árainak (végső soron összesítve) eltéréséből adódik a hiánycikk, a többlettermelés, stb. problémája.

Nevezzük ezt röviden: a kereslet-kínálat egyensúly, pénzügyi, vagy általános problémájának.

Mi is ez a probléma, a termékpiac, szolgáltatáspiac szempontjából.

A vásárlónak (vásárlóknak) van pénze, de a kívánt (igény szerinti) terméket nem tudja megvásárolni, bár korábban (jó helyzetben) meg tudta vásárolni. Mert a pénze viszonylag kevesebb, mint a termék, szolgáltatás ára, de az üzletekben, raktárotokon (piacon) ott van a termék, szolgáltatás.  A másik oldalon kialakul egy üzletekben, raktárokon heverő fölösleges termék, szolgáltatáshalmaz.

Vagy azért nem tudja megvenni, mert a másik oldalon elfogyott a kívánt termék, szolgáltatás, és ez a sok vásárlópénz miatt történt. Ez többek között felelőtlen fogyasztáshoz vezet, mert gyakran nem kívánt terméket, szolgáltatást vásárol meg.

(Nyilvánvalóan az első a súlyosabb probléma.)

Kereslet-kínálat egyensúlyának azt nevezzük, ha az előzőek (tömegesen, nagymértékben) nem következnek be, és eközben más ezt kompenzáló egyensúlytalanságok (pl. megtakarítás hitelezés) sem következnek be. Kereslet-kínálat egyensúlytalanságának pedig ennek az ellenkezőjét nevezzük.

Mi az amiből a kereslet kínálat-egyensúlyának felbomlása ered? Mi az, ami kereslet-kínálat egyensúlytalanságából ered? Vagyis a kereslet-kínálat egyensúlya ok vagy következmény? E kérdésekre akkor tudunk válaszolni, ha megállapítjuk, mi a kereslet-kínálat saját aspektusa. Itt már beleütközünk abba problémába, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát fő problémának tekintjük, vagy nem. Szűken értelmezve a kereslet-kínálat saját aspektusa, a termékek, szolgáltatások, árainak problémája. (Azért hangsúlyozom ki, mert más értelmezésben, minden ár: a munka ára, a jövedelem, az adó is egyfajta ár, az infláció szintén az árakkal függ össze, a devizaárfolyam is, és még lehetne sorolni.

A termelésváltozás, az adóváltozás, a hitelezés, megtakarítás változás, a pénzkibocsátás, az infláció stb. ezek olyan tényezők, főleg, ha rossz irányba változnak, amelyekből ered kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlása. És nem olyan tényezők, amelyek kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlásából erednek. Tehát az okot és következményt ne keverjük össze.

Ugyanakkor azt is mondható, hogy az árak problémája (beleértve a munka árának, a jövedelmek problémáját) egy külön probléma, pontosabban két külön problémakör.  Ebben az esetben a kereslet-kínálat egyensúlyának problémája kizárólag következmény. Vagyis a jelenség létezik, de mint következmény, vagyis nem önálló problémakör.

A kereslet-kínálat egyensúlyának problémája tehát felfogás kérdése. Mennyi problémakört csatolunk hozzá, azt mondva, hogy ezek problémák nem önálló problémák, hanem a kereslet-kínálat problémái, ezzel a kereslet-kínálat problémáját középpontba helyezzük. Sok más amorfság is tapasztalható e témakörben, pl. fogalmak, elnevezések kérdése is. Gondolok itt arra, hogy talán pontosabb, ha a vásárlópénz, és eladásra, fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások egyensúlyának problémájáról beszélünk.

Többek között azért, mert a kereslet-kínálat egyensúlyának van egy reálisan tervezett fogyasztás és álomvágy aspektusa is.

(Nagyon szűken és másképpen értelmezve a kereslet-kínálat egyensúlya a következő jelenség: sokan keresnek, vásárolnak egy terméket, mire felemelik e termék árát. Sok van egy termékből, kevesen vásárolják, mire leviszik e termék árát. Eme értelmezés csak arra tér ki hogy a piaci árazás kompenzálhatja a kereslet-kínálat egyensúlytalanságát.)

De ne felejtsük el a piaci árazás nemcsak kompenzálja a kereslet-kínálat egyensúlytalanságát, hanem fel is borítja a kereslet-kínálat egyensúlyát.

Itt és most én az árak problémáját csatolom a kereslet-kínálat egyensúlyának problémaköréhez.

Itt is felvetődik a kérdés: azon kell gondolkodni, hogy a kereslet-kínálat egyensúlya ne bomoljon fel, vagy azon, hogyha felbomlott mit kell tenni.

Természetesen én annak vagyok a híve, hogy azon kell gondolkodni, az a feladat, hogy az egyensúly ne bomoljon fel.

Szűken értelmezve, tehát a kereslet-kínálat egyensúlyát úgy lehet fenntartani, ha a termékek szolgáltatások árai megfelelőek, és megfelelően változnak. Ez a saját aspektus, minden más felbomlás egy másik problémakörből ered.

Ettől függetlenül lesz olyan fejezet, amelyben, szélesebb értelmezésben vizsgálom a vásárlópénz és a termelés egyensúlyát.

Piacokra osztott kereslet-kínálat egyensúly.

Felfogás kérdése, hogy kereslet-kínálat egyensúlyát központi helyre tesszük és ezzel a piac, piacok szempontjából vizsgáljuk a gazdaságot, vagy másképpen vizsgáljuk a gazdaságot. Én az utóbbi híve vagyok. Ugyanis ha megvizsgálunk olyan fogalmakat, mint pl., termelés, termelésstruktúra, foglalkoztatottság, infláció, megtakarítás, hitelezés, stb., rájöhetünk, hogy ezekben többről van szó, mint a kereslet-kínálat egyensúlya, mint a piaci viszonyok.

A B/1 ábrán öt piac szerepel. A termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek, szolgáltatások piaca. A késztermékek, szolgáltatások piaca. A pénzpiac. A munkaerőpiac. És a feketepiac. (Ráadásul a piacoknak van egy állammal kapcsolatos része, a lakossággal kapcsolatos részen kívül) Ebből a három elsődleges. A késztermékek, szolgáltatások piaca. (Elnagyolva ez alá tehető a termelőeszközök, alapanyagok, természeti erőforrások, háttértermékek,szolgáltatások piaca.)  A pénzpiac. A munkaerőpiac.

Az előzőkben a késztermékek szolgáltatások piacáról beszéltem.    

Pénzpiaci szempontból gyakorlatilag nincs kereslet-kínálat probléma, csak optimális megtakarítási és hitelezési probléma van. Bár az optimális „árak” (kamatok, hozamok, kezelési költségek) problémája itt is felmerül.

A befektető szándékú bemegy bankba, és nem tudnak neki ajánlani olyan megtakarítást, befektetést, ami az igénye, és amit korábban tudtak ajánlani. Vagy hitelkérelmező bemegy bankba, és nem tudnak olyan hitel ajánlani, ami neki megfelel, és amit korábban tudtak ajánlani, miközben bankban ott hever a kihasználatlan pénz. Itt azt kell látni, hogy a pénzpiac jó ideje, egy állandó túlhitelezésben van, erre hajlamos a pénzpiac. Tehát egy-egy válság után a vázolt probléma ritkán létrejöhet, de az már egy túlhitelezés következménye.

Nagyon csekély arányban azonban a bankszektor túl magas árai, túl nagy nyeresége a probléma, ebben az értelemben beszélhetünk (megkérdőjelezve), a pénzpiac vonatkozásában a kereslet-kínálat egyensúlytalanságának problémájáról. Azért nagyon csekély ez az arány, mert a másik probléma, a túlhitelezés, (és a kevés megtakarítás) és annak következménye, elnyomja ezt a problémát.

Munkaerő-piaci szempontból a kereslet-kínálat egyensúly arról szól, hogy a dolgozó viszonylag rövid időn belül kap neki megfelelő munkát, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni. Illetve a munkáltató rövid időn belül tud kapni munkaerőt, olyant, amit korábban (jó helyzetben) tudott kapni.

Ha a munkakeresők nem kapnak nekik megfelelő munkát és közben a másik oldalon munkaerő-hiány, van, akkor kereslet-kínálat egyensúlytalanság van.

(Itt is meg kell jegyezni: a foglalkoztatottság több szélesebb problémakör, mint a kereslet-kínálat munkaerő-piaci problémája.)

Ennek is van egy strukturális problémája, ami elsősorban a szakképzés problémája. 

A saját aspektus azonban, itt és most az ár. (A többi, az adó, az állam, az oktatás, a termelésváltozás, a hitelváltozás, stb., ok, és nem következmény.)

Ha az árra koncentrálunk, azaz a jövedelemre (a munka ára a jövedelem, bér, fizetés, stb.), akkor a saját aspektusú jövedelemprobléma jellemzően a következő. A vállalkozás vezetése tulajdonosai túl nagy jövedelmet akarnak maguknak, miáltal a munkakeresőnek túl kevés jövedelmet ajánlanak, miáltal az a munka, a munkakeresőnek nem lesz megfelelő. (Tulajdonképpen megint előjön az igazságos arányos jövedelemelosztás problémája.)

Az árak (beleértve a jövedelmek problémáját) problémája elsősorban a tisztességtelen, túl magas, rövid távú hasznot leső árazásból ered.

A bárgyú felfogás.

Szerintem eleve bárgyú felfogás, ha kereslet-kínálat és piacok problémáját a központ helyre tesszük.

A bárgyú felfogás nem az egyensúly fenntartásra törekszik, hanem azt mondja, ha felbomlik az egyensúly, akkor a következő variációk vannak.

Ha nagyobb kereslet (marad, vagy nő) mint a kínálat (csökken, marad kevésbé nő): akkor csökkentjük a keresletet. Vagy növeljük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

Ha kisebb (marad, kevésbé nő, vagy csökken) a kereslet, mint a kínálat (nő, vagy marad): akkor növeljük a keresletet. Vagy csökkentjük a kínálatot. Vagy mindkettő részben.

A kereslet, a fogyasztási szándék magától nem csökken (gyakorlatilag minimális), csak azért csökken, mert nem elég a vásárlópénz.  A kínálatnak pedig mindig növekedni kell, ha termelésnövekedésben, termelésstruktúra javulásban gondolkodunk, márpedig abban kell gondolkodni. E szerint a kínálat-csökkentés kiesik, mint megoldás. Ugyanakkor a termelést (a kínálatot) nem lehet csak úgy gyorsan növelni. A termelés egy saját önálló tényező, saját aspektusokkal (innováció, hatékonyan és jó irányban működő állam, stb.) rendelkezik.  Pénzügyi válságok után, bizonyos helyzetekben viszonylag gyorsan vissza lehet állítani, ami egy relatív növekedés.

(Ráadásul ott van az a probléma, hogy a kereslet és kínálat egy irányba halad, csak különböző mértékben.)

Elsődleges problémának marad a vásárlópénz (reál-vásárlópénz) változása, de ez sem ilyen egyszerű. Rájöhetünk, hogy ez rengeteg okból nőhet, csökkenhet ill., térhet el a termeléstől, a fogyasztásra készen álló termékektől, szolgáltatásoktól, egyszerűbben a termeléstől. Van, amikor az ok megszüntetése megoldás, de van amikor más megoldások is szükségesek. A lényeg az, ha már felbomlott az egyensúly (könnyebb ezt megelőzni), akkor az adott bonyolult helyzetet kell megvizsgálni, és ehhez képest kell egy konkrét tervet, programot készíteni. De ez sem teljesen jó, igaz, ha a következőből indulunk ki: a normális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalanság folyamatosan kis amplitúdóval hullámzik (hol egyik, hol másik irányba tér el, de nem jelentősen).

Az abnormális gazdaságban a kereslet-kínálat egyensúlytalansága (és más egyensúlytalanságok, aránytalanságok is) folyamatosan nagy amplitúdóval szabálytalanul rezeg (a jellemzően kétirányú eltérések, sűrűk nagyok, kárt okozók). Ez utóbbi esetben a következő problémák lehetnek az utólagos korrekciókkal. Utólag jönnek, (már történt károkozás) és mire hatnak, már más probléma merül fel. Vagy éppen a korrekció lendíti ki az instabil egyensúlyt pl. az ellenkező irányba. Mindig oda lukadunk ki hogy normális egyensúlyos gazdaságot kell csinálni, sok-sok alapelv, és több száz fontos feladat érvényesítésével.     

Ehhez az egészhez a következő megállapítás illik.

A kapzsiságdeterminált (tisztességtelen vadkapitalizmus) piacgazdaság csak csekély mértékben (pl. 30-40%-ban) tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (És más egyensúlyt is.) A normális piacgazdaság versenygazdaság is csak 70%-ban tudja biztosítani a kereslet-kínálat egyensúlyát. (és más egyensúlyt is) A normális piacgazdasághoz (már kialakuláshoz is) szükséges egy jó, okos, erős állam, amennyiben ennél nagyobb kereslet-kínálat egyensúlyt akarnak elérni. (És más egyensúlyt is) Azt kell mérlegelni, hogy mit tehet az állam az árak, jövedelmek szempontjából úgy, hogy az ne sértse a piacgazdaság szükséges minimális szabadságát. Természetesen az államnak a saját vonatkozásban, az állami területeken kell elsősorban példamutatóan ténykednie.) Minderről sok helyen bőven elmélkedem.

Tulajdonképpen e fejezetrész a kereslet-kínálat egyensúlyáról szól, de az okokat és főleg a megoldásokat részletesebben elemezi.

A kereslet-kínálat egyensúlya azonos azzal, hogy ne legyen terméktöbblet (termékfölösleg), ne legyen termékhiány, ne legyen vásárlópénz-többlet (pénzfölösleg), ne legyen pénzhiány.  Illetve így fogalmazhatunk: a vásárlópénz és a fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások (a termelés) egyensúlyáról van szó.

A problémakör felvázolása, előzetes összefoglalás.

    Mitől bomolhat fel a termelés, szolgáltatás (termék, szolgáltatás, munka) és pénz egyensúlya.

   Mi történik, ha felbomlik. A közvetlen hatás, mi történik az üzletekben, a kerekdelemben. A közvetett hatása, mi történik a termelésben. És az egyéb közvetett hatások (mi történik az árakkal, mi történik a fogyasztói szokásokkal, stb..

    Mit lehet tenni a megelőzés érdekében ill. a felbomlás után.

Tulajdonképpen a gazdaság egy hosszú távú folyamat, amelynek egy hektikus, gyenge gazdaságban elég sűrűn vannak olyan szakaszai, amelyben viszonylag gyorsan változik elsősorban a pénz, de azért viszonylag gyorsan változhat a termékek, szolgáltatások mennyisége (és minősége) is. Ezekről, a szakaszokról van szó, amelyekben a felbomlik a termék (szolgáltatás) és pénz egyensúly. Kétségkívül egy szakasz kiemelése a folyamatból torzíthat, de a bonyolultság miatt az elemző kénytelen szakaszokra, és más részekre bontani a folyamatot.

Kihangsúlyozom, hogy viszonylag gyors változásokról van szó.

És azt is, hogy a kisrezgések nem, csak nagyobb, viszonylag tartósabb kilengések számítanak. A kisebb és lassú kilengések, eltolódások megint nem számítnak, ezt képes követni az egyensúlyi helyzet. Egyébként ez nem más, mint az egyenletes fejlődés.

Elég sok kategorizálás rajzolódik ki az elemzés során. Az egyik ilyen. Eladhatatlan termékek, szolgáltatások alakulnak ki, elsősorban a pénzhiány miatt. Eladhatatlan termékek, szolgáltatások alakulnak ki, amelyekben a pénzhiány csak részt vesz a problémában. Ez a termékfölösleg, (szolgáltatásfölösleg) és pénzhiány oldala a problémának.

(A „fölösleg” szó megegyezik a „többlet” szóval. Pl. a ’”termékfölösleg” kifejezés azonos a „terméktöbblet” kifejezéssel, a „pénzfölösleg”, a „pénztöbblettel” azonos.)

(Itt jegyzem meg, hogy a továbbiakban az egyszerűség miatt, a „szolgáltatás” szót nem említem. Pl. termék, termékfölösleg alatt szolgáltatást, szolgáltatásfölösleget is értek.)

A másik oldal a termékhiány és pénzfölösleg oldal. Kevés lesz a termék elsősorban a pénzfölösleg miatt. Kevés lesz a termék, amelyben a pénzfölösleg csak részt vesz a problémában.

Itt jegyzem meg, hogy két oldal nem teljesen a fordítottja egymásnak.

És megjegyzem, sok névvel, lehet mindezt illetni (konjunktúra, dekonjunktúra, keresletnövekedés, keresletcsökkenés, prosperitás, regresszió, recesszió, stb.)  de én maradok ezeknél (termékfölösleg, stb.),  a fogalmaknál, mert a többit pontatlannak érzem. Ugyanis minden egyensúlytalanság rossz, nincs jó fellendülő egyensúlytalanság, és rossz hanyatló egyensúlytalanság. Kétségtelenül a termékhiány, pénzfölösleg a kevésbé káros egyensúlytalanság és ennek lehetnek olyan szakaszai, amelyek fellendülésnek látszanak. De nézni kell az előzményeket és következményeket is. És persze ostoba, aki azt hiszi, hogy lehetséges állandó intenzív fellendülés. Az a kérdés, hogy a gazdaság hullámvasúton utazik (a hullámvasút visszatér a kiinduláshoz), vagy egy enyhén, de folyamatosan felfelé haladó villamoson utazik.

Rövid kitérés az inflációra (és egyben a deflációra).

Az infláció, az egy ezzel összefüggő, de talán párhuzamosnak mondható folyamat.  De az infláció, okozó is. De az árak változtatásával ellensúlyozni is lehet. Az infláció elsősorban az árakról, áremelésről, és annak hatásairól szól. Az áremelés első lépcsőben pénzkivétel. (Ha pénzkibocsátás követi az inflációt, akkor már pénzbetétel.) Az infláció előzménye lehet a pénzkivétel, pénzbetétel. Ez a probléma azonban nem az inflációról szól.

Rövid kitérés a termelésre.

A termelés ritkán csökken gyorsan csak úgy magától. Lehet, háború, katasztrófa, de ezek különleges helyzetek. De következményként viszont csökkenhet. Pl. egy pénzügyi egyensúlytalanság válság következtében viszonylag gyorsan  csökkenhet.

Még kevésbé emelkedhet a termelés gyorsan.

Viszont egy elavult termelési struktúra viszonylag gyorsan összeomolhat. És ritkán, de azért egy új termelési struktúra is kialakulhat. Ekkor az új termék következtében, első lépcsőben termékhiány keletkezik. Ha összeomlik az elavult struktúra, akkor termékfölösleg keletkezik, mert eladhatatlan termékek keletkeznek.

Ha a termelés nő, akkor elvileg termékfölösleg keletkezik, mert elvileg a pénz megmarad az ekkor már alacsonyabb szinten. Ha csökken a termelés, akkor elvileg termékfölösleg keletkezik. De itt inkább azt emelem ki, hogy a termelésváltozás elsősorban következmény.

A demográfiai hullámzás hatását is meg kell említeni.

És persze a külkereskedelmi egyensúlytalanság is idetartozik.

Rövid kitérés a külkereskedelmi (termék, szolgáltatás) egyensúlytalanságára.

Ha több termék, szolgáltatás jön be (nő az import, változatlan export mellett), akkor termékfölösleg pénzhiány keletkezik. Jelentős mértékbe a hazai termékek válnak eladhatatlanná. Az export csökkenése már egy kicsit bonyolultabb.

Ha gyorsan nő kivitel az export és az hazai termék rovására történik, változatlan import esetén, akkor termékhiány, pénzfölösleg alakul ki. Az import csökkenése is okozhat termékhiányt, de sokféle importcsökkenés lehet.

Nézzünk néhány esetet a termékfölösleg, pénzhiányra.

Pl. összeomlik egy piac. Akkor termékfölösleg (eladhatatlan termékek) keletkezik. Összeomlik egy elavult termékstruktúra, akkor termékfölösleg keletkezik.

Olyan esetek, amelyekben a pénzhiány okozza a termékfölösleget. Pl. valamilyen (áremelés, adóemelés, stb.) pénzkivonás. Hitel-visszafizetés. Árfolyamváltozás. Hibás pénzkibocsátás. Vagy hitelválság után a hitelek leállása miatt az önhitelezés, a megtakarítások növekedése. Vagy pénzügyi válság közben a nagytőke biztonságba helyezi a pénzét, kvázi kivonja. Stb., stb..

Ideje kitérni a hatásokra.

A termékfölöslegnél van egy hatás, amit mindenképpen ki kell emelni, a fölösleges termékek megromlása, elavulása, állása.

A termelésre okozott hatása is nagyon fontos. Termékfölösleg, eladhatatlanság következtében a csökken az árbevétel és végül is termeléscsökkenés, ezzel együtt kihasználatlan munkakapacitás keletkezik.

A termékfölösleg pénzhiány valószínűleg árcsökkenést generál.

Ez azonban nem jelentős és több okból csak részben képes kiegyensúlyozni a pénzhiányt.  Egyrészt a jelen rendszer gazdasága nem nagyon hajlamos erre. Az alacsonyabb árakkal, de nagyobb forgalommal az árbevétel egy ideig marad, de az árcsökkentésnek is van határa. Egy idő után már a bevétel is csökken, azután pedig már nem lesz kifizetődő a termelés. Pl. egy ingatlan esetében a nagyon  alacsony ár már torz lesz, igaz az ingatlan esetében lehetőség van halasztott eladásra, fogyasztásra, de azért az állás is kár.

Mi történik a kereskedelemben, a fogyasztói szokásokban ennél az oldalnál talán nem annyira lényeges.

A termékfölösleg, pénzhiány általában (a kialakulás okaitól változik a károssága) egy igen káros jelenség.  Szinte minden pénzügyi egyensúlytalanság, egy iránya (erősebb egyensúlytalanság, már válság), okozhatja ezt az egyensúlytalanságot. A pénzügy szinte minden területének (árazás, hitel és megtakarítási egyensúly, devizaárfolyam, stb.) egyensúlyi helyzetének bizonyos irányú felbomlása okozhat ilyen egyensúlytalanságot. Ugyanakkor a termeléssel kapcsolatos egyensúlytalanságokat is meg kell említeni.

Néhány eset a másik a termékhiány, pénzfölösleg oldalról.

Kialakul egy fizetőképes piac akkor termékhiány, keletkezik.(Sajnos nincs lehetőség a piacok összeomlásával, kialakulásával foglalkozni, pedig érdemes lenne, mert ezzel kapcsolatban is sok a tévedés.) Kialakul egy új termékstruktúra, akkor is rövid ideig termékhiány keletkezik. Ha következményként termeléscsökkenés keletkezik, akkor pénzfölösleg termékhiány, keletkezhet, ritkán. De pl. pénzügyi gazdasági válságban pénzhiány következtében termeléscsökkenés, keletkezik, ekkor persze nincs forgalomba levő pénzfölösleg, mindenki tartalékol.

A demográfiai hullámzás, népesedés csökkenés is problémát okozhat. Pl. magas a nyugdíjasok száma, ehhez képest kevés a dolgozók száma, akkor ez munkakapacitás-csökkenés, kisebb termelés, kevesebb termék, termékhiány alakul ki.

Pénzfölösleg kialakulhat, pénzbetétel, árcsökkenés, stb. estében de ezekre igen kis esély van. Túlzott hitelezés, hitelfelvétel következtében. A hitelt azonban vissza kell fizetni. Árfolyamváltozás következtében. Hibás pénzkibocsátás esetén. Stb., stb..

Hatások.

Itt nincs termékromlás.

Itt viszont előjön az, hogy a két oldal nem egészen a fordítottja egymásnak. Ugyanis a termékhiány, pénzfölösleg esetében elsősorban az árak emelkednek, és a termelés alig emelkedik. (A másik oldalon az árak alig csökkentek, és elsősorban a termelés csökkent.) Az áremelkedés pedig inflációt okoz.

A termékhiány, pénzfölösleg már elég káros dolgokat (a szegényeknek csak rossz minőségű termék jut, stb.) csinál a kereskedelemben, és a fogyasztói szokásokban.

Ugyanakkor itt már egyáltalán nem mindegy, hogy miért alakult ki a termékhiány, pénzfölösleg. Egészen másképp fekszik a gyerek, ha pl. túl nagy megtakarítások (pénzfölösleg), van, vagy új termelésstruktúra miatt alakul ki a probléma, vagy termeléscsökkenés (pl. a dolgozók számának csökkenése, a nyugdíjasokhoz képest) miatt alakul ki a termékhiány, pénzfölösleg.

És persze az sem mindegy, hogy milyen gazdaság (gyenge, hektikus, vagy erős, kiegyensúlyozott) kerül szembe a termékfölösleg, pénzhiány, vagy a termékhiány és pénzfölösleg problémájával.

A termékfölösleg pénzhiány tényezői és termékhiány, pénzfölösleg tényezői kompenzálhatják egymást, de fel is erősíthetik egymást, összeadódhatnak. Nagy baj van, ha több termékfölösleg, pénzhiány probléma jelentkezik egyszerre és a másik oldalon nincs termékhiány, pénzfölösleg tényező. Ugyanakkor ez a fajta kompenzáció, „egyensúlyi állapot” rosszabb, mintha minden tényező önmagában is egyensúlyban  maradna.

Tehát a termékhiány, pénzfölösleg problémája egyes esetekben rövid ideig akár pozitív is lehet, többnyire azonban ez is negatív dolog. Az egyensúlynál biztosan rosszabb, annál is inkább, mert minden egyensúlytalanságot követ egy ellenkező irányú egyensúlytalanság, ha nem saját gazdaságban, akkor egy másikban.

Természetesen a legjobb megoldás a megelőzés, és nem más, mint az egyensúlyi állapot fenntartása. Ha már kialakult az egyensúlytalanság, akkor már csak enyhíteni lehet a kárt. 

Elmerülés a részletekben.

Kategorizálok.

Vannak az egyensúlytalanságnak belső okai és külkereskedelmi, hitelezési okai.

Mivel itt elsősorban a külkereskedelmi és hitelezési problémákról beszélek ezért a belső okokról csak vázlatosan, beszélek. A belső hitelezés rosszasága.  A termelés csökkenése, ill. hektikus változása. A fogyasztás hektikus változása. Az árak és jövedelmek rángatása. Az árak indokolatlan emelése. A rossz pénzkibocsátás. A rossz termékstruktúra miatt nem fogynak el a termékek. Vagy nem tudnak elfogyni, pl. túlzott nehézipar.  Illetve csak úgy, mert puritán a társadalom, nem fogyasztja el a termelését. Ez utóbbi csak elvileg jöhet létre. Viszont nem mindegy, hogy mennyire fogyasztás-mohó a társadalom.

Rátérek a külső (külkereskedelmi és hitelezési) pénz, termék, szolgáltatás egyensúlytalanságra. (Persze a belső és külső okokból bekövetkező egyensúlytanság összefügg.)

Egy fontos törvényszerűség az elején: a pénz könnyen, gyorsan átfordítható termékre, és pénzt könnyebben el lehet tartalékolni. A termék, szolgáltatás nehezebben, lassabban fordítható át pénzre, ill. a terméket, szolgáltatást nehezebben (kevesebbet) lehet tartalékolni.  

A fogalmakat sem árt előre tisztázni.

Én jónak találom a „termékfölösleg” kifejezést. Az előző törvényszerűségből adódik, hogy az egyik igazán súlyos végső probléma a termékfölösleg problémája. A lényeg az, hogy megmarad olyan jelentős termék, amelyik megromlik, elavul. A szolgáltatás pedig pénzhiányban szükségszerűen csökkennek. Tehát egyrészt van egy azonnali elpocsékolás. Másrészt kialakul az a helyzet, hogy a termelési kapacitás nincs kihasználva.

Visszatérve, ugyanakkor pontatlan kifejezésnek tartom a „termékhiány” kifejezést. Szerintem, van gyenge termelés, és van termékhiányérzet.

A pénzfölösleg kifejezést pedig azért tartom pontatlannak, mert ha az valós, jó pénz, akkor azért terméket lehet venni.  Itt már be kellene vezetni a munkafedezet nélküli pénzfölösleg fogalmát.

A pénzhiány jó kifejezés de fölösleges, ugyanis termékfölösleg kifejezés pontosabb.

A túlfogyasztás elfogadható kifejezés. Az alulfogyasztást pontatlan kifejezésnek tartom. Pl., nézzük azt az esetet, hogy a termeléshez képest sok a termék, a termeléssel azonos a pénz. Ez ugyan egy viszonylagos alulfogyasztást generál, de mégsem: mert a fogyasztás a termeléssel megegyező lesz. Másrészt figyelembe kellene venni pl. az önkéntességet, a tervezettséget, az önhibát, a megérdemeltséget, az időszakosságot. stb. Pl. ha valaki tervezetten fogyaszt kevesebbet,  akkor az kérdőjellel nevezhető alulfogyasztásnak.

A kategorizálás kettő vagy több főcsoportja: a pénz, termék egyensúlytalansága kis probléma, illetve „súlyos” probléma.

A pénz, termék egyensúlytalanság problémájának súlyosságának, veszélyességének két tényezője van. Az egyensúlytanság nagysága: mekkora az összeget tesz ki gazdaság a lakosok számához képest az egyensúlytalanság.

A másik tényező. Ha egy erős (fejlett jól termelő, stb.) megtakarításokkal, tartalékokkal (nagy tartós pénzmegtakarítás tartós eszköz, termelési kapacitás, stb.) rendelkező, többletes hitelező gazdaságról van szó, akkor az egyensúlytalanság csak részben súlyos, veszélyes probléma. Számszerűen a súlyosság pl. ilyenkor az egyensúlytalan nagysága osztva kettővel (esetleg hárommal).

Ha egy gyenge, hiányos megtakarítások, tartalékok nélküli, hitelfelvevő gazdaságról van szó, akkor kétszeresére nő a súlyosság. Vagyis az egyensúlytalanság szorozva kettővel, (esetleg hárommal) adja ki a súlyosság, veszélyesség értékét. Persze a kettő között sok átmenet lehetséges.

Néhány idekapcsolódó megjegyzés: A többletes gazdaság könnyen tud pénzt szerezni, a hiányos nehezen tud. A többletes gazdaság terméket is könnyebben tud szerezni, a hiányos nehezebben tud. A többletes gazdaság önkéntesen végzi a külkereskedelmi tranzakciókat, a hiányos egy idő után kényszerűen. Ezért többletes gazdaság tud variálni, a hiányos nem tud.

Én úgy egyszerűsítem le a kategorizálást, hogy a vételből, hitelfelvételből eredő súlyos problémákat melyek valószínűleg hiányos gyenge gazdaságból erednek, B. betűvel jelzem. Az eladásból, a hitelezésből eredő kis problémákat, amelyek valószínűleg erős többletes gazdaságból erednek C. betűvel jelzem.

Van még egy kategorizálás. Kereskedelmi (azonnali fizetés) problémák. Halasztott fizetés (rövid távú hitel) problémák. (Ezek lehetnek egyszeriek, és folyamatosak. Ha folyamatosak, akkor is könnyebben meg lehet őket szüntetni. Másrészt itt azért érvényesül az árváltozások problémája.  És a hosszabb távú hitelezés problémái. Az egyszerűség kedvéért a két utolsó között nem teszek különbséget.

Még egy megjegyzés az ellenoldalakról. A belföld (hazai nemzeti) ellenpárja az egész külföld. Tehát lehetséges, hogy a nagyfokú egyensúlytalanság csak belföldön alakul ki.  Ugyanakkor az is igaz, hogy a túlhitelezéshez két részvevő szükséges. Ha a világban túlzott a hitelfelvétel, akkor túlzott a hitelnyújtás is, ill. fordítva.

Kirajzolódik egy probléma, egy hibás folyamat, a lehetséges gyakori termékfölösleg vagy pénzfölösleg problémája.

Más elnevezés is adható: pl. a pénzhiány, vagy termékhiány problémája. Egy másik elnevezés: pénzhiány, vagy pénzfölösleg problémája. Megint másik elnevezés: a forgalomba levő pénz problémája. Vagy: a rövid távú egyensúlytalanság problémája.

Csak nemzetgazdasági szempontból jó ez az elnevezés (termékfölösleg, pénzfölösleg). A szegény ember persze mindig pénzhiánnyal, és ebből következően termékhiánnyal fog szembesülni. A jóléti társadalmakban az átlagos jövedelmű sem fog, ténylegesen termékfölösleggel, vagy termékhiánnyal találkozni. Csak azt fogja tapasztalni, hogy bár tele vannak a polcok, de ő a hatalmas választék egynegyedéből tud válogatni, abból a negyedből, amelynek a minősége erősen kétséges. A modernizáció, a technikai fejlődés egyik hordaléka az, hogy a rossz minőségű, (esetleg egészséget, lelket romboló) olcsó termékeket is képesek előállítani, méghozzá nagy választékban. Továbbá azt tapasztalják az emberek, hogy szegények, nyomorgók rétege szélesedik.

Tehát csak nemzetgazdasági szempontból jó ez az elnevezés. És még azt is hozzá kellene tenni, hogy az adott termeléshez képest való termékfölöslegről, pénzfölöslegről van szó. Az adott termeléshez képest pl. az import, által lehet termékfölösleg. Vagy egyes termékekből, szolgáltatásokból lehet fölösleg, miközben a másik oldalon hiány van, de ez a hiány nem tapasztalható direkt módón. Az előbb említett rossz minőségben jelenik meg a hiány. (Itt is elő kell hozni, az igazságszolgáltatás, a közbiztonság, az egészséges környezet, stb. rossz minőségét, ezek is munkát, pénzt igénylő termelések, szolgáltatások.)

Valójában két probléma jelentkezik termékfölösleg, és pénzfölösleg. Persze magyarázatra szorul: hogyan lehet a fölösleg probléma. Hiszen a fő probléma. a széleskörű  életszínvonal túl lassú és hektikus fejlődése. Vagyis mindig a hiány, és nem a többlet a probléma. Igen de itt természetesen elfogyasztatlan (elavuló, megromló) termékről van szó. És olyan pénzről, amely mögött rövid távon nincs termék.

De térjünk vissza termékfölöslegre. (Egyébként a túltermelés kifejezést nem tartom pontosnak, mert gyenge termelésű hiányos gazdaságban is, sőt leginkább ott, jöhet létre termékfölösleg.) Ami itt először felmerül: miért nem osztják szét, vagy miért nem adják olcsóbban a fölösleges terméket. Itt nemcsak a kapitalizmus kapzsiságáról van szó. Igaz arról is. Arról is szó van, hogy akkor még inkább igazságtalan árak alakulnának ki. De elsősorban a rövid távú (de gyakran folyamatos) egyensúlytalanságról van szó. Gyakori, hogy mire rájön a túltermelő, hogy fölösleges, eladhatatlan a terméke, az már elavult. A probléma összefügg az egyenletes termelésstruktúra fejlődéssel is. És összefügg a túlzott raktárkészlettel, ill. az üzletek reklámcélú roskadozó polcaival. Összességében a termékfölösleg, egy jelentős elherdálás. Tehát a pontos kifejezés ez: elherdált termékfölösleg. Minden elherdálás hiányt okoz. Az elherdált többlet, tehát hiány. Az elherdáló gazdaság, hiányos, vagy hiányt teremtő gazdaság. Persze mondhatjuk: annyi van neki, hogy herdálhat. Kérdés, hogy honnan van olyan sok neki. Kérdés, hogy hosszabb távon mit jelent az elherdálás. És kérdés, ha sokmilliárd ember éhezik a világban, (ebből sokmillió a saját országában) hogyan lehet sok neki. Tehát makrogazdasági szinten el kell felejteni: annyi van neki, hogy elherdálhat. Sokféle elherdálás van, a termékfölösleg csak egy a sok közül. A termékfölösleget akár pénzhiánynak is nevezhetjük. Én már félek a félreértelmezésektől. Félek attól, hogy akkor ez nézet erősödik: pénzzel mindent meg lehet oldani.

A termékfölösleg korunkban igen kis része az, ami elavul, vagy amit kidobnak, a következő okok miatt. Ha termékfölösleg jelentkezik, akkor azonnal megindul a pénzbevonás a gazdaságba, amely a hiányos gazdaságban vagy belső hitelből, fedezetlen pénzkibocsátással történik (infláció), vagy külső hitelből, ami eladósodáshoz vezet. A lényeg az, hogy az egyik ok a pénzbevonás. A másik ok: azonnal elkezdődik a termelés csökkenése (munkanélküliség). A vállalkozások hamar rájönnek, hogy eladhatatlan a termékük és rögtön leépítenek, csökkentnek.

A harmadik ok: azonnal elkezdődik az alulfizetett túlmunka növekedése. Az alulfizetett túlmunka minden problémánál növekszik. Itt inkább a viszonylagos jövedelemcsökkenés oldala rajzolódik ki. Egyébként az inflációról is elmondható, hogy minden problémánál növekedhet.

Tehát nem termékfölösleg alakul ki, hanem a termékfölösleg összetett problémája alakul ki.  

Akkor kezdődjön felsorolás.

Külkereskedelmi (azonnali fizetés) problémái.

Vásárláskor kevés pénz lesz - sok termék lesz (termék és szolgáltatás). (Ha kevés az ellenoldal, kisebb az ellenpár.) Termékfölösleg.  Kínálatnövekedés, (keresletcsökkenés lesz), „árcsökkenés”. Pénzszerzési vágy, kényszer.   B. súlyos probléma.

Eladáskor sok pénz lesz - kevés termék lesz. (Ha kevés az ellenoldal.) (Termékhiány nem pontos a bevezetés tükrében.) (Keresletnövekedés „áremelés”) Termékszerzési vágy, kényszer.  C. kis probléma.

Az eladó árat emel, de a mennyiség marad. Az előző problémák adódnak.

Az eladó árat csökkent, ez ritkaság.

A hitelezés problémái.

1. A termeléshez képest sok pénz lesz – a termék azonos a termeléssel. Sok pénz „pénzfölösleg” - viszonylag kevés termék. (Ha kevés az ellenoldal) Keresletnövekedés, „áremelés”. Termékhiányérzet.  Termékszerzési vágy, kényszer. 

Pl. pénz-hitelfelvétel B. súlyos probléma. Pl. pénzhitel visszakapása, kamatostul.  C. kis probléma.

2. A termeléshez képest sok a termék lesz - a pénz azonos termeléssel. Termékfölösleg. (Ha kevés az ellenoldal.) Kínálatnövekedés „árcsökkenés”.  További pénzszerzési vágy, kényszer.

Pl. termékhitel-felvétel B. súlyos probléma. Pl. termékhitel – visszakapás, kamatostul. A termékhitelt gyakran pénzben kapják vissza. C. kis probléma.

3. A termeléshez képest sok lesz a pénz is és a termék is. Túlfogyasztás (eladósodás).  (Ha kevés az ellenoldal.)  Nincs kereslet, kínálatváltozás.

Pl. együttes összecsúszott pénz és termék – hitelfelvétel B. súlyos probléma. Pl. együttes pénz és termékhitel – visszakapás, kamatostul. A termékhitelt gyakran pénzben kapják vissza. C. kis probléma.

4. A termeléshez képest kevés pénz lesz - a termék azonos a termeléssel. Termékfölösleg. (Ha kevés az ellenoldal.) Kínálatnövekedés „árcsökkenés”. Pénzszerzési vágy.

Pl. a pénzhitel visszafizetése. B. súlyos probléma. Pl. a pénzhitelnyújtás C. kis probléma.

5. A termeléshez képest kevés termék lesz - a pénz azonos a termeléssel. Viszonylag kevés termék, „pénzfölösleg”. (Ha kevés az ellenoldal.) Keresletnövekedés „áremelés”. Termékhiányérzet. Termékszerzési vágy.

Pl. a termékhitel-visszafizetése. B. súlyos probléma. Viszont termékhitelt gyakran csak pénzben lehet visszafizetni. Ezért a termék lesz azonos termeléssel, pénz lesz kevesebb. 4. állapot. Termékfölösleg a hitelfelvevő szempontjából. 

Pl. termékhitelnyújtás. C. kis probléma.

6. A termeléshez képest kevesebb lesz a pénz és a termék is. (Ha kevés az ellenoldal.) Nincs kereslet, kínálatváltozás. Termékhiányérzet, és pénzhiányérzet. Termékszerzési és pénzszerzési vágy, kényszer.

Pl. a termék és pénzhitel – visszafizetés együttes, összecsúszott. B. súlyos probléma.

De a termékhitelt gyakran pénzben kell visszafizetni (nem lehet termékben). Ezért a termeléssel azonos lesz termék és a pénz lesz sokkal kevesebb. Kb. 4. állapot.  Termékfölösleg a hitelfelvevő szempontjából.  

Pl. termék és pénzhitelnyújtás. C. kis probléma.

Az világos hogy ezek a variációk, állapotok egymásból erednek, sőt át is fedik egymást.  Az eladósodást nehéz megállítani. Ezért nem lehet komoly különbség a tekintetben, hogy melyik állapot a súlyosabb. Más szempontból viszont a pénzfölösleg kisebb probléma, hiszen azt könnyű átcserélni termékre. A fordítottja nehezebb. A pénz nem avul el, és ha mégis az csak egy papírdarab, termékfölösleg mögött elherdált munka, természeti kincs van.

Azért a pénzfölösleg (akár viszonylagos, időszakos pénzfölösleg), is igen komoly probléma. Leginkább az elherdáló, meggondolatlan fogyasztás miatt, de az inflációgerjesztő hatása sem lebecsülendő.

Egyébként is a hitelfelvevő szempontjából döntően a termékfölösleg problémája jön elő. Egy eset van a pénz-hitelfelvétel, amikor átmenetileg a pénzfölösleg adódhat. Ugyanakkor a belső egyensúlytalanságban (aminek súlyossága az egyensúlytalanság nagysága szorozva 1-gyel) már jelentősebb szerepe van a „több a pénz, mint a termék” szituációnak. És persze a hitelnyújtó szempontjából is nagyobb szerepe van ennek az egyensúlytalanságnak. A hitelnyújtó egyensúlytalansága azonban jóval kisebb probléma, ha nem lépi át hatalmas, eszeveszett mértéket. Sajnos az egy országon belüli eszeveszett, mértéktelen külföldi hitelnyújtásra is van példa.

A felsorolás elgondolkodtató.

Az ábrán melyik állapot van? A hitelfelvevő szempontjából leginkább a 6. állapot van, ami azonban közel áll a 4. állapothoz. Ezek viszont összecsúszhatnak a 2. állapottal. 

Visszatérés az alaptémához.

A továbbiakban elsősorban a hitelfelvevő problémájával foglakozom, és ezen belül elsősorban a termékfölösleg problémájával foglakozom.

Itt azonban további kategorizálás szükséges.

A túlfogyasztás, valódi, az adósság valódi és megérdemelt, a piros számoknak ill. a hivatalos statisztikai adatoknak, a hivatalos számításoknak megfelelő.

Vagy ennek az ellenkezője: a túlfogyasztás nem teljesen valódi, az adósság nem teljesen valódi és igazságos, nem felel meg a piros számoknak, ill. nem felel meg a hivatalos adatoknak, a számításoknak.  

A következő részben az első variációból indulok ki. Illetve a termékfölösleg állapotból.

További kategorizálás az alapszituációra vonatkozik.

A megelőző megoldások. Ezek egyben az okok megszüntetése.

Az okokat feloszthatjuk alapvető okokra, hibákra. Évközi (ill. folyamatos) okokra, hibákra. És egyszeri kivételes okokra, hibákra.

Az utólagos (következő években, a baj már megtörtént.) megoldások. Az ábrán vázolt helyzetben gyakorlatilag nem lehetséges utólagos megoldás, csak elméletileg lehet utólagos megoldás. Ha kisebb az egyensúlytalanság, akkor lehetséges utólagos megoldás, amely nem más, mint a következő évek megelőzése ill. évközi megoldása.

Az évközi (ill. folyamatos) módszerek (megoldások). Az évközi, (ill. folyamatos) megoldások kategóriái a termékfölösleg, pénzhiány vonatkozásában.

Halasztott fogyasztás, termékek későbbi eladása, felhasználása.

Adósságátrendezés (pénzszerzés, pl. új hitel, vagy az aktuális adósság későbbre tevése.)

Az árak, jövedelmek változtatása.

Az évközi import, ill. külföldre menő turizmus csökkentése.

A belföldi fogyasztás, termelés csökkentése, ami még módszernek sem nagyon nevezhető, annyira rossz. Pontosabban, ez azon káros következmény, amit el kell kerülni.

Vázlatosan a halasztott fogyasztásról.

A szolgáltatások szinte nem halaszthatók. A termékek kb. 70%-a szintén nem halasztható, mert egy év alatt megromlik, elavul. A 30%-a elvileg halasztható, elsősorban tartós eszközöket, épületeket, gépeket, ruhákat, stb. elvileg el lehet tenni későbbi fogyasztásra. Az egyik probléma az, hogy az előző évből, évekből is maradt halasztott fogyasztás, amit viszont már az elavulás miatt el kell fogyasztani. Így a halasztott fogyasztás lehetősége, a szolgáltatásokkal együtt legfeljebb 4-8%-ra csökken. A másik probléma az, hogy az a vállalkozás (termelő vagy szolgáltató), amelyik nem tudja eladni a termékét, megakad termelésben, mert nem lesz pénze. Ez elbocsátásokat, termeléscsökkenést okozhat, mindenképpen azt okozza, hogy a termelői kapacitás nem lesz kihasználva. Mindezekért halasztott fogyasztás1-2% erejéig jöhet szóba. Az alapproblémákat (eladósodás, egyensúlytalanság, gyenge gazdaság, stb.) nem oldja meg, ezért ez csak tűzoltó módszer.

A halasztott fogyasztással csak részben jön létre a megérdemelt fogyasztáscsökkenés. ( Ne felejtsük el itt abból indulunk ki, hogy a piros számok szerinti adósság, igazságos és valós.)

Vázlatosan az adósságátrendezésről.

Először is, ha aktuális adósság pl. 18%, akkor az már egy átrendezett adósság.  Most mégis vegyük úgy, hogy még az aktuális éves adósságot is át lehet rendezni. Nyilvánvalóan a hitelnyújtók nem Róbert bácsik nem engedik a végtelenségig húzódó és határtalan mértékű átrendezést. Ugyanakkor az átrendezésnek, nagyobb kockázat (a halmozott adósság nő, a fizetési probléma nő) búsasan megkérik az árát.

Viszont itt felmerül a másik probléma: mekkora lehet egyáltalán a végleges aktuális éves adósság? De mindjárt felmerül a másik kérdés is: mekkora lehet a termékfölösleg? Általában mekkora lehet a vásárlásra készen álló termékek szolgáltatások és vásárlásra készen álló pénzek közötti különbség?   Ezekre még visszatérek.

Persze az adósságot már előre is át lehet tervezni. A lényeg az, hogy egy folyamatos pl. 15-20 éves magas (pl. 5-10%-os) adósság (ennek harmada kamat, hozam, tiszta veszteség) hihetetlenül kizsákmányol egy gazdaságot. Végül is döntően a hitelnyújtók járnak jól. Az alapproblémákat ez a módszer nem oldja meg, sőt növeli. Ez egy kizsákmányoló, rossz, de kényszerű módszer. Annyiban kényszerű, hogy a magas adósságot még, ha vissza is akarnák fizetni, egyszerűen képtelenek gyorsan visszafizetni.

A kiindulás az, hogy az adósság igazságos és megérdemelt, egy előző túlfogyasztásból jön létre. Túlfogyasztás jött létre, vagyis nem beruházások miatt jött létre az eladósodás. Ha pedig így van, akkor annak meg kell fizetni az árát, kisebb fogyasztással, több munkával. Elvileg a több munkát, innovációval hozzáadott értéknöveléssel is lehet produkálni, ehhez azonban beruházások kellettek volna. És ez több éves folyamat, akkor is, ha rendben van az egyensúly. De ebben a helyzetben ez szinte lehetetlen. Lényegében az, az igazságos, ha csökken fogyasztás, nő a munka, csökken az életszínvonal.  A magas kamatok miatti veszteség viszont már az igazságosnál is nagyobb csökkenést, nagyobb romlást okoz.

Az adósságátrendezés által nem jön létre a megérdemelt fogyasztáscsökkenés, munkanövekedés.    

Az árak, jövedelmek változtatásáról vázlatosan.

Folytassuk az előző gondolatmenettel. Ha netán az árak, jövedelmek variálásával sikerülne is a problémát megoldani, akkor fennállhat az, hogy nem jön létre az igazságos fogyasztáscsökkenés, munkanövekedés. Ugyanakkor világos, hogy az alapproblémákat (eladósodás, egyensúlytalanság, gyenge gazdaság, stb.) ez a módszer sem oldja meg.

Mit lehet megoldani az árak, jövedelmek variálásával.

Termékfölösleg van, kínálatnövekedés, keresletcsökkenés van, elvileg a piacgazdaságban csökkeni, kellene az áraknak. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerben általában, átlagosan nem csökkennek az árak. Sőt a gyenge hiányos gazdaságban inkább az infláció a jellemző. Mégis nézzük meg, mi lenne, ha az árak csökkennének. Ha ez árak csökkennének, akkor egy idő után a vállalkozások bevételei is csökkennének. Itt a kérdés az, hogy ebből mi csökken. Ha a fejlesztési pénz csökken, akkor az nem jó. Ha a termelés csökkenne, az nem jó. Ha dolgozók jövedelme csökken az nem jó, mert még tovább csökkenne a vásárlásra készen álló pénz, nőne az egyensúlytalanság.  Leginkább az lenne a jó, ha az árcsökkenésből a tőkések profitja (jövedelme) csökken, főleg a külföldi tőkések jövedelme, profitja, (az árak csökkenése mellett). Ekkor javulna az egyensúly. Ámde egy hiányos gyenge gazdaságban ennek minimális lehetségessége.  Módszer lehetne, de nem ebben gazdasági rendszerben, és főleg annak a hiányos gyenge változatában.

Ha nem csökkennek az árak, akkor emelkedhetnek a jövedelmek, a dolgozók a vásárlók jövedelme ez is javítaná az egyensúlyt. Erre sem hajlamos gyenge hiányos gazdaság. Viszont a vezetés, az állam tehet valamit ennek érdekében. Ha az állam pénzt (pl. belső hitel növelése, pénzkibocsátással) pénzt tesz be gazdaságba, és azt nem viszik el a tőkések, akkor elvileg növekedhetnek a jövedelmek.  Gyakorlatilag viszont a nagyobb részét elviszik a tőkések. Másik részét a növekvő infláció, (az árak is növekednek) viszi el.

Összességében ez fedezetlen pénz, jövedelemnövelés módszer, 1-2%-os javító hatású, inflációgerjesztő, tűzoltó módszer. Hiszen az alapproblémákat nem oldja meg. A megérdemelt kisebb fogyasztás, több munka ebben az 1-2%-ban nem valósul meg. Igaz az infláció az átlagos dolgozókat, átlagos és alacsony jövedelműeket sújtja leginkább. Kérdés azonban az is, ki fogyasztott sokat kinek kellene azt megfizetni.

Vázlatosan az importcsökkentésről, a külföldre menő turizmus csökkentéséről.

Igazából ez (importcsökkenés, külföldre menő turizmus csökkenés) lenne az egyetlen viszonylag jó évközi, folyamatos módszer a sok közül. Persze ez egyben alapvető hosszabb távú, folyamatos módszer is. De ebben gazdasági rendszerben (szabad tőke áru, stb. áramlás) ez sem nagyon lehetséges.

Ha csökken az import, akkor kevesebb termék lesz. Ha kevesebb turista megy külföldre, akkor több pénz marad itthon. Mindegyik javítja az egyensúlyt. A külkereskedelmi egyensúly is javulna, de ez, ebben a fejezetben (a belső egyensúlytalanságokat nem elemzem) szinte azonos a termék, pénz egyensúllyal.

A kevesebb termék ez esetben is valóban kevesebb termék, tehát a megérdemelt fogyasztáscsökkenésre is van esély.

A probléma az, hogy az import a tőkések kezében van, nekik üzlet az import, főleg ha az állam is kedvező környezetet teremt, így ők nem fogják csökkenteni. 

Mit tehet mégis az állam. Pl. az állami importot, csökkentheti.

De a hazai pénz árfolyamával is variálhat, bizonyos határokon belül.

Ha erős a forint, akkor többen mennek külföldre vásárolni. De az importőröknek is jó. Pl. 4 eurónyi terméket 1080 Ft-ért vásárol, meg, ha 1 euró 270Ft. Pl.  4 eurónyi terméket 920 Ft-ért vásárol meg, ha 1 euró 230 Ft. Tehát az „erős” (kövér) hazai pénz serkenti az importot. Az államnak ilyenkor inkább „gyengíteni” (az elhízott pénzt soványítani) kellene a hazai pénzt.

Ennek kettős haszna van. Egyfelől kevesebb termék jön be, tehát évközben csökken termékfölösleg. Másrészt viszonylag több pénz jön be, tehát több lesz a pénz.    Közben az export erősödne, a hazai idegenforgalom is növekedne. Az exporttal több termék menne ki, tehát csökkenne a termékfölösleg, a hazai pénz, az export miatt viszont nem csökkenne. (Magyarországon bármilyen helyzet van, az erős (elhízott) pénzre esküsznek, az un. szakértők.)

Az import évközi csökkentése elvileg 3-4%-os is lehet. Gyakorlatilag egy nagytőke vezérelt annak érdekeit néző rossz irányítású országban (gyenge hiányos gazdaságban) kb. 1% lehet az importcsökkenés. Persze ez sok mindentől függ. Az is lehet, hogy nem csökkentik, hanem növelik.

A százalékok nagyjából a nemzeti termeléshez vannak mérve.

Vázlatosan a belföldi termeléscsökkentésről (viszonylagos termeléscsökkentés, a növekedés csökken).

Látszólag, ha  sok a termék, akkor csökkentsük a termelést.

A termeléscsökkentés nem lehet jó megoldás. Ez az egyensúlytalan helyzet is részben azért jött létre, mert egy gyenge gazdaság keveset termelő gazdaság sokat fogyaszt. Termeléscsökkenéskor sok termékből hiány lenne. Maga csökkenés is úgy mehet végbe, hogy elküldenek dolgozókat, csökken sok vállalkozás bevétele, megmarad egy kihasználatlan termelési kapacitás. Tehát a gyenge gazdaság tovább romlik.

Ha sok gazdaságnak csökken a bevétele, akkor azok jövedelmet sem tudnak kiosztani. Lehet hogy az egész gazdaságban valamennyivel nő a pénz, csökken a termék, ez azonban nem jelentős. Ráadásul az a probléma is fennállhat, hogy az import, és  ahol van a termékfölösleg, nem csökken, ugyanakkor a belföldi termelés, és ahol nincs termékfölösleg, az csökken. Tehát ez nagyon rossz módszer. Tudatosan nem is használják, ellenben mint káros következmény nagyon is létrejöhet. Létrejöhet, mert a termékfölösleges vállalkozások kénytelenek a termelésüket csökkenteni. Elsősorban azon belföldi termelők kerülnek bajba, amelyek termékei hasonlóak, mint az importtermékek.  Az import nem csökken, ráadásul olcsó a „jó” árfolyam miatt, így kiszorítja belföldi terméket.

(Itt is előjön a pontos piacfelmérés fontossága. Olyan terméket, szolgáltatást kell előállítani, ami eladható, ami nincs az importban ill. jobban eladható, mint az importtermék. Igaz hogy az importáló külföldeknek (pl. multinacionális kereskedelmi vállalkozásoknak) hazahajlik a keze. Itt viszont beleütközünk: nem szabad külföldnek kiszolgáltatott gazdaságot kialakítani – problémájába.)

Az alapvető okok megszüntetése, megegyeznek az alapvető megelőző megoldásokkal, ezek nagyon egyszerűek. Az egyensúly és az ésszerű adósság feladatai.  

Nem szabad eladósodni, nem szabad túlfogyasztani, a külkereskedelmi egyensúlyra vigyázni kell. 

A külkereskedelmi egyensúlyra egyszerűen, és hatékonyan az import szabályozásával (az import csökkentése) lehet vigyázni. (Állami import, árfolyam, soványabb pénz). Ezért ez folyamatos módszer is.

Az importban meg kellene maradnia a modern gépek, eszközök, technológiák behozatalának, és azon termékeket kellene csökkeni, amelyekben van hasonló hazai termelés.  Az idegenforgalom átvariálása (külföldről jövő turisták növelése külföldre menő turisták csökkentése) már nehezebb több éves feladat. Az export bővítése egy fokkal még nehezebb, még hosszabb távú. Az egyik lehetséges megoldás mivel termelési kapacitás nehezen fejleszthető, hogy a belföldi termelés egy részét átstrukturálják exporttermelésre. Ugyanakkor: a túlzott export-import jellegű termelés, ill. az aránytalanul kicsi belföldi, belföldre való termelés, káros. Összefügg a kiszolgáltatott gazdasággal. Nem szabad, aránytalanul külföldi tulajdonban levő gazdaságot, külföldnek kiszolgáltatott gazdaságot kialakítani. Fontos, hogy a külföldi dolgozók (hasonló számú, és összetételű) egyensúlyára is vigyázni kell. Ne legyen sokkal több külföldi tőkés, tulajdonos, mint amennyi hazai külföldön van.

(Az arányos privatizáció nemcsak az állami arány szempontjából jó, hanem a magángazdaság külföld-belföld szempontjából is. Illetve a hazai kis és középvállalkozások preferálása.)   

A többi évközi módszer (a halasztott fogyasztás, az árak, jövedelmek változtatása csak 1-2%-os kényszerű tűzoltó módszerek. Az adósságátrendezés egy 3-5%-os, de nagyon keményen megfizetett, rossz, kényszerű módszer. A belföldi termeléscsökkentés annyira rossz, hogy nem jöhet szóba, mint módszer, viszont káros következmény lehet.

Mennyi lehet az aktuális adott évi adósság? Mekkora lehet az adósságátrendezés?   Mennyi lehet a rendelkezésre álló pénz és a rendelkezésre álló termékek közötti különbség? Ezek a kérdések jönnének, de ezekre a kérdésekre csak akkor lehet érdemleges választ adni ha rejtett tényezőket, a kék számokat is elemeztük.

Ha feltételezzük (valószínűleg gyakorlatilag nincs ilyen helyzet), hogy nincsenek rejtett tényezők kék számok, akkor a következők jönnek ki. 

Elméletileg 8-9% (minden nagyjából a GDP-hez van mérve) is lehet az a termékfölösleg, amelyet évközben is lehetne kompenzálni, adósságátrendezés nélkül. Igaz ebből 4-5% nem igazán jó módszer.

Gyakorlatilag egy gyenge rosszul működő rossz irányítású gazdaságban 4-5% az adósságátrendezés nélkül. Ennyi lehet a pl. a termékfölösleg, mert ennyit képes gyakorlatilag kompenzálni Ha 18%-os hiány akkor a magmaradó 13%-ot át kell rendezni. Ennyit azonban nem lehet átrendezni. Itt megint bejön a rejtett tényezők jelentősége. Azt is kijelenthetjük, hogy gyakorlatilag 4-5% lehet a végső (átrendezés utáni) adott évi aktuális összes adósság. Pl. Magyarország aktuális évi adóssága ennél nagyobb, tehát vannak sumák módszerek is. (Az is sumák módszer lenne, ha az árak, jövedelmek variálásával jönne létre nagyobb egyensúly. De nem erre gondolok, hanem a rejtett tényezőkre.)

Mindenféle sumákolással együtt szerintem az aktuális éves adósság nem haladhatja meg a 10%-ot. Ez azt jelenti, hogy halmozott adósság növekedése egy idő után már nem az aktuális éves adósságot növeli, hanem az eladósodás hosszát. Pontosabban a maximális eladósodás (éves 10%) hány évig tart. A hatalmas halmozott adósság (lásd Magyarország) ha nem omlik össze emiatt az ország, azt jelenti, hogy sok-sok évig az ország kizsigerelt elsatnyult eladósodott állapotba kerül. Talán világosabb kép rajzolódna ki, ha azt mondanák: pl. ez az ország 26 évre maximálisan el van adósodva. 26 évig legfeljebb arra van esélye, hogy a fejlődési versenyben, az alsó negyed felső szélén legyen.

A rejtett tényezőkről, a kék számokról röviden.

A rejtett tényezők összefüggnek a gyenge hiányos gazdasággal. Minél gyengébb, hiányosabb gazdaság annál valószínűbb (nem biztos csak valószínű), hogy rejtett tényezők fennállnak és valószínű, hogy a hiánnyal arányosan növekednek. Ha valószínű, akkor általában, átlagosan mégis igaz.

De már itt az elején megint fel kell állítani két kategóriát.

A kiinduló helyzetben nincs része a rejtett tényezőknek, csak, mint egyfajta rejtett évközi módszerek jelennek meg. Már a kiinduló-helyzetben is szerepelnek, és megjelennek úgy is, mint egyfajta rejtett évközi módszerek. Egyelőre az első változatot választom.

Az egyik rejtett tényezőről már beszéltem, a külföldi tőkések, tulajdonosok a munkájukhoz képest, illetve a statisztikai adatokhoz képest is nagyobb jövedelmet visznek ki az országból. Ez azt jelenti, hogy igazságosan (munkájukhoz képest) és valóságosan (hamis adatokhoz képest) több jövedelemnek pénznek kellene az országban maradni, tehát a hiány kisebb. Az ábra példájában ez 7%. 

Az alulfizetett túlmunka növekedése. Igazságosan a túlfogyasztott eladósodott országban csökkeni kellene a fogyasztásnak, és növekedni a munkának. A munka növekedése azonban úgy is megvalósulhat, hogy azért nem kapnak jövedelmet. Nem kapnak jövedelmet, tehát igazságosan több vásárlásra készen álló pénznek, jövedelemnek kelne lenni. Megint más kérdés, hogy akkor mi lesz az árakkal. Az is lehet, hogy az árak maradnak, nem jelenik meg bennük a munka, pl. (a minőségi javulás), akkor ez egy rejtett árcsökkentés. Az is lehet, hogy a külföldi és hazai tőkések jövedelmébe kerülnek, akkor ez már részben számolva van. A fejlesztésbe is bekerülhetnek, ezek a pénzek. Ez hosszabb távon hasznos, de most a rövid távú egyensúlyról van szó.  Igaz, ha a hazai tőkések jövedelmébe kerülnek, akkor bekerülnek a nemzeti vásárlási pénzbe. De itt felmerül egy másik problémakör: a hazai dúsgazdagok munkáját, fogyasztást több szempontból külön kellene számolni. Én az ábra példájában összesen 4%-ot vettem az alulfizetett túlmunkára. Vagyis az igazságos jövedelemnek egy gyenge hiányos gazdaságban 4%-kal magasabbnak kellene lenni. Szerintem így értelmezve, ez  nem túlzás, igaz ebben már benne van részben kiinduló-helyzet is.

A rejtett kizsákmányolás módszerei.

A rejtett export, rejtett import problémája. Ez összefügg az ábra felső részében jelzett problémákkal.   

A termelést belföldön egyszerűbb a végtermékek, és végtermékek fogyasztása (végfogyasztás) által mérni. Minden közbenső termék, (alapanyag, energia, eszköz, félkész-termék stb.) megjelenik a végtermékben, annak árában. (És minden közbenső termékből végül jövedelem lesz. Egyben ezek a vállalkozási, termelési költségek, a jövedelmen kívül.) egyébként a B/0/2 ábra is részben ideillik.  Visszatérve: az viszont probléma, hogy gyakran nem könnyű megmondani, melyik a végtermék és melyik a közbenső termék, főleg ha eszközökről, gépekről stb. van szó. Azért egyszerűbb mégis ez a számolás, mert a másik számolás (minden közbenső termék termelését nézik) még bonyolultabb és pontatlanabb. Egyrészt kérdés, mi lesz akkor a végtermeléssel.

Másik probléma a vállalkozások (vállalatok) közötti kereskedelem.

Emiatt szükséges végtermelést, végfogyasztást számolni.

Nézzünk egy példát.

B vállalat 5-ért átad egy közbenső terméket C vállalatnak az továbbtermelve 7-ért, továbbadja D vállalatnak az továbbtermelve 8-ért, visszaadja B vállalatnak az továbbtermelve 10-ért, eladja. Ezt vagy végigköveti a statisztika, ami szinte lehetetlen, akkor kijönne, hogy 5+2+1+2=10.  Vagy csak a 30 jelenik meg statisztikában, amiből szinte lehetetlen kikövetkeztetni a 10-et. Ráadásul falból is üzletelhet az egyik vállalkozás a másikkal, gondoljuk, csak viszontvállalkozói dolgokra. Tehát megállapíthatjuk a végtermék-számolás egyszerűbb, de az is pontatlan.

Viszont az exportot, importot nem lehet végtermékben számolni. Mert abban jócskán lehet közbenső termék is és azt is kell számolni. Pl., mi van, ha egy ország döntően közbenső terméket exportál? Akkor eme országnak nem lenne mérve az exportja.  Ha viszont a közbenső terméket is mérnek, akkor előáll az előbb említett számolási nehézség és pontatlanság. Lehet pl., hogy B vállalat hazai de a C és D vállalat külföldi.

Az önhitelezés problémája. Mondjuk ez egyik külföldi autógyár nálunk gyártja motorokat de aztán ezt kiexportálja saját gyárának és ott szerelik össze az autót, majd ezt vissza - importálja ide. Ha idegen gyárnak exportálná ki, akkor megkérné az árát. Szerintem érdemes saját magának olcsóbban adni. Viszont az autót már érdemes teljes áron importálni. Ha tényleges árnál olcsóbb az export, akkor, az export bevételnek valójában magasabbnak kellene lenni, vagyis kisebb lenne a külkereskedelmi hiány. Ha drágább az import, akkor szintén ez a helyzet.

Talán az is rejtett export, hogy statisztikai adatolás nélkül kerülnek ki hazai termékek külföldre. Pl. ez külföldi gyár, vagy annak tulajdonosa itthon vasáról valamit (magának vagy gyárának), de azt adatolás nélkül külföldre viszi. A hazai termelésben ugyan megjelenik, de nem jelenik meg az exportban. Szóval ilyenekre gondolok rejtett export, rejtett import alatt.  Az ábrán levő példában a rejtett export, import 4%.

Van még egy tényező, amelyik nem rejtett, de igazságtalan. Az igazságtalanul magas hitelkamat. A normál hitelkamatnál magasabb hitelkamat, ezt 2%-nak vettem.

Összesen 7+4+4+2 = 17. Ezt különbözőképpen lehet számolni, valójában igazságosan magasabb az évi nemzeti termelés 110 és kisebb az összesített külkereskedelmi éves hiány 7. Az ábrán levő kék számok már részben a kiinduló-helyzet igazságtalanságait is tartalmazzák.

Most itt (nem az ábrán) szerényebben számolok, és azt mondom évközben a rejtett módszerekkel 7%-kal lehet csökkenteni a hiányt.

Mit jelent mindez. Azt jelenti, hogy a piros számok nem valóságosak, és nem igazságosak.  A kék számok a jók. Rossz lesz a számolás és ezért rossz lesz a tervezés is. Az ország rejtetten ki van fosztva. Az ország valójában jobban áll, mint a statisztikában, de ez nem jelenik meg az életszínvonalban, mert a rejtett rész, mégis elmegy a külföld felé.  Azt is jelenti, hogy a külföldi hitelezőket nem nagyon érdekli hogy papíron mekkora hiány, mert ők tudják hogy kisebb. Nekik érdemes hitelezni, nekik érdemes a helyzetet fenntartani.

Befolyásolja mindez, azt, hogy mekkora lehet pl. az adott évi termékfölösleg. A rejtett módszerek a pénzbeli hiányt nem csökkentik, mert éppen arról van szó, hogy az fennáll, bár nem igazságos. Ha pedig a pénzbeli hányok, fennállnak, akkor marad az előzőkben megállapított (gyakorlatilag 4-5% lehet) értékek. A rejtett módszerek akkor javítanák a pénzbeli egyensúlyt, ha nem lennének rejtettek, akkor viszont már nem beszélhetünk rejtett módszerekről.

Az aktuális éves végső adóssággal már egy kicsit más a helyzet. A tőkések a hitelezők tudják, hogy kisebb a hiány azért azt mondhatják: szerintünk a 10%-os évi adósság is megengedhető.  A 18%-os hiányt lecsökken év közben pl. 14%-ra, ebből átrendeznek pl. 4%-ot és azt mondják igen ez a 10%-os hiány rendben van miközben csak 4-5%-os hiány lenne megengedett. Eközben valóságosan,  és igazságosan még 4%-os hiány sincs.

A valótlan és az igazságtalan bár rokon értelmű fogalmak, de nem azonosak.  Valótlanság az, ha a valóságos történés nem jelenik meg a gondolatokban, a statisztikában, a megoldásokban. Igaz van valótlanságnak egy olyan fázisa, amikor a valóságos történés már megjelenik a gondolatokban (még nem erőteljesen), de nem jelenik meg a megoldásokban. A valótlanság tárgya nem mindig az igazságtalanság, de nagyon gyakran az. Ez másképpen a rejtett háttérigazság problémája. Az igazságtalanság (ami nem igaztalanság), lehet nyílt is, a gondolatokban, a statisztikában megjelenő. Persze megjelenhet rejtetten is. Viszont mindig megoldatlan, és így ez sem kellően erőteljes felismerés.

Néhány egyéb probléma.

A sok ábrán szereplő probléma közül csak az adott évi nemzeti termelés néhány problémájára térek ki. 

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

A B/19 ábra (a gazdasági ábrák kiegészítő pontosító ábrája) elemzése.

Az ábrán talán kivehető a pénz domináns áramlásköre.

A domináns áramláskör csak belföldi vonatkozású, az export-import nem szerepel benne.

1. szakasz (állapot): a végtermelők termelési költsége.

2. szakasz (állapot): az összes munkajövedelem, beleértve a közbenső termelők munkajövedelmét is.

3. szakasz (állapot): a lakosság, háztartások végfogyasztásra, rendelkezésre álló pénze.

4. szakasz, állapot: a végtermelők árbevétele. Vagy: a végtermelők árbevétele, plusz a lehetséges termékfölösleg ártömege.

Egyelőre én nem választok nem rangsorolok a két változat között. Az biztos, hogy az ártömeg (termékfölösleg nélkül) fordul vissza termelési költségbe, így zárul a kör. Számolási szempontból viszont nem árt figyelembe venni a lehetséges termékfölösleg ártömegét.

5. párhuzamos állapot: az adott évben megtermelt termékek, szolgáltatások ára, ártömege. Vagy: az adott évben rendelkezésre álló összes végtermék szolgáltatás ára, ártömege. Másképpen: a végfogyasztásra, rendelkezésre álló termékek, szolgáltatások ára, ártömege. A kettő között halasztott értékesítés a különbség. Helyileg ez a 3. és 4. szakasz között van. Ez az állapot kilóg a többi szakasz (állapot) közül.. Viszont ez az állapot, ez az érték is fontos.

A pénz itt csak elméletileg halad át. Az elméleti áthaladás: a végfogyasztásra, rendelkezésre álló pénz kiszakít magának egy akkora részt a rendelkezésre álló végtermékek, végszolgáltatások közül amekkorát tud. Mekkorát tud: ez függ a rendelkezésre álló pénztől, a rendelkezésre álló termékek, szolgáltatások mennyiségétől, ill. azok árától, az árszínvonaltól. Pl., hiába van pénz, ha kevés a termék, a kiszakított rész maximum az összes termék, szolgáltatás lehet. Vagy hiába van termék, ha kevés a pénz, a kiszakított rész, kevés lesz, termékfölösleg keletkezik.  A pénz úgy is lehet kevés, hogy az árak (ártömeg) magasabbak.

Ezt az egészet én a pénzáramlás 4+1 főszakaszának nevezem.

A domináns áramkör egy része az állam, mint végszolgáltató pénzáramköre.

Felsorolom az egyéb áramlásokat is: A termelés áramlása.

A pénz áramlása végtermelők, közbenső termelők között. A vállalkozások egyéb kiadásai, bevételei (megtakarítások, hitelezések, fejlesztések, stb.) áramköre. A háztartások, lakosság egyéb kiadási, bevételei (megtakarítások, hitelezések, stb.) áramköre.

Mi található még az ábrán.

Az áramlások egy-egy szakaszának (tartályának) szintjei.

Azért is jöhetnek létre különböző szintek (nyomások) az áramlásban, mert közben vannak csapok, és vannak be-kifolyások. A (közbenső) csapok azt jelentik, hogy megállapítanak különböző árakat, jövedelmeket, illetve részben eldöntik, hogy melyik területre mennyi pénzt juttatnak. 

A közbenső (négyvonalas)csapok. A közbenső csapok az áramlást szabályozzák. Azért állnak négy vonalból, mert a következők vesznek részt a csapok szabályozásába.

A gazdaság adott szereplői a saját akaratukból, megfontolásukból nyitják, zárják a csapokat Ez a saját szabályozású csap. 

A piaci mechanizmusok (kereslet, kínálat, stb.). Idetartozik az is, hogy a szintek befolyásolják csapok nyitást, zárását. A szintek befolyásolják csapokat, a csapok a szinteket.

Az állami szabályozású csap. Az állam elsősorban az adókon, költségvetésen, az állami szolgáltatások, pénzek elosztásán keresztül szabályozza csapokat.  Az állam pl. az igazságtalan jövedelmeket, a progresszív adón és egyenlő szolgáltatáson keresztül részben igazságosabbá teszi.  Ezen az ábrán pl. nincs olyan tényező, hogy állami segélyek. Az állami segélyek, a csapok állami szabályozásában realizálódnak.

A transzfer jövedelmek, pénzek 95%-a, egyfajta hitel, és, vagy egyfajta elosztás, (újraosztott jövedelem).

Végül vannak a nagytőke szabályozta csapok.

Úgy is lehet venni, hogy egymás mögött négy csap van, de úgy is, hogy egy csapot tekerget négy tényező.

Az áremelés (infláció) pl. az egyik csap beszűkítése, miáltal a főáramkör áramlása is gyengül. Természetesen az árcsökkentés ellentétes hatású.

A jövedelmek (reáljövedelem-csökkenés) csökkentése egy másik csap beszűkítése, a főáramkör természetesen gyengül. A jövedelmek emelése, ellentétes hatású. (Mindez akkor igaz, ha megvásárolt termékek mennyisége szempontjából nézzük a dolgokat. Az aktuális címletérték szerinti változás egy más problémakör.) A sok csap közül kiemelném a hiteleket szabályozó csapot, elsősorban a külföldi hiteleket szabályozó csapot, erről még beszélek.

Nemcsak nyitó-záró csapok vannak, hanem szétosztó csapok. Persze ha az egyik csapot beszűkítjük, a másikat ugyanakkor kinyitjuk, akkor az egyfajta szétosztó csap. A reklám pl., áttereli a vásárlókat és így ez is egyfajta szétosztó csap.

Vannak még a nagy elherdáló csapok. Alapvetően ezek határozzák meg a szinteket, áramlásokat. Elherdálás pl., ha pazaroljuk a természeti erőforrásokat. Ha nem használjuk ki a munkaerőt, vagyis jelentős munkanélküliség van. Ha nincs innováció. Ha fölösleges, káros termékeket fogyasztunk, ill. termelünk. Ha előbb megcsinálják az utat, majd azután felbontják a csatornaépítés miatt, vagyis szervezetlen a munka. Ha egy pénzügyi válság miatt csökken a termelés. Ha termékfölösleg ( elherdált termékfölösleg) van. És még hosszan lehetne sorolni. Nagy elherdáló csap a külföld felé történő eladósodás is. A nagy elherdáló csapokat nevezhetjük alapvető tényezőknek is.

Vannak még az árfolyamcsapok.

Minden csapot a négy (a piaci szereplő saját akarata, az állam, a nagytőke, a piac automatikus szabályozása) tényező szabályozza.

Ezt az ábrát is export, import problémájával folytatom, bár ez az ábra elsősorban nem erről szól.

Induljunk ki egy egyszerű számsorból. A belső belföldi termelés 14 ezer pénz (pl. 14 ezer-milliárd pénz). Az exporttermelés (export és export jellegű termelés) árbevétele 6 ezer pénz (6 ezer-milliárd). Az importtermelés (az import és import jellegű termelés) ártömege 7 ezer pénz (7 ezer-milliárd). ( Pl. export jellegű termelés, az idegenforgalomból származó árbevétel.)  A szűken vett külkereskedelmi egyenleg mínusz 1 ezer  pénz ( 1 ezermilliárd pénz).

A következő variációk lehetnek.

 Nem érdekel bennünket az export, import csak a belföldi termelés, esetleg ehhez hozzáadjuk a külkereskedelmi egyenleget. Ekkor a kijön egy 13 ezres összeg. Ez talán egyfajta mutató, de semmi más.

Az exporttermelést mindenképpen figyelembe kell venni a következő okok miatt. Egyrészt ezzel együtt teljes a nemzeti teljesítmény. Másrészt az export termelés árbevétele mindenképpen belekerül a nemzeti domináns pénz-áramláskörbe. Az exporttermelés egy kvázi végtermelés. Az exporttermelés tényleges termékei szolgáltatásai külföldre kerülnek. Ugyanakkor ez előzőek miatt mégis hazai termelésbe kell beszámítani. Ugyanakkor a nemzeti fogyasztásba már nem kerülhet bele. (Az ábrán a kis ellipszisek jelzik az export, import, azaz a külföldi vonatkozást.) Tehát az export bevétellel (pénzzel) együtt az összes nemzeti árbevétel 20 ezer pénz lesz. Az export termelés bevétele, pénze szinte ugyanúgy körbeforog, a nemzeti pénzben, mint a belföldi termelés pénze. Talán célszerűbb, ha exporttermelést és az importtermelést két különböző, de összefüggő áramlásnak tekintjük akár termék akár a pénz szempontjából. Ha nem lenne import, akkor egyfajta belső termelésnek tekinthetjük kis különbségekkel. Pl., azzal hogy termék végső soron külföldre megy, és végső soron onnan jön az érte kapott pénz. 

Ha csak az összefüggés szempontjából nézzük, akkor az export termelés pénze, az import termelés pénzével lép ki a nemzeti pénzből, méghozzá, döntően a munkajövedelemnél válik ketté a kiáramlás. (A vállalkozások, az állam kiadásiból is kilép az import pénz, az import termék pedig úgy lép be vállalkozásokba, mint egy belföldi eszköz, anyag, közbenső termék, stb.)

Mondhatjuk azt is, hogy mivel a nemzeti termelésről van szó, itt meg is állunk. A belső termelés plusz  az exporttermelés  adja ki a nemzeti termelést, vagyis ez a példában 20 ezer pénz. A nemzeti jövedelem és az arányos nemzeti végfogyasztás is 20 ezer pénz. Tehát nem törődünk az importtal és az egyenleggel.

Ez azonban hiányos számolás lenne. Az rendben van, hogy a nemzeti termelés ennyi, de a teljes fogyasztásba benne van az import termelés is. Nem mindegy hogy valaki termelése mellett mennyit fogyaszt. (Az sem mindegy hogy mennyit termel. Ugyanakkora egyenleg, esetleg hiány nagy termelés mellett egészen másképpen fest, mint kisebb termelés mellett.

Az importtermelést is tekintsük külön áramlásnak, vagyis mi lenne, ha nem lenne export.  Maga az importtermék a csak a végfogyasztásban jelenik meg. A pénz az eljut a munkajövedelemig, pontosabban a munkajövedelemből lesz döntően kifizetve az importtermék, de az egész körforgásba nem kerül bele. A nemzeti összes árbevételbe pl., nem kerül bele.  Viszont itt már felmerül az, hogy az importterméket valahogy ki kell fizetni, és ha nem számítjuk hitelezés, és a megtakarítás áramlásköröket, akkor ez végső soron a belső termelésből, ill. az exporttermelésből következhet. Az importnál világosodik ki, hogy szükségszerű összefüggések vannak. Minden összefügg: import, belső termelés, exporttermelés, hitelezés, megtakarítás. Ha csak az  összefüggés alapján nézzük akkor az import pénz, mégis az egész pénz-áramláskört érinti,  mert nemzeti munkajövedelemből távozik az viszont sok mindenből tevődik össze. Viszont a külföldi pénzhitel, mégis egyszerűbb áramláskört ad ki, külföldi pénzhitelből import kifizetés. Egyszerűbb az is, ha az mondjuk, hogy az export bevétel fedezi, ha fedezi, az import kiadást.

Fontos megjegyezni (ez nincs az ábrán), hogy hazai importálók árrése viszont belefolyik az összes árbevételbe.  

A teljes nemzeti fogyasztást (nem a termeléssel arányost) a belső termelés és az importtermelés összegzése, az esetben a 21 ezer pénz adja ki.

A külkereskedelmi egyenleghez így is eljuthatunk, a teljes nemzeti fogyasztás 21 ezer és a nemzeti termelés 20 ezer különbsége., vagyis 1 ezer. Ez három szám sok mindent elmond, de elég kettő is. Nemzeti termelés 20 ezer de a hiány 1 ezer. Egészen más a helyzet, ha pl. 40 ezres termelés mellett, jön ki az 1 ezres hiány. Sőt még halmozott adósságot is, a megtakarításokat, a különböző tartalékokat is be kellene számítani, ahhoz hogy pontos képet kapjunk.

Számolási szempontból viszont lehet hogy csak összes az importtal együtt vett ártömeg vagy a teljes elfogyasztott ártömeg száma áll a rendelkezésre, pl. a 21ezer.  Szükségszerűen kell még az egyenleg száma. 21-1=20. Ha nincs meg az egyenleg száma akkor nem elég az export száma, mert 21-6=15, de nem ismerjük a belső termelést és a hiányt. Vagy 21-7= 14, megvan a belső termelés, de nincs meg az exporttermelés, és a hiány.

A lényeg az, hogy sokféle variáció és számítás lehetséges.

A következőkben már nem foglakozom az export import problémával csak jelzem hogy még ez is fennáll. 

Az általános áramlástan és a pénz ill. termék (munka) áramlása.

Egy jó közgazdásznak szerintem érteni kell az áramlásokhoz is. Ez egy kiterjedt tudomány, itt nincs arra lehetőség, hogy erre részletesen kitérjek. Ezért csak néhány mondat erről. Minden áramlásnak, legyen az elektromos áram, víz, autók, emberek, vagy pénz, termék, munka áramlása, stb. vannak közös tulajdonságai, törvényszerűségei. Szerintem pl. a pénzügyet sem érti meg igazán az aki nem ismeri az áramlások lényegét.

Az áramláskör minden szakaszában egy időben egyszerre van jelen az áramló dolog. Ez tehát az egyik vizsgálat: ebben az időszakban vagy ebben az időszakban átlagosan a szakaszokban mennyi áramló dolog van jelen. A másik vizsgálat: egy áramló egység pl. egy pénzegység, hogyan halad, hogy változik az áramlás alatt.

Vannak a zárt áramláskörök és vannak a részben nyitott áramláskörök. Teljesen nyitott áramláskörök nincsenek. Szerintem pl. a pénz (és termék, munka áramlásköre is) részben nyitott áramláskör. Éppen az említett nagy elherdáló csapok, ill. a tényezők saját aspektusa miatt félig nyitott áramláskör. A tényezők saját tartálya is részben nyitottá teszi az áramlást.  (E fejezetrészben elsősorban a pénz domináns áramlásköréről beszélek.)

A zárt áramláskörökben az átáramlás minden szakaszban egyforma, de a nyomás szakaszonként változhat. A részben nyitott áramláskörben is jelentkezik a zárt áramláskör ezen tulajdonsága, de mellette ( keverve, ötvözve) jelentkezik a „be-kifolyás” folyamata. Az áramláskörbe beléphetnek, és abból kimehetnek más áramlások, ez azt jelenti, hogy az áramláskör szakaszainak átfolyása sem egyforma. A szakaszok átfolyása a tehát változhat, be-kifolyásoktól, ezzel változik a szint is. De szintek (nyomások) még a közbenső csapoktól is változhatnak. Meglehetősen sok variáció lehetséges. A szakaszok be-kifolyásai egyirányúak, összeadódnak, a szakaszok szintjeinek különbsége nő. Két irányban lehet eltolódás. A szakaszok be-kifolyásai kompenzálják egymást, a szakaszok szintjeinek különbsége csökken. Mindezt tovább variálja a közbenső csapokból (szűkületek, ellenállások, akadályok) eredő szintváltozások. Fontos hogy van e nyomás (tartalék) a rendszerben, ill. a rendszer egyes szakaszaiban.  Ha van nyomás (tartalék) akkor egyenletesebb és nagyobb teljesítményű a rendszer. Akkor van kompenzáló képesség, vagyis ha egy szakasz elromlik, (elrontják) akkor a másik képes kompenzálni. Pl., ha vállalakozások, vagy az állam eladósodik, akkor azt kompenzálhatja a háztartások megtakarítása. Ha mindkettő eladósodik, akkor összeadódik a különbség.

A pénz áramlásköre ennél is bonyolultabb, mert körbeforgó, a részben nyitott áramlás. Az utolsó szakasz (tag, tényező) kimente befolyik az első szakaszba. Mivel körforgásról van szó, csak kinevezés kérdése, hogy mit nevezünk első és utolsó szakasznak.  Mindenesetre a körforgás, az esetleges hiányok, elfolyások, problémák körforgása tovább bonyolítja az áramlást.

Ugyanakkor a pénz és termék, munka körforgása természetesen összekapcsolódik. A pénz egyik szakasza, és önálló aspektusa, a termék, munka átváltása pénzre. Mivel a termelésnek van önálló belső aspektusa, (belső termelési tényezők), ez a pénznek is az önálló aspektusa.

Sok munka sok termelés, az sok pénz, mondhatjuk, de sajnos ez sem teljesen igaz. A hitelfelvételnél lehet kevés munka, kevés termelés, sok pénz. A hitel-visszafizetésnél lehet sok munka, sok termelés, kevés pénz. A beruházásnál lehet sok munka, kevés termelés, kevés pénz. A beindult beruházásnál lehetséges kevés munka, sok termelés, sok pénz.

Ugyanakkor szerintem a domináns áramkörben a szakaszok átfolyása (és egyben szintje) legfeljebb 10-20%-ban térhet el egymástól. Pontosabban ezt le kell bontani egy időegységre. Nézzünk egy erősen egyensúlytalan pénz-áramláskört. (Ezek szerint van még közepesen egyensúlytalan, és gyengén egyensúlytalan (egyensúlyos) áramláskör. Adott percben, adott hónapban szinte mindig nagy, a szakaszok átfolyásnak, és szintjének egyoldalú (pl. az egyik adott szakasz kisebb, mint a másik) különbsége. Adott évben átlagosan már kisebb (közepesen nagy), a szakaszok átfolyásának és szintjének a különbsége. Sok év alatt átlagosan közel azonos a szakaszok átfolyása és szintje. Kérdés, hogy mennyi is az sok év? Illetve, hogy meddig mehet egy egyensúlytalan állapot?

Az egész áramláskör átfolyását talán úgy lehet kiszámítani, ha a szakaszok átfolyást átlagoljuk (összeadjuk és elosztjuk a szakaszok számával). Ugyanígy lehet az egész áramláskör szintjét (nyomását) megállapítani.

Mivel a GDP-t és a mutatókat éves időszakban mérik, ezt egy éves időszakban kell megtenni.

Pl. az egy éves végtermelők termelési költségét, az egy éves végtermelők árbevételét és az egy éves összes munkajövedelmet összeadják és elosztják hárommal. Vagy negyedik szakasznak még beveszik az egy éves végfogyasztásra, rendelkezésre álló jövedelmet is, és akkor néggyel osztanak. Vagy ötödik szakasznak még beveszik a végfogyasztásra, rendelkezésre álló összes termék, szolgáltatás ártömegét és akkor öttel osztanak. Sőt az adott évi végtermelést, végszolgáltatást is betehetik az átlagszámításba. Sőt a lehetséges termékfölösleget is betehetik. Ezek számítások meglehetősen bonyolultak.

Egyszerűsödik a számolás, de talán pontossága is csökken, ha a tartalékokat, a szinteket, (pl. a házi kasszák pénzét) nem számolják csak az átfolyást, vagyis szakaszok kifolyását számolják.

Ez a számolás meglehetősen bonyolult (három, négy, öt szakaszt, állapotot pontosan kell számolni), talán egyszerűbb, ha kiválasztanak felsoroltakból egyet, amely viszonylag egyszerűen és pontosan számolható és közel áll a termeléshez. Erre még visszatérek.

Ehhez még hozzá kell számolni az export, import számait.

Miért mondható, hogy a végtermelők termelési költsége, az összes munkajövedelem, és végtermelők árbevétele nagyjából általában egyenlő? Miért pontatlan ez a kijelentés?

Miért mondható hogy a 4+1 pénzáramlás főszakaszának pénzértéke általában nagyjából egyenlő? Miért pontatlan ez a kijelentés?

Miért mondható hogy a termelés, a fogyasztás, ill. végtermelők árbevétele (termelési költsége, összes munkajövedelem) egyenlő. Miért pontatlan ez a kijelentés?

A végtermelők termelési költsége áll a végtermelők munkajövedelméből (a végtermelők dolgozóinak jövedelméből) és áll abból a pénzből, amit anyagra, energiára, rezsire, közbenső termékre, szolgáltatásra fordítnak. 

Kik a végtermelők? Ez egy külön problémakör.

Visszatérve az alapkérdésekre.

Azért mondható, mert ha egyensúlyos a gazdaság, akkor egyenlő. Egyensúlyos gazdaság, ha domináns áramlási körben a be és kifolyások nagyjából egyenlők. (A hitelezés egyensúlyban van a külkereskedelem egyensúlyban, van stb.) Ha rendben vannak, és nem rángatják az árakat, jövedelmeket. Ha nincs infláció (3%-nál magasabb árszínvonal-emelkedés). Ha egyenletes, nyugodt és tartalékos (van nyomás) az áramlás. Ha minimálisak, szükségszerűen kis változásúak az elherdálások. Stb. az egyensúly azért ennél bonyolultabb.

Továbbá nagyjából egyenlő, mert a domináns áramkörben legfeljebb 10-20% lehet az egyoldalú eltérés, évente átlagosan (közepesen egyensúlytalan gazdaságban) azonban csak kb. 5%.

Egyenlő mert hosszabb távon, sok éves átlagban egyenlő.

Nagyobb lenne az egyenlőség, ha a rejtett tényezőket is beszámítanák.     

Nem egyenlő, mert egyes gazdaságok jelentősen egyensúlytalanok, ritka az egyensúlyos gazdaság.

Nem mondható mert évente azért átlagosan 5-10% is lehet az egyoldalú eltérés.

Nem mondható, mert szinte bármelyik percben, napon, héten, hónapban általában nagy (5%-nál nagyobb) az eltérés.

Kitérés a beruházásokra.

Jelenleg jellemző a következő torz felfogás. A beruházásokat szinte kizárólag a betéti (befektetési) és a hitelkamatok nagysága határozza meg illetve a profit várakozás. Tágabb értelemben viszont erről a torz, beszűkült felfogásról van szó: a gazdaságot szinte kizárólag a profithajhászás és a pénz, az anyagi javak fogyasztása határozza meg. A helyzet az, hogy addig sulykolták ezen torz felfogást mind elméletileg, mind gyakorlatilag, hogy valóban egyre inkább ezen logika vezérli gazdaságot, de ezen logika mentén működő gazdaság sokkal gyengébb teljesítményű, mint a normális gazdaság.  Többek között erre a torz felfogásra épül a gazdasági mérés és erre a felfogásra épülnek az állami pénzügyi intézkedések. Én a felfogás helyességét cáfolom, ezzel cáfolom a jelenlegi pénzügyi intézkedések helyességét, a gazdaságpolitika jóságát is. A felfogás szerintem féligazság, ami legveszélyesebb, mert igaznak tűnik de nem az.

(A betéti és a hitelkamatokat elsősorban a jegybanki alapkamat határozza meg. Ha emelkedik a jegybanki alapkamat, akkor mindkettő (betéti és hitel) piaci kamat emelkedik. Ha csökken, akkor mindkettő csökken.)

Legalább háromféle hitelfelvételt, meg kell különbözetni. Ha valaki pl. autót vasáról a hitelből, akkor az nem beruházás, az fogyasztás.  Ha a vállalkozó pl. egy gépet vasáról a hitelből, akkor az rövid távú beruházás (fejlesztés). Ha a vállalkozó, pl. egy új üzemet épít a hitelből akkor az, hosszabb távú nagy beruházás (fejlesztés).

Egyébként megemlítek még egy torz felfogást. Sajnos sok százra tehető a torz felfogások száma, ez csak kettő a sok közül. A pénz önmagában is termelésnövelő hatású, a beruházás pedig többszörösen (fokozottan, multiplikátor) termelésnövelő hatású. Valójában a pénz önmagában nem termelésnövelő hatású, a beruházás, fejlesztés viszont termelésnövelő hatású. Valóban van eltérés, de mégis torz a jelenlegi felfogás. Persze fontosak az arányok és fontosak az elherdálások is, de ezek nem a pénzről szólnak. A pénz csak közvetíti az aránytalanságokat, az elherdálásokat. Egy hasonlattal élve: az információ, a gondolat a fontos és nem annak a közvetítő formája. Mindegy hogy magyarul, arabul, németül mondok valamit, a gondolat számít. A közvető csak bezavarhatja a gondolatot, de kijavítani nem képes azt. A pénz a gazdasági felfogások, folyamatok közvetítője. 

Visszatérve a beruházás, hitelezés szempontjából is legalább háromféle gazdaság van: normális, félig abnormális és teljesen abnormális.

Szerintem a normális állapot, ha a betéti kamat a normális inflációval (pl. 3%) folyamatosan pl. 4%.  A hitelkamat folyamatosan pl. 9%. Ez egy 6%-os alapkamatot jelent. Félig abnormális állapot, ha ez határ kitolódik, betéti kamat 1%, a hitelkamat 13%, és a kamatok állandóan hektikusan, hullámzóan váltakoznak a határok (1-4% ill. 6-13%) között. A jelenlegi felfogás azt mondja, hogy ez a normális. Abban egyetértek a jelenlegi felfogással, hogy abnormális állapot, ha a betéti kamat 5-15% között, a hitelkamat 13-30% között váltakozik. A jelenlegi felfogás elég elnéző ezen hibával szemben, mert jelenleg a váltakozás nem hiba hanem erény. És elnéző, mert nem ellentétes az elején említett felfogással.

Az biztos, hogy ez a teljesen abnormális hitelkamat tönkrevágja a beruházásokat is. Egyrészt nem érdemes ekkora kamatra hitelt felvenni, másrészt az elérhető profit gyakran kisebb lesz, mint a betéti kamat. Ennek ellenére vannak ilyen országok (lásd Magyarország), és ezen országokba ömlik a hitel, és ezen országok a gyors tönkremenés helyett egy hosszú elsatnyult állapotban szenvednek. Most itt ezzel a teljesen eltorzult folyamattal nem foglalkozom. Inkább a félig abnormális állapottal foglalkozom, vagyis a betéti kamatok 1-4%, a hitelkamatok 6-13% között állandóan váltakoznak. Pontosabban az elején említett felfogással foglakozom.

Én nem vitatom, hogyha leviszik a betéti kamatot pl. 1%-ra a hitelkamatot pl. 6%-ra, akkor többen vásárolnak hitelre pl. autót, vagy gépet. Az autóvásárlás viszont nem beruházás. Azt már vitatnám, hogy emiatt többen (jelentősen többen) kezdenének hosszú távú, nagy beruházásba, pl. üzemépítésbe. A vállalkozók is tudják, hogy ezek a kamatok hullámzanak, és ez az állapot nem marad fenn sokáig.

De miért is vásárol hitelre egy vállalkozó ilyenkor pl. egy gépet? Azért, mert amikor magas betéti kamat ill. a hitelkamat azt mondja: most nem vásárolok hitelre, mert lesz ez még alacsonyabb is, megvárom, hogy levigyék. Tehát a hitelre való vásárlást megelőzi egy olyan szakasz, amikor viszont kevesebbet vásárolnak hitelre. Vagyis az egyenletes hitelezéssel szemben egy hullámzó, (hektikus) hitelezést alakítanak ki. A hitelfelvétel, a beruházás ezzel hosszabb távon nem nő, csak hullámzik. A torz alapfelfogás kifelejti ezt a hullámzást, csak erre következtet: ha alacsony hitelkamat, akkor az olcsó hitel miatt, illetve amiatt, hogy a várható profit sokkal magasabb, mint a betéti kamat többen ruháznak be. Ez egy torz következtetés, mert nem hullámzásból indul ki. Egyébként e logika alapján, állandóan 1%, ill. a hitelkamatokat 6%-on kellene tartani a kamatokat, ami persze lehetetlen. A másik dolog az, hogy normális gazdaságban egy beruházás termelésnövelő hatása legalább 12%-os, tehát még a 4%-os betéti kamatot is bőven meghaladja. A rövid távú beruházások elsősorban a várható hullámzás miatt növekednek, hosszabb távon viszont ezek sem növekednek.  Sőt a hullámzás összességében káros a nemzetgazdaságnak, de kétségtelenül hasznos lehet egyes tőkéseknek, egy spekulálóknak, egyes csoportoknak.

Egy kicsit most feljebbről nézem a problémát.

Én nem értek egyet ezzel a felfogással, hogy gazdaságot szinte kizárólag a profit, a pénz hajtja. Azt gondolom, hogy egy normális stabil kiegyensúlyozott kiszámítható gazdaságba is beruháznak a vállalkozók, sőt a kiszámíthatóság miatt még nagyobb arányban is. Beruháznak, mert a fejlődés természetes dolog. Beruháznak a vállalkozói büszkeség miatt. Beruháznak a versenyben való jó helyezés miatt. Mindezek persze összefüggnek a profit nagyságával, de közel sem egyenesen arányosak azzal. Vagyis a normális gazdaságban a vállalkozók akkor is fejlesztenek, ha az csak 2%-ban növeli a profitot, akkor is fejlesztenek, ha az csak betéti kamattal egyenlően növeli a profitot. Az is igaz hogy az abnormális félig abnormális gazdaságban, aki egy kicsit is lemarad, az elveszik. Kialakul egy ilyen felfogás és gyakorlat, itt nem lehet finomkodni, itt törtetni kell. Kialakul a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, amely összességében visszaveti a termelést és megkeseríti az emberek életét.

Kitérés az egyensúlyos gazdaságra.

Nemcsak az jelenti az egyensúlyt, hogy a megtakarítási, hitelezési, beruházási áramkörökből a be-kifolyás egyenlő. Az is jelenti, hogy ezen áramkörök áramlása összevonva sem érheti el a domináns áramláskör negyedét, harmadát. A hazai termelésnek kell meghatározni az áramlást és ez a domináns áramkörben, van. Főleg a külföldi hitelezés áramköre, amely részben nyitottá teszi a rendszert, az amit korlátozni kell.  Egyensúlyi tényező az is hogy az áramlások be-kifolyások nem lehetnek hektikusak. Egyensúlyi tényező az is hogy termelésnövekedéssel arányosan kell növekedni minden áramkörnek (mindent tartálynak). A megtakarításnak és a beruházásnak is.

És persze az sem mindegy, hogy mekkora az árszínvonal és azok hogyan változnak. Egy normális gazdaság önmagától is egyensúlyos árszínvonalat alakít ki. Normális a gazdaság ( az előbb felsoroltakat kihagyva), ha  az árakat nem a rövid távú érdekek szerint rángatják a gazdaság szereplői. (az államot is beleérte). Amelyben minimálisak a piactorzító tényezők (tőzsdei árak, monopol árak, stb.). Amelyben szorgalmasak de nem kapzsik, nem becstelenek a gazdasági szereplők. Amelyben ismerik a gazdasági folyamatokat pl. az átárazási idő optimális.  Amelyben ismerik az optimális értékeket. Amelyben az állam nem az adókat és egyéb dolgait. Amelyben a monetáris irányítás nem rángatja az alapkamatot, az árfolyamot és más dolgait. És még lehetne sorolni.

Önmagában a rossz árszínvonal a termékfölösleg, vagy pénzfölösleg problémáját okozza. Közvetve azonban a reáljövedelmek problémáját is okozza. Ezekről még beszélek.

Ehhez még hozzá kell venni az export, import problémáját.

A végfogyasztás, termékfölösleg pénzfölösleg. Általában az egyensúly megint.

Többször azt mondtam, hogy a termelés a legfontosabb tényező. Valójában a végfogyasztás ennél is fontosabb, a termelés is elsősorban a végfogyasztás miatt van. Bár ne felejtsük el az ember szeret érdekes munkát végezni, az alkotás örömet okoz, stb. de azért is fontosabb a végfogyasztás mert minden az ábrán látható áramlás, e tényező ebbe fut bele, ezt befolyásolja közvetlenül, vagy közvetve. Ugyanakkor minden befolyásolja a lehetséges termékfölösleget, vagy pénzfölösleget.

Van azonban itt az én értelmezésem és az általános közgazdasági értelmezés között egy alapvető különbség. Én az állam szolgáltatásit is végfogyasztásnak tekintem. Ha az államot nem tekintjük végtermelőnek, az állami szolgáltatásokat végfogyasztásnak, akkor az állam dolgait (adó, költségvetés, állami vásárlás, stb.) is olyan tényezőknek kell tekinteni, amelyek befolyásolják a magángazdasági végfogyasztást.

De a két felfogás (az állami is végtermelő, ill. csak magángazdaság a végtermelő, az állam csak egy közbenső körülmény.) között azért jelentős különbség van. Ugyanis az első felfogás szerint az állam egyensúlytalansága ugyanolyan probléma, mint magángazdaság egyensúlytalansága. Tehát nem lehet pl. azért adóváltozást csinálni, hogy rendbe jöjjön a magángazdaság egyensúlya, ha közben az állam  egyensúlya felbomlik. És még sorolhatnám a példákat. Vagyis az államnak legelső feladata, hogy saját egyensúlyát biztosítsa és csak olyan és annyi eszközt, módszert használhat magángazdaság egyensúlyának javítására, amely a saját egyensúlyát is javítja, de legalábbis nem rontja.

Minden be-kifolyás (megtakarítás, hitelezés, beruházás, külföldi belföldi, vállalkozási háztartási, stb.) belefolyik a fogyasztásra készen álló jövedelembe. A domináns áramláskör dolgai (árszínvonal, árbevétel stb.) is befolyásolják a fogyasztásra készen álló jövedelmet. A másik oldalon van a termelés ártömege. Ezt elsősorban a termelés maga, a termelési költség az árszínvonal befolyásolja. Viszont a pl. termelési költséget már befolyásolja az árbevétel, valamint a vállalkozói hitelezés, beruházás, megtakarítás, a profit be-kifolyása és az adó, ha azt külön számoljuk. A háztartások hitelezése, megtakarítása, hiányzik ebből a termelési pénzkörből, viszont van helyette a közbenső termelőkkel való kereskedés. Szóval egy sereg tényező befolyásolja  az ártömeg ( a fogyasztásra álló termékek szolgáltatások) pénzkörét, és egy sereg (részben ugyanazok)  tényező befolyásolja a fogyasztásra készen álló pénz (jövedelem)  pénzkörét. A kettőnek egyensúlyi helyzetben meg kell egyezni. Ha nincs egyensúlyi helyzet, akkor pénzfölösleg vagy termékfölösleg alakul ki, miközben a végfogyasztás csökken. A legtöbb tényező közös tényező. Vannak olyan tényezők, amelyek elsősorban csak az egyikre és csak közvetve a másikra hatnak. Illetve amelyek elsősorban csak a másikra és csak közvetve az egyikre hatnak.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az export, export jellegű termelés ill. az import, import jellegű termelés is egyensúlyi tényező. 

Bármelyik tényező egyensúlytalan, felbomlik a végső egyensúly. Azért nem is ilyen kényes a helyzet. A gazdaság automatikusan az egyensúlyi állapotra törekszik és egy normális gazdaságban ehhez meg is vannak feltételek. 

De  megint előjön két alapvető felfogás. Az egyik felfogás azt mondja: nem baj, ha egyensúlytalanság van, azt különböző módokon kompenzálni lehet. És elkezdi elemezni, ha ilyen egyensúlytalanság van, akkor ezt, meg azt lehet tenni, ha olyan van, akkor pedig amazt lehet tenni, stb.. Illetve e felfogás másik része: a termelést pénzügyi manőverekkel lehet serkenteni. De ezek a pénzügyi manőverek szükségszerűen a pénzegyensúlyi állapotból való kilépést jelentik.

Szerintem, nem lehet teljesen, kompenzálni, és eleve csak késve érkezhet a kompenzáció. Illetve maga a kompenzáció is egy újabb egyensúlytalanságot okozhat. Hosszabb távon és általában az egyensúlytalanság kárt okoz az emberek döntő többségének.  Elnézően azt mondom, hogy esetleg van egy 20%-nyi egyensúlytalanság, ami nem okoz kárt. Így a 20%-os igen bizonytalan haszonnal, egy 80%-os biztos kár áll szemben. Érdemes kockáztatni? Természetesen csak veszteséggel végződhet a kockáztatás.

Ezért szerintem a helyes felfogás: vigyázni kell az egyensúlyra. Vagyis azon kell gondolkodni, és gazdaságpolitikának is döntően arra kell irányulni, hogy ne bomoljon fel az egyensúly. Ha azon gondolkodnak, hogy mit kell tenni az egyensúly felbomlása után, ha csak 80%-ban koncentrálnak arra, hogy ne bomoljon fel az egyensúly, akkor már baj van.

Ezért én inkább vázlatosan azon gondolkodom, hogyan lehet fenntartani az egyensúlyt.

Elnézést, hogy ismétlem magam, de itt fel kell sorolnom a máshol már említett tényezőket.

A termelésbe beleszólhat pl. egy természeti katasztrófa, vagy egy háború, vagy demográfiai hullám, stb., de azért ezeket is részben meg lehet előzni. Másrészt azért lehet törekedni a termelés egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődésre. Ez akkor jön létre, ha a belső munkatényezők (innováció, szervezettség, munkamotiváció, stb.) valamint a termelésstruktúra egyenletesen, de viszonylag dinamikusan fejlődik. Persze úgy, hogy közben a természet (a természeti erőforrások)  sem károsodik.

A pénz pedig arra jó, hogy kövesse a termelést, ill. alkalmanként a kisebb termelési egyensúlytalanságokat kompenzálja. A pénznek nem szabad termelési egyensúlytalanságokat okozni.

Néhány lényegesebb pénzegyensúly javító ill. rontó tényező.

Könnyű hitelhez jutni, ukra-mukra való hitelezés: ez nyilván egyensúlyt rontó, (egyensúlytalansági) tényező.

A gazdaság egyik szereplőjének (állam, vállalkozások egyenként, háztartások egyenként) sem haladhatja meg a kiadása, a bevételét. Ha mindenkinél így van, akkor egyensúlyos a gazdaság, anélkül, hogy bonyolult folyamatokat elemeznénk. Ez tehát egy egyensúlyt javító (egyensúlyi) tényező. Korábban, amikor nem volt könnyű hitelhez jutni ez szükségszerűen így volt. A nehéz hitelhez jutni is egyensúlyi tényező. Pontosabban, az optimális hitelezést kellene kialakítani. Amikor hitel még serkenti a beruházást, termelést, de nem bontja fel az egyensúlyt. (Nem szabad elfeledkezni az önhitelezés és az automatikus hitelezés meglétéről.) A jelenlegi, könnyű hitelhez jutni, ukra-mukra való hitelezés, mindenképpen egyensúlytalansági tényező, de ezt már mondtam.

Egyensúlyi tényező a megtakarítások és különböző tartalékok összessége. Egyensúlytalansági tényező ezek hiánya.

Az automatikus piaci szabályozók is egyensúlyi tényezők. Pl., ha csökken kereslet (nő a kínálat), csökkennek az árak, ha nő kereslet (csökken a kínálat), növekednek az árak.  (Azért az átárazás optimális gyorsasága is számít.) Vagy: a gyenge termékek szolgáltatások, vállalkozások kiesnek, a jó termékek, szolgáltatások, vállalkozások bennmaradnak, sőt fejlődhetnek, mert többletpénzhez jutnak.

Ezek hiánya egyensúlytansági tényező. Ezek hiányát okozhatják a piactorzító tényezők (monopolhelyzet, agymosó reklám, stb.), a tisztességtelen gazdaság, a tőzsdetípusú kereskedelem és árazás, a gyors profitra való törekvés, stb.

Az állam is egyensúlyi tényező (ha az), mert egyensúlyban tartja magát. És azért, mert a magángazdasági egyensúlyra is ügyel, de csak olyan eszközökkel, amely saját egyensúlyát nem bontja fel.

Egyensúlytalansági tényező az olyan állam, amely saját egyensúlyát sem képes fenntartani, pl., eladósodik.

A normális gazdaság szinte egyenlő az egyensúlyi tényezők meglétével. Az abnormális gazdaság szinte egyenlő az egyensúlytalansági tényezők meglétével.

Ha egyensúlyos a gazdaság, és a termelés is egyenletesen, de viszonylag dinamikusan fejlődik, akkor a végfogyasztás szinte maximális. Akkor nem keletkezik termékfölösleg, pénzfölösleg.

Nagyon egyszerűen erről van szó.

Természetesen a szélesen értelmezett külföldi (export-import és hitel) egyensúly, ill. a szűken értelmezett (csak export-import) külföldi egyensúly problémája is hozzájön a témához.

Mennyi pénz van összesen a nemzetgazdaságban.

Meglehetősen sok hiszen, a domináló áramláskör minden szakaszában és az egyéb áramlásokban is van pénz. Az is befolyásolja hogy milyen nyomás, mekkora tartalékolás van a rendszerben. Az is befolyásolja hogy mekkora fölösleges, oda-vissza áramlás (vezeték). (Fölösleges oda-vissza, ill. fölöslegesen beiktatott szereplők miatti áramlások a vállalatok közötti kereskedésben. Fölösleges oda-vissza, ill. fölöslegesen beiktatott szereplők miatti áramlások a kereskedelmi rendszerben. Fölösleges oda-vissza, ill. fölöslegesen beiktatott szereplők miatti áramlások a pénzügyi szektorban.) Szerintem a rendszerben levő pénz mennyisége nem elsődleges tényező. Még ha pénz lenne is maga a termelés, a munka, akkor sem lenne elsődleges a rendszerben levő pénz mennyisége és száguldozása. Pl. egy elektromos áramkör teljesítménye, az éppen megfelelő áramerősségtől és feszültségtől jó. A termelő-fogyasztókra és a fogyasztókra éppen annyi áramerősség (és feszültség) jusson amennyi szükséges. Minél kevesebb legyen a pazarlás. A rendszerben ne legyen fölösleges elem. Ráadásul a pénz nem azonos termeléssel.

Az egyik általános tévedés, hogy a gazdaság motorja, a pénz. Legyen minél több pénz a rendszerben, és az minél gyorsabban száguldozzon ott. A gazdaság motorja a termelés, a munka, melynek van saját aspektusa (innováció, szervezettség, munkamotiváció, stb.). A pénz szerepe, hogy kövesse termelést, és ne akadályozza azt. Egyébként az össze-vissza száguldozás csökkenti a nyomást, ráadásul energia-pocsékolás. A túl sok pénz, pénzfölösleghez, fölösleges áramláshoz, pénzbubérokokhoz, eladósodáshoz, inflációhoz vezet. A túl kevés pénz, ill. a kelleténél lassabb pénzáramlás, ill. a nyomás (tartalékok) nélküli áramlás pedig egyrészt nem tudja követni a termelést, másrészt nincs meg benne a hibákat, hiányosságokat kompenzáló képesség. Ha nincs nyomás, tartalék a rendszerben akkor az olyan mintha a rendszerből hiányozna a nyomáskiegyenlítés, vagyis hektikusan ugrál a rendszer.

A pénz szerepe, hogy egyenletes, de megfelelően dinamikus áramlással kövesse termelést, ne akadályozza azt, sőt némileg kompenzálja a termelés hektikus változásait. Ez pedig az egyensúlyi állapotokkal, az optimális értékekkel, az egyenletes kislépésenkénti változásokkal, az igazságos arányos árakkal, jövedelmekkel érhető el.

Ez egyszerű, de mi van, ha az ember nem ismeri fel az egyszerű jót. Akkor addig kell magyarázni, amíg felismeri. Ez eddig egyszerű, de mi van, ha az ember rossz elméleteket gyárt és rossz gyakorlatot folytat. Akkor az ember kénytelen bonyolult módszereket kitalálni arra, hogyan lehet a rossz gyakorlatot legalább annyira korrigálni, hogy ne omoljon össze az emberi világ.

Néhány alapvetés.

Tételezzük fel hogy gazdaságnak van 100 jelentős mutatója és eme 100 mutató összeadása szorzása-osztása adna ki egy számot, amelyre az mondható: ez pontosan megmutatja termelést. Csakhogy ezt gyakorlatilag szinte lehetetlen kivitelezni, legalábbis negyedévente lehetetlen pontosan kiszámolni. Ráadásul e 100 mutató jelentős részét egy adott alapszámhoz kell viszonyítani. Kell tehát egy szám, amely mindig a rendelkezésre áll, amelyet negyedévente ki lehet számolni, és amely ennek ellenére viszonylag pontos és lényeges. Ez lenne az éves nemzeti termelés mutatója. Csak viszonylag lehet pontos.

A másik probléma, hogy a nemzeti termelést, szolgáltatást valójában a munka mennyiségével minőségével, vagy termékek  szolgáltatások mennyiségével lehetne mérni. Ugyanígy a fogyasztást, az életszínvonalat. Csakhogy a közgazdaságtan még nem jutott el idáig. A termelést és a fogyasztást is pénzben akarják mérni. Akkor pedig ki kell választani azt a pénzértéket, amely viszonylag gyorsan pontosan mérhető, és amely leginkább arányos a termeléssel. A lényeg az, hogy a nemzetközi összehasonlításban stimmeljenek a számok, ill. a növekedés szempontjából stimmeljenek a számok. Ezeknek számos akadálya van. Most itt csak arról elmélkedem, hogy mégis melyik az a pénzszám, amelyik ennek alapjául leginkább megfelelne. Ugyanakkor ez az elemzés talán megmutatja pénz fő szakaszainak a viszonyát egymáshoz és az egész áramláskörhöz. De előtte tisztázzuk, hogy ez, számolási probléma. Az hogy van egy jó kiinduló szám, csak részben oldja meg a problémákat. Ez önmagában nem elég gazdaság jó működéséhez, de az egyik tényezője annak.

Az alapelvekből kiinduló elemzés sokkal egyszerűbb és jobb. Azonban ehhez ismerni kell az igaz alapelveket. Ha valaki pl. rosszul fogja fel az államot, akkor rossz alapelvből kiindulva eleve rossz következtetéseket von le.

Melyik pénzszakasz lehet a kiinduló szám, a nemzeti termelés alapja.

(Csak alap lehet, mert az árszínvonal természetesen befolyásolja termelés számát.)

A domináló pénz-áramláskör (végtermelők termelési költsége, összes munkajövedelem, összes végfogyasztásra, rendelkezésre álló pénz, a végtermelők árbevétele, stb.) melyik szakasza az, amelyik leginkább megfelel  az említett feltételeknek. Említett feltételek: arányos legyen termeléssel, és legyen könnyen pontosan számolható.

Megjegyzem, a következő részben a probléma szó jelentése: valószínű hiba, pontatlanság, nehézség.

Arról már szó volt, hogy lehetséges valamilyen átlagszámítás, de az bonyolult. Melyik szakasz állapot lehet leginkább a kiinduló szakasz.

Még egy fontos megjegyzés Bármelyik pénzszakasz szinte egyenlően eltorzítható, létrejöhet egyoldalú egyensúlytalanság. Ezért ezen az alapon nem lehet kiválasztani a kiinduló pénzszakaszt.

És még egy fontos megjegyzés. Az export, vagyis a nemzeti termelés szempontjából az összes exporttal együttes árbevétel és a végtermelők termelési költsége a viszonylag pontos szám, és aztán ponttalanodik a munkajövedelem, ill. az ártömeg felé haladva. Az import, vagyis teljes nemzeti fogyasztás szempontjából viszont az összes az importtal együttes ártömeg a legpontosabb szám, de ez a szám, és többi sem pl. az összes munkajövedelem nem nagyon használható az exporttal együttes nemzeti termelés alapjául.  

Én már az elején félretenném a végfogyasztásra, rendelkezésre álló pénzt. Szerintem ez, amelyik legkevésbé arányos a termeléssel. Ebbe a szakaszba nagyon sok a be-kifolyás (háztartások megtakarítása, hitelezése, stb.) és ezek beleolvadnak a végfogyasztásra, rendelkezésre álló pénzbe. Ezek egy része, pl. hozamjövedelem, a hitelfelvétel elég messze áll a tényeleges munkától. Nem mondom, hogy ezek részben nem a tényleges munkából erednek, de csak részben.

Van még egy szakasz, amelyben igen sok a  nem egészen munkához köthető be-kifolyás: ez a vállalkozások összes költsége. Csakhogy én itt nem a vállalkozások összes költségéről beszélek, hanem csak termelési költségéről. Pontosabban a végtermelő vállalkozások termelési költségéről. A termelési költséget már meghatároztam. Tehát jelentkezik a végtermelés problémája, hogyan lehet a végtermelőket elkülöníteni és mérni. Ugyanakkor a sok be és kifolyás mégis okoz, egy olyan problémát, hogy gyakorlatilag nehéz a termelési költséget elkülöníteni az összes költségtől, ill. annak részeitől. Ez az összes költség bezavarásának problémája.

Továbbá itt van a beruházások, fejlesztések problémája. A beruházások fejlesztések költsége a termelési költségbe kerüljenek vagy sem? Néha a fejlesztés szinte egyenlő az üzemeltetéssel. Pl. lecserélnek egy régi gépet egy újra. A hatás rövid távon jelentkezik. A nagyobb fejlesztések, beruházások viszont már elkülönülnek. A munka nő, a termelés és bevétel viszont visszaesik egy időben, pl. egy adott évben. A kettő között sok átmenet van nincs éles határ.

Külön probléma, hogy vállalkozások eszköznövekedését, csökkenését hogyan mérjük.

Aki volt már vállalkozó az tudja, hogy mennyire amorf, zavaros a termelési költségek elszámolása. Egyáltalán mi nevezhető termelési költségnek. Pl. egy vállalkozásban használt kávéfőző vásárlása, üzemeltetése, termelési költség? (Ha igen akkor ez a kávéfőző nem végtermék, csak közbenső termék.) Ráadásul igen jelentős a csalás lehetősége. 

Ezek tehát számolási mérési szempontból problémák.

A profit problémája elsősorban jövedelmek problémája, de a termelési költségnél fokozottan jelentkezik.

A termelés költség egyik része a munkajövedelem, a dolgozók jövedelme. Ezeket a problémákat a munkajövedelemnél tárgyalom meg, de megjegyzem e szakaszban jelentkezik a munkajövedelmek problémája is.

Viszont kétségtelen a termelési költség áll a legközelebb a termeléshez. Tehát van egy előny és sok probléma.

A munkajövedelmek problémája.

Érdekes dolog hogy a domináns áramláskör minden szakaszában jelentkezik a végtermelés problémája kivéve ezt a szakaszt. Idetartozik az összes munkajövedelem, a közbenső termelők munkajövedelmével együtt. A természeti erőforrások tulajdonosainak jövedelme is idetartozik, de ez már kétséges mennyire munkajövedelem. Ez rögtön az egyik probléma.

Visszatérve, ez egy érdekes dolog, itt nem, vagy csak halványan jelentkezik a végtermelés problémája. A munkajövedelem elvileg közel áll a termeléshez, azonban egy sereg probléma itt is jelentkezik. Itt van az a probléma, hogy a munkajövedelmeket el kell választani az újraosztott (nem egészen munkából származó) jövedelmektől. Aztán jelentkezik a vállalkozáson belüli (ezt a piac is szabályozza) igazságtalan jövedelemelosztás. Ez összefügg a profit problémájával.

A profit szerintem a tulajdonosok és vezetés jövedelme. Azt mondhatjuk, hogy nemzetgazdasági szempontból teljesen mindegy hogy gazdag emberek aránytalanul magas jövedelmet kapnak, mert ők is elfogyasztják a jövedelmüket. Csakhogy a gazdagok jövedelmének sokkal nagyobb része kerül bele a hitelezésbe, pontosabban hitelnyújtáson keresztül, a hitelezésbe. Ez pedig azt jelenti, hogy a hitelezés körben túl nagy nyomás ill. áramlás lesz. Látszólag jó dolog, ha pl. a külföldi hitelezési körben nagy nyomás nagy áramlás, van, hiszen azt mondtam, hogy szükséges nyomáskiegyenlítés. A következő okokból mégis rossz ez. Egyrészt külföld felé eladósodáshoz vezethet, ami rossz. Másrészt kétséges, hogy a külföldi hitelezés nyomáskiegyenlítése képes az egész rendszerre hatni. Harmadrészt, de nem utolsósorban van ennél egy sokkal jobb nyomáskiegyenlítés, a belföldi megtakarítások köre.

A magas profit, az igazságtalan aránytalan jövedelmek felső része sok más okból is problémás. De az is kérdés hogy profitot egyáltalán beszámolhatjuk a munkajövedelmekbe. Ha meg nem számolhatjuk, be hogyan lehet elválasztani.

Az összes árbevételt és az összes ártömeget együtt tárgyalom.

Az árszínvonal hatására változik az összes ártömeg. Az összes árbevétel és az esteleges termékfölösleg, vagy pénzfölösleg azonban kompenzálja ezt. Hogy kompenzálja ezt az árbevétel. Másképpen fogalmazva, az árbevétel miért marad állandó, szinte független az ártömegtől és az árszínvonaltól. Sajnos ez sem teljesen igaz, mert az árbevétel függ azért optimális árszínvonaltól, de direkt egyenes módón nem függ az árszínvonaltól.

Az egyszerűség kedvérét nézzünk csak egy vállalkozást. A vállalkozás pl. felemeli az árait. Ekkor jellemzően kevesebb terméket (terméket, szolgáltatást) tud eladni több pénzért.

Vagy csökkenti az árait, akkor több terméket tud eladni kevesebb pénzért. Tehát az árbevétele nem változik. Az egyes vállalkozások eltérően viselkedhetnek ezen a téren, de nemzetgazdaság egésze, biztosan így viselkedik. Ennek bizonyításra itt nem térek ki. De azt megjegyzem miközben a vállalkozás emeli az árait, a nemzetgazdaságban az emelés arányban csökken a reáljövedelem. Illetve ha csökkenti az árait a nemzetgazdaságban, a csökkentés arányában emelkedik a reáljövedelem.  Ugyanakkor nem mindegy, hogy ezen vállalkozás mennyire emeli, vagy csökkenti az árait. Ha jelentősen megemeli, akkor szinte egy vevője sem lesz így mégis csökken az árbevétele. Ha jelentősen csökkenti, akkor rossz cserearányt csinál. Illetve akkor még a termelési költséget sem fedezi az árbevétel.  Hosszabb távon egy normális gazdaságban nagyjából helyreáll, az optimális árszínvonal, de az abnormális gazdaságban állandó árszínvonal rángatás, főleg emelés miatt nem áll helyre az árszínvonal, más történik egy normális gazdaságban, mint egy abnormális gazdaságban. Az abnormális gazdaságban az árszínvonal-változás akár az optimális árszínvonal irányába is haladhat.   A helyzet bonyolult ezért azt mondom a normális gazdaságban amelyben is csak kis és indokolt  árszínvonal-változások vannak, az árszínvonal nem befolyásolja az árbevételt és a pénzáramlás domináns áramláskörét.  A lehetséges kisebb pénzfölöslegek ill. termékfölöslegek kissé negatívan hathatnak az egész gazdaságra.

Nézzünk inkább egy félig vagy egészen abnormális gazdaságot, méghozzá olyant amelyikben jellemzően állandóan jelentős és indokolatlan áremelések vannak. Ez egyszerűbben egy olyan gazdaság ahol szinte folyamatos legalábbis gyakori az infláció. Tehát itt már az inflációról van szó. Ebben a gazdaságban a jelentős árszínvonal-emelkedés kisebb mértékben (az optimális árszínvonaltól való eltérés miatt) árbevétel-csökkenést okoz, de ez nem egyenesen arányos az árszínvonal-emelkedéssel, mondjuk annak csak a 20%-a. Ez hat a domináns pénz-áramláskörre, csökkenti azt. Viszont az ilyen gazdaságban az árszínvonal-emelkedéssel arányosan jelentkezik a termékfölösleg problémája. Ez termeléscsökkenést okozhat, inflációt okozhat, hitelfelvételi kényszert okozhat, illetve több lesz az elavuló termék, valószínűleg az alulfizetett túlmunka is növekszik.

Ugyanakkor csökken a reáljövedelem. A reáljövedelem-csökkenés nem a domináns pénz-áramláskörben jelentkezik, hanem a termelés-fogyasztás  áramlásban. Kevesebbet tudnak fogyasztani az emberek, vagyis termékfölösleg marad.  Tehát a termékfölösleg problémáját a reáljövedelmek felől is megközelíthetjük. Viszont ez sem ennyire egyszerű. Mert az inflációnak van egy „csak címletváltozás történik aspektusa”. És van egy olyan aspektusa, hogy gazdagabb rétegek reáljövedelme nem csökken arányosan az inflációval. Tehát a termékfölösleg problémája sem jelentkezik teljesen, csak mondjuk 70%-ban.

Összefoglalva. Egy nem normális gazdaságban az árszínvonal-emelkedés (infláció) mindig negatív, kb. 20%-ban a domináns pénz-áramláskörben jelentkezik a negatív hatása, kb. 70%-ban termékfölösleg problémájában jelentkezik a negatív hatása. Ugyanakkor miatta csökken az emberek elsősorban a szegényebbek, kis jövedelműek fogyasztása életszínvonala. És az árszínvonal-emelkedés kb. 10% a nem hat. Azt se felejtsük el hogy az inflációban már benne van a minőségi termelésnövekedés is.

Viszont arra még nem válaszoltam, hogy az ártömeg és az árbevétel milyen viszonyban van a termeléssel.

Az ártömeg mínusz a termékfölösleg ártömege nagyjából egyenlő az árbevétellel, főleg a normális gazdaságban. Másképpen az árbevétel plusz a termékfölösleg ártömege nagyjából egyenlő az összes ártömeggel.  Szerintem mindhárom (az összes ártömeg, az árbevétel plusz termékfölösleg, vagy csak magában az árbevétel) közel áll a termeléshez. Mindegyikben jelentkezik a végtermék problémája. Az összes ártömegnek két problémája van. Csak áttételesen kapcsolódik a termelési költséghez. Talán nehezebben adatolható. Ha csak egy számból kell a termelésre következtetni, akkor erre kevésbé felel meg az összes ártömeg.

Viszont a termelés száma szinte azonos: az összes ártömeg, osztva az árszínvonallal. E szerint mégis az összes ártömeg lehet az kiinduló főszakasz.

Az árbevétel csak akkor azonos termelési költséggel, ha a be-kifolyások egyenlők.

Természetesen mindehhez hozzájön az export, import problémája.    

 Hogyan hat az egyik szakasz problémája másik szakaszra? Igen sok variáció rajzolódik ki. Vagy erősen, vagy gyengén hat rá, pl. az árbevétel, ill. annak problémája a termelési költségre.

Van hogy alig hat, pl. a végtermelés problémája alig hat az összes munkajövedelemre. Viszont mindenhol átmegy a végtermelés problémája, kivéve a munkajövedelmeket.

Van, hogy erősítően, vagy kompenzálóan hat, pl. a vállalkozások, vagy az állam eladósodását tovább erősítheti lakossági eladósodás, de kompenzálhatja is lakossági megtakarítás. Van, hogy nincs kompenzáló hatás, csak a hiba, a torzítás megy át, pl. a rossz árazást a jó igazságos jövedelmezés nem kompenzálja, csak nem rontja tovább.   Viszont a rossz árazás következménye az, hogy az egyes vállalkozások, ágazatok szinte minden dolgozójának a  jövedelme igazságtalan torz lesz. Ehhez adódhat hozzá a vállalkozáson belüli torz jövedelemelosztás. Vagy rétegek közötti torz jövedelemelosztás torz termékstruktúrát hoz létre, és egyben egyes vállalkozások, ágazatok igazságtalan árbevételt szerezhetnek. Szóval sok variáció lehetséges.

A végtermék, (végsőtermék, végső szolgáltatás, végtermelés, stb.) és a végfogyasztás (végső fogyasztás) problémájára.

Végtermék egyik aspektusa: ami eltűnik, kimegy a termelésből, ami a szemétbe kerül. Ez azonban csak egy aspektus, nem a meghatározás, nem lehet pontosan mérni, megállapítani.

A végtermék egyféle meghatározása: azon új (újonnan előállított) termékek, szolgáltatások, amit az emberek, mint magánszemélyek fogyasztanak el. Ez a végfogyasztás. A vállalkozások (vállalatok), az állam (mint egy nagyvállalkozás) fogyasztása nem végtermék, hanem közbenső termék. Hogy lehet ezt mérni? Általában azon új termékek, amelyek nyilvános, lakossági üzletekben, piacokon kaphatók, de csak általában.

A végtermelés azonos a végfogyasztással. Végfogyasztás, amit a végtermelés produkál, végtermelés, ami a végfogyasztásnál megvételre kerül. Azonban ez kettő gyakorlatilag rövid távon nem mindig egyenlő. A végtermelés, a termelés, a munka lényege, ez adja ki az életszínvonalat, a megélhetést, a jólétet.

E a meghatározás azonban nem teszi lehetővé, hogy termékcsoportok, szolgáltatáscsoportok szerint legyen elkülönítve a termelés, fogyasztás. Pl.  x darab asztalt vásárolnak, ha az lakásokba kerül, akkor végtermék, ha vállalkozások irodájába, akkor  közbenső termék. Hogy lehet ezt mérni? Talán úgy, hogy mérik a vállalkozások kiadásait (költségeit). De itt is adódnak problémák. Pl., hogy a végtermelést végző vállalkozásoknál el kellene különíteni azt a kiadást (költséget) amely a közbenső termékre megy, és azt, ami csak a végső termelésre megy.

Ehhez hozzájön az export, import problémája.

A végtermelés végfogyasztás egy másik meghatározása: az emberek közvetlen fogyasztását életét jólétét testi, lelki építkezését szolgáló termékek szolgáltatások. Továbbá azon termékek szolgáltatások, amelyek általában biztosítják gazdasági és jóléti környezetet. Lehet azon vitatkozni, hogy az utóbb említett csoport közbenső termék, vagy végtermék, szerintem végtermék.

Kétségtelen a végtermékből és nem végtermelésből kell kiindulni. Mi a végtermelés, ezt önmagában szinte lehetetlen megállapítani. De azt sem könnyű, megállapítani, hogy mi a végtermék, végszolgáltatás.    

Az állam egy végterméket, végszolgáltatást előállító, belső fogyasztásra termelő gazdasági egység.

A tudást, az egészséget, stb. felfoghatjuk úgy is, mint közbenső munkaerőt termelő szolgáltatások. Ezek azonban elsősorban végszolgáltatások, mert az emberek igénye, a tudás, az egészség, stb.  Ami az emberek közvetlen igényét elégíti ki, az végtermelés. A jogalkotás gazdaságirányítás is, szerintem részben közvetlen igény. Másrészt itt fellép az általános gazdasági környezetjavító aspektus. Végső soron ez is végtermelés (végszolgáltatás), az állam szinte minden termelése, szolgáltatása végtermelés, végszolgáltatás.

Az „egyszer majd más is használhatja” termékek, és gazdasági környezetet javító termékek között nincs éles határ. Hogy számítsuk ezeket bele termelésbe?

Pl. egy szép épület, amelybe nem megyek be, de a látvány is jóérzést kelt. Hogy számítsuk bele a termelésbe?

A humán erőforrást, munkaerőt, építő tevékenységet hogyan számítsuk a termelésbe? Ez is „egyszer majd használatos” dolog. Mindezek vonatkozhatnak a magángazdaságra és az államra.

Egy példa ezzel kapcsolatban. Egy autógyár fejlesztéskor felépít egy autóüzemet, ahhoz kiépít utat, vezetékeket, abban használ speciális és általános gépeket. Pl. általános targoncát, általános darut, stb. Tételezzük fel, hogy ez az épület és környezete is jól néz ki, szép látvány. Mondhatjuk azt is, hogy mindez nem számít, csak az autók számítnak, amik kikerülnek az üzemből. Ezek a végtermékek, minden más csak ezt szolgálja. Talán ez nem lenne egészen igazságos. Az üzemben használatos eszközök, azért lehet, hogy később is használatosak lesznek, maga az épület és a kiépített infrastruktúra is részben másra is használatosak lehetnek. Az, hogy jövetelemet ad a dolgozóknak, nem számít, benne van az autók értékében. De az számíthat, hogy az üzem „köré” lakások üzletek, stb. települnek. Az is számíthat, hogy gyárban dolgozók valamennyire nagyobb tudásúak lesznek, ezt máshol, máskor is felhasználhatják.  Kérdés azonban, hogy mennyire rombolja ez az üzem a környezetet. És kérdés, egyáltalán mennyire hasznos terméket gyárt az üzem.

A lényeg az, hogy a végterméken kívül valamilyen arányban be kellene számítni, mint hasznos munkát, az általános gazdasági környezetet javító aspektust. Mondjuk az egész gyár felépítési költségének 0-25%-át, sok tényezőt mérlegelve. (Más helyeken tartós eszközökről, tulajdonokról, állóeszközökről, nagy tartalékokról beszélek.) Ha beszámítjuk, ezeket, akkor az amortizációval is kezdeni kellene valamit.

Számolás szerint talán könnyebb lenne, ha termék, ill. szolgáltatáscsoportok szerint választódnának szét a végtermékek és a közbenső termékek.

Az adóvonzat egy külön probléma, a középpontban a valós érték és annak számolása van.

A kereskedők csak kérdőjelekkel tekinthetők végtermelőknek. A pénzzel kereskedők, a pénzügyi szolgáltatók kategóriája szintén kérdéses.  Vagy végtermelőknek tekintjük őket vagy közbenső szolgáltatóknak. Vagy egyeseket végszolgáltatóknak tekintünk másokat nem. Vagy csak részben tekintjük őket ennek és részben annak. Ez egy külön problémakör.

Nem oldom meg, csak felvetem a problémákat.

A jövedelmek problémája.

Az újraosztott jövedelmek problémája

Kategorizálok.

Vannak a munkához, termeléshez kapcsolódó jövedelmek. Ezen belül is az új termékekhez és szolgáltatásokhoz kapcsolódó jövedelmek. (talán külön alkategória:felújítás, javítás, karbantartás, újrahasznosítás, bérbeadás stb. mint új termelés?)  Ezen belül is végtermeléshez, szolgáltatáshoz, és a közbenső termékhez, szolgáltatáshoz kapcsolódó jövedelmek. Ezeken belül is vannak igazságos és igazságtalan jövedelmek. Külön csoport a tulajdonosok jövedelme a profit. Vannak természetbeni jövedelmek.

Vannak az újraosztott jövedelmek, Ezen belül is az igazságos tisztességes jövedelmek, amik azért végső soron a hasznos munkából erednek. És az igazságtalan tisztességtelen jövedelmek, amik szinte függetlenek a hasznos munkától. Ha jövedelmek oldaláról nézzük a teljesítménymérést, akkor, a hasznos munkához, termeléshez kötődő jövedelmeket kellene mérni, de csak egyszer (nem duplás, triplán). Ezért az elsődlegesség (nem újraosztott) is szempont. Nyilván nem lehet egyéni mérésről szó, csak makrogazdasági mérésről lehet szó. Ez, vagy az a jövedelemcsoport általában hová tartozik.

Néhány példa.

Valaki épít egy házat. Ezt eladja, az a pénz egyértelműen munkajövedelem (elsődleges jövedelem). Nem adja el csak benne, lakik, ez talán természetbeni, de elsődleges jövedelem. (A természetbeni jövedelem összefügg a házi, háztáji munkával.) Nem lakik benne, csak bérbe adja. A bérbeadás már kérdőjeles munkajövedelem. Nem adja bérbe, csak megengedi, hogy az ismerőse benne lakjon.

Eladja majd a pénzből, vesz egy másik házat, abban lakik. Mivel két munkajövedelem nem lehet ez a második már természetbeni újraosztott jövedelem. Egy darabig benne lakik, aztán adja el. A természetbeni munkajövedelem (a benne lakás) és az eladási ár, mint munkajövedelem együttesen a munkajövedelem. De azért nem annyira egyszerű.

A szerencsejátékon nyert pénz nem munkajövedelem, újraosztott jövedelem.

Mi van az örökléssel? Az öröklés újraosztott jövedelem. Valaki örököl egy házat aztán azt bérbe, adja.  Szerintem ez a jövedelem már nem egyértelmű.

A kamatokból, hozamokból származó jövedelem mennyiben munkajövedelem. És mennyiben elsődleges jövedelem? Ha szerencsejáték újraosztott jövedelem (sokan beteszik a munkajövedelmüket, egy szerencsés megnyeri), akkor a pénzpiaci jövedelmek, mint egyfajta szerencsejátékok, is újraosztott jövedelmek.

Hogy lehet mérni pl. a természetbeni jövedelmeket? És mindezt hogy lehet adóztatni? (Ezért is szükséges a kombinált jövedelem-vagyonadó. A legfőbb cél a megfelelő, igazságos adóztatás és nem az egyszeres adóztatás.) Szóval vannak itt kérdések. 

Az állam az adózás, költségvetés nem klasszikusan újraosztott jövedelem, hiszen az állam új végterméket, szolgáltatást előállító üzem. Ugyanakkor az elállított termékeknek szolgáltatásoknak, ezen keresztül a vételi árnak, van egy újraosztási aspektusa.

Az adózás egyfajta átalánydíjas fizetés az állami teremékekért, szolgáltatásokért. Egyfajta átalánydíjas árbevétel. Nem arról szól, hogy valaki épít egy házat, és azért adózik. Szerencsétlen dolgozik, ráadásul fizet – mondhatja a felületes szemlélő. A házépítő magának építi házat, akkor is, ha azt eladja. Arról van szó, hogy mindenki a házépítő is kifizeti az állami szolgáltatást. A házépítőnek viszonylag többet kell fizetnie, mert a házépítés egy fokkal több állami szolgáltatást igényel. A házépítőnek viszonylag többet kell fizetnie, mert mint tehetséges, munkaképes embernek azért hozzá kell járulnia pl. az árva gyermekek gondozásához. Viszont az adónak figyelembe kellene venni, hogy a munka mennyire hasznos közérdekű. A házépítés azért a társadalom szempontjából hasznosabb munka, mint pl. a fegyvergyártás, vagy cigarettagyártás. És azt is figyelembe kellene venni, hogy a munkájából származó jövedelem mennyire igazságos.

Az állami újraosztás, egy előző nagyobb igazságtalanság részbeni kompenzálása. Nemcsak az igazságosság miatt szükséges, hanem azért mert összeomlana gazdaság.

Ha a takarítónőt nem kompenzálná az állam, az állami szolgáltatásokkal (pl. ingyenes egészségügyi ellátással) akkor takarítónő olyan állapotba kerülne, hogy dolgozni sem tudna. Másképpen jelen ár és jövedelemi viszonyok mellett, ha takarítónőnek (a kis jövedelműeknek) fizetni kellene az állami szolgáltatásokért, (azok magánszolgáltatások lennének) nem maradna pénze pl. az étkezésre. Ha nem is halna éhen, de munkaképtelen állapotba kerülne.

Elkanyarodtam az állam, az adózás értelmezése felé. A fejezetrész azonban arról szól, hogy nem olyan egyszerű a munkajövedelmeket megállapítani.

Mi a konklúzió? Nincs olyan pénzszakasz, amelyik problémamentes lenne. Nincs olyan pénzszakasz, amely egyértelműen megmutatná termelés nagyságát. Szerintem nem valószínű, hogy a jelenlegi adatolás megoldotta a felsorolt problémákat és a nemzeti termelés száma valóban közel áll az igazi számhoz. Hozzáteszem itt csak problémák egy részét soroltam fel, van még egy sereg más probléma is. A valós pénzérték problémája, a nem mérhető adatok problémája, a hasznos termékek problémája, stb.. A jelenlegi adatolás szerint pl. egy ország termelése, gazdasága pl. 110. helyen áll a világon. Ha a pontatlanság miatt ez valójában 105., vagy 115. hely, akkor talán még nincs nagy baj. De ha pontatlanság miatt ez valójában 100., vagy 120. hely, akkor az már problémás. Elsősorban azért problémás, mert adatolás nemcsak arról szól, hogy hol áll valaki, hanem arról: mit is kell tenni.

Talán a jövő tudománya képes lesz a pénzből megállapítani a valós termelést és fogyasztást. Azonban azon is el kell gondolkodni, hogy egyáltalán jó megoldás, hogy a pénzből próbálnak következtetni a termelésre, fogyasztásra.

A gondolkodónak egy sereg más megoldás is eszébe jut. Pl., kiszámítanák (reprezentatív széles körű mintából) egy átlagos magyar dolgozó munkahatékonyságát (munkaidejét is) és azt beszoroznák a dolgozók számával. Vagy, és egy-egy ágazat vállalkozásának hatékonyságát számítanák ki. Vagy, és   a fogyasztott termékek mennyiségét minőségét mérnék. Vagy, és egy átlagos magyar ember életszínvonalát, fogyasztását mérnék. És így tovább.

 Röviden visszatérve a B/13/b ábrára.

 Az előző fejezetben vázolt számolási problémákhoz hozzáadódnak e fejezetben vázolt számolási problémák is.

A két ábra (fejezet) összefügg, a B/19 ábra (fejezet) többek között kiegészíti a B/13/b ábrát (fejezetet) is.

Ez az ábra (a B/13/b) és fejezet többek között egy eladósodott gazdaságról szól. Már rengeteget foglalkoztam, a hitelezéssel, eladósodással, de úgy látszik nem eleget.

Az árszínvonal az árazás (nem mérési) szerepe jelentősége a gazdasági folyamatokban.

Először is  két kategóriát kell megállapítani.

Az árszínvonal szerepe mérési szempontból. Illetve az árszínvonal szerepe a gazdasági folyamatokban.

Az árazásnak a következő problémakörei vannak a gazdasági folyamatok szempontjából.

A nemzetközi árak, ill. hazai árak árszínvonal és a külföldi árak viszonya, ill. arányossága. Itt nagyon sok mindenre ki lehetne térni, de ez a fejezet nem erről szól. Ki lehetne térni a pénz átváltására, vagyis a devizaárfolyamra. Ki lehetne térni a címlet-változás, címlet-eltolódás problémájára. Ki lehetne térni a szegényebb és a gazdagabb ország áraira. Ki lehetne térni a globális világgazdaság, a nemzetközi kereskedelem hatására.

A másik problémakör a belső hazai árak egymáshoz való arányossága, ha egyébként az árszínvonal rendben van. Bár az abnormális gazdaság általában szinte minden szempontból abnormális. Másfelől a problémák összefüggnek, a az árazás problémái is. Általában a problémák (többek között az árazás problémái is) egymást generálják. Tehát gyakorlatilag kevés a valószínűsége annak, hogy  az árszínvonal rendben van, csak az egyes árak aránytalanok. A fordítottjának is kevés valószínűsége.

És az árszínvonal problémaköre. Árszínvonal problémája az amikor az árak egységesen átlagosan eltolódnak, vagy emelkedik az árszínvonal, vagy ritkábban csökken az árszínvonal. Ennek legjellemzőbb vonatkozása az infláció problémaköre. Mivel az inflációról külön fejezetek szólnak, és egyébként az árazásról is, itt csak arról beszélek, amik kimaradtak.

 Az előző fejezetrészben már elmondtam a lényeget. Nagyon sok gazdasági, pénzügyi probléma, problémakör van az a B/19-es ábrából is kitetszik. Ezeknek csak az egyike az árszínvonal problémája. Kétségtelen az árazás az a tényező amelyet legkönnyebb megváltoztatni, és állandóan változtatják is. Talán  ezt felfogást, „na gyerünk, akkor változtassunk az árakon” kellene elsősorban megváltoztatni. a probléma a hektikusan változó árszínvonalból ered. Illetve az állandóan túlzottan (indokolatlan) emelkedő árszínvonalból, az inflációból ered.

Persze ennek sok oka van. pl. a piactorzító tényezők, pl. a tőzsdei árak hektikussága ill. a termeléstől való függetlensége. Igen hosszasan lehetne elmélkedni azon hogy mennyire jelentős tényező az árszínvonal és arról, hogy van e önálló aspektusa.

Itt a következőket emelném ki. A rángatás az indokolatlan emelés rossz, ez okozza problémát. De ez is elsősorban azzal, hogy ilyenkor az árszínvonal,  kitér az optimális árszínvonaltól. A gazdaság legfőbb tényezője a termelés, a belső munkatényezők. Talán az egész gazdaság és az árszínvonal problémáját is jobban megérjük, ha elgondolkodunk a következőn.

A munka mennyiségének a növekedése (a foglalkoztatás) és a jövedelem, a reáljövedelem és az árszínvonal. (A foglalkoztatást nevezhetjük foglalkoztatottságnak is.)

(Kétlem, hogy ebbe a folyamatba különösebben bele kellene keverni a reáljövedelmek, reálbérek problémáját. A vállalkozások nominálbérekkel foglalkoznak. A reáljövedelem a domináns pénz-áramláskör legvégén jelenik meg. Az elsődleges összehasonlítási szempont mégis az, hogy konkrétan, adottan, megjelenően (nominálisan) mennyit keresek én, és mennyit keres a szomszédom, az orvos, az ügyvéd, a segédmunkás, stb. Egyébként is ahol jövedelmekről, bérekről beszélünk, ott automatikusan jelen van a reáljövedelem, reálbér.)

Egy gazdaságba dolgozhatnak sokan, de kevesebbet dolgozva, és kevesebben de többet dolgozva. A „többet dolgozva” alatt itt most nemcsak a munkaidőre gondolok, hanem a munka hatékonyságára is. Másképpen: kevesen is termelhetnek sokat vagy sokan keveset. Tehát a foglakoztatás nem egyenesen arányos a termeléssel, de kétségkívül összefügg.

Az egy külön elmélkedés, hogy melyik jobb sokan dolgozzanak keveset vagy kevesen sokat. Illetve a legjobb, ha sokan dolgoznak sokat, de  azért a munka sem végtelen rövid távon. Nyilván van egy olyan optimális határ, amikor a munka még nem megy az életszínvonal rovására, van elég szabadidő, pihenési idő, de azért a munkakapacitás ki van használva. Ha nincs elég pihenési idő, regenerálódási idő akkor az a munka kárára mehet, mert a fáradt, elgyötört emberek munkateljesítménye romlik. Ezen belül is kérdés, hogy mennyien dolgozzanak, hol van a foglakozatás optimális határa. Gondolok itt pl. a szocializmusra, a gyáron belüli munkanélküliségre. Arra hogy a gyáron belüli kényszerűen lézengő emberek csak hátráltatták a termelést. Illetve arra hogy azért a munkanélküliségnek is van egy motiváló hatása.   De maga a munka is lehet szórakoztató, ha nem kényszerű, ha érdekes. Az sincs kizárva, hogy bizonyos határ alatt, a házi háztáji alkalmi tevékenység hasznosabb, mint a munkahelyen belüli tevékenység. De az is nyilvánvaló, hogy mindezek csak az 5% alatti munkanélküliségnél kérdések.  A munkaképes emberek hány százaléka dolgozik munkahelyen, illetve hány százaléka van így regisztrálva – ez a munkanélküliség. Tágabb értelemben, mennyire van kihasználva munkakapacitás, mennyien lődörögnek munkalehetőség és munka, (a tanulás is részben munka) nélkül, a munkahelyen belül, és kívül.

Mindig lesz egy 3%-os szűken értelmezett  munkahelyi munkanélküliség, a munkahely váltások miatt még akkor is ha az átképzéseket egyfajta munkának tekintjük. Persze ha kényszerűen gyorsak a munkahely-váltások (pl., ha gazdasági válságok miatt nő hektikus elbocsátások száma) akkor nő ez a százalék, mert a munkahely-váltó nem tudja előkészíteni a váltást.

Persze a foglakoztatás nemcsak a munkavállalók munkaigényéből tevődik össze, hanem a vállalkozások munkaigényéből is.

Megint előkerül az állam szerintem jellemzően téves felfogása. Az államnak, mint értelmes hasznos termelőnek ugyancsak növekedhet a munkaigénye.

A vállalkozások munkaigénye rendben van, ha a termelés, egyenletesen, de viszonylag dinamikusan fejlődik, ha a termelésstruktúra egyenletesen de viszonylag dinamikusan fejlődik.  Ekkor a kieső fizikai munkát pótolja a növekvő szellemi munka. Jó-jó, de mi van, ha vállalkozásoknak nincs pénze – jön a szokásos kérdés. Ez a kérdés megint abból a felfogásból indul ki, hogy a pénz az egy önálló tényező. A pénz egy közvetítőeszköz egy csereeszköz, egy mérőeszköz. Eszköz és nem tényező. Ha túl sok a pénz, vagy túl kevés a pénz, az nem sorscsapás. A túl kevés pénz is abból ered, hogy gazdaság pénzügyileg egyensúlytalan illetve a helytelen pénzkezelésből ered. (A termelés szempontjából esetleg lehetnek sorscsapásszerű jelenségek. A pénz szempontjából nincsenek ilyenek. A helyes pénzkezelésnek kompenzálni kellene a termelés hektikusságát. Jelenleg nemhogy kompenzálná, de ő maga gerjeszti a problémákat.)  Tehát a kérdést így kellene feltenni: jó-jó, de mi van, ha pénzügyileg egyensúlytalan gazdaságot csinálnak, ha helytelenül kezelik a pénzt? Akkor baj van – ez erre a válasz. Nem lehet egyensúlytalan gazdaságot csinálni  - ez erre válasz. Ennél nincs értelmesebb válasz.

A foglalkoztatásnak megvannak a maga pénzen kívüli tényezői. Pl., az arányos szakképzés. Pl. az arányos házi, háztáji, alkalmi munka. Az arányosságot nem a pénz biztosítja, hanem a szervezettség, a felfogás, az elosztás jósága.

Visszatérve a fő témához. Talán szerencsésebb, ha a foglalkoztatást nem keverjük ide.

A munka mennyiségére (és minőségére) milyen hatással van a jövedelem, a reáljövedelem, közvetve pedig az árszínvonal?

Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci – mondta az egyik kiváló labdarúgónk.

Számomra egyértelműen ez azt jelenti: ha vannak kiváló labdarugók és van fizetőképes igény, akkor még szükség van a jövedelemre, a pénzre is, különben csak kis foci lesz. (Persze az arányos igazságos jövedelem még ekkor is szempont.) Ne felejtsük el, hogy ez a kiváló labdarugó a grundon (nem pénzmotiváltan) tanult meg focizni.

Mások esetleg így értelmezik: nincs semmi (szakértelemmel rendelkező emberek, fizetőképes igény, stb.), de pénzt teszünk valahová, pl. a fociba, és akkor az fellendül. Az egyik probléma, hogy nem biztos, hogy fellendül, de ha igen, akkor is sok év kell hozzá. A másik probléma honnan vesszük a pénzt. Pénzügyi szempontból akár hitelből is vehetjük a pénzt. Vagy munkafedezet nélkül kibocsátott pénzből. Végső soron mindig valahonnan elvesszük a pénzt, sőt nem is pénzt vesszük el, hanem a munkát.  Ha nincs semmi a fociban, akkor ott tanítani kell a játékosokat, nem árt, ha vannak pályák felszereltség, mindez pedig munkát jelent. A pénz által a jövedelem által a munkát, a termelést osztjuk el.  Tehát nem lehet csak úgy pénz tenni ide, vagy oda, és akkor még a pénzügyi egyensúlytalanságról nem is beszéltem. Valahonnan elveszük a munkát, termelést, a pénzt, akkor máshol kevesebb marad. Lehet ilyen termelés-átstrukturálást végezni, de akkor valami kevesebb lesz.  Fontos hogy a termelés-átstrukturálás mennyire tudatos, átgondolt, tervezett. A másik oldala a kérdésnek az igazságos arányos jövedelemelosztás. Visszatérve a „kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci” mondáshoz. Először is egyáltalán nem biztos, hogy a jövedelemnövekedéssel arányosan javulna a játék. Egy bizonyos határig biztosan arányosan javul, a jövedelem motivál. Egy határ felett azonban több szempontból csökken a jövedelem munkajavító hatása. Pl., azért mert a játékos nem egyszerűen nem tud többet. Vagy azért mert a játékosnak annyi pénze van, hogy annak növekedése már nem hat rá. Úgy is fogalmazhatok az aránytalan nagy jövedelemnek nincs munkamotivációs hatása. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a jövedelmet is pénzt, ill. mint munkát termelést  valahonnan el kell venni. Az aránytalan kis jövedelemnek viszont van egy munkamotivációt-csökkentő hatása. Tehát az aránytalan, igazságtalan elosztás egyik oldalon kárt okoz, a másik oldalon nem okoz hasznot. Persze az aránytalanul alacsony jövedelem fokozottan káros, mert valahol aránytalan magas jövedelmet jelent, ami szintén káros, mert fölösleges.  Mindig kilyukadok az arányos igazságos jövedelemhez. Gyakorlatilag a jövedelemelosztás többnyire a munkahelyeken belül a vállalkozásokon belül történik.

Az igazságos árazás meghatározza, hogy egyes vállalkozások ágazatok igazságos arányos jövedelmet tudnak elosztani. Illetve, ha az árazás igazságtalan, aránytalan, akkor az egyes vállalkozások, ágazatok bevétele, és az ott dolgozók összességének a jövedelme is igazságtalan aránytalan lesz.  Ehhez jön hozzá a belső elosztás, igazságtalansága aránytalansága, ami szinte független az áraktól, az árszínvonaltól. Viszont a belső jövedelemelosztás igazságtalansága aránytalansága nemzetgazdasági szempontból (a rétegek szempontjából) igazságtalanságot, aránytalanságot okoz. Szerintem az igazságos arányos árazás (az árak egymáshoz való viszonya) 30%-ban, a belső elosztás 60%-ban határozza meg az igazságos arányos jövedelemelosztást. A maradék 10%-ban van benne az árszínvonal, annak is optimálistól eltérő, ill. inflációs hatása.  Nyilván amikor jövedelemről beszélünk akkor a reáljövedelemről, beszélünk. Az árszínvonal a reáljövedelmet befolyásolja. Az árszínvonal okozta reáljövedelem egy generális dolog, szinte minden jövedelem szinte egyformán változik. Kivéve azt, hogy az infláció elsősorban a kisjövedelműeket sújtja. A reáljövedelemnek nem sok köze van az igazságos, arányos jövedelemhez.

Újra felsorolom mire hat még a rossz rángatott vagy állandóan túlzottan emelt árszínvonal és a rossz állandóan rángatott túlzottan csökkentett reáljövedelem. Termékfölösleg, ill. a pénzfölösleg problémáját okozhatja. Inflációt okozhat. Ezek visszahathatnak termelésre. A termékfölösleg problémájával összefüggésben fölöslegesen kissé szűkítheti a fogyasztást. A rossz optimálistól eltérő árszínvonal kissé szűkítheti az összes árbevételt, és ezzel kissé csökken a termelési költség, és a termelés és a munkajövedelem is. 

Viszont a kissé leszűkült árbevétel sok helyre elfolyhat (pl. külföldnek kamat-visszafizetés) így kevesebb munkajövedelem maradhat. A munkajövedelem elfolyhat az egyének, háztartások zsebéből is (pl. külföldnek kamat-visszafizetés) ez is jelentősen csökkenti a jövedelmet. Az egyéb áramláskörök (hitelezés, magtakarítás, profit, adó) be-kifolyásai igen erősen hatnak (az árszínvonalnál erősebben) a fogyasztásra készen álló jövedelemre. Nem akarom lebecsülni az árszínvonal a reáljövedelem problémáját, de van még vagy ötven hasonló komolyságú probléma.

Viszont kétségkívül a bértárgyalások, a bérkövetelések, a munkaerőpiac (ez egyben jövedelempiac), a minimálbér valamennyire stabilizálják, állandóvá, ill. igazságosabbá, arányosabbá teszik a jövedelmeket. Először is ez csak egy viszonylagos javítás.  Másrészt szerintem ezek a stabilizálások, arányosítások, stb. a reáljövedelemből indulnak ki, ill. arra irányulnak.  Évenként vannak ilyenek, és a kiindulás természetesen a reáljövedelem. Egyedül a minimálbér változhat több évente. Tulajdonképpen, ha a minimálbért helyes akarnák alkalmazni, akkor azt is legalább kétévente és a reáljövedelem szerint (a szerint is) kellene megállapítani. Egy külön fejezetet igényelne a minimálbér problémája

(Jelenleg van egy olyan tévedés, hogy nominális jövedelem a stabil és reáljövedelem a változó. A változó erősebben határozza meg az értékeket. Valójában nem lehet egyértelmű és szignifikáns különbséget tenni. Az árszínvonal nem ezért (a fenti stabilitási tényezők) hat a jövedelmekre. Még pontosabban egy normális gazdaságban mindkettő viszonylag stabil. Egy abnormális gazdaságban a reáljövedelem több okból, logikátlanul hektikusan változik, és a nominális jövedelem is változékonyabb.)

Az alapkérdés az volt, hogy a jövedelemnek és a reáljövedelemnek milyen hatása van a munkára, (a termelés egyik legfontosabb tényezőjére), ill. a foglakoztatásra. Szerintem a következő rajzolódik ki. Nem lehet különbséget tenni, hogy a nominális jövedelemnek nincs hatása, csak a reáljövedelemnek (árszínvonalnak) van hatása.  A jövedelemnek (mindent beleértve) természetesen van hatása a munkára (termelésre is és a foglakoztatásra is), de ez egy bonyolult, közvetett hatás, és messze nem kizárólagos és nem egyenes arányú. Elsősorban a jövedelemelosztásnak és az arányoknak van hatása.  A munkának, a termelésnek, a foglakoztatásnak megvannak maga önálló tényezői. Ezek a tényezők nagyrészt azonosak, de azért nem egyformák. Ezek a tényezők legalább olyan fontosak, mint a pénztényezők, legalább annyit kell velük foglakozni, mint a pénztényezőkkel.

Ugyanakkor reáljövedelmek (és ezért az árszínvonalnak is) hatalmas szerepe van, a mérés szempontjából. Hiszen a reáljövedelem mutatja meg az igazi jövedelmet. De a mérési szempontot nem szabad összekeverni a folyamatokra való hatással.

De legjelentősebb tényező kétségkívül a termelés. Hiszen az egész azzal kezdődik, hogy a megtermelt tereméket, szolgáltatást beárazzák, ebből lesz minden pénz, minden jövedelem.

Hogyan lehet jól árazni, hogyan lehet jó árszínvonalat biztosítani, hogyan lehet az inflációt elkerülni, erre részben már itt is válaszoltam, de ezekről még szó lesz.

Talán ezután világosabb hogy kb. mi szerepe a jelentősége az árszínvonalnak, a reáljövedelemnek.

Mi ebből az egészből a tanulság. Bizonyos logikával ki lehet jelenteni, hogy az árszínvonal, a reáljövedelem jelentősen és a termeléssel együtt szinte kizárólag határozza meg a foglalkoztatást, pontosabban a munka mennyiségét, minőségét. Azt gondolom, hogy itt sikerült bebizonyítani, hogy ez a logika téves.

Mi áll a téves logika mögött? Sok minden, de én csak a következőket emelném ki: a mérési szempontot és a pénzszempontú felfogást.

A mérési szempont. Mi határozza meg a munka mennyiségét minőségét. A termelésstruktúra, a jövedelemelosztás, a belső munkatényezők, a foglalkoztatási rendszer stb. Kétségkívül, ezeket nehéz számszerűsíteni. De van egy sereg adat, amit lehet mérni, és amikből következtetni lehet, csak gondolkodni kell. A lényeg viszont az, hogy fel kell tenni a kérdést: a mérési szempont feljogosíthat arra, hogy hibás elemezések, hibás összefüggések jöjjenek létre? Természetesen nem.   

A pénzszempontú felfogás. Kiemelnek mindent, ami a pénzzel közvetlenül kapcsolatos, és elfelejtenek mindent, ami a pénzzel közvetlenül nem kapcsolatos. A termelésstruktúra, a jövedelemelosztás, a különböző arányok, a belső munkatényezők, a foglalkoztatási rendszer, stb. ezek a pénzzel közvetlenül nem kapcsolatosak.  Ezért ezek nem tényezők. Általában ez nagy hibája a jelenlegi közgazdaságtudománynak, de a gyakorlati gazdaságpolitikának is. Mindig mindenről csak pénz jut az eszükbe. Csak pénzügyi megoldásokat keresnek.  Csak a pénz szempontjából mérlegelik a dolgokat. Ha valami hiba van, akkor nem azt mondják, akkor szervezzük át, változtassunk az arányokon, a módszereken, változtassunk a felfogásokon, az elveken, hanem azon gondolkodnak, hogyan lehet pénzt szerezni. Jobb esetben azon gondolkodnak, hogyan lehet a pénzeket átcsoportosítani. De azon nem gondolkodnak, hogyan lehet a pénzhez közvetlenül nem kapcsolódó dolgokat átszervezni, átrendezni. Mert az rendben van, hogy gyakran az átrendezés is pénzügyi kérdés, de nem mindig. És mikor pénzügyi kérdés, akkor is fontos a gondolkodási sorrend.

Csoportosítok, ha valami hiba van, vagy a fejlődést akarják biztosítani, akkor mi a jó megoldás, szempontjából.

1. Legjobb megoldás, a pénzen kívüli dolgok megkeresése és ezek pénzen kívüli átrendezése. Ha ez nem megy, akkor a pénzen kívüli dolgok, pénzátrendezéssel való átrendezése.

2. Rosszabb megoldás, ha az első fázist kihagyva, rögtön a pénzügyi átrendezéssel próbának operálni.

3. Legrosszabb megoldás, ha minden hibát pénzberakással próbálnak megoldani.

A gazdaságtudománynak is fentiek szerint kellene elemezni.

A magyar gazdaságpolitika  persze a legrosszabb változat szerint működik ezért is adósodott el az ország.

Persze az egész világ is halad a pénzszempontú, pénzközpontú felfogás felé. Azt mondanom sem kell, hogy ez a nagytőkének kedvező.

Az első pont alatti ténykedések, másképpen munka, pontosabban a szellemi irányító, szervezőmunka. Ez a munka, magas fokú munka, mert nagy benne a hozzáadott értéktöbblet.

A harmadik pont alatti ténykedések nem munka, hanem spekuláció.

Csak a munkából lesz érték, talán Marx mondta ezt. Azért a következőkkel kiegészíteném. Csak hasznos munkából lesz érték. A leghatékonyabb munka, a szellemi munka, többek között a szervezés, az átrendezés, és ezen belül ott van a pénzügyi átrendezés. De az csak akkor munka, ha első pont szerint történik. 

Az árszínvonal mérési szempontból. A termelés GDP pontosabb mérése, az árszínvonal bevonásával. A jövedelem mérése az árszínvonallal ill. a fogyasztással. Általában a gazdasági mutatók mérése az infláció nélkül.

E fejezetrészből is hiányzik az export-import vonatkozása.

A termelés GDP pontosabb méréséről elmélkedem, de jelenleg nem így számolják. Miért nem? Én nem tudom.

Az árszínvonal 1db (1db, 1kg, 1nm, 1köbm, 1 kW, 1fő, stb.) termék áráról szól. Pontosabban elvileg az összes termék, szolgáltatás átlagos 1db-os árának átlaga. Csak elvileg az összes termék, szolgáltatás, mert gyakorlatilag ezt nem lehet mérni. Legfeljebb sok termék árszínvonalából lehet következtetni az összes termék szolgáltatás árszínvonalára.

Pl. nem ismerjük a termelt mennyiséget ( a termelés egyik aspektusát) csak azt tudjuk, hogy pl. a kenyértermelés összes árbevétele ( vagy ártömege, itt most nem megyek bele ebbe problémába) pl. egy évben, mondjuk 1 milliárd pénz. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy 1kg kenyér ára 100 pénz. Akkor a megtermelt mennyiség 10 millió kg kenyér. Ha ezt minden terméknél elvégezzük, akkor kijönne az összes megtermelt mennyiség. Akkor kijönne egy pl. 20 ezer tételes lista a megtermelt termékek mennyiségével. Ezt persze még össze kellene hasonlítani az előző évek listájával, és külföldi országok listájával, egy főre lebontva. Ez bonyolult és nincs sok értelme. Egyszerűbbnek látszik az összes termelés árbevételét összehasonlítani az előző évekkel és a külfölddel összehasonlítani. De ez sem jó megoldás, mert árszínvonal nélkül nem mond semmit. Egy viszonylag jó megoldás van, a 20ezer termékről, szolgáltatásról szóló listát, be kell csoportosítani, mondjuk 50, 100, 500, 1000 kategóriára (pl. ágazatra), eleve a nagy kategóriákat kell mérni, és ezeket kell összehasonlítani. De vigyázat a kategorizálásnak már mennyiségi egységben kell történnie. Pl., az ország energiatermelése, X kW, X nm. korszerű épület, lakás, X tonna korszerű húsipari termék, stb..  Ha ez jön ki, hogy X milliárd Ft az energiatermelés akkor megint nem lehet tudni, hogy az hány kW. A külföldi összehasonlításban pedig mondjuk dollárban kellene számolni, de közben a dollár, akár évközben is változik.  De a forint is másképpen változik a dollárhoz képest, mint egy másik pénz.  És jelenleg nincs olyan stabil értékmérő, amire átfordítható a pénz. A korszerűséget feltételezhetjük (pl. a nemzetközi piac miatt), de ez megint csak pontatlanságot hordoz magában. Átlagosan lehet kicsit korszerű és nagyon korszerű. A kategorizálás után lehet még összevontabb következtetéseket levonni. 

Másképpen kell kategorizálni a termelést és másképpen a fogyasztást.

Talán a fogyasztás mennyiségi mérése egy fokkal könnyebb. És az életszínvonal mérését össze lehet kötni a termelt szolgáltatásokkal. Pl. X év az átlagos életkor, akkor ez egyben a hazai egészségügyi szolgáltatás fontos száma. Vagy pl. készítenek egy felmérést átlagosan egy állampolgár egy évben  hányszor megy  színházba,  múzeumba stb. Ez a szám, nagyjából megegyezik a hazai kulturális szolgáltatások mennyiségével.

Viszont felvetődik a kérdés: ha át kell tenni mennyiségbe a dolgokat, akkor nem lenne egyszerűbb, rögtön abba mérni?

Visszatérve: viszont nem szükséges, nem is lehet mind a 20 ezer termékből, szolgáltatásból kiszámítani az árszínvonalat, ha tudjuk, hogy pár száz termékből  lehet következtetni. Ha egyáltalán lehet. Talán egyszerűbb a dolog, ha rögtön olyan termékeket, szolgáltatásokat választunk ki, amelyek egy-egy nagy kategóriát fémjeleznek.

A 20 ezer terméket, szolgáltatást nemcsak a száma miatt nehéz miatt kiszámítani. A szolgáltatások 1db-os árszínvonalát szinte nem lehet meghatározni. Mennyi pl. egy vendéglői szolgáltatás 1db-os árszínvonala? Az összes fasírtot, rántott húst, stb. külön kell mérni.  Lehet, hogy nem is 20 ezer termék van, hanem 20 milliárd? Ha előre kategorizálunk, akkor is 20 millió.

De ennél is nagyobb probléma a minőség (minőségi változás is termelésváltozás) mérése. És persze a fogyasztásban is meghatározó a minőség.

Nagyon bonyolultan elméletileg lehet mérni a minőséget, pl. minden termék, szolgáltatást felosztanak pl. öt minőségi kategóriára, ami az idők alatt felmehet 6-ra 7-re és tovább, és ezt mérik. 

Most jön az, hogy van normális és abnormális gazdaság ill. a kettő közötti átmenetek.

A normális gazdaságban, a normális árazásban, az árak igazságosak, egyenletesen változnak, (nem ugrálnak) logikusak, magukban hordozzák a minőséget, méghozzá helyes arányban.  Sőt a normális gazdaságban kiszámítható, hogy a minőségi arány pl. a termelésnövekedés fele. Vagy a minőségi arány miatt az árszínvonal évi 2%-kal nő. A minőség növekedésében benne vannak az új termékek is. A normális gazdaságban az árszínvonal-növekedés (infláció) nagyjából egységes minden termék, szolgáltatás vonatkozásában függetlenül az infláció nagyságától. (Bár a kettő gyakorlatilag nem lehet független, mert a nagy infláció eleve abnormális gazdaságot jelent.)

Tehát a normális gazdaságban a pl. a vendéglátó-szolgáltatás árai, az élelmiszer árak, a gépek ára, az autók ára, a lakások ára, stb. kb. egyformán alakulnak. Ezért lehet következtetni pl. száz termék árszínvonalából a többi árszínvonalra.

Mielőtt továbbmegyek, tisztáznám miért is szükséges az árszínvonalat belekeverni a termelés mérésébe. Pl. két ország egy főre jutó összes ártömege eltérhet, de ez az eltérés adódhat termelés  eltéréséből, de adódhat az árszínvonal eltéréséből is. Vagy éppen megegyezik az ártömeg, de közben az árszínvonal és termelés különbözik.  Tehát a termelés adata attól válik pontossá, ha az ártömeget osztjuk az árszínvonallal. Ha mind a kettő viszonylag pontos, akkor az osztás után kijön egy szám, ami megegyezik a termelés összesített mennyiségével (és minőségével).  Ehhez persze viszonylag pontosan meg kell állapítani árszínvonalat, és persze az összes ártömeget is. Itt most a pontos árszínvonal mérésről elmélkedem.

Visszatérve, ha nagyjából sincs egységes változás, akkor persze nem elég a 100 kiválasztott termék, de még az 1000 is kevés, sőt lehet, hogy az 5000 is kevés.

A teljesen abnormális gazdaságban, árazásban az árak igazságtalanok, logikátlanok, össze-vissza változnak, alig hordozzák magukban a minőséget, és nem arányosan hordozzák magukban. Az abnormális gazdaságban messze nem egységesen változnak az árak.

Jelenleg az tapasztalható, hogy az árak össze-vissza logikátlanul ugrálnak. (Nézzük csak meg hogy egy évben pl. hogyan változik az olaj ára.) A kereslet elvileg a minőség szerint alakulna, de egy sereg dolog megzavarja. A piactorzító tényezők, a monopol árak, az agymosó reklám stb. megzavarja. A tőzsdei árak abszolút logikátlanok és befolyásolják a valós árakat.

A jelenlegi fejlett országok gazdasága és árazása nem teljesen abnormális, de messze van a normálistól. Mondjuk úgy, hogy jelentős részben abnormális a jelenlegi gazdaság és árazás.

Ez azt jelenti, hogy legalább 5000 kiválasztott termék kell az árszínvonal méréséhez, és ha pontos a mérés (ez megint kétséges, többek között nagy szám miatt), akkor is csak egy közepes pontosságú számot kapunk.

Egy előnye van. Minél kevésbé következtetett a számolás annál kevésbé probléma az árfolyam, a külföldi összehasonlítás.

A normális gazdaságban tehát a következő történik.  Mondjuk 500 termék éves árszínvonalából megállapítanak egy átlagos árszínvonalat. Ez csak akkor jó, ha vigyáznak az olcsó és drága termékek arányára. Kijön pl. a 10 pénz. Feltételezve, hogy ez, az összes termék átlagos ára, az összes árbevételt (pl. 10millió) elosztják ezzel számmal. Kijön egy szám, (1 millió), amely egyfajta mennyiségi, termelési szám lesz. A következő (második) évben a pl. 5%-os infláció miatt az árszínvonal 10,5 lesz. Az összes árbevétel viszont az infláció miatt 10,5 millió. Az 1 milliós szám nem változott, a termelés nem nőtt. A következő (harmadik) évben az átlagos árszínvonal 11 lesz, ez újabb 5%-os inflációt jelent, az árbevétel viszont 12 millió. A mennyiségi szám kb. 1,09 millió. Ez a számolás majdnem jó de két hibája van. Nagyon macerás a reprezentatív termékek kiválasztása, ill. nem jelenik meg benne a minőségi növekedés. Ugyanis az 5%-os inflációban benne van egy kb. 2%-os minőségi növekedés (normális gazdaságban ez kiszámíthatóan megjelenik), amely termelésnövekedés. Tehát a második évben nem zéró, hanem 2%-os volt a termelésnövekedés. A harmadik évben nem kb. 9%-os volt, hanem 11%-os.

Szerintem az infláció, az árszínvonal-emelkedés egésze, nem teljesen, fölösleges, termeléstől független szám. Ha előző évi árakon számolunk, akkor az egész inflációt kidobjuk.      

Nem vigyáznak az 500 kiválasztott termék árára és csak a növekedést, mérik. Tehát kiválasztanak 500 jellemző terméket, szolgáltatást. Az átlagos árszínvonal pl. 5 pénz lesz, az árbevétel 10 millió. Kijön a 2 milliós szám. A következő évben az árszínvonal 5,25, az árbevétel 10,5 millió lesz, a termelési szám marad 2 millió. A következő évben az árszínvonal 5,5 lesz, az árbevétel 12 millió. Kb. 2,18 millió lesz termelési szám. A növekedés szempontjából ugyanaz a helyzet, csak itt a termelési szám, egy relatív szám. Itt is a második évben zéró, ill. 2% a termelésnövekedés, a harmadik évben 9, ill. 11%-os a növekedés. De ne felejtsük el az csak a normális gazdaságban jó számolás, jelenleg pedig ilyen alig van. Mondjuk minden országban hasonlóan, végzik (feltéve, ha minden ország normális), akkor kijönne az országok közötti különbség, ha nem lenne az árfolyamprobléma. Itt ugyanis nem kapunk valós mennyiségi egységeket.  Egyrészt a számokat át kell fordítani valós mennyiségekre.    Másrészt mivel mindenhol a saját pénzben mérik az árbevételt és az árszínvonalat, ezeket át kell számolni, pl. euróra, ami jelenleg csak torzítva lehetséges. Torzítva lehetséges, mert az árfolyamok eleve torzítottak. (Egyébként a pontos árfolyamot csak úgy lehetne megállapítani, ha lenne egy pontos termelési, ill. termelésnövekedési szám, közvetve lenne egy pontos inflációs szám is. Tehát a róka fogta csuka, csuka fogta róka esete áll fenn.) 

A mérésnél mindig előjön a normális és az abnormális gazdaság problémája. Kijelenthető hogy egy normális gazdaságot viszonylag könnyen és pontosan lehet mérni, egy abnormális gazdaságot bonyolultan és akkor is csak pontatlanul lehet mérni. Pl. Dániát viszonylag pontosan lehet mérni, de pl. Magyarországot nem lehet pontosan mérni. Ez egyébként minden bizonyítás nélkül is logikus. A kérdés az, ha sok országot, sok nemzetgazdaságot nem lehet pontosan mérni, akkor nem kellene valamilyen más módszert, szisztémát kitalálni?

A viszonylag pontos árszínvonal-mérés még fontos az infláció és a reáljövedelem mérésnek szempontjából is. Ezeket sem árt összehasonlítani az előző évekkel ill. a külfölddel. Pontosabban valamit csak úgy tudunk értékelni, ha valamivel összehasonlítjuk. Reáljövedelem, ha munkajövedelmet, vagy fogyasztásra készen álló pénzt elosztjuk az árszínvonallal. Ha külfölddel hasonlítunk össze, akár termelést akár a reáljövedelmet, vagy mást, akkor fontos, hogy minden,  az árszínvonal is,  azonos szisztéma szerint legyen mérve. A nemzeti reáljövedelem, lényegében megegyezik a nemzeti fogyasztás mennyiségével (és minőségével).  Természetesen a reáljövedelem a pontosabb szám, hiszen önmagában a munkajövedelem nem sokat mond.

A reálértékek tehát úgy jönnek ki, ha a megjelenő (folyó áras, nominális) számokat osztjuk az árszínvonallal. Van azonban egy másik értelmezése is reálértéknek: ha megjelenő (folyó áras) számokból levonjuk az inflációt, vagyis az árszínvonal-emelkedést (változást). Vagy hozzáadjuk (ez a folyó áras, nominális számolás) és aztán levonjuk, vagy nem is adjuk hozzá, a kettő lénygében ugyanaz. Ez azért szükséges, mert csak akkor látjuk a fejlődést, az alakulást, a tendenciát, ha a jelenlegit összehasonlítjuk a múlttal. Még pontosabban látjuk a helyzete, ha jelenlegi hazait összehasonlítjuk a jelenlegi külföldivel. Sőt talán az legpontosabb, ha a hazai fejlődést ( fejlődési grafikont) összehasonlítjuk a külföldi fejlődéssel. Mert így összehasonlíthatjuk a kettő vagy több fejlődési görbét és a jelenlegi állapot is látszik.

Közben viszont zavaros gazdasági kifejezéseket is értelmezem.

A dolog lényege az, amikor pl., elkezdünk azon gondolkodni, hogy vajon most mennyi a jövedelmem. Először nyilván a szomszéddal, a postással stb. hasonlítom össze. De  ennél pontosabb számra vágyom, akkor elkezdek azon gondolkodni, mekkora egy ugyanilyen cseh, szlovák, osztrák dolgozó jövedelme. Mondjuk, ezt megtudom és átszámolom mindegyiket euróba, vagy éppen Ft-ba Igen, de akkor eszembe jut, hogy azt is meg kellene nézni, hogy ki mennyit tud vásárolni a jövedeleméből, tehát eljutok az árszínvonalhoz, és reáljövedelemhez. Elkezdek gondolkodni, hogy ott vajon mennyibe kerül 1 kg kenyér, 1 kg hús, 1 l benzin, stb. Ha ismerem az országok árszínvonalát akkor egyszerűen, elosztom a jövedelmet az árszínvonallal.    Így már pontosabb képet kapok.

Pl. az én jelenlegi havi nominális jövedelmem 100 ezer Ft. A jelenlegi magyar árszínvonal mondjuk 250 Ft. (Ez az adat és kiszámítása nem nagyon nyilvános, pedig nem lenne érdektelen. Összességében ez egy jelképes szám, mert attól függ milyen termékeket, szolgáltatásokat vesznek bele.) A reáljövedelmem tehát 100 ezer/250= 400. Pl. egy osztrák dolgozó jelenlegi havi jövedelme Ft-ba átszámítva, mondjuk 300ezer Ft. A jelenlegi osztrák árszínvonal átszámítva pl. 300 Ft. Az osztrák dolgozó reáljövedelme 1000 Ft. Ha én egy átlagos jövedelmű dolgozó vagyok és az osztrák is az, akkor ez nagyjából megegyezik az országok egy főre eső (nemzetgazdaságok) nemzeti reáljövedelemével. Ami nagyjából egyenlő az egy főre eső nemzeti reáltermeléssel, a reál GDP-vel. Az egy főre eső reál GDP azonos a termelés mennyiségi számával, jelen esetben ez 400.

A példa szerint az egy főre eső jelenlegi nominális magyar nemzeti jövedelem a 100 ezer Ft, ami nagyjából megegyezik  az egy főre eső nominális  nemzeti termeléssel, ami nagyjából megegyezik az egy főre eső végfogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások árával az ártömeggel. (Az ártömeget egy amorfabb  dolog mint az árbevétel. Lényegében az ártömeg azonos az árbevétellel, plusz a termékfölösleg ártömegével.) Az ártömeget nevezhetjük sokféleképpen, pl. árupiaci összkínálatnak.

 Ugyanezt teszi a gazdaságtan is a nemzeti jövedelemmel. Így is kijönnek egyfajta reálértékek. De ha jól értelmezem, akkor a jelenlegi gazdaságtan ilyenkor már elfelejti, hogy ez a reáljövedelmek összehasonlítása. Mert reáltermelésnek és általában reálértéknek a múlttal való összehasonlítást értelmezi. Ha még pontosabb képet akarok kapni, akkor azon is elkezdek gondolkodni, hogy én mennyit kerestem a korábbi években. Ekkor viszont nem közös pénzre váltom korábbi és a jelenlegi jövedelmem, hanem az infláción (ez nem árszínvonal, hanem az árszínvonal-emelkedés) kezdek el gondolkodni. El lehet indulni úgy is hogy akkor mennyibe került 1kg kenyér, 1 kg hús, 1l benzin stb. és most mennyibe kerül. Ha tudom az árszínvonalakat, akkor könnyebb dolgom van.  Kérdés hogy melyik évet vegyem alapul de mégis kiválasztok egyet.  Mondjuk ötvenszeres emelkedés. Akkor a jelenlegi jövedelmem elosztom ötvennel, és összehasonlítom a két jövedelmet. Pl. jelenleg százezer jövedelmem korábban 3 ezer volt. Az osztás után kiderül, hogy a jelenlegi jövedelmem csak 2 ezres akkori jövedelemnek felelne  meg. Valójában reálisan csak 2ezer a jövedelmem (Lehetne szorozni is 3x50=150 ezer, de én most az osztást választom. Azt is megjegyzem, hogy nyilván jelentkezne a minőségi változás, az árubőség, az új termékek problémája de ezeket itt nem tárgyalom. Azt is megjegyzem, hogy bármelyik évet választom ki nem lesz pontos. Egyrészt, mert hullámzik a múltbeli jövedelmem. De ha még valamilyen átlagot is számolok, akkor is a jelenlegi évem is benne lehet egy hullámban. A viszonylag pontos érték csak egy grafikonból olvasható le. A grafikon nem egy szám, hanem számok sorozata, egy ábra, amelyet nézegetve, sok mindent összehasonlítva, viszonylag pontos képet kapunk.)

Visszatérve, így számítva a (múlthoz képest) az én jelenlegi reáljövedelmem 2ezer Ft. Ha én egy átlagos dolgozó vagyok, akkor ez azonos az egy főre eső (múlthoz képest) nemzeti reáljövedelemmel, ami nagyjából azonos az egy főre eső (múlthoz képest) nemzeti termeléssel, GDP-vel. Lényegében a gazdaságpolitika (hivatalos tudomány)  is így számol, csak az eleve egy régebbi árszínvonalon marad. Ez a régebbi árszínvonal ide illeszkedve 5 Ft. Ezt vagyis pontosabban a jelenlegi és a régebbi árszínvonal különbségét 250/5= 50 veszi  figyelembe a számítás. A jelenlegi nominális egy főre eső ártömeg 100 ezer /50= 2000. Ez a múlthoz mért egy főre eső reáljövedelem. Úgy is kijön ez a szám, hogy  jelenlegi termelési számot, a reál GDP-it a 400-at szorozzuk a régebbi árszínvonallal. 400x5=2000.

Sokkal egyszerűbb, ha azt mondjuk, számoljuk le az inflációt, ugyanez jön ki. Sőt talán egyszerűbb, de mindenképpen érthetőbb, ha grafikont rajzolunk az egy főre eső GDP-ről az idő függvényében. A különböző országok ilyen időbeli grafikonjait összehasonlítva juthatunk a teljes megértéshez.

Ez az egész nagyon zavaros. Többek között, azért mert kétféle reálértékek vannak. A jelenlegi reálértékek ezek jelenlegi nominális értékek osztva a jelenlegi árszínvonallal, ilyen pl. a 400.  A múlthoz mért reálértékek, amelyek egyszerűen nézve, az infláció leszámításból erednek, ilyen pl. a 2000.

A baj az, hogy jelenlegi adatolás, statisztika és oktatás nem próbálja ezt leegyszerűsíteni, hanem inkább bonyolítja. Egyrészt azonos kifejezésekkel illet különböző adatokat, tényezőket. Másrészt azonos tényezőket, adatokat különböző kifejezésekkel illet. Harmadrészt kedveli az „érthetetlen” kifejezéseket.

Mivel a külföldi termékeknek szolgáltatásoknak is van ára, ezért az export-import problémája részben benne van ebben a fejezetrészben, részben még hozzájön.

A kifejezések, a fogalomzavar problémája.

Én magam is gyakran használom, „a valós, a valójában” szavakat, ami annyit jelent, hogy reál, reálisan. Vannak a felszínen megjelenő adatok folyamatok stb., amelyek azonban vagy nem igazak, vagy nem lehet őket értelmezni. A háttérben meg kell keresni az igazságot, vagy az értelmezhető adatot. Ekkor jön elő ez a szó, hogy valós, vagy reál, ezek reálértékek. Érdekes hogy gyakran éppen a viszonylagos (relatív), a reál, mert csak összehasonlítással képes az ember értelmezni.  Akár ötvenféle szempontból is mondhatjuk ez a reálfolyamat, ez a reálérték. A felszínen megjelenő folyamatra, értékre meg mondhatjuk hogy, nominális, (folyó áras, stb.), nincs ezzel semmi baj. A baj az, hogy valahogy mégis meg kellene különböztetni a különböző szempontú reálértékeket ill. nominális értékeket. Az a baj, ha ezek nincsenek megkülönböztetve, így zavarossá válik az egész.  Márpedig jelenleg nem nagyon vannak megkülönböztetve. Gyakran használom, a „teljes, egész, ill., a rész” szavakat. Ehelyett mondhatnám, hogy bruttó ill. nettó. A helyzet ugyanaz. Akár ötvenféle értelemben lehet használni a bruttó, ill. nettó kifejezéseket, de azért nem ártana ezen értelmezéseket megkülönböztetni, akár valamilyen jelzővel.

Az másik probléma, az hogy ugyanazon adatokra, tényezőkre többféle kifejezést megnevezést alkalmaznak, még gyakoribb. (Én legalább zárójelben megpróbálok utalni a más elnevezésekre.) Nem tudnám az összes ilyen esetet felsorolni, de azért néhányat megnevezek.

Az adott évi végtermékek, végszolgáltatások ártömege nevezhető: összkinálatnak. A (végfogyasztási) vásárlásra készen álló pénz nevezhető: összkeresletnek. Az összkinálat az összkereslet, a végfogyasztás (pénzben), a termékfölösleg (pénzben) ill. a pénzfölösleg, együtt nevezhető: árupiacnak. Az egész, kiemelve, a végfogyasztást (pénzben) termékfölösleget (pénzben) és a pénzfölösleget nevezhető: árupiaci egyensúlynak.

Az összes megtakarítás, hitel (belföldi, külföldi, nyújtás, felvétel, visszakapás, stb.) áramlás, tartály nevezhető: pénzpiacnak.  Az ellenpárok egyensúlya felbomlása együttesen nevezhető: pénzpiaci egyensúlynak. ( Hozzá kell tenni hogy beruházás, a profit, valamint az export-import is közvetlen összefügg az pénzpiaccal, vagyis a hitelezéssel és megtakarítással.)

A termékfölösleg, pénzfölösleg (pénzhiány, pénzfölösleg a termeléshez ill. a munkajövedelemhez, ill. a fogyasztásra készen álló pénzhez képest) problémája nevezhető: a forgalomban levő pénz problémájának. A fogyasztásra készen álló pénz akár nevezhető: a forgalomba levő pénznek.

A pénzpiac (megtakarítás, hitelezés) és a forgalomba levő pénz (pénzhiány, termékfölösleg, pénzfölösleg, termékhiány) egyensúlya.

A megtakarítások problémája általában.

Hiába lennének rendben a megtakarítások, ha a bankszektor szinte minden megtakarítást kihitelez. Sőt a bankszektor az állam asszisztálásával, pénzkibocsátásával munkafedezet nélküli pénzhitelekkel is elárasztja a gazdaságot.

(A megtakarítás célja, hogy a megtakarító kevesebbet fogyaszt, ezáltal pl. a korábbi megtakarító, pl. a nyugdíjas többet (a megérdemelt mennyiséget) tud fogyasztani. Továbbá a beruházások is egyfajta fogyasztások, a beruházásokra is elegendő termék (eszköz, gép, alapanyag, stb.) és szolgáltatás jut. Ez akkor is létrejön, ha nem hitelezik ki a pénzt. Ha túl sok a fogyasztási hitel, akkor hiába van a megtakarításból fogyasztáscsökkenés, a fogyasztás mégsem csökken eléggé, az előző állapot torzul, pl. a nyugdíjasoknak kevesebb termék, szolgáltatás jut, de a hasznos beruházásokra sem jut elegendő termék, szolgáltatás.)

A fentiektől azonban tekintsünk el (bár nehéz eltekinteni) és gondolkozzunk csak a megtakarításokról.

A következő problémák lehetnek, elsősorban forgalomban levő pénz (termékfölösleg, pénzfölösleg) szempontjából, de más szempontból is.   A pénzmegtakarítások (tömeges megtakarítások, az összes pénzmegtakarítás) hektikus éves éven belüli váltakozása. Középtávon, hosszabb távon (több év alatt) a túl alacsony megtakarítási szint.

Gyakorlatilag kizárt, hogy középtávon, hosszabb távon, túl magas a megtakarítási szint, legalábbis háztartások (lakosság) és a kis és középvállalkozások valamint az állam esetében.

Egyedül a dúsgazdagok nagytőkések megtakarítása, pénzbefektetése okozhat problémát. Ez és emellett a bankszektor túlzott hitelezése okozzák az igazi problémát. Elsősorban az utóbbi.

De miért is nem lehet több év alatt túl magas megtakarítás szintje? Elsősorban, azért mert az emberek tömegesen nem fognak a szükségesnél többet megtakarítani. A szükségesnél több megtakarítás jelentené a túl magas megtakarítási szintet, de ez gyakorlatilag kizárt. A szükséges megtakarítás nem probléma, sőt az a jó, az optimális állapot.

Egyébként azért sem lehetséges a túl magas megtakarítási szint, mert ilyenkor előjönnek olyan egyensúlykiegyenlítő folyamatok, mint a pénz címletváltozása, ill. a reáljövedelem-változás. Ezek hatására a forgalomba levő pénz hozzáidomul a megtakarításokhoz, és kialakul egyfajta egyensúly.

Ezek a folyamatok más esetekben is előjönnek, de csak részben tudnak érvényesülni. Részben tudnak érvényesülni, ha túl alacsony a megtakarítási szint, ha hektikus a megtakarítás, ha túlhitelezés van, ha infláció van, stb.

Tehát marad a hektikus változás, és az alacsony megtakarítási szint problémája, a kettő egyébként összefügg. Az alacsony, megtakarítási szint szükséges megtakarítástól csökken a nulláig és minél alacsonyabb annál rosszabb.

Középtávon a túl alacsony megtakarítási szint is beállhat egyfajta egyensúlyra, de csak középtávon. Az egyik probléma itt az, hogy nem lesz a gazdaságnak igazán jó kiegyenlítő, (egyensúly helyrehozó) rendszere, mert ez csak a szükséges megtakarítás lehetne. Ez nemcsak forgalomban levő pénzre vonatkozik. Nem lesz elegendő megtakarítás hitelek mögött. De van itt még egy probléma. A megtakarítás egyben önkéntes fogyasztás-csökkentés. Vagyis pénz-egyensúlyon túl, felborulhat a munka termelés-fogyasztás egyensúlya is.

Általában tehát jó, ha magas magtakarítás szintje. Általában jó, ha  van pénz gazdaságban.

De megint előjön az abnormális gazdaság problémája.

Egy példával illusztrálnám a helyzetet. Az jó, ha normális, igyekvő embernek van pénze, abból tud gazdálkodni, fejlődni. De nem jó, ha az abnormális, rosszul gazdálkodó, elherdáló, szenvedélybeteg embernek van pénze. Ő rosszra használja a pénzét, amit egyébként gyorsan el is költ. Tehát az ilyen embernek általában nincs megtakarítása. Kétségtelenül az a legrosszabb változat, ha az ilyen ember hitelt kap. A kapott pénz hatására tovább romlanak a rossz ember tulajdonságai, ráadásul még el is adósodik. Valami ilyesmi történik a gazdaságokkal is, a jó és rossz embereket azonban vezetésekkel kell azonosítani.

Kik, mik határozzák (bonthatják fel az egyensúlyt) meg a megtakarítást.

Itt egy kis fogalommagyarázat. Szerintem általában arról kell elmélkedi, hogy milyen problémák lehetnek, és azokat hogyan kell megoldani. Ezért pontosabb kifejezés ez: meghatározhatja, ill. egyben felbonthatja az egyensúlyt. Persze, ami felbonthatja az egyensúlyt, az javíthat is az egyensúlyon. De ez mégsem igaz, mert legfeljebb az lehetséges, hogy felbontott egyensúlyt részben helyrehozza. Tehát szerintem, mindig hozzá kell gondolni a meghatározók nemcsak meghatározzák a meghatározandót, hanem el is ronthatják azt, és gyakran el is rontják azt.

A másik fogalmi probléma. Lehetséges, olyan kifejezéseket használni, hogy pénzkínálat, pénzkereslet. Megmondom őszintén én ezeket a kifejezéseket nehezen tudom értelmezni. Talán arról van szó hogy nemcsak az számít, hogy a

bankok, az állam milyen feltételeket állít elő, hanem az is számít, hogy az emberek és vállalkozások e feltételek mellett mennyit takarítanak meg, mennyi hitelt vesznek fel. Ez utóbbi lenne a pénzkereslet. Az feltételek kialakítása pedig a pénzkínálat. A kérdés az, hogy az embereknek ill. a kis és középvállalkozásoknak mekkora meghatározó képességük? Erre még visszatérek.

És még egy fontos megjegyzés. Nyilvánvalóan a megtakarítást elsősorban az adott jövedelem, reáljövedelem, életszínvonal határozza meg. Ezt viszont az adott termelés határozza meg. A megtakarítás normális helyzetben ezzel arányosan növekszik. Mivel ez a viszonyítási alap, ezért én ezt nem veszem bele az alábbi felsorolásba. A termeléshez, ill. jövedelemhez képest lehet szükséges, vagy túl alacsony megtakarítási szint.

Mivel gazdaságban, pénzügyben minden mindennel összefügg ezért azt is mondhatnám, hogy megtakarításokat szinte minden befolyásolja, de akkor nem 1 kilométeres elemzések, hanem 10 kilométeres elemzések jönnek ki, tehát   ki kell választani a legfontosabbakat.

Tehát kik, mik határozzák meg a megtakarítást, a termeléshez, a jövedelemhez képest.

A meghatározókat így is nevezhetjük: amik a fogyasztást (fogyasztásra készen álló pénzt) és egyben  a megtakarítást meghatározzák.

1. Ezért mint meghatározót ide kell venni: a fogyasztásra ösztönzést, az agymosó reklámozást, a fogyasztás-centrikus, (elsősorban az anyagi szükségletek fogyasztása) felfogást.

2. Az általános gazdasági pénzügyi bizonytalanság. A hektikusság, válságok, változások. (Ezt befolyásolja, meghatározza, egyensúlyt felbonthatja rangsorolva: az állam, nagytőke, a vállalkozások, a lakosság)

3. A beruházások száma, nagysága ill. ezek változása. (Ezt befolyásolja, stb. a vállalkozók, nagyvállalkozók, nagytőke, és a gazdasági pénzügyi körülmények, vagyis bankszektor, az állam.)

4. A nyugdíjrendszer, ill. annak változása. (Befolyásolja, stb. az állam.)

5. A könnyű hitelhez jutni (a túl-hitelezési) helyzet. Ez utóbbinak sok nevet lehet adni, nincs egy standard neve, legalábbis én nem tudok róla. (Befolyásolja, stb. a bankszektor, vagyis a pénznagytőke, az állam.)

6. A pénzbetétek pénzmegtakarítások biztonsága, értékállósága. (Befolyásolja, stb., a bankszektor pénznagytőke, az állam.)

7. Az aktuális betéti kamat. (Befolyásolja, stb. a bankszektor pénznagytőke, az állam)

8. Az emberek tájékoztatása a szükséges megtakarításról. (Befolyásolja, stb. az állam, a lakosság.)

9. A bankszektor korlátozása, szabályozása a megtakarítások tekintetében. (befolyásolja az állam.)

Néhány mondat az egyes meghatározókról.

Az általános gazdasági pénzügyi bizonytalanság ( a különböző kisebb, nagyobb válságok) egyfelől azonnali és felületes költekezésre motivál, tehát csökkenti a megtakarítást. Másfelől arra is motiválhat, hogy a nehéz időkre tartalékolnak az emberek tehát megtakarításra is motiválhat. Viszont mivel bizonytalan a pénz, az emberek nem pénzben akarnak tartalékolni, hanem tartós fogyasztási cikkekben, eszközökben, ingatlanokban, tartalékolnak. Nem pénzvagyont képeznek, hanem tárgyi vagyont képeznek. Ez azt jelenti, hogy pénzmegtakarítás összességében csökken. A szélesen vett megtakarítás tartalékolás nem változik. A forgalomba levő pénz szintje szerintem, nem változik jelentősen. Némileg alacsonyabb lehet a szükségesnél a pénz-megtakarítási szint. Nemzetgazdasági szempontból mi a jobb: ha az emberek ingatlanban tartják a vagyonukat, vagy, ha pénzben. Ha ki tudja adni az ingatlant, akkor szolgáltatást végez, akkor talán jobb az ingatlan. Ha nem tudja kiadni, akkor nemcsak pénzt vont ki a gazdaságból, hanem fölöslegesen kivon munkát, termelést. Ugyanez a helyzet általában, a nem használt, a széfben porosodó vagyontárgyakkal. Vannak kivételek is, pl., megőrzi az utókornak. Tehát minden olyan tárgyi vagyonképzés, amely csak áll, nem használja senki, káros a nemzetgazdaság szempontjából. Az optimális helyzet, ha csak használt tárgyi vagyonképzés és egyébként pénz-vagyonképzés van.  Ezt is megbontja a bizonytalan helyzet.

A fő baj azonban az, hogy a bizonytalan helyzetben az emberek kikapják a bankból a pénzüket. Ez, ha nagymértékű, akkor bankcsődökhöz vezethet. A megtakarítás egyik fontos része a bankok tartaléka. Ha bankcsőd van akkor az emberek inkább otthon tartják a pénzüket, ill. átváltják ingatlanra, vagyontárgyakra. Ekkor csökken a forgalomba levő pénz.  Ha kisebb mértékű, akkor nincs bankcsőd, és van aki vásárolni rohan a pénzével, van aki átteszi vagyontárgyba, tehát összességében ilyenkor a forgalomba levő pénz átmenetileg nő. Ha egy kicsit nyugalmasabb idő jön, akkor visszaáll egyfajta egyensúly, amit egy újabb bizonytalanság újra felbont.

Itt azért meg kell jegyezni, általában a bizonytalanság, az átállás, az átárazás, a zavarosság, a kimenekülés hatalmas károkat okoz, jelentős a termeléscsökkentő hatása is.

Kitérés a pénz természetére. Az álló, kihasználatlan pénz kára csak kb. egytizede az álló kihasználatlan termék, munka kárának. Ez vonatkozik a pénztolvajlás esetére is és a kihasználatlan megtakarítás esetére is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy pénz az elfogyasztásával lesz teljes értékű pénz, olyan, amelyik egyenlő a munkával, termékkel, fogyasztással. Ha valaki termel, és az eladásra kerül, akkor a termék, munka már bekerül a gazdaságba. Ha a munkáért termékért járó pénzt ellopják és félreteszik, vagy csak félreteszik, akkor az a közvetlen szereplőket érinti, de a gazdaság haszna már megvan. Akkor kerül ki a gazdaságból, akkor kerül a gazdaság alapállapotba, amikor a pénzt elfogyasztják. Az elfogyasztás hogyan hat a közvetlen szereplőkre, mert hat, az egy másik kérdés. A fő folyamat: munka – megtakarítás (áll a pénz) – a megtakarító egyén kára – a gazdaság haszna – fogyasztás – megszűnik az egyén kára - megszűnik a gazdaság haszna. Ez a folyamat csak a tisztességes dolgozók megtakarításra érvényes. 

A pénz-tolvaj megtakarításának folyamata másképpen alakul. Tisztességtelen érdemtelen jövedelem – megtakarítás (áll a pénz) - valakik károsodnak, de az egész gazdaság nem károsodik – fogyasztás – a tolvaj hasznosul - az egész gazdaság károsodik. Az egész gazdaság azért károsodik a „meglopott” egyénnel együtt, mert valaki nem tett be munkát a gazdaságba, de abból kivesz munkát ill. terméket.     Emellett sok mellékes jelenség, folyamat van: a tisztességtelenség, a közvetlen szereplők kára haszna, a kihasználatlanság, a pénzügyi egyensúly felbomlása, stb.. A mellékes folyamatok egyenként és együttesen sem írják felül a fő folyamatot. A mellékes folyamatok azért fontosak, mert eltorzíthatják az állandó természetes főfolyamatot. Mégis hibás azon felfogás, amelyik egyszerűen nem vesz tudomást a fő folyamatról. A lényeg az, hogy a pénz az elfogyasztással válik azonossá a munkával, termékkel. Mindkét megtakarításnál (tisztességes jövedelemből és tisztességtelen jövedelemből), a lényeges lépés, az elfogyasztás.

Ezen kívül van még a munkafedezet nélküli pénz, általában az új kibocsátott pénz problémája.  A másik fő folyamat: ahol érdemtelen fogyasztási haszon van, ott érdemtelen fogyasztási és munka kár is van.

 Pár mondat a beruházásról. A megtakarításról kissé erőltetetten lebontottam a hitelezést. A vállalkozások esetében azonban ott van még a beruházás, amely összefügg megtakarítással és hitelezéssel. A hitelezést továbbra is félretéve megállapítható, hogy a beruházások száma nagysága, ill. azok növekedéséhez magasabb megtakarítási szint szükséges. Tehát beruházási kedv normális esetben befolyásolhatja a magtakarítási szintet.   Illetve minél több megtakarítás, annál több beruházás jöhet létre.  Ez az összefüggés azonban nem egyenes arányú. Először is beruházással nő termelés, a jövedelem és én termeléshez viszonyítom a megtakarítási szintet. A beruházási kedv sok mindentől függ. A megtakarítástól, a hitelezéstől egy kicsit a hitelkamat nagyságától, a bizonytalanságtól, általában az újító szellemiségtől (az innovációtól), az állam beruházás-serkentő dolgaitól, stb. 

Ha normális gazdaság, akkor beruházási kedv egyenletesen magas, de ez nem jelent alacsony megtakarítási szintet.  Ha hullámzik a beruházási kedv, akkor hullámzik megtakarítások szintje is. Ha alacsony a megtakarítási szint, akkor ez a hullámzás kissé érintheti a forgalomban levő pénzt is, az is kissé hullámozni fog.

Vázlatosan nyugdíjrendszerről. Alapjában kétféle időskori megtakarítás van.  Vagy kötelezően magas befizetés és kifizetés van, vagy csak egy minimális (létminimum) befizetés, kifizetés van. Illetve ezek átmenete.   Ha beáll a társadalom egyfajta nyugdíjrendszerre, akkor kialakul egyfajta egyensúly, ezt azonban a demográfiai hullámzás felbonthatja. A fő probléma mégis az, ha nyugdíjrendszert hektikusan rángatják. Bármilyen tudatosak is az emberek azért a nyugdíjrendszer rángatása kihat megtakarításokra és a forgalomba levő pénzre.

Persze ennél sokkal bonyolultabb a probléma de itt most erre nem térek ki.

Itt jön el az a pont, amikor a gondolkodó azt mondja: innen aztán már igazán nem lehet a hitelezést elválasztani problémától.

A hitelezés meghatározói (egyensúly-felbontó tényezői).

1.A „könnyű hitelhez jutni” helyzet. (Rangsorolva befolyásolja: a bankszektor, vagyis a pénznagytőke, és az állam.)

2. A hitelfelvétel, és általában hitelezés, befektetés reklámozása. (Befolyásolja a bankszektor, a lakosság.)

3. A bankszektor korlátozása szabályozása a hitel tekintetében. (Befolyásolja az állam.)

4. Az aktuális hitelkamat.(Befolyásolja az állam, a bankszektor.)

5. Az emberek tájékoztatása a hitel szempontjából. (Befolyásolja az állam, a lakosság.)

6. A kötelező tartalékráta. (Befolyásolja az állam, bankszektor.)

Negyed tényező: megtakarítás-egyensúly, hitelegyensúly javító kedvező állampapír-kibocsátás. Vagy az állam magángazdasági értékpapírokat vásárol. Esetleg kedvező arany, ill. valuta adás-vétel. (Befolyásolja az állam. Meg kell jegyezni ez az államnak mindenképpen rossz üzlet. Azt látni kell, hogy itt nem az állam saját egyensúlyának érdekében cselekszik. Saját egyensúlyát azért rontja, hogy a nemzetgazdaság egyensúlyán javítson. Más dolog, ha rákényszerül, hogy rövid távon a saját egyensúlyát nagyjából helyre tegye.)

Az állam ill. jegybank még a külfölddel is folytat értékpapír adás-vételt. A jó jegybank itt is az egyensúlyra (deviza egyensúlyra, árfolyamegyensúlyra, stb.) törekszik (pl. a normális alapkamattal) és megpróbálja ezen adás-vételeket minimalizálni.

Az állam (kormány) külföldi hitfelvételénél, hitelnyújtásánál a jegybank elsősorban közvetítő.

E fejezetben nem az állam, ill. a jegybank belső egyensúlyáról elmélkedem, hanem az egész gazdaság egyensúlyáról, feltételezve, hogy az állam, a jegybank nagyjából rendben van. De itt is megjegyzem az állam, ill. a jegybank általában nincs rendben.    

Mivel a fogyasztás, megtakarítás, hitelezés oly szorosan összefüggnek (egyébként felsorolt meghatározók is összefüggnek) ezért nevezzük, az összes a 15 meghatározót a megtakarítás-hitelezés egyensúlyi meghatározóinak. Azt is látni kell, hogy több meghatározó közös meghatározó. Pl. a beruházás, pl. a bizonytalanság hektikusság, pl. a könnyű hitelhez jutni, pl. az irányadó jegybanki (állami) kamatláb, pl. a kötelező tartalékráta.  De ha nem is közösek a meghatározók, akkor is mindenképpen összefüggnek.

Szerintem a legjelentősebb meghatározó „a könnyű hitelhez jutni” meghatározó.

Itt ugyanis akkora kísértés – pl. most azonnal egy autóm lehet – hogy minden más szempont elhalványul.

A megtakarítás-hitelezés problémakörének további elemzése.

Ne felejtsük el, hogy a hitelezésnek négy összetevője van: hitelnyújtás hitelfelvétel, hitel-visszafizetés, hitelnyújtás visszakapása. Az utóbbiak kamatostul. Itt az egyszerűség miatt csak hitelezésről beszélek.

Nagyon fontos azt látni, hogy nem egy-kettő, de 5 probléma (problémakör) alakulhat ki, méghozzá a következők:

1. Túlhitelezés súlyos problémái (bankcsődök, hitelezési-világválság, termelésstruktúra eltorzulás, eladósodás, mindezek visszahatása az inflációra, stb.)

2. Nincs kihasználva lehetőség, a kelleténél kisebb a hitelezés.

3. A forgalomba levő pénz (a fogyasztásra készen álló pénz, ill. a termékfölösleg, pénzfölösleg) problémája. (A szint, és a hektikusság problémája.)

4. A megtakarítási szint problémája.

5. A kamatok (elsősorban betéti kamat problémája).

Mindezekről már részben beszéltem, részben ezekre később visszatérek. A lényeg az, hogy ezek összefüggő de különböző problémák.

A következő megjegyzéseket teszem. Jelenleg vannak hitelek, amelyeket új kibocsátott (egyébként munkafedezet nélküli) pénzből adnak. Nos ez annyira erős, meghatározó, pontosabban torzító tényező, hogy az egész okoskodásom, számítgatásom felülírhatja. Tehát én ezt félreteszem, úgy veszem, mintha ilyen hitelezés nem lenne.

Úgy veszem, hogy csak a megtakarításból lehet hitelezni, vagyis a hitelezés nem lehet több, mint a megtakarítás. Ez csak a látszat, ugyanis a megtakarított pénzt duplán is ki lehet hitelezni. Pontosabban egyszer visszakapja megtakarító, ezt nevezem én önhitelezésnek. De miközben bent áll, aközben kihitelezik egy másik gazdasági szereplőnek. Igaz hogy ez dupla hitelezés korlátozott, mert csak teljesen eltorzult helyzetben fordulhat elő, hogy a megtakarító nem kapja meg a pénzét. Tehát az előfordulhat, hogy a forgalomban levő pénz mondjuk 100, a megtakarítás 30, az összes (önhitelezés és hitelezés) kihitelezett pénz 40.

A legérthetőbb, azonban ha kéttartályos (kéthordós) modellben gondolkodunk.

Az egyikhordó szintje (mindegy, hogy vízben, vagy pénzben gondolkodunk) pl. 100 egységen áll, ez a forgalomba levő pénz szintje. (Itt, most a szükségszerűen fölösleges fogótőkével nem foglakozom.) Ebből a hordóból egy időegység alatt, egy vezetéken átfolyik a megtakarítás mennyisége, pl.30 egység a megtakarítás hordóba. A szűken értelmezett forgalomba levő pénz, (fogyasztásra készen álló pénz)  csak 70 egység lesz, mert az átfolyó mennyiség bár még e hordóban van, de már csak korlátozottan tud részt venni a fogyasztásban. Az is igaz, hogy közben a hitelezés által vissza is folyik egy része, de fennáll, hogy csak korlátozva tud részt venni a fogyasztásba.  Én a szélesen értelmezett forgalomba levő pénzt számolom a 100 egységet. A megtakarítás hordóból egy másik vezetéken visszafolyik a hitelezés a forgalomba levő pénz hordójába. A hitelezés két részből áll, az önhitelezésből (a megtakarító visszaveszi a pénzét), és a hitelezésből (valaki olyan hitelt kap, amely a megtakarításán felül van). A megtakarítás hordóban nem megtakarítás mennyisége van, hanem a megtakarítás és a hitelezés különbsége: ezt nevezem én a megtakarítás szintjének. Tehát fontos hogy elválasszuk, a megtakarítás mennyiségét, a megtakarítás szintjét, és a hitelezés mennyiségét, mert ez három különböző dolog.

A forgalomba levő pénzbe befolyik a hitel és kifolyik a magtakarítás. A kettő egyenlege adódik hozzá a szűken vett forgalomba levő pénzhez, ha egyáltalán hozzáadjuk.  A megtakarítás tartályba befolyik a megtakarítás és kifolyik a hitel. A kettő egyenlege adja ki a megtakarítás szintjét.

Visszatérve, ebben a modellben előfordulhat, hogy több hitelezés pl. 40 folyik ki a megtakarítás tartályból, mint amennyi megtakarítás pl. 30 befolyik. Ehhez az kell, hogy magtakarítás hordóban a megtakarítás szintje magas legyen. De még így sem lehetséges, hogy hitelezés a megtakarítást, a megtakarítás egyharmadán felül meghaladja. A megtakarítás viszont kb. a megtakarítás, felével haladhatja meg a hitelezést. De ezek már egyensúlytalan helyzetek.

A kéthordós modellből következnek a következők. A megtakarítással általában (nem mindig) arányosan csökken a forgalomba levő pénz és nő a hitelezés. A hitelezéssel általában (nem mindig) arányosan nő a forgalomba levő pénz. A forgalomba levő pénzzel általában (nem mindig) nő megtakarítás.

A forgalomba levő pénz persze más okokból is változhat (termelés, árszínvonal, jövedelem-szint (reáljövedelem) stb. de ezekkel itt nem foglalkozom.

Visszatérve, a felsorolt (látszólag ellentmondásos) megállapításokat, a kéthordós modellben lehet megérteni, akkor, ha tudjuk, hogy közben változhat megtakarítás szintje.

Tételezzük fel a következőt, amely feltételezés nem áll messze az igazságtól. Az optimális egyensúlyi helyzet akkor áll fenn, ha 100 egység forgalomba levő pénzből folyamatosan átlagosan 32 a megtakarítás, 17-20 a megtakarítás szintje, és 29- 30 a hitelezés. Mindez akkor jó, ha betéti kamat 4%-os, 2-3%-os infláció mellett. Egy 4%os termelésnövekedés és 3%os infláció mellett nem baj, ha évi 2-3%-kal nő a megtakarítás szintje. Legfeljebb 5 évente be kell tenni 1-2 évet, amelyben a megtakarítás szintje visszaáll a 17-20%-os szintre.

Bár optimális helyzetben is 32 a megtakarítás is és 30 a hitelezés ez mégsem azonos teljes kihitelezéssel, mert megmarad a megtakarítási szint. A teljes kihitelezés az, amikor megtakarítási szint 4-re csökken, de ha már 12 alá csökken az is probléma.

Miért nem jó, ha ennél jentősen több a megtakarítás szintje, ill., ha a megtakarítás és a hitelezés is túlzottan magas.

Egyrészt ez gyakorlatilag alig fordul elő, inkább az a baj, hogy ennél kevesebb valamely, vagy mindegyik érték. Talán optimálisabb lenne ez: 35 a megtakarítás, 20 megtakarítás szintje, 35 a hitelezés, de ez már egy nagyon fegyelmezett, spóroló gazdaságot, társadalmat feltételez, amelyre jelenleg nincs sok esély.

Másrészt pl. az majdnem mindegy, hogy 20 vagy 50 a megtakarítás szintje, ha egyéként a többi érték jó, viszont az ehhez való eljutás már káros. Másrészt kijelenthető hogy azért a 30 megtakarítás és hitelezés is elég pl. a beruházásokhoz, az időskori megtakarításokhoz, stb..  (Itt arról van szó, hogy összes gazdasági szereplőnek (állam, vállalkozások, lakosság) ennyi az értéke, illetve kisebb egyéni eltérések lehetnek, de összesítve ennyi az értéke.) Szerintem ez már káros (kevésbé káros, mintha alacsony értékek lennének, de azért káros): pl. 45 a megtakarítás, 30 megtakarítási szint, 45 a hitelezés.

Miért rossz, ha csak önhitelezés van, vagyis alulhitelezés van, ill., ha megtakarítás jelentősen több mint a hitelezés.

Feltételezzük (mely feltételezés nem messze áll az igazságtól), hogy az átlagos pénz-bennhagyás és kivét aránya: 3-3,5 megtakarítási bennhagyási időegység és 1 kivéti, felhasználási időegység. Szóval ezen arányok alatt pl. a 30 megtakarítás kb. 18 önhitelezést (összes hitelezést) jelent. Ez azt jelenti, hogy van kb. 5-10%-os hitelezési kapacitás, amelyik nincs kihasználva. Továbbá azt jelenti, hogy a megtakarítási szint folyamatosan nő, a forgalomba levő pénz folyamatosan csökken. Ez nyilván káros, folyamatosan alacsony lesz a fogyasztásra készen álló pénz, vagyis pénzhiány, termékfölösleg problémája alakul ki.

Miért rossz az oda-vissza taktika? Vagyis nem baj, ha elmegy ebbe a rossz irányba, majd megfordítjuk és visszatér, normális állapotba, illetve, ha ellenkező oldalon túlhalad a még jó határon, akkor megint visszafordítjuk. Amikor elmegy rossz irányba, netán túlhalad, akkor már kár keletkezik. Kár keletkezik a hektikussággal is. Valószínűleg túlhalad, hiszen mire észlelik a problémát már  a rossz határ szélén van, és mire intézkednek, és az hat, akkor már túlhalad. Az intézkedés nem azonnal hat, mert a nagy folyamatoknak van egy tehetetlensége. Ezért inkább egy olyan mechanizmust kell kialakítani, amelyben eleve szinte nem jöhet létre a rossz irány, az optimális helyzetből való kilépés.

Miért rossz, káros - hitelezzük ki lehető legtöbb, a maximális pénzt – taktika, vagyis miért rossz, káros a túlhitelezés.

A túlhitelezés többek között azt jelenti, ha véletlenül beállna az optimális helyzet (32, 20, 30) akkor a bankszektor a téves felfogására hivatkozva (hatalmas baj a 15% a kihasználatlan hitelezési kapacitás), valójában profithajhászásból, a 30 helyett 48-at hitelez ki. Megteheti, mert ekkor a megtakarítás plusz megtakarítási szint nagyobb részét kihitelezheti. Viszont ekkor a megtakarítás szintje 1-2 éven belül túl alacsony (4-es lesz) és mellette megvalósul a „túl könnyű hitelhez jutni”, és, vagy a túl alacsony betéti kamat (pl. 2%). A túlhitelezés röviden azt jelenti, hogy nem ismerik el, hogy van optimális helyzet, azt lerontják, egy torz helyzetet fogadnak el jó helyzetnek.  

Egy másik példa: a bankárok kiszámolják, hogy pl. 30-as megtakarításnál, éppen elegendő, ha csak 4-en van a megtakarítási szint, ekkor még az önhitelezési pénzeket éppen fel tudják venni. Ez azt jelenti, hogy a 18-as önhitelezés mellett még 8-at kihiteleznek. Ha következő évben valamivel nő a magtakarítási szint akkor e taktika értelmében azt is gyorsan kihitelezik. Tehát a taktika lényege, hogy mindig csak minimális megtakarítási szint maradjon, a maximális hitelezés történjen.

Először is itt meg kell jegyezni, hogy a hitelezés arányával arányosan nő a könnyű hitelhez jutni aspektusa (fokozata).    A könnyű hitelhez jutni fokozata pedig egyrészt csökkenti az önhitelezést, ill. növeli hitelezést. Másrészt csökkenti a megtakarítást. Vagyis a 18/8-as arány idővel átváltozik 13/13-as aránnyá, vagy akár 16/10-es aránnyá. De itt van egy öngerjesztés is, mert a pl. 13-as hitelezés, még könnyebb hitelhez jutni fokozatot jelent.

De nézzük sorba. Túl alacsony lesz a megtakarítási szint. Az lehet, hogy még átlagos helyzetben a betéteseket ( az önhitelezőket) ki tudják elégíteni, de ha már valamely okból (válság, hektikusság, a hiteleket nem fizetik vissza, stb.)  több betétes jelentkezik, akkor már baj van. Tehát könnyen kialakul a bankcsőd, vagy bankcsődök (több bank, egyszerre egymás hatására csődbe megy) sorozata. Az alacsony szint azt is jelenti, hogyha forgalmi pénzben valamilyen hektikusság zavar van, akkor azt a megtakarítási szintből nem lehet kompenzálni. Nincs a rendszerben kiegyenlítés. Sőt a megtakarítás hektikussága is átmehet a forgalomba levő pénzbe.

Eközben a megtakarítási kedv és megtakarítás is csökken. Az ezzel arányos bizonytalanság, válság, hektikusság, stb. szintén csökkenti a magtakarítást. Ezzel nő a forgalomban levő pénz (pénzfölösleg), amely nem nagy probléma, de azért probléma. Jobb esetben beáll, mondjuk ez az állapot: 20 megtakarítás, 4-es megtakarítási szint, 8-as önhitelezés, 8-as hitelezés. De ne felejtsük el az egy nagyon ingatag, válságra hajló állapot. Mert ugyan az alacsony megtakarítás növeli a forgalomban levő pénzt, de ez növekedés kiegyenlítődik, pl. inflációval, árszínvonal-emelkedéssel.  Ez nem olyan növekedés, amely kompenzálni tudná magtakarítási szint alacsonyságát. Az alacsony megtakarítás, megtakarítási szint (bármely okból jön létre)  azt jelenti, hogy pl. az import terméket hitelből kell kifizetni. Persze az eladósodás inkább úgy jön létre, hogy valaki a többletfogyasztásával, vagy, és a felelőtlen gazdálkodásával elfogyasztja előbb a megtakarítását, majd hitelt vesz fel.  Azért az alacsony megtakarítás mellett nyilván nagyobb eséllyel alakul ki eladósodás. Az eladósodás ugyanakkor azt jelentheti, hogy a hitelező, aki az eladósodottnak hitelez, már a határon hitelez.

Persze azért a problémaköröket szét is kell választani. Rossz a határon való hitelezés, de hitelezés azért is rossz lehet: mert fogyasztási és nem beruházási hitelt adnak, és mert az eladósodottnak, a kétes visszafizetőnek, is adnak hitelt. 

Ha mindent kihiteleznek, ha a határon hiteleznek, és ezt sokan teszik, akkor, mint mondtam, nagy eséllyel kitörhet egy hitelválság, egy hitel-világválság és ez ki is alakul néha gyengén, néha durván.    

Vagyis bankszektor a haszon bűvöletében létrehozott (az állam asszisztálásával) egy olyan helyzetet, amely hosszabb távon neki sem jobb, de a gazdaság szempontjából sokkal rosszabb, veszélyesebb.

Itt azért el kell gondolkodni, hogy miről is elmélkedem itt.

Általában az egyensúly, a pénzegyensúly megértéséről és ezen belül elsősorban a forgalomban levő pénz egyensúlyáról. Természetesen nem teljes ez az elmélkedés, hiszen nem véletlenül ez a fejezet csak bizonyos töredéke a tanulmány gazdaságról szóló részének. A lényeg talán az, hogy e elmélkedés alatt is megfogalmazódnak olyan igazságok, amelyek máshol nem jöttek elő, vagy amelyek már máshol is megfogalmazódnak, és itt megerősítést kapnak.

A kamatváltoztatás miért csak erősen korlátozott eszköz.

A 6% feletti betétei (és befektetési) kamat jelentősen csökkenti a beruházásokat, és az inflációt is növeli. Bár az utóbbi egy bonyolultabb folyamat, erre most itt nem térek ki. Közvetlen módón azonban úgy okoz áremelést, hogy a vállalkozás hasznát a vállalkozók a betéti kamathoz viszonyítják, az árakat is ennek megfelelően állapítják meg. Ugyanezen okból csökkenti a magas betéti kamat a beruházásokat.  Minek vállalkozzak, minek ruházzak be, ha kamatbevételekből is szép hasznom van – így gondolkodnak vállalkozók. 6% feletti kamatnál ez már elkezd érvényesülni, és utána fokozottan (exponenciálisan) érvényesül. 10% feletti betéti kamatnál már jelentősen érvényesül, 12% felettinél még inkább. Az állam (jegybank) irányadó kamatlába (alapkamat) határozza meg elsősorban a piaci betéti és hitelkamatot. Ezek nagyjából együtt mozognak. Elvileg magas betéti kamat növeli megtakarítást és a magas hitelkamat csökkenti a hitelfelvételt (bár ennek mértéke erősen vitaható), de  mégis erősen korlátozottan lehet ezt az eszközt használni az említett káros hatása miatt. Egy normális gazdaságban a betéti kamat 3 és 6% között mozoghat. A kamatváltoztatás tehát egy normális, megtakarítási és hitelezési szempontból is nagyjából rendben levő gazdaság egyik korlátozott eszköze. Arra jó, hogy a kisebb egyensúlytalanságokat kompenzálja. Nézzük meg mi történik, ha a 20%-os megtakarítást, 4%-os megtakarítási szintet, és 16%-os hitelezést kamatemeléssel próbálnak megjavítani. Az alapkamatot és betéti kamatot is 4%-ról felemelik 10%-ra, a hitelkamat ekkor mondjuk 20%. Lehet, hogy ekkor beáll az optimális helyzet, a betéti kamat azonban 10%-os lesz, a beruházás erősen visszaesik. Tehát ez nem jó megoldás.

Ebben a helyzetben és általában is, a megtakarítás és hitelezés 15 meghatározójával szinte mindegyikkel egyszerre kell operálni, mindegyiket komolyan kell venni.

A legjelentősebb meghatározó a „könnyű hitelhez jutni” ezért fontos feladat a hitelezés feltételeinek szigorítása. A szigorítás fő iránya ekkor jó: fogyasztási hitel erős szigorítása – beruházási hitel enyhe szigorítása – hasznos terméket előállító, megtérülő beruházási hitel marad, sőt enyhén növekedhet. Az államnak kell úgy szabályozni bankszektort, hogy az a helyzetnek megfelelően kénytelen legyen szabályozni a hitel szigorúságát, a „könnyű hitelhez jutni” meghatározót. Nemcsak megtakarítás mértéke, a hitelezés mértéke fontos, nemcsak a kettő aránya az aktuális megtakarítás fontos, de a (halmozott) megtakarítás szintje is fontos. Az a bázis (a jó kb. 17-20%), amely felett megvalósul megtakarítás és hitelezés.

Hogyan állatható elő az optimális, egyensúlyi helyzet.

Pl. ebből a helyzetből, 20 megtakarítás, 4 megtakarítási szint, 16 (8 önhitezés 8 hitelezés) hitelezés. Az első lépcső a hitelezés csökkentése 2-3%-os szintre. Ekkor az önhitelezés enyhén nő, az összes hitelezés csökken, a megtakarítás szintje nő, a megtakarítás enyhén nő. Ahogy nő megtakarítás szintje enyhén növelni lehet a hitelezést. Végül is beállhat a példában szereplő optimális helyzet: 32 megtakarítás, 20 a megtakarítás szintje, 30 a hitelezés, ebből  16 önhitelezés, 14 hitelezés.

Pár mondat néhány meghatározóról.

Elvileg az állam által megállapított kötelező tartalékráta állítaná elő, a bankszektorban levő megtakarítási szintet. Nevezhetjük ezt bank likvid, biztonsági pénzének is. A jelenlegi tartalékráta rendszer azonban kijátszható, gyakorlatilag nem kötelező. Jelenleg ez alacsony, hiszen mind elméletileg mind gyakorlatilag létrejöhetnek bankcsődök.

(A bankcsőd kialakulásának esélye és súlyossága is függ az előbb említett rossz és optimális helyzettől. Bankcsőd az amikor a pánik következtében minden megtakarító azonnal ki akarja venni pénzét. Pl. ha 30-as megtakarítás (ezt szinte mind fel akarják venni) és csak 4 van bankban akkor nyilván teljes csőd van. De csőd van akkor is, ha csak 12 van bankban. Kisebb csőd akkor is van, ha 20 van a bankban, ez azonban már kezelhető. Tehát a viszonylag magas megtakarítási szint a kezelhető pánik miatt is szükséges. Hiába van közös bankcsőd-biztosítási pénz, ha sok bankban alakul ki bankcsőd. Az állami pénzek pedig az adófizetők pénzét jelenti, ők károsodnak. Ráadásul bekövetkezhet egy államcsőd is, amikor a megmentő állami pénzek is eltűnnek.)

Visszatérve: nem nagyon hallani, hogy kötelező tartalékrátát változtatnák, nyilván, azért mert nem változtatják. Az alapkamatot állandóan változtatják, rángatják, ezt mindenki ismeri. Tehát jelenleg ez kötelező tartalékráta egy zavaros gyenge eszköz. De még ha erős eszköz is lenne, akkor sem érne fel a könnyű hitelt kapni meghatározóval.

Állampapír-kibocsátás a magtakarítási és hitelegyensúly ill. a forgalomba levő pénz egyensúlyának érdekében. Ezzel sok baj van, mint eszközzel. Már vázoltam hogy kell értelmezni ezeket a nyílt piaci beavatkozásokat. Azon ritka helyzetekben használhatók, amikor pl. az államnak sok pénze van és az egész gazdaságnak kevés, vagy az államnak kevés pénze van, és az egész gazdaságnak sok pénze van. Az utóbbi talán gyakoribb. Nem véletlen, hogy mostanában nem hallani ilyenekről. 

Egyrészt az állam jellemzően saját egyensúlyának érdekében bocsát ki állampapírokat. Tehát csak abszolút rendben levő állam tehet olyant, hogy az egész gazdaság egyensúlya miatt bocsát ki, de csak akkor, ha ez nem bontja fel a saját egyensúlyát.  Ha nagy kamatokkal kibocsát állampapírt, akkor az állami megtakarítás nő, és az általános megtakarítás, megtakarítási szint is a forgalomba levő pénz csökken.  Viszont a kamatszint eltorzulhat. Ráadásul a másik oldalon, értelmes állami beruházásoknak kell állnia. Ha ilyen nincs, akkor baj van. Továbbá a kibocsátás az állam döntése, viszont a visszavásárlás már kényszerű.

Továbbá minden eszköznek van egy rövid távú és hosszabb távú hatása. A rövid távú hatás baja ez lehet, hogy az csak kis, átmeneti kompenzációra képes. Ezzel szemben hosszabb távú hatás, hosszabb távon akár el is torzíthatja gazdaságot. Nos ez az állampapír-kibocsátás pontosan olyan eszköz, amelynek nagyon kicsi a rövid távú hatása és nagyon  nagy lehet a hosszabb távú eltorzító hatása. Lényegében ugyanez a helyzet akkor, ha az állam magángazdasági részvényeket, értékpapírokat vásárol az egyensúly érdekében.  Vagy ezeket eladja. Az is kérdés hogy ezen pénzekből mennyi kerül a reálgazdaságba beruházásokba, a forgalomba levő pénzbe és mennyi kerül a spekulálók a tulajdonos profitjába, és vissza bankszektorba.

Hasonló a helyzet, ha aranyt, vagy devizát ad-vesz az állam. Ne felejtsük el mindezt belföldön kell csinálnia hiszen a belföldi egyensúlyt akarja javítani. És ne felejtsük el mindezt kedvezményesen, kell csinálnia, hiszen ha piaci áron csinálja, akkor nem reagálnak rá.

Mindezeket nevezhetjük nyílt piaci eszközöknek.

Itt azonban felvetődött a megtakarítás hitelezés, forgalomban levő pénz valós gazdasági jellegének vonatkozása.

A kiegyensúlyozott lakossági (nagyobb része lakossági és kisebb része profit, ill. spekulációs pénz) megtakarítás sokkal értékesebb, mint a gazdag réteg jellegű (profit, spekulációs pénz, stb.) megtakarítás.  Az előzőkben, tárgyaltakban csak többségében lakossági megtakarításokról, hitelekről beszéltem. A gazdag réteg, ill. a spekulációs megtakarítások és az ilyen jellegű hitelek egy olyan kört alkotnak, amelyek nagyobb része nem kerül a forgalomba levő pénzbe, nem kerül a gazdaságba. Pontosabban ez a pénzkör elsősorban elvon a forgalomban levő pénzből. Ezek szerint nem kettő, de három tartály van. Miközben az előzők szerinti folyamatok játszódnak addig egy harmadik tartályban a gazdagok, spekulálók pénztartályába egyre gyűlik a pénz. Szerencsére e pénz nagyobb része üresjáratba forog, egy része azonban visszakerül a valós gazdaságba. A folyamat a következő. Van egy állandó elvonás, amely fő folyamatban nem okoz kárt, mert nem kerül vissza gazdaságba. Viszont a mellékes jelenségek, folyamatok által kárt okozhat. Egy része azonban visszakerül a gazdaságba, a forgalomba levő pénzbe. Ha mint beruházás kerül vissza, akkor az történt, hogy lehetséges beruházás a  kivonás által csökkent, de ennek egy része visszakerül, tehát a csökkenés kisebb lesz. Ha fogyasztásként kerül vissza, akkor részben, a tisztességtelen jövedelem problémája merül fel. Tisztességtelen jövedelem - megtakarítás - valakik károsodnak, de az egész gazdaság nem károsodik - lefogyasztás - a tisztességtelen jövedelemszerző károsodik - az egész gazdaság károsodik. 

Általában a 15 meghatározóról.

Az egész problémakört hibásan úgy is lehet elemezni, hogy akkor van rendben a pénzpiaci egyensúly, ha pénzkereslet és pénzkínálat megegyezik és e megegyezés értéke, illeszkedik az ártömeg és fogyasztásra készen álló pénz egyensúlyához. Ezzel több baj van, elsősorban a pénzkínálati, pénzkeresleti megegyezésre gondolok.  Elsősorban az a baj, hogy nem mindegy milyen értéken egyeznek meg, még akkor sem mindegy, ha ez történetesen illeszkedik a az árupiaci egyensúlyhoz. Másképpen: ha rossz értéken egyeznek meg akkor hosszabb távon az árupiaci egyensúly sem jön létre.

A másik baj az, hogy itt az un kereslet, nem egyenlő tényező az un. kínálattal.

A 15 meghatározót döntően az állam és bankszektor határozza meg. Vagyis pénzkínálatot döntően az állam és bankszektor határozza meg. A lakosság csak igen kismértékben befolyásolja ezt az egészet. Döntően a pénzkínálat határozza meg pénzkeresletet. A lakosság (háztartások, átlagemberek) nem meghatározói a folyamatoknak csak azok kényszerű követői. Körülbelül az állam határozza meg az egyensúlyt   50%-ban, a bankszektor 35%-ban, a vállalkozások  10%-ban (ebből a kis és középvállalkozások 2%-ban) a lakosság 5%-ban.

Az egész problémakört úgy is lehet elemezni, hogy van egy normális egyensúlyos állam és van egy nagyjából normális bankszektor, és vállalkozási szektor, amelynek azért vannak kisebb kisiklásai. Ezeket a kisiklásokat a teljesen normális állam ( amelyik mindig tudja mit kell tenni)  képes a jelenlegi pénzügyi eszközökkel, alapkamat-változtatásokkal, kötelező tartalékráta, nyílt piaci eszközökkel, stb. kompenzálni. Ha ez lenne helyzet, akkor talán helyes is volna az elemzés. Csakhogy jelenleg jellemzően, a rendszerből adódóan nem ez a helyzet. Ha eltekintünk attól, hogy vannak teljesen abnormális gazdaságok, államok (pl. Magyarország), akkor is csak következő jelenhető ki. Az államok nem teljesen normálisak egyensúlyosak, még saját egyensúlyúkat sem képesek teljesen megoldani, nehogy a magángazdasági egyensúlyt. Jelenleg jellemzően a bankszektor, a vállalkozások sem kicsit abnormálisak, nem kisebb kisiklásokról beszélhetünk, hanem legalább közepes kisiklásokról. Tehát, még egy teljesen normális állam sem lenne képes a bankszektort, a vállalkozásokat, az említett pénzügyi eszközökkel egyensúlyba hozni. (Ráadásul az államok a nagytőke bankszektor szövetségesei, kiszolgálói.) Ezért ez az egész elemzés rossz. Gyakorlatilag pedig, többek között a 2008-as hitel-világválság is bebizonyította hogy ez nem elég. Az elemzések kiindulása is hibás. Tehát egyrészt abból kellene kiindulni, hogy alapvető bajok vannak, rendszerbeli problémák vannak és sok mindent meg kellene változtatni. Másrészt abból kellene kiindulni, hogy azért vannak törvényes szabályozások és ezeket is lehet bővíteni, szigorítani. De még ha, egy elemzés erősen rendszerbarát, akkor is illene legalább a problémákat megemlíteni.  Tulajdonképpen itt a nagytőkét kiszolgáló tudományról, oktatásról elmélkedtem.

És végül csak magamat tudom ismételni: komolyan kell venni a 15 meghatározó mindegyikét, de kiváltképpen a „könnyű hitelhez jutni” meghatározót. Elsősorban a túlhitelezést kell megakadályozni és az optimális megtakarítást, hitelezést kialakítani. A nagytőke, pénznagytőke 2-3%-os rövid távú haszon miatt (ami keveseknek milliárdokat jelent) képes mindent hazavágni. Ezt kell megakadályozni. 

A termékfölösleg (pénzhiány), a pénzfölösleg (termékhiány) problémakörének összefoglalása. A termékfölösleg (pénzhiány) a pénzfölösleg (termékhiány) problémája egy konkrét példán keresztül.

Ne felejtsük el, hogy itt  arányossági problémáról van szó. Termékfölösleg , ill. pénzfölösleg létrejöhet egy olyan gazdaságban is ahol átlagosan 10 főre jut egy háromszobás lakás, egy autó, stb. és olyanban is ahol átlagosan 1főre jut egy háromszobás lakás, egy autó, stb.

A példában szereplő termék legyen az étolaj, annak is három választéka: a gyenge minőségű, a közepes minőségű, és a kiváló minőségű. A kiinduló helyzet az, hogy van egy hazai étolajtermelő, amely a hazai forgalom 60%-át állítja elő, a többi importból kerül az üzletek polcaira.

1. Szépen mennek dolgok, de januárban az importáló-kereskedő 20%-al növeli a étolajimportot, méghozzá közepes minőségűt és ráadásul az új importtermék olcsóbb mint az a régiek. Ebben a hónapban kialakul a termékfölösleg. A vásárlók pénze szokása, nem változik, ugyanannyit vásárolnak, de nyilván egy adag étolaj eladatlan marad, és ez történetesen a hazai étolaj. Az importáló kereskedő ekkor már kevesebb rendelést ad le a hazai étolajgyártó felé. A következő hónapban termékfölösleg nem az üzletek polcain jelentkezik hanem ez étolajgyártó raktárába, ill., az kényszerűen csökkenti termelését, kihasználatlan munkakapacitás keletkezik. Tehát változik az import, a fogyasztói (fogyasztásra készen álló) jövedelem nem változik, a termelési kapacitás nem változik, és termékfölösleg keletkezik. A kár: egyrészt  megmaradnak, elavulnak az eladatlan  termékek, másrészt csökken termelés, kihasználatlan munkakapacitás (munkanélküliség, stb.) keletkezik. Persze hazai étolajgyártó választhatja azt is, hogy enged az áraiból, ehhez azonban az szükséges hogy a tulajdonos is engedjen a profitjából. Nem jellemző, hogy ezt választják a tulajdonosok. Ez árprobléma. Azt is választhatja, hogy akkor ö is fejleszt és olcsóbb terméket állít elő. A fejlesztéshez azonban idő kell, a fejlesztés akkor jó, ha folyamatos. Ez termelési probléma, a termékfölösleg problémáját csak közvetve érinti.

Kitérés a kimenekülés problémájára.

A jelenlegi magángazdaság jelentős negatívuma a tőkések kimenekülése.

A magángazdaság, hú de hatékony, hú mekkora a profit, de vajon ebbe beszámolják e megszűnéseket, a csökkenéseket legalábbis azokat, amelyek nem termelésstruktúra-váltás okán jöttek létre. A helyzet, ugyanis az hogy magáncég (főleg a nagytőke),  vagy jól működik, vagy sehogy.  Vagy magas a profit, vagy megszűnik, leépít.  Ezzel szemben pl. az állami cég hol jobban, hol rosszabbul működik. A tőkések felfogása nem véletlenül ez: addig kell ütni, verni a dolgokat, amíg lehet, amíg magas profitot lehet kiszedni, sok munkával, küszködéssel alacsony profit mellett nem érdemes működni, akkor ki kell menekülni. A tőkés a maga szempontjából logikusan jár el. Érdemesebb a sok pénzzel nyugalomba vonulni, mintsem tovább szenvedni, kockáztatni. Csakhogy a természet, a munka rendje nem ez, nem lehet csak úgy egyszerűen kimenekülni. A jelen rendszerben lehet, persze másoknak kárt okozva. Sokféle kimenekülés van, pl., lehet részleges, teljes, csőd, eladás, stb.  A kimenekülés pl. a pénzügyi gazdasági válságok egyik jelentős tényezője. A kimenekülés miatt okoz a termékfölösleg lehetségesnél nagyobb termeléscsökkenést.  Az egyik probléma, hogy a kimenekülést (illetve annak következményeit, pl. munkanélküliség) nem írják a magángazdaság számlájára. A másik baj ennél nagyobb: nem tesznek semmit, hogy kimenekülés csökkenjen, pl. nehezebbé, váljon. A makrogazdasági szempontból egy fokkal előnyösebb lenne a „hol jobban, hol rosszabbul megy” típusú működés.  

Visszatérve, általában a termékfölösleg, mint viszonylagos pénzhiány előidézheti a „csak rosszabb minőségű ill. kevesebb termék jut” problémáját.

Miért növelte az importját az importáló-kereskedő?

Növelhette azért mert más országban valóban a fejlesztés (innováció) következtében olcsóbban állítnak elő ugyanolyan minőségű étolajat. Ekkor teljesen rendben van a dolog, miért kellene hazai vásárlónak az elavult drága hazai terméket vásárolnia. Növelhette azért, mert egyszerűen választékot akar bővíteni, ez hasznot hajt neki. Az is lehet hogy az új import étolaj rosszabb minőségű, csak ez a címkéből és másból ez nem derül ki. Bármiért is növelte az importot, az import-növekedés mögött mindig ott van a külföldi hitelnövekedés, a nemzeti adósságnövekedés. Vagy ő maga vesz fel pénz vagy termékhitelt, de ez is kihat nemzeti adósságra. Vagy valamilyen más hitelt, pl. az állami adósságot, fordítanak át importra. Az átfordítás bonyolult, most arra nem térek ki. Az importot gyorsan lehet növelni, csökkenteni, az import kihat nemzeti adósságra, ezért az import egy kényes dolog, amit az államnak szabályozni kell. A termékfölösleg, pénzfölösleg problémáját elsősorban az importváltozás alakítja ki.

Kitérés a nemzetközi nagytőke nacionalizmusára (elfogultságára).

A nemzetközi nagytőkét csak profit érdekli, ezért elfogulatlan. Azért ez a megállapítás sem teljesen igaz. Pl.  egy vállalkozó cége csődbe kerül és azt csak vállalkozó profitcsökkenése mentheti meg, akkor a döntését általában az is befolyásolja, hogy az hazai (saját országában levő cég), vagy külföldön levő cég. Vagyis vállalkozó (mivel van külföldi tulajdona, nagyvállalkozó, nagytőkés) a külföldi cégében a termelést csökkenti, elbocsát, felszámol, az ugyanolyan helyzetben levő hazai cégét megmenti. Vagy pl. dönteni, kell két termék forgalmazása  között, amelynek ára, minősége haszna  azonos, akkor azt terméket választja, amely saját országának is hasznos, és nem azt amelyik egy idegen országnak hasznos.  A példákat lehetne sorolni. A következtetést vonja le a kedves olvasó.

Visszatérve.

2. A termékfölösleg, pénzhiány problémáját másodsorban az árváltoztatás (árszínvonal-változás) alakítja ki. Az import nem nő, de valamilyen okból a hazai étolajgyártó, a kereskedő is úgy dönt, hogy január 2.-án megemeli az étolaj árát. A vásárló megjelenik január hónapban, a boltban a szokásos pénzével, ez még a régi, de rájön, hogy ez nem elég pl. az étolaj megvásárlására. Ekkor már inkább pénzhiányról és nem termékfölöslegről beszélhetünk. Ekkor kényszerűen az olcsóbb gyengébb minőségű étolajat fogja megvásárolni. A jobb minőségű étolajból termékfölösleg keletkezik. A termékfölösleg, pénzhiány egyik kára, a „csak gyengébb minőségű, ill. kevesebb termékre jut pénz” vonatkozás.  A helyzet ugyanaz, mint az előbb, elavuló megromló termék, terméscsökkenés, kihasználatlan termeléskapacitás, stb. Itt azért hamarabb helyreáll az egyensúly, ha nem következik be újabb áremelés. Ez az egész az infláció problémájának része.

Miért dönthetnek úgy, hogy felemelik az árat. Ha azért, mert amúgy alacsony volt, és magasabb áron is eladható a termék, nagyobb kereslet, mint a kínálat, akkor rendben van.  Ekkor nem is jön létre termékfölösleg. Azért is mert a tőkés spekulál és rájön hogy az áremeléssel végső soron egy kevéssel  jól jár. Az nem érdekli, hogy közben a vásárló, károsodik. Az sem érdekli, hogy inflációt alakíthat ki.  Ez nincs rendben. Ezt az államnak szabályoznia kell. Felemelheti azért is, mert már egyébként is csökkenteni akarja a termelését, a forgalmát. Felemelheti kényszerből is, mert mindenki emel. És mert közben emelkedett a termelési költsége.

3. Termékfölösleg, pénzhiány alakul ki, ha csökken a jövedelem a fogyasztásra készen álló pénz. Ez sok okból csökkenhet. Pl. termeléscsökkenés miatt.

Pl. a betéti kamat jelentősen megemelkedik és a vásárlók  inkább a bankba teszik a pénzüket. Vagy, mert a vásárlók már eladósodtak. Vagy, mert jött egy gazdasági, pénzügyi válság, amely miatt csökken a reáljövedelmük. Vagy, mert az állam ez eladósodása miatt több adót szed be. (Ha az állam indokoltan szed be több adót azért többletszolgáltatást ad, akkor csak termelésstruktúra változásról van szó.) Vagy, mert, az eddigi fogyasztási hitelek, pl. a túlhitelezés, hitelválság következtében lecsökkennek.

Ekkor a vásárló eleve kevesebb pénzzel meg boltba és pl. a  közepes ill. kiváló minőségű étolajat nem tudja megvásárolni csak a rossz minőségűt. Tehát megjelenik a „csak gyengébb minőségű ill. kevesebb termékre jut pénz” vonatkozása. Végső soron ugyanaz a helyzet, mint az előzőkben. Elavuló, megromló termék, termeléscsökkenés, kihasználatlan termelési kapacitás.

Néhány fontos kiegészítést teszek, mielőtt továbbmegyek. Az államnak szabályozni kell, de az állam gyakran nemhogy szabályoz, de éppen ő maga a spekuláló importáló, vagy a spekuláló áremelő.

A termékfölösleg, pénzfölösleget elsősorban a gyors változtatások, vagyis hektikusság okozza. Az első hónapokban keletkezik a legnagyobb kár. A tartós szintek, arányok, még ha eltorzultak is, részben visszaállnak egy nagyobb egyensúlyra.

A lakás ill. a nagy értékű tartós termékek problémája azért sok tekintetben más. Pl. ott nem a „csak rossz minőségű, ill. kevesebb jut” jelenik meg, hanem a „nem jut” is megjelenik. Erről még beszélek.

A pénzfölösleg (termékhiány) problémája részben ellentéte termékfölösleg (pénzhiány) problémának. De csak részben. Összességében kisebb probléma. Ez a probléma inkább következmény, mint előzmény.

Pl. kisebb baj, ha a termelés hirtelen megnő és ez kevésbé valószínű.

Pl. az import hirtelen, lecsökken. Valószínűleg, azért mert előtte túl magas volt.

Pontosabban az történik hogy a pénzhiányos (termékfölösleg) állapot miatt az importáló-kereskedő is kevesebbet importál. (Ez inkább termékhiány kevésbé pénzfölösleg.) Ekkor nincs probléma csak helyreáll az egyensúly. Ha más okból csökken az import (pl. eladósodási állapot vége) pl. a közepes minőség importja, akkor a vásárló megjelenik a pénzével, de az arra nem elég, hogy kiváló minőséget megvegye. A közepes minőség elfogyott, mert kevesebb az import, így rákényszerül, hogy gyenge minőséget vegye meg. Előjön a „csak gyenge minőség jut” vonatkozása.

A kereslet megnő, ez áremelést okoz. Ez nem lenne baj, ha nem megy át inflációba, nem alakul ki egy öngerjesztés. A keresletnövekedés egy termelésnövekedést is okozna, csakhogy termelést sokkal nehezebb növelni, mint csökkenteni.

Az árcsökkenés nem valószínű ezért ez inkább elméleti variáció. Bemegy a vásárló boltba és meglepődve tapasztalja hogy az étolaj sokkal olcsóbb, ez nem valószínű. De ha az árak hektikusságára, pl. benzinárakra, gondolunk, nem is annyira elméleti kategória.

Itt azonban jelentős tényező, a jövedelmek, a fogyasztásra készen álló pénz viszonylag gyors növekedése. Ez pl., abból eredhet, hogy az infláció utoléri a jövedelmeket.

Vagy a kamatok hirtelen lecsökkennek, és az emberek kiveszik a bankból a pénzüket.  A legjelentősebb tényező azonban a fogyasztási hitelek gyors növekedése, ill. magas szintje. Ez egy kvázi jövedelemnövekedés.

Nézzük, mi van, ha termelés nem változik, az import nem változik, de vásárló több pénzzel jelenik meg.  Jobb minőségű, ill. több étolajat akarna venni, de az „elfogyott”, először a közepes minőségű étolaj fogy el. Annyi pénze azonban nincs, hogy a kiváló minőséget vegye meg. Tehát előjön a „csak rosszabb minőségű termék jut” problémája.

Ezen esetekben a felelőtlen fogyasztás problémája is előjön. Ugyanakkor az utolsó eset a túlhitelezés, a túlfogyasztás lehet az előzménye mindennek.

Természetes nemzetgazdasági szempontból akkor van jelentősebb baj, ha az étolajhoz hasonlóan alakul sok termék sorsa, méghozzá egyszerre. Ugyanakkor a termékfölösleg, pénzfölösleg problémája előjöhet egyes termékek, termékcsoportok vonatkozásában is. Ha csak az étolaj vonatkozásban alakul ki termékfölösleg, pénzfölösleg már az is probléma, igaz nagyon kis probléma. De ha termékek szolgáltatások tizedében, ötödében létrejön akkor az már jelentősebb probléma. Tehát viszonylagosan is elromolhat termelésstruktúra, ill. az árak viszonya is számít. Nemcsak az árszínvonal-változás számít, hanem az egyes árak igazságos jó viszonya is számít. 

Egy kis összefoglalás. A termékfölösleg (pénzhiány) pénzfölösleg (termékhiány) problémája részben azonos külkereskedelmi mérleg, ill. az eladósodás problémájával de részben más. Szélesebb körű, enyhébb probléma. Az eladósodás több nagyobb és részben más probléma. A termékfölösleg, pénzfölösleg problémája részben azonos az infláció problémájával, részben azonban más, szélesebb körű és enyhébb probléma. Az infláció ennél több és nagyobb probléma. A termékfölösleg, pénzfölösleg részben azonos a túlhitelezés, a hitelezési válság, a pénzpiaci egyensúly problémájával, részben azonban más szélesebb körű és enyhébb probléma. A túlhitelezés, a hitelválság, a pénzpiaci egyensúly problémája ennél több és nagyobb.

A termékfölösleg, pénzfölösleg problémája eltorzítja termelésstruktúrát, de még sok minden eltorzíthatja a termelésstruktúrát. (Az eltorzult termelésstruktúra hozzájárulhat a termékfölösleg, pénzfölösleg kialakulásához.)

A termékfölösleg, pénzfölösleg csökkentheti a termelés, de még sok minden csökkentheti a termelést. A hektikus termelés hozzájárulhat a termékfölösleg, pénzfölösleg problémájához. 

Rangsorolom a problémákat (hibás folyamatokat).

A termelés (alacsony és hektikus) problémája.

A rossz termelésstruktúra, (rossz fogyasztásstruktúra) problémája.

A túlhitelezés a hitelválság, a pénzpiaci egyensúly (megtakarítás, hitel, stb.) problémája.

Az eladósodás a külkereskedelmi egyensúlytalanság problémája.

Az infláció, a hibás árazás problémája.

A devizaválság (rossz árfolyam) problémája.

A termékfölösleg (pénzhiány), pénzfölösleg (termékhiány) problémája.

Tehát én utolsó helyre tettem, de azért megjegyzésekkel.  A kérdés az, hogy gyakran megjelenő termeléscsökkenést minek tulajdonítjuk. Ez felfogás kérdése.

Ha termékfölöslegből eredő termeléscsökkenést kizárólag ide soroljuk, akkor nem is annyira kis problémáról van szó.

Más felfogásban, úgy néz ki, hogy minden problémának kettős termelőcsökkentő hatása van. Az egyik: a válság, a pánik, a káosz, az átállás, átárazás, a kimenekülés termeléscsökkentő hatása. A másik: a valószínűleg kialakuló termékfölösleg termeléscsökkentő hatása. Az eladósodásnak ezen kívül van még egy termeléscsökkentő hatása: a gúzsbakötött, beruházási pénz nélküli nemzet nem tud fejlődni.

De az is igaz, hogy termelésnek van önálló aspektusa, a legjelentősebb termelési tényezők a belső munkatényezők.

A feladatok szempontjából viszont kérdéses, hogy önálló problémakör a termékfölösleg, pénzfölösleg problémája. Hiszen ha rendben van termelés, a termelésstruktúra, a hitelezés, a külkereskedelmi egyensúly, ha nincs eladósodás, ha nincs infláció (nincs 4%-nál magasabb infláció), ha rendben az árazás, a jövedelmezés, akkor nem alakul ki a termékfölösleg, pénzfölösleg problémája.

Igaz, hogy van még egy problémakör, amelyet meg kell oldani, először elméletileg azután gyakorlatilag.

  A lakások (házak) és részben a nagy értékű termékek problémája.

Ingatlanokat is mondhatnék, de szerintem ez egy pontatlan kifejezés.

Rövid kitérés a természeti erőforrások (föld, víz, levegő, bányák, energiahordozók, stb.) tulajdonlására. Szerintem a természeti erőforrások a közösség (a népet szolgáló állam) sőt az emberiség (a jövő nemzedékeké is) tulajdona. Az állam, a nemzetközösség a természeti erőforrásokat szigorú feltételek mellett legfeljebb bérbe adhatja. Legalábbis ez a történelmi fejlődés tendenciája, ez a jövő. Ugyanakkor lehetőleg el kell kerülni az állam és magángazdaság összekeverését. Ez azt jelenti, hogy jobb megoldás, ha ezek egy része mégis tisztán nemzetközösségi (állami) tulajdonban marad. (Feltételezve, hogy az egy népet szolgáló, normális állam. Ezért a pontosabb kifejezés: nemzetközösség. Sőt a világ eljutott abba globális helyzetbe, amikor a természeti erőforrások nemzetközösségi tulajdonlása is csak részleges lehet. Manapság a természeti erőforrások, kincsek, már részben az emberiség a világ tulajdona, legalábbis annak kellene lenni.) Ahol pedig nem lehet elkerülni a kvázi bérbeadást (pl. a föld esetében), ott ötszörös biztosítással ki kell zárni a korrupciót. Nemcsak arról van szó, hogy egyesek érdemtelenül jól járnak, mások károsodnak. Arról is szó van, hogy természeti erőforrásokkal való gazdálkodás, azok elherdálása, elrontása, olyan helyrehozhatatlan károkat okoz, amely a közösséget, az emberiséget sújtja.

A nagy értékű, tartós termékek problémája nagyon röviden. Pl. a termelőeszközök gépek is nagy értékű termékek, de nem végtermékek, ezért ezekkel itt nem foglakozom. Pl. a személygépkocsi, viszont végtermék. Az egyéb nagy értékű végtermékekre is részben áll, amit lakásokkal kapcsolatban elmondok. Azért lakások a magasan legmagasabb árú végtermékek. A lakások életszükségletek. A lakáspiac a legnagyobb önálló piac. A lakástermelés (új lakások és felújítások) az a legnagyobb végtermelési ágazat. Ezért lakástermelésnek, lakáspiacnak megvannak a maga sajátosságai. Ezért a lakások problémájával érdemes külön foglalkozni.

A lakások problémája a termék, pénzegyensúly szempontjából.

Ebben benne vannak a házak, építmények, nyaralók, építési telkek, az egyszerűség kedvért lakásokról beszélek.

Mit is jelent magas ár. Nehézkes, bonyolult adás-vételt.  A lakás-adásvételhez sok pénz kell.  Vagyis ez egy ritka de nagy volumenű üzlet. Az lakástermelésnek lakáspiacnak igen nagy tehetetlensége. Kisebb hektikusságok nem hatnak rá, viszont a közepes hektikusságok (pl. megtakarítás szintek változása) beindíthatnak folyamatokat, amelyeket nem lehet könnyen leállítani. Ha rendben van lakástermelés, lakáspiac akkor rendben van a gazdaság egyharmada (kb. 33%).   (A lakástermelés csak akkor teszi ki a termelés 20%-át ha felújításokat, karbantartásokat is idevesszük. Még így sem azonos a  termelés piaccal, ugyanis a forgalomba levő lakások jelentősrésze korábbi építésű. Úgy is mondhatjuk, hogy lakásoknak magas a tartósság-öröklés vonatkozása.

A lakástermelés eltorzulhat a pénztől függetlenül is, de azért jellemzően a pénztől torzul el. A lakástermelésben rendkívül fontos az új előállítás és felújítás aránya. Ha ez eltorzul akkor, eltorzul a lakáspiac is. A lakáspiacot nemcsak piac oldaláról (az árak a pénz szempontjából) kell szabályozni, hanem termelés oldaláról is. A termelés szempontjából a tudományos állam tudja a saját eszközeivel (adó, állami hitel, szabályozás, tájékoztatás, stb.) szabályozni. Itt is az egyenletesség a legfontosabb. Egyenletesen növekedjen a termelés és az új lakások, ill. a felújítások aránya ne boruljon fel. Azt hosszasan lehet bizonygatni, hogy milyen bajokat okoz az egyenetlenség, a hektikusság és az aránytalanság. Másrészt a tudományos államnak állandóan vizsgálnia kell, hogy közeli és távolabbi jövőben milyen lesz lakásigény mekkora és milyen építésű lakásoknak kell épülni, és e szerint kell terelgetni magángazdasági lakástermelést. Magyarországon az állam ezekkel nem törődik, és persze ez meg is látszik. Már szocializmusban is hektikus és előrelátás nélküli volt lakástermelés. És ez folytatódott. A lakástermelés, lakáspiac tipikusan egy olyan ágazat, amit még a normális piac sem képes önmagában rendesen beszabályozni. Olyan ágazat, amelybe az államnak is be kell avatkozni. Nem beszélve arról, ha a piacgazdaság nem normális.

Az állam tudományos korrekciója akkor jó, ha a felújítás arányát biztosítja, illetve jövő lakásainak építését preferálja. Kétséges hogy az államnak direkt módón kell a magángazdasági lakástermelést serkenteni, pl. kedvezményes hitelekkel.   Kedvezményes hitelekkel, és mással az államnak az új (pl. napelemes energia, stb.) dolgokat kell segíteni, a lakástermelés egésze nem ilyen. Ráadásul lakásépítés olyan ágazat, amely magától is fejlődik (ha nem akadályozzák) mert erős fogyasztási igény van mögötte. 

Jobban működik a lakáspiac, könnyebb a lakáscsere, a tisztességes környezet, és ha nincs bürokrácia, illetve, ha az állam normális adót, illetéket vet ki a cserére. Nem a cserét kell adóztatni, hanem a jövedelmeket és vagyonokat. A lakáspiac fontos eleme, hogy a minőségi cserék könnyen gyorsan létrejöhessenek.

Egy kis szabályozástan (rövid kitérés).

Azért kell bürokrácia, hogy megelőzzék a csalásokat. Szerintem ez rossz felfogás. Szerintem a következő megoldásokon kell az államnak gondolkodnia. Hogyan lehet valami egyszerű. Hogyan kapják el gyorsan a csalókat. És persze csalókat rendesen meg is kell büntetni. Hogyan kompenzálják gyorsan a károsultakat.

Visszatérve: mit jelent a lakások vonatkozásban termékfölösleg. Egyrészt azt, hogy üresen állnak a lakások. Ez sokkal nagyobb baj mintha a pénz állna. Másrészt az jelenti, hogy sokan kénytelenek olyan lakásban élni, amely nem illeszkedik a jövedelmükhöz és az igényükhöz. Ez is rontja az életszínvonalat. (A magas életszínvonal a gazdaság lényege.) Alacsonyabb jövedelműek kénytelenek drága lakásban élni, magas jövedelműek kénytelenek olcsó lakásban élni. Az alacsonyabb jövedelműek képtelenek felújítni lakásukat ezáltal az leromlik, sok lakás tönkremegy, elherdálódik. Másfelől ez is hozzájárul a lakáspiac lemerevedéséhez.

Másfelől a lakással kapcsolatos probléma nagyjából hasonló, mint az étolaj problémája. Az import itt nem játszik szerepet, de az áremelés már igen.

(Itt jegyzem meg zárójelben, hogy szerintem a lakásárakat nem kellene beszámolni az inflációba, legalábbis direkt módón nem.)

Az egész egyensúly jellemzően ott bomlik fel, ha pénzfölösleg van, ha pl. könnyű lakáshitelhez jutni. Ráadásul nem lakásfelújítást preferálják, hanem új lakást lehet hitelre kapni. Ekkor az új lakásépítés jelentősen megemelkedik, a felújítás lecsökken, aminek megvannak a már említett (tönkremennek a lakások, a szegényebbek nem tudnak cserélni, stb.) káros következményei. Lehet, hogy a lakáspiac ilyenkor felélénkül (az optimális állapot nem ez, hanem az egyenletes közepesen viszonylag élénk lakáspiac), de közben eltorzulnak az arányok.  Ehhez még hozzátenném, hogy fellendül az építőipar, fellendül a GDP, de önmagában a fellendülés semmit sem ér, ha az időszakos és arányt rontó. Tehát nem arról szól a termelésnövekedés, hogy bármi áron a jövő elfelejtésével nő a termelés.   A túl sok pénz, a túlhitelezés persze nem mehet a végtelenségig. Bejön egy viszonylagos, vagy abszolút pénzhiányos állapot.  A tehetetlenség miatt még egy ideig folytatódik a túltermelés, az arányok torzulása. Tehát eljön a pénzhiány és termékfölösleg idősszaka és a lakáspiac teljesen lemerevedik. A pénzhiány miatt is, és a rossz arányok miatt is leáll az adás-vétel, a csere. Mivel itt nagy értékű, nehéz üzletről van szó, egyszerűen nem jut rá pénz. Itt nemcsak arról van szó, hogy rosszabb minőségűt, ill. kevesebbet tud vásárolni, hanem arról is, hogy nem tud vásárolni. Ez a pangó időszak igen hosszú ideig tarthat, főleg ha közben termelés is lecsökken.

Ez van most Magyarországon.

Rövid kitérés az infláció számolási problémájára.

Erre azt mondják milyen jó, alacsony lett az infláció, mert nem emelkednek lakásárak (igaz gyakorlatilag alig van lakásüzeletelés) nem emelkednek a nagy értékű termékek árai. Viszont közben az élelmiszerárak, a rezsiárak, a megélhetés árai 15%-kal nőnek. Akkor reális, ha 5% inflációt számolnak? A többség árakból adódó reáljövedelem-csökkenése nem 5%. Akkor lenne mérvadó a lakásárak csökkenése, megállása, ha azt a többség képes lenne realizálni. 

Visszatérve összegzésül: hatalmas problémáról van szó, amely viszonylag könnyen megoldható, megelőzhető: egyenletességgel, tudományos állami korrekcióval (felújítás, korszerű megoldások, stb.), minőségi cserék elősegítésével (bürokrácia-mentesség, csalások büntetése, alacsony illetékek, stb.) és azzal, hogy nincs túlhitelezés. Na meg az általános egyensúllyal.

 Erről a fejezetrészről nem készítettem ábrát, bár gondolkodtam róla. Az ábra alapja mindenképpen a két nagy tartály a forgalomba levő pénz és a megtakarítás, megtakarítás szintje, hitelezés tartálya lenne. Nem ártana, ha az ábra tartalmazna néhány kategorizálást.

Hitelek.

Hitelnyújtás, hitelfelvétel, hitelfelvétel visszafizetése, hitelnyújtás visszakapása.

Pénz és termék. Belföldi és külföldi. Állami, lakossági, magángazdasági. Kedvezményes állami. Önhitelezés és hitelezés (idegen). Megtakarításból való hitelezés, és kibocsátott új pénzből való hitelezés.

Beruházási és fogyasztási (a kettő másképpen viselkedik). A fogyasztási hitel-emelkedés: nő a forgalomba levő pénz (a hitelfelvételt gyorsan követi a visszafizetés) és valószínűleg nő az import termék, mivel a belföldi termelés nem tud gyorsan növekedni. A beruházási hitelek nagyobb részének növekedése: nő a munka (de ez beruházási munka), a végtermelés stagnál, a közbenső termelés nő. A pénz a közbenső termelésben van és csak hosszabb idő múlva következik be a vég-termelésnövekedés, amelynek az árai növelik a végtermelés vonatkozásában a forgalomba levő pénzt.   

És a többi hitelkategória.

Az ábrán szerepelne a megtakarítás, és a hitelezés 15 meghatározója.

A forgalomba levő pénz (végtermék, végfogyasztás vonatkozásban) fontosabb meghatározói.

A belföldi termékek szolgáltatások árai, az import termékek árai.  Csak címletváltozás történik kiegyensúlyozó hatása: a jövedelmek és minden pénzszint követi (de csak késve és nem teljesen) az árakat az árszínvonal-változást, jellemzően az emelkedést. A munkajövedelmek. És természetesen kifolyik megtakarítás és befolyik a hitel.     

Az ábrán még szerepelne az 5-6 nagy probléma, kiváltképp, a megtakarítás szintjének problémája és a termékfölösleg (pénzhiány) pénzfölösleg (termékhiány) problémája.

A termelés serkentése. A termelés és a jövedelem (pénzjövedelem), a fogyasztás puszta nagysága. 

Mindjárt az elején tisztázni szeretném az alapproblémát. Jelenleg már eluralkodott egy olyan közgazdasági felfogás, hogy a jövedelem (amely természetesen, jellemzően pénzjövedelem), ill. a fogyasztás puszta nagysága magasan legfontosabb termelési tényező. (A termelésben benne van a szolgáltatás is.) Pl. adjunk pénzt a magánvállalkozóknak és fellendül a termelés. Vagy, tegyünk pénzt, a gazdaságba és fellendül a termelés. Vagy, jaj pénzhiányos gazdaság, lecsökken a termelés. Az a baj, hogy nincs pénz, pénzforrás, pénztőke. Szóval ilyen és ehhez hasonló gondolatok mentén történik a gazdaságirányítás. A probléma fokozódik azzal,  hogy ezen felfogás napjainkban már általánossá válik, a vállalkozók, a dolgozók is ezen beszűkült felfogás jegyében ténykednek, dolgoznak.

Előzetesen néhány körülmény.

A termelésnek vannak állami, társadalmi körülményei, és vannak átlagos munkahely körülményei. Én a kettő között nem látok lényeges különbséget.

Pl. a belső munkatényezőket az államnak is biztosítani, javítani kell, és a vállalkozóknak (vállalkozásoknak) is biztosítani, javítani kell.

A pénzjövedelmet megkaphatják a dolgozók és a vállalkozók is. Melyik változat az előnyösebb A különbség, a dolgozó csak saját fogyasztásra használja jövedelmét. A vállalkozó vagy saját fogyasztásra használja (szerintem ez a profit), vagy vállalkozás céljára, fejlesztésére (ez a tőke).  Ha vállalkozó a vállalkozás céljára használja, akkor az talán egy fokkal jobb. De egyáltalán nem biztos és nem is garantálható, hogy nem saját fogyasztásra használja. A vállalkozónak mindig van annyi mozgástere, hogy nagyrészt meghatározza a belső elosztást. Ha saját fogyasztására használja, akkor az egy fokkal rosszabb. Munkamotivációs szempontból pedig lényegében mindegy, mert a vállalkozás lelkileg  olyan, mint egy más vagyontárgy, tulajdon. Viszont mégsem teljesen mindegy, mert pl. az állami tulajdonossal az baj hogy a vállalkozás nem saját tulajdon, vagyontárgy.

Ezek szerint van egy olyan munkamotivációs tényező, hogy a vagyon, tulajdon gyarapodása, ami nem teljesen azonos pénzjövedelem nagyságával.

De menjünk sorba.

A jövedelemtől kevéssé függő munkamotiváció.

Az ember (a normális ember, és az emberek többsége normális) szeret dolgozni. A jól elvégezett munka öröme ismeretes. Az alkotás öröme ismeretes. Örömet okoz ha ránézünk egy elvégzett jól sikerült munkánkra. Különösen ha tudjuk hogy az munka hasznos.  A felfedezés, az újítás az ötlet és annak megvalósítása is örömet okoz. Örömet okoz az érdekes munka. Érdekessé pedig az által válik, hogy jellemünknek, képességeinknek megfelel. Illetve, hogy értünk hozzá megvan hozzá a szakismeretünk. A normális ember ezekért az örömökért akár fizetne is, mindenesetre nem a kapott jövedelem a fő szempont. Persze ha folytonosan az sugallják neki, hogy ilyen örömök nincsenek, csak a kapott jövedelem számít akkor a normális ember is eltorzulhat.

Az emberi termelés már akkor is növekedett, amikor nem volt pénz, amikor a fogyasztás a puszta megélhetés szintjén volt. Úgy is fogalmazhatok, hogy nemcsak fogyasztás, a jólét szükséglete létezik, hanem a munka szükséglete is.

 Ezek tehát olyan munkamotivációk, amelyek csak részben, kismértékben függnek attól, hogy mekkora jövedelem. Ezeket a munkamotivációkat a képzés, oktatás, a foglalkoztatottsági rendszer, az innováció képes fenntartani, növelni.

Ezekhez is pénz kell mondja felületes, pénzben gondolkodó szemlélő.

Éppen arról szól ez a fejezet, hogy a pénzen kívül vannak más tényezők is. Pl. pénz nélkül önként átszervezem a munkám (az átszervezés egyfajta szellemi munka), mert tudom, hogy akkor egyszerűbb könnyebb és hatékonyabb lesz. Akkor is megteszem ezt, ha nem növekszik a jövedelmem. Viszont általában ezzel a jövedelmem is emelkedik. Tehát van egy fordított sorrend is, először a munka nő, ennek következtében nő a jövedelem, a fogyasztás.  Nemcsak ez  lehet a sorrend, bejön a pénz, ennek következtében nő a munka. Úgy is fogalmazhatok, hogy vannak olyan munkák, amelyekhez nem kell pénz. Vagy úgy, hogy nem a munka mennyisége növekszik, hanem a minősége. Sőt a munka mennyisége csökken, a minősége nő.

Pl. az alkotás öröme, miatt végzett munka szintén ezt hozza magával: nő munka és csak ennek következtében nő a jövedelem, a fogyasztás.

A belső munkatényezőknek (pl. szervezettség, innováció, szakértelem, foglalkoztatottság, stb.) három vonatkozása is van.

Javítja a munkamotivációt. Javítja a munka feltételeit. És közvetlenül is növeli a termelést.

A lelki és minőségi anyagi szükségleteknek (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, egészség, tudás, stb.) két vonatkozásuk van. Javítják munkamotivációt, a munkaképességet, a munka feltételeit, és közvetlen szükségletek.

A munkához kellenek a munkafeltételek is, mert hiába van valakiben a munkamotiváció, a képesség, ha nincs mit csinálnia, vagy csak haszontalan munkát végezhet, vagy kvázi nem szabad dolgoznia.  A lényeg az, hogy nem szabad lefékezni, megkötni, korlátozni a hasznos munkát, sőt inkább segíteni kell. Az államnak kell azon gondolkodni, hogy mit tehet ennek érdekében és itt nemcsak foglalkoztatottságról van szó. A bürokrácia, a kötelező de haszontalan tevékenységek fékezik a munkát. Aztán itt vannak tiltások, pl. adócsalónak minősül, aki felás egy idegen kertet. Az alkalmi házi háztáji munka, a fekete munka problémája. Ha valakinek, az egyszerű embernek jó újítása van (ez szólhat a munkahelyére vagy azon kívülre), akkor azt képes legyen megvalósítani. Idetartozik a szabad vállalkozás, amely munkaszabadságot ad. Önmagában ez azonban nem oldja meg a munkaszabadság, munkalehetőség problémáját, de jelentős részmegoldás.  A munkafeltétel másik vonatkozása, hogy a munka szervezett és hatékony legyen. Van egy harmadik vonatkozása, a munka közvetlen munkakörülményei, a pihenőidő a biztonság, stb. 

Az alapkérdés másképpen: szükséges pénz is, de a pénzen kívül más dolgokra is szükség van. A kérdés az, hogy a pénz és a más dolgok hogyan aránylanak egymáshoz.    

A nem pénzjövedelmi, nem fogyasztási jövedelmek és ezekhez kapcsolódó munkamotivációk  

Az ember, az alkotás öröme mellett valamilyen haszonért dolgozik, de ennek sok változata van. Az ember akkor is dolgozik, ha nincs ha annak nincs arányos  haszna, de azért sokkal aktívabban dolgozik, ha annak látja az eredményét. Ez az eredmény azonban nem mindig a pénzjövedelem, és fogyasztás. Azt, hogy az ember családjáért is dolgozik, nem számítom ide.

De azt hogy az ember pénzjövedelem növekedés nélkül egy közösségért, egy nemzetért dolgozik, azt már idevehetjük. A nemzet elér e sikereket, mert ha nem akkor pl. a nemzetért nem érdemes dolgozni.

Van e biztató jövő, érdemes dolgozni, még akkor is, ha a rövid távú pénzjövedelem nem nő, ez is idetartozik.

A biztató jövő egyik aspektusa, vagyoni növekedés, vagyonbiztonság. Illetve általában a biztonság, a kiszámíthatóság. Ha ezek megvannak, akkor érdemes dolgozni.

Egyáltalán tisztelik, becsülik a munkát, vagy csak a pénzt tisztelik. Vagy mindent tisztelnek, csak nem a munkát. Mert ha nem tisztelik, akkor nem érdemes dolgozni, csak pénzt szerezni. A munka tisztelete (esetleges dicséret) nem pénzbeli elismerés, haszon.  Ennek megint sok vonatkozása van.

Aztán itt van a „munkaversenyben” való jó helyezés, ami szintén nem pénzjövedelem, fogyasztás puszta nagyságával egyenlő.

Az igazságosság és a verseny hatása.

Nemcsak jövedelmek, fogyasztás nagysága számít, hanem az egymáshoz viszonyított aránya is. Szokás mondani: engem nem érdekel, hogy mások hogy élnek, csak én éljek jól. De ez nem igaz. Sok minden miatt nem igaz, pl. a jó élet az egy relatív dolog. Onnan tudom, hogy jól élek, ha másokhoz tudom viszonyítani a jólétem. Ha igazságtalanok a jövedelmek és ebből adódóan különbségek, akkor nem érdemes hasznos munkát végezni, és nem munkaverseny legfeljebb pénzszerzési harc alakul ki. Ha túl kicsik a különbségek akkor nem érdemes jó munkát végezni, és nem alakul ki munkaverseny. Ha túl nagyok a különbségek, akkor sokak számára szintén nem érdemes dolgozni, jó munkát végezni: mondván: hiába robotolok itt, akkor is szegény maradok. Igaz, ha ez meg az lenne, akkor talán más osztályba léphetek, de erre nagyon kevés a lehetőségem. Ha túl nagyok a különbségek, akkor sem verseny, hanem inkább harc alakul ki. A probléma lényege: a lemaradók, a hátul végzők büntetése túlságosan nagy.

Lényegében itt is arról van szó, hogy nem a pénzjövedelem fogyasztás puszta nagysága, a megoldás. Igazságossá és arányossá kell tenni a jövedelmeket.

A termelésstruktúra minőségi fejlődése is motiválhatja az embereket, a termelésre, a munkára. Pl. le szeretném cserélni a televíziómat egy jobb korszerűbb készülékre, ezért érdemes hajtani. A jobb korszerűbb készülék döntően az innováció következménye.

Visszatérek a kezdeti kérdéshez.

Az biztos, hogy pénzjövedelem, (vállalkozások esetében a tőke) a fogyasztás puszta nagysága mellett sok más, termelésserkentő tényező van.

(Egy másik szempontból: a termelésserkentő tényezők hiánya az elherdálás.) 

A kérdés az hogy egyáltalán van e ilyen tényező, mármint a  pénzjövedelem, a fogyasztás puszta nagysága, ill. ennek növelése.

Csak az osztható el, és az fogyasztható el, amit megtermelnek. A pénz pedig csak egy csereeszköz. Tehát nincs.  Ez az elemzés azonban nem lenne teljes.

Van egy olyan tényező, hogy az egyre nagyobb fogyasztás akarása.  A vállalkozók szempontjából pedig a vállalkozás fejlesztésének akarása, és az egyre nagyobb fogyasztás akarása. Tehát ez az akarás erősen fel van piszkálva. Ha pénzt adnak az embereknek és valahogy, valamennyire  garantálva van, hogy ezt nem fogyasztják el, hanem csak bizonyos munka után fogyasztják el, akkor ez akarás átmehet munkába, majd az fogyasztásba.

Nézzünk egy vállalkozót, aki pénzhez jut. Sok módón juthat pénzhez. Pl., ha csökken az adója, vagy hitelt tud felvenni. Vagy ha állami megrendelést kap, és azt folyamatosan fizetik. Ennek vállalkozónak a másik jellemzője, hogy a pénz. és pénz általi  fejlesztés ill. profit elérhető közelsége hozza lázba. Ez aktivizálja az innovációra, az átszervezésre. Fel tud venni dolgozókat, ha van olcsó nagy választékú munkaerő, vagyis munkanélküliség van. Ha ez nincs akkor nehezebben tud felvenni adott pénzből munkaerőt. (Közben az állami szolgáltatás csökkenhet pl. adócsökkentés miatt, és ez hátrányosan érintheti – de ez egy másik problémakör. Ugyanakkor megvannak a csak állami szolgáltatások, amit nem tud pótolni a magángazdaság, ez is egy másik problémakör.) Pénz kerül a vállalkozóhoz, és ezért fejleszti a vállalkozását, és többet termel.  Ha sok hasonló vállalkozóhoz kerül pénz, akkor nő a nemzeti termelés. Azért fel kell tenni néhány kérdést. Nem lenne jobb, ha ennek vállalkozónak saját megtakarítása lenne?

Mennyire lehet a pénznövelés folyamatos módszer?  Ha túl sok ez a pénz, akkor az inflációt okoz, akkor pénz nagyobb része leértékelődik, elveszik. Ezek a pénzbetevések nem lehetnek folyamatosak, és nem lehetnek hatalmasak. Sok vállalkozó pénzhez jutott és nőtt termelése, de mi történik ezután? Ha hiányzik ez a mentalitás: akkor is dolgozom, átszervezek, újítok, stb. (és mellette tartalékolok az önhitelezésre), ha nincs elérhető közelségben a fogyasztásnövekedés pénznövekedés, akkor ezek a vállalkozások fejlődése megáll. Megáll a termelésnövekedés. Akkor megint baj van, és megint jöhet egy pénzinjekció. Mi van, ha az egész gazdaság (az állam a dolgozók a vállalkozások) ilyen mentalítású: csak akkor lelkesednek fel, ha pénzt látnak, ha elérhető közelségbe kerül a fogyasztásnövekedés, a pénzjövedelem-növekedés. Ugyanaz történik, mint a példában levő vállalkozással, megáll a fejlődés.

A fogyasztás-termelés mókuskerék pörög. A mókus azért éhes, mert nagy étvágyú. A pénzjövedelem, az elérhető fogyasztás olyan, mint belógatott mogyoró. Az ember soha nem éri el, de fut utána, de ez által mégis pörög termelés. De a termelés szükségszerűen nagyobb fogyasztást hoz, tehát ez a példa nem jó.  Vagy az ember van annyira „okos”, hogy állandóan több mogyorót kell belógatni. De nyilván ennek van egy határa. Egyébként a termelés kereke úgysem tud gyorsabban forogni, mint a mókus aktuális teljesítménye, a teljesítménye pedig csak korlátozottan tud fejlődni.

Vagy arról van szó, hogy belógatott mogyorót eléri, megeszi, akkor leáll, és újabb mogyorót kell belógatni.  Vagy van annyira okos, hogy belógatott mogyoró nélkül is termel-fogyaszt. Nem tudom a választ, de talán nem is fontos.

Miért fejlődött termelés történelmileg?

A természettudományos, technikai fejlődés (az innováció) egy jelentős tényező. A szervezettség is. Az ember okosodása és felfedező hajlama, (az innováció) inkább a természeti evolúciós fejlődésből adódik és nem a társadalmi fejlődésből. Minél több ember újítása, ötlete érvényesülhet, annál nagyobb az innováció. Ez viszont már összefügg a diktatúrák csökkenésével, demokratizálódással, az önrendelkezéssel. A rabszolga kényszerből, motiváció nélkül, tehát gyengén termelt. A jobbágy egy fél fokkal, nagyobb motivációval termelt. A jogok nélküli bérmunkás egy fél fokkal, nagyobb motivációval termelt. A jogokkal rendelkező munkás egy fél fokkal ennél is nagyobb motivációval dolgozik. Növekedett a dolgozók szabad-munkavégzése, valamivel talán igazságosabb lett az elosztás.   A vezető elit felfogása változott, legalábbis szavakban. „Nem baj, ha nép nyomorog” felfogást felváltotta, „jó, ha a nép jól él” felfogás.  Valamennyire ez a gyakorlatban is megjelenik: „akkor, tessék fogyasztani tisztelt nép” jelszóval. „Azért a különbségek maradjanak meg”, a háttérben ez a felfogás is jelen van. Ez vázlatosan a termelés történelmi fejlődése. Számomra ebből az egészből nem rajzolódik ki, hogy történelmileg mekkora szerepe, van a munkamotivációban, az  abszolút növekedésnek. Annak hogy most már nem viskóért, szekérért kenyérért hajt az ember, hanem házért, gépekért, autóért, változatos ételekért stb..

A történelmi fejlődésből nem rajzolódik az ki, hogy a pénzjövedelem, a fogyasztás puszta növekedése munkamotivációs tényező lenne. De nincs kizárva.  

Az elmondottak összegzése. Valószínűleg a pénznek, pénzjövedelem-növekedésnek, a fogyasztásnak van munkamotivációs hatása, ill. termelésserkentő hatása.  De ez nem jelentős. (Nem is lehet jelentős, mert nem lehet a pénzt csak úgy beönteni gazdaságba.) Döntően az egyéb, felsorolt tényezők (innováció, szervezettség, foglalkoztatottság, oktatás, szakképzés, igazságosság, stb.) határozzák meg a munkamotivációt és a termelést is. Tehát hibás az a felfogás, és gyakorlat, amely a pénznek, pénzjövedelemnek, fogyasztásnak túl nagy jelentőséget, tulajdonit és a többi tényezőnek szükségszerűen túl kevés figyelmet szentel. Ugyanakkor lelkileg is rombolja az embereket, rontja munka-felfogásukat, és ez kihat a termelésre is.

Gondolatok a könnyű pénzhez, hitelhez jutni, (és egyébként fogyasztói) gazdaságról. Gondolatok a túlzott hitelezésre épülő egyensúlytalan gazdaságról, a 2008-as hitel-világválság kapcsán.

A hitelezés semmi más, csak egy fordított sorrend, ami folyamatában eltűnik.

Hagyományos sorrend: munka majd jövedelem és fogyasztás, megint munka, jövedelem és fogyasztás, majd munka, stb.

Hitelezési sorrend: jövedelem (hitel) és fogyasztás, majd munka, megint jövedelem (hitel) és fogyasztás, majd munka, stb.

Konkrétabban. 10 éves munka (többletmunka) majd egy autó.

Vagy: egy autó, majd 12 éves munka (többletmunka). A hitelezésre épülő fordított sorrendű gazdaságban szinte mindenki, az utóbbi szerint szerzi az autóját, és általában minden fogyasztását. A vásárló hitelből vásárol. Az  utógyár dolgozója  hitelkártyával rendelkezve már előre felveheti a fizetését. Elvileg az autógyáros ad hitelt a vásárlónak és a dolgozónak. (Valójában fordítva van, az autógyáros él a vásárlóból és a dolgozóból.) Ellenben az autógyáros is hitelből gazdálkodik. A bankszektor ad mindenkinek hitelt, de ez is hitelből van, mert a bankszektor is felvett kvázi hitelből gazdálkodik. A lényeg az, hogy megfordul a sorrend, előbb a jövedelem és fogyasztás azután a munka. Ha szinte mindenki hitelfelvevő, akkor szinte mindenkinek hitelnyújtó?

Érdekes probléma ez. Mert az is gondolható, ha folyamatos a sorrend, akkor eltűnik a sorrend jelentőssége. Mindegy lesz, hogy melyikkel kezdődik, kezdődött. Vagy mindig van újrakezdés?

Sokan viszont a pénzhitelre, épülő gazdaságra esküsznek, mások, én is a normál korlátozott hitelű gazdaságra esküsznek. Az biztos, hogyha megfordul a sorrend, akkor szinte eltűnik az önhitelezés, az automatikus hitelezés. (Automatikus hitelezés: nem fogyasztom el munkám, ezért az, valakinek a fogyasztásába bekerül.)

A gyakorlat (és az elmélet is) azt bizonyítja, hogy mégsem mindegy.

Jelenleg kirobbant, kialakult egy hitelezésből adódó pénzügyi világválság, ez egy gyakorlati bizonyíték.

Nem mindegy, mert nem biztos, hogy a pénz, fogyasztás, majd munka sorrendből, a munka el lesz végezve. (Ha a munka után jön a pénz, fogyasztás, akkor a munka biztosan el van végezve.)

Nagyjából mindegy. Miért ne fordulhatna meg az egész világon a sorrend?

Ha mindenhol megfordul a sorrend, akkor szinte mindenki hitelfelvevő lesz? És szinte mindenki hitelező. Akkor nem lesz szükség megtakarításra, önhitelezésre, és akkor mi van. Akkor a hitelkamat beépül a jövedelembe. Ettől még maradhat egy réteg, amelyik hagyományos munka majd jövedelem, fogyasztás, vagy munka, majd jövedelem, majd megtakarítás, majd fogyasztás sorrendjét követi. Mennyire fér el egymás mellett a két réteg? És mennyire zavar ebbe a képbe az, hogy nem mindenki végzi el a munkáját?

A jelenlegi hitelválság abból indult ki, hogy sokan nem voltak képesek a túl magas hitelüket visszafizetni. Akkor csak a magas hitelkamat a probléma? Ha becsületesek, mértéktartóak lennének hitelnyújtók, a hitelfelvevők, akkor mehetne ez a fordított sorrend? De jelenleg nem azok.

Ha becsületesek mértéktartóak lennének az emberek, akkor kommunista gazdaság is lehetne, talán még pénzre sem lenne szükség. Úgy tűnik, hogy legalább 50 évig még a becstelenség, és főleg a mértéktelenség jelentős gazdasági tényező. Ezért mégsem fordulhat meg a sorrend, mégsem tűnnek el a hitelezés problémái.

Viszont a fejlett világban évtizedekig mégis kialakult egy könnyű hitelhez, könnyű pénzhez jutni rendszer. Egy kvázi fordított sorrend.  Igaz, hogy ez most kipukkadt, válság lett belőle.

Egyes országok, mint pl. Magyarország konkrétan, eladósodik. De emellett az egész fejlett világ problémája a túlzott hitelre, sok pénzre épülő gazdaság, a megforduló sorrend.

Visszatérve: amíg nincs tisztázva a becsületesség, mértékletesség addig nem lehet eligazodni a problémakörben. Én mégis továbbmegyek.

Mi a különbség az eladósodás és a fordított sorrend között? Talán a külföldi adósság? A belső túlhitelezés belső túlfogyasztást, belső igazságtalanságokat eredményez. Az ország egésze nem fog túlfogyasztani. Viszont az ország egészében rossz termelésstruktúra alakulhat ki.

A hitelezésről szóló fejezetben (mert ez csak előzetes elmélkedés) kifejtem, hogy tulajdonképpen az önhitelezés, ill. az automatikus hitelezés egy igazságos hitelezés. A hitelezésre épülő gazdaság egyik hátránya hogy a direkt hitelezés összességében egy fél fokkal igazságtalanabb, rosszabb hitelezés, mint az önhitelezés, ill. az automatikus hitelezés. Mindkettő függ a gazdaság tisztességességétől, de egyenes arányban, a kettő közötti különbség az önhitelezés, automatikus hitelezés javára megmarad.

Mi történik még, egy hitelezésre, fordított sorrendre épülő gazdaságban? De előtte: mi történik egy, nehezen lehet fogyasztási hitelhez jutni - rendszerű gazdaságban?

Az a vásárló, aki 10 évig spórolt általában jobban megnézi, hogy milyen autót vásárol. Ráadásul tudja, hogy legközelebb is 10 év múlva fog autót venni. Ez a vásárló hajlamosabb egy kis fogyasztású, viszonylag olcsóbb, de jó minőségű autót vásárolni. Aki hitelből vesz autót és mondjuk a benzint is pénzhitelből, veszi az, hajlamosabb felelőtlenebbül vásárolni.

Más fogyasztási és termelésstruktúra alakul ki, a nehéz fogyasztási hitelhez jutni, és a könnyű fogyasztási hitelhez jutni – rendszerű gazdaságban. Nem a termelés lesz nagyobb, vagy kisebb, hanem elsősorban más lesz a termelésstruktúra. Szerintem, a nehéz fogyasztási hitelhez jutni – rendszerű gazdaságban lesz egészségesebb a termelésstruktúra, az átgondoltabb fogyasztás miatt.

Kialakult a hitelezési válság, nehezebb hitelhez jutni és többek között csökken az autógyártás, sokan utcára kerülnek. Igen mondják sokan, mert nehéz hitelhez jutni, a pénz, a hitel a gazdaság motorja. A mondat első felében igazuk van a másodikban nincs. Mi is történik valójában. Már évtizedek óta éppen a könnyű hitelhez jutni, rendszer következtében egy rossz termelésstruktúra alakult ki, többek között az autógyártásban. Egy túltermelés volt az autógyártásban, a tömegközlekedés és az energiatakarékos autók rovására. Kialakult, kirobbant  a válság, nehezebb hitelhez jutni és ez azt jelenti, hogy meg kell változnia a rossz termelésstruktúrának. Ehhez azonban idő kell, ha egyáltalán rájönnek, hogy változni kell. A kényszerű és gyors változás időszakosan termeléscsökkenéssel jár.

Az is kétségtelen hogy normális esetben, átgondolt fogyasztásnál még inkább meg kell választani, milyen termelésbe kezd bele a termelő. Milyen beruházást, fejlesztést csinál. Ez azt jelenti, hogy még pontosabb piacfelmérésre van szükség. E tanulmányban talán elhanyagoltam a piackutatás jelentőségét. 

Most itt pótolom és kijelentem: egy normális (nem pénzben, hitelben úszó) gazdaságban nagyon fontos a piacfelmérés. A pontos piacfelmérés, az hogy eladható termék, szolgáltatás legyen előállítva. Lényegében ez egyben a piacszerzés. A piacfelmérés jó dolog, az agymosó reklám viszont piactorzító tényező.

 (A piacszerzés másik aspektusa, hogy beindítják a fogyasztás - termelés mókuskereket. A fogyasztói (anyagi javakra koncentráló) társadalomnak sok hátránya van. Ez egy másik problémakör.)

Visszatérve: ha nehéz fogyasztási hitelhez jutni – rendszer lett volna, akkor szép fokozatosan már megváltozott volna a termelésstruktúra. Fokozatosan egyre jobb minőségű és korszerűbb takarékosabb környezetkímélőbb termékek jelennek meg, a másik oldalon pedig szinte ugyanannyi elavult termék kiesik. Ehhez a folyamathoz pedig nem kell sok pénz, a kieső termékek miatt.  Egy kevés pénz kell a kevés, (kb. egyharmad) mennyiségi növekedés miatt. A pénz nem a gazdaság motorja. Ha sok a pénz kevesebb elavult termék esik ki a felelőtlen fogyasztás miatt.

A pénz szerepe, hogy kövesse a termelést a termelésstruktúra egyenletes fejlődését.   

Mi történik még. Az autógyáros, mint minden tőkés általában persze profithajhászó. A legfőbb célja, hogy gyorsan minél nagyobb profitot szerezzen. Nem riad vissza semmitől, talán nincs is nagy erőfeszítés elé állítva. Azonban a pénzügyi válságtól berezel. Vesztettem ugyan egymilliárd dollárt, de maradt is még egymilliárd. Akkor én szépen elmegyek nyugdíjba, kivonom a pénzem, nekem nem kell több veszteség. Ettől ugyan leáll a fél autógyár, el kell küldeni sok ezer munkást, de ez engem nem érdekel. Végső soron a munkások faragnak rá. A milliárdos bankár is nyugodtan éli az életét, őt az adófizetők mentették meg csődtől. A pénzhiány oka, hogy az okozók, a nagytőkések berezelnek, menekülnek és viszik a pénzt. Ez a nagytőke. A rossz kapitalista állam pedig lovat ad alájuk.

Mi történik még. Hirtelen minden hitelt lecsökkentnek. De nem minden hitel rossz. De ez bankszektort már nem érdekli. Pontosabban nem érdeke, hogy érdekelje. Ha csak rossz hiteleket (fogyasztási ) csökkentenék a jó hiteleket (beruházási, fiatal családalapítók, stb.) fele ekkora lenne válság. Ez a bankszektor.

Mi történik még. Ha csökken a direkt hitel, akkor szükségszerűen nő az önhitel, és az automatikus hitel. Csakhogy ehhez idő kell. Ha normális gazdaság lett volna, akkor már megfelelő arányú lenne az önhitelezés, az automatikus hitelezés.

Mindent egybevetve ki lehet jelenteni a túlzott hitelezés, akár eladósodásban akár csak fordított sorrendben jelentkezik, rossz, káros. A hitel, a pénz nem gazdaság motorja.

Van tehát jó hitel is, főleg ha azt mértékkel adják. És az is tagadhatatlan, hogy van a hitelnek egy munkamotivációs képessége.

Most itt van előttem az autó, és mindjárt az enyém lehet, akkor hajlandó vagyok akár 12 évig is többletmunkát végezni. Míg a másik esetben: csak 10 év múlva lesz autóm, szinte reménytelen, nem is érdemes belekezdeni, állandóan spórolni és többet dolgozni.  De az is kétségtelen ez a munkamotiváció kevésbé hat becsületes, mértékletes emberekre.  Ha viszont a becstelenség a mértéktelenség dominál, akkor kevésbé garantált a munka elvégzése. Tehát a két tényező szinte kompenzálja egymást.

A magam részéről egyszer vettem fel hitelt, de két év múlva idő előtt vissza is fizettem. Egyszerűen irritált a visszafizetési kényszer, egyfajta rabszolgaságnak éreztem. Szerintem a normális emberek egyfajta szabadságkorlátozásnak érzik a hitel-visszafizetés kényszerét és ehhez képest szabadság az önkéntes megtakarítás.

Az hogy 2008-ban kialakult hitel-világválság szerintem egyértelműen bizonyítja hogy a túlzott hitelre, (a pénzforgásra, könnyű hitelhez, pénzhez jutni) épülő gazdaság rossz. Ne felejtsük el a válság nemcsak kialakult, de szét is terjedt. Azért képes szétterjedni, mert szinte mindenhol túlhitelezett gazdaság van.

A válság egyik aspektusa a szőnyeg alá sepert probléma felrobbanása. A szőnyeg alá sepert probléma már válság előtt is problémákat okoz, csak azok nem borzalmasak, így nem figyel rájuk az ember. A másik aspektusa, maga a válság, és annak károkozása.

A megdöbbentő az, hogy még a válságból sem tanul az ember. Vannak ugyan igazság-kapizsgálások, zavaros félmegoldások.  Pl. bankszektor egy részét állami felügyelet alá kell vonni. De az egyértelmű következtetések nem lettek levonva: a túlzott hitelezésre, (a túlzott pénzforgásra) alapuló gazdaság rossz. A téves felfogás megmaradt: a hitelezés szinte feltétlenül jó, a hitel, a pénz gazdaság motorja. Az ok és a következmény még most sem került a helyére.

A másik megdöbbentő dolog a globalizált világgazdaság tehetetlensége. Ez esetben az, hogy egy rossz egyensúlytalan állapot évtizedekig fennmaradhat. Az igaz, hogy hatalmas mennyiségű szemét kerül a szőnyeg alá, de a szőnyeg is hatalmas. A kisvonat kisiklás után azonnal felborul, a hatalmas vonat még jó pár kilométert mehet a kisiklás után, a felborulás előtt.

A túlhitelezés rendszerét szinte lehetetlen lerombolni. Szerintem még ez a válság sem rendítette meg ezt a várat. Pedig kijelenthető: jelenleg a legtöbb pénzügyi bajt okozó probléma és legnagyobb bajok, pénzügyi válságok eredője, a túlhitelezés.

Hihetetlenül erős propagandával rendelkezik a túlhitelezés. Nemcsak bankok reklámiról van szó de kereskedők  reklámiról is. Illetve arról, hogy a válság ellenére az üzletek tele vannak a „már 0 pénzért megkaphatod” feliratokkal, árcédulákkal. De a „szakemberek” is ezt hajtogatják: a hitelezés gazdaság motorja, a hitelezés (nem számít milyen és mekkora hitel) jó, a hitelezés szükséges.  Az még érthető hogy bankok a kerekedők rövid távú érdeke a hitelezés (túlzott fogyasztási hitel), de miért csatlakoznak hozzájuk a „szakemberek”. Nyilván itt is arról van szó, a közgazdaság egy kiszolgáló tudomány lett, pontosabban maradt. De az is megtévesztő lehet, hogy az államkapitalista rendszerváltást ill. az azzal járó gazdasági fellendülést tévesen a hitelezés számlájára lehet írni. Korábban nem volt túlhitelezés, sőt inkább alacsony volt a hitelezés. Széchenyinek igaza volt amennyiben a hitelezést propagálta. Csakhogy már jócskán átesett a fejlett világ a ló másik oldalára. Mi lesz ennek a vége? Azt gondolom, hogy ilyen vagy ennél komolyabb  válságok fognak kialakulni, és ezek közül az egyik válság továbbgyűrűzik és akár kialakulhat nagy válság-láncreakció, a világkatasztrófa.   

Ebben a fejezetben elég gyakran felmerült a hibák, problémák áramlásának terjedésének problémaköre. Pl. a globalizált világgazdaságban, erősen szétterjednek a problémák. Egy nemzetgazdaságban még erősebben, mert az, csapatként működik. Nyilván nem mindegy stabilitási (egyensúlytalanság) állapot. Ha valaki érdemtelenül hasznosul, akkor más, mások károsulnak. De itt is van egy szétterjedési aspektus. Sokféle áramlási, terjedési variáció lehetséges. Néhányról a pénz-áramláskör kapcsán beszéltem. Hol, mikor  és miért kezdődik a káosz, a válság? Mit nevezhetünk stabilitásnak? Meddig és miért maradhat fenn a stabilitás? És így tovább.  A jövő közgazdásza e téren is művelt lesz.

További előzetes elmélkedés a nyugdíjról és a megtakarításokról.  Elméleti rendszertényező. 

Sokkal később lesz szóhitelezésről és ennek keretén belül a megtakarításokról. Amiért itt gazdaságról szóló elmélkedés elején is ki kell térni rá az, a jelenlegi rendkívül zavaros elmélet és gyakorlat, ami nyugdíjakat illeti. Nemsokára sorra kerülnek olyan fejezetek, amelyek az állammal, adókkal, a költségvetéssel foglakoznak. Az olvasó nyilván megkérdi: rendben van, de hol marad nyugdíjprobléma? Én ezekben a fejezetekben nem beszélek a nyugdíj problémáról mert a nyugdíj probléma valójában nem ide tartozik.

Először is tisztázni kellene, hogy mi is a megtakarítás.

Látszólag ez egy magától értetődő dolog. Mikro-gazdaságilag, gazdálkodó egységekre lebontva: az. Egy gazdálkodó egység (egyén, háztartás, vállalkozás, nemzetgazdaság) a megtermelt terméket nem fogyasztja le azonnal, hanem későbbre halasztja annak lefogyasztását. Pontosabban az történik, hogy a munkájának, megtermelt termékének egy részét átadja azt más fogyasztja le. Később viszont ő fogyasztja le más munkáját termékét miközben ő maga kevesebbet dolgozik. Egyszerűbben kevesebbet fogyaszt, mint amennyit termel. Hosszabb távon és makrogazdasági (világgazdasági szinten) azonban nem ilyen egyszerű a probléma. Szét kell választani pénzmegtakarítást a fogyasztás (termék, szolgáltatás megtakarítástól). A pénzmegtakarítás arra jó, hogy a pénztartály ne legyen feszített, az egyensúlytalanságok ki tudjanak egyenlítődni. Ugyanakkor nem lehet teljesen a pénzmegtakarítást szétválasztani a fogyasztás-megtakarítástól.  Sőt a fogyasztás-megtakarításnak is van értelme.

Hosszú távú makrogazdasági szinten szerintem az alábbiakat érthetjük fogyasztás-megtakarítás alatt.

A termelési potenciál általában magasabb, mint a termelés.  Pl. van X kapacitású üzem akkor azt nem csúcsra járatva üzemeltetik hanem  kissé lazábban csak 95%-osan.

Továbbá mindig van egy 1-2%-os (nem 10%-os) raktárkészlet.

Továbbá, hogy a munka mellett mindig van idő a hasznos szórakozásra, a művelődésre,a pihenésre, a feltöltődésre, a testi, lelki építkezésre.

A legfontosabb azonban hogy a munkát, nem termelésre fordítják, hanem fejlesztésre. Az egyén a dolgozó fejlesztése pl. a tanulás, magasabb szakmai tudás elsajátítása.  A termelés, (pl. egy üzem) fejlesztése a termelő eszközök fejlesztése, új épületek új gépek, új technológia bevezetése. Ezt nevezhetjük beruházásnak is. Visszatérve az első pontra. Tehát nem arról szól a megtakarítás, hogy egy 50 éves üzemet nem használunk ki, hanem arról, hogy fejlesztés következtében a termelési kapacitás mindig előrébb jár. Továbbá arról van szó, hogy van idő az átgondoltságra, a szervezésre, nem kell kapkodni.

Más oldalról nézve: a termelés fogyasztás mókuskerekét nem vakon és csúcsra járatva tekerjük, hanem lemondva egy kevés fogyasztásról (így kevesebbet kell termelni is), az így nyert időt önzetlenül gondolkodásra, fejlesztésre fordítják.  Egy kevéssel lazább, de tartalmasabb élet, erről szól a megtakarítás. Persze itt fontos az arány. Mindez nem jelenti azt, hogy minél kevesebbet dolgozunk minél lazábban élünk annál nagyobb lesz a magtakarításunk.

A megtakarítás ellentéte a pazarlás.  Pazarolhat valaki úgy is hogy kevesebbet dolgozik és többet fogyaszt. Ugyanakkor pazarolhat úgy is hogy hülyére dolgozza magát, és ráadásul keveset fogyaszt. Pl. valamit kétszer csinál meg. Pl., először megcsinálja az utat, aztán felbontja, kicseréli csatornát, aztán újra megcsinálja az utat. Ez pl.  lehet kapkodás átgondolatlanság, tervezetlenség, szervezetlenség következménye. Pazarolhat úgy is hogy rossz hatásfokkal elavult eszközökkel termel. Pazarolhat úgy is miközben a fejlődni látszik, aközben valamilyen nagyobb kárt okoz, pl. tönkreteszi természetet. Pazarolhat fölösleges káros fogyasztással is. Amit az egyik oldalon megtakarít azt a másik oldalon elpazarolhatja.

A megtakarítás makrogazdasági értelemben tehát nemcsak arról szól hogy pl. a jövedelmünknek a 5-10%-át nem fogyasztjuk el félretesszük. Erről is szól, de nemcsak erről

A megtakarítás arról is szól, hogy életünk ne legyen annyira hektikus és feszes. Ehhez pedig a konkrét pénzspóroláson kívül egy életfelfogás is szükséges. Ettől függetlenül ez is igaz: hosszú távon makrogazdasági szinten (világgazdasági szinten) nincs konkrét megtakarítás (a termeléshez képest kevesebb fogyasztás). Annyit fogyasztunk amennyit, termelünk. Nemzetgazdasági szinten, amennyiben a nemzetgazdaság a világgazdaság viszonylatába van helyezve akkor szintén nincs konkrét megtakarítás hosszú távon.

Mikro-gazdasági szinten van megtakarítás. Ez probléma gazdasággal kapcsolatban többször felvetődik: van, amit a belföldi megtakarításból lehetséges finanszírozni és van, amit nem.

Mikro-gazdasági szinten van konkrét megtakarítás és ez a következők miatt szükséges.

A megtakarítás azért szükséges hogy a pénz jövedelemtartály és hálózat, valamint terméktartály és hálózat ne legyen túl feszes és hektikus.

Továbbá a vállalati, állami megtakarítás azért kell, hogy legyen miből fejleszteni.

Továbbá az egyéni megtakarítás azért szükséges, hogy életünk nehezebb időszakában, pl. idősebb korban, legyen miből élni, ellenben ez sem egészen így néz ki. Erről szól a következő rész.

A megtakarítás egy része befektetés, vagyis a megtakarítás egyben hitelezés. A jelen gazdaságban szinte minden megtakarítás hitel lesz, azaz befektetés lesz, legfeljebb a megtakarító nem tud róla.

A megtakarításoknak tartalékolásoknak a következő formái vannak. Az állami kötelező megtakarítások, főleg nyugdíjrendszerre gondolok. A magánbiztosítós (magángazdaságban működő biztosítók) megtakarítások, Az egyéni megtakarítások melyek leggyakoribb formája az egyéni bankbetétek. A másik formája a terméktartalékolási megtakarítások.

A magánbiztosítós megtakarítás nem kötelező, viszont a belépő vállal egy közös kockázatmegosztást. Az állami kötelező megtakarítás, mivel kötelező, eleve nem alapulhat ilyen közös kockázatvállalásra, hiszen az akaratukon kívüli tevékenységbe szorítanák bele az állampolgárokat. Ez önmagában nem lenne nagy baj (csak kis baj), ha nem lenne ennél jobb megoldás. A jobb megoldás, pedig az hogy az állami kötelező megtakarításoknak, optimális esetben lényegében úgy kell működniük, mint a bankbetéteknek. Vagyis az állam ez esetben egy olyan bank ahol mindenkinek kötelező hosszú távú betétet elhelyezni, aminek a kivétele bizonyos kor után lehetséges. A kivett összeg kiszámítása pedig ugyanúgy működne, mint egy nagybiztonságú, garantált kamatú bankbetét. Ennek az lényege hogy vásárlóérték megőrzése felett évi 1,5-2% kell számítani.

Ezért sem szabad belekeverni nyugdíjakat, mint megtakarításokat az adó és költségvetés problémájába. Van azonban ennek egy másik oka. Az összes jövedelem lényegében két csoportra osztható: a zsebben kapott jövedelemre, amit az állampolgár saját belátása szerint költhet el. Továbbá az adóra. (Minden kötelező befizetést az államnak, adónak nevezek az egyszerűség miatt.) Az adó egy olyan jövedelem, amit kötelezően, csak állami szolgáltatásokra lehet lefogyasztani. A szolgáltatásoknak pedig arányban kell lenni az emberek szükségletével. Lényegében még a betegek, a gyerekek, a rászorulók segítése is állami szolgáltatásnak fogható fel. Az embereknek igénye van erre, az igazságosság igénye, ami azt diktálja, hogy legyen ilyen állami szolgáltatás. A többi állami szolgáltatásra majd később térek vissza. Tehát az emberek a jövedelmüket sokféle termékre, szolgáltatásra költik, alapvetően két csoportra osztva: magángazdaságban kapható termékekre, szolgáltatásokra és állami szolgáltatásokra. Egy azonban biztos, ha az állami szolgáltatások, közé bekerül valami akkor annyival kevesebb zsebbe kapott jövedelmet, kell kapniuk. Ha az állami szolgáltatások közül kiesik valami, akkor annyival több zsebbe kapott jövedelmet kell kapniuk. Egyszerűen azért, mert megtermelt termékek szolgáltatások, legyenek azok államiak vagy magángazdaságiak adott időben állandóak, és jövedelmeknek ezt kell fedezni.

Induljunk ki abból, hogy minden (állam, magángazdaság, nyugdíj) a dolgozók munkájából, jövedelméből alakul ki. A kérdés az, hogy e három között hogyan osztják szét a dolgozók munkáját jövedelemét.  Ezt a szétosztást nagymértékben meghatározza, (meg kellene határoznia) a társdalom, ill. egyes emberek igényének. A szétosztás azt jelenti, ha az egyik növekszik, akkor egy másiknak csökkennie kell, ill. fordítva. Tehát amikor adóemelésről nyugdíjjárulék-emelésről stb. van szó, akkor ez soha nem önmagában zajló folyamat.

Nem árt, ha többször elismételjük az egyetlen lehetséges kiindulópontot: minden a dolgozók munkájából, jövedeleméből ered, csak azon lehet gondolkodni, hogy ezt hogy osztják szét. Dolgozók közé sorolom természetesen a szellemi dolgozókat, a vállalkozókat is, sőt bizonyos értelemben a házi, háztáji munkát, végzőket is. Mindenkit, aki hasznos termelést folytat.

Halottam olyan megoldást, hogy magán-megtakarítással kell kiegészíteni az állami nyugdíjat. Rendben van de akkor, vagy az állami nyugdíjat vagy az adót kell csökkenteni, ha a dolgozó ugyanannyit akar fogyasztani, mint azelőtt. Erről azonban nem volt szó ebben a megoldásban. Itt egyfajta sunyiságot lehet felfedezni. A tiszta ez lenne. Nézzék emberek a jelenlegi nyugdíjjárulék csak X összegű nyugdíjkifizetéseket, tesz lehetővé. Önök ezt elfogadják, vagy válasszanak az a következő megoldások között.  Emeljük a nyugdíjjárulékot. Emeljük a nyugdíjjárulékot, de csökkentjük az adót. Mindenki pótolja nyugdíját magán-megtakarításból.

Mind a négy esetben egyformán járnak, ami a végeredményt illeti. Csak azt kell eldönteniük mi a szimpatikusabb önöknek. A nyugdíjjakról értekező közgazdász viszont nem erről beszélt, hanem bonyolultan bizonygatta, hogy ez miért jó megoldás. Ugyanilyen érvelést már halottam az adóváltoztatással kapcsolatban is. Itt is mindig tisztázni kellene: kérem a végeredmény a dolgozók összes fogyasztása (egész életükön át tartó fogyasztása)  nem változik.  Csak azt dönthetik el, milyen termékből, szolgáltatásból akarnak többet és melyikből kevesebbet fogyasztani, ill. azt, hogy életük melyik korszakában akarnak többet ill. melyik korszakukban, akarnak kevesebbet fogyasztani. Ezekkel az emelgetésekkel, csökkentésekkel csak ezt lehet elérni és semmi mást. Ezt a döntést azonban valóban biztosítani kellene, hasznosabb lenne, mint az ámítgatás.

Itt jegyzem meg, hogy az egészségügy, az egészségügyi biztosítás, sok tekintetben hasonló probléma. Itt nem öregkorra való megtakarításról van szó, hanem betegségre szóló megtakarításról. Emellett azonban vannak különbségek is. Egyik különbség az, hogy nyugdíjakat, az öregkori magtakarításokat viszonylag szépen le lehet választani az adótól, költségvetéstől, a betegségre szóló megtakarításokat nem nagyon lehet leválasztani. Ennek egyszerű oka van. Egy gyerek, vagy fiatalember is lehet beteg. A társadalomnak ekkor is igénye segítés és nem mondja azt: ennek nem segítünk, mert nincs megtakarítása. Továbbá a betegség nagyon egyéni, jelentősen a szerencsétől függő dolog. Az öregkorra szóló megtakarítás egy életen át elvégzett munkáról szól, sokkal kevesebb benne szerencsetényező, tehát lehet úgy kezelni, mint egyszerű bankbetéteket. Azért az öregkorra szóló megtakarításokban is van szerencsetényező, éppen ezért kell az egészségügynek olyan rendszerben maradnia, amelyik nem konkrét magtakarításokról szól. Ha mind a kettő csak konkrét magtakarításokról szólna, akkor egy igazságtalan társadalom alakulna ki.

Ugyanakkor egy sereg hasonlóság is van. Az egészségügy és minden állami szolgáltatás vonatkozásában igaz, hogy csak a jövedelmek átcsoportosításáról van  szó. Vagy adóba fizetik be, vagy zsebbe kapják.

Nézzük meg a problémát úgy, mint a megtakarítások problémáját.

Többféle megtakarítás van (kötelező állami, magánbiztosítós, egyéni, öregkorra szóló, betegkorra szóló, stb.) de lényegében mindegyik megtakarítás, ugyanarról szól.  Valaki a munkáját, jövedelmét nem azonnal fogyasztja le, hanem később. A megtakarításokkal az probléma hogy munkát, szolgáltatást nem lehet eltenni. A termékeket el lehet tenni, de csak korlátozottan. El lehet tenni műkincseket, más értékálló termékeket, pl. az ingatlanokat. El lehet tenni gépeket eszközöket ruházatot stb. Ellenben ez esetekben is ott van az amortizáció, ill. az elavulás problémája. Ugyanakkor élelmiszert, energiát, a mindennapos élethez szükséges termékeket szinte nem lehet eltenni. Mondjuk azt hogy a munkát szolgáltatást, terméket csak 10%ban lehet eltenni, 90%-ban nem lehet eltenni. A pénzt el lehet tenni, de a pénz csak egy bon, ráadásul a pénz változtatja az értékét. Ennek az következménye hogyha valaki megtakarít és azt később fogyasztja le akkor ezt fogyasztást az akkor működő termelésnek kell megtermelnie. Ez nemcsak nyugdíj problémája, hanem minden hosszabb távú megtakarítás problémája. Miből fogja az adott termelés ezt látszólag többlet terhet előállítani? Ehhez meg kell érteni a megtakarítási egyensúlyt. A társadalom egy rétege nem termel, ellenben fogyaszt, lefogyasztja további megtakarítást. A társdalom másik része ellenben termel, de nem fogyaszt, éppen megtakarít. Optimális estben a kettő éppen kiegészíti egymást. Másképpen fogalmazva a korábbi termelés mostani lefogyasztását (a korábbi megtakarítást) a jelenlegi megtakarítás, a jelenlegi késleltetett fogyasztás fedezi. Ebben a megtakarítási egyensúlyban vannak benne a nyugdíjak is, de minden más megtakarítás is.

Felborulhat ez a megtakarítási egyensúly? Normális kiegyensúlyozott gazdaságban nem nagyon borulhat fel.

Mielőtt tovább mennénk, megint tisztázni kell egy másik zavaros elméletet, csökkenő munkaidő problémáját. Ezt is belekeverik a nyugdíjak problémájába, mondván, hogy csökken az aktív munkaidő, és ez érinti nyugdíjakat.

Normális esetben többnyire innovációs termelésfejlődés van, ami azt jelenti, hogy csökkenő munkaidő mellett, nő termelés mennyisége, de főleg a minősége. A csökkenő munkaidő tehát a normális gazdaságban természetes. Ennek formái. A dolgozok napi heti, havi munkaórája csökken. Kitolódik gyerekkor a diákkor. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy diákkor kitolódása nem nevezhető a munkaidő csökkenésének. Ezt inkább úgy kell felfogni egyfajta speciális elméleti előkészítő munkát. És végül munkaidő csökkenés a nyugdíjaskor kitolódása, ami abból áll, hogy az idősek tovább élnek, tehát nő a munka nélkül töltött évek száma. Egy normális gazdaságban innovatív a termelésfejlődés, és az ebből nyert többlettermelést ne fogyasztják le azonnal és teljesen. Egyfelől felhasználják a munkaidő csökkentésre és azt arányosan osztják el. Az aktív dolgozók munkaideje is csökken, a nyugdíjaskor is nő. Másfelől az innovatív termelés hasznát nem fogyasztják le, abból megtakarítanak.

Egy nem normális (kapzsiságdeterminált) gazdaságban egyrészt nem innovatív a termelésnövekedés tehát többlettermelést munkaidő növeléssel érik el. Másrészt, ha innovatív is, a termelésnövekedés azt is azonnal teljes mértékben lefogyasztják. Tehát nem lesz munkaidő-csökkenés és nem lesz megtakarítás. Ráadásul, ha mégis lesz is munkaidő-csökkenés azon is marakodnak, nem tudják igazságosan elosztani. Ha nincs megtakarítás, akkor felborul magtakarítási egyensúly. Az is előfordulhat hogy egy nem innovatív és nem hasznos termelésnövekedést rosszul értelmezve mégis csökkenteni próbálják a munkaidőt. Amikor ez nem megy (nem mehet), akkor mindenféle téves zavaros elméletek gyártanak, rejtett adóemeléseket gyártanak. Kb. ez a jelenlegi helyzet.  Itt meg kell jegyezni: ez megint nem a nyugdíjak problémája, hanem általános gazdasági probléma, ami érinti nyugdíjakat is.  Mindezek felboríthatják a megtakarítási egyensúlyt.

A másik nagy csoport, amitől felborulhat az egyensúly a hektikus termelés, ill. az időszakos több éves túljövedelmezés, túlfogyasztás. Egy nemzetgazdaságban létrejöhet több éves túljövedelmezés, túlfogyasztás pl. a hitelezés miatt. Az igazság az, hogy utólag szinte lehetetlen kiszámolni azt, hogy egy-egy embernek valóban megérdemelt e megtakarítása, abban az időszakban amikor megtakarított éppen a termeléshez képest arányosak voltak a jövedelmek, és ebből erdő megtakarítások. Ezért a megoldás megint az, hogy normális kegysúlyozott igazságos gazdaságot kell teremteni és akkor nem borul fel a megtakarítási egyensúly.

A harmadik nagy csoport, amitől felborulhat, hogy megtakarításokat rosszul számítják ki. Ha kifizettet megtakarítások rosszul vannak kiszámolva, akkor felborul a megtakarítási egyensúly. Nagyon pontosan, és mindig egyformán kell a kifizetett megtakarításokat kiszámolni, ahhoz hogy ne boruljon fel a megtakarítási egyensúly. Ez a probléma összefügg a hitelezéssel, a betéti kamatokkal és a jegybank alapkamattal. A későbbiekben erről bőven beszélek. A lényeg az ha keleténél nagyobb betéti kamatot számítanak ez gyakoribb, vagy kisebbet, akkor rosszul van kiszámolva a megtakarítás, felborul az egyensúly. Ha pedig állami nyugdíjrendszer van akkor sem szabad improvizálni. Megint megismétlem, hogy bármilyen megtakarításról van szó kb. ez a pontos számolás: a vásárlóérték megőrzése felett évi plusz 1,5-2% kell számolni. Jelenleg leginkább az gyakorlat, hogy nyugdíjakat összekeverik a költségvetéssel, és az adott gazdasági helyzethez képest adnak nyugdíjakat sokszor még az inflációt sem követve, rendszerint a nyugdíjasok károsodnak.

Felborulhat a megtakarítási egyensúly a demográfiai hullám miatt is. 

Térjünk oda vissza, hogy akkor is felborul a megtakarítási egyensúly, ha az emberek túlzottan fogyasztanak, nem takarítanak meg. Itt, mint mondtam nem az a lényeg, hogy leteszik a pénzt, hanem az hogy megtakarítás által létrejön az helyzet, hogy kevesebbet fogyasztanak mint amennyit dolgoznak, és ebből adódó túltermelés fedezi a korábban takarékoskodók mostani lefogyasztást. Van egy másik összefüggés is. Ha valaki egész életében fogyaszt jól és megöregszik beteg lesz, akkor sem lehet azt mondani, hogy haljon, meg magánügy úgy kell neki. Tehát az egészségügyön keresztül segítenek neki, ez pedig az adófizetőket, részben igazságtalanul sújtja. E két okból szükséges az állami kötelező nyugdíjrendszer. Ha az emberek döntő többsége önszántából takarékoskodna, akkor nem lenne szükség állami kötelező nyugdíjrendszerre. Ugyanakkor ez kétségtelenül egy sereg becsületes takarékoskodó állampolgárt sért, hiszen ők jogosan azt mondják: hadd döntsem már én magam, hogy mennyiből élek majd időskoromban. Egyébként sem bízom az állami kiszámításban.

Talán egy megoldás az lehetne, hogy akinek van X összegű bankbetétje, vagy valamilyen magán-nyugdíjbiztosítása, annak nem lenne kötelező az állami nyugdíjrendszerben való takarékoskodás. Ennek részleteit persze ki kellene dolgozni.

Még kitérnék a mostanában zavaros összefonódásokra, állami szektor és magán szektor összefonódására. Ezek fából vaskarikák, a zavarosságuk által a korrupció melegágyai.

Egy lehetséges jövőbeli megoldás, vázlatosan. Az állam azt figyeli, hogy mindenkinek legyen (akármilyen formában) egy bizonyos összegű (kb. 15 éves közepes életszínvonalú élethez szükséges) megtakarítása. Persze ezt pontosan ki kell számolni. Valójában egy embernek, a jövedelmének 30%-át, de minimum 25%-át el kellene tennie, ahhoz hogy nem boruljon fel a magtakarítási egyensúly. A 25% egyébként formálisan fedezi az öregkori életét. Ekkor 40 év alatt megtakarít kb. 10 évre szóló munka nélküli életet.   Ha ilyen nincs, akkor kötelező az illetőnek az állami nyugdíjrendszerbe belépni, mindaddig, amíg ez az összeg nem jön össze. Továbbá nyugdíjpénztár   működjön úgy mint a jövő egy bankja pontosan fizesse vissza befizettet összeg, a betét  ellenértékét, ill. ha ez illető maghal akkor a rokonság örökli a megmaradó összeget.  Ugyanakkor a nyugdíjakat szét kell választani az adótól és költségvetéstől.

A hitelezésről szóló fejezetben arról is elmélkedem, hogy mit csinálhat a megtakarítások gyűjtője a megtakarításokkal. A megtakarítási egyensúly akkor jön össze, ha megtakarító, de más sem fogyasztja el a megtakarítást. Amit a gyűjtő megteheti a megtakarítások egy részével, hogy beruházási fejlesztési hitelként kiosztja. Ellenben az állam szinte képtelen olyan beruházási hiteleket adni, amelyekből profitja van. Vagy kedvezményes hiteleket ad, vagy önmaga ruház be. Az állam nem profittermelő, e szerint kell bánnia magtakarításokkal és hitelekkel. Érdemes kialakítani egy független intézményt, az állami nyugdíjpénztárt. Egyébként jóval kisebb problémát okoz az ha a megtakarítások az optimálisnál nagyobbak, mintha az optimálisnál kisebbek. A másik problémakör az adók az összevont adó helyes mértéke.

Összegezve. Ha normális kiegyensúlyozott gazdaság, ha az elméletek és a gyakorlatok helyesek, akkor nincs nyugdíjprobléma.  A nyugdíjrendszert jelentős részben szét lehet és szét is kell választani a pénzügy, gazdaság egyéb területeitől. Ha nincs szétválasztva, akkor minden zavar egyben nyugdíjproblémát okoz.

Lehetséges, és jó a rugalmas nyugdíj?

A túlhajszolt az egészségre ártalmas, vagy az egészségi állapotot meghaladó, a kedvtelen munkának nincs haszna. Ez a rugalmas nyugdíj mellett szól. És rugalmas munka mellett szól: félállás, házi, háztáji, alkalmi munka mellett szól.

Nézzük ezt az okoskodást.

Van egy sokat dolgozó, hasznos munkát végző de ehhez képest keveset kereső, keveset fogyasztó ember, és van egy kevés hasznos munkát végző, de ehhez képest sokat kereső, sokat fogyasztó ember. Az egyszerűség kedvért tételezzük fel hogy a második ember nem csinál semmi hasznosat, de ugyanakkora a fizetése mint az első embernek.  Amíg dolgoznak, addig fennáll az egyensúly, az első ember eltartja a másodikat. Ha nyugdíjba vonulnak, akkor azért változik a helyzet. Az első ember a saját megtakarításából él. (Ha mindenki arányos, igazságos jövedelemmel rendelkezik, akkor mindenki a saját megtakarításából élhet, ha a visszakapott összeg arányos. Illetve, ha nincsenek nagy demográfiai hullámok. Mert ilyenkor hiába van pénz, de nincs mögötte munkaerő.)   

A második embernek nincs valós megtakarítása. A második embert ekkor egy harmadik (még aktív) sokat dolgozó, de keveset kereső embernek kell eltartani, aki már eltart egy aktív keveset dolgozó, de sokat kereső embert. Ráadásul a második embernek, ha korán vonul nyugdíjba, akkor kevesebb lesz a nyugdíja, mint a volt fizetése, és megváltozik a fogyasztói kosara.  A fogyasztói kosara, arányaiban több tényleges munkát igénylő, hasznos terméket (élelmiszert, lakásrezsi, stb.) fog tartalmazni.

Mondjuk a két ember egyszerre, pl. ötven éves korában, megy el nyugdíjba. A termelésből kiesik egy hasznos tag és egy haszontalan tag. Jó esetben haszontalan tag kevesebb kárt fog okozni, mert az igazságtalan jövedelme csökken. Mondjuk a kár csökkenése az illető keresetének 30%-a. Ellenben a hasznos tag kiesése kárral jár, az alulfizetett túlmunka kiesésének kárával. Amíg nem vonultak nyugdíjba, addig az alulfizettet ember megtermelte a másik teljes fizetését (fogyasztását). Tehát a nyugdíj után a kieső túlmunka nem a másik fizetésének 30%-a lesz, hanem a másik egész fizetése. Tehát van egy 30%-os kárcsökkenés és vele szemben van egy 100%-os kiesés, kvázi kárnövekedés.

Ebből a példából sok következetés levonható. Én itt most csak ezt vonom le.

Tehát egy olyan gazdaságban ahol arányosak és igazságosak a jövedelmek, ott nem okoz problémát, ha az emberek korábban mennek el nyugdíjba.

Ahol aránytalanok igazságtalanok (minél inkább) a jövedelmek ott bizony a korai nyugdíjazás újabb problémákat, egyensúlytalanságokat okozhat.  Minél kisebb a nyugdíjhatár annál nagyobb problémák lehetnek. A fő ok persze megint az aránytalan igazságtalan jövedelmek, a haszontalan tevékenységekből származó jövedelmek.

A jelenlegi gazdaság kissé sarkosan. Elméleti rendszertényező.

Egyszer volt, hol nem volt egy rabszolgatartó társadalom. Ezek a rabszolgatartók (azok, akik hasznos munkájuknál többet fogyasztottak) azonban nem korbáccsal zsákmányolták ki azokat, akik a hasznos munkájuknál kevesebbet fogyaszthattak. (És azokat a szegényeket, akiket száműztek a munka és az átlagos jólét világából.) Ezek rabszolgatartók különböző trükkös módszerekkel, eszközökkel zsákmányolták ki a hasznos munkájuknál kevesebbet, fogyasztókat. Természetesen az alapeszköz a pénz, a jövedelem volt. Persze a pénz nem hibás, a pénz szükséges. A fő kizsákmányolási módszer az volt hogy a vezetők az irányítok (gazdasági és egyéb vezetők), mivel ők osztották el a jövedelmeket, saját maguknak sokkal több jövedelmet adtak. Úgy is mondhatjuk, hogy saját munkájukat erősen felértékelték.  A másik módszer az volt, hogy olyan pénzügyi rendszert hoztak létre, amelyben gazdagok, a spekulálók képesek voltak a jövedelmüket hasznos munka nélkül gyarapítani. Ugyanakkor nagyon fontos eszköz volt a magyarázat is, magyarázat arról, hogy ez a világ miért is, a lehető legjobb. Nem tökéletes, de ennél jobb nem lehet.   És fontos eszköz volt az is, hogy az igazságtalanság, pl. az igazságtalan jövedelem, azért ne legyen teljesen igazságtalan.

Az is kétségtelen hogy rabszolgatartók azért nem voltak olyan kegyetlenek, hogy az embereket hagyták volna nyomorúságban, éhségben, betegségben meghalni. Egy kevés segítséget azért adtak nekik.   

A rabszolgatartók nem a születési előjogok alapján lettek kiválasztva. Persze azért az is számított, mert gazdag családokból származók szinte beleszülettek ebbe a rétegbe. De befogadták azokat is, akik elég ügyesen rafináltan és nagy elszántsággal de sok alázattal törekedtek ebbe a rétegbe. Azok, akik csak hasznos munkára koncentráltak, tudósok, mérnökök, orvosok, stb.,  ők csak  a jól fizetett rabszolgák táborába tartoztak, hiszen a hasznos munkájuk több volt, mint a fogyasztásuk. És természetesen a szakmunkások, segédmunkások többsége is rabszolgák rétegébe tartozott.

Voltak okosabb rabszolgatartók és butább rabszolgatartók. Az okosabb rabszolgatartók a  rabszolgagyerekeket (szegényebb gyerekeket) oktatták, hiszen így válhattak olyan munkaerővé, melyek hasznos munkája erősen meghaladja fogyasztását. Az okos rabszolgatartók arra törekedtek, hogy a felnőtt rabszolgák (dolgozók) is jókedvűek, elégedettek, és egészségesek legyenek, hiszen így válhattak olyan munkaerővé, akinek hasznos munkája erősen meghaladja a fogyasztását.  Az okos rabszolgatartók tudták, hogy minél több a hasznos munka, annál nagyobb az ő hasznuk is. Tehát két dologra koncentráltak, maradjon fenn a nagy és igazságtalan különbségek rendszere, de emellett rabszolgák sok hasznos munkát tudjanak végezni. A buta rabszolgatartókat a második dolog nem érdekelte. Ők ostobán így gondolkodtak: minél kevesebbet kapnak rabszolgák, annál több jut nekünk.

Kérdés azonban az, hogy mit tegyenek az okos rabszolgatartók az öreg rabszolgákkal?

Őket már nem érdemes nagyon oktatni. Az elégedettségi, egészségi állapotuk sem számit annyira, hiszen a koruknál fogva a munkavégző képességük mindenképpen romlik. Ellenben az sem jó, ha korán mennek nyugdíjba, mert az teljes veszteség. Ezért a rabszolgatartók azt találták ki, hogy az öreg rabszolgákat addig dolgoztatják, amíg lehet, vagyis kitolják a nyugdíjkorhatárt.

A végső fizetők.

Amikor gazdaságról, sőt a politikáról gondolkodunk, akkor soha ne feledkezzünk meg, hogy minden hibáért, tisztességtelenségért, két társadalmi réteg a végső fizető. Az átalagos és átlag alatti jövedelemmel rendelkező dolgozók és azok közvetlen családja. Illetve az önhibán kívüli munkanélküliek nyomorgók és azok közvetlen családja. Nem egyénekről van szó, hanem rétegekről, ami azt jelenti, hogy lehetnek kivételek, de a többség a végsőfizető. Végsőfizető azt jelenti, hogy a gazdaság bonyolult folyamatain, sok állomásán keresztül vezető folyamat végén ezen emberek vannak, mint károsultak.

A fizetés végső soron életszínvonalban, fogyasztásban történik (nem pénzben). A dolgozók kára (ráfizetése) az, hogy a betett összes munkájuk nagyobb értékű, mint a kivett összes fogyasztásuk.

Felvetődik a kérdés: a segélyt kapó, önhibáján kívüli munkanélküli miért ráfizető? Visszatérek az előző példázathoz. Kétféle rabszolgaréteg van. Az egyik réteg szinte magától kialakul, vagyis rabszolgatartóknak kevés energiájába kerül hogy kialakuljon a rabszolgák azon rétege amelynek hasznos munkája meghaladja a fogyasztását. Ők a könnyen kezelhető, kevés energiát igénylő rabszolgák. A másik rabszolgaréteg azon emberek sokasága, amelyből sokkal nehezebb jó rabszolgát faragni. Vagyis a rabszolgatartóknak sok energiájába kerülne, annak elérése, hogy ezen réteg hasznos munkája meghaladja a fogyasztását. A rabszolgatartók úgy gondolják, hogy azért ennyi energiát nem fektetnek ebbe a rétegbe. (Szerintem helytelenül gondolják ezt, mert hosszabb távon azért ebben az esetben is pozitív lenne a mérleg, még a rabszolgatartók szempontjából is.) A rabszolgatartók ezért ezt a réteget inkább kiűzik a munka és jólét világából a munkanélküliség és szegénység sivatagába egy minimális ellátást nyújtva nekik.

 Nos ez a kiűzött réteg az önhibán kívül nyomorgok, munkanélküliek rétege. A munkából, jólétből kiűzött rétegről van szó.

Bármilyen hiba, ill. tisztességtelenség e két réteg hátán csattan. A hiba pl. amikor a megjavított utat felszedik mert ki kell cserélni csatornát. A hibának nincs hasznosulója, csak károsultja. A tisztességtelenségnek van károsultja és hasznosulója.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/