5.     tanulmányrész:

 Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetrombolás.

Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Visszatérés a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra problémájára.  Gazdaság és a természetpusztítás. A lehetséges válság-láncreakció. 

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A válsághelyzet a válság-láncreakció. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Ismételt fejezet. A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet gazdasági szempontból. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/10, D/2 ábrák.

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 

A természeti erőforrások csökkenése és a természetpusztítás lényegében azonos.

Természeti erőforrások egyszerűen: vizek, föld, levegő, ásványi kincsek, növényzet, állatvilág.

A természeti erőforrások fő elemei másképp. Az energia, az energiahordozók. A nyersanyagok. (Minden termék valamilyen nyersanyagból indul ki.) A környezetszennyezés, természetpusztítás. A környezetszennyezés is természeti erőforrás.  Ha például a környezetszennyezés miatt, korlátozni kell a termelést akkor azt nevezhetjük a természet kimerülésének vagyis természeti erőforrás kiapadásának. Másfelől az energiahordozók, ill. a nyersanyagok felhasználása is természetpusztítás, egyfajta környezetszennyezés. Ha például kivágják a fákat, akkor az nyersanyag felhasználás, de közben romlik a levegő minősége is, tehát környezetszennyezés is.

A környezetszennyezés rombolhatja levegő a vizek a föld minőségét végső soron az élővilág növényzet állatok emberek egészségét is. A környezetszennyezés tehát egyfelől egy gazdasági tényező, másfelől viszont egészségi tényező, harmadrészt, mint állat és növénypusztító kulturális és erkölcsi tényező. A környezetszennyezés mindenhol jelen van termelésben, fogyasztásban. Három nagy részre osztható: a termék előállítása során keletkező, mint a kitermelés átalakítás, szállítás, tárolás stb. keletkező. A termék fogyasztása során keletkező, mint pl. egy gépkocsi egy gázkonvektor stb. működése során keletkező. A termék kidobása után, mint a hulladékok szennyezésével keletkező.

Minden termék, szolgáltatás az előállítás, a használat, valamint az eldobás után igényel anyagot, energiát, környezetszennyezést. A természeti erőforrások másképpen: előállítás, használat, hulladék, energia, anyag, környezetszennyezés.

Minden szükséglet-kielégítés minden termék, szolgáltatás igényel természeti erőforrást (energiát, nyersanyagot, környezetszennyezést), de közel nem egyforma arányban. A lelki szükségletek, kielégítése igényli a legkevesebb természeti erőforrást és legtöbb humán erőforrást. A minőségi anyagi szükségletek is-is. Az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítése, igényli a legtöbb természeti erőforrást.

A problémát általában bagatellizáló felfogás abból ered, hogy nem komplex módón kezelik a problémakört. Azt mondják pl. nincs baj, mert majd találnak újabb energiahordozót, energiaforrást.  Az új esetleg kevésbé környezetszennyező energiaforrás megtalálása legkisebb probléma. Nyersanyag mindenképp kell a termékekhez és ez ugyanolyan véges, mint az energiahordozók végessége. Lehet ugyan valamennyire az innováció által csökkenteni a szükséges nyersanyagok mennyiségét, de csak bizonyos szintig. A környezetszennyezést is lehet csökkenteni, de csak bizonyos szintig. Mindhármat bizonyos szintig lehet csökkenteni, de nem teljesen. A kérdés hosszabb távon az, hogy bizonyos szintű csökkentési lehetőség és termelés fogyasztás növekedése milyen arányban áll egymáshoz. Ha a termelés fogyasztás növekedése a jelenlegi helyzetnek megfelelő, vagyis nagyobb arányban emelkedik, mint a bizonyos színtű csökkentés, akkor folytatódik a természetpusztítás a természeti erőforrások fogyása. A természetpusztítás technikai csökkentésének konkrét módjai: új kevésbé szennyező energiaforrás. Olyan termékek melyekhez kevesebb nyersanyag kell. (A víz a levegő, a föld is nyersanyag). Olyan termelés, technológia, mely kevesebb szennyezéssel jár. Olyan termékek, melyek  használatuk közben kevésbé szennyezik a környezetet, ill. kevesebb energiát igényelnek. Olyan termékek, melyek az eldobásuk után kevésbé szennyezik a környezetet, ill. feldolgozhatók. Végül a korszerű nem szennyező hulladékfeldolgozás. A felsorolásból látszik, hogy nincs csodaszer, nincs egyedüli, gyors megoldás. Vagyis sok feladatot igénylő, hosszú távú, talán örökös problémával állunk szemben. Az is látszik, hogy önmagában a természetpusztítás technikai csökkentése nem képes egyedül megoldani a problémát, a teremést, fogyasztást is szelektálni ill. csökkenteni kell.

Ez azonban a távlatos megközelítés a jelenlegi helyzet ennél sokkal siralmasabb. Jelenleg a termelés, fogyasztás sokkal erősebben növekszik, mint a természetpusztítás technikai csökkentése. A jelenlegi tendencia kiszámíthatóan a közeljövőben komoly problémákat okoz. Emlékeztetőül: elsősorban gazdasági és egészségügyi problémákat másodsorban kulturális erkölcsi problémákat. Van itt azonban egy olyan problémakör, mely talán még a gazdasági problémát is megelőzi az pedig a természetpusztítás természeti, időjárási katasztrófát kialakító hatása. Majd mindennap hallunk a felmelegedés hatásairól. Lehetséges, hogy összeomlik valamelyik vagy több alapvető természeti mechanizmus. Pl. a tengerek áramlása, a víz körforgása, a levegő körforgása, az időjárás stb.. Ha egy ilyen mechanizmus összeomlik, akkor az katasztrofális hatású és valószínű hogy más mechanizmusok összeomlásához vezet. A természet sokkal összetettebb sokoldalúbb, finomabb, összefüggőbb mechanizmus, mint azt a felületes szemlélő gondolja. Ez azonban csak a lehetséges kategória. Ami viszont már létező kategória az a kisebb természeti katasztrófák (szélviharok, áradások, szélsőséges időjárás, felmelegedés, stb.) sűrűsödése. A sűrűsödés részben és bizonyíthatóan a természetpusztítás rovására irható. Azon vita van, hogy milyen részben, de azon nincs vita, hogy valamilyen részben.

A kétkedőknek felhoznék egy konkrét példát. Azt tapasztaljuk, hogy egyre melegebbek lesznek a nyarak. Ez egyrészt mindenkinek kellemetlen, rontja az életminőséget. Másrészt bizonyos betegségeket felerősít pl. a szívbetegségeket. Harmadrészt a klímaberendezések működtetése elég jelentős energiát igényel, nem beszélve klíma berendezések gyártásával és használatával járó környezetszennyezésről. Negyedrészt a nagy melegben csökken minden termelés. Ötödrészt főleg a mezőgazdasági termelésre van negatív hatással, hiszen minden kiszárad. Hatodrészt több vízre, locsolásra van szükség, és még lehetne folytatni. Ez az egyszerű példa is mutatja, hogy a probléma komplex és ebben van a veszélye. Önmagában egy probléma sem jelentős, de ha összeadjuk, akkor már nem vitatható a jelentősége. Ez csak egy példa sok száz közül.

A természetpusztítás jelenlegi tendenciája.

Jelenleg 6 milliárd a föld lakossága. Ez 15 éven belül 7,5 milliárd lesz a jelenlegi tendencia mellett. Ugyanakkor az egy főre eső fogyasztás is növekedik a jelenlegi tendencia mellett. Vegyük például figyelembe Kína és India (a világ lakosságának egyharmada) fogyasztásának (termelésének) növekedését. Ugyanakkor a jelenlegi tendencia mellett majd minden ország fogyasztása, termelése, ha nem is ilyen mértékben de növekszik. Ha évi 3%-os növekedéssel számolunk akkor az 15 év alatt 45%-os fogyasztás, termelésnövekedés. A 7,5 milliárd ember a 45%-os fogyasztásnövekedése olyan mintha 3,5 milliárd emberrel lenne több. Ez összesen 11 milliárd embernek megfelelő fogyasztás, ami jelenlegi fogyasztás (6 milliárd) csaknem a duplája. Pontosabban 15 év múlva a jelenlegi tendencia mellett a fogyasztás és vele arányosan természetpusztítás (a természeti erőforrások fogyása) a jelenleginél legalább 80%-kal lesz nagyobb. Valószínűsíthető hogy ez természetpusztítás már átlép egy kritikus határt, egy részleges vagy teljes összeomlás jöhet létre.

Ha 15 év múlva ez nem is következik be, bekövetkezik 20, vagy 25 év múlva. A probléma sajnos nem szűnik meg, tehát mindenképp intézkedni kell, a tendenciát meg kell fordítani. Ha csak részleges intézkedések történnek, akkor az annyit jelent, hogy 15 éven belül mondjuk nem 80%-os lesz a természetpusztítás, hanem 60%-os. Ez még mindig sok, a megoldás kevés. Minél később következik be az intézkedés, annál nehezebb a helyzet megfordítása, annál nagyobb áldozattal jár az.

Tételezzük fel, hogy jelentős változásokat tennének, már most a jelenlegi helyzet megjavítására. Majd kiszámítanák e javítás költségeit ill. egyéb életszínvonal hátráltató hatásait. Majd feltételezve, hogy ez 20%-ban javítja a gazdasági helyzetet, az egészségügyi helyzetet, az időjárási helyzetet (a természeti katasztrófákat), kiszámítanák ennek a jövedelmezhetőségét ill. életszínvonal-emelő hatását. A két számítás különbségéből biztosan az jönne ki, hogy érdemes jelentős lépéseket tenni a helyzet megváltoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy egyes nagytőkések hosszabb távon is károsodnának.  Általában vállalkozók rövid távon károsodnának, de hosszabb távon ez kiegyenlítődne. A népréteg viszont rövid távon is de főleg hosszabb távon sokkal jobban élne. Egy külön probléma az adott jelenlegi politikai vezetés károsodása. Erre még visszatérek. A lényeg az, hogy hiába lenne végeredményben a világnak hasznos bármi, ha politikai elit és a nagytőke károsodik, akkor ezek képesek mindent megakadályozni.

Miről van szó tehát: egyrészt el kell gondolkodni, hogy egy lehetséges katasztrófa elkerülése mekkora áldozatot igényel. Másfelől kiderül, hogy nem is lenne semmilyen áldozat, mert valójában összességében javulna az életszínvonal.

Tehát ha az élővilág pusztulásának erkölcsi, tudományos problémájával nem is törődünk, akkor három komoly probléma adódik a fokozódó természetpusztulásból: a gazdasági probléma az egészségügyi probléma és a természeti, időjárási katasztrófák problémája. Ezek a problémák összefüggnek, egymást erősítik. Persze erre még mindig lehet azt mondani, ugyan ezek nem komoly problémák. Egyrészt azért az erősödő tendenciákat és a várható hatást is figyelembe kell venni. Másrészt egy következő részben bebizonyítom, hogy a gazdasági probléma önmagában is igen komoly. Előbb azonban elmélkedjünk el a válsághelyzeten, válság-láncreakción.

Ez a fejezet azért elméleti fejezet, mert egy másik tényező lesz a gyakorlati rendszertényező, melynek címe: az új helyzet a természeti erőforrások fogyása.

Kapcsolódó társadalom rendszerfejlődés hierarchia kisközösségek ábrák, A0-Aa8, D1-D10,  K1-K5, ABC1-ABC6, ABDK-ABDK2, ABD1,   stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/tarsadalom-rendszer-hierarchia-kiskoezoessegek

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak 

A válsághelyzet, a válság-láncreakció. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Megint visszautalnék a rendszerfejlődés problémájára.

A történelem során megfigyelhetünk válságszakaszokat, ezek nem véletlenül a rendszerváltás előtti utolsó szakaszok. Az utolsó és legmélyebb a klasszikus kapitalizmus válsága 1910-1945 közötti szakasz. Mivel erről még szó lesz most csak egyszerűsítve vázolnám, hogy mitől alakulnak ki a válságszakaszok. Több tényező egymásra negatívan ható válsága okozza a komplex válságot. A gazdasági válság, a pénzügyi válság, az erkölcsi, világnézeti válság és a háborús válság hat egymásra ill. erősíti egymást. Az arányok, és sorrendek persze változhatnak, de ezek válságtényezők minden válságszakaszban megtalálhatók, és az egymásra hatás is kimutatható. Gyakorlatilag és logikailag is kimutatható az egymásra hatás. Logikailag gondoljunk csak bele. Pl. a gazdasági és pénzügyi válság összefüggése, vagy a gazdasági és egészségügyi válság összefüggése egyértelmű. Továbbá az egészségügyi és háborús válság összefüggése, vagy a háborús és erkölcsi, világnézeti válság összefüggése, vagy a háborús és a gazdasági válság összefüggése, stb. szintén egyértelmű. Sokáig lehetne sorolni, bizonygatni, elemezni de szerintem mindenki érti, hogy miről van szó. A kölcsönös negatív és egyre erősödő negatív hatást nevezem én válság-láncreakciónak. Ezek voltak korábban a válságtényezők. Csakhogy most megjelent egy újabb válságtényező: a természetrombolás (a természeti erőforrások fogyása). Ez szépen beleilleszkedik a sorba, mert azt már vázoltam, hogy közvetlenül összekapcsolódik a gazdasági válsággal, az egészségügyi válsággal. A természetpusztítás másik hatása, a természeti és időjárási szélsőségek szintén összefüggnek a gazdasági, ill. az egészségügyi válsággal. A gazdasági és egészségügyi válság pedig összefügg a többi válsággal. Kijelenthetjük tehát, hogy az eddigi öt válságtényező mellett egy újabb válságtényező keletkezett.

Megjegyzem: eddig is előfordult, hogy egy-egy nép életében egy természeti katasztrófa vagy szélsőséges időjárás válságot okozott. Itt azonban nem a véletlenszerű válságokról van szó, hanem az időszakonként bekövetkező, menetrendszerű válságokról. A természetpusztítás eddig nem volt állandó válságtényező, csak időszakos eseti. A jövőben azonban minden jel szerint úgy kell kezelni, mint egy állandó válságtényezőt. A válságszakaszoknak a válság-láncreakcióknak nem kell feltétlen bekövetkezni, eddig azonban sajnos bekövetkeztek. Azt azonban tudni kell, hogy vannak válságtényezők, válságszakaszok, válság-láncreakciók, mert ha hiányosak az ismereteink, akkor nem is  tudunk védekezni ellene.

Gyakran hallani: ugyan, ugyan állandóan megjósolják a világvégét, aztán nem történik semmi. Talán valóban többször jósolták meg a katasztrófát, mint amennyiszer bekövetkezett. Talán nem mindig akkor jósolták meg, amikor bekövetkezett. Az azonban tagadhatatlan hogy voltak válságszakaszok a népek, ill. geopolitikai zónák életében. Voltak háborús, nyomorgó, fertőzőbetegségekkel terhelt időszakok. Kétségtelen hogy a XX. századig ezeket az időszakokat nem könnyű megkülönböztetni. Az 1910-45 közötti európai válságszakasz azonban már egyértelműen megállapítható.

Gyakran hallani: ugyan-ugyan új helyzet, nincs új helyzet. Aki nem felületesen vizsgálja történelmet annak világos, hogy gyakran van új helyzet. Az igaz, hogy nem merőben új helyzetről van szó a régi helyzet nagy része megmarad, de ehhez csatlakozik egy olyan tényező mely ugyancsak nem új, de a jelentősége hirtelen megnő. Ilyen értelemben új tényező a természeti erőforrások fogyása a természetpusztítás is. Eddig is volt csak jelen időben vált jelentős tényezővé, tehát kvázi új tényezőről van szó. Ugyanilyen értelemben új (megnőtt jelentőségű) tényező a globalizálódás is.

 Mit jelent az, hogy egy újabb válságtényező jelent meg. Nem vállalkozom arra, hogy válságtényezők jelentőségét rangsoroljam. Induljunk ki abból, hogy a természetpusztítás legalább olyan jelentős tényező, mint a többi. Ebben az esetben is az új válságtényező megjelenése azt jelenti, hogy egy válság-láncreakció beindulásának az esélye jelentősen növekszik. Valamint azt jelenti, hogy a válság-láncreakció jóval gyorsabb hevesebb lesz, illetve sokkal végzetesebb tragikusabb lesz a végeredménye. Sokkal mélyebb lesz a válság. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nagyobb világégés, vagy globális katasztrófa várható.

Ehhez még hozzá kell tenni különböző következtetések szerint, ha nem  alakult volna ki ez az új válságtényező, a jelenlegi tendencia mellett, akkor is ötven éven belül nagy valószínűséggel beindulna egy válság-láncreakció. Azt is hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi tendencia mellett a természetpusztítás 20 éven belül nagy valószínűséggel válságot fog okozni. E válsághoz akkor erős valószínűséggel csatlakozik a többi, akkor már erősen erjedt válságtényező. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy olyan „új” helyzetek, tendenciák  vannak, melyek ezt a válság-láncreakciót fokozhatják. Ilyen pl. a világ fokozódó globalizálódása, ill. az egyre hatékonyabb manipuláció. Ilyen a tömegpusztító és nukleáris fegyverek arzenálja, és azok előállíthatósága. A hatékony manipuláció következménye, a válsághelyzet felismerésének a késlekedése. A globalizálódás és a természetpusztítás azonos tulajdonsága, hogy a válságjelenségeket szétteríti a világban. Gondoljunk bele, valahol megtörténik a környezetszennyezés akkor annak negatív következménye pl. a víz, a levegő elszennyeződése máshol jelentkezik. Lehetne még további példákat sorolni. A globalizálódás szétterítő hatása: pl. valahol gazdasági válság van, és ez más országokban is jelentkezik. Szintén csak egy példa a sok közül. A szétterítő hatás a következőkkel jár. Kezdetben a negatív hatások megoszlanak, tehát sehol sem alakul ki kritikus helyzet. Egy kritikus pont (időszakasz) után viszont a több helyen, több módón, de egyszerre jelentkezik a kritikus helyzet, ami nagy valószínűséggel világválság-láncreakcióba torkollik.

Megjegyzem a tömegpusztító és nukleáris fegyverek lehetséges használata is szétterítő hatású, de ez már csak a válság-láncreakció szakaszban jelentkezik.

Jelenleg még a sokasodó problémák ellenére nincs válság, számításaim szerint éppen hogy elhagytuk a fejlődés felső csúcspontját. Az előző fejtegetésekből következően azonban a jelenlegi tendenciák mellett elég gyorsan, akár 10-15 éven belül, jobb esetben 20-25 éven belül nagy valószínűséggel kialakul egy válság-láncreakció.

A sürgősség problémája. Nem elég azt felismerni, hogy a válsághelyzetet illetően új helyzet van azt is fel kell ismerni, hogy rendkívül sürgős, halaszhatatlan helyzet. Azt kell felismerni, hogy rövid idő alatt radikális változásokat kell elérni, nincs halogatni való idő. A többi rendszertényező vonatkozásban 25-30-40-50 évről beszélhetünk, itt mondjuk 15 évről. 15 év az nagyon kevés ahhoz képest, hogy mennyi feladatot igényel a helyzet radikális megváltoztatása. Gondoljunk bele hány év szükséges csak ahhoz, hogy a levegő minősége visszaálljon egy optimális határra. A sürgősség felismerésből következik a lehetséges leggyorsabb, legradikálisabb, legsokoldalúbb intézkedések szükségessége. Lehetséges leggyorsabb legradikálisabb: egy folyamatos, következetes, tervezett intézkedéssorozat jelent, amelyik még nem okoz lázadást, háborút. Egyébként, ha valaki attól retteg, hogy fölöslegesen bolygatnák fel a világot, akkor annak kijelenthetem: semmiképpen nem fölösleges, mert ha véletlenül mégsem ilyen vészes a helyzet, akkor is szükség lesz 30 éven belül azon feladatok megoldásra melyeket egy külön fejezetben, foglalok össze. 

A természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia és anyagfogyás, stb.) kárai összefoglalva. 

1. Van egy közvetlen kár, amelynek a lényege a házak, utak, hidak, stb. összeomlása. Illetve a mezőgazdasági termelés elpusztulása, csökkenése.

2. A másik közvetlen kár: az élhető életre többet kell költeni. Többet kell költeni, (és többet kell dolgozni) fűtésre, hűtésre, közlekedésre, árvízvédelemre, stb..

3. A környezetszennyezés és az egészség között van egy közvetlen kapcsolat is, amennyiben nem egészséges, de mérgező anyagok jutnak a szervezetbe.

A közvetett károk sem jelentéktelenek.

4. A közvetett általános gazdasági kár talán így foglalható össze. Egyrészt nehezebbé válik a termelés. Másrészt csökken az összesített termék és szolgáltatástartály tartalma (az energia, a nyersanyag, stb. fogyatkozása miatt), illetve abból nehezebben lehet kivenni, ami igazságtalansággal, marakodással, tisztességtelenséggel, vagy-vagy elosztással, gazdasági pénzügyi egyensúlytalansággal jár.

5. A következő kár: nő világválság, ill. a világválság-láncreakció kialakulása mivel egy jelentős válságtényező, a természetpusztulás beléphet a láncolatba.

6. Kialakul és erősödik a természet gyors összeomlásának veszélye. Mert az eddigiek csak egy viszonylag lassabb romlásról szóltak. Ha pedig összeomlik a természet, akkor gáz van.

7. A távlati egyetemes kár pedig így foglalható össze. Az ember (emberiség) lehet bármilyen ostoba, önző mindig megmarad a javulás esélye. De ha a környezet, a természet visszafordíthatatlanul tönkremegy, akkor persze onnan nincs visszafordulás.  Akkor hiába javulna meg az ember, a romlás, a pusztulás visszafordíthatatlan.

Mi az, ami az emberiség (mondjuk 10 milliárd ember) további tízezer, vagy talán százezer éves „boldog” életét jelenleg leginkább veszélyezteti?

Ez bizony konkrétan, leginkább a természetpusztítás. Mert az ember, emberiség lassan, hullámzóan okosodhat, erkölcsösödhet, de a természet egy romlási tendenciában van. És ha ez így marad, akkor a két fő tényező, a tudat és az anyag (természet, környezet) közül az egyik biztos romlása az egész romlásához vezethet. Ezt a romlást gyerekeink, unokáink már elég fájóan fogják saját bőrükön érezni.

8. És végül az előzőkhöz képest talán semmiség, de azért ez is szörnyű: kihalnak állatok, növények, sivárabb lesz a természet.

A felsorolás után mindenki döntse el, mennyire fontos a természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia, és anyagfogyás, stb.) fontossága. 

Ismétlés.

Néhány általános gondolat.

Akár van Isten, akár nincs, a természetet, a természet törvényeit (beleérve az embert, a társadalmat is), meg kell ismerni, tisztelni kell, és a regenerálás elve mellett óvatosan kell felhasználni.

A szinte végtelen, világ, és tudomány azt jelenti, hogy folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik a tudomány lényegi része, és folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik, az élet és a társadalom. 

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét)  azért is logikus és szervezett ( nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő. Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni. 

Ismételt fejezet.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Itt is megjegyzem a termelés egy összefoglaló fogalom, bele kell érteni a szolgáltatást, és általában minden többnyire hasznos munkát, fizikai, manuális szellemi és mindenféle munkát. Szűkebben értelmezve a termelés, az a tervszerű, szervezett munka, amely többnyire munkaközösségekben jön létre és amelyik közvetlenül emeli az életszínvonalat. Vannak ennél is szűkebb értelmezései. Pl. csak a termékek előállításával kapcsolatos munka. A termelés, mint újratermelés, mint előállítás, stb. Én ezeket nem használom. 

A külső összefüggések, a termelés összefüggései a gazdasággal, ill. az egész rendszerrel. A belső összefüggések pedig a belső termelési tényezők vizsgálata.

A szűken értelmezett gazdaság: elsősorban az anyagi tárgyi szükségletek kielégítése, elsősorban termelési kapacitással és a természettudományos, technikai állapottal. Ha viszont ezt az értelmezést nézzük, akkor sem szabad elfeledkezni a fogyasztásról, a fogyasztás-kiválasztásról.

A termelés és a fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás. 

A termelés mennyisége (mennyisége, minősége) valamint struktúrája és a fogyasztás mennyisége, struktúrája szükségszerűen nagyjából (95%) azonos. A kérdés, hogy melyik határozza meg a másikat?

A termelés fejlődését illetően ki kell emelni az ötleteket, újításokat és azok használatát egyszóval az innovációt. Az innovációról, mint az újító szellemiségéről, az előző fejezetben már szó volt. Most leszűkítem az innovációt, a természettudományos technikai fejlődéssel kapcsolatos új dolgokra.

A technika jelentése szélesebb értelemben: technika, technológia (gyártási módszerek), termelőeszközök, infrastruktúra, gépesítés, automatizálás, motorizáció.

Az ember beszéde kommunikációja, az értelmesedés, az érzelmi fejlődés, az akaratszabadság, tudatosság, az igazságérzet, erkölcs a gazdasági és társadalmi rendszer, valamint az eszközkészítés és az innováció hosszú távon egymást támogatva párhuzamosan fejlődött. Az eszközkészítés fejlődése és az innováció (ötletek újítások) nem válaszhatók szét igazán. Lényeges tényező, ama sok közül mely az embert kiemelte az állatvilágból. Ugyanakkor ez a tényező elsősorban a termelés mennyiségére és struktúrájára hatott ki. Később a termelés struktúráját a fogyasztás struktúrája is egyre inkább meghatározta, de a termelés mennyiségét elsősorban az innováció határozza meg. Később az eszközkészítés, az innováció magasabb szintje alakult ki, mely nem más, mint a természettudományos és technikai fejlődés. A természettudományos és technikai (technikai, technológiai) fejlődés történelmi szempontból azonos az innovációval. Világos, hogy a természettudományos technikai felfedezések vezetnek az újításokhoz.

A többi termelési tényező a munkaintenzitás (szorgalom) és a természeti erőforrások az innovációhoz képest korunkig csak másodlagosan határozták meg a termelés mennyiségét, a struktúrájára pedig alig voltak hatással. Korunkban a természeti erőforrások jelentősége felértékelődött, de ez egy másik fejezet témája. Ugyancsak felértékelődött a termelés, fogyasztás struktúrája.

A fogyasztás-kiválasztás, közel azonos a fogyasztás és egyben a termelés struktúrájával, mert a fogyasztás és termelés struktúráját, általában többnyire a kereslet határozza meg. Kevésbé, de azért jelentősen a termelés kínálata határozza meg.

A termelés kínálatát döntően az innováció határozza meg. Az innováció az ötletek újítások összessége. Az új termelőeszközök, a termelési módok (technológiák), új termékek kialakítása. Hosszabb távon ez határozza meg elsősorban a termelés kínálatát. Hosszabb távon az innováció határozza meg a termékek minőségét.

Az innováció nyilván hat termelés mennyiségére és így a fogyasztás mennyiségére is, hiszen fejlettebb, új eszközökkel, technikával, technológiával nyilván több terméket lehet előállítani. Itt is van egy másik tényező: a szorgalom (munkaintenzitás) valamint a munkaidő. Hosszabb távon, általában azonban az innováció az, amelyik jelentősebben meghatározza a termelés mennyiségét.

Melyik fontosabb termelés mennyisége, vagy a termelés minősége? Talán a helyes válasz az, hogy egyformán fontosak.

Az innováció persze hat a termelés struktúrájára is, sőt egészen hosszú távon a legjelentősebb meghatározója. Középtávon, rövid távon, azonban csak kisebb részben határozza meg.

Miért csak kisebb részben határozza meg az innováció a termelés, fogyasztás struktúráját, közép és rövid távon? Minden újítást, korszerű technikát többféleképpen lehet felhasználni. Alapvetően fel lehet használni jól, jó célra, jó módón és rosszul, rossz célra rossz módón. Az atomenergiát fel lehet használni fegyverként és erőműként. A számítógépet is fel lehet használni jó és rossz célokra. A televíziót szintén. Rossz módón való felhasználása pl. a televíziónak nemcsak ez hogy  butító erkölcsromboló műsorokat sugároz, de a túlzott használat is. Az emberek egész nap bámulják tv-ét sportolás, olvasás hasznosabb tevékenység helyett, tehát a túlzott használat is károssá válik. Mindent fel lehet használni többé-kevésbé jó és rossz célra, valamint mértékletesen és túlzottan.

Az innováció megalkotja az előállítási módot, de a fogyasztás-kiválasztás határozza meg a felhasználást a fogyasztás-kiválasztás, alakítja meg a végleges terméket, szolgáltatást. Ezért az innováció (újítások, természettudományos és technikai fejlődés) határozza meg főleg termelés, fogyasztás mennyiségét. A fogyasztás-kiválasztás határozza meg elsősorban a termelés, fogyasztás struktúráját. Az innováció azért kis részben visszahat a termelés, fogyasztás struktúrájára (szerkezete) mivel vannak viszonylag békésebb jellegű újítások és viszonylag eleve káros célzatú újítások. Mindkettő azért átfordítható ellenkező irányba. Ezért van az a tévhit, hogy a haditechnika elősegíti békés technikai fejlődést. Ebben a felfogásban az elfelejtődik, hogy a haditechnikai újítást eleve tervezhették volna békés célra is.

Az előzők szerint a következő arányokat állapíthatjuk meg. Termelés, fogyasztás mennyiségét 70%-ban az innováció (újítások, természettudományos, technikai fejlődés) határozza meg, 30%-ban a munkaintenzitás (szorgalom) határozza meg. A termelés, fogyasztás struktúráját jelenleg közép és rövid távon 70%-ban a fogyasztás-kiválasztás, a kereslet (szélesebben értelmezett) határozza meg, 30%-ban a termelés kínálata, az innováció határozza meg.

Nagyjából összefoglalva, vázlatosan a termelés és a fogyasztás struktúráját a termelés, az innováció és a fogyasztás, a fogyasztás-kiválasztás is meghatározza. A termelés és fogyasztás mennyiségét rövid távon szintén mindkettő meghatározza, hosszabb távon elsősorban a termelés, az innováció.

Mindez így volt kb. 1980-ig attól kezdve részben új helyzet alakult ki. Ekkor már meghatározóan belépett egy eddig nem említett tényező a természeti erőforrások fogyása. Erről azonban később lesz szó.

Emlékeztetőül: a termelés lehet eszköz és termék-előállítás, valamint szolgáltatás.

Egy másik emlékeztetés. A fogyasztás mennyisége struktúrája végső soron azonos a szükségletek mennyiségével, struktúrájával, amennyiben a lelki és minőségi anyagi szükségleteket is egyféle szolgáltatásnak tekintjük. Az arányos és igazságos szükséglet-kielégítés a legfőbb célok egyike.

Mi a fontosabb a termelés, fogyasztás mennyisége vagy a struktúrája? Melyik rendszer a fejlettebb, melyik országban jobb élni?

Egy olyan rendszerben, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de ezt a hadiparra fordítja, arra hogy más népeket leigázzon? Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció termelés kapacitás de az aránytalan elosztás miatt az emberek többsége nyomorog  egy kisebbség, viszont dőzsöl, és szükségszerűen pazarol?  Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció a termelési kapacitás de az emberek meggondolatlanul saját testi szellemi lelki egészségük rovására fogyasztanak, valamint a természet, az élővilág rovására fogyasztanak, pazarolnak, ráadásul úgy hogy közben felélnek minden tartalékot?

Vagy egy olyan országban, ahol ugyan kisebb az innováció termelés mennyisége az anyagi javak összessége, de minden szükséglet arányosan ki van elégítve, a viszonyok békések és igazságosak, nem történik pazarlás a jövő generációjának nő az élettere? Nyilván ez utóbbi országban jobb élni tehát termelés, fogyasztás struktúrája fontosabb, mint a termelés, fogyasztás mennyisége.

A „sokkal fontosabb”, azonban túlzó kifejezés, ha következőket is figyelembe vesszük. Hiába békés igazságos egy ország, ha a termelés fejletlensége miatt nyomorog a lakosság. Egy nyomorgó országban szükségszerűen konfliktusok, háborúk, igazságtalanságok alakulnak ki. Egy fejlett innovációjú nagyobb termelésű országban nagyobb az esély egy minden szükségletet arányosan és igazságosan kielégítő, békés és igazságos rendszer létrehozására.

Ez tehát az igazság két oldala. Az én végkövetkeztetésem: a múltban a fogyasztás-kiválasztás a termelés, fogyasztás struktúrája csak egy hajszállal volt fontosabb, mint az innováció a termelés, fogyasztás mennyisége. Jelenleg az új helyzet miatt (a természeti erőforrások fogyása) a fogyasztás-kiválasztás, termelés fogyasztás struktúrája (szerkezete) egyértelműen fontosabb, mint a termelés és a fogyasztás mennyisége. Ugyanakkor jelenleg az innovációnak is nagy szerepe van (kellene, hogy legyen) a termelés fogyasztás struktúrájának átalakításában.

A fontossági sorrend: fogyasztás-kiválasztás 50%, innováció 40%, a munkaidős munkaintenzitás és általában a termelés, fogyasztás mennyisége 10%. Ehhez hozzá kell tenni, hogy itt a szélesebben értelmezett fogyasztás-kiválasztásról van szó, amely a piactorzító tényezőkőn és a költségvetésen kívül tartalmazza háborúkat. Továbbá részben tartalmazza a jövedelemelosztás mechanizmusát, elveit, a gazdasági és pénzügyi rendszert, mechanizmusát, elveit, mivel ezek befolyásolják a fogyasztás-kiválasztást.

Az innovációs termelés, fogyasztás mennyisége nagyrészt a természettudományok fejlődéséhez kötődik. Azért társadalomtudományok és a politikai rendszer is hatással volt a fejlődésre. Ez megint egy hosszabb fejtegetést igényelne, de azt mondom: a politikai rendszer befolyása kb. 20%-os az innováció-fejlődésre.

A fogyasztás-kiválasztást viszont többnyire (kb. (80%) a politikai, társadalmi rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer, stb.), ill. a társadalomtudományok fejlettsége határozza meg. Ezen kívül még szerepe van a  nép hagyományos kultúrájának, fogyasztási szokásainak is. Hozzá kell tenni a gazdasági rendszer, a gazdasági vezetés, része a politikai társadalmi rendszernek vezetésnek.

A végkövetkeztetés. Hibás az a felfogás mely a fejlődést csakis a gazdasági rendszerben a termelés, fogyasztás növekedésében látja. Korábban én is beleestem abba hibába, hogy kizárólag a termelésnövekedésből indultam ki. Itt most korrigálom ezt az egyoldalúságot. Egy fontos mutató a termelésnövekedés mellett, a termelés (fogyasztás) struktúrája, vagyis az, hogy a termékek mekkora hányada hasznos, testet, lelket építő, és mekkora hányada haszontalan, káros.

Másfelől nem mindegy, hogy a termelésnövekedés innovációs növekedés, vagy nem innovációs, hanem munkaidős növekedés.

A termelés szélesebb összefüggései.

Azt lehet mondani, hogy különböző gazdasági, pénzügyi tényezők különböző erővel kapcsolódnak termeléshez. A fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás, pl. nagyon erősen kapcsolódik a termeléshez. A termelés-tervezés is erősen kapcsolódik. A gazdasági arányok talán egy kevéssel gyengébben kapcsolódnak. A nagytőke kisvállalkozások aránya, szintén egy hajszállal gyengébben kapcsolódik, de még mindig erősen. A pénzügyi rendszer még egy hajszállal gyengébben kapcsolódik és így tovább. Lehetne a gazdasági rendszertényezőket oly módón is kategorizálni, hogy milyen erősen kapcsolódnak a termeléshez. Még inkább kinyílik az összefüggések köre, ha a gazdaságot szélesebben értelmezzük.

A gazdaság szélesebb értelmezése: minden szükséglet kielégítéséhez való hozzájárulás, a termelési kapacitás, a természettudományos, technikai fejlettség mellett, gazdasági, pénzügyi tényezőkkel, ill. azok szervezet irányításával. Egyszerűbben: a gazdaság nemcsak termelésből áll, hanem gazdaságirányításból ill. sok más tényezőből. Az egyes tényezőknek, mint pl. az adózásnak, megvan a feladata a termelésre vonatkozóan, de van egy önálló feladata is. Az önálló feladata, pl. az igazságosabb jövedelem vagyon elosztás, hasonlóan fontos, mint a termeléssel kapcsolatos feladata. Ma a gazdaságirányítás már a politikai rendszer része. Ha a lelki, minőségi anyagi szükségletek kielégítését is ideveszem (pl. az egészségügy is termelésekből, szolgáltatásokból áll, sőt az igazságszolgáltatáshoz is szükség van technikai eszközökre, stb.), akkor is eljutunk a politikai rendszerhez.

Minden fejlődés alapja lényege a politikai, társadalmi rendszer, és a társadalomtudományok, ill. a világnézet fejlődése.

A figyelmes olvasó még talán emlékszik a bárka hasonlatra (D/1, D/2, D/3 ábrák). Az előzők alapján joggal hasonlíthatjuk történelmileg az innovációt és a termelés, fogyasztás mennyiségét a bárka motorjának, mely a bárka sebességét meghatározza, de a bárka irányát nem. Legrosszabb esetben a bárka nagy sebességgel rohanhat a válságok tengerébe, egy esetleges katasztrófába. A bárka kormánylapát szerkezete határozza meg a bárka irányát, mely a politikai vezetés, a politikai társadalmi rendszer, alakít ki. A kormánylapát szerkezet (döntéshozó mechanizmus) és a kormányzó (döntéshozók) határozza meg a bárka irányát. A széles, bővülő, de behatárolt út azonban azt jelenti minél gyorsabban halad a bárka annál nagyobb lehetőségek nyílnak meg a jó irányba is. Azonban nemcsak az út határolt, de gyorsaság is, van egy maximális sebesség, amit nem lehet átlépni. A vázolt modell, és történelem is azt igazolja, hogy  gyenge innovációjú, lassú bárkák nagy valószínűséggel egy fokkal, ritkán két fokkal  alacsonyabb, fejletlenebb rendszerben vannak mint gyorsabb fejlett innovációjú bárkák.  Ugyanakkor a termelés fejlettsége nem véd meg a katasztrófa helyzettől.

A fasizmus egy korszerű technika, innovatív termelés mellett egy rabszolgatartó rendszert valósított meg. Ezt értékelhetjük úgy, mint egy fejlettebb rendszer válságszakaszát. Értékelhetjük úgy is, hogy a termelési, természettudományos, technikai fejlettség ellenére képes egy rendszer rövid ideig akár három fokkal alacsonyabb szintű rendszerbe visszalépni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a technikai, természettudományos fejlettség csak predesztinál, esélyt növel, de nem határozz meg semmit.

Más oldalról, történelmi fejlődést vizsgálva: a termelés (innováció, természettudományos technikai fejlettség) mégiscsak, azon rendszertényezők közé tartozik, amelyek kevésbé szorosan taroznak a rendszerhez (nem kormányszerkezet tényező). Nem tartozik a kormányszerkezetbe, hanem a motort képviseli.

De arról is szó volt, hogy a kevésbé államhoz tartozó tényezők jelenlegi helyzete ellentmondásos. A helyes jövőbeli tendencia mégis az, hogy az állam, egyre inkább beleszól, szervezi a jelenleg kevésbé állami tényezőket, területeket. Az ellentmondásokat úgy tudjuk feloldani, ha egy árnyalt, összetett (bonyolult) folyamatot feltételezünk.  Történelmileg a természettudományos technikai állapot, (a termelés az innováció) kevésbé volt állam, kevésbé befolyásolta a politikai rendszer. Ez a múltban nagyjából helyes is volt, mert a politikai rendszer valószínűleg rossz irányba befolyásolta volna. A jövőben, egy fejlettebb demokráciában, azonban az államnak a politikai rendszernek kissé erősebben kell beleszólnia (irányítani) a kevésbé állami területekbe, így a természettudományos technikai fejlődésbe is. Azonban ez a fokozódó beleszólás viszonylag még mindig gyengébb, mint az állami területek irányítása. A múltbeli, a rossz államtól való függetlenség, fontosabb, mint a jövőbeli, a jó államtól való függetlenség. Azért a jövőbeli jó államtól való függetlenség (a természettudomány, technika viszonylagos függetlenségéről van szó) sem szűnhet meg.  E tekintetben a magángazdaság is tényező, ha nincs magángazdaság, akkor természettudományos, technikai függetlenség sincs. Azért nem kell túldimenzionálni ezt a függetlenséget, mert az államon kívül is kerülhet rossz kezekbe a technika.

Az állam történelmi fejlődéséről, valamint a sugaras fejlődésről szóló ábrák, értehetőbbé teszik ezt az elemzést.

A rendszer egyik meghatározása: a vezetés az állam céljai, intézkedései, szabályai, stílusa, jellege. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a természettudományos technikai állapot ill. fejlődés csak részben tekinthető rendszertényezőnek. Ugyanis a vezetés hatása erre a tényezőre kisebb, mint általában más rendszertényezőkre gyakorolt hatása.  A természettudományos technikai fejlődést sok más tényező, pl. földrajzi, éghajlati helyzet, a véletlen, az ember szükségszerű értelmesedése, a kultúra alakulása. Pl. kevésbé vezetésfüggő, mint a gazdaságirányítás, a döntéshozó mechanizmus vagy jogrendszer, vagy a társadalomtudományok alakulása. Ezért a természettudományos, technikai fejlődést részben természetes a rendszertől független fejlődésnek tekintem, és csak részben tekintem a rendszerfejlődés részének.

A termelés belső kategorizálása termelési tényezők, ezen egységben részt vevő rendszertényezők.

Mielőtt elvesznénk a részletekben, azért felsorolom a termeléssel kapcsolatos lényeget.

Termelés: termék-előállítás, szolgáltatás, munka.

Csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek, amit szellemi munkával, szakmunkával, segédmunkával előállítottak. A termelés, (fogyasztás) nemcsak az anyagi tárgyi javak előállítása, hanem pl. a biztonság, az igazság, az egészség, a tudás, stb. előállítása is. Nemcsak a termelés (fogyasztás) mennyisége számít, hanem a termelés (fogyasztás) minősége, ill. a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) is számít, sőt az utóbbiak korunkban már egy fokkal fontosabbak.

Ugyanakkor a fogyasztás, fogyasztásstruktúra egy különálló problémakör is. Idetartozik többek között: a felelőtlen, ill. átgondolt fogyasztás, hasznos és haszontalan termelés, piactorzító egyben termelésstruktúra torzító tényezők, az állam, ill. az állam által befolyásolt termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra, stb.. Ugyanakkor a két problémakör szorosan összefügg, a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) problémái részben a termelés problémái is.   

Amikor termelésről beszélünk, akkor egyben a fogyasztásról is beszélünk. A termelés lényege a fogyasztás.

Ugyanakkor a normális ember, normális körülmények között nemcsak a fogyasztás miatt termel, dolgozik. Az érdekes hasznos munka élvezetéért, a jól elvégzett munka öröméért, a felfedezés öröméért, a versenyért, stb. is dolgozik.

A belső munkatényezők (szervezettség, innováció, szakképzés, foglalkoztatottság, munkamotiváció, verseny, stb.) legalább olyan fontos tényezők, mint a munkajövedelem, a profit és általában a pénz nagysága.

Az innováció lényege az újító, változtató szellemiség, az újítások, kutatások támogatása, valamint a természettudományos, technikai fejlődés.

A szervezettségbe nagyon sok minden belevehető. A munka sorrendje, a technológia, a viszonylagos egyszerűség (nincs túlbonyolítás, nincs bürokrácia) stb.. Tágabb értelemben az irányítás, a gazdasággal, termeléssel kapcsolatos törvénykezés is idetartozik. Valamint az itt felsoroltak figyelembevétele, és érvényesülése. Mindezek meghatározzák a termelés hatékonyságát.

A verseny leglényegesebb tényezője a piacgazdaság, versenygazdaság.  Piacgazdaság egyben egyfajta „automatikus” termelésirányítás.

(Tágabban tehát idetartozik szinte minden gazdasági pénzügyi probléma, pl. az állam és magángazdaság szerepe viszonya, azonban a szükséges kategorizálás a problémakörök és azok csoportjainak szétválasztása után a zavaros káoszból értelmezhető elemzés alakul ki. Egyszerűbben: a termelés problémakörét le kell szűkíteni, be kell határolni.)  

A termelés problémaköréhez hozzátartozik a természeti erőforrások a természetpusztítás problémája is. 

A munkajövedelem igazságossága és arányossága is számít nemcsak a jövedelem nagysága. Sok mindent befolyásol, többek között a termelésstruktúrát, és a munkamotivációt is.   A társadalmi, gazdasági, vagyoni hierarchia alapja csak a hasznos munka lehet, ezt kell arányosan átfordítani jövedelemre, fogyasztásra.

A termelés problémaköréhez hozzátartozik az improduktív termelés is, és a különböző termeléssel kapcsolatos elherdálások is.  

A munkamotivációnak a nagyon sok növelő és csökkentő tényezője van, pl. az eddig felsoroltak. Ezeken kívül a pl. nemzeti siker, vagy a pozitív jövőkép (hosszabb távon is van értelme a munkának) is jelentős munkamotivációt jelent.

A pénz, pénzügy vázlatosan a következő módokon szól bele a termelésbe (Az árak, adók, jövedelmek, stb. problémáját nem veszem ide.) 

A termelésváltozáshoz kell illeszteni a pénzt, a pénzforgalmat.

A pénzügyi problémáknak zavaroknak, válságoknak termeléscsökkentő hatásuk van.

A fogyasztás-termelés mókuskerék, valamint az ezzel összefüggő, fogyasztási hitel – munka, termelés mókuskerék kétségtelenül munkamotivációs, termelésnövelő folyamatok lehetnek. Ezek azonban kétséges, sok káros mellékhatással járó, jelentős átgondoltságot és szabályozást, korlátozást igénylő folyamatok.

A beruházási (fejlesztési) hitel – termelésnövekedés, az előzőtől eltérő, általában pozitív, hasznos folyamat, amennyiben a hitel valós, hasznos beruházásra fordítódik, és mértékletes, optimális. 

A helyes termelés és szolgáltatásstruktúra (fogyasztásstruktúra) kialakítása, az egyik legfontosabb feladat.

Kitérés a társadalom számára hasznos munka (ill. az improduktív) problémájára.

A betörő nem végez a társadalom számára hasznos munkát. De az sem, aki a rossz termelés és szolgáltatásstruktúra miatt fölösleges netán káros termelést, szolgáltatást végez. A gyermeknevelő viszont hasznos munkát végez. És az is aki nem fölösleges és káros terméket szolgáltatást állít elő.

Az egyik probléma tehát, a jó termelés és szolgáltatás struktúra, amelynek alakítására rengeteg módszert lehet alkalmazni. E tanulmány jelentős része erről szól. A normális piac ezt csak részben tudja mérni, a torz piac annyira sem. Ráadásul az állami szolgáltatások, tevékenységek nincsenek is a piacon. Hogyan lehet akkor, mégis megállapítani.

Sok összetevőből kell kialakítani a pontos mérést. Néhány ömlesztve.

Hiánycikk vonatkozás, több kellene, illetve kevesebb is elég lenne.

(Pl. azt mondom: Budapesten sok bank, de kevés a posta. Azért ezt objektívan is lehet mérni, pl., hogy mennyi az átlagos várakozási idő, egy ember, egy hónap vonatkozásában. Igaz viszont hogy a hatékonyság jelentősen befolyásolja. Mert lehet hogy csak azért hosszú sor, mert borzalmasan bürokratikus, ill. rossz hatékonyságú a termelés, szolgáltatás.

Mennyire hatékony a termelés. (Ezt is mérni kell)

(De az sem mindegy mi tartalom, ezért mérni kell)

Egészség és lelki egészség károsítást, ill. javítást okoz e, az adott termék, szolgáltatás.

A társadalmi értékrendnek, a szükségletek helyes prioritásnak mennyire felel meg.

Környezetszennyezést, természetrombolást, ami szintén több részből áll össze, szintén mérni kell.

A termelés, szolgáltatás, munka, bármely tevékenység milyen, mekkora zavarokat okoz a gazdasági társadalmi életben, illetve mekkora hasznot jelent a társadalom számára.

Mert pl. gyermeknevelés hasznosságára, csak úgy jöhetünk rá, ha végiggondoljuk: gyerekekből lesznek a dolgozók a termelők, és mi annak a következménye, ha jelentősen kevesebb gyermek születik, nő fel.

Tehát az egyik feladat hogy piactól függetlenül objektívan is kellene mérni hasznos termelést, szolgáltatást. A másik faladat, hogy a hasznos termelést, szolgáltatást sok eszközzel támogatni kell a haszontalant, pedig csökkenteni, korlátozni kell.

És itt a végén is felsorolom a fő alakítókat.

Maguk a vállaltok, közvetve az újítók is alakítják a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúrát. Amennyiben úgy döntenek, hogy új terméket szolgáltatást dobnak piacra. Ezt az alakítást azonban a magángazdaság esetében inkább a profitszerzés határozza meg és nem a termékek szolgáltatások testet lelket építő hasznossága.

Ennél jelentősebb a lakosság a fogyasztók alakítása, hiszen a piacgazdaság a fogyasztók igényéhez igazodik. Itt megjelenik a lakosság a fogyasztók átgondolt tudatos fogyasztásának jelentősége.

És persze az állam is alakítja saját szolgáltatásait direkt módón. A magángazdasági termelést, szolgáltatást is remélhetőleg alakítja a saját eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, stb.).

A 2010-ben kiteljesedő új lakás-túltermelés jó példázza, hogy a magángazdaság, még a kereslet-kínálat önszabályozása mellett sem, önmagában nem képes a termelés és szolgáltatásstruktúrát megfelelően alakítani. 

Befagyott a lakáspiac, mert túl sok új lakás épült és ezen új lakások struktúrája sem volt jó. Végül is mindenki pórul járt az építőipar is és a lakosság is.

Valójában már jóval korábban az államnak kellett volna szakszerűen, tudományosan felmérni a helyzetet, a várható helyzetet, és maga eszközeivel jó irányba befolyásolni a folyamatot. Pontosabban a lakásfelújításokat preferálni az új lakások építését korlátozni.

Ugyanakkor ez a lakásügy jól példázza, hogy a problémakörnek van egy pénzügyi oldala is. Jelen esetben az hogy túl sok hitelt adtak új lakások vásárlására. Tehát túltermelés és túlfogyasztás történt. Az egyensúly akkor is felborult volna, ha nincs pénzügyi (túlhitelezési) válság, de ráadásul az is kialakult.

Néhány építésügyi alapelv, amit szakszerű tudományos államnak ismerni és alkalmazni kellett volna, de ezek szerint ne ismerte és nem alkalmazta ezeket.

1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.)  az esztétika, a szépség ezután következik.

2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.

3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.

4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)

5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.

6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.

Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.

Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.

1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.

2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.

3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.

4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.

5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.

Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.

Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.

Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.

Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.

Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.

A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra helyes alakulása éppen olyan fontos mint a termelés mennyiségi és minőségi fejlődése.

E téma sok helyen felszínre kerül, e tanulmányrészből sem maradhatott ki.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva. 

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani, amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek, gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut. 

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre, fogyasztásra igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

E fejezetben is végeredményben a helyes, ill. helytelen termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúráról lesz szó.  

Egyszerűsített meseszerű modelltörténet.

Képzeljük el, hogy megalakul a tamagacsni üzem. A tamagacsni az egy műanyag doboz, ami naponta kétszer képes ugatni. Azt hogy mikor ugasson a használó be tudja állítani. Még egyetlen egy tamagcsni sem készül de, már a tamagcsni üzem építése is látszólag belendíti a gazdaságot. Felépül egy épület, azt berendezik, gépeket helyeznek el benne. Egy sereg építőipari, gépgyártó, stb. munkás illetve vállalkozás kap munkát, bért és a bér elköltése további munkát és bért jelent. Ezután felveszik a tamagcsni üzem mondjuk 100 dolgozóját. Ezek fizetést kapnak, amit elköltenek és ez újabb termelést, munkát jelent, mondjuk a szomszédba van egy büfé, és annak is megnő a forgalma. Még egyetlenegy tamagcsnit sem adtak el, csak elkezdik gyártani és látszólag már felélénkült a gazdaság. Többek közt  nő az alapanyag kitermelés, a szállítás.  A gyártás során valaki felfedez egy új gépet és ezt a gépet nemcsak tamagacsni gyártásra lehet használni. Ezután agy ügyes marketing cég bereklámozza a tamagacsnit, mondjuk így: nem akarja, hogy éhezzen a kutyája? A tamagacsni akkor is ugat, ha kutyája nem. Nem maradhat ki egyetlen egy kutyaetetés sem. Ajándékba pedig kap egy cicagacsnit ami nyávog. A marketing cég szintén többletmunkát, és bevételt könyvelhet el. A reklámozás egyik része egy sportpályán elhelyezett reklámtábla, ami a sportegyesületnek bevételt hoz. A reklámhadjárat következtében a tamagacsni kelendő árú lesz profitot kezd el termelni, a cég visszafizeti az adóságait. Mellesleg a kereskedelem és a kereskedelmi cégek bevétele is növekszik A tamagacsni üzem rentábilisan működik, minden egyensúly a helyére áll, minden nagyon gromek. Többek közt javul a nemzeti össztermék és javul a foglalkoztatottság statisztikája. Nő a befizetett adó, nyugdíj és egyebek. 

Hol van ebben az okoskodásban a kutya elásva. Több helyen. Először is a tamagacsni üzem 100 dolgozója közül nem mindenki ténfergett az utcán mielőtt itt kezdett dolgozni. Mondjuk ötven ember máshol dolgozott, abból harminc ennél hasznosabb munkát végzett, A másik ötven közül harminc házi háztáji, alkalmi munkákat végzett, esetleg otthon barkácsolt, tanult sportolt, képezte magát. Húsz volt, aki haszontalanul ténfergett. Tehát összesen negyven ember volt, aki hasonló haszontalan tevékenységet folytatott, mint a tamagacsni gyártás, hatvan ennél hasznosabb tevékenységet, még akkor is, ha ezt nem is jegyezte a statisztika. Az egyik kutya, tehát a statisztika és a valóság eltérése. A statisztika sajnos nem méri a tamagcsni gyártás során valamint a tamagacsni használat és eldobás utáni környezetszennyezést sem. Ez a kár  nincs benne a költségekben sem, tehát nem befolyásolja profit nagyságát. A kárt majd jóval később mindenki érzi, az egészségén, valamint azon hogy regenerálás miatt nagyobb adóbefizetésre lesz szükség. Ugyanakkor kétségtelen, hogy még egy haszontalan tevékenységnek is lehetnek, hasznos hatásai. A büfé hasznos munkát végez és ennek a forgalma is nőtt. Bár a munkások azelőtt is ettek, de mondjuk átlagosan kevesebbet. Hasznos hatás az is, hogy közben felfedeztek egy új gépet. Hasznos hatás, hogy egy sportegyesület bevételhez jutott.(Bár ez sem egyértelmű.) Haszontalan munka viszont a tamagacsni üzem létrehozása, a marketing cég munkája és maga a tamagacsni gyártása és kereskedelme. Úgy is fogalmazhatunk, ha a végtermék gyártása haszontalan, akkor minden más fázis is haszontalan. A kérdés az, hogy haszontalan munka és hasznos hatások, hogy aránylanak egymáshoz. Általában a haszontalanság meghaladja a hasznos hatást vagy azzal megegyezik. Miért állíthatjuk, hogy a tamagacsni haszontalan, hiszen profitot termel? Feltehetjük azt a költői kérdést: azzal, hogy a tamagcsnit el lehet adni azzal vajon hasznossá, válik? A legnagyobb kutya azonban a következő: biztos, hogy vannak ennél hasznosabb munkák, termékek, amiket nem végeznek el. A tamagacsni üzemtől nem messze például, van egy korház, amiből hiányoznak létfontosságú műszerek, és a korház omladozik és koszos. Azt azért ne vitassuk, hogy a korház jó működése hasznosabb, mint a tamagcsni gyártás. Ha a gazdasági környezet megfelelő lenne, akkor az a munka, anyag energiamennyiség, ami korház jó működéhez kell, az nem a tamagacsni gyártásra koncentrálódna, hanem korház jó működését segítené elő. Egyszerűbben,  az építőipari cégek a tamagacsni üzem helyett a korházat tataroznák, más cégek a tamagacsni gyártó gépek helyett  orvosi műszereket gyártanának, a tamagacsni üzem segédmunkásai esetleg  a korházban dolgoznának. Tehát a haszontalan termelésre fordított munkapotencia hasznos termelésre (szolgáltatásra) irányulna át.  Persze mindez akkor lenne lehetséges, ha hasznos munkát megfelelően megfizetnék. Ennek legelső lépése, hogy egyáltalán megállapítsák, hogy mi a hasznos munka.

A hasznos munka hasznos termék előállítása során is képződnek további hasznos mellékhatások, csak ekkor a haszontalanság nem semlegesíti azokat. Ha megszűnne a reklám, akkor miből finanszíroznák a kultúrát, sportot, egyebeket? Egyrészt arról már szó volt, hogy egy kiegyensúlyozottabb vagyoni hierarchiában, és normálisabb értékrend mellett az emberek megtudnák és meg is akarnák vásárolni ezeket az értékesebb szolgáltatásokat, tehát sokkal kevesebb finanszírozásra lenne szükség. Ezt a kevesebb finanszírozást pedig az állam fizetné a befizetett adókból. Mi lenne az adókieséssel? Az emberek kevesebb tamagacsnit, illetve tamagcsniszerű terméket vásárolnának, tehát többlet pénzük maradna. E többlet pénzük egy részét pedig szívesen fizetnék be adóba, amennyiben tudnák, hogy az állam jó helyre teszi azt. A többletpénzük másik részét pedig az értékesebb termékekre pl. a művelődésre, költenék, amennyiben ezt sugallná az erkölcsi kulturális környezet. Tehát kevesebb adóra lenne szükség. Az egyensúly mindenképp beállana.

A hasznos munka, hasznos termék előállítása során is belendülne a gazdaság, de itt mindezt a haszontalanság nem rontaná le.  Összefoglalva: a gazdasági tevékenységeknél a hasznos mellékhatások gyorsan és nyilvánvalóan jelentkeznek a haszontalanság, károkozás viszont hosszabb idő után és rejtetten (nem nyilvánvalóan) jelentkeznek. Ez az ellentmondás lehet annak az alapja, hogy minden gazdasági tevékenység, főleg ha azt a statisztika is jegyzi, hasznosnak tűnik. Ezért tűnik úgy, hogy amelyik gazdasági tevékenység profitot termel, az duplán hasznos. Ezért tűnhet többek közt hasznosnak a fegyvergyártás, a cigaretta gyártás, a marketing tevékenység stb. Ezért tűnhet úgy hogy minden hitel, ami gazdasági tevékenységet alakít ki és megadják, az hasznos. Ezért tűnhet úgy hogy a pénzforgás az önmagában hasznos. Az elmondottak alapján az is kiderül, hogy a haszontalan termék egyúttal kárt okozó termék is, gondoljuk itt a természeti erőforrások elhasználására, és a lehetne hasznosabb munka elvre. Az a gazdaság ahol sok a haszontalan termék ott egyszer csak azt veszik észre, hogy a szemét borzasztóan megnövekszik – a tamagacsnit hamar kidobják - és rettenetesen lelassul a hasznos gazdaság. Persze nagyon sok haszontalan munka és termék létezik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy hasznos munkának hasznos terméknek sok kritériuma van. Elsősorban azt szükséges vizsgálni, hogy jó, vagy fölösleges, vagy káros szükségleteket elégít ki a termék munka.  A termék átlagos kihasználtsága, környezetszennyezése, és még lehet folytatni, de erre a témára még visszatérek.

Minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb a haszontalan termékek fogyasztása és termelése. Ráadásul az aránynövekedés nem egyenes arányú. A föld egyötödén a sok kacat kidobott termék özönlik a szemétbe, Ugyanakkor a főld négyötödén nyomorognak az emberek, De azért a fejlett vagy közepesen fejlett országokban sincs minden rendben. Még nem értünk oda, de az igazságosság jog fejezetben ki fog derülni, hogy például Magyarországon az igazságosság, mint alapvető és fontos szükséglet milyen rendkívül alacsonyan van kielégítve. Ha mondjuk, úgy tennék fel a kérdést, hogy ön mit szeretne jobban, azt hogy egy per három év helyett csak egy évig tartson vagy  tamagcsnit venni, akkor nem kétséges, hogy az emberek többsége az előzőt választaná. Ugyanis az igazságszolgáltatáshoz is szükség van munkaerőre, energiára, szakértelemre és eszközökre. A gazdag országokban is fel lehetne tenni hasonló kérdéseket. Egyrészt visszakanyarodtunk a fogyasztás-kiválasztás fontosságához és azzal összefüggésben az objektív tájékoztatáshoz, a nép véleményének kikéréséhez.

A tamagacsni gyártás a jelenlegi rendszer problémája elsősorban. A feudalizmusban például szintén voltak fölösleges szuperluxus termékek, pl. százszobás palota, aranyozott bútorok, stb. Luxustermékek jelenleg is vannak, átlagosan nem csökkentek, mert talán egy gazdagnak kisebb a luxusfogyasztása, de több a gazdag. A tamagcsni azonban luxustermék melletti fölösleges termék. Nemcsak emiatt van új helyzet, hanem ennél lényegesebb tényezők miatt is. 

Ez a fejezet arról szólt, hogy a haszontalan termék, a haszontalan munka mindenképp relatíve káros még egy olyan gazdaságban is ahol nem áll fenn (viszonylag enyhén jelentkezik) a természetpusztítás problémája. Az ilyen gazdaságban a sok-sok tamagacsni gyártás csak lelassítja a gazdasági növekedést. Egy olyan gazdaságban ahol, viszont fennáll az új helyzet, a természeti erőforrások erős fogyása, ott nemcsak enyhíti a gazdasági növekedést, de azt átfordítja csökkenésbe.

Hozzá kell tenni nemcsak haszontalan, de káros termékek is vannak, egészségkárosító termékek, szolgáltatások. A fegyver (amelyik a védekezés szükségességét meghaladja vagy nem védekezésre készült ill., használják) a legkárosabb termék. Ezen kívül van számos improduktív jellegű munka, melyek lényegében haszontalan terméknek, haszontalan munkának minősülnek. A haszontalanság, károsság termékenként, munkánként változik, viszont van átlagos haszontalanság, még akkor is, ha azt nem jegyzi a statisztika.

A tamagacsni problémáját csak általánosságban tárgyaltam. Az új helyzet következtében azonban felértékelődik ez a probléma is. 

A tervezett fogyasztáscsökkentés.

Ez egy állandóan visszatérő probléma. Már többször körbe lett járva, azt hiszem már bizonyos szempontból, ismételgetem magam. A pazarlás nem jó, az aránytalan vagyoni hierarchia nem jó, a hirtelen fogyasztásnövekedés nem jó és még lehetne sorolni.  Talán ez nem ismételgetés, ha ezt a problémát több oldalról meg lehet közelíteni. Talán ez az ismételgetés nem haszontalan, ha azt veszem figyelembe, hogy az emberek, ha tehetik, mégis pazarolnak, mégsem gondolják át, nem mérsékelik a fogyasztásuk. Egyrészt fogyasztáscsökkentés, ha jobban megválogatjuk a fogyasztást. Egyes termékek szolgáltatások vonatkozásában jelentős csökkentés szükséges, más termékek szolgáltatások fogyasztása, termelése viszont enyhén emelkedhet. Másrészt a fogyasztást, vagyont csak túl gazdag réteg vonatkozásában kell csökkenteni jelentősen, a szegényréteg fogyasztása növekedhet.

A fogyasztáscsökkentésnek két nagy módja van: az effektív fogyasztáscsökkentés és a fogyasztás struktúrájának megváltoztatása.

Az effektív fogyasztáscsökkentéshez gyakorlatilag a következő szükséges. Általában a gazdag emberek és főleg a fejlett, gazdag országok gazdag embereinek a jövedelme erősen csökkenjen. Általában középosztály a jómódú lakosság, és főleg a fejlett országok jómódú lakosságának a jövedelme enyhén csökkenjen. Általában a népréteg, és főleg a fejlett országok néprétegének a jövedelme nem emelkedjen, maradjon a jelenlegi szinten. Általában a legalsó réteg de főleg a szegény országok legalsó rétegének a jövedelme emelkedjen.

Sajnos a helyzet olyan súlyos hogy effektív fogyasztáscsökkenés nélkül nem oldható meg.

A másik mód a fogyasztás-termelés szelektálása, a fogyasztás struktúrájának (szerkezetének) megváltoztatása.

Eljutottunk a fogyasztás-kiválasztáshoz mely ugyancsak egy visszatérő téma.

A fogyasztás-kiválasztást most egy újabb oldaláról közelíteném meg. A természetpusztítás szükségessé teszi a fogyasztás átalakítását. Ennek több módja lehet a direkt tiltás, az adózás stb. Bármelyik módszerről van szó, a fogyasztásváltozást meg kell tervezni a vezetésnek. Ki kell jelölni, hogy melyek azok a termékek, szolgáltatások melyben jelentős fogyasztáscsökkenés szükséges, mert környezetszennyező, mert kihasználatlan, stb.. Meg kell határozni, hogy melyik a legjobb módszer a csökkentésre. Ezután, vagy inkább eközben a kieső szükségletet pótolni kell.

 Pl. a jelenlegi levegőszennyezésért jelentős részben a gépkocsik a felelősek. Eközben viszont autópályákat építünk és fejlődik az autóipar. Közben viszont drágul az autófenntartás, már itt ellentmondás, van. A fő ellentmondás azonban az, hogy nincs eldöntve mi a cél. A környezetszennyezés javítása a jelenlegi autózás csökkentése?  Vagy ne törődjünk a környezetszennyezéssel és az autózással?  Ha a környezetszennyezés csökkentése a cél, akkor vagy radikálisan meg kell változtatni az autók meghajtását, ami nyilván hosszabb idő. Vagy radikálisan csökkenteni kell az autózást, ebben az esetben viszont valamilyen pótlásra van szükség. A szállításban pl. a vonat pótolhatja. Az emberszállításban, a tömegközlekedés, a kerékpár, stb.. A leghatékonyabb az lenne, ha mindezek párhuzamosan történnének meg. Ha radikálisan akarják csökkenteni az autózást, akkor meg kell határozni, hogy milyen eszközökkel teszik ezt. Csak adózással vagy adózással és direkt korlátozással? Vagy az autózás feltételeit nem fejlesztik. Természetesen az autózás csak egy példa. Lehetne itt beszélni a csomagolásról, mint hatalmas környezetszennyező tényezőről. A divatról ill. az évente kidobott dolgokról. A túlzott mütyürke, csecsbecse fogyasztásról és még lehetne sorolni.

A fogyasztás minden szegmensét át kell vizsgálni (mi mennyire természetpusztító, hogy lehet csökkenteni, kiváltani) és ezek szerint intézkedni.

A fogyasztás struktúrájának (szerkezetének) az átalakítása sokoldalú, vannak olyan oldalak melyekről majd később lesz szó, vagy nem lesz, mert nem fér bele a sűrített összefoglalásba.

Az emberek tájékoztatása. Ez is fontos szempont, ha mis-másolás van, akkor az emberek többsége az információk hiányában nem akar, nem tud csatlakozni, ez pedig különböző problémákhoz vezethet. Az őszinte tájékoztatás (miért, milyen intézkedésekre van szükség) után, szerintem az emberek többsége megértené, hogy miért van szükség radikális változásokra, ha e mögött valóban lát egy határozott megoldási tervet. Jelenleg azonban nincs terv és nincs őszinte kommunikáció.

Jelenleg azonban nincs koncepció, nincs terv és természetesen ennek megfelelően valós igazán hatékony lépések sem történek. A természetpusztítás sürgőssége viszont ezt nem engedheti meg. Ez megint egy olyan terület, amit a piacgazdaság, főleg a jelenlegi piacgazdaság nem képes megoldani. A politikai vezetésnek kellene a néppel összefogva a sarkára állni.

Körülbelül ezt értem én a fogyasztáscsökkentés tervezése alatt.

Az új helyzet gazdasági szempontból. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 

A természeti erőforrások kritikus fogyása, tehát új helyzetet okoz a válság-láncreakció vonatkozásában.

A természeti erőforrások kritikus fogyása új helyzetet okoz gazdasági szempontból. Persze a két új helyzet összefügg.

Az új gazdasági helyzetet a B/10 ábra is mutatja vázlatosan.

Az új helyzet lényege az, hogy 1990 táján a humán erőforrások és természeti erőforrások prioritása megváltozott. Persze ez nem egy hirtelen fordulat volt csak ez az időszak mikor a mérleg nyelve átbillent. Az egyszerűség kedvéért azonban beszéljünk a korábbi időszakról, mikor a lényegében humánerőforrások határozták meg a termelési kapacitást és jelenlegi és jövőbeli időszakról mikor a természeti erőforrások határozzák meg a termelési kapacitást. A múltban is probléma volt a természeti erőforrások kitermelése. Pl. az ásványi kincsek a nyersanyag az energiahordozók bányászása, vagy a föld olyan megművelése, amely nem zsigereli ki a földet. A probléma azonban csak látszólag volt természeti erőforrás jellegű. Valójában arról volt szó, hogy a humán erőforrások beleértve a technikát, gépesítést is gyenge volt ezért ment nehézkesen a természeti erőforrások kitermelése. Egy korábbi részben volt arról szó, hogy a technika a gépesítés azért humán erőforrás, mert a humán erőforrást pótolja. A természet erőforrásokból tehát volt elegendő, csak a humán erőforrások voltak szűkösek. Napjainkra azonban megváltozott a helyzet. Humán erőforrás tekintetében most már viszonylag jól áll a világ a termelés gátja és meghatározója most más a természeti erőforrások (energia, nyersanyag, környezetszennyezés) végessége. Jelenleg már a természeti erőforrások általában egy olyan kritikus szint alá süllyedtek, amikor már gondot okozhat a kitermelésük, amikor már látható az elfogyásuk.  Látszólag csak arról van szó, hogy az egyik maghatározót (gátat) felváltotta egy másik meghatározó (gát), ennél azonban többről van szó. Arról van szó, hogy a humán erőforrást jóval könnyebb aktivizálni, pótolni előállítani, fejleszteni, mint a természeti erőforrást. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természeti erőforrás végesebb behatároltabb tényező, mint a humán erőforrás.

A humán erőforrás, ha nem is végtelen de igen tág határokkal rendelkezik. Gondoljunk itt az emberi agy kihasználatlan kapacitására, mint hozzáadott szellemi értéktöbbletre. Gondolhatunk azonban gépesítésre, automatizálásra. Elvileg a termelés nagyobb része előállítható automata gépsorokkal, tehát a humánerőforrások pótlása igen nagy lehet. Eddig a humán erőforrások, a gépek tervezése, előállítása a humán erőforrások miatt volt véges. Jelenleg és a jövőben a gát a természeti erőforrás lesz, mert maga gép előállítása, használata, anyagot, energiát valamint környezetszennyezést igényel, továbbá az előállított hatalmas termékmennyiség használata és hulladéka is energiát és környezetszennyezést igényel. Korábban már volt arról szó, hogy a természeti erőforrások fogyása összetett, sokoldalú, másrészt, arról hogy nincs olyan előállítás, ami ne okozna többé-kevésbé természeti erőforrásfogyást (természetpusztítást). Elvileg a következők kellenének, ahhoz hogy a korábbi állapot visszaálljon, vagyis ne legyen a természeti erőforrás a meghatározó. Egy olyan energia, amelyik nem fogy el és termelése, használata nem okoz környezetszennyezést. Több olyan anyag, amelyik nem fogy el, és átalakítása nem okoz környezetszennyezést. Olyan termékek melyeknek használata és hulladéka nem okoz környezetszennyezést. Itt jegyezném, meg hogy a hulladékfeldolgozás az újrahasznosítás is igényel gépeket, valamint ezek is szennyezik a környezetet, tehát ez is csak részmegoldás.  Valamilyen akadály mindig lesz. Van új anyag, energia, de a szállítása a probléma. Van új anyag energia, de a környezetszennyezése a tárolása probléma.

Azt gondolom józan paraszti ésszel is beláthatók a következők.

A természeti erőforrások problémáját negyven éven belül a természettudományos technikai fejlődés nem képes megoldani. Megjegyzem a helyzet azonban ennél sürgősebb A természeti erőforrások pótlása, előállítása jelenleg és 40 éven belül, behatároltabb (macerásabb, nehezebb) mint a humán erőforrások pótlása előállítása. Ezért van új helyzet.

Az hogy jelenleg a fejlett országokban lelassult a termelés (gazdaság) fejlődése részben már ennek az új helyzetnek következménye. Igaz hogy Kínában még kb. 8%-os a termelésnövekedés de ez az önmagához mért termelésnövekedés. A fejlett országokban már évek óta 1-2%-os a termelésnövekedés. Sajnos a jelenlegi gátak még nem jelentkeznek szignifikánsan. Egy kicsit nehezebb, és távolabbi az anyagok energiák kibányászása. A környezetszennyezés is egy kicsit gátolja termelést. Nemcsak a termeléssel kell foglakozni, de a szennyezőanyag kibocsátással, a tárolással, stb.. A mezőgazdaság vonatkozásában pl. a föld minőségének a romlása, az időjárás ( aszályok, stb.) romlása gátolja a termelést. Ez a közvetlen negatív visszahatás egyelőre még elég csekély de arra elég, hogy termelésnövekedést lecsökkentése. Ez a közvetlen negatív visszahatás egyre inkább erősödik. A közvetett negatív visszahatások (a katasztrófák, időjárás, betegségek) ennél sokkal jobban rontják az életszínvonalat, de sajnos ezt nem mérik a GDP-ben.

 Nevezhetjük ezt a természet önvédelmi reakciójának is, ami önmagában nem lesz elég. Az ember sajnos képes tönkretenni a természetet, a természet ezt nem képes kivédeni legfeljebb válaszul, nem tudatosan tönkreteszi (a természet hatalmas) az embert. Valójában az ember teszi tönkre önmagát és a természetet is.

Mit jelent gazdaságilag az új helyzet?

Lényegében azt jelenti, hogy a termelés, fogyasztás, vagyis a termékek, szolgáltatások jelentős része károssá válik.

Visszanyúlnék a tamagacsni gyártás példájához. Az a példázat azt akarta bizonygatni, hogy a régi helyzetben sem igaz miszerint egy termék, szolgáltatás akkor már hasznos, ha profitot termel. Hiába termel egy termék profitot, hiába teremt új munkahelyeket, hiába adózik az államnak, hiába aktivizálja humán erőforrásokat attól még nem lesz hasznos. A régi helyzetben azonban a tamagacsni gyártás nem vált károssá, csak lelassította gazdasági fejlődést. Az új helyzetben azonban belép az új tényező, a tamagacsni gyártás anyagot, energiát igényel, valamint a gyártása, használata és hulladéka szennyezi a környezetet. Másképp fogalmazva: amik eddig csak fölösleges termékek voltak, azok az új helyzet következtében káros termékek lettek.

Elvileg, amennyiben nem lenne a természeti erőforrások fogyásának a problémája, a jövőben egy automata gépsor előállíthatná a tamagacsnikat. Így a humán erőforrásokat a tamagacsni gyártás alig kötné le, vagyis különösebb kár nem történne. A jövőben azonban mindig fenn fog állni a természeti erőforrások fogyásának problémája. A természeti erőforrások fogyása a növekvő szükségletekhez, a növekvő népességhez, a növekvő fogyasztáshoz ill. a természeti erőforrások pótlásához képest.

Általában arról van szó, hogy a felfogás, miszerint minden vállalkozás, hitel, tőkebetétel, beruházás hasznos, ez a múltban félig igaz volt, az új helyzetben viszont egyáltalán nem igaz. Az új helyzetben tehát megnő a fogyasztás-kiválasztás, valamint a hasznos termék, szolgáltatás szelekciója. Minden szempontból megnő (hitel, adó, stb.) a szelekció jelentősége. Az államnak kell alaposabban több szempontból mérlegelni. Az új helyzet ugyanakkor a közgazdasági elméleteket is átértékeli.

Az új helyzet másik vonatkozása, a vagy-vagy elosztás felerősödése. Korábban már szó volt, arról hogy a termelés csökkenése a természeti erőforrások alacsony szintje, vagy-vagy elosztást okoz. Pontosabban az elosztás jellege a vagy-vagy irányba erősödik, az és-és elosztás lehetősége zsugorodik. Ez azt jelenti hogy az a felfogás, miszerint  „bárhogy erősödik a gazdaság abból mindenki hasznosul”, nem igaz. Továbbá ez azt jelenti, hogy az a felfogás miszerint „a gazdagodás nem okoz szegénységet, ill. lehetséges egyszerre gazdag réteg gazdagodása és a szegényréteg gazdagodása” nem lehetséges. A gazdag réteg gazdagodása, a szegény réteg szegényedésével jár. A vagy-vagy elosztás egyébként pedig a konfliktusok kiéleződésével jár, ami szintén egy közvetlen negatív visszahatás.

Az új helyzet harmadik vonatkozása, hogy az a felfogás miszerint „a gazdasági fejlődés szinte korlátlan”, nem igaz. Ez a felfogás még abból indult ki, hogy a gazdasági fejlődés elsődleges gátja a humán erőforrások hiánya és ennek megszűnése valóban elég dinamikus fejlődést biztosíthatott. A jelenlegi gát viszont a természeti erőforrások, ami azt jelenti, hogy ideális esetben a fejlett országok legfeljebb 3%-os gazdasági növekedésre képesek.

Van itt azonban egy ellentmondás amit tisztázni kell. Az új helyzet megoldása többek között a tervezett fogyasztáscsökkenés, ill. a termelés fogyasztás szelekciója. Ebben az esetben hogy növekedhet a termelés gyorsabban, mintha ezek (tervezett fogyasztáscsökkenés, fogyasztás termelés szelektálása) nem lennének? Valószínűleg a termelés mennyiségileg nem fog növekedni, lehet, hogy kismértékben csökken, viszont a fogyasztás, termelés struktúrája (szerkezete) megváltozik. Ez az új szerkezet kisebb természetpusztítással jár, így a közvetlen és közvetett visszahatások nem terhelik a gazdaságot, és a jólétet annyira, tehát összességében mégis, a jelenlegihez képest, pozitív mérleg alakul ki.

A B/10 ábrából kiderül, hogy egyidejűleg kell növelni a humán erőforrások aktivizálását, a természeti erőforrások aktivizálását, mindkettőt irányítottan, ugyanakkor csökkenteni és szelektálni kell fogyasztást, hogy kevesebb fölösleges káros termék legyen. 

A jelenlegi rendszer (a jelenlegi vezetés) miért nem képes felismerni, az új helyzetet, ill. hatékonyan intézkedni?

Persze a természetpusztítás problémája szinte mindennapos téma, rengeteget, beszélnek róla, de hatékony intézkedéssorozat még nem történt. Ez azt jelenti, hogy a sok fecsegés ellenére vezetés nem ismerte fel a helyzet komolyságát sürgősségét.

Először is azt kell látni, hogy itt valóban új helyzetről van szó. Az emberek több ezer éven keresztül egy olyan gazdaságban működtek, amelyben a természeti erőforrások fogyása nem volt probléma, ebből kifolyólag még nem alakult ki válság. Az új helyzetet nehezebb felismerni, mint egy visszatérő problémát. Ráadásul a legutolsó kb. 40 éves gazdasági szakasz különösen megtévesztő volt. Ekkor ugyanis az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy a humán erőforrások, többek között a technika, gépesítés már nagymértékben volt aktivizálva viszont még nem alakult ki az új helyzet a természeti erőforrások kritikus szintje. Ebben a negyven évben emiatt minden idők magasabb gazdaság növekedése jöhetett létre, azt a látszatot keltve, hogy minden rendben van. Ez az idő egyébként egybeesik a fogyasztói gazdasággal. (És egyébként egybeesett a rendszerváltás fejlődő szakaszával is.) Ezért úgy tűnhet, hogy a fogyasztói gazdaság alapjába véve jó. Úgy tűnhet, hogy ez a 40 éves szakasz nem egy kivételes szerencsés helyzetnek köszönhető, hanem egy hosszú távú tendencia eleje. Persze az alapos elemző ráébred, hogy ez csak látszat. 

Ugyanakkor az ábrából az is kiderül, hogyha nem történnek hatékony gyors intézkedések, akkor a jelenlegi tendencia mellett az erősödő közvetlen és közvetett visszahatások miatt 15 éven belül egy gazdasági válság várható. Ez a gazdasági válság szinte egybeesik a rendszer, hanyatló, válságos szakaszával tehát a válság-láncreakció esélye igen nagy. Ugyanakkor egy nagyobb természeti katasztrófa esélyét (pl. a golfáramlás megváltozása) még nem is vettük számításba.

A felismerést tovább nehezíti, hogy ez a probléma tipikusan makro-makro szinten (világszinten) és hosszabb távon jelenik meg. (Megjegyzem, ha a nemzetgazdaság makroszint, akkor a világgazdaság szerintem, makro-makro szint.)  A gazdasági problémák általában térben és időben eltolódnak, vagyis nem ott és nem akkor és sokszor nem úgy jelentkeznek ahonnan, amikor, ahogyan kiindultak.  Jelentkeznek tehát a problémák, de azok okait nehéz megállapítani. Megállapítanak valamit, de azok nem az igazi okok. Vannak problémák, amelyek még inkább eltolódnak térben és időben, ilyen a természetpusztítás problémája is. Ha nem ismerik fel a makro-makro szintű problémák okait, folyamatait, megoldásait, akkor csak látszólag lehet jó a nemzetgazdaság és a mikro-gazdaság. Egy darabig úgy tűnhet, hogy jól mennek a dolgok és akkor, bumm elromlanak. Hosszabb távon nem lehet helyes nemzetgazdaságot kialakítani, ha az egy rossz világgazdaságra épül. Több gondolkodást igényel a világgazdaság feltérképezése. Persze mindez nemcsak a gazdaság vonatkozásában igaz, hanem a társdalom a rendszer vonatkozásában is.

Most nézzük meg egy másik oldalról, hogy miért nem képes a jelenlegi vezetés a hatékony intézkedésekre. Először is látni kell hogy az emberek rövidtávú érdekeit, a vállalkozások rövid távú érdekeit, a nagytőke közép távú érdekeit sértené a tervezett fogyasztás-csökkenés, ill. a fogyasztás termelés szelekciója. Ugyanakkor politikai vezetés rövid távú érdekeit is sértené.

Megint vegyünk egy konkrét példát. Egy ország politikai vezetésének mondjuk be kellene vezetni a következő intézkedést. Annak érdekében, hogy az autók ne szennyezzék a levegőt, négyszeresére kellene növelni a 7 liternél ( 1fő/ 1,5L/ 100km) többet fogyasztó személygépkocsik adóját. Ezzel az intézkedéssel pl. hosszabb távon rákényszerítenék az autóipart hogy takarékosabb esetleg más meghajtású autókat gyártsanak.

Ez egy sereg autótulajdonos autógyáros, autókereskedő, benzintermelő, kereskedő, stb. érdekét sértené. Az autótulajdonosok problémáját mondjuk valami kompenzációval és a lakosság őszinte tájékoztatásával le lehetne szerelni. Az autógyárosok és kereskedők, a benzinérdekeltségek, stb. (ellenérdekeltségű gazdasági szereplők) viszont hatalmas ellenakcióba kezdenének. Minden érvet felhoznának, hogy ez mekkora baromság és minden eszközt megragadnának, hogy megbuktassák ezt a vezetést. Eszközük van hozzá, mert az ellenérdekeltségű gazdasági szereplők tulajdonolhatnak, befolyásolhatnak különböző médiumokat is. Továbbá az ellenérdekeltségű gazdasági szereplők megszüntetnék e politikai vezetés, párt anyagi támogatását. A politikai vezetés mindezt mérlegelve inkább nem vág bele ebbe az akcióba. Mindehhez tegyük hozzá a következőket.  A legtöbb gazdag embernek a luxus autója többet fogyaszt, mint hét liter, tehát nemcsak az autóipar fordulna az intézkedők ellen hanem a gazdag réteg.  A politikai vezetők autója is általában többet fogyaszt, mint hét liter tehát ezek is a döntéshozók ellen fordulnának. Egyébként is hatalmi harc logikája is a szembefordulást diktálja. Sőt magának a döntéshozók autója is többet fogyaszt, mint hét liter, ami valószínűleg tovább csökkentené az elszántságukat. Továbbá arról lenne szó, hogy a népréteget azért meg kellene győzni őszinte beszéddel az intézkedés helyességéről. Ha népréteg mondjuk egy népszavazás keretében, támogatná az intézkedést, akkor nem biztos, hogy a politikai vezetés feltétlen elveszítené a hatalmát. Csakhogy a jelenlegi politikai vezetés általában nem bízik az őszinte meggyőzésben, és még kevésbé bízik a néprétegben és népszavazásban. Általában nem bízik a demokratikus megoldásokban. Megjegyzem: azért a történetben szerepet játszik a népszavazási és választási mechanizmusok, valamint az objektív tájékoztatás gyengesége is. Valójában az is kérdéses hogy a politikai vezetés felismeri e a probléma súlyosságát, sürgősségét? Az említett problémát lehet, hogy felismeri, de a felsorolt okok miatt nem intézkedik. Van egy sereg probléma, azonban, amit fel sem ismer, legalábbis a súlyosságához képest nem képes arányosan értékelni. Pl. azt, hogy a lakótelepi lakások fűtése irgalmatlanul, és indokolatlanul magas, átlagosan kiteszi az ott élők jövedelmének legalább 25%-át valószínűleg nem ismeri fel teljes súlyosságában a politikai vezetés. Nem ismeri fel, mert tőle ez a probléma, mind mentálisan, mind egzisztenciálisan igen távol van.

Természetesen ezek csak a sok ezerből kiragadott példák voltak.

Összefoglalva: a jelenlegi rendszerben (minden eddigi rendszerben) a vezetés nem képes a hatékony gyors, átfogó, viszonylag radikális intézkedésekre.

Persze ez a példázat a vezetés szükségszerű negatívumairól is szólt. Ilyen értelemben az elmélkedést tovább lehetne folytatni, meg lehetne vizsgálni a mélyebb, általánosabb összefüggéseket, de ez már egy másik fejezet. Ebben a részben továbbá szó volt a vagyoni hatalmi jellegű vezetés bemutatásáról.

A vezetés tehát nagy valószínűséggel nem ismeri fel, ill. nem kezeli (nem képes kezelni) a súlyosságának megfelelően az új helyzetet. Ennek ellenére következő fejezet a lehetséges megoldásról szól.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/10 D/2 ábrák. 

Ismétléssel kezdem.

A természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia és anyagfogyás, stb.) kárai összefoglalva.

1. Van egy közvetlen kár, amelynek a lényege a házak, utak, hidak, stb. összeomlása. Illetve a mezőgazdasági termelés elpusztulása, csökkenése.

2. A másik közvetlen kár: az élhető életre többet kell költeni. Többet kell költeni, (és többet kell dolgozni) fűtésre, hűtésre, közlekedésre, árvízvédelemre, stb..

3. A környezetszennyezés és az egészség között van egy közvetlen kapcsolat is, amennyiben nem egészséges, de mérgező anyagok jutnak a szervezetbe.

A közvetett károk sem jelentéktelenek.

4. A közvetett általános gazdasági kár talán így foglalható össze. Egyrészt nehezebbé válik a termelés. Másrészt csökken az összesített termék és szolgáltatástartály tartalma (az energia, a nyersanyag, stb. fogyatkozása miatt), illetve abból nehezebben lehet kivenni, ami igazságtalansággal, marakodással, tisztességtelenséggel, vagy-vagy elosztással, gazdasági pénzügyi egyensúlytalansággal jár.

5. A következő kár: nő világválság, ill. a világválság-láncreakció kialakulása mivel egy jelentős válságtényező, a természetpusztulás beléphet a láncolatba.

6. Kialakul és erősödik a természet gyors összeomlásának veszélye. Mert az eddigiek csak egy viszonylag lassabb romlásról szóltak. Ha pedig összeomlik a természet, akkor gáz van.

7. A távlati egyetemes kár pedig így foglalható össze. Az ember (emberiség) lehet bármilyen ostoba, önző mindig megmarad a javulás esélye. De ha a környezet, a természet visszafordíthatatlanul tönkremegy, akkor persze onnan nincs visszafordulás.  Akkor hiába javulna meg az ember, a romlás, a pusztulás visszafordíthatatlan.

Mi az, ami az emberiség (mondjuk 10 milliárd ember) további tízezer, vagy talán százezer éves „boldog” életét jelenleg leginkább veszélyezteti?

Ez bizony konkrétan, leginkább a természetpusztítás. Mert az ember, emberiség lassan, hullámzóan okosodhat, erkölcsösödhet, de a természet egy romlási tendenciában van. És ha ez így marad, akkor a két fő tényező, a tudat és az anyag (természet, környezet) közül az egyik biztos romlása az egész romlásához vezethet. Ezt a romlást gyerekeink, unokáink már elég fájóan fogják saját bőrükön érezni.

8. És végül az előzőkhöz képest talán semmiség, de azért ez is szörnyű: kihalnak állatok, növények, sivárabb lesz a természet.

A felsorolás után mindenki döntse el, mennyire fontos a természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia, és anyagfogyás, stb.) fontossága.

Abból kel kiindulni, hogy mivel szerteágazó és súlyos, valamint sürgős problémáról van szó a megoldásnak is igen sokoldalúnak, és radikálisnak kell lennie.

A tervezett fogyasztáscsökkentés. 

Erről már szó volt. A következőkkel egészíteném ki. Nem volt arról szó, hogy a fogyasztáscsökkentés az anyagi, tárgyi, fogyasztásra vonatkozik. A minőségi anyagi szükségletek (egészségügy, tudás, művelődés egészséges környezet, stb.), valamint a lelki szükségletek (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) fogyasztásának nem kell csökkennie, sőt emelkedhet. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a lelki szükségletek sokkal kevesebb természetpusztítást igényelnek, mint az anyagi szükségletek. Másfelől az anyagi szükségletek közül is a káros, ill. fölösleges fogyasztásnak kell csökkennie. Tulajdonképpen, ha a termelésbe a lelki szükségletek előállítását is beleértjük (igazságszolgáltatás, oktatás színvonala, stb.) akkor a termelés és a fogyasztás nem csökken. Ezek után képzeljük el hogy a következő tíz évben, optimális esetben hogy alakul egy orvos, mérnök szakmunkás, stb. anyagi helyzete. Az átlagos reáljövedelme ugyan nem emelkedik, sőt enyhén csökken, viszont ebből a jövedelemből több értékesebb terméket és szolgáltatást tud megvásárolni, ill. az állami szolgáltatások is magasabb színvonalúak lesznek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy kevesebb értéktelenebb terméket, szolgáltatást tud megvásárolni.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy bizonyos szempontból az élet kényelmetlenebb lesz, pl. az árúk csúnyábban lesznek becsomagolva. A divat lassabban változik, és nem lehet évente kidobálni a divatjamúlt cikkeket. A vásárlásra jobban oda kell figyelni. Jobban oda kell figyelni, hogy mit, hogyan dobunk ki. Az utcán, a természetbe nem lehet szemetelni. A tömegközlekedést gyakrabban kell igénybe venni. És persze kerékpár használata sem elhanyagolható. A villanykapcsolót le kell oltani. A csöpögő vízcsapot meg kell javítani. Esetleg valamivel kisebb, lassúbb autót kell tartani, és még hosszasan lehetne sorolni. A lakosságtól, az átlagembertől nagyjából ekkora áldozatot követel a természetpusztítás megállítása. Azt gondolom, hogy ez kibírható.

A következő módón lehet rábírni a lakosságot ezekre az „áldozatokra”. Tájékoztatás, felvilágosítás. A termékek, szolgáltatások struktúrája (szerkezete) ill. ára. Egyszerűbben fogalmazva: milyen üzletek vannak, mik vannak a polcokon, és azok mennyibe kerülnek. Illetve gyorsabb kényelmesebb, esetleg olcsóbb legyen a tömegközlekedés, legyenek kerékpárutak, stb.. És rengeteg spórolós fogyasztási trükk van, amelyre persze meg kellene tanítani lakosságot.

A módosabb népréteg átmeneti enyhe reáljövedelmének csökkenése. Megjegyezném: a gazdag réteg reáljövedelmének a csökkenése, valamint a legalsó réteg reáljövedelmének a növekedése nem átmeneti szükségesség.

Az effektív fogyasztáscsökkenés (anyagi tárgyi szükségletek) pontosabban a módosabb népréteg reáljövedelmének enyhe csökkentése csak 10 évig lesz szükséges addig az átmeneti időig, amíg nem áll vissza az egyensúly (B/10 ábra). Tulajdonképpen a csúcsrájáratott fogyasztást kellene megszüntetni. A csúcsrájáratott fogyasztás az, amikor annyit fogyasztunk amennyit az adott rövid távú körülmények  lehetővé tesznek. A probléma az, hogy ez túl sok ezt már a hosszabb távú körülmények nem teszik lehetővé, azokat viszont nem érzékeljük. Ha nem szüntetjük meg a csúcsrájáratott fogyasztást, akkor jöhet bármilyen tudományos technikai vívmány, a helyzet nem javul. Pl., beindítanak egy hulladék-feldolgozót, akkor ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor szabad a pálya, nosza fogyasszunk többet. Ezáltal a hulladék-feldolgozó környezetkímélő hatását rögtön kiegyenlítjük. A csúcsrájáratott fogyasztás okait keresve jól ismert témákhoz jutunk el, mint a fogyasztásra ingerlő reklámok, mint a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, mint a tudatos és megfontolt fogyasztás és egyebek. A rendszer azért rendszer, mert benne minden összefügg.

Az előzőkből is következik hogy az oktatás, tájékoztatás lényeges tennivaló. A cél hogy lehetőleg mindenki értse meg, hogy milyen veszélyes a helyzet és nagyjából tudja hogy ez milyen feladatokkal és áldozatokkal jár.

Mindehhez azonban egy sereg egyébként is helytelen, jelenleg azonban elfogadott közgazdasági elvet is a sutba kell vágni.

Ez az egész összefügg, a rövid távú haszon (profit) központú, a pénzközpontú, az anyagi fogyasztás központú, a kis állam központú, felfogások és gyakorlatok elvetésével.

Olyan megszorításokra van szükség, amely mértékletes, átgondolt fogyasztásra ösztönöz, és nem olyanra, amely csökkenti a munkát, a kreativitást, a reményteljes jövőképet, és amely egy igazságtalan, rossz hangulatú, jelentős nyomorgó réteggel rendelkező társadalmat hoz létre. 

Az alábbi intézkedéscsoportot nevezhetjük: a humánerőforrások és a természeti erőforrások irányított (természetkímélő) aktivizálásnak. 

Az irányított innováció. Elsősorban azt az innovációt (újítások, természettudományos technikai oktatás, kutatás, stb.) kell támogatni, amelyik természeti erőforrásokat (pl. új energia, anyag) képes pótolni. Továbbá ami a környezetkímélő termékeket (gyártás, felhasználás, hulladék) előállítását szolgálja. Továbbá ami  a korszerű hulladékfeldolgozást teszik lehetővé.

Az irányított beruházás, fejlesztés.

Elsősorban azokat a beruházásokat, fejlesztéseket kell engedni, ill. támogatni, finanszírozni melyek közvetlenül az előbb említett innovációt megvalósítják. Pl. az új hulladék-feldolgozókat, új (környezetkímélő energiatermelőket kell finanszírozni. Itt jegyezném meg, hogy a hulladékgyűjtésbe, szelektálásba sokkal inkább be kell vonni a lakosságot, és az alkalmi munkát.

Másodsorban azokat a beruházásokat melyek a lényeges termékeket a jelenleginél környezetkímélőbben (gyártás, anyag, energia, környezetszennyezés, használat hulladék) állítják elő. Ha már az autókat emlegettük. Pl. olyan autók előállítása melyek kevesebb üzemanyagot igényelnek, melyek motorja más környezetkímélőbb energiával működik, melynek gyártása, használata és hulladéka kevesebb  energiát, anyagot és környezetszennyezést igényel. Ugyanakkor persze párhuzamosan a környezetkímélő tömegközlekedést is preferálni kell. A végső megoldást éppen a sokféle, párhuzamos megoldások teszik lehetővé.

A közvetlen természetóvás. A jelenleginél sokkal szigorúbb szabályozás, bírságok a környezetszennyezéssel kapcsolatban. Pl. a vállalatok hulladéktárolása, a szemetelése, a víz, föld, levegőszennyezésének a szigorítása. A vegyi anyagok gyártásának a szigorítása. Itt jegyezném, meg hogy bár a biotermékek, nemcsak egészségesebbek de az előállításuk kevesebb környezetszennyezéssel jár.  Pl. a nemzetközi egyezményeknek sokkal szerteágazóbban és nagyobb mértékben, és ellenőrizettebben kell meghatározni az országok víz, föld, levegőszennyezését.

A jelenleginél jóval hatékonyabb, szigorúbb élővilág megóvás. Pl. természeti parkok gépkocsiktól elzárt területek, növényzet állatok irtásának, rongálásának, stb. tiltása. Ezek innovációjának és beruházásának támogatása.

Az eddigi feladatok elsősorban külön állami szabályozással, ellenőrzéssel oldhatók meg.  Ezen kívül szükség van egy általános megoldásra is ez pedig az általános adózásba beépített megoldás. A kettő között nincs nagy különbség hiszen a fent feladatok is tartalmazhatnak adókat.  Mégis szükség van az adórendszerbe beépített hasznos munka hasznos termék szelektálására. 

Az adórendszerbe beépített hasznos munka hasznos termék szelektálása.

Az adózás fejezetben erről már volt szó most egy kicsit részletesebben vázoljunk egy lehetséges megoldást. Minden terméket, szolgáltatást 12 kategória valamelyikébe kell besorolni. Most itt azt szeretném vázolni, hogy miként lehet ezt a 12 kategóriát kialakítani. Bizonyára ez a fejezet megint laikusnak, naivnak és irreálisnak tűnik sokak számára. Irreális, és új hiszen a helyzet is új ami új és sürgős, és viszonylag radikális megoldásokat követel. Ugyanakkor ez egy sűrített összefoglalás egy vázlat mely még inkább fokozhatja a naivitás látszatát. Meg kell azonban jegyezni hogy e vázlat mögött van egy részletesebb tanulmány is, amelyben a felmerülő  kérdések többsége azért meg van válaszolva.

Lényegében tehát a termékek munkák szelektálásáról van szó.

Az egyszerűség kedvéért érdemes csak végtermékeket szelektálni. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy mi az a végtermék? Ezekről a kérdésekről beszéltem az előbb ezek kifejtése az a ami nem fér bele a sűrített összefoglalásba. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a végtermék minősít minden előző közbeeső munkát, terméket.

Továbbá az egyszerűség kedvéért érdemes a termékfajtákat, szolgáltatásfajtákat szelektálni. Tehát nem minden terméket, szolgáltatást külön-külön hanem csoportokat. A csoportosítás alapja a hasonló cél, ill. a hasonló előállítás. A termék és szolgáltatáscsoport átlagát, átlagos tulajdonságit kell megállapítani, pl úgy hogy a három négy legjellemzőbbet kell megvizsgálni és ebből kell átlagot vonni. Ugyanakkor a kategorizálás szükségszerűen igazságtalanságokat okoz, ezért lehet kérni a termék, szolgáltatás egyéni vizsgálatát. Másfelől az adott egyéni termék, szolgáltatás kilóghat a kategóriából negatív irányban is, ezt vizsgáló szakapparátusnak kell kideríteni. A vizsgálat másik szempontja lehet a csoporton belüli, az átlagtól való eltérés megállapítása, pontozása.

Az adott termék és szolgáltatás csoportokat a következőképen lehet pontozni.

Minél nagyobb az összesített pontszám, annál kisebb az adó.

A fajlagos természetpusztításuk szerint. A hasznosságuk szerint. A kihasználtságuk szerint.

A fajlagos természetpusztítás: az 1000 Ft (adott pénzegység) előállítási költségre eső természetpusztítás (energia, anyag, környezetszennyezés, előállítás, használat, hulladék). Ez teljes értékű pontszám.

A hasznosság (értékesség) pontozása.

Nyilvánvalóan vannak hasznosabb és haszontalanabb termékek, szolgáltatások. Itt emlékeztetnék a szükségletekről szóló fejezetre.  Az egészséget, tudást építő (egészségügyi, oktatási, stb.) termékek szolgáltatások nyilván hasznosabbak, mint az egészséget, vagy tudást romboló (dohányáru, alkohol, akciófilm, stb.) termékek, szolgáltatások. A csoportosítás egyik szempontja tehát ez a nyilvánvaló kategorizálás. Ezt támaszthatja alá a lakosság véleménye. A költségvetés kapcsán szó volt arról, hogy a lakosság véleményét egy átfogó közvélemény-kutatással ki kell kérni, hogy mely ágazatokat és azon belül mely termék és szolgáltatáscsoportokat tart elhanyagoltnak ill. fejlesztendőnek. Ez nem más, mint a termékek munkák értékességének a megállapítása. Az átfogó közvélemény-kutatás csak nagy csoportokat tud értékelni, ezért szükség van a testület további értékelésre. Pl. a játék általában hasznos, de nyilvánvalóan a plüssmaci kevésbé hasznos, mint egy konstruktivitást fejlesztő játék.

Egy másik szempontja lehet a mérlegelésnek, az hogy az adott termék ill. munkacsoport improduktivitása. Az improduktivitás mérlegelése az, hogy a kiesése mennyire zavarja meg a mindennapi életet, ill. mennyire zavarja meg a termelést. Pl. improduktív az a termék, szolgáltatás, melynek egy heti kiesése, vagy hosszabb távú csökkenése nem zavarja meg, nem keseríti meg a hétköznapi életet, életvitelt, akár a közeljövőben, akár a távolabbi jövőben. Improduktív, az a termék, szolgáltatás, melynek egy heti kiesése, vagy hosszabb távú csökkenése miatt nem áll le a termelés. Ugyanakkor ez jóval gyengébb szempont, mint az előző. Ezek szerint improduktív jellegű pl. a reklám, marketing a divatcikkek, csomagolásipar, és még lehetne sorolni. Pl. kereskedelem egy kevéssel improduktívabb, mint termelés. A szolárum improduktívabb, mint a fodrászat és sokkal improduktívabb, mint az egészségügyi szolgáltatás. Ha az egészségügy leáll egy napra, akkor az betegséget, halált jelent tehát a hétköznapi életben  komoly zavart jelent. Továbbá improduktív pl. az adminisztráció, a könyvelés, a pénzügyi szolgáltatás, de improduktív pl. az oktatás is. Az előző rendben van de az utóbbi, mármint az oktatás lepontozása nincs rendben. Ezért az improduktivitás az előzőhöz képest (az értékes szükségletek) csak negyed értékű lehet. A hasznosság összes pontja azonos nagyságrendű, mint a természetpusztítás pontozása.

A harmadik pontozás a termék, munka kihasználtságát értékeli. Ez csak fele értékű szempont ezért az adható pontok fele akkorák, mint az előző kategóriák pontszámai. A kihasználtság szempontjai: a termék, munka tartóssága. A termék munka 1000 Ft (egységnyi pénz) előállítási költségére eső fő ill. használati óra. Továbbá a luxustermékek és az átlagosnál jóval drágább termékek, szolgáltatások. Mivel erről még szó lesz, ezért itt nem részletezem.

Kétségtelen hogy lesznek termékek, szolgáltatások, melyek minden szempontból, hasznosság, improduktivitás, természetpusztítás, kihasználtság alacsony pontot kapnak és lesznek olyanok melyek minden szempontból magas pontot kapnak. Viszont lesznek termékek szolgáltatások melyek egyik szempontból alacsony a másik szempontból magas pontot kapnak, ezért van szükség erre a bonyolult pontozásra. Továbbá az egyfajta (egy szempontú) pontozás önmagában csak részben igazságos, ennél a többfajta (több szempontú) pontozás együttesen nagyobb igazságot biztosít.

Tehát gyakorlatilag arról van szó, hogy van egy testület és az alá tartozó szakapparátus mely minden lehetséges termék és szolgáltatáscsoportot számbavesz és a fenti szempontok szerint pontoz. A termékek, munkák eredeti csoportosítása (a használat, előállítás hasonlósága) értelemszerűen kiegészül a felsorolt szempontok szerinti csoportosítással.  A természetkímélő, a hasznos a kihasznált termékek szolgáltatások magas pontot kapnak, a természetpusztító, a haszontalan (káros, fölösleges, értéktelen), kihasználatlan termékek alacsony pontot kapnak. Ezután a pontszámok alapján 12 adózási kategóriába osztják be a termékeket, munkákat. Egy adózási kategória kb. 2,5%-kal magasabb vagy alacsonyabb adót jelent.

Az adózás rendszertényező feladata ill. azt felügyelő testület feladata maga az adózási kategóriák kialakítása és az adózás szabályainak megállapítása. E rendszertényező, ill. ezt felügyelő testület feladata maga termékek munkák pontozása. Kétségtelenül ez egy igen nehéz bonyolult munka. Azt nem mondanám, hogy lehetetlen de azt mondom, hogy a kialakítása sok ember hosszú évek munkája lesz. Igen ám, de minél később kezdik el kialakítani, annál inkább elhúzódik, márpedig ennek a bevezetése nélkül nem jöhet létre egy demokratikusabb rendszer.  A jelenlegi természetpusztítási új helyzetben pedig többről van szó mint egy demokratikusabb fejlettebb rendszerről, a válság-láncreakció kialakulásáról, egy lehetséges világkatasztrófa elkerüléséről. Nyilvánvalóan, ha ez az adózás adóztatja természetpusztító termékeket, munkákat, akkor azok lecsökkennek. A „megéri” vitában, mindig előjön, hogy az állam ilyen, meg olyan. Több rendszertényező keretében foglalkoztam ezzel a problémával (pl. a hatékony állam, az erősödő állam, stb.), úgy hogy erre most már nem térnék ki.

Ugyanakkor miért nem lehetséges egy fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakítása a termékek munkák nemcsak erkölcsi, de gyakorlati szelektálása nélkül? Egész egyszerűen azért, mert csak eme adózás által jöhet létre az igazságosabb, arányosabb vagyoni jövedelmi hierarchia. Ezzel kapcsolatban, továbbá az, hogy ki milyen értékes munkát végez. Ha belegondolunk a jelenlegi helyzet borzalmas, mert nincsenek normálisan értékelve, sem az emberek, sem a munkák. Az igazságosabb és arányosabb jövedelmi vagyoni hierarchia pedig úgy jön létre, hogy eme adózás által az értéktelenebb munkákat végzők kevesebben lesznek, ill. kevesebbet keresnek, az értékesebb munkát végzők többen lesznek, többet keresnek, mint jelenleg. A termékek, munkák szelektálása nélkül nem jöhet létre az igazságos verseny, az igazságos versenygazdaság, a normál igazságos piacgazdaság sem. A szelektálás megint egy olyan tényező, amit a piacgazdaság önmagában nem képes megoldani, főleg a kapzsiságdeterminált piacgazdaság.

 Persze azt is hozzá kell tenni: ez csak egy rendszertényező a sok közül. Igen sok egyéb feltétele van még az igazságos és arányos hierarchiának, de az egy fontos feltétel.

A kihasználtság és a gazdagság problémája.

A természetpusztítás szempontjából nyilván nem mindegy, hogy egy adott termék ötven óra használat után kerül a szemétbe vagy ötszáz óra használat után kerül a szemétbe. Ha gyorsan kerül a szemétbe, akkor ugyan a használati energia környezetszennyezés csökken de a két nagyobb egység az előállítási, és hulladék energia, anyag, környezetszennyezés megnő. Hiába kicsi egy termék fajlagos természetpusztítása ha az gyorsan a szemétbe kerül, és mindig újat kell előállítani.

Ezért az egyik szempont a termék, munka tartóssága. Ez azonban nem elegendő mert hiába tartós egy termék, munka, ha azt idő előtt kidobják, illetve nem használják ki a lehetőségéhez képest. Egyébként pedig a tartósságot is nehéz mérni. Egy sereg munkánál, terméknél lehetetlen, ahol pedig lehet, ott is csak a saját csoportján belül lehet mérni. Ahol lehet, ott mégis mérni kell.

A kihasználtságot kétségtelen nehéz objektíven mérni. Az 1000 Ft előállítási költség/ 1 fő/ használati óra nem minden terméknél, szolgáltatásnál lehetséges. Ahol lehetséges ott is általában, csak a csoporton belül értékelhető. Ahol lehet ott mégis mérni kell.

Egy másik mérés a statisztikai mérés. Pl. egy személyautó átlagosan hány órát üzemel, hány kilométert megy és átlagosan hányan ülnek benne.

Mindenképp szükség van a luxus termékek, ill. a magas árú termékek szerinti szelektálásra. Ugyanis az a helyzet hogy minél inkább luxus a termék, szolgáltatás annál általában, átlagosan annál kisebb a kihasználtsága. Nem kell annak megállapításához statisztikai felmérés, hogy pl. a 200 nm. lakás átlagos kihasználtsága (nm/ fő, vagy egységnyi előállítási költség/ fő) sokkal kisebb mint az 50 nm. lakás kihasználtsága. Pl. a nercbunda átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint az átlagos télikabát kihasználtsága. A luxusautó átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint az olcsó kisautó kihasználtsága. A luxusszálló átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint a kétcsillagos hotel kihasználtsága. A példákat még nagyon hosszan lehetne sorolni. Vannak termékek, szolgáltatások ahol viszonylag egyértelmű a luxus jelleg megállapítása más termékek szolgáltatásoknál azonban az árból lehet erre következtetni. Ha saját termék, szolgáltatás csoportjában az ár jóval magasabb az átlagosnál akkora általában kihasználatlan termék, szolgáltatás. Viszont az időfaktort, vagyis a tartósságot is figyelembe kell venni.  Mert amennyiben a 200nm lakás háromszor annyi ideig áll fenn mint az 50nm lakás akkor a tartósság kiegyenlíti a kihasználtságot. A 200 nm lakás azonban általában nem áll fenn háromszor annyi ideig mint az 50nm lakás. A pontozás tehát összetett, csak az egyik szempontja a magas ár. A sok ellenmondás miatt ez a pontozás csak félértékű.  A másik ellentmondás: nem lép fel dupla adóztatás, ha a magas árat adóztatjuk. Itt megint van egy félreértés. A dupla, vagy tripla adóztatás valójában elkerülhetetlen, és nem csak e folyamat kapcsán. Tulajdonképpen ahol több adó van mindenhol kimutatható a dupla adóztatás, a lényeg az, hogy az adóztatás elérje céljait. Egy másik ellenmondás példázata. A lakótelepi amúgy kihasznált lakások távfűtése igen drága, drágább minta luxus lakások fűtése. Akkor most adóztassuk meg ezt a fűtést? Itt a probléma abból ered, hogy a távfűtő vállalat monopolhelyzetben van, vagyis hiába adóztatnák meg a fűtést, az ráterhelné ezt a költséget a lakosságra. Ez már a monopolhelyzet problémája, elsősorban a monopolhelyzetet kell megszüntetni. Másodsorban az adóztatásnak is figyelembe kell venni az ilyen ellentmondásokat.

A kihasználtság okán megint eljutottunk az arányos vagyoni hierarchiához. Vagyis megállapítható, hogy a túl magas vagyon, jövedelem természetpusztító hatása nagyobb, mint a kisebb arányosabb vagyonnak. Minél magasabb a vagyon, átlagosan annál kisebb a kihasználtság, vagyis nagyobb a természetpusztítás. Azt mondhatjuk, hogy megjelent egy olyan tényező a természetpusztítás, amely tovább erősíti azon igazságot, hogy az aránytalan vagyoni hierarchia káros. Nemcsak erkölcsi, egyéb gazdasági, és sok más szempontból káros de többek között a természetpusztítás vonatkozásában is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a világ gazdagabb 20%-a fogyasztja a fogyasztandók 80%-át.

A következő probléma talán még ide vehető. Például egy országban 1 millió az önálló lakással nem rendelkezők száma. Ugyanakkor évente a következő lakások épülnek. 50 ezer 40-50-60 nm lakás. 50 ezer 70-80-90-100 nm. lakás. 50ezer 120-140-160-200nm lakás. A helyes arány ugyanakkor minden szempontból (igazságosság, népréteg jóléte, kihasználtság, stb.) a következő lenne. 100 ezer 40-50-60 nm. lakás. 35ezer 70-80-90-100 nm lakás. 15 ezer 120-140-160-200 nm lakás. Ez utóbbi verzióban évente 80 ezerrel csökkenne a lakásnélküliek száma. Az előző verzióban csak 30 ezerrel csökken, mert a lakásnélküliek általában szegények nem tudják megvenni a nagyobb lakásokat.

Nyilván első körben megállapítható hogy azért épülnek ilyen arányban a lakások mert a lakásépítőknek ez hozza leggyorsabb legnagyobb profitot. Megint eljutottunk a kapzsiságdeterminált piacgazdasághoz, vagyis ahhoz a szellemi és gyakorlati légkörhöz, hogy a vállalkozók a lehető legnagyobb és leggyorsabb profitra törekednek. Persze el tudnák adnia a 100 ezer kisebb lakást is csak valamivel, kisebb haszonnal és lassabban. Továbbá eljutottunk az arányos jövedelmi, vagyoni hierarchiához, mert ha a szegényréteg kicsit módosabb lenne akkora 100 ezer kisebb lakást is ugyanolyan gyorsan, és ugyanakkora profittal lehetne eladni, mint a nagyobb lakásokat. Így viszont marad a minden szempontból (legalábbis ami a népréteget a lakosság döntő többségét illeti) rossz helyzet. Az is megállapítható hogy egy dolog a piaci mechanizmus és más dolog a tudományos tervezés. A jó irányba terelgetés (ez esetben több kisebb lakás) jelentős tényezője az adózás.

Ugyanakkor a vezetésnek figyelembe kell venni a jövő tendenciáit. Ez adott esetben azt jelenti, hogy jövő tendenciája a nagyobb jólét és ebből következő nagyobb lakás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár a vezetésnek a 40-50-60nm lakásépítéseket kellene szorgalmazni, de a jövő tendenciája miatt leginkább a 60nm-es lakásépítéseket kell támogatni és jóval kevésbé a 40nm-s lakásépítéseket. Egyébként Magyarországon jelenleg nem is az új lakásépítéseket kell támogatni, hanem a felújításokat.

A lényeg az, és példázat is ezt kívánta bemutatni, hogy a vezetésnek irányítani kell a piacgazdaságot.

Ezt a lakásépítési példát azért vettem ebbe a rendszertényezőbe, mert bizonyítani szerettem volna, hogy jelenlegi piacgazdaság a profitorientáltság miatt hajlamos arra, hogy gazdag réteg luxus fogyasztására koncentráljon, ami eltér a normális hasznos fogyasztástól és termeléstől.

A termékek munkák értékesség, természetkímélet és kihasználtság szempontból való szelektálása sürgősen megoldandó feladat.

Az aránytalan vagyoni hierarchia nemcsak igazságossági szempontból káros hanem természetpusztítási szempontból is. 

A természetpusztítás nemzetközi összefüggései.

A természetpusztítás a világban szétterjed, a káros hatás nem ott jelentkezik, ahol képződik. Gondoljunk csak a víz a levegő, stb. szennyezésre, vagy az időjárás változásra. Arra is gondolhatunk, hogy nem a magasan fogyasztó országokban jelentkezik elsősorban az energia és anyaghiány. A természetpusztítás az amúgy is erősödő globalizálódást tovább erősíti. A megoldásnak is ezek szerint világszövetség jellegűnek kell lennie. A természetpusztítás nem az egyedüli, de igen jelentős tényező, ami bizonyítja, hogy a jelenleginél erősebb, szervezettebb, demokratikusabb világszövetségre (nevezhetjük ENSZ-nek vagy másnak) lenne szükség. Pontosabban bár az egyes országok minden szövetség, egyezség nélkül is kímélhetik a természetet, de ez kevés. Most már vannak ilyen-olyan nemzetközi megállapodások, de ezek igen gyatrák. Pl. USA és Kína pont a két legjelentősebb ország nem írta alá a legutóbbi megállapodást. Azért a felelősség nem egyforma. Az USA és általában fejlett gazdag világ felelőssége minden szempontból sokkal nagyobb, mint a többi ország felelőssége. Nagyobb a felelőssége, mert a fejlett világ a fő okozó. Ha nem is lenne a fő okozó, akkor is irányító példamutató szerepük lenne, ill. van is. Sajnos a negatív példa is példa. A negatív példa ebben az esetben több mint példa szinte negatív kényszerítő erő.  Valahol azt halottam, hogy a gazdasági verseny miatt tartják távol magukat ezek az országok. Én azért az igazságos sportszerű versenyt nem keverném a szabályozatlan hatalmi, vagyoni harccal. Az igazságos sportszerű versenyről akkor beszélhetünk, ha egyenlők a feltételek. Márpedig azzal, hogy egyesek megszorítják magukat, mások meg nem, nyilvánvalóan egyenlőtlen feltételek alakulnak ki. Ugyanakkor az USA távolmaradása és általában a fejlett világ a szükségesnél jóval gyatrább hozzáállása, a jelenlegi államkapitalista rendszerről is kiállít egy bizonyítványt. A jelenlegi rendszer, államkapitalizmus nemcsak az általános elvek vonatkozásban, ill. a hosszabb távú fejlődés vonatkozásában tehetetlen, de a sürgős operatív intézkedések vonatkozásban is tehetetlen. A jelenlegi rendszer nem képes még egy ilyen súlyos ügy kapcsán sem, szövetségben, együttműködésben vagy akár igazságos versenyben élni, működni. Felülről nézve ezt is mondhatjuk: az új helyzet, ennek súlyos problémakörnek a megoldása szükségszerűen egy fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakítását igényli. Vagy képes jelenlegi rendszer erre vagy nagy valószínűséggel létrejön egy világkatasztrófa.

E rendszertényező feladatai vázlatosan.

Az új helyzet a természetpusztítás (természeti erőforrások fogyása, ill. kritikus értéken átesése) a súlyosságának felismerése. Az új helyzet és válság-láncreakció összefüggésének felismerése. Az új helyzet, gazdaság működését megváltoztató hatásának (vagy-vagy elosztás, ill. a fogyasztás termelés sokkal nagyobb százaléka káros) a felismerése. A gazdasági, pénzügyi rendszer e szerinti átszerkesztése. A tervezett fogyasztáscsökkentés. A legpusztítóbb termékek szolgáltatások tiltása, korlátozása, pótlása. A leggazdagabb réteg fogyasztásának ill. jövedelmének csökkentése. A fejlettebb országok ill. a módosabb középréteg átmeneti idejű fogyasztásának, ill. jövedelmének csökkentése. A fogyasztás, termelés, jövedelem struktúrájának (szerkezetének) az átalakítása: az igazságos, arányos jövedelem, vagyon irányába. A hasznos, természetkímélő termékek irányába. A minőségi anyagi szükségletek, lelki szükségletek irányába.

 A természetpusztítás a hasznosság, a kihasználtság kiszámítása, a termékek munkák e szerinti szelektálása, ennek beépítése az adórendszerbe. Az innováció és termelési erőforrások, beruházások tudatos koncentrálása a helyzet megoldásának céljából. A fokozottabb természetvédelem. A szigorúbb szabályozás, korlátozás. A hatékony nemzetközi együttműködés (szabályozás, korlátozás, stb.) kialakítása a helyzet megoldásának céljából. A lakosság tájékoztatása meggyőzése ill. gyakorlati bevonása.  Mindez sokkal gyorsabban és hatékonyabban, mint az jelenleg történik.

Mindezen feladat egy elég jelentős független, tudományos demokratikus testületet, szakapparátust (vezetésrészt) igényel. 

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

Kétségtelen egy különleges rendhagyó értékelés szükséges. Különleges, mert új helyzetről van szó, tehát a történelmi értékelés nem adott. Különleges, mert eddig az ötven éven belüli feladatokról beszéltünk most pedig 15-20 éven belüli feladatokról. Különleges, mert ez az előzőkből kifolyólag is negatív értékelés lesz. Negatív az értékelés, mert a következő folyamatot egyszerűen nem lehet pozitívan értékelni. Ezelőtt kb. 30 évvel ezelőtt megjelent egy súlyos probléma, és bár történtek pozitív intézkedések, összességében a helyzet azonban romlott, és semmi jel nincs, hogy a közeljövőben javulni fog. Tehát egy romló tendenciáról van szó, ráadásul egy olyan helyzetről, amely már jelenleg is komoly károkat okoz. Ennél azonban sokkal inkább veszélyeztetést kell értékelni a valószínűsíthető jövőbeli helyzetet. A veszélyeztetés egy erkölcsi jogi kategória. Pl. jogosan, ítéljük el azt a vezetőt, aki hagyja, hogy egy összedűlni készülő házban lakjanak. A lakóknak nincs más választásuk, tiltakoznak ugyan, de egyszerűen nincs hová menniük, és önerejükből a vezetés támogatása nélkül képtelenek a házat rendbe hozni. Ebben az esetben például, meg kell várni a ház összedűlését, vagy elítélhetjük, leválthatjuk a vezetést? Szerintem elítélhetjük, leválhatjuk a vezetést a ház összedűlése előtt is. A jelenlegi rendszer ill. annak vezetése hasonlatos az előző vezetéshez, tehát a jelenlegi államkapitalista rendszer nem kaphat csak negatív értékelést. Ha jelenlegi negatív tendencia, a romló helyzet átfordulna pozitív tendenciába, akkor jöhetne szóba a pozitív értékelés.

Igen ám, de hogy értékeljük a többi rendszert?  A jelenlegi államkapitalizmusnak a legnagyobb felelőssége, mint okozónak, és mint helyzet lehetséges megoldójának. A kínai szocializmus egyes jelekből ítélve szintén nem intézkedik a helyzet súlyosságának megfelelően. Bár a kínai szocializmusnak is elég jelentős a felelőssége azért az mégis kisebb, mint az államkapitalizmus felelőssége. A brezsnyevi szocializmus a folyamat első 20 évében vett részt szintén negatívan és nagy felelősséggel. A brezsnyevi szocializmus negatív értékelését azonban csökkenti hogy az utóbbi leginkább romló tizenöt évben nem vett részt, mert megszűnt. Feltételezni lehet ugyan, hogy egy fokkal sem lenne jobb, sőt, de a feltételezés nem igazán tartozik az objektív értékelés kategóriájába. Hasonló a helyzet a többi rendszerrel. Jelenleg is vannak klasszikus kapitalista, feudális és ősközösségű jellegű rendszerek, az ő jelenlegi felelősségűk azonban jóval kisebb, mint az államkapitalizmus felelőssége. Másfelől feltételezhetjük, hogy ezek a rendszerek sem ismernék fel és oldanák meg ezt az új helyzetet. Valamennyire azt is figyelembe vehetjük, hogy egyes rendszerek általában mennyire ismerik fel az éppen előálló új helyzetet. Azt gondolom, hogy nagy általánosságban, ez egyenesen arányos demokratikus szinttel. A klasszikus kapitalizmus felelőssége egy kicsit nagyobb mint a korábbi rendszereké, mert természetpusztítás lényegében e rendszer alatt kezdődőt el. E rendszerben alakult ki az a felfogás, hogy a természetkímélet az ipari fejlődéshez képest hanyagolható tényező. Kétségtelen azonban, hogy ez az új helyzet azonban az államkapitalizmushoz tartózó új helyzet.

A jövő demokratikus rendszere valószínűleg felismerné, és valamilyen szinten megoldaná ezt az új helyzetet, ill. minden éppen előálló új helyzetet.  Pontosabban úgy fogalmaznék hogy csak akkor beszélhetünk fejlett demokratikus rendszerről, ha az képes az új helyzetek, az új problémák felismerésére és a negatív tendenciák megállítására. Ugyanakkor nem lenne etikus a negatív százalékok mellett magas pozitív százalékot adni.

Az igen magas százalékokat az indokolja, hogy végeredményben a világ jelenleg legsúlyosabb problémájáról van szó. A világ valahogy elevickélhet diktatúrákban is.  Ha viszont elpusztul, akkor nincs se lassú se gyors fejlődés. Ha világkatasztrófa alakul ki, akkor csak szenvedés, halál, pusztulás van ami mindennél szörnyűbb.

Mindent figyelembe véve az százalékos értékelés a következő. Rabszolgatartó rendszer –1%, feudalizmus –0,8%,

Klasszikus kapitalizmus –2,7%, államkapitalizmus  –4%, brezsnyevi szocializmus –3,2%. A jelenlegi kínai szocializmus  – 3,8% ? A jövő, az 50 éven belül kialakítható demokratikus rendszer +2%.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Befejező, vegyes gazdasági problémakörök (Gazdasági, pénzügyi rendszer  és a teljes rendszer.)

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. A/a (hierarchia) ábrák. Elméleti rendszertényező

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező.

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése.  Rendszertényező. C jelű ábrák.

A lényegesítő, stratégiai, hosszabb távú gondolkodás. Elméleti rendszertényező.

A gazdasági verseny. ABC ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága, a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Elméleti rendszertényező. 

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező.  

Azt gondolom, hogy mégis érzékeltetni, hogy miről beszélünk, amikor igazságtalan és aránytalan elosztásról, ill. különbségekről beszélek.

Az emberek tudatában hatalmi, vagyoni piramis él. Valójában ez alig nevezhető piramisnak, inkább egy hatalmas alföld, kicsit domborodó alföld, amiből kinyúlik egy szintén hatalmas egyre keskenyedő a végén már kardszerű, szikla. Vagyis hatalmi vagyoni különbségek, a jelenlegiek is sokkal nagyobbak, mint azt gondolnánk. Szerencsére gazdagok, hatalmasok (a kettő erősen összefügg) nem tudják teljes mértékben elfogyasztani, megenni vagyonukat. A hatalmukkal azonban képesek élni.

A társadalomtudomány, a társadalmi politikai köztudat eddig, eme alacsony szintig jutott el a problémakör vonatkozásában: legyen egyenlőség. Illetve: nem lehet egyenlőség, ezzel a probléma ki van merítve. Eddig még nem jutott el: legyen arányos és igazságos a hatalmi vagyoni hierarchia. Van egy optimális arányossága, igazságossága a hatalmi, vagyoni hierarchiának.

Előzetesem néhány szó a számításokról, hogy is jönnek ki hatalmas különbségek.

Induljunk ki egy egyszerű példából. Van egy 100 tagú közösség a legkevesebbet kereső ember 50.000 pénzt kap ennyi a jövedelme a legtöbbet kereső ember ennek százszorosát, vagyis 5.000.000 pénzt kap adott idő alatt. Tételezzük fel, hogy a többi ember arányosan oszlik el ebbe a piramisba, tehát a második legszegényebb 100. 000-et, a 3. legszegényebb 150. 000 keres és így tovább.  Ebben az esetben egyértelmű, hogy kijelenthetjük, hogy a maximális jövedelmi különbség 100-szoros. Egyébként akkor is 100-szoros, ha nem egyenletesen a piramis. Mondjuk 99 ember 50 000-et keres és csak 1 ember, keres 5 000 000-ót. Ebben az esetben azonban lehet vitatkozni. Ellenben nem lehet vitatkozni akkor, ha pl. 10 embernek nagyobb a jövedelme, mint  1.000.000, ebből 5-nek nagyobb, mint 2.000.000, ebből kettőnek nagyobb a jövedelme,  mint 3.000.000 és ebből 1-nek a jövedelme 5.000.000 pénz. Ráadásul a többi 90 ember jövedelme sem egyforma, hanem eloszlik. Tehát az első következtetés: a legszegényebb és leggazdagabb ember közötti különbség számít, a belső elosztás aránytalansága csak harmadlagos. Vitathatóan akkor számítana, ha tagok 90%-nak közel azonos lenne a jövedelme. Ha ez nem lép fel, akkor biztosan nem elsődleges a belső elosztás aránytalansága. Ha fellép, akkor talán vitatható. A jelenlegi jövedelmek (vagyonok, hatalmak) ugyan aránytalanok, de ez az állapot nem lép fel. Gyakorlatilag tehát, az első szabály az érvényes.

Mondjuk ezt a 100 tagú közösséget 10 rétegre (csoportra) osztjuk jövedelem, szempontjából. Nyilván a rétegek között már nem lesz 100-szoros különbség. Ha egyenletes a piramis, akkor az alsó szegény réteg és felső réteg között csak 10-szeres a különbség. Ha csak három rétegre osztjuk az egyenletes piramist, akkor nagyjából háromszoros lesz a különbség.

Akkor megfogalmazhatjuk a második következetést: a leggazdagabb és legszegényebb ember különbsége számít és nem a rétegek közötti különbség, mert az torzít, csökkent, ráadásul a szerint, hogy hány réteget jelölünk ki. A rétegek közötti különbség negyedleges adat, akkor, ha van egy állandóan betartott közmegegyezés a rétegszámban.

Mindjárt állapítsuk meg azt is, hogy a jelenlegi, ilyen irányú mérések a rétegek közötti különbségeket mérik tehát hamisak, torzítottak..

Egyébként, ha nem egyenetlen a belső elosztás, akkor rétegek közötti elosztás is egyenetlen lesz. Pl. 10 réteg esetében a legszegényebb és leggazdagabb réteg között, lehet 20-szoros vagy annál nagyobb különbség is.

A következő probléma az, hogy mi van, ha ez közösség nem 100 tagú, hanem 10.000 tagú, vagy 10.000.000 tagú, stb. És a jövedelem különbségek: a leggazdagabb és legszegényebb közötti marad  100-szoros. Kétségtelen, hogy ekkor ez a piramis tompább szögű lesz. Akkor egy rétegbe nem 10, hanem pl. 1.000.000 ember tartozik (ha 10.000.000-os tagság jövedelme egyenletesen oszlik el.) Ellenben ekkor is megmarad az, hogy a jövedelmi különbségek 100-szorosak, mert ekkor is 100-szoros lesz leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

Itt mindjárt megfogalmazok még egy szabályt, hozzáteszem ez az én értelmezésem és szerintem ez helyes értelmezés: a piramis tompasága nagyon fontos, mert részben jelzi az igazságosságot, arányosságot, de mégis, elsősorban a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbségből kell kiindulni, ez az alapvető adat. Ezután következhet a piramis tompasága, mint második adat.

A piramis tompasága azt jelenti, hogy a legszegényebb és a második legszegényebb között nem kétszeres különbség, hanem 10.000.000 főnél, csak 0,00001-szeres. És így tovább, legszegényebb és harmadik legszegényebb között nem 3-szoros a különbség, hanem csak 0, 00002- szeres. Kétségtelenül ez nagyon nem mindegy. Viszont leggazdagabb és legszegényebb között mindkét esetben ( 100 tagú, és  10.000.000 tagú közösség) 100-szoros lesz a különbség.

Mégis miért állítom azt, hogy ez utóbbi ( a maximális különbség 100-szoros) egy fokkal fontosabb, mint az előbbi.

 Egyrészt az igazságtalanságot nem csökkenti, ha abban, nem pl. 10 ember vesz részt, hanem mondjuk  1.000.000.

Másrészt az igazságosság valódi kérdéseit kell feltenni.

Megjegyzem, hogy most már valósághoz közeli (nagyságrendileg stimmelő, de inkább szerényebb) számok fognak szerepelni, tehát a példázatnak vége van.

Pl. egy rossz egészségi állapotú munkanélküli és a leggazdagabb nagytőkés (nagyvállalkozó) között képességekben valóban kb. 4000-szeres a különbség? Vagy, a leggazdagabb valóban 1000-szer tehetségesebb, jobb képességű, mint egy szakmunkás? Vagy a leggazdagabb valóban 1000-szer többet dolgozik, valóban 1000-szer hasznosabb tagja a társadalomnak, valóban 1000-szer annyit termel, mint egy szakmunkás? Mert a jövedelmi vagyoni különbségből ez jön ki. Vagy, egy tőzsde-spekuláns pl. valóban 60-szor többet termel, mint egy szakmunkás? Vagy, a tőzsde-spekuláns pl. valóban 40-szer hasznosabb tagja társadalomnak, mint egy orvos?  Vagy a legalsó rétegbe tartozó embernél, aki nem teljesen egészséges, igazságos e kompenzálni, az önhibán kívüli igazságtalanságot? Vagy a gyilkos jobban élhet, mint egy szegény ember?  Vagy egy miniszter valóban 90-szer tehetségesebb, jobban ért pl. a közgazdaságtanhoz, különb ember, mint egy átlagos közgazdász, aki a középvezetés tagja? Vagy egy miniszter valóban 1000-szer hasznosabb tagja társdalomnak, 1000-szer jobban ért a társadalomtudományokhoz, mint egy szakmunkás? Vagy a miniszter valóban 4000-szer okosabb, többet ér, mint a legalsó rétegben levő, gyakorlatilag jogtalan hajléktalan? Ez utóbbi három a valós hatalmi hierarchiából jön ki. 

Ilyen kérdéseket kell feltenni, (sok ilyent), mert valójában ezek az igazság kérdései, ha az igazságos, arányos hierarchiáról beszélünk. Ezek a kérdések pedig az egyének közötti különbségekről szólnak. Az egy más kérdés, hogy ezek az egyének ugyanakkor besorolódnak valamelyik rétegbe. Ezeknél a kérdéseknél csak másodlagos hogy 1.000.000, vagy 2.000.000  a  viszonylag alacsonyan fizetett szakmunkások száma. És másodlagos, hogy 100, vagy 10.000 olyan ember van, aki 1000-szer többet keres, mint az átlagos szakmunkás. Tehát számít, de csak másodlagosan. Ezért mondom, hogy az elsődleges kiindulás, a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

A vagyoni, hatalmi piramist azért kell kiszámolni, megrajzolni, hogy amikor feltesszük a fenti kérdéseket, akkor senki ne mondhassa: ugyan kérem, ezek csak légből kapott számok. És azért, hogy viszonylag pontosan lássuk a társadalom fejlettségét. Jelenleg Magyarországon egyébként kb. 1500-2000-szeres a maximális különbség (2005 környékén), vagyis a leggazdagabb 1500-szor gazdagabb, mint a legszegényebbek (az éhhaláltól, fagyhaláltól egy lépésre levők), akik szegényebbek, mint a gyilkosok. A miniszterelnök hatalma pedig kb. 2000-szerese a legkisebb jogérvényesítő képességűeknek.  

A társadalomtudományos törvényszerűségek a valós igazságtalanságon, aránytalanságon alapuló hierarchiára vonatkoznak.  Pl. minél igazságtalanabb aránytalanabb a hierarchia annál fejletlenebb, kevésbé demokratikus a rendszer. Vagy, minél igazságtalanabb, aránytalanabb a hierarchia, annál gyengébb a gazdaság teljesítménye.

A B/17-es ábra, táblázat elemzése.

Ha már megrajzoltam ezt, akkor érdemes egy pár mondatot szólni róla.

Tulajdonképpen a jövedelemi vagyoni hierarchia aránytalanságára vonja fel a figyelmet csak egy kissé másképpen.

Itt a számok a „dolgozó”, tevékenykedő csoportok (tevékenységek) közötti különbséget jelölik, amennyiben 11 ilyen tevékenységet állapítunk meg.

Példázatok a tevékenységekre. 1. tevékenység: segédmunka, kis tudást igénylő betét, stb. 2. tevékenység. Alacsonyabb szakmunka, nagyobb tudást igénylő betét, stb. 3. tevékenység: még jobb szakmunka, átlagos szellemi munka. Kisvállalkozó, jobb befektetés, stb. (Megjegyzem a „jobb” szó itt ezt jelenti: magasabb szintű, több tudást igénylő.)

4. tevékenység: jobb szellemi munka, (tanárok, orvosok, mérnökök, középvezetők, stb.) egy része, jobb kisvállalkozó. 5. tevékenység: még jobb szellemi munka, még jobb kisvállalkozók. Ugyanazok, mint az előbb, csak jobbak. De innen már az üzletemberek, pénzügyi szakemberek is belépnek a képbe. 6. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek.  7. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És belépnek a középvállalkozók, az újítók, az elismert tudósok, művészek, és az elismert közszereplők. 8. tevékenység: az előzők jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek. 9. tevékenység az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek kiesnek.  10. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És itt belép gazdasági elit, a nagyvállalkozók, valamint a politikai elit vezetés. 11. tevékenység: az előző még jobb kiadásban.

Először is itt nem firtatom azt, hogy az egyén mennyre jó maga tevékenységében. Azt sem firtatom különösebben, hogy ezek a tevékenységek jövedelme arányban áll e, a hasznossággal. Csak egyszerűen sorrendben teszem a tevékenységeket. Nem biztos, hogy az én felsorolásom jó, ill. nem biztos, hogy jó a sorrend, de nem is ez a lényeg. Valamilyen hasznossági sorrend, biztosan van.  Két dologból indulok ki.  Az egyes tevékenységek között valamilyen arányos különbségnek kell lenni. Tehát az nem lehet, hogy a pl. a 6-os tevékenység, olyan hasznos, mint a 9-es. Vagy 10-es fele olyan hasznos, mint 11-es. Vagyis a tevékenységeket úgy kell megállapítani, hogy köztük közel egyforma értékbeli különbségek legyenek. A másik meggondolás az, ha az abszolút tehetséges nagy tudású ember, igen hasznos, szuper kiváló ember 99%-os akkor, a rosszabb tevékenységekben tevékenykedők tudása, tehetsége, hasznossága is arányosan kell, hogy változzon. Illetve, a legalacsonyabb tevékenységűek sem lehetnek bizonyos szint alatt, még segédmunkás sem lehet zéró tudású, tehetségű, hasznosságú, minimum 4%-os kiválóságú. E feltételekkel számoltam ki a táblázat felső részét. Tulajdonképpen, a vonatkozások rajta vannak a táblázaton, de nem számítanak. A táblázat alsó része viszont arról szól, hogy a tevékenységeket betettem a jelenlegi hierarchiába, és teljesen aránytalan számsorok jöttek ki. Van ahol a két tevékenység között csak 2 a különbség, van ahol 8 a különbség. Más vonatkozásban 0,2  a különbség, és máshol 24  a különbség. Vagy 4 és 18. Vagyis egyszerűen a jelenlegi hierarchiába, nem lehet arányosan elhelyezni a tevékenységeket.  Nemcsak az a baj, hogy túl nagyok a tevékenységek közötti különbségek, hanem az is baj, hogy a különbségek különbségei is erősen változók. Vagyis a különbségek nem egyenletesek, pontosan képtelenség úgy elhelyezni a tevékenységeket, hogy közel egyenletes különbségek jöjjenek ki.  Több helyen, nem is egy irányba, de össze-vissza változnak. Ráadásul a jelenlegi hierarchiába, ha a legkiválóbb ember 99%-os, akkor a segédmunkás csak 0,001- 0,1%-os kiválóságú lesz, ami persze képtelenség. Mindez szintén azt bizonyítja, hogy a jelenlegi jövedelmi, vagyoni hierarchia rossz, eltorzult.

A jövő egy lehetséges igazságos, arányos hierarchiája (hatalmi, vagyoni).

Ha abból indulok ki, hogy a legkiválóbb ember 99%-os és a segédmunkás kiválóság csak 4%-os, akkor a maximális emberi különbségek mondjuk 100-szorosak, lehetnek. 

Legfelül van a gazdasági és politikai elit, a tudományos, művészeti elit, a nagy feltalálók – nevezzük őket a legkiválóbbaknak. Legalul vannak bűnözők, a súlyosság sorrendjében, mondjuk 50-szeres különbségig. Tehát a bűnözők értéke 0,1-2 között változik.  Ezután jönnek a önhibájukból munkanélküliek, szintén sorban, az önhiba függvényében 25-szörös különbségig. Tehát az önhibából munkanélküliek ( a házi munka gyereknevelés, háztáji munka az munka)   értéke 2,1-3,9 között változik. Innen jönnének a segédmunkások és az önhibán kívüli munkanélküliek. Majd a többiek a hasznos tevékenységüktől függően.

Tehát a langyobb különbség 100-szoros a gyilkos és a legkiválóbbak között. A legkiválóbbak és az önhiba miatt csöves között mondjuk 50-szeres a különbség.

Legkiválóbb és segédmunkás között 25-szörös. Legkiválóbbak és szakmunkások között 10-szeres. A legkiválóbbak és a jó, már elismert orvosok, egyetemi tanárok, mérnökök, középvezetők, elit diplomások, középvállalkozók, stb. (8. tevékenység) között 2-szeres a különbség. 

Ez lenne tehát a távoli jövő, induljunk ki abból, hogy a közelebbi jövő (pl. 20 éven belül) célja ennek a kétszerese, már ez is nagy haladás lenne. Tehát legkiválóbbak és bűnözők 200-szoros különbség. Legkiválóbbak és csövesek között 100-szoros különbség. A legkiválóbbak és 8. tevékenység 4-szeres különbség. És lenne még két cél. Az egyik az, hogy leggazdagabb, leghatalmasabb legfeljebb a legkiválóbbak átlagának kétszeresét érheti el. A másik cél hogy legszegényebb sem süllyedhet a gyilkosok életszínvonalának szintjére vagyis legalább 1-es  értékű lehet Tehát a leggazdagabb, leghatalmasabb 200,  a legszegényebbek 1, a különbség 200,  a  távolabbi jövő vonatkozásában. A közelebbi jövőben (pl. 20év) ennek a kétszerese tehát 400-szoros lehet a maximális hatalmi vagyoni különbség. Legalábbis ez lenne a cél. Már ehhez is egy erős változás, tendenciafordítás szükséges.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. Elméleti rendszertényező.

Azzal a meglepő kijelentéssel kezdeném, hogy ilyen rendszertényező, ill. rendszer nincs is. Pontosabban a jövedelem és vagyonelosztó rendszer, maga az egész rendszer. A jövedelem és vagyon elosztása, ugyanis mindennel összefügg, szinte az összes rendszertényezővel összefügg. Még a gazdasági rendszerre sem korlátozhatók az összefüggések, hiszen pl. a vagyoni hierarchia, összefügg a hatalmi hierarchiával. Továbbá a jövedelem és vagyonelosztás összefügg a jogrendszerrel, a szociális rendszerrel és még lehetne sorolni.

Ha modellezni kellene az elosztó rendszert, akkor három áramlásból indulhatunk ki: a pénz áramlásából a munka, munkaerő áramlásából és a termékek, szolgáltatások áramlásából. Ne felejtsük el, hogy a vagyont nem a pénz határozza meg, hanem az ingatlanok és ingóságok halmaza. A pénz áramlása hasonlítható egy rendkívül bonyolult csővezetékhez melyben vannak tartályok is (takarékpénzek). Több okból ez egy elég zárt csővezeték. Egyrészt a vagy-vagy elosztás miatt, valahol kifolyik a pénz, akkor valahol, lehet hogy a kifolyástól távolabb, csökken a pénz. Ahogy minden összefüggő hálózatban itt is szétterjednek és átáramolnak a változások. Ami X ponton történik, az megjelenik különböző mértékben Y,Z,K, stb. pontokon is.  Sőt az sem ritka, hogy ami X ponton történik, az erősebben jelentkezik, mondjuk K ponton, mint X ponton. Ezek hatások időben is eltolódhatnak. Másrészt napjainkba már szinte minden pénz átfolyik a bankrendszeren keresztül (kénytelenek vagyunk bankba tartani a pénzeket) így minden pénz részt vesz a rendszerben. Ahogy a vízvezetékben levő víz egyszerre a miénk is és a rendszeré is, a pénzünkkel is hasonló a helyzet. A pénz csővezetéke rendkívül bonyolult, fölösleges volna pontos feltérképezése. Ha csak a fővezetéket nézzük már az is bonyolult: bankok, nemzeti bank, külföld, pénzpiac, vállalkozások, adózás költségvetés állam cégek, szervek, háztartások, stb. Inkább azon lehetne elmélkedni, hogy a vezetéken vannak szabályozócsapok, és e a csapokat, mik mozgatják. Talán leegyszerűsítve a következő típusú szabályozó csapokat különböztethetjük meg. A piaci elvek mechanizmusok és más elvek mechanizmusok (kereslet, kínálat aránya, piactorzító tényezők, a szétterjedés mechanizmusa, stb.) részben automatikusan működő csapok. Aztán vannak a törvénytípusú csapok. Ezek is több részre oszthatók: vannak az emberen kívüli törvényszerűségek, amelyeket nem az ember, hanem a szerkezet, a rendszer, az organizmus határoz meg, de ezt is befolyásolja az ember. A vízvezetékrendszer azért is jó, mert abban is a természeti törvényszerűségek hatnak. Ha ilyen helyzetbe kerül a víz, akkor így viselkedik, ha olyan helyzetbe kerül a víz, akkor úgy viselkedik. A gazdaságban, többek között a pénzmozgások vonatkozásában is hasonló a helyzet: vannak emberen kívüli törvényszerűségek. Ugyanakkor tisztán nincsenek ilyenek, amennyiben az ember befolyásolja e törvényszerűségeket. Befolyásolja egyrészt, azzal hogy milyen rendszert alakít ki, másfelől az ember általi törvényekkel. Továbbá,  vannak  az emberi törvények, intézkedések főleg a rövid távú törvények, intézkedések. Pénzügyi, jövedelmi szempontból ezeket is két csoportra lehet osztani: fiskális (minimálbér, adó, stb.) és monetáris szabályokra (nemzeti bank kamata, stb.). Tulajdonképpen minden csapot valahol az elvek és a törvények mozgatnak. Mégis mondható, hogy vannak politikai elvek, világnézetek által mozgatott csapok, mint pl. a vagyoni különbségek nagysága, a megengedett jövedelemszerzés módjai, stb..  Azután vannak olyan csapok, melyet a nagytőke szabályoz a pénzpiaci, tőzsdepiaci machinációkon, spekulációkon keresztül. Tehát van egy bonyolult csővezeték és csaprendszer a pontos működés feltérképezése enyhén szólva nem egyszerű. Ehhez még hozzáteszem, hogy ez csak a pénz áramlása. A munka, munkaerő áramlása, a termékek szolgáltatások áramlása szintén nem egyszerű. Ezek az áramlások találkoznak, az un. piacokon (kereskedelemben), és a munkahelyeken. Találkoznak egymásra hatnak, kicserélődnek. Én  nem a részletes modellezésre törekszem, megelégszem azzal, ha néhány alapvető törvényszerűségre sikerül rájönnöm.

A jövedelemelosztás alapelvei.

Két megjegyzés az elejére. Van egy erős párhuzamosság a vagyoni jövedelmi hierarchia és elosztási alapelvek és hatalmi hierarchia és elosztási alapelvek között. Ezért amiről itt szó lesz, azt át lehet konvertálni  a hatalmi vonatkozásokra. A másik megjegyzés nincsenek éles határok, homályos elmosódott határok vannak, és hullámlépcsős fejlődés van. A hullámlépcsős fejlődés átmenet a lépcsős fejlődés és az egyenletes fejlődés között.

Az elosztási alapelvek, felfogások egyféle kategorizálása.

A.)  Elsősorban a születési helyzet számit, az hogy ki milyen családba, helyzetbe (hatalmi vagyoni) születik. (Isten rendeltetése).

B.)   Elsősorban a véletlen szerencse (Isten) számít. Pl. valaki nagy összeget, nyer egy szerencsejátékban

B/1.) Mivel a születés is véletlen szerencse kérdése, ezért nincs különbség a születési helyzet és véletlen szerencse között. Nincs elsődlegesség, mindkettő „egyformán” számít.

C.)   Elsősorban a képesség, szorgalom ill. az elvégzett hasznos teljesítmény (sokféle munka) számít.

C/1.) Mivel a képesség szorgalom is véletlen szerencse kérdése nincs elsődlegesség. A képesség, szorgalom teljesítmény, a véletlen szerencse, és a születési helyzet mindhárom „egyformán” számít.

A C alá tartozó alapelvek, felfogások.

D.)  Mivel a képesség, szorgalom is a  véletlen szerencse kérdése, ebből  nem az a következtetés, hogy a kettő egyforma, hanem ez: szabályozni kell a hierarchia arányát.

E.)   Meg kell vizsgálni (e szerint szabályozni kell a jövedelemelosztást), hogy a képesség, szorgalom érvényesülése, vagy nem érvényesülése önérdemből, önhibából vagy önhibán kívüliségből ered.

F.)    Mivel nem minden munka egyformán hasznos meg kell vizsgálni (e szerint szabályozni kell a jövedelemelosztást), a teljesítmény hasznosságát.

A C/1. alá tartozó felfogások.

D/1.) Nem kell szabályozni a jövedelmi, vagyoni hierarchia arányát.

E/2.) Nem kell vizsgálni és szabályozni, önhiba, önérdem szerint. A legitim rendszer ezt megteszi. Az adott legitim rendszer nagyjából jó. Az a jó képességű, szorgalmas, aki az adott rendszerben legális módón hatalomra, vagyonra tesz szert. Az adott körülményekhez való alkalmazkodás a lényeg. Stb., minden, ami ebből következik.

F/2.) Nem kell vizsgálni a munka hasznosságát.  A legitim rendszer (a piacgazdaság ezt megteszi). Az adott legitim rendszer nagyjából jó. Minden munka hasznos, ami az adott rendszerben legitim módón vagyont, hatalmat hoz. Az adott körülményekhez való alkalmazkodás a lényeg. Stb., minden, ami ebből következik.

Szerintem a demokratikus felfogás: erősen elsődlegesek C és az alá tartozó D,E,F felfogások. Hozzátéve, hogy figyelembe kell venni a jelenlegi ettől részben eltérő fel fogásokat és a fejődés lehetséges ütemét.

A történelmi tendenciák. Rabszolgatartó, és feudális rendszerben: elsődleges az A felfogás,  másodlagosak a B, B/1, C/1 felfogás és az alá tartozó ( D/1, E/1, F/1) felfogások. Harmadlagosak (alig érvényesülnek) a C és az alá tartozó (D,E,F) felfogások. A történelmi tendencia az volt  hogy az A felfogás elsődlegessége halványult és a B, C/1, és az alá tartozó felfogások erősödtek.

A klasszikus kapitalizmusban, a jelenlegi államkapitalizmusban: az A felfogás elhalványult, de a C/1 felfogás jellegéből adódóan nem tud eltűnni. Elsődlegesek a B/1 és C/1, és az alá tatozó (D/1, E/1, F/1) felfogások. Másodlagosak az A, a  C és az alá tartozó ( D, E, F)  felfogások. A történelmi tendencia az volt ill. az, hogy a B/1 és a C/1 és az alá tartozó felfogások elsődlegessége halványul és a C és az alá tartozó felfogások erősödnek. Az A felfogás gyengül.

A brezsnyevi szocializmus és a jelenlegi kínai szocializmus is nagyjából ebbe a történelmi tendenciába illeszkednek bele. A jelenlegi rendszerben is megtalálhatók a születési előjogok, úgy hogy a gazdag gyerekek érvényesülési esélye nagyobb, mint a szegény gyerekek érvényesülési esélye. Erre a problémára a sztálinizmus kétségtelen rossz megoldást alkalmazott. Azzal, hogy az arisztokrata származású gyereket negatívan megkülönböztette, életre keltette a születési előjogok felfogását. Másrészt kétségtelenül voltak a sztálinizmusban is elnyomottabb, kitelepített népek. A hitlerizmus azonban arról szólt, hogy van egy nép, amely származásánál (születése miatt) felsőbbrendű és vannak népek melyek alsóbbrendűek és kiirtandók. Azért van különbség. Megint csak oda lyukadok ki: tessék kérem disztingválni. Ugyanakkor az is lényeges, hogy a sztálinizmust ne keverjük a brezsnyevi szocializmussal. Ahogy a hitlerizmust nem lehet összekeverni a klasszikus kapitalizmussal, bár abból nőtt ki, mint szörnyszülött, a sztálinizmust sem lehet összekeverni a brezsnyevi szocializmussal. A brezsnyevi szocializmus szinte minden téren ( szinte minden rendszertényező) fél ill. egy fokkal demokratikusabb volt, mint a sztálinizmus. A felületes gondolkodó erre legyint, mit számít az fél, ill. egy fok. Az értelmes pedig észreveszi, hogy bizony az fél, ill. egy fok azt jelenti, ha általános, hogy másik rendszerről van szó.

Már többször elmondtam, de itt újra elmondom. A brezsnyevi szocializmus jövedelem-elosztása ugyan nagyjából arányos volt, de nem volt igazságos. A hatalmi hierarchiája egyébként aránytalan és igazságtalan volt. A fő probléma egyrészt abból adódott, hogy a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa hiányzott. Ugyanis a normál piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa a jövedelmeket is 70%-ban igazságosan szabályozza. Ugyanakkor az alapelvek azon része érvényesült, hogy a vizsgálni és szabályozni kell, de ezt a vizsgálatot és szabályozást hatalmi jellegű vezetés végezte hatalmi szempontok szerint. A jelenlegi rendszerben érvényesül a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, de csak a kapzsiságdeterminált piacgazdaságé. A vizsgálatra, szabályozásra éppen ezért kevesebb hangsúlyt fektetnek. A vezetés talán valamennyivel kevésbé hatalmi jellegű, de a hatalmi jelleg mellett érvényesül a vagyoni jelleg is.  A jelenlegi államkapitalizmus jövedelem és vagyonelosztása aránytalanabb, mint a brezsnyevi szocializmusé. Az aránytalanság viszont bizonyos szintű igazságtalanság is. A két rendszer vagyon és jövedelem elosztása, az igazságosság szempontjából ellentmondásos. A brezsnyevi szocializmusban a szegényebb családokból származóknak, kisebb esélyük volt a lecsúszásra, a nincstelen hajléktalan rétegbe kerülésre. Az államkapitalizmus bár csökkentve, de folytatta, folytatja azt a történelmi tendenciát, hogy gazdagoknak, gazdag családokból származóknak nagyobb esélyük van meggazdagodásra, az érvényesülésre, a szegényebbeknek, szegény családból származóknak kisebb esélyük van erre. Ugyanakkor, ha azt vizsgáljuk, hogy a tehetséges szorgalmas gyerekeknek, embereknek mekkora esélye, lehetősége van a kiugrásra, egy viszonylagos vagyonosodásra, általában jó pozícióba kerülésre, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az államkapitalizmusban ez a lehetőség egy kevéssel nagyobb. Gondolok itt arra, hogy az államkapitalizmusban, szerencsés esetben szinte bárkiből lehet vállalkozó, sikeres üzletember, elsősorban a magángazdaság jóvoltából.

Leegyszerűsítve így néz ki a helyzet. Az optimális társadalomba egy inkább összetömörítő stratégia mellett igazságos (csak tehetség, szorgalom, társadalmi hasznosság) elosztás lenne. A brezsnyevi szocializmusban egy túlságosan összetömörítő stratégia mellett egy igazságtalan elosztás (az állami beosztás, ill. állami ideológia protekciójából eredő) érvényesült. Az államkapitalizmusban egy túlságosan széthúzó stratégia mellett igazságtalan elosztás (gyenge szociális kompenzáció miatti) érvényesült, érvényesül. Mindkét rendszerben érvényesülnek (általában érvényesülnek) a talpnyalók, a rendszerbarátok a megalkuvók, a karrieristák. Mindkét rendszerben minimális eséllyel érvényesülnek az őszintén kritizáló, megújulást akaró emberek. 

Mindebből az következik, hogy a két rendszer eltérő jövedelem és vagyon elosztása között, végeredményben (a népréteg jóléte, elégedettsége) nincs nagy különbség.

Még egy megjegyzés. Létezhet egy olyan felfogás, hogy a fizikai, fegyveres erő, a harcképesség az egyrészt egyfajta képesség szorgalom. Másrészt ezek növelése, ill. annak használata hasznos tevékenység, legalábbis bizonyos felfogás szerint. Természetesen ez a felfogás felborítja az egész eddig elmondottakat. E felfogás helyességét hosszasan lehetne cáfolni. Hosszasan lehetne bizonygatni, hogy e felfogás következtében hosszabb távon mindenki pórul jár még harcképesebb fél is.

Itt és most a következő példázatot hoznám elő. Adva vagyon egy viszonylag gyenge, buta tehát rossz képességű ráadásul nem túl szorgalmas ember, nevezzük K-nak mint Káin. Adva van egy jó képességű és szorgalmas, és egyébként fizikailag is erősebb ember Á, mint Ábel. K-nak természetesen és igazságosan rosszabbul megy a sorsa, mert ő rosszabb képességű. K viszont fegyvereket farigcsál, és harci edzéseket végez. Mikor Á megkérdezi, miért teszi ezt akkor K mondjuk azt feleli: semmi, semmi csak hobbi. Azt is felelheti: azért teszem mindezt, hogy adott esetben meg tudjam magam védeni. Kitől, kérdi Á, hiszen csak ketten vagyunk a földön. Igen pajtás, de te megváltozhatsz, feleli K. Na jól van, akkor csináld, feleli Á, mert én nem változom meg. Ezek után K az egyik fegyverrel orvul megöli Á-t. Amikor elkezdjük ezt a történetet elemezgetni, akkor felmerül a követező kérdés: helyes e azon felfogás, miszerint  a ravaszság a sunyiság egyfajta értékelhető képesség? Továbbá a ravaszság, sunyiság növelése, ill. annak használata hasznos tevékenység e?

A megjegyzések után, visszatérve az alaptémához, néhány tanulság. Jelenleg igaz hogy még mindig a C/1 és az alá tartozó felfogások dominálnak, de alig dominálnak. Szinte minden felfogás egyidejűleg van jelen, vagyis rendkívül zavaros (történelmileg a legzavarosabb) a helyzet. A fejekben is zavaros és a rendszer szintjén is zavaros.

A szerintem demokratikus felfogás (elsődleges C és az alá tartozó felfogások) nem csupán az én egyéni igazságérzetem miatt az, hanem azért mert a történelmi tendencia e felé tart. Ha ez a felfogás alakulna ki akkor csökkenne a jelenlegi zavarosság.  Ez a szerintem demokratikus felfogás, ami az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchia alapja. Az arányos és igazságos vagyoni jövedelmi hierarchia, mint a több helyen bizonyítottam egyben gazdaságosabb és működőképesebb, mint a jelenlegi. Aki figyelmesen olvasta az eddigi részeket az talán több bizonyítékot talált arra, hogy a C/1 és az alá tartozó felfogások miért nem szerencsések. Pl. azt, hogy nem minden  tevékenység hasznos ami legitim módón vagyont (hatalmat)  hoz,  az „új helyzet,  természetpusztítás” c. rendszerényezőben cáfoltam.

Az alapelvek felfogások kijelölik a rendszert és törvényeket, a törvények és az alapfelfogások kijelölik a rendszert. Kölcsönös, oda-vissza ható a kapcsolat.

A jövedelem-elosztó rendszer pénzvezetékének a főcsapjait az elvek felfogások és a törvények szabályozzák.

Azok a rendszertényezők, hibák, amelyek leginkább torzíthatják az igazságos arányos jövedelem és vagyonelosztást: A piactorzító tényezők. A rossz költségvetés. A rossz adózás. A helytelen gazdasági és pénzügyi arányok.  A pénzügy machinációkat, spekulációkat megengedő pénzügyi rendszer.  A gazdasági, pénzügyi csalásokat megengedő jog. A rossz, hiányos szociális rendszer. Ezen kívül minden rendszertényező többé-kevésbé befolyásolja, ill. torzíthatja az igazságos és arányos jövedelmi, vagyonelosztást (jövedelmi, vagyoni hierarchiát). Talán még kiemelten megjegyezhetjük, hogy a vagy-vagy elosztás kialakulása felerősíti a torzításokat, igazságtalanságokat.

Külön kategória, de idetartozik az illegális bűnözésből szerzett (lopás, csalás, korrupció, stb.) jövedelmek vagyonok. A jog, az igazságszolgáltatás, a közbiztonság is összefügg a jövedelem és vagyonelosztással.

Mit is jelent a gyakorlatban a C és az alá tartozó felfogások és a C/1 és az alá tartozó felfogások közötti különbségek. A C felfogás szerint minden rabolt, háborúval szerzett pénz igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden csalással, trükkel, spekulációval szerzett jövedelem, a C/1 felfogás sokkal elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint az öröklött (ajándékba kapott) jövedelem alapvetően igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint igazságtalan a szerencsejátékból származó jövedelem, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden tisztességtelen haszonból származó jövedelem igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden káros fölösleges munkából származó jövedelem igazságtalan, a C/1 felfogás sokkal elnézőbb e tekintetben.

Szerintem a C felfogás a jó, de hozzá kell tenni, hogy az átalakuláshoz sok minden szükséges, többek között idő is. A C felfogás igazságossága biztosítja az arányos jövedelmeket.

A munka nélkül szerzett jövedelmek ellentmondása.

Egyfelől azt állítom, hogy minden munka nélkül, vagy aránytalanul kevés munkával szerzett jövedelmet meg kell szüntetni. Másrészt azt mondom, hogy az arányos hierarchia érdekében több segélyt, szociális szolgáltatást kell adni a szegényebbeknek.

Egyrészt a két állításban azonos, hogy mindkét esetben arról van szó, hogy a megszerzett jövedelmek igazságosságát a jelenleginél szigorúbban alaposabban kell vizsgálni, szabályozni. Pontosabban olyan törvények kellenek, amelyek ezt biztosítják. A több szociális szolgáltatás segély, nem jelenti a pénz, munka, egyebek felelőtlen szétszórását. Szabályozni kell, hogy ki mit kap. A nyugdíjjak, normál esetben nem munka nélkül szerzett jövedelmek csak a levont pénzek visszafizetése. Igen, de mi van pl. gyerekekkel, a betegekkel. A társadalom tanítatja a gyereket, hogy hasznos munkát tudjon végezni. A társadalom meggyógyítja a beteget, hogy hasznos munkát tudjon végezni. Tehát a szociális szolgáltatások, segélyek egy része végeredményben nem munkanélküli jövedelem, hanem átmeneti segítség, átmeneti hitel, amit a hitelfelvevő később munkájával, ill. az adójával fizet vissza. Arról nem is beszélve, hogy a betegek nagyobb része már előre befizette az adójával az ő egészségügyi ellátását. Egyébként, ha a gyerek nem tanul, akkor annak nemcsak az lesz a következménye, hogy szakképzetlen munkaerő alakul ki de annak is megnő az esélye, hogy bűnöző lesz belőle. A munkanélküli segély, nem azonos a munka nélkül szerzett jövedelemmel. A felnőttoktatás, továbbképzés a segélyek, az alkalmi munka biztosítása szintén egyfajta átmenet hitelnek, befektetésnek minősülnek, illetve ezekre is vonatkoznak az eddig elmondottak. Legalábbis a jelentős részükre.

Másfelől jelenleg azért abba elég nagy az egyetértés hogy az A felfogás, vagyis a születési helyzet nem igazságos. A vita C és a C/1 felfogás között zajlik. Ha pedig nem támogatjuk pl. a szegény gyerekeket, akkor tulajdonképpen az A felfogást fogadjuk el, vagyis azt, hogy a születési helyzet számítson. Az A felfogás áll legtávolabb a C felfogástól. Most itt nem akarok minden szociális szolgáltatást, segélyt kitárgyalni de kb. 80%-ban nem áll fenn az elején említett ellentmondás, ha egyébként a szociális rendszer jó, szervezett tervezett ellenőrzött. Kétségtelen hogy van egy kb. 20%-ék amikor a segély juttatás nem gazdaságos, csak erkölcsös. Pl. nyilván gazdaságosabb, lenne, az elmebetegeket valahogy eltüntetni de nem erkölcsös. Még az önhibájukból nem dolgozókat sem lehet eltüntetni. Egy bizonyos erkölcsi gát tehát fennáll a C és a C/1 felfogásban is. Összegezve: a két feladat csoport, a munka nélkül szerzet jövedelmek csökkentése, és a szociális szolgáltatás, támogatás között nincs alapvető ellentmondás. A kb. 20%-os ellentmondás pedig az alapvető erkölcsből keletkezik.

Egyéb megjegyzések.

A jövedelem és vagyon elosztó rendszer melynek legfőbb célja az igazságos és arányos jövedelmi vagyoni hierarchia kialakítása egy szétszórt tényező. A feladatok sok rendszertényező között osztódnak el. Igen ám csakhogy ebben a helyzetben fennáll a „sok bába között elvész a gyermek” helyzet különösen az említett alapfelfogások (C és az alá tartozó felfogások D, F, E) vonatkozásában. Ezért talán az a legjobb megoldás, ha általában az igazságos és arányos jövedelem elosztásért, és az alapelvek érvényesüléséért 2-3 rendszertényező (testület) közvetlenül is ki van jelölve, mint, felelős. Az egyik ilyennek, az adózásért felelős rendszertényezőnek és testületnek kell lennie, szerintem. Talán e rendszertényező feladatai, amelyek gyakorlatilag leginkább meghatározzák a jövedelem-elosztást. A másik felelős rendszertényezőnek a joggal kapcsolatos rendszertényezőnek kell lennie, de erre még kitérek.

A jövedelemelosztás arányossága és igazságossága tehát szétszórt tényező, vagyis sok tényezőt kell a problémakör megoldásához megváltoztatni. A sok kicsi sokra megy, elv érvényesül. Megjegyzem a sok kicsi sokra megy, elv sok másik problémakörben is érvényesül. A sok kicsi sokra megy elvnél az a megtévesztő, hogy önmagában egyik elem sem tűnik jelentősnek. Csak akkor tűnik ki a jelentőség, ha rájövünk, hogy itt az elemek nagy száma, ami meghatároz. Ezért van szükség minden tényező és elem számbavételére.

Az igazságos jövedelemelosztás taglalásánál nem hagyhatjuk ki azt a problémát hogy mekkora különbség lehet két hasznos munka között. Konkrétabban arról van szó, hogy segédmunkás a szakmunkás, a mérnök és a szervező igazgató vagy vállalkozó, tulajdonos között mekkora jövedelemi különbségek lehetnek. Ezt a munkaerőpiac egy normál piacgazdaságban nagyjából méri. Ennél azonban pontosabb objektívabb mérésre is szükség lenne, többek között azért, mert nincs normál piacgazdaság. Ezért szerintem szükség van egy limitált szabályozásra: pl., ki kell jelenteni, hogy ugyanazon cégen belül a legalacsonyabb és legmagasabb jövedelem között legfeljebb 20-szoros különbség lehet. Ami pedig a társadalom egészét jelenti ott legfeljebb 40-szeres különbséget, tudok elképzelni. Ez nem direkt szabályozás, nem teszi tönkre a piacgazdaságot, mégis szabályozás. Én nem akarom a tőkések, vállalkozók érdemeit vitatni. Nem vitatom, hogy a munkabírást, a kezdeményezőképességet, a nagyobb ismereteket, a kockázatvállalást, a szervezőképességet és a többi pozitív képességet, tulajdonságot értékelni kell, akár anyagilag is. Én csak azt vitatom gazdasági és erkölcsi okokból, hogy a különbségek határtalanok lehetnek.

A B/ 5 ábra azt akarja ábrázolni, hogy a jövedelmek hogy áramlanak a produktív gazdaságból a pénzpiac felé, illetve az alkalmazottaktól a tőkések bankárok felé.

A B/ 1 ábra csak egy vázlatos pénz főcsővezetékét ábrázolja a vastag zöld vonallal.

Az A/a ábrák pedig a vagyoni hatalmi hierarchia ábrái.

A gazdaságpolitika lényege.

A jelenlegi és közeljövő gazdaságpolitikájának egyik lényege a vagyonelosztás.

A gazdaságpolitika végső soron, legalább 50%-ban a következőkről szól: a jelenlegi emberek és rétegek közötti vagyoni különbségek nagyok, vagy nem nagyok. Ha nagyok, akkor a vezetés (kormánynak, parlamentnek, államnak) ezt milyen eszközökkel, módszerekkel akarja csökkenteni, Erről szólnak javarészt a viták, és a programok. Erről szólnak lényegében az árviták, az adóviták, a szociális juttatások vitája, az állam szerepéről, nagyságáról folyó viták és még sorolhatnám.

A baj az, hogy ezzel a lényeggel, sem a politikusok, sem a szakértők, sem az emberek nincsenek tisztában. Miért baj ez? Ezt egy hasonlattal világítanám meg.

A vándor körül van ezer különböző út, ellenben az ezer út sokféle különböző kacskaringókkal, csak három cél (arányos, arányosnál kisebb, arányosnál nagyobb vagyoni különbség) felé vezet. Ha ezt nem tudja vándor, akkor össze-vissza fog kóvályogni az utak között. Ha tisztában van a célokkal, és azzal, hogy melyik célhoz akar eljutni, akkor meg tudja választani a megfelelő utat. Ez a hasonlat minden alapelvre, törvényszerűségre, szükségszerű célra érvényes.

Az igazságtalan elosztás (igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia) végső következményei. (Némelyik következmény az okokból ered.)

A szegény réteg oldalára vonatkozó következmények. Maga az igazságtalan, túlzott, elszegényedés, éhezés, betegeskedés, nyomor. Maga az igazságtalanság, mint kellemetlen érzés. A munkaképesség csökkenése. A munkamotiváció csökkenése. Elégedetlenség, harc, nemtörődömség, tisztességtelenség, bűnözés, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Munkanélküliség és kisvállalkozói csődök fokozott jelentősége. A pénzügyi egyensúlytanságok (pl. eladósodás, kevés megtakarítás, stb.) fokozott jelentkezése. Termeléscsökkenés.

A gazdag réteg oldalára vonatkozó következmények. Fölösleges (káros), improduktív tevékenységek (túlzott pénz ügyintézés, adminisztráció, stb.). Fölösleges átgondolatlan, fogyasztás, túlzott fogyasztás. Hiányos lesz a termékek, szolgáltatások, szelekciója. Természetpusztítás. Tisztességtelenség, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Fokozott pénzügyi egyensúlytalanságok (pl. gyors profitszerzés miatti áremelések, stb.). Termeléscsökkenés.

A középréteg oldalára vonatkozó következmények. Minden (szegényekre és gazdagokra vonatkozó) felsorolt következmény csak egy kissé enyhébben, de szükségesnél erősebben.

Mindezek további hatásai.

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező. 

Érdemes ezt a témát valamennyire kielemezni, mert áttekintést ad jelenlegi helyzetről.

Egyfelől azt mondják, hogy a mezőgazdaság, mint az élelmiszergyártás alapanyagának előállítása egyre jelentéktelenebb lesz már jelenleg is csak 3-5%-a, az összes termelésnek. Ugyanakkor a föld lakosságának jelentős része éhezik legalább egyharmadának a legfontosabb fogyasztása az evés, mint alapvető létszükséglet. Akkor most mennyire fontos a mezőgazdaság?

A jelenlegi lebecsmérelt helyzete a mezőgazdaságnak két alapvető okra vezethető vissza az egyik a tényleges a természetes értékvesztés, a másik talán nagyobbik része a művi a statisztikai (pénzközpontú statisztika) értékvesztés.

A tényleges értékvesztés egyik oka az, hogy a fejlődéssel megváltozik a fogyasztás szerkezete (struktúrája) és ezzel együtt természetesen a termelés szerkezete is. Az hogy a múltban az evés volt az elsődleges fogyasztás, aztán fokozatosan megjelentek más fogyasztások, ruha, bútor, lakás, szellemi táplálék, közlekedés és még hosszan lehetne sorolni, ez eddig rendben van. Tehát egyre többet eszik a fejlett világ embere, de emellett még legalább száz, ezer más dolgot fogyaszt. Így az étel nyilván a sok fogyasztási cikk egyike lesz csak. Egy másik ok, hogy a mezőgazdaság közepesen gépesíthető, azaz gépesíthető. Arról már szó volt, hogy még jelenleg sem tulajdonít a gazdasági rendszer a természeti erőforrásoknak megfelelő jelentőséget, elsősorban a humán erőforrásokat méri. Azoknak a termékek munkák melyek jól gépesíthetők, csökken az értéke, azok melyek nem (emberi munkát igényelnek) viszonylag magasabb értékűek lesznek. Ezért áll elő az a furcsa helyzet hogy a szolgáltatások teszik ki a termelés 40-50%-át, legalábbis papíron. A szolgáltatások általában rosszul gépesíthetők.

Meg kell még jegyezni, hogy a mezőgazdaság egyre inkább egy értéktelen élelmiszer-tömegtermelésé vált, válik. Nyilván ez a tömegtermelés a minőség rovására megy, ami egészségkárosító, hiszen élelmiszerről van szó. A rossz minőségű termékek előállítása, és ára olcsóbb, de még így is viszonylag nagyobb hasznot kaszálhat a termelő, kereskedő.

Ezek voltak tényleges értékvesztés elemei. A statisztika szerinti értéke 3-5% azonban sokkal alacsonyabb, mint a tényleges érték. Mi az, amit nem mér a jelenlegi statisztika?

Előszúr is, átlagol, ami igen komoly torzítás. A föld lakosságának egyharmadának a legjelentősebb az élelmiszer fogyasztása, és termelése. A másik harmadának pedig az élelmiszer fogyasztása a fogyasztások közül a második-harmadik helyen áll. Ugyanakkor  van egy olyan 25%-a az embereknek a gazdag réteg akinek a fogyasztásában csak huszadik helyen áll, az élelmiszer. Van egy olyan 5%- az embereknek (dúsgazdag réteg) akinek a fogyasztásban az csak a századik helyen áll az élelmiszer. Igen csakhogy ez a 20% ill. 5% része az embereknek jóval többet fogyaszt pénz-összegszerűen, mint a másik négyötöd rész. Ha átlagolunk, akkor tehát az evés az élelmiszer egy jelentéktelen fogyasztásnak termelésnek tűnik. Ezért kellene szétválasztani minden szempontból a néprétegű statisztikát a gazdag réteg statisztikájával. A termékek termelés értékelésénél pedig a lakossági (a leggazdagabb 5% nem számolva) statisztikából kellene kiindulni, mindjárt mást mutatna a mezőgazdasági termelés statisztikája.

Egy másik probléma: a statisztika külön számolja a mezőgazdaságot, az élelmiszeripart, az élelmiszerkereskedelmet, vendéglátást. A vendéglátás fele az evésről szól. A többi pedig egyszerűen nem létezik mezőgazdaság nélkül, vagyis az alapanyagok előállítása nélkül. Itt esetleg párhuzamot vonhatunk az ipar és a bányászat viszonyával. Ha nincs bányászat alapanyag előállítás, akkor nincs ipar. Viszont az élelmiszerek vonatkozásában még szorosabb az összefüggés. Ipari alapanyagot elő lehet állítani művi utón esetleg hulladékból és nagyon sok mindenből. Egészséges élelmiszert csak mezőgazdaságból lehet előállítani. Lehet, hogy azért csökken a mezőgazdaság jelentősége, mert műanyagételeket eszünk? Ha így van, akkor ez rossz tendencia. Valójában a statisztikának a következőt kellene mérnie. Mezőgazdasági és élelmiszeripari előállítási, kereskedelmi tevékenység százaléka az összes fogyasztás és termelés vonatkozásában. A vendéglátástól el lehet tekinteni különböző okok miatt.

A következő probléma: a statisztika nem méri a hasznos termelést, erről szó volt a tamagacsni és egyebek kapcsán. Tehát a statisztika pénzből indul ki, az összegszerűségből. Ha a hasznosságot is figyelembe venné, akkor abból kellene kiindulni, hogy a mezőgazdaság 90%-a hasznos termelés, az ipari termelésnek már, pl. csak 60%-a hasznos, a szolgáltatásoknak csak pl. 40%-a hasznos. Igaz hogy pénzösszeg tekintetében mondjuk a szolgáltatás tízszerese a mezőgazdaságnak, de ezt el kellene osztani a hasznossági arányszámmal. Más arányok jönnének ki.

A következő probléma a statisztika nem veszi figyelembe a természeti erőforrások jelentőségét. Az alapanyagok most még nyomott áron vannak, a termelés árait elsősorban a munkabérek adják ki. Ha a természeti erőforrások jelentősége a valóságos lesz, akkor megnövekszik a bányák, a föld, a víz, stb. értéke és ezzel együtt az alapanyagok értéke is. Ezzel együtt pedig emelkedni kell valamennyire az ezekkel foglakozó tevékenységek értékének (árainak) is. A mezőgazdasági termelő, ha jól tevékenykedik, akkor egyben természetvédő is.

Körülbelül ezek lennének a statisztika torzításai, a mezőgazdaság mesterséges bagatellizálásának elemei.

Miért baj, ha valamit papíron és elméletileg le vagy felértékelünk, azon kívül hogy zavarosság van a fejekben? A jövedelmeket, árakat végső soron a piac állapítja meg, de ellőtte, történik egy szubjektív felfogásból eredő értékelés, a piac csak ehhez képest módosít. Ha az egész világon felemelnék (lassan fokozatosan)  a mezőgazdasági, és élelmiszeripari termékek árát, akkor azok, ott maradnának, miközben más ágazatok árai csökkennének. Ha az egész világon felemelnék az energiahordozók, nyersanyagok árát (lassan fokozatosan), akkor azok ott maradnának, miközben más ágazatok árai csökkennének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mezőgazdasági élelmiszeripari valamint az energia és nyersanyag árak nyomottak, amin változtatni kellene. A szemléletváltás első lépése a torzítatlan statisztika. Pontosabban kétféle statisztikára lenne szükség: ebből az egyik, a lényegről szólna. Ha torzított a statisztika, akkor egyfelől hibás lesz a jövedelemelosztás. Másfelől hibás lesz a termeléstervezés. Mondjuk a termeléstervezés, abból indul ki, hogy a mezőgazdaság jelenleg csak a termelés 4%-a, ráadásul csökkenő tendenciával, tehát ezen a területen semmilyen fejlesztés nem szükséges. Ugyanakkor a szolgáltatások a termelés 40%-át teszik ki a termelésnek emelkedő tendenciának, tehát ezt kell fejleszteni. Ebben az esetben azt vesszük észre, hogy kőporból, falevélből és mit lehet tudni miből, készülnek az ételek. Azt vesszük észre, hogy a föld a víz minősége romlik, mert a mezőgazdászok rá vannak kényszerítve az olcsó termelésre, ez pedig lepusztító gazdálkodást okoz. Továbbá azt veszzük észre, hogy tovább nőnek a vagyoni különbségek. Azt vesszük észre a károk szétoszlása miatt, hogy egyszerűen nem fejlődik a gazdaság. Azt vesszük észre, hogy a föld lakosságának egyharmadának egyre kevesebb ennivalója lesz.

Mivel nyomottak a mezőgazdasági és élelmiszer árak és ezen ágazat jövedelmei az államok kénytelenek ezt az ágazatot dotálni. Éppen ez mutatja, hogy valami nincs rendben, normális piacgazdaság mellett a profithozó termékeket nem kell dotálni.

Kapcsolódó világ, tudat ábrák, C/0-C25-C30, stb. 

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak

Kapcsolódó egyéni tudat- közös tudat ábrák, C0-C20, ABC, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/egyeni-tudat-koezoes-tudat-tudomany  

A közgazdaság-tudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése. Rendszertényező. C jelű ábrák.

Ebből a tanulmányból kiderül, hogy szerintem a közgazdaságtudomány, mint általában minden társadalomtudomány alacsony színvonalú, hemzseg a hibás elméletektől, elvektől. A társadalomtudományok általában elhanyagoltak alulértékeltek a tudomány és az oktatás szempontjából, ezen belül a közgazdaságtudomány viszonylag kevésbé elhanyagolt, de csak viszonylag. Mert általános iskolában szinte egyáltalán és csak kevés középiskolában oktatják. Valójában inkább azért alacsony színvonalú, mert a neoliberális elméletek, dogmák határozzák meg.

A gazdasági (társadalomtudományi) folyamatok elemzése a hatástanulmányok értékessége.

Az előzőkből talán kiderült hogy én a gazdasági folyamatok jelenlegi elemzését a gazdasági pénzügyi intézkedések hatástanulmányát igencsak satnyának tartom.

Először is nézzük meg milyennek, kellene lenni a jó elemzésnek. A jó elemzés sok szempontú, és minden szempont átfogó kiterjedt alapos.

Először is szükséges a termelés, fogyasztás szempontú elemzés, és emellett (e mögött) szükséges a pénzügyi szempontú elemzés. Jelenleg egyszerűen hiányzik a termelés, fogyasztás szempontú elemzés, csak a pénzszempontú elemzés van.

A gazdasági folyamatoknak van egy területi terjedése kihatása: egyén, család (háztartás) vállalat, regionális, országos, világ. Van egy időbeli lefutásuk, azonnali, rövid távú, közép távú, hosszú távú. Az időbeli lefolyás a különböző területeken másképp hathat. Továbbá a gazdasági folyamatoknak van egy ágazati (gazdasággal, kapcsolatos rendszertényezőkkel és más rendszertényezőkkel kapcsolatos) kisugárzásuk. Egyszerűbben fogalmazva minden gazdasági változás, intézkedés kihat a termelésre, a foglalkoztatottságra, a pénzügyi arányokra, fogyasztás-kiválasztásra, a természetpusztításra, és itt most nagyon hosszan lehetne sorolnia a tényezőket. Ez a három irány igen sokoldalú és bonyolult elemzést igényelne, ehhez képest a jelenlegi elemzések igencsak sekélyesek. Úgy is fogalmazhatunk: a gazdasági változásoknak, folyamatoknak van egy nyilvánvaló és egy rejtettebb hatása, ami csak a pontos, precíz, sokoldalú elemzés során kerül felszínre.  Jelenlegi elemzésekre jellemző, hogy csak rövid távú hatásaikat azokból is csak a nyilvánvalókat veszik figyelembe a középtávú hatásokat alig, a hosszú távú hatásokat pedig nem veszik figyelembe. A másik feltűnő pontatlanság, hogy a gazdasági változások világra szóló hatásaival nem foglakoznak.  Ismert még a mikró-gazdaság, makró-gazdaság fogalma. Én ezt a felsorolást kiegészíteném a makró-makró gazdaság kifejezéssel. Másrészt meg kellene határozni, hogy ezek a fogalmak mit is takarnak. Énszerintem ezek nemcsak a területi (vállalat, ország, stb.) kiterjedést jelentik, de van egy időbeli aspektusuk is. Nyilván hogy a világgazdasági hatás inkább hosszabb távon jelentkezik, míg egy vállalati hatás rövidebb távon. A makró-makró gazdaság, szerintem a világgazdaság alakulása hosszabb távon.

A gazdasági folyamatok elemzésének gyatraságai, a felületesség mellett, az elemzés felfogásának gyatraságaiból erednek. Először is rossz az a felfogás, miszerint a mikró-gazdaságból kiindulva kell haladni a makró és makró-makrógazdaság felé. A helyes sorrend pont fordított a világgazdaság hosszabb távú alakulásából kell haladni a makró, illetve a mikró-gazdaság felé. Ez a rossz felfogás, más rossz felfogásokból ered, illetve függ össze. A jelenlegi elemzések felfogása általában: gyakori, amelyik csak a belföldi alakulást figyeli. Gyakori elemzés, amelyik csak az országok közti gazdasági, tisztességes és tisztességtelen versenyre koncentrál, de az egész világgazdaság alakulása már nem érdekli. Továbbá, gyakori, amelyik csak profitszerzésre koncentrál az elosztással, az igazságos elosztással, a nép jólétével nem foglalkozik. Továbbá általános felfogás, hogy jelenlegi gazdasági rendszer jó, nagyjából jó, nincs jobb nála, ennél fogva csak kisebb hibák lehetnek. Ebből eredően, megmagyarázzák, és elbagatellizálják a hibákat.

 Természetesen szerintem ezek a felfogások rosszak, sőt ezeknek az ellenkezője a jó, miszerint: a hosszabb távú világgazdaságból kell kiindulni. Egyszerre kell figyelni, elemezni a belföldi alakulást és az országok közti versenyt, de csak a tisztességes versenyt. A tisztességtelen versenyt meg kell szüntetni. Nem a profitszerzésre kell koncentrálni, hanem a népjólétre, ennél fogva a hasznos termelésre és az igazságos elosztásra. A jelenlegi rendszer messze van a tökéletestől, van jobb nála, éppen ezért a hibákat kell elemezni, annak érdekében, hogy megszüntethetők legyenek.

A jelenlegi gazdasági tervezésnél, nem véletlenül, szinte ugyanazok a hibák, hiányosságok vannak, mint a gazdasági folyamatok elemzésénél: rövid távú, területileg, és ágazatilag beszűkült, profit-centrikus és harc-centrikus.

Természetesen ez gondolatsor nemcsak gazdaságra, a közgazdaságtudományra érvényes, hanem átvitt értelemben a társadalomra és minden társadalomtudományra.

A közgazdaságtudomány, mint rendszertényező 2%-ot érdemel szerintem. Első látszatra ennél jóval magasabb az értéke, szerepe. Ha a közgazdaságtudomány magas szintű lenne, akkor helyes ismeretek tanokat oktatna, valamint helyes ismeretek tanok szerint szerveznék, irányítanák a gazdaságot, és minden rendben lenne.

Én azonban azt is vizsgálom vajon mi az oka, hogy közgazdaságtudomány sokat téved, viszonylag tökéletlen, és elmaradott. Egyrészt itt az egyik gát az emberiség jelenlegi tudásszintje, vagyis a fejlődés csak eddig a szintig jutott el, lesz ez még jobb is. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, akkor rájöhetünk hogy közgazdaságtudomány és általában a társadalomtudományok még azt a szintet sem érték el amit könnyedén elérhettek volna. Például, ha a társadalomtudományokat összehasonlítjuk a természettudományokkal, akkor igen jelentős fejlettségi eltérést tapasztalhatunk. A kérdés az, hogy ez vajon a tudósok hibája? Mindjárt azt a kérdést is feltehetjük: vajon a tudósok határozzák meg a társadalomtudomány fejlődését vagy a vezetés? Még pontosabb a kérdés, ha úgy tesszük fel: a társadalomtudományok határozzák meg a rendszert, vagy a rendszer határozza meg a társadalomtudományokat? Minden jel arra utal, hogy bizony a vezetés – sok eszközzel – határozza meg a társadalomtudományokat és nem fordítva. A természettudományokat is a rendszer a vezetés határozza meg csak itt – mivel az érdekeivel nem ellenkezik – megengedő, fejlesztő politikát folytat, amit viszont nem tesz a társadalomtudományokkal kapcsolatban. A természettudományok irányítják a természettudományos technikai fejlődést, annak ez élén haladnak. Gondoljunk csak bele ezek szerint a társadalomtudományoknak irányítani kellene a múltban és jelenleg is, a gazdasági, társadalmi fejlődést. Természetesen ez a gyakorlatban nem következett be és elméletileg is elképzelhetetlen, legalábbis ami az eddigi hierarchikus, hatalmi, vagyoni jellegű vezetésű rendszereket illeti.

Az előző fejezetben szó volt arról, hogy a gazdaságkutatók, szakemberek milyen felfogásból kiindulva elemeznek.  Röviden elmondható: a társadalomtudományok nem irányítják a rendszert, csak magyarázzák annak a jóságát. Kutatásuk legfeljebb az apró, nem jelenetős, hatalmat nem sértő, rendszert nem érintő módosításokig terjed ki. Tudatosan vagy tudat alatt a múlt és a jelenlegi társadalomtudomány abból indul ki, hogy jelenlegi rendszer nagyjából jó. A meglevő a jelenlegi rendszert elemzi, értelmezi. A kiindulópont nem jut el odáig, hogy feltételezze a jelenlegi gyakorlati, és elméleti rendszer lehet hogy nem jó. Galilei, Einstein és más természettudósok kiindulási pontja az volt hogy a jelenlegi elméleti rendszer nem biztos, hogy jó, ezért tudtak újat, igazabbat alkotni. A jelenlegi társadalomtudománynak ez adja korlátoltságát.

Természetesen ez lelassítja gazdasági társadalmi fejlődést.  Ezért az egészért viszont nem a tudósok elsősorban a felelősök, hanem a vezetés, és a rendszer. A tudósokat, szakembereket, legfeljebb csak a megalkuvás (kollaboráció, túlzott lojalitás) vádjával lehet illetni, de azzal is csak óvatosan. Gondoljunk csak bele: mekkora esélye van egy rendszerhibákat feltáró tudósnak arra, hogy nyilvánosságot kapjon?

A kollaboráció fogalmát én szélesebben értelmezem, mint általában szokták. Az erkölcsi probléma összetett. Néhány kérdés ezzel kapcsolatban. Mikor válik a társ, adott esetben a vezetés ellenféllé és ellenséggé? A kiszolgálók felelőssége? A belső reform a pozitív kilógás problémája? A kiszolgálás a megalkuvás határai? Az értelmiség szerepe a középvezetés vagy a népréteg képviselete, tudása? A rendszeregyetértés problémája?

Én sem látom át a problémakört teljesen, csak azt tudom, hogy nem szeretnék a szélsőséges felfogásba esni. Nem szeretném a társadalomtudományra hárítani rendszer problémáit. Ugyanakkor azt sem tartom igazságosnak, ha társadalomtudomány felelősségét és hatásait nem vennénk figyelembe.  A rendszer hat a társadalomtudományra, a társadalomtudomány hat a rendszerre. Egy rendszertényező a sok közül. Szinte minden rendszertényezőt lehet úgy nézni, hogy ez a legfontosabb, és ezt be is lehet bizonyítani, „a minden, mindennel összefügg”, elv alapján. Ekkor azonban fel kell tenni a kérdést: és akkor a többi rendszertényezővel mi van? Mi van más rendszertényezővel, melyekkel kapcsolatban szintén kimutatható, hogy adott szempontból szintén a legjelentősebb tényező. Sokféle mérlegelési szempont van, és nem állítom, hogy az én fontossági sorrendem, amit rendszertényezők százalékai adnak meg, az tökéletes. Mindenesetre felállítok egy fontossági sorrendet, amit legalább meg lehet vitatni.

Amikor rendszertényezőket értékelem, akkor ezek a megfontolások is szerepet játszanak.

Feladatok.

A közgazdaságtudománynak a leírthoz hasonlóan helyesen kell elemezni a gazdasági (pénzügyi) folyamatokat. Minimális tudományos elvárás, hogy elsődleges legyen a termelés, fogyasztás szempontú elemzés és emellett jelenjen meg az elfogulatlan pénzügyi elemzés. További minimális tudományos elvárás hogy az adott makró-gazdasági, hosszabb távú helyzetnek megfelelő optimális arányok, értékek határozzák meg elsősorban az elemzést és a javasolt a megoldást. (Ha rendben van a hosszabb távú cél, és ismert a stratégiai irány, akkor a rövid távú kilengés is csökken.)

A közgazdaságtudomány akár a többi társadalomtudomány nem kiszolgálója legyen a vezetésnek, hanem az útmutatója. El kell érni, hogy közgazdaságtudomány a rendszertől függetlenül vizsgálja a gazdasági, pénzügyi tényezőket, jelenségeket, folyamatokat. A közgazdaságtudománynak (mint minden társadalomtudománynak) a rendszertől függetlenül kell megállapítani a leghatékonyabb gazdasági arányokat, szerkezeteket, működéseket. Ha ez ellenkezik az adott rendszerrel, akkor azt is közzé kell tenni. A közgazdaságtudománynak meg kell szabadulnia a neoliberális elméletektől, elvektől. És meg kellene szabadulni maradiságtól, a mozdulatlanságtól,  általában dinamikusabb fejlődésre (innovációra) lenne szüksége, akárcsak a többi társadalomtudománynak. És persze többet és magasabb színvonalon kellene oktatni, már általános és középiskolában is, akárcsak a többi társadalomtudományt.

A közgazdaságtudomány, és általában a társadalomtudomány (és a társadalomtudományos oktatás) problémakörének elemzésére, a fejlesztésre, a helyes felügyeletre, szintén egy független, tudományos, demokratikus testület, testületrész (vezetésrész) szükségleteik.

A történelmi értékelésre itt nem kerül sor, mert az összes társadalomtudomány egy másik rendszertényezőben lesz értékelve. Természetesen a dupla értékelés hiba lenne azért az összesítésbe csak egyszeri értékelés lesz, feltüntetve. A történelmi értékelésre a másik rendszertényezőben kerül sor, tehát nem itt.

Ezért csak jelzés szinten a százalékos értékelés.

A rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudális rendszer 0,6%, klasszikus kapitalizmus, 0,9%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 0,9%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%. Az a jövőbeli, demokratikus rendszer, amelyben a társadalomtudósok közgazdászok – nemcsak a kiválasztottak -  determináció nélkül, de  meghatározóan szólnak bele a rendszer (gazdasági rendszer) fejlődésébe, és feltehetően ennek következtében maga a tudomány is dinamikusan fejlődik, az 2%-ot érdemel.

A lényegesítő, a stratégiai, a hosszabb távú gondolkodás. A gazdasági evidenciák.  Elméleti rendszertényező. 

A közgazdaság-tudomány elemzése megint felvet néhány gondolkodástani problémát.

A gondolkodásmódok egyféle kategorizálása: a szétszedő analizáló gondolkodás, és ezzel szemben az összesítő (lényegesítő, integráló) gondolkodás. Többször utaltam erre a két gondolkodásmódra (pl. a fűben kúszó hernyó és a madár példázatban). A probléma gyakran felszínre kerül, pl. a rész és egész problémájában. A szétszedés analizálás módszere: egy kisebb rész, tényező kiválasztása, annak további analizálása. Továbbá egy újabb kisebb rész, elem, megtalálása. Az összesítés elsősorban abból indul ki, amit már ismer az ember. Azt próbálja rendszerezni, összefoglalni, rangsorolni, a lényegesebb részeket kiemelni, az összefüggéseket megkeresni. Kétségkívül, hogy e gondolkodás alatt is ráébred új tényezőkre, új szempontokra, új összefüggésekre. Ha nincs összesítés, akkor egy kaotikus ismeretanyag alakul ki. Ráadásul az ismeretanyag tele lesz fehér, ismeretlen területekkel, mert csak összesítés mutathat rá igazán az ismeretlen, feltáratlan elhanyagolt területekre. Mindkettőre szükség van az analizálásra és az összesítésre is, a kettő kiegészíti egymást. Az arányok azonban eltolódhatnak és ez a gondolkodás, adott esetben, a tudomány rovására mehet.

A gondolkodás másféle kategorizálása, az előzővel összefüggésben: a stratégiai, ill. a taktikai gondolkodás. A stratégiai gondolkodás igyekszik szinte minden tényezőt figyelembe venni. Elsősorban a tényezők egymás közötti helyzetét, egymáshoz való illeszkedését, figyeli és próbálja meg helyesen kialakítani Általában sok időt, energiát szán az előkészítésre, tervezésre, a sikeres akcióhoz szükséges körülmények megteremtésére. Ezért az akciók az előkészítéshez képest, általában gyorsak és sikeresek. A stratégiai gondolkodás hosszabb távra tekint előre. A taktikai gondolkodás egy-két-három tényezőre koncentrál, nem az összesre. Ezek következő lépéseit próbálja meg elemezni.  Ha én ezt lépem, akkor erre következő lehet a válasz, mire én ezt lépem, mire a válasz ez lehet, stb. – kb. ez a gondolkodás lényege. Ez még ebben az esetben is egy rövid távú gondolkodás. Ez kevés előkészítést és magára az akcióra koncentráló gondolkodás. Az akciók általában, a hiányos előkészítés (kimaradt tényezők, hiányos összhelyzet, stb.) mégis elhúzódnak és sikertelenné válnak. Egy versenyben taktikus általában kezdetben elérhet sikereket, nyerhet csatákat, de háborút (az egész versenyt, küzdelmet) általában elveszti. Egyszer csak azt veszi észre, hogy fordul a kocka, minden balul sül el, és ezt a szerencsének tulajdonítja, pedig a rossz gondolkodása az igazi ok. Szükség van taktikus gondolkodásra, mint kiegészítésre, de stratégiai gondolkodásnak kell dominálni.

A gondolkodásmódok következő kategóriája az előzőkkel összefüggésben a hosszabb távú, ill. rövid távú gondolkodás. Az egyén életében is szükség van, öt, tíz, éves esetleg hosszabb távú tervezésre. El kell dönteni az alapvető dolgokat, pl., akarok gyereket, vagy sem. A társadalomtervezésben még inkább szükséges a hosszabb távú előre tekintés, ezt számos helyen bizonyítom. A társadalom vonatkozásában szükség van a tíz, húsz, harminc éves, sőt ennél is távlatibb előre gondolkodásra.

Természetesen szükség van rövid távú, akár napi tervezésre is, ennek azonban a hosszabb távú tervből kell következnie.

Jelenlegi (államkapitalizmusban) a gondolkodás, általában az emberek gondolkodása eltolódott az analizáló, szétszedő, taktikai és a rövid távú gondolkodás irányában. Tehát az arányok eltorzultak, az összesítés (lényegesítés, integrálás), a stratégiák, a hosszabb távú tervek hiányoznak. Ennél nagyobb baj, hogy a tudomány a tudományos gondolkodásban is felfedezhetők ezek a torzulások. Ennél is nagyobb baj, hogy rendszer, állam vezetésének gondolkodásban fokozott ez a torzulás. Önmagában már ez is akadálya, annak hogy a rendszer akár, a lehetőségekhez képest is, optimális legyen.

A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.

Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot. 

1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.

A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.

Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától.

Az aktuális kereslet-kínálat helyzet (szerintem, aktuális termék, szolgáltatás és vásárlópénz arány) is egy beszámítandó tényező a sok közül. De itt is  felvetődik, hogy jobb a kereslet-kínálat egyensúlyára vigyázni, mintsem az egyensúly felbomlása után variálni.

Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúlyszámításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.

1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb.. 

2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.

Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel.  Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.

3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.

4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.

5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.

6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.

7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.

9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.

10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak)  kárt okoz, pontosabb megfogalmazása.  Aki (akik) életében (hosszabb távon)  pl.  20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.

Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.  

11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat. Másképpen: az állam feladata, az állami területek jó működtetésén kívül,  hogy az igazságos arányos elosztással (elosztás-kompenzációval), ill. a gazdasági evidenciákkal, kialakítsa a normális magángazdaságot (piacgazdaságot, versenygazdaságot) majd még ezt is az optimális értékel arányok felé ösztönözze maga eszközeivel.

12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.

Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti

A gazdasági verseny. Elméleti rendszertényező. 

Miért elméleti rendszertényező? Jelenleg gyakorlatilag a gazdasági versenyhivatal foglalkozna gazdasági verseny korrektségével, tisztaságával. Én leginkább a piactorzító rendszertényezők megtárgyalása során foglalkoztam a gazdasági versennyel. Kétségtelenül a piactorzító tényezők azok, amelyek többek között de leginkább eltorzítják a gazdasági versenyt. Ugyanakkor sok minden, szinte minden, befolyásolja gazdasági versenyt.  Kétséges, hogy valójában gazdasági versenyről vagy gazdasági harcról beszélhetünk.

A verseny megértéseséhez a következő két elv felismerése szükséges. A verseny és harc két különböző dolog. A verseny tulajdonképpen egyfajta együttműködés.

Kezdjük e másodikkal. Pl. két autógyár versenyez egymással, ki gyárt jobb, szebb, autót olcsóbban.  Ha verseny szabályozott, igazságos, (korrekt, tiszta, stb.), akkor a végeredmény az lesz, hogy egyre jobb, szebb autók lesznek gyártva. Ugyanaz a végeredmény mintha a két autógyár szövetkezett volna (együttműködött volna) abban hogy jobb szebb, olcsóbb autót állítson elő. Sőt meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy így verseny-együttműködésben még jobb, szebb, olcsóbb autó jön létre, mintha a két autógyár valóban szövetkezne. Maga a versenyszabályok elfogadása is egyébként egyfajta együttműködés. Persze mindez csak akkor igaz, ha versenyszabályok jók, (nem alul és túlszabályozottak, igazságosak (az egyenlő feltételeken, túl az egyenlő esélyeket is biztosítják, stb.) és a verseny elbírálása is igazságos. Ha nem ilyen a verseny, akkor az már harc, vagy részben harc. Ha nem ilyen verseny, akkor az által nem jön létre jobb, szebb, olcsóbb termék. A verseny (szabályozott, igazságos) hasznos a harc káros. A harc nemhogy összesítené az erőket, de éppen ellenkezőleg szétforgácsolja az erőket, ártalmas. A harcnál valóban jobb az együttműködés. (Az együttműködésnél viszont jobb a szabályozott, igazságos verseny.) Mi van a részben harccal, részben versennyel. Amennyiben legalább 80%-ban (a versenyszabályok döntő többsége jó, hasznos be van tartva) addig versenyről beszélhetünk, ami hasznos. Ha 70 és 80% között van a verseny jelleg akkor a károsság hasznosság, kiegyenlíti egymást. Ha 70% alatt van a versenyjelleg (a versenyszabályok több mint negyede rossz, igazságtalan, nincs betartva) akkor a verseny már harc, ami káros.

Minden gazdasági verseny alapjának a termelési versenynek kellene lenni: ki tud jobb szebb olcsóbb terméket, szolgáltatást előállítani. Erre az alapra kellene a többi gazdasági versenynek (profitszerzési, egyéni jövedelemszerzési, fogyasztási stb.) versenynek épülnie. Sőt a gazdasági versenynek még inkább a szélesen értelmezett életszínvonal (hosszabb távú) versenyének kellene lenni. Ehelyett a kapzsiságdeterminált piacgazdaság hatása miatt rövid távú profitszerzési, ill. egyéni jövedelemszerzési, ill. fogyasztási verseny lett az elsődleges és a termelési verseny, csak másodlagossá, jelentéktelenné vált. Az, hogy gazdasági verseny lényeges, több helyen bizonygatom. A brezsnyevi szocializmus bukásának egyik fő oka, hogy nem jött létre versenygazdaság (magángazdaság). A gazdasági versenyek összefüggnek a társadalmi vesenyekkel. Mivel a gazdasági, társadalmi versenyekről külön fejezet fog szólni ezért áttérnék a verseny egy másik vonatkozására. Ennek pedig a lényege ez, minden egyéni, kisközösségi, vállalkozási, stb. verseny összefügg, beletorkollik az országok közötti versenybe.

Először is felteszek három kérdést.

Mi az oka annak, hogy egy magyar orvos mérnök szakmunkás amennyiben ugyanolyan eszközökkel ugyanolyan minőségű és mennyiségű terméket állít elő, mégis az egynegyedét keresi, mint egy tőlünk nyugatra eső ország orvosa, mérnöke, szakmunkása?

Mi az oka annak hatalmas különbségeknek, ami a különböző országok technikai szintje között van?

Mi a szerepe, mekkora a jelentősége az aktuális gazdasági és pénzügyi politikának?

Miközben a fenti kérdésekre válaszolok, egy kicsit elmélyedek néhány alapvető témában.

Az első kérdésen gondolkodva a következő gondolatok jutnak eszembe.

Az hogy egy magyar orvos, mérnök szakmunkás (egyenlő munkával) kevesebbet keres (reáljövedelem), mint nyugati társa bizonyos határig szükségszerű és igazságos. A gazdaság ugyanis csapatverseny. Egy csapatban vagyunk, egy hálózatban vagyunk, közös termék és jövedelemtartályban vagyunk, közös irányítás alatt vagyunk, tehát az egyének reáljövedelmét nem lehet ettől elvonatkoztatni. Az már más kérdés, hogy vajon a négyszeres különbség igazságos?  Nem igazságos, hiszen az országon belüli vagyoni hierarchia is túlzott és igazságtalan és ez kivetődik az országok közötti különbségekre. Úgy is mondhatjuk, hogy az elmúlt, és jelenlegi rendszerek igazságtalansága belejátszik az országok közötti történelmi előny nagyságába.

Sporthasonlattal. Egy csapat sportágban  hiába teljesít az egyén jól a csapat teljesítménye ezt a teljesítést le fogja értékelni. Akár tetszik, akár nem egy nemzet tagjai egy csapatot alkotnak. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyenek a versenyszabályok és milyen igazságos az értékelés és jutalmazás.

A jelenlegi gazdasági versenyt (egyénit és országok közöttit), egy olyan versenyhez tudnám hasonlítani, ahol az egymás mellett haladóknak (futóknak, bárkáknak, stb.) túl szűkre van méretezve a pályája, és ahhoz hogy megelőzzék, a másikat arrébb kell azt lökni. A szűk pálya ugyancsak szabályozási problémát jelent. Meg van engedve a lökdösődés, a „szabálytalan” eszközök használata.  Ugyanakkor a kisebb előny viszonylag megnő, a túlzott és igazságtalan hierarchia miatt. Kétségtelenül kialakult egy ellenkező tendencia is, mégpedig a globalizálódás és szűk pálya miatti helyenkénti összetömörülés. A kettő hatása, az hogy régiókra (bolyokra) tagolódik a mezőny.

Mindhárom kérdésen való töprengés arra vezet, hogy a nemzetek országok közötti viszony leginkább versenynek tekinthető. Leegyszerűsítve és általában, a jelenlegi és közelmúlti társadalmi, gazdasági verseny (hatalmi, vagyoni, egyéni, országok közötti, stb.) részben kb. 55%-ban igazságos, részben kb. 45%-ban igazságtalan. Megjegyzem az aránytalanság is egyféle igazságtalanság, ill. az igazságtalanság is egyféle aránytalanság.

A másik megjegyzés: ez esetben az embertől függő igazságtalanságról van szó. Egy probléma az embertől független kényszerpálya és abból eredő igazságtalanság, a másik problémakör az embertől függő igazságtalanság. Az embertől függő igazságosságok, pl.: a versenyek igazságossága. A hierarchia igazságossága. Az igazságszolgáltatás igazsága.

Az 55%-os verseny-igazságosság azt jelenti, hogy nagyjából a többség azért a megérdemelt pozíció közelébe helyezkedik el. Viszont azt is jelenti, hogy inkább káros harcról van szó, mintsem hasznos versenyről. A 45%-os igazságtalanság ahhoz nagyon sok, hogy igazságos versenyről beszéljünk. A megvalósítható optimális igazságosság legalább 90%-os lenne. Gondoljunk csak egy sportversenyre. Még 10%-os igazságtalanságot is sokszor felháborítónak tartjuk.  Gondoljunk bele, mi lenne, ha egy sportversenyben szinte minden második helyezés igazságtalanul alakulna ki? Egyes önző egyének érdeke, hogy igazságtalan harc alakuljon ki. A többségnek, a társadalomnak viszont az, az érdeke, hogy verseny alakuljon ki. A verseny egy magasabb fokú működést, termelékenységet jelent a harc alacsonyabb fokú működést, gyengébb termelékenységet jelent.

A másik két kérdés a következő fejezetekben lesz megválaszolva.

Kishazánkban megtapasztalhattuk a magángazdaság, (piacgazdaság, versenygazdaság) jó, hasznos, és rossz, káros oldalát is.

Ahol igazi verseny alakult ki, pl. a mobil-telefon piac, pl. a kötelező gépjármű-biztosítás, ott valóban lementek az árak, lesik az ügyfelek igényeit és talán a minőséggel, sincs nagy baj.  Sajnos a rossz példákat hosszabban lehet sorolni.

De itt felvetődik a problémakör egyik ellentmondása: napjainkban talán már túl sok időt, energiát fordítnak az emberek az anyagi fogyasztásra, az anyagi fogyasztás-kiválasztásra.

Az egyik nagy szükséges összeillesztés tehát: úgy maradjon fel a versenygazdaság hasznossága, hogy azért az emberek ne fordítsanak a kelleténél több időt, energiát az anyagi fogyasztásra az anyagi fogyasztás-kiválasztásra.  Vagyis, hogy a káros mellékhatás a hasznos főhatás alatt maradjon.

E tanulmányban sok helyen, sok fejezetben foglalkozom a magángazdasággal (piacgazdasággal, versenygazdasággal).

Itt és most versenygazdaságnak nevezem a magángazdaságot, piacgazdaságot.

Néhány téma ezzel kapcsolatban.

Az állami gazdaság és a versenygazdaság hátrányai, előnyei, különbségei azonosságai. Mindkettőre szükség van.

Az állami gazdaságban is ki lehet alakítani bizonyos versenyvonatkozásokat.

Az állam egyik szerepe a versenygazdaság lehetőleg indirekt, szélesen limitált, alternatívált szabályozása ill. a versenygazdaság jó irányba terelgetése, úgy hogy a versenygazdaság megőrizze a szükséges szabadságát.

A piactorzító tényezők, mint versenytorzító tényezők.

A versenygazdaság árkarbantartó, és minőség-karbantartó hatása, és fogyasztásstruktúra-karbantartó hatása ill. ezek ellentmondásai.

A valóságos és a látszat választékbővülés.

A kapzsiságdeterminált, tisztességtelen és a normális, tisztességes versenygazdaság.

A versenygazdaság, mint a közvetlen demokrácia egyik oldala.

És még lehetne sorolni.

Valójában a versenygazdaság legnagyobb előnye, hogy nagyon sok embert, szinte az emberek többségét bevon egy versenybe (kialakul a versenyszellemiség) és ez hatalmas hajtóerő. Az emberek, a verseny hatására kénytelenek (de azért mégsem kényszer) többet kalkulálni, ötleteket kitalálni, jobban dolgozni. A versenygazdaság jótékony hatásának lényege tehát, hogy sok ember vesz részt a versenyben. Itt viszont rögtön felvetődik a kérdés: jó, ha a nagytőke, a multinacionális cégek mégis centralizálják a versenygazdaságot?  Mert ezzel mégis kevesebb magáncég jön létre, és egyre több ember, mint versenyképtelen alkalmazott vesz rész a gazdaságban. Csökken a versenyben részt vevők száma. Még akkor is, ha a beszállítók között kialakul egyfajta csökevényes versenyszerűség. De ez már nem az igazi független, szabad versenyhelyzet. Tehát ez önmagában is csökkenti a versenyt és akkor még a monopolhelyzetről nem is beszéltem.

Ugyanakkor itt megint felvetődik a nagy ellentmondás, a másik legfontosabb szükséges összeillesztés. A szabadság, a szabad verseny és a szabályozott, igazságos verseny összeillesztése. Vagyis hogy a verseny annyira legyen szabályozott, igazságos, hogy azért megmaradjon a szabadsága. Ez is egy nagyon pontos összeillesztést igényel.

Kapcsolódó társadalom rendszerfejlődés hierarchia kisközösségek ábrák, A0-Aa8, D1-D10,  K1-K5, ABC1-ABC6, ABDK-ABDK2, ABD1,   stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/tarsadalom-rendszer-hierarchia-kiskoezoessegek

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező. 

Az egyszerűsített rendszerfejlődés bevezetése.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés lényegében egy szemléletmód, amely arról szól, hogy a három nagy tényező, (a rendszer, mint mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények halmaza, a vezetés, és nép) közül a népet, pontosabban annak, kultúráját szellemiségét, habitusát, stb. tartja magasan a legfontosabbnak.  A rendszernek, mint mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények sokaságának és egyfajta egységének nem tulajdonít nagy fontosságot. A vezetés sem tulajdonit kiemelt szerepet. Pontosabban mindkettőt a nép jóságának következményeként fogja fel.

A bonyolult rendszerfejlődés egy olyan szemléletmód, amely pont a rendszernek (a  mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények egységes halmazának) és a vezetésnek tulajdonít elsődlegességet, ennek következményeként fogja fel a nép jóságát (alkalmasságát, fejlődőképességét, stb.). A kettő a rendszer és vezetés szorosan összefügg, ha az egyik elsődleges, akkor szükségszerűen a másik is elsődleges. Hiszen maguk a mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények is vezetésre vonatkoznak ill., a vezetésből erednek.  Talán meglepő, de még a közvetlen demokrácia is, mint egyféle döntéshozó rendszer  a vezetést befolyásolja, amennyiben vezetési döntéshozással szemben egy ellensúlyt egy ellenhatalmat hoz létre.

A bonyolult rendszerfejlődés lényegét az én szemléletmódom szerint az ABC/2, és az ABCD  ábra vázolja.

Ugyanakkor a feladatok szempontjából a vezetés és nép jóság „áll szemben” rendszerrel. Itt is kétféle szemléletmód rajzolódik ki. Szerintem bár, mondható, hogy tisztelt vezetés és  tisztelt nép, tessék szíves már jónak lenni (tessék szíves gondolkodni tanulni és erényesnek lenni). De azért sokkal hatékonyabb célravezetőbb, ha azon elmélkedik a gondolkodó, hogy a rendszert (többek között az oktatási rendszert, tananyagot, a vezetés-kiválasztást, a vezetés munkamódszerét lehetőségeit, döntéshozó mechanizmust, a nép–beleszólást, stb.) úgy változtassa meg, hogy az részben garantálja részben segítse a vezetés és a nép jóságát.

Az egyik szemléletmód tehát: az emberek (a nép, és vezetés) közvetlen meggyőzése.

E szemléletmódban nincs jelentősége annak, hogyan győzik meg az embereket, csak annak, mire tanítják őket. Ez áll közelebb egy egyszerűsített rendszerfejlődéshez, mely az emberek (vezetés és nép) tudatából, szellemiségéből, felfogásából, stb. vezeti le rendszerfejlődést.

A másik felfogás annak is jelentőséget tulajdonít, hogy, hogyan győzik meg az embereket (a vezetést, népet).  Mit mondnak az embereknek, ez szorosan összefügg azzal, hogy azt hogyan mondják meg, milyen eszközökkel, módszerekkel tudatják. (Pl. a rabszolgatartó rendszerben nem lehet a demokráciáról prédikálni, a rabszolgatartó rendszerben csak a nagy különbségek helyességéről lehet prédikálni.) 

A rendszer egyféle meghatározása: a rendszer azon módozatok sokasága (pl., oktatási rendszer, tananyag, vezetés-kiválasztás, vezetés munkamódszere, döntéshozó mechanizmus, stb.), ahogyan meggyőzik, rábírják az embereket (vezetést, embereket) bizonyos gondolkodásra, viselkedésre, és ez egyben meghatározza gondolkodás, viselkedés lényegi tartalmát is. Ehhez pedig már a bonyolult rendszer, rendszerfejlődésen kell gondolkodni.

Összefoglalva, sokféle szemléletmód történelemlátás, elemzés-kiindulás lehetséges, aszerint, hogy a három nagy tényezőt (vezetés ill. vezetéstudat, nép ill. néptudat, és a rendszer), mint alakítót, milyen prioritásban helyezik el. Pl. elsődleges a nép, néptudat, másodlagos (részben következmény) vezetés, vezetéstudat és harmadlagos (következmény) a rendszer. Vagy pl. elsődleges az emberek és azok tudata, másodlagos (következmény) a rendszer. Ezek az egyszerűsített történelmi fejlődést rajzolják ki.

A rendszer legalább olyan alakító, mint az emberek, ez pedig a bonyolult rendszerfejlődést rajzolja ki. Az én prioritásom. Elsődleges a rendszer, és a vezetés, vezetés-tudata, másodlagos (következmény) a nép, néptudat. 

Az alapkérdés, ami mindig felmerül: mi az oka az egyes országok (nemzetek népek) közötti hatalmas eltérésnek. Így is lehet kérdezni: mi az oka az egyes országok (népek, nemzetek) eltérő fejlődésének. Amikor a különbségek kérdését feszegetjük, egyben a verseny kérdéseit is feszegetjük. Amikor fejlődés kérdéseit feszegetjük, egyben a verseny kérdéseit feszegetjük. Az országok (nemzetek, népek) fejlődését egyfajta történelmi versenynek lehet tekinteni. A jelenlegi vagy bármely fejlettségi szintet pedig egyfajta versenyállásnak lehet tekinteni. Kétségtelenül ez nem szabályozott és igazságos verseny. Ellenben ha igazságosan értékelünk, figyelembe vesszük pl. az önhiba, önérdem tényezőit akkor legalább létrejöhet egy igazságos versenyállás, egy igazságos sorrend.

Mindez nemcsak arra jó, hogy egy nép elmondhassa magáról például: mi a tizenötödikek vagyunk. Egyfelől nem baj, ha az emberek a valós értékük szerint ítélik meg az egyes népeket, akár saját magukat. Ez csökkenti, pl. a túlzott nacionalizmust. Vagy, ha például külföldi segélyekről van szó, mennyire kell egy népet támogatni, akkor sem baj ha az igazságos versenyállással tisztában vagyunk. Amiért azonban elsősorban érdemes ezen gondolkodni az, hogy eközben megismerhetők a fejlődés törvényszerűségei. Ez pedig többek között bemutathatja jövőt. Többek között rávilágíthat, mit kellene, másképp tenni.

A fejlődés vizsgálatában ill. annak vizsgálatában, hogy mi az oka az eltérő fejlődéseknek az egyszerűsített rendszerfejlődésből indulok ki (D/8 ábra) Erről már szólt egy fejezet, amely a rendszer és az emberek viszonyát boncolgatta. Lehet vizsgálni nagyon hosszú távú egész történelmet átfogó történelmi rendszerfejlődést az összes ország vonatkozásában. Ez, mint verseny, versenyállás nagyon pontatlan, viszont sok gondolatot, törvényszerűséget felvet.

Ha pontosabb, igazságosabb képet akarunk a versenyről, versenyállásról kapni akkor érdemes az azonos régiókon belül vizsgálni az országokat és itt is érdemes egy történelmi szakaszt vizsgálni.  Gyakorlatilag talán annak van legnagyobb értelme, ha az utolsó 15 év (rövid távú) fejlődését mérjük. Ebben az esetben mérhetjük le az aktuális vezetés és nép valós teljesítményét leginkább.  Egy szakasz mérése azért igazságosabb, mert így kezdőponttól lehet mérni a megtett utat. Ha csak versenyállást mérjük, akkor a kezdőpont hiányában nem tudjuk a megtett utat mérni. Különböző időszakaszokban mérhetjük egy ország fejlődését. Rövid távú 15 év, közép táv 50 és hosszabb táv 150 év és így tovább.

Először a történelmi rendszerfejlődést vizsgálom.

Először is meg kellene állapítani jelenlegi állapotát (versenyállását) egy országnak (népnek, nemzetnek), ami már önmagában sem egyszerű.

A fejlettségi állapot mérése nem egyszerű. Az emberek általában abból indulnak k, hogy vannak felhőkarcolók, gyorsvasutak, helikopterek, káprázatos utak, hidak járművek stb. akkor az egy fejlett ország. Ha belegondolunk, akkor egy ilyen országban is elképzelhető, hogy az emberek mégis zaklatottan, boldogtalanul élnek. Pl. sok a konfliktus, nincsenek a konfliktusok rendezve, ez az igazságossági állapotokra utal. Nincs békesség nyugalom, rossz a közbiztonság, ez szintén rossz igazságossági állapotra utal. A felhőkarcolók mellett nyomortelepek vannak. Ez az igazságos arányos hierarchia állapotára utal.  Nincsenek igazi közösségek. Vagy vannak közösségek, de nép, a nemzet nem alkot jó közösséget. Mondjuk, vannak baráti társaságok, de az utcán már nem ajánlatos egy idegen emberrel szóba állni. Ha lerohad az autód, akkor senki nem áll meg segíteni, sőt anyáznak, mert akadályozod őket. A szomszédod pedig adott esetben szétveri a fejed. Az sem kellemes, ha az utcán menve felrobbanhatunk. Az, hogy háború fegyveres harc zajlik az országban  legfontosabb tényezője a békesség, szeretet állapotának. Igaz viszont, ha ez egy igazságos háború, akkor, mint önhibán kívüli dolog nem szerepelhet a fejlettség mérésében.

Szerepelhet viszont a hódító háború. Egy ország fejlettségét nagymértékben meghatározza az általa indított hódító háború. Ez által a saját országban is csökken a békesség, szeretet állapota, elkerülhetetlenül lesznek hazai áldozatok is. Másfelől, ha igazságosan akarunk mérni, akkor a más országoknak okozott károkat is az okozó számlájára, vagyis fejlettségének terhére kell írni.    Szerintem egy ilyen országban nem jó élni. Nevezzük ezt az általános békesség, szeretet állapotának. Világos, hogy itt is azt bizonygatom, hogy a lelki szükségletek kielégítése fontosabb, mint az anyagi szükségletek kielégítése.

Ha rajtam múlna fejlettségi szint mérése, akkor mit mérnék fontossági sorrendben. Mérném az ország igazságossági állapotát. Pl. a közbiztonság jogegyenlőség jogorvoslati egyenlőség, arányos büntetés, stb. Részben erről ad számot a konfliktusok száma is, hiszen ha jól működik az igazságszolgáltatás, akkor kevesebb a konfliktus. Tehát mindenképpen mérném a konfliktusok számát erősségét. Mérném az általános békesség szeretet állapotát. Mérném az önrendelkezés állapotát. Akár a családban, akár a munkahelyen, akár lakóközösségben, akár mint állampolgár mennyre mondhatja el bárki a véleményét és az általában mennyire érvényesül. Mérném az egészségügyi állapotot. Az egészséges környezet állapotával együtt. Mérném a vagyoni, hatalmi hierarchia állapotát. Mérném az iskolázottságot. A tananyagot is megvizsgálnám. Mérném a természettudományos, technikai szintet. Pl. a háztartási gépek számát, a közlekedést, az épületeket, a szórakozás technikáját. stb. Mérném a reáljövedelmeket és az árubőséget. Mérném általában a rendezettség szervezettség állapotát. Valamelyiken belül mérném a korrupciót, protekciót és bürokráciát. Mérném hogy az emberek mennyire tarják magukat elégedettnek boldognak. Kiválasztanám azt a 4-8 statisztikai mérést, melyek az egyes állapotokat leginkább megmutatják.

Tulajdonképpen itt kissé részletezve a legfőbb célok egy részét soroltam fel azokat viszont kissé kibővítve. A legfőbb célok az alapvető szükségletek (lelki minőségi anyagi, anyagi) kielégítése.  Továbbá mérném: milyen magas szintű demokratikus rendszer. Milyen erkölcsi szintű és társadalomtudományos tudású ember. Ez utóbbi itt nem lett említve. Többek között azért sem, mert a jó állapotok feltételezik a jó erkölcsű, jó tudású embert. Másfelől itt az egyszerűsített rendszerfejlődésben az általános társadalmi köztudat jóságából indulok ki, és nem a társadalomtudományos tudásból. Egyébként a négy elem igazságosság szellemisége, önrendelkezés szellemisége, a közösségi szellemiség, a változtatás szellemisége összefügg a felsorolt fejlettségi állapotokkal.

Ami pedig a magas szintű demokratikus rendszert illeti. Főleg a jó önrendelkezési állapot, a többi jó vagy közepes állapottal együtt egy magas szintű demokráciát feltételez. Ez elvileg létrejöhet rendszer nélkül is. Gyakorlatilag azonban, minél inkább távolodik a rendszer az ősközösségtől, annál inkább csak a demokratikus rendszer (döntéshozói mechanizmus, szociális rendszer, stb.) képes ezt létrehozni.

E tanulmány során talán többször elmélkedem ezen: vajon mi jelzi a fejlettségi állapotot. Itt és most, az egyszerűsített rendszerfejődés keretén belül ezeket az állapotokat tartom lényegesnek.

A természeti népek fejlettsége és boldogsága.

Az mindjárt kiderül hogy felsorolt állapotok egy része akár egy „fejletlen, elmaradott” nép esetében is lehet jó állapotú, jobb állapotú, mint egy „fejlett” ország esetében. Pl. adott esetben (nem ritkán), egy természeti népben (pl. dél-amerikai indián törzsben) kevesebb a konfliktus, mint egy un. fejlett országban. Az általános békesség szeretet állapota jobb, mint egy un. fejlett országban. A hierarchia is arányosabb és igazságosabb, és még lehetne sorolni.

Kétségtelen hogy néhány állapot, mit természettudományos technikai állapot, a termeléskapacitás, az árubőség, viszont gyenge szinten áll. Az egészségügyi állapot szintén igen alacsony.

Az elégedettségi, boldogsági szint.

Egyáltalán, miért határoztam meg ezt külön tényezőként, hiszen ez nyilvánvalóan a többi állapottól függ. Ha a különböző országokban feltennék a kérdést: ön mennyire elégedett, mennyire boldog? – akkor a következő derülne ki. Összességében a fejletlen szegény népek, főleg a természeti népek, valamivel elégedettebbek lennének, mint az un. fejlett népek. Az biztos, hogy a természeti népek általában boldogabbak, elégedettebbek, mint az a fejlettségi állapotukból következne.

Ha végső cél a boldogság, elégedettség akkor ezt a problémát is körül kellene járni. Ez az elégedettségi kiegyenlítettség részben a boldogság-kiegyenlítő biológiai mechanizmusból adódik. Részletek nélkül: az emberekben van egy hormonális-idegi boldogságkiegyenlítő rendszer, amely a tartósan rossz körülmények között is bizonyos, szintet tart, emeli a boldogság szintet. A Biológiai kiegyenlítő-rendszer, a tartósan jó körülmények között szintén a középszintet tarja, vagyis viszonylagosan csökkenti a boldogság szintjét. Ezt egyszerűbben is meg lehet fogalmazni: mindig az adott körülmény válik természetessé, megszokottá. Szokás mondani, minden jót meg lehet unni. Vagy: minden rosszban meg lehet találni a jót.

A kiegyenlítettséget igazolva, megemlíthetnék egy sereg lelki betegséget, szenvedélyt, amelyek, kifejezetten un. civilizációs mentális betegségek.

Kétségtelen az is szerepet játszik, hogy a fejlett népek szükséglet-növekedése (igény-növekedése) az adott körülményeket jobban megelőzik, mint a fejletlen népek lassabb szükséglet-növekedése. Hiába jobbak a külső körülmények, ha az igények ennél nagyobbak. Talán ennek a furcsa helyzetnek (hiába nagyobb fejlettség az igények mindig előrébb tartanak) az oka az, hogy a fejlett országok lakossága hozzászokott az állandó igénynövekedéshez.  Vagyis azt tapasztalta, hogy minden igénye elég gyorsan kielégül, ezért újabb igényeket támaszthat. Az elkényeztet gyerek viselkedéséhez, hasonlítanám a helyzetet. Az állandó igénynövekedés nem baj, ez lényegében a változtatás szellemisége. A baj az, ha ez az igénynövekedés túlzott, kontrol nélküli, és teljesítmény nélküli, akárcsak az elkényeztet gyerek esetében. Azt gondolom, hogy az igénytelenség (ez összefügg a változtatás szellemiségével), rossz. A közepes, átgondolt kontrolált igényesség jó. A túlzott igényesség viszont megint csak káros dolog. A természeti népek esetében inkább igénytelenségről beszélhetünk. Egyes fejlett népek esetében pedig inkább túlzott igényekről beszélhetünk. Igaz ez leginkább az anyagi szükségletekre vonatkozik. Mindenesetre, ha az igények magasabbak, mint azok kielégítése, akkor ez csökkenti az elégedettséget. Ha pedig az igény összhangban van annak kielégítésével, akkor az elégedettséget okoz. Az optimális állapot az lenne, ha az ember igényessége közepes-erős lenne, viszont annak kielégítéséről pl. a fejlődés biztosításával, gondoskodna.

A további ok, a belső harmónia megtalálása, ami független a körülményektől. A belső harmónia megteremtése egy külön képesség és tudomány. A belső harmóniáról már korábban elmélkedtem.

A további ok viszont az, ezzel kezdtem a gondolatsort, hogy a külső körülmények is sok szempontból jobbak az egyes természeti népeknél, mint az un. fejlett népeknél. Gondolok itt pl. a konfliktusok számára, a békességre, stb.

Összességében ezek az okai, annak hogy az elégedettségi, boldogsági szint kiegyenlítettebb, mint amit a fejlettség más tényezői mutatnak. Ugyanakkor az is érthető, hogy miért kell külön tényezőként kezelni az elégedettségi, boldogsági állapotot. Ez azért összességében mégis egy külön tényező.

Ugyanakkor felvetődik a kérdés: ha egyes természeti népek boldogabbak, mint egyes un. fejlett népek, akkor van e értelme fejlődésnek? Erre próbálok válaszolni a következőkben.

A biológiai boldogság kiegyenlítő-rendszer valamennyire kiegyenlíti a boldogságot, de azért nem egészen. Azért a jobb körülmények között levő általában boldogabb, mint a rosszabb körülmények között levő.

Ami a kontrolált közepes-erős igényességet jelenti, ezt meg lehet tanulni. Nem szükségszerű hogy a fejlődéssel együtt járjon a túlzott és kielégíthetetlen igényesség. Ugyanez vonatkozik a belső harmónia megteremtésére. Nem szükségszerű hogy belső harmónia megteremtésének képessége tudománya a fejlettséggel csökkenjen.

Ami pedig az egyes lelki szükségletek, kielégítését illeti. Megint csak az a véleményem, hogy a fejlődésnek nem szükségszerű velejárója, hogy pl. növekedjen a konfliktusok száma,  növekedjen az emberek közötti különbségek nagysága, stb. Pontosabban úgy fogalmazok, hogy ezek nem szükségszerűségek, csak hajlam-növekedések. Valamennyire nő az, ez irányú hajlamosság. Pl. nő a belső harmónia elvesztésére való hajlamosság, részben a külső körülmények részben a belső tulajdonságok megváltozása miatt. Ezek hajlamosságok azonban viszonylag könnyen leküzdhetők, tehát nem szükségszerűségek.

Más oldalról nézve a kérdést: engem, mint egy fejlett országban élő embert mégis csak nagy elégedettséggel tölt el, hogyha fáj a fogam, akkor elmehetek a fogorvoshoz, nem kell hetekig szenvedni, adott esetben abba belehalni. Nem kell egy vakbélgyulladásba, a vesegörcstől napokig szenvedni, esetleg azokba belehalni. Mindennap fürödhetek melegvízben, és nem kell teknőben kézzel mosnom a ruháimat, mert van mosógépem. Ezek a dolgok mégis azt jelzik, hogy a fejlett országokban mégis jobb élni, mint egy fejletlen országokban. Az pedig, hogy az átlag életkor hetven év és nem negyven év, meghatározó e kérdésben. Továbbá végső soron, az un. fejlett népek szinte minden jó szükségletüket (tudás, megismerés, felfedezés, igazságosság, a természeti erőitől való szabadság, stb.) magasabb szinten képesek lennének kielégíteni. Az igazságosság és szabadsághoz tartozik az is, hogy az ember sem helyileg, sem emberi viszonyait (a közösségben elfoglalt helye, vagyona, irányítási megbecsültsége, stb.) ne legyen bezárva pl. a születési előjogok miatt.

Összességében megállapítható: van értelme a fejlődésnek. És ez is elmondható: létezik fejlődés. Ez a fejlődés jelenleg nem optimális, kisebb lehetségesnél, de azért összességében van egy enyhe fejődés. Az nem vitás, hogy az optimális fejlődésnek, minden tényezőjében magasabb szintű, de még lehetséges fejlődésnek, van értelme.

Az is kijelenthető, hogy még az egyszerűsítetten mérve is, a feudalista jellegű rendszer, összességében valamivel fejlettebb, mint az ősközösségi jellegű rendszer, az államkapitalista jellegű rendszer összességében valamivel fejlettebb, mint a feudális jellegű rendszer.  

A természeti népek esetében lelassult fejlődésről beszélhetünk. Ki kell térni röviden, a lelassult, de mesterségesen megzavart, felgyorsított fejlődésre. A globalizálódás miatt az emberek, kultúrák, technikák, gazdaságok, stb. sűrűn találkoznak egymással. A lelassult fejlődésű népek többsége nem járhatja végig a maga természetes útját, a fejlettebb világ beleszól a fejlődésükbe.  Manapság ez sokkal inkább így van, mint korábban. Úgy tűnik, hogy ezek a mesterségesen megzavart fejlődésű népek fejlettsége alacsonyabb szintű mintha a fejlődés természetes folyamatban történt volna. Adva van pl. egy feudális jellegű, de megzavart fejlődésű ország. Általában a feudális jellegű ország (nép, nemzet) egy fél fokkal fejlettebb, mint egy ősközösségi jellegű ország. Ha viszont megzavart fejlődésű ez az ország, akkor nem fejlettebb. A fejlettebb rendszerből adódó magasabb fejlettség nem  tud érvényesülni. Így is fogalmazhatok: az adott rendszer legrosszabb változata alakul ki. Minderről még szó lesz egy másik fejezetben. Itt viszont azért kellett megemlíteni, mert ez is a fejlődés egyik negatívuma. Viszont e negatívummal együtt is azt mondom, hogy összességében van fejlődés, és van értelme fejlődésnek. Az viszont kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatban további probléma ill. annak a megoldása felmerül. Hogyan lehetne a lelassult fejlődést mesterségesen úgy felgyorsítani, hogy az ne okozzon különösebb problémákat. Ez a válasz biztosan nem jó: nem kell mesterségesen megzavarni a fejlődést. Ez pl. egy nagyrészt szükségszerű, az emberi akarattól kis részben függő folyamat. Ha már a fejlett országok szükségszerűen megzavarják a fejlődést, akkor legalább azt úgy tegyék, hogy a nép fejlettsége ne lássa ennek kárát. Ezen kellene többek között gondolkodni.

Megjegyzem: még ha ki is derülne, hogy fejlődésnek nincs értelme, akkor sem lehet visszamenni, és nem lehet megállni. Nem lehet újra ősközösségi rendszert létrehozni. Jelen állapotokban meglehet az tenni, hogy mindenki, népréteg és vezetés, folytatja, amit eddig tett. Ez azt jelentené, hogy bárka megáll? Nem. Vagy azt jelentené, hogy bárka folytatja egyenes útját az adott sebességen. Ez már közelebb jár az igazsághoz, de nem az. Egyfelől itt kérdés, hogy a bárka jelenleg milyen irányba halad. A fejlettség mérése egy dolog, de ebből nem következik a jövő fejlődésének iránya. Úgy is lehet mondani, hogy itt és most arról van szó, hogy az egyes bárkák, országok jelenleg hol állnak. Megint más vizsgálat hogy a jövőben merre fognak haladni. Az állapot mérés nem azonos a tendenciaméréssel. Probléma az is, hogy mindig van egy problémafokozódás, ami a bárkát a válságok tengere felé hajtja. Tehát ha nincs ellenkormányzás, ellenhaladás akkor rossz irányba fordul a bárka. Továbbá a bárka nem az egyenes irányú mozgását fogja folytatni, hanem az adott fejlettségre jellemző kacsázó mozgását. A lényeg az, hogy két lehetőség van: vagy tudatos, akaratlagos fejlődéssel a bárka jó irányba halad, vagy ennek hiányában rossz irányba, a válságok (szenvedés, pusztulás felé) irányába halad.  

Folytatva a fejlettség mérésnek problémakörét.

Az előzőkből kiderült, hogy a látszólag fejletlen népek között is lehetnek jelentős különbségek. Valamint az is kiderült hogy gyakran a fejletlen nép nem is sokkal fejletlenebb, mint egy fejlettebb. Ha az összes tényezőt figyelembe vesszük, akkor egy 90%-osnak látszó fejlett országról kiderülhet hogy csak 60%-os. Egy 10%-osnak látszó természeti népről kiderülhet hogy 40%-os.

Különösen így van ez, ha nem a jelenlegi állapot fejlettségét, hanem egy szakasz fejlődését nézzük. Ekkor ugyanis már figyelembe kell venni a válságszakaszokat is. A fejlett országok fejlődésére, az erősen hullámlépcsős, erős válságokkal, válságidőszakkal szabdalt fejlődés a jellemző.  Válságszakaszban a fejlettség erősen visszaesik. Mondjuk egy háborúban zéró lesz a békeség, szeretet állapota.  Lecsökken az egészségügyi állapot, az önrendelkezési állapot és még sorolhatnám. Így jellemezném egy egyszerű példával a kétféle fejlődést. A lelassult fejlődés egy olyan csiga, amelyik egy nap alatt hetven centit halad. A hullámlépcsős fejlődés egy olyan csiga, amelyik egy nap alatt két métert halad de éjszaka visszacsúszik egy métert. A viszonylag gyorsabb, de válságokkal szabdalt fejlődés, olyan tényező, amelyik szintén azt jelzi, hogy fejletlen és fejlett országok között nincs nagy különbség. Ugyanakkor itt meg kell jegyezni: a hullámlépcsős, válságokkal szabdalt (időnként visszafejlődő) fejlődés sem szükségszerű, ez is csak inkább hajlamosság. Kétségtelen hogy gyors fejlődéssel valamint a fejlettségi fokkal nő a válságszakaszok kialakulásának lehetősége. Ez a hajlam azonban megakadályozható, tehát nem szükségszerű.

Egy ország (nép, nemzet) fejlettségi állapotát tehát nem könnyű megmérni.  Sok tényezőt kell figyelembe venni. A szakaszmérésének, vagyis egy időszak fejlődésének mérése, újabb problémákat vet fel. A hullámlépcsős közép és hosszabb távú fejlődést pl. úgy lehet mérni, ha sok állapot átlagát vennék alapul. A rövid távú fejlődésnél pedig ne ártana a következő évek várható állapotát is megállapítani.

Talán majd egyszer minderre képes lesz társadalomtudomány.

Egy ország (nép, nemzet) igazságos megítélése és az akaraton kívüli tényezők.

Tételezzük fel, hogy nagy nehezen meg van állapítva minden ország fejlettségi állapota és mondjuk egy százas skálán el van helyezve. A legfejlettebb ország kap 90%-ot, abból kiindulva, hogy az emberi fejődés messze nem volt optimális, így még legfejlettebb ország fejlődése is legfeljebb 90%-os. Ezen lehet vitatkozni, én mindenesetre ebből indulok ki. Mondjuk a legelmaradottabb nép kap  30%-ot. Az első lépcső hogy az említett százalékok szerint, a jelenlegi fejlettségi állapot szerint az országok (népek, nemzetek) sorrendje meg legyen állapítva. Ez még nem a végső igazságos sorrend. Mondjuk, van ezer ország és ezek közül az egyik a 287. helyen áll. Ha igazságosan karunk értékelni, akkor meg kell vizsgálni, hogy ez helyezés mennyiben van feljebb, vagy lejjebb a megérdemelttől. Azt lehet tudni, hogy a verseny nem igazságos, ill. hogy a versenyt meghatározzák az emberi akaraton kívüli tényezők. Nevezhetjük az akaraton kívüli tényezőket, szükségszerű tényezőknek, vagy véletlenszerű tényezőknek, vagy nevezhetjük egy ország (nép, nemzet) kényszerpályájának.

Az világos, hogy az ország földrajzi éghajlati viszonya nem függ az ott élő néptől. Az is világos hogy ez nagymértékben meghatározza a fejlődést.

Pl. a sivatagban, a jégmezőkőn nehezebb élni, termelni, mint pl. egy mediterrán éghajlatú országban. Ha jó az éghajlat, sok növény megterem, az állatoknak is jó a környezet, ha az országban sok természeti kincs van, különböző ásványi kincsek, ércek, energiahordozók (pl. kőolaj), akkor abban az országban nagyobb lehetősége van a fejlődésnek. Másképpen ebben az országban kisebb a kényszerpálya, a determináltság, mert az emberi tényezők jobban ki tudnak bontakozni. Még ide vehetjük azt is, hogy az ország mennyire van kitéve a természeti katasztrófáknak. Továbbá azt is, hogy az ország mennyire nyitott, van e tengere, nincs bezárva, mondjuk egy kisebb szigetre, a hegyek közé, stb. Ennek nyitottságnak van káros mellékhatása is, mert nyitott a hódításokkal szemben is, de a hasznos hatása felülmúlja a káros mellékhatást. Nem véletlen hogy nyitott országokban alakultak ki birodalmak. Történelmileg persze változik a fontossági sorrend. Manapság már nem számít annyira a nyitottság, a jó termésátlagnál többet ér a kőolaj, stb. Alapmércének vegyünk egy közel ideális országot. Mondjuk Franciaországhoz hasonló ország ideális, amennyiben feltételezzük, hogy tetemes  ásványi kinccsel, kőolajjal, földgázzal rendelkezik. Nem véletlen hogy általában Európa, USA, Japán, stb. jó földrajzi, éghajlati viszonyokkal rendelkezik, főleg a múlt szempontjából.

Arról sem tehet egy nép (ország) hogy gyakran meg akarják hódítani. Nem mindegy itt hódítás erőssége és jellege sem. A hódítás jellege lehet nagyon leigázó, (kizsákmányoló), közepesen leigázó, és enyhén leigázó. Ez a geopolitikai helyzet legerősebb tényezője, vagyis az hogy egy ország mennyiben válik a hódítások tárgyává. Szélesebb értelemben, pedig az hogy az országot milyen szándékú, politikájú országok, nagyhatalmak veszik körül.

Persze a hódítások tárgyává válásnak azért vannak emberi vonatkozásai is: miért hagyja magát meghódítani? Azt, hogy békeszerető egy nép nem fegyverkezik, ezt nem lehet igazán hibának tekinteni. Másfelől már maga védekezés is jelentős energiaveszteséggel jár. Harmadrészt, még ha védekezik is nép, nem mindegy hogy hányszor, milyen erőkkel, akarják meghódítani. Vagyis két egyenlő védekezőképességű nép közül az jár rosszabbul, akit többször, nagyobb erőkkel akarnak meghódítani. A hódítások tárgyává válni ez pl. a nyitottság egyik káros mellékhatása. Ugyanakkor egy gazdagabb, jobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságú országra többeknek fáj a foga. Tehát az akaraton kívüli tényezők összefüggnek.

Vagyis én azt mondom a geopolitikai tényező 90%-ban emberi akarattól független és csak 10%-ban emberi tényező. Összességében mivel ez nagymértékben meghatározza egy ország fejlődését, ez az egyik legerősebb kényszerpálya-rész.

Azt már nehezebb eldönteni, hogy egy ország geopolitikai helyzete milyen. Pl. Franciaország geopolitikai helyzete jobb volt, van, mint pl. Magyarországé. Magyarországot nemcsak nyugatról fenyegették állandóan, de keletről is, gondolok itt a tatárokra, törökökre, oroszokra, stb. Mondjuk Franciaország geopolitikai helyzete 70%-os akkor Magyarországé 50%-os. Mondjuk az ideális ország egy olyan Franciaországhoz hasonló ország, amelynek sok-sok ásványi kincse kőolaja van, és a környező országok legalább 30%-kal békésebbek, ill. békésebbek lettek volna, mint valójában voltak.

Itt néhány megjegyzést tennék: az hogy egy ország mennyiben volt hódító, az már az emberi akarattól függő tényező, ezért nem ide tartozik. Ellenben az is igaz hogy hosszabb távon, egy országnak sem vált hasznára az, hogy hódított.

Elgondolkodtató, hogy egy viszonylag kis ország vagy egy viszonylag nagy ország fejlődőképesebb. Történelmi szempontból ezt nem tudom eldönteni. Az viszont látszik hogy jelenlegi legfejlettebb országok kis országok. Ez talán arra utal, hogy az utolsó századokban a kis országok fejlődésképesebbek voltak, mint nagyobb országok.  Az is igaz, hogy kis országok, népek között találjuk a legelmaradottabbakat is. Az is igaz, hogy kis ország, kis hierarchia, nagy ország, nagy hierarchia.

Az ország geo-kulturális helyzete pedig azt jelenti, hogy milyen kultúrájú népek veszik körül. Mivel a kultúrák keverednek, hatnak egymásra és kultúra is befolyásolja fejlődést, és egy nép alig tehet, arról hogy milyen népek veszik körül, ez is egy véletlenszerű tényező. Franciaország, pl. jó geo-kulturális helyzetben volt, van.

Az hogy, egy országban jó, vagy rossz vezetők (uralkodok, nemesek arisztokraták) születnek, szintén részben véletlenszerű tényező, főleg a régmúltban volt az. Ha egy tehetségtelen buta, vagy éppen okos királyfi született arról azért nem tehetett a nép, még ha az összlakosságot (vezetést és népréteget) is vesszük alapul. Ill. ez már felfogás kérdése. Arról egy kissé jobban tehetett, hogy az alkalmatlan királyfi ne legyen uralkodó, vagy ha ez meg is történik, akkor legalább gyorsan leváltódjék. Kétségtelen hogy ez a részben véletlenszerű tényező, a történelem során egyre inkább veszít a jelentőségéből. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy pl. Hitler megszületését, meghatározó véletlenszerű tényezőként kezeljük, vagy egyáltalán ne tekintsük annak.

Az is elgondolkodtató hogy egyes országok szinte minden tekintetben azonos tényezőkkel, miért térnek el egymástól, ami fejlettségi állapotot illeti. Itt jön be a népréteg és vezetés általános társadalmi köztudatának jósága. Ezek szerint az olaszok, németek (itt alakult ki a fasizmus) általános társadalmi köztudata sokkal rosszabb volt, mint pl. a franciáké? Vagy ehhez hozzájárult az is hogy született egy Hitler és egy Mussolini. Ráadásul ezek a vezetők, nagyjából választott vezetők voltak. Én mindent egybevetve azt mondom, hogy még jelenleg is van némi jelentősége, annak hogy milyen vezetők születnek. Egy erős akaratú, szuggesztív, törtető, karrierista, jó beszédkészségű, manipulációs készségű, jól taktikázó ember, még ma is nagy veszélyt jelenthet bármelyik ország számára.  Vehetjük ezt jelenleg egy gyenge véletlenszerű tényezőnek. Korábban viszont ez egy elég erős véletlenszerű tényező volt.

Ugyancsak gyenge véletlenszerű tényezőnek tekintem, azt hogy egy népnek milyenek a  genetikus tulajdonságai, ill. egy országban hány kiváló ember tudós, művész születik.

Az is kérdés hogy ezek mennyire akaratlagos tényezők. A nép genetikai tulajdonságai, ill. az, hogy mennyi kiváló ember születik, az akaratlagosság szempontjából sem erős tényezők. Azért van akaratlagos vonatkozásuk is. Ennél már sokkal több akaratlagos vonatkozása van annak, ha egy alkalmatlan vezetőt mégis megválasztanak, ill. hagyják uralkodni.

Következőt jegyezném meg, az emberi akaratlagosságot is fel lehet osztani: nagymértékben akaratlagos, közepesen akaratlagos, gyengén akaratlagos. Viszont még a gyengén akaratlagos is akaratlagosnak számít. Pl. egy részeg akaratlagossága gyenge akaratlagosság. Ennek ellenére részeg is felelős tetteiért mart valahol tisztában volt tetteivel, ill. annak következményeivel. A történelmi akaratlagosság is hasonló. Ha egy népben akár csak homályosan tudatosul egy következmény, akkor az már akaratlagosság.

Visszatérve az igazságos mérésre. Minden országot (nemzetet, népet)  meg kell vizsgálni, hogy jelenleg és múltban, a helyzete (kényszerpályája) mennyiben tért el az ideális ország helyzetétől. Ezt az eltérést azonban jelenleg, csak egy 30-as skálán lehet regisztrálni. Ezt az eltérést kell hozzáadni a minimális kényszerpályához (az ideális ország kényszerpályájához). A jelenlegi 30-as skála a következők miatt van. A jelenlegi a kényszerpálya, max. 65% és min. 35% lehet. Ennek pedig az, az oka, hogy az emberi akaratlagosság is max. 65% és min 35% lehet. A történelem során az emberi akaratlagosság folyamatosan növekedett, és ezzel fordított arányban csökkent a kényszerpálya. Ha a kényszerpálya szempontjából az ideális ország 1-es és a mondjuk a tibeti hegyekben élő nép 30-as értéken, van, akkor pl. Magyarország, mondjuk  a 9-es értéken van. Ez hozzáadva a 35-höz lesz 46%, kényszerpálya, amiből ered, hogy Magyarország akaratlagossága 54%. Ugyanakkor Magyarország fejlettsége mondjuk 72%-os, vagyis 18%-kal fejletlenebb, mint pl. Svájc. A 18, ill 28%-os lemaradásért felelősek a magyar emberek, vagyis a hiba-felelősségük 15%-ék. Ez pl. Svájccal összehasonlítva. Az ő fejlettségük 90%-os. Mivel Svájc kényszerpályája valamivel kisebb, mint Magyarországé, mondjuk 40%-ék. A svájci emberek akaratlagossága tehát 60%, ennyiben felelnek az optimálistól lemaradó 10%-kal gyengébb fejlődésért. A svájci emberek hiba-felelőssége csak 6%-os ami dicséretre méltó. A magyar emberek hiba-felelőssége 15%-os ami viszont már inkább elitélendő. Megint más kérdés hogy ebből mennyi a vezetés felelőssége és mennyi a népréteg felelőssége. Általában a népréteg felelőssége, csak 25%. (Ez is csak a lehetséges elméleti felelősség.) Tehát inkább az általános magyar vezetés, az amelyik kritizálható. Ellenben a magyar népréteg is valamivel gyengébben prosperált mint a svájci népréteg.

Ha minden országnak kiszámolnák a hiba-felelősségét, akkor egyfajta sorrendbe lehetne állítani az országokat. Ez lehetne az országok (nemzetek, népek) igazságos megítélése, igazságos versenyhelyzete, sorrendje, ami a történelmi versenyt (fejlődést) illeti.

Néhány kiegészítő lényeges gondolat.

A kényszerpályához a következőket tenném hozzá. Szerintem és a számok is ezt mutatják a félődéssel a történelmi korok, rendszerek változásával egyre inkább csökken minden ország kényszerpályája, csökken a véletlenszerű tényezők hatása. Ezzel szemben növekszik minden országban (nemzetben, népben) a lehetséges emberi akaratlagosság tényezője. Ellenben az országok közötti lehetséges különbség, ami kényszerpályát és az akaratlagosságot illeti nő. Ez tehát kétféle történelmi tendencia. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a múltban a geopolitikai helyzet nagyobb hatással volt minden országra, de ez hatás inkább egységes volt. Jelenleg a geopolitikai hatás általában kisebb, viszont mégis nagyobb különbségeket okoz az egyes országok között, jobban meghatározza sorrendet. A sorrend viszont a jelenlegi helyzetben részben kényszerpálya, mert verseny jellege nem olyan hogy simán lehessen előzni. A verseny jellegéből (harcos, lökdösődős), valamint a vagy-vagy elosztásból az következik, hogy az országok részben bezárulnak egy helyzetbe. Ebből az egészből pedig az következik, hogy ami geopolitikai kényszerhatást illeti, nincs történelmi haladás, nincs meg csökkenés. Úgy is fogalmazhatok, hogy jelen korban minden országnak nagyobb lehetősége van társadalomtudományos fejlődésre, a demokratizálódására, természettudományos technikai fejlődésére, ami azt jelenti, hogy a versenyben nagyobb szerepe van az emberi tényezőknek. Egy ilyen ország kevésbé van kitéve a földrajzi, éghajlati helyzetének. A geopolitikai helyzetétől azonban ennél kisebb mértékben, alig tud megszabadulni. 

Megint más oldalról. Az első tendencia az akaratlagosság növekedése pozitívumát, a jelenlegi helyzetben harmadára csökkenti a másik tendencia, vagyis az hogy a különbségek növekednek.  A tölcséres széles út azt jelenti, hogy a különbségek szükségszerűen is növekedhetnek. A természetes fejlődésnek tehát van hajlamossága a nagyobb különbségekre. Ezzel két baj lehet: egyrészt ha különbségek, ill. a helyezések nem igazságosak. A másik baj, ha a különbségeket, ahelyett hogy csökkentenék, még növelik is. Ezek viszont már nem szükségszerűségek.

A jövő igazságos országok közötti versenyének olyannak kell lenni, hogy ne legyen országok közötti protekcionizmus, ehhez pedig létre kell a jelenleginél erősebb demokratikusabb világszövetségnek. A kisebb vagy-vagy elosztást, vagyis nagyobb és-és elosztást pedig elsősorban természetpusztítás megállítása és az egyenletes de viszonylag dinamikus fejlődés biztosítaná. A minden téren magvalósuló igazságosabb és arányosabb hierarchia pedig az országok közötti versenyt is igazságosabbá tenné, a különbségeket pedig igazságosabbá és arányosabbá tenné.   

A következőket szeretném továbbá megjegyezni. Ez a mérés csak egy elvi, és igencsak pontatlan mérés. Nincs szándékom semmiféle sorrendet megállapítani, csak  megszeretném érteni és megszeretném értetni a történelmi fejlődést.

Az viszont biztos, hogy különböző néprétegek hiba-feleőssége igen kis különbségű. Gyakorlatilag az összes ország néprétegének hiba-felelőssége 1,5% és 5% között van. Tehát a néprétegeket csak nagyon mérsékelten lehet dicsérni vagy elmarasztalni.

A jelenlegi verseny tehát igazságtalan. Ráadásul az országok (népek, nemzetek) jelenlegi megítélése szintén igazságtalan. Bármennyire is pontatlan ez a  mérés még mindig igazságosabb megítélést biztosít, mint jelenlegi. A jelenlegi megítélés igazságtalan, mert felületesen csak természettudományos technikai szinte nézi. Ha mégis figyelembe vesz egyéb tényezőket, akkor is csak a jelenlegi fejlettségi állapotból indul ki. A kényszerpályát nem veszi figyelembe. A történelmi lemaradást nem veszi figyelembe. A népréteg csökkentett felelősségét nem veszi figyelembe. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a jelenlegi közfelfogás (beleértve a történészek felfogását is), nem ítéli el hódító háborúkat, és ez még a jobbik eset. Általában az országból kiinduló hódításokat dicséretesnek tartják, viszont az országra törő hódításokat galád agressziónak tartják. Ugyan kérem, ez nem társadalomtudomány.   

A történelmi előnyt, hátrányt e fejezetben nem tárgyaltam külön: a múlt és jelen kényszerpályáját összevontan vettem alapul. A múlt kényszerpályáját nevezhetjük történelmi hátránynak is.

A nagyhatalmak és a hódító háborúk hatása a fejlődésre, a versenyre.

Ez az elmélkedés geopolitikai helyzethez kapcsolódik.

A nagyhatalom egy katonailag erős, a környező országoknál, az átlagosnál erősebb ország. Továbbá a nagyhatalomnak az átlagosnál erősebb a politikai, rendszer valamint a gazdasági, valamint a kulturális kisugárzása. A nagyhatalom képes arra hogy más országok népekre rátelepedjen, meghatározza azok fejlődését. Van elsősorban tömegénél fogva, másodsorban erejénél fogva nagyhatalom. Van elsősorban erejénél fogva, másodsorban tömegénél fogva nagyhatalom. A nagytömegű, de gyenge országok nem nagyhatalmak. Bizonyos nagyság alatt egy országból nem lehet nagyhatalom. Az igaz hogy voltak egészen kis népek, amelyekből nagyhatalmak lettek, de ahhoz idő, és növekedés kellett amíg átlépték azt az elmosódott határt ami fellett nagyhatalomnak nevezhetők.

Mindjárt felvetődik a kérdés: hogyha nagyhatalmak befolyásolják a többi országot, nemzettet, akkor kik befolyásolják a nagyhatalmakat? A nagyhatalmakat kis részben befolyásolják a többi ország. Tehát van egy visszahatás igaz ez gyengébb, mint a főhatás. A nagyhatalmakat befolyásolják a többi nagyhatalmak. Azért nagyhatalmak is gyakran egymásnak esnek. Továbbá nagyhatalmakat, az átlagosnál erősebben saját kultúrájuk, világnézetük,  vezetésük  határozza meg. A belső meghatározás az ő esetükben erősebb.

Magyarország a többi közép-kelet európai országgal, néppel nemzettel együtt (Lengyelország Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, Horvátország, stb.) kb. 10-15 nemzet egy régióba tartozik. Ezt a régiót (térséget), az újkorban keletről két nagyhatalom határozta meg, Oroszország, (később Szovjetunió) és a Török birodalom határozta meg. Nyugatról az Osztrák (Habsburg) birodalom és Német birodalom (egy időben Poroszország) voltak a nagyhatalmak.

A két keleti nagyhatalom kultúrájából, világnézetéből, valamint vezetéséből közép és hosszabb távon kifejezetten hiányzott a változtatás szellemisége. A demokratizálódás, az arányosabb igazságosabb hierarchiára törekvésről nem is beszélve. A nyugati nagyhatalmak valamivel jobbak voltak, de csak valamivel. A még nyugatibb nagyhatalmakhoz, képest ezekből is hiányzott változtatás szellemisége, valamint a demokratizálódás és az arányosabb igazságosabb hierarchiára való törekvés. A négy nagyhatalom, de főleg két keleti meghatározta ennek régiónak fejlődését, sőt részben ezek alakították ki a régiót.

Itt egy érdekes összefüggést lehet felfedezni: a nagyhatalom soha nem a legfejlettebb és nem is legfejletlenebb a régióban. Az osztrákok és poroszok régiója nemcsak keletre terjedt ki. Az oroszok és törökök nagyhatalma nemcsak nyugatra terjedt ki. Valahol fejlettségileg az általuk uralt terület középtáján helyezkednek el.

Azt is fel lehet fedezni, hogy a nagyhatalmakkal körbezárt régió fejlettsége valahol a körbevevő nagyhatalmak átlaga körül van.

A rendszerváltozásokban, rendszerváltásokban is az átlagosnál jelentősebb szerepük van a nagyhatalmaknak.

A nagyhatalmak a múltban elsősorban katonai erejükkel hódító háborúkkal, megszállásokkal determinálták a régiókat. Általában csak egy nagyhatalom képes jelentős hódító háborúra.

Pl. az 1948-as Magyar Szabadságharc az bizonyos szempontból az osztrák és orosz nagyhatalmak hódító háborúja volt. 

A hódító háborúk értékelése.

A történelemben szerencsére csökken a hódító háborúk száma és hatása. A hatáscsökkenés alatt azt értem, hogy a hódító háborúk viszonylag kevesebb sikerrel járnak. Lásd, pl.: II. Világháború. Ez azt jelenti, hogy jelenleg már a nagyhatalmak nem elsősorban a hódító háborúkkal befolyásolják a környezetüket, hanem politikai, rendszer, gazdasági, kulturális, világnézeti kisugárzásukkal. Ez viszonylag jó tendencia. Ugyanakkor a globalizálódás, és fejlődés miatt megjelentek a szuperhatalmak, a világ-nagyhatalmak. Ez viszonylag rossz tendencia.

A jövőben, a tényleges demokráciában remélhetőleg, általános célok, feladatok lesznek a következők: a hódító háborúk szűnjenek meg. A szuperhatalmak, nagyhatalmak gazdasági, politikai, rendszer, kulturális, világnézeti kisugárzása csökkenjen.

Történelmileg azonban, hogy értékeljük a hódító háborúkat. Ha azt mondtuk, hogy jelenleg kb. 45%-ban igazságtalan az országok közötti verseny. Ez a régmúltban éppen a hódító háborúk miatt nagyobb arányú (55-65-75%) volt. A hódító háborúk általában világviszonylatban az elmúlt 200 évben kb. 15%-ban határozták meg fejlődést, illetve a verseny állását. Korábban ez lehetett 25-35-45% is.

A hódító háborúk annyira igazságtalanok, és irracionálisak hogy nem lehet őket a normális fejlődés, a normális verseny tényezői közé tenni. A hódító háborúk kizárják a jó irányú fejlődést (demokratizálódás, arányos és igazságos hierarchia, stb.). Mivel a történelemben rengeteg hódító háború volt, a történelmi verseny helyett inkább a történelmi harc a helyes kifejezés.

Térjünk vissza a versenyvonatkozásra.

Az országok közötti verseny, nemzetközi verseny, a versenyszabályok is nemzetköziek. Nemzetközi a szabályozottság, ill. a szabályozatlanság. Végül is a világ elsősorban vezető hatalmak határozzák meg, hogy a jelenlegi verseny 45%-ban igazságtalan lehet. Ha sportversenyhez (olimpiához, világversenyhez) hasonlítjuk akkor egy olyan szabályrendszerről, van szó, amely igen nagyfokú igazságtalanságot enged meg. Az 55%-os igazságos részen belüli szereplés viszont az egyes országokon múlik. Mondhatjuk, hogy ez a rész a versenyzők otthoni felkészültségét, edzettségét, technikai tudását, valamint a versenytaktikáját jellemzi. Felvetődik a kérdés: ha nagyarányú az igazságtalansági rész, akkor az a versenyző jár el helyesen, aki kihasználja az igazságtalanság lehetőségeit, vagy, aki nem használja ezt ki? Véleményem szerint versenyen kívül mindenképpen az igazságosabb verseny kialakítását kell szorgalmazni. Igen, de mi legye az éppen, állandóan zajló versenyben a taktika? Véleményem szerint itt is viszonylag a lehetőségekhez képest tisztességesen kell versenyezni.  Egyrészt, azért mert ha mindenki tisztességtelenül versenyez, akkor az igazságos verseny szorgalmazása csak látszat marad. Igaz hogy itt elsősorban a jelentősebb országoknak kellene példát mutatni. Másfelől a tisztességes versenyzés, mint arra többször utaltam, hosszabb távon nem jelent lemaradást. Úgy is fogalmazhatunk, hogy tisztességtelenség előbb-utóbb visszaüt. Aki tisztességtelen az nem várhat el tisztességet. A külső tisztességtelenség a külső módszerek nagyrészt meghatározzák a belső tisztességtelenséget és a belső módszereket, ill. ez fordítva is igaz.

A verseny minőségét elsősorban igazságosságát a versenyszabályok ( azok jósága, hiánya) határozzák  meg. A versenyszabályokat tovább bonthatjuk: a részvétel szabályaira, a verseny lezajlásának és céljának szabályaira, a vétségek, kizárás, büntetés szabályaira, a bíráskodás szabályaira és a sorrend ill. díjazás szabályaira.

Másképpen minden verseny akkor jó és igazságos: ha biztosítja az esélyegyenlőséget. Ha elfogulatlan, csak teljesítményt értékeli. Ha a díjazás arányos. (Nem alakul ki aránytalan és igazságtalan hierarchia). Továbbá, ha nem alulszabályozott és nem túlszabályozott.

A bíráskodás szabályira térnék ki röviden. Ha a bíróknak nagy az önálló hatásköre, akkor valószínűleg igazságtanság jön létre. Lényegében arról van szó, hogy múltba és jelenben egyes nagyhatalmú (gazdasági, politikai) vezetők személyes érdeke, szubjektív ellenszenve, rokonszenve jelentősen befolyásolhatja a verseny alakulását, mert a szabályok (a kézi irányítás) ezt lehetővé teszik. Sajnos Magyarország e téren sem áll jól, nem túl szimpatikus a bírók számára.

A nemzetközi versenyszabályok ugyanakkor a rendszerből, a gazdasági és társadalmi rendszerből, jelen esetben az államkapitalizmusból erednek közvetve vagy közvetlenül.

Ha egy vezetés jól és tisztességesen akar versenyezni, akkor először is belső rendszerét alakítja át a lehető legdemokratikusabbá, szervezettebbé ésszerűbbé, igazságosabbá. Nem elég utánozni, hanem mást és jobbat, kell csinálni, mint mások. A sportversenyben, és minden versenyben az újítók, a pozitívan kilógók törnek az élre. A nagyhatalmaknak pedig nemcsak a saját érdekükben kellene fejlődni, a rendszerüket megváltoztatni, hanem a többi ország, ill. nemzetközi verseny érdekében is.

Az országok közötti igazságos verseny alapja a pontos, köztudott, igazságos, összehasonlító statisztika.

Erre a tényezőre több helyen kitérek, itt is legalább meg kell említeni. Egy korábbi fejezetben amelyik a külkereskedelmi mérleggel foglakozik, szintén szó volt erről és a későbbiekben is több fejezetben ez többször felmerül.

A világrendszer hatása a versenyre.

Továbbá korábban és a későbbiekben is szó lesz a világrendszerről, világrendszerekről, pl. a pénzváltási világrendszerről. Ha nagyon kategorizálni akarunk, akkor azt mondhatjuk, hogy van egy közvetett világrendszer, ami irányítja versenyt és ez az államkapitalizmus. Valamint van egy közvetlen világrendszer, amelyik, ugyan az államkapitalizmusból ered, de közvetlen befolyásolja az országok közötti viszonyokat. Ilyen többek között a nemzetközi jog, a pénzváltási rendszer, stb. A közvetett világrendszer, (világrendszerek) minősége igazságossága is jelentős tényezője az országok nemzetek közötti versenynek.

Itt jegyzem meg a versenyről még más fejezetekben, kitérek, sőt mint önálló rendszertényezőről is szó lesz.

A fejlődési versenyek felosztása.

Rövid távú ( 15-20 év) középtávú 50-100 év, hosszabb távú ( 500-1000 év), történelmi ( több ezer év). Région belüli és világverseny. Az egész országra, lakosság (népréteg és vezetés), vagy csak a népréteg versenye.

Amikor egy országról (népről, nemzetről) ítéletet mondunk, akkor mindig hozzá kell gondolni, hogy milyen vonatkozású az ítélet, vagyis az ország milyen versenyben ért el jó, vagy rosszabb helyezést. Pl. egy ország történelmi fejlődése pocsék, de az utolsó évtizedekben látványosan fejlődik, akkor a jelenlegi lakosság (népréteg és főleg a vezetés) pozitívan ítélhető meg.  Ha ennek fordítottja történik, az ország még mindig fejlett, de az utóbbi időben megtorpan, visszafele halad akkor a jelenlegi lakosság (népréteg és főleg a vezetés) elítélhető. Ha régión belül marad le egy ország, akkor a lakosság (népréteg és vezetés) elítélhető.  Ha région belül rendben van, csak világversenyben marad le akkor lakosság (népréteg és vezetés) nem ítélhető el.

A történelmi hátrány.

Lényegében a történelmi hátrány (előny) azt fejezi ki, hogy jelen megítélésében leginkább az utolsó 15-20 év fejlődése alapján lehet ítéletet mondani, mert a megelőző korok fejlődése nem a ma élő emberek érdeme, hibája. Ugyanakkor a történelmi hátrányban főleg az emberi akaraton kívüli tényezők (földrajzi, éghajlati, geopolitikai, geo-kulturális, stb.) játszanak főszerepet. A történelmi hátrány, a rendkívül összetett történelmi fejlődésből ered. Ez is arra int, hogy az ítélkezésnek, árnyaltnak és óvatosnak kell lennie. Az ítélkezésnek, akár az elméletinek, akár segély, támogatás szempontúnak, főleg az utolsó 15-20 év történéseiből, fejlődéséből kell kiindulnia. Az összehasonlítási alapok, elsősorban a hasonló helyzetű országok, ill. az adott régión belüli országok, lehetnek.

A rejtett, indirekt kizsákmányolás.

A hódítás, megszállás egy nyilvánvaló kizsákmányolás. Vannak azonban ennél rejtettebb kizsákmányolások. A félig rejtett kizsákmányolás alatt a különböző függési viszonyokra, félgyarmati helyzetekre gondolok.

A teljesen rejtett kizsákmányolás tényezői, többek között a következők.

A vagy-vagy elosztás.

A pénz (munkaenergia, nyersanyag, termék) áramlása szegényektől a gazdagok felé. Megállapítottuk hogy jelenlegi rendszerben a pénz összességében hosszabb távon, és általában szegényebbektől a gazdagok felé áramlik. Ez nemcsak egy országon belül igaz, hanem az országok között is igaz. Ennek néhány oka: a pénzügyi rendszer. Az igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia. A piactorzító tényezők. A pénzáramlás, egyben azt jelenti, hogy minden ami pénzért kapható, a pénzzel együtt áramlik, többek között, a munka, az energia, a nyersanyag, stb.

A rejtett kizsákmányolás másik fő-tényezője a természetpusztítás. A gazdag országok egy főre eső fogyasztása többszöröse a szegény országok fogyasztásának. A természetpusztítás elsősorban fogyasztásból (termelésből) ered. A természetpusztítás kára mégsem a gazdag országokban csapódik le több okból. Egyrészt a nyersanyag, a természeti kincsek kitermelése, nagyobbrészt  a szegény országokban történik, a károk is itt csapódnak le. Másrészt, a természetpusztítás szerteágazó, globális hatású. Pl. a felmelegedéssel járó szárazság, egyes szegényebb országokra van legnegatívabb hatással. Pontosabban, az történik, hogy gazdag országok fokozott fogyasztásának, környezetszennyezésének az egész világ beleértve a szegény országokat is, isszák meg a levét. Jellemző, pl. hogy Ausztria, ahol sokkal több a fa, Magyarországról importál fát. A saját környezetére vigyáz, és mivel gazdag tud is rá vigyázni. Álszent módón, sokan mégis, a megélhetésükért küzdő szegény országokat hibáztatják a természetpusztításért.

Ezeket a jelenségeket nevezem én, rejtett, indirekt kizsákmányolásnak.

Ez is azt üzeni, hogy az országok megítélését, az országok közötti versenyt árnyaltan és óvatosan kell nézni.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező. 

Ezt a fejezetet kb. 2004-ben írtam.

Az előző fejezetben a történelmi fejlődéssel, a történelmi versennyel foglalkoztam. Ugyanakkor megemlítettem, hogy gyakorlatilag hasznosabb és pontosabb, ha az utolsó szakasz ( 15 év) fejlődést vizsgáljuk, azt is egy régión belül.

 Az aktuális rövid távú verseny jelentősége, ez is lehetett volna cím. Mit jelent egy ország nemzet életében 3-5-15-20 éves időszak? Mennyiben befolyásolhatja ezen időszak egy ország középtávú vagy hosszabb távú fejlődését, versenyhelyezését. Magyarország erre is jó példa.

Az tény hogy Magyarország a régiójában (mellékesen világviszonylatban még inkább) 1990 és 2005 között ( 15 év alatt) kb. 5-8 hellyel esett vissza a fejlettségben illetve a versenyben. Magyarországot megelőzte a régióban Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Törökország, Oroszország valamint a Balti államok. Románia, Bulgária szinte utolérte. Szerbia lemaradása érthető ( háború, szétesés, stb.). Persze lehet azon vitatkozni, hogy hol állt Magyarország 1990-be és hová került 2005-ben. A jelentősen visszaesés, viszont vitathatatlan. A rendszerváltáskor benne volt a régió legfejlettebb három országában, 2005-ben jóindulatúan is az alsó középmezőnybe sorolható be.

Ha pedig a szerint nézzük a régió versenyét, hogy 15 év alatt ki fejlődött a legkevesebbet akkor még világosabb a lemaradás ténye. Magyarország benne van abba három országba, amelyik 15 év alatt a legkisebbet csosszant előre. A rendszerváltás megadta lehetőséget, hogy egy jókorát lépjünk, több ország élt is ezzel, nekünk csak egy csosszanás sikerült.  

A verseny kiindulási alapja. A fejezet elején már felsoroltam néhány elméleti és konkrétabb fejlettségi tényezőt, fejlettségmérést. Most ezekkel egészíteném ki az említetteket. A lakosság életszínvonala, a szegényréteg nagysága, az egészségügyi helyzet, az oktatási művelődési helyzet, a környezetvédelmi helyzet, a közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a korrupció, bürokrácia, a természettudományos, technikai szint, termelés kapacitás, termelési mennyiség, stb.

Ha pl. ezeket a mutatókat összehasonlítjuk akkor 15 év alatt összességében visszaesett Magyarország a régiójában 5-8 hellyel.

Itt azért megjegyzem: a média mélyen, hallgat erről a versenyről. Ez mondjuk nem csoda, hiszen ez lényeges lenne és a média lényeges dolgokkal, nem foglalkozik.

Ha a 15 éves magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát nézzük, akkor azt fedezhetjük fel, hogy az e tanulmányban eddig és a következőkben elmondottakkal szinte ellentétes volt.

Itt meg kell jegyezni: az egész tanulmány felénél tartunk, de azért ennyiből is értékelhető a magyar teljesítmény.

Nézzük a nagy alapvető irányokat, úgy hogy az összehasonlítási alap a régió országai, még pontosabban a rendszerváltó országok.

A magyaroknál (nálunk) alakult ki szinte a legnagyobb vagyoni hatalmi hierarchia. A magyarok (mi) voltunk azok, akik szinte a leginkább nagytőke-barát politikát folytattak. Ráadásul válogatás kontroll nélküli nagytőke-barát politikát. Nálunk szinte a legkisebb az állami gazdaság aránya a magángazdasághoz képest. Nálunk építették le szinte leginkább a meglevő és kezdetben fellendült kis és középvállalkozásokat.  Nálunk szinte a legkisebb a kis és középvállalkozások termelési kapacitása, a nagyvállalkozókhoz képest. Náluk a legkisebb (legtorzabb) a közösségi fogyasztás az egyéni családi fogyasztáshoz képest. Nálunk volt leginkább hektikus a pénzügyi politika.

A magyaroknál esett vissza szinte leginkább kezdeti demokratikus szint. Csökkent, a népszavazások száma, szigorodtak a szabályok. A kiegyenlített többpárt-rendszerből kialakult egy marakodó kétpártrendszer. Szerintem a média általános színvonala is romlott. A politikának és tájékoztatásnak sikerült a lakosságot elfordítani a közügyektől. Ugyanakkor a manipuláció, a mellébeszélés szinte nálunk a legerősebb.

Még egyszer mondom, most a közép kelet-európai rendszerváltó országokat, hasonlítom össze.

A leginkább kifejezés pedig arra utal, hogy valahol élmezőnyben vagyunk az adott negatív vonatkozást illetően.

Az is feltűnhet hogy nálunk szinte a legkevesebb a lemondó politikusok száma. Nálunk szinte a legkevesebb a hibájukat beismerő, a másik igazát elfogadó vezetők száma.

Ami pedig a változtatás szellemiségét illeti. Nálunk szinte a legnagyobb hektikusság, mind a politikai mind a gazdasági intézkedéseket illetően. Állandóan és esetlegesen minden hosszabb távú terv és koncepció nélkül változtatnak. A változtatások szinte kizárólag az aktuális hatalmi, vagyoni előnyökből indulnak ki.  Ez olyan változtatás, ami káros. Egyik politikai erőnek sem volt következetes hosszabb távú átfogó és a konkrét feladatokig lebontott programja.

Érdekes, hogy a rendszerváltó országok közül, a vezetés körében, szinte nálunk volt a legnagyobb a szocializmus iránti gyűlölet. Ez azért érdekes, mert abban rendszerben, mi voltunk a legvidámabb barakk, mi voltunk e régió, rendszer éllovasai. Azért is érdekes, mert gyűlölködők többsége azért nem élt olyan nagy elnyomatásban, nyomorúságban, sőt egy része vezető, középvezető volt a szocializmusban. Van azonban az érdekességen kívül egy másik hatása ennek. Nálunk olyan mértékű az igazi, vagy látszólagos ellenszenv, hogy mindent, az értékest is kidobva, egy szocializmussal ellenkező irányú politika alakult ki. A vezetők felfogása általában ez: minden jó, ami a szocializmussal ellentétes. Másfelől éppen szocializmus gyengeségei maradtak fenn, a korrupció, a bürokrácia, a protekció, a gyenge demokrácia. Hiányzott az értékes és értéktelen dolgok szétválasztása, a jó megtartása, a rossz megváltoztatása.  Ez a politika egy gyenge színvonalú államkapitalizmust (egy vadkapitalizmushoz, klasszikus kapitalizmushoz közel álló) rendszert hozott létre. Kapkodás, rövid távú érdekek, ill. visszafordulás, ill. utánzás volt jellemző, (nálunk, a régióba szinte leginkább) és mindez ellentétes a változtatás szellemiségével.

Az alapvető hibák önmagukban is érthetővé teszik a visszacsúszást.

Ugyanakkor az alapvető hibák is azt jelzik, hogy itt nem egy vezetés, egy politikai erő, oldal, párt, hanem az összes végzett rossz munkát. Úgy is mondható, hogy rövid távú politika, vezetés (3-5-15-20 év) volt gyenge színvonalú. Annál is inkább elmondható ez, mert ha megnézzük ezen időszak vezetőit, rájöhetünk, hogy szinte ugyanazok a személyek képezték a vezetést.  A vezetők több mint a fele, a 15 év alatt, valamilyen meghatározó funkciót látott el.

Persze azon el lehet merengeni, hogy ki volt (melyik párt, oldal, vezető, stb.) a kevésbé, és ki volt a nagyobb hibás. Én mindig bajban vagyok, amikor két rosszat, kell összehasonlítani, főleg ha nincs nagy különbség a rosszak között. Az a bajom ezzel, hogyha mérleget vonok, akkor kvázi felmentem a kevésbé rosszat, ami viszont nem lenne igazságos.

Nézzünk az általánosságokon túl néhány konkrétabb hibát.

Itt volt mindjárt kezdetnek a privatizáció. Ez volt a régió (rendszerváltó országok) között, szinte a legkorruptabb, legzavarosabb, legkevésbé demokratikus privatizáció. Dolgozói részvényről, az ott dolgozók, általában lakosság bevonásáról, szó sem volt. Emlékezzünk a dolgozók százezreinek, akik azért valóban lényegében felépítették és működtették a gyárakat, üzemeket, egyik napról a másikra (egy-két év alatt) azt mondták, hogy akkor viszontlátásra és általában üres zsebbel küldték el őket. Azt gondolom hogy történelmi távlatból ez egy meghatározó borzalom és aljasság volt. Ráadásul a gyárak, üzemek többségét csak azért vásárolták meg, hogy lerohasszák, megszüntessék őket.  A kalandor tőkének hihetetlen nagy volt az aránya. A másik harmadát a szocialista elvtársak happolták el. A szocialista elvtársak pedig igen gyorsan átvedlettek kapitalista tulajdonosokká, ráadásul abból is a gyenge tisztességtelen fajtává.

A privatizáció szellemisége „a mindenáron privatizálni” gondolat volt. Bár ez gondolat elvileg abból ered, hogy az állam csak rossz gazdálkodó lehet, a magántulajdonos csak jó lehet, gyakorlatilag inkább a korrupció hajtotta privatizációt. Elsősorban korrupt privatizáció, és magántulajdonosok érdeke termelte ki ezt a hibás okoskodást és nem a tudományos elemzés. A privatizáció további hibái ezért a kalandor tőke beengedése volt.

Sajnos hazánkban a tisztességtelen gazdaságot (vadkapitalizmust) a vezetés nem csak megengedte, hanem éllovasa volt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért engedte meg, mert részt vett benne. A korrupt privatizáció csak az első felvonása volt ennek. A korrupt privatizációból ne felejtsük ki azt a vonatkozást, se, hogy a régi és új politikai elit közvetlenül is szinte ingyen hozzájutott az állami vagyonhoz. Tehát a politikai elitből lett a magyar gazdasági elit, ráadásul tisztességtelenül. A korrupt privatizáció másik része mikor a politikai elit, nyilván nem ingyen beengedte a külföldi kalandor tőkét, vagy ahogy mondani szokás: kiárulta az országot. Persze ezzel nem állt meg a tisztességtelenség. A korrupt pályázatok az állami vagyon osztogatása, és egyben fosztogatása szintén jellemző. Az olajügy azonban, mely több ezermilliárdjába került az adófizetőknek a direkt és egyértelmű, és általános korrupció tanítható modellje. Ne felejtsük el, hogy egy egyszerű törvénymódosítással meg lehetett volna szüntetni, de a politika ezt sem tette meg. Nyilván ezért nem, mert a politikusok és pártok is tetemes hasznot húztak belőle. És akkor még a sok-sok „kisebb” korrupciós ügyről, melynek talán az egytizede került nyilvánosságra (Tocsik ügy, Földművelési Minisztérium ügye, K & H ügy, stb., stb.) nem is beszéltem. Negyven, ötven ilyen sok százmilliós ügy került nyilvánosságra, de valójában több ezerről lehet szó.

Persze mindezt alátámasztotta, lehetővé tette a neoliberális propaganda, mely kis hazánkban hihetetlen erővel dübörgött. Ez dübörgött és nem a magyar puma. Amelyik elhintette és elhitette azt a hazugságot, hogy a gyárakat, üzemeket, a gépeket, az értékeket nem is a dolgozók hozták létre. Hát akkor ki?  Ők felépítették, felépítettük és utána: köszönjük, most már elmehetsz. Amely propaganda elhitette, hogy mindez egy kalap szart sem ér, mindenki fölösleges munkát végzett. Azért ahhoz képeset egészen jól élt a dolgozó tömeg. Igen –mondta propaganda  - csakhogy az hitelből és eladósodásból jött létre. És mi van most: a nép számára, összességében kb. ugyanolyan élet (nagyobb különbségekkel), viszont sokkal nagyobb adósság. Amely elhitette, hogy nagytőke és a piacgazdaság mindet megold. Persze csak egy darabig tudta elhitetni, mert azért minden hazugság lebukik, csak sajnos addig már óriási kárt csinál. Már az elején ráragadt a mocsok az országra.

A lényeg az, hogy a politikai vezetés (az egész elit, szinte minden párt) nemcsak megengedte a korrupciót, de annak éllovasa, gerjesztője volt. És mint a korábbi fejezetekben azt taglaltam a tisztességtelen gazdaság károkozása sokkal nagyobb, mint a közvetlen károkozás. Az hogy Magyarországon állandó pénzügyi egyensúlytalanság alakult ki, jelentős részben ennek a tisztességtelen, korrupt gazdaságnak köszönhető. Továbbá ennek köszönhető hatalmas és természetesen igazságtalan különbségek. Továbbá, jelentős részben ennek köszönhető a magyar emberek elfordulása közélettől és az individualista szellemiség kialakulása és még sok minden. A stratégiai hibák közé azért nem számolom ezt be, mert ez már több mint hiba ez már bűn. Az ország ellen elkövetett bűn. Már a hihetetlenül magas és aljas korrupcióból is levonhatjuk a következtetést. Ezt szerencsétlen országot valamilyen oknál fogva a rendszerváltás után szinte ellepték az undorító, tisztességtelen, kapzsi csak magukkal törődő, harácsoló vezetők. A vezetésnek ez a hihetetlenül alacsony átlagszintje vezetett a válságok sorához és végül a 2006-os válsághoz. Az undorító vezetés pedig lehúzta az országot a maga szintjére.   Sajnos napjainkban sem látszik tisztulás.

Továbbá, jelentős negatív tényező, hogy a magántulajdonosok profitja a szolgáltatás minőségéhez képest, valamint, az ország helyzetéhez képest túl magas. Nevezhetjük ezt sokféleképpen: tisztességtelen haszonnak, extraprofitnak, vagy luxusprofitnak, nem az elnevezés a lényeg. A lényeg az hogy az optimálisnál nagyobb hasznok és rossz szerződések jöttek létre. Az állam profithozó részeit privatizálták (azokat is rosszul), ezáltal az államnak csak a ráfizetéses részek maradtak, aminek a finanszírozásához a beszedett adók nem voltak elegendők. Az állam egy csődtömeg lett és eladósodott. Persze ehhez hozzájárult az is hogy közben a vezetés nemhogy hatékonnyá tette volna az államot de protekció, korrupció következtében, szervezetlen, rosszul működő  maradt. Azért mondom hogy maradt, mert a korábbi rendszerben is ugyanezen okokból, hasonlóan gyengén működött az állam.   Mi kisemberek elhűlve néztük, hogy adják el az országot a fejünk felett. Elhűlve néztük, hogyan virágzik továbbra is bürokrácia és protekció. Elhűlve néztük, hogy adták el a fejünk felett az országot, hogyan adósítják el az országot, és még sok mindent borzadva, vagy éppen elfásulva, belekeseredve szemléltünk. A privatizáció éllovasa az első két kormány volt, de azért a többi is kivette a részét. Alighogy normalizálódott az ország elkezdődött a pénzügyi baklövések korszaka. Itt megjegyezném valahogy „véletlenül” a magyar gazdaság mindig úgy alakult, ahogy az, a külföldi nagytőkének kedvező volt. Ez viszont nem volt jó az országnak és lakosságnak, amit a visszacsúszás bizonyít leginkább. Itt van például a bevásárló központok és a belváros, a Körút, a Rákóczi út esete. Ez utóbbi lerohadt, szemben a prágai belvárossal, amelyik megújult. Igaz hogy Prágába, Bécsbe és még sorolhatnám csak korlátozva, engedtek bevásárló központokat építeni.

Térjünk rá, azonban a pénzügyi baklövésekre. Már az átállás is el lett puskázva, legalábbis, ami hosszabb távú folyamatokat illeti. Hirtelen 20%-kal értékelték fel a forintot. Egyébként sem jó felértékelt pénz, ahogy a leértékelt sem jó (ideális ár), de ha ezt hirtelen, nagy arányban teszik, akkor az duplán rossz.   A forint túlságosan fel lett értékelve, és ráadásul ragaszkodtak ehhez a felértékelt állapotához. Nyilván a vezetés nem ismerte az alapszabályt: minden hirtelen, nagyarányú változás kárt okoz. Ez egy sereg pénzügyi és külkereskedelmi, turisztikai egyensúlytanságot indított el. Ráadásul a felértékelés hasznát szépen zsebrevágták  az importőrök, a kereskedők. Megjegyzem: Kína, Japán, és más országok azért küzdöttek, hogy a pénzük ne értékelődjön fel a dollárhoz képest. Nyilván ők nem értenek, a pénzügyhöz.

Erre jött rá az alapkamat, egy éven (inkább háromnegyed év) belüli, 7%-kal való felértékelése. Itt is el lett felejtve az alapszabály. Ennek az indoklása is érdekes. Hol valami spekulációs támadásra hivatkoztak, hol az infláció leszorítására. A spekulációs támadás ködös zavaros és nem igazán fogadható el. Hacsak nem azt vették spekulációs támadásnak, hogy a forint visszaálljon a normális árfolyamára. Ami pedig az inflációra való hivatkozást illeti, ez is megkérdőjelezhető. Lehet, hogy a magas kamatnak egy oldalról van valami infláció leszorító hatása, a másik oldalról viszont van egy felhajtó hatása. A vállalkozások ugyanis a kamatláb, plusz haszonkulcs nyereséggel kezdenek el számolni, ez pontosabban kamatláb, plusz nyereség haszonkulcsot, vagyis árdrágítást jelent. Ráadásul, azért az állam mindig beszállt a szokásos év elejei áremelésekbe (szokásos infláció). Na jól van, fogadjuk el, hogy kamatemelés és az árfolyamhoz ragaszkodás, kivédte a spekulációs támadást és fékezte az inflációt. Ellenben milyen áron? Azt nehéz elképzelni, hogy a hatalmas kamatokra felvett óriási hitelek nem járultak hozzá az ország (elsősorban külföld felé) eladósodásához. Minimum hozzájárultak, bár az ellenzék, és az önállótlan, szakszerűtlen média, mindig csak a másik okot firtatta. Itt eljutottunk a következő hatalmas baklövéshez, baklövésekhez, a hirtelen nagyarányú jövedelem, béremeléshez. Az hogy nálunk reáljövedelmek túlzottan alacsony szinten voltak, ez kétségtelen. Az is vitathatatlan, hogy emelni kellett azt. A probléma megint az alapszabály elfelejtése: minden hirtelen nagyarányú változás, még ha az, jó irányú is, káros. Szóval először jött a hirtelen, nagyarányú minimálbéremelés, azután pedig jött a hirtelen nagyarányú állami alkalmazottak (egészségügyi dolgozók, pedagógusok, stb.) béremelése. Ha mindezt fokozatosan minden évben az infláció felett emelik, mondjuk 3%-kal, és eközben az állam nem gerjeszti (áremeléssel, ill. annak engedésével) az inflációt, akkor az emelés nagyjából rendben lett volna. Így viszont a béremelésből csak egy kisebb reálbéremelés lett. Csak nagyjából lett volna rendben, ugyanis a reálbéreket is elsősorban a beruházásokon keresztül kellett volna emelni és nem közvetlenül.  Eközben a háttérben az állam hatékonyabbá tétele elmaradt, sőt minden vezetés beültette a maga kis klientúráját. Az állam nemhogy hatékonyabbá lett téve, hanem ellenkezőleg maradt, nőtt a szervezetlenség, a külső, belső bürokrácia, a szolgáltatás színvonalához képest való túlzott létszám, költségvetés és a korrupció. Erre egyes politikai erők reakciója, nem az volt: na jó akkor tegyük hatékonyabbá az államot, emeljük az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, stb.) színvonalát, hanem a privatizáció. A túlzott privatizáció, és túlzott nagytőke-barát politika következtében egy sereg magán-nagyvállalkozás monopolszerű helyzetbe került és ezt ki is használták. Gyógyszerárak, távfűtés árak, gázár, banki jutalékok, stb. A kis és középvállalkozások ereje jelentősége is fokozatosan esett vissza a  15 év alatt. Mindegyik kormány bedobta: segítjük a kis és középvállalkozásokat, ennek ellenére fokozatos leépülés történt ezen a téren. Ez meg a mellébeszélésre ( minden politikai erő mellébeszélt) jó példa, mert ebben is bővelkedett ezen időszak. Bár az egyik kormány a működésének egyharmad részében megpróbálta ezt, folyamatot megállítani, viszont a pénzügyi baklövések kezdete éppen e kormány idejére tehető. Az egész rövid távú gazdaságpolitika hatalmas hibája hogy a kezdetben gyengélkedő, ámde lelkes kis és középvállalkozásokat nemhogy segítette, fejlesztette volna (adó, hitel, szabályozás, közvetlen segítség), de gátolta, lerohasztotta. Én még emlékszem azokra az ámításokra: jöjjön a nagytőke, majd a kis és középvállalkozók lesznek a beszállítók. Hol van ez most? Lényegében a mezőgazdasági gazdaságok is kis és középvállalkozások, ezen ágazat segítsége, tervszerű irányítása (jó irányba terelgetése) is elmaradt. Mint mondtam a hektikusság, tervezetlenség, szervezetlenség volt jellemző minden szinten, ágazatban. Az említetteken kívül szinte bármit megnézünk, hibák sorozatát fedezhetjük fel. Nézzük, pl. az adópolitikát. Összevissza lett ráncigálva, és ez még nem állt le. Nézzük a szociális rendszert, ugyanez mondható arról is el. Általában a költségvetés is messze volt az optimálistól, és még lehetne sorolni.

Mindez jelentős részben marakodó kétpártrendszerből adódik.  Csak azt ne, amit a másik - ez a jelszó már jó ideje.

Talán a legnagyobb gazdasági negatívum az innováció elhanyagolása, mely szintén minden politikai erőre, kormányra érvényes. Nem tudom hogy készült e, olyan statisztika, mely az újítások, bejegyzett újítások, megvalósult újítások, új korszerű technikák, technológiák használatát (kis és középvállalkozások, lakosság)  mérné.  Ha készült volna ilyen, akkor az, a fejlődés helyett, inkább visszafejlődést mutatna.

Általában megfigyelhető hogy a vezetésből hiányoznak a független szakemberek, főleg műszaki szakemberek.

A vezetés (a média is) szinte kizárólag a hatalmi harcra, a pártharcra, a ködös irányokra, a múltbeli hibákra koncentrál és nem a konkrét feladatokra.

Elfogulatlanság lenne azt, mondani hogy közben nem voltak pozitív intézkedések. Pozitív (enyhén pozitív, sok hibával) volt, pl. diákhitel, a Széchenyi terv, az EVA, a sorkatonaság megszüntetése, az iraki kivonulás, stb. Érdekes hogy a valódi pozitívumokkal milyen keveset foglalkozott a vezetés és a média.

A probléma,  hogy a negatívumok messze felülmúlják a pozitívumokat.

A konkrét hibák is azt bizonyítják, hogy a vezetés minden oldala, szegmense összességében rosszul működött.

Mindent egybevéve a vázlatosan, hiányosan felsorolt okok miatt esett vissza az ország a nemzetközi gazdasági (egyébként a politikai és megbecsültségi versenyben is) versenyben. Elsősorban a pénzügyi hibák vezettek az ország eladósodáshoz. Az eladósodásnak nincs vége, ennek hatása még jó ideig eltart, még akkor is, ha közben nem csinálnak vezetőink újabb hibákat. Erre sajnos kevés a remény. Úgy tűnik, hogy az alkalmatlan politika elit szépen beágyazta magát. Az hogy, az alkalmatlan vezetés nem cserélődik le, viszont megint csak politika rendszer, a döntéshozó mechanizmus, választási rendszer gyengeségére vezethető vissza.

Röviden összegezzük a magyar példából, hogy mi jelentősége a rövid távú, (aktuális 3-5-15-20 év) vezetésnek gazdasági és társadalmi politikának.

Többféle megítélést alkalmazhatunk. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy mivel az aktuális politikából áll össze a közép és hosszabb távú verseny ezért hatalmas jelentősége. Másfelől viszont azt mondhatjuk, hogy a rövid távú vezetés, politika, ahhoz nem elég, hogy régióból kicsússzon az ország, de ahhoz elég hogy régión belüli versenybe jelentősen lemaradjon. Ahhoz is elég, hogy a régión belül előretörjön. Az is látható hogy rövid távú verseny is sok elemre bontható. Lényegében a hibák sorozata határozza meg a versenyt. Az egyes elemeknek mekkora a jelentősége? Pl., egy rossz árfolyamemelésnek, egy túlzott kamatemelésnek mekkora a jelentősége? Egy-egy ilyen hibás intézkedés a rövid távú versenyben (a visszaesésben) akár 8%-t jelenthet. Egy–egy ilyen hibás intézkedés akár öt évre kihatóan akár 5%-kal csökkentheti a reáljövedelmeket, az életszínvonalat. Szóval havonta több ezer forintot vehet ki a lakosság, az egyes emberek zsebéből. Itt megint a vezetés és média reagálása jut eszembe. Jelentéktelen ügyeket felpumpálják, az ilyen jelentős ügyekről pedig alig esik szó.

A magyar visszaesés, a felsorolt okokat nézve nagyjából, ebben az esetben, igazságos volt. Egyedül ez az un. spekulációs támadás nevezhető igazságtalan momentumnak, amennyiben az igaz volt. Összességében csak magunkat okolhatjuk a lemaradásért, pontosabban elsősorban a vezetést. Azért a vezetés, a média, a középvezetés, az értelmiség statisztálása nélkül nem tudott volna ennyi és ekkora hibákat elkövetni. A lakosság a legkevésbé hibás, de azért nem ártatlan.

Az hogy a visszaesés nem volt szükségszerű, éppen a többi rendszerváltó ország bizonyítja. Érdekes módón csak bennünket támadott meg a spekuláció, érdekes módón, csak mi vagyunk nyitott érzékeny gazdaság, pedig a rendszerváltó országok többsége nálunk kisebb. Itt megint a mellébeszélés jut eszembe. Mind a mai napig nem állt ki senki ezzel: tisztelt hölgyeim és uraim most pedig felsorolom tételesen, összegszerűen, hogy miből alakult ki az államháztartási hiány, ill. az ország eladósodása.

Mi kisemberek elhűlve elborzadva, belekeseredve nézzük az ország sorsát, miközben a központi manipuláció támad. A közbiztonság, és általában az életbiztonság romlásáról még nem is beszéltem.

Persze a panaszkodásról eszembe jut egy régi szocialista film, amelyben a szocialista vezető nekitámad a panaszkodónak: te beszélsz, nézd meg, hogy mi volt azelőtt. Zsellér voltál, nyomorogtál, nem járhattál iskolába, mint a te gyerekeid, stb. Kétségtelen hogy a társadalmi fejlődés több száz, esetleg több ezer tényezőjéből mindig lehet szemezgetni. A jövő rendszerében lesz egy elfogulatlan statisztikai összesítés, amelyből világosan kitűnik az ország állapota és fejlődése. Ilyen most nincs, ezért kezdtem azzal a megállapítható ténnyel, hogy Magyarország lemaradt a rendszerváltó országok között. Másfelől a kritizáló, jogosan abból indul ki, hogy milyen lehetett volna, ill. lehetne. Mely hibák voltak elkerülhetők, ill. jelenleg is elkerülhetők. Remélhetőleg a jövő kritizálója azt gondolja és mondja: nem azért kritizálok, hogy ártsak, hanem azért hogy használjak. A jövő kritizáltja pedig az gondolja és mondja: nem azért kritizálnak, hogy ártsanak, hanem azért, hogy használjanak.

Végül mi szerepe a rövid távú teljesítménynek a történelmi versenyben. Rövid távú versenyből (fejlődésből) áll össze a középtávú verseny (fejlődés), a középtávúból áll össze hosszabb távú verseny (fejlődés) és végül összeáll a történelmi verseny (fejlődés). Lehet azt mondani: ugyan kérem ez 15 év, mit számít a történelmi fejlődésben. Én azt mondom, ugyan kérem mit számit a történelmi verseny ( fejlődés). Az számit igazán, amit most rontunk el. Itt mérhető a felelősség igazán. A felelősség mindig a jelenben a legnagyobb, mert ez a mi felelősségünk, ez az én felelősségem. Siránkozunk a történelmi hátrány miatt, amit éppen ezekben, az években, éppen mi növelünk még tovább. Bárhogy alakul is a jövő politikája, ez az elrontott 15-20 év, még sokáig érezteti a hatását.

A 2009-es magyarországi helyzet szerintem legkevésbé rossz megoldása.

Ebben a helyzetben már nincs jó megoldás csak a legkevésbé rossz megoldás van. Részben más program szükséges egy normális gazdaságban, egy elrontott gazdaságban és egy súlyosan elrontott eladósodott gazdaságban. Én is másképpen értékeltem a helyzetet 2005-ben (vigyázat változtatni kell), 2007-ben ( most már sürgősen változtatni kell, legalább ezen, meg ezen) és 2009-ben (most már eljött nagy baj). Az is nyilvánvaló, hogy Gy. úr és társasága a fő  bűnös. Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+hatékony állam feltételét nem teljesítette ez a társaság, sőt kvázi ellenkező irányba haladt. Így a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételből, a termeléscsökkentés 16+pocsék állam feltétel lett. Az ő külön hatalmas bűnük az ország súlyos eladósítása. Az is nyilvánvaló, hogy felvett hitel döntő része nem a jóléti kiadásokra ment el. Elment a klientúra kiépítésre, a korrupcióra, a rossz hatékonyság is sokat megevett. És azt se felejtsük el azért itt kialakult egy gazdag, sőt dúsgazdag réteg. És persze a felvett hitel egy jelentős részét a külföldi nagytőke tette zsebre.  Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét a rendszerváltások utáni vezetések egyike se teljesítette. Azért összesítve az SZDSZ, MSZP vezetések voltak, akik leginkább kvázi ellenkező irányba haladtak.

Néhány mondat a jelenlegi programokról. Elvileg a megszorító, és a termelésnövelő felfogás vitatkozik. Nyilvánvalóan a termelésnövelő felfogás a szimpatikus. Normális helyzetben nyilvánvalóan ez lenne a jó. Két baj van: nincs normális helyzet, ill. az hogy a termelésnövelés konkrét megoldása nem egészen stimmel. Gondolok itt a központi gondolatra, az adócsökkentésre. És mellékesen a homályos államfelfogásra. Más termelésnövelő megoldásokban kell gondolkodni, vagyis elő kell venni a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét. De az is világos, hogy termelésnövelés egy 3-8 éves program, tehát ez rövid távon nem oldható meg.

Viszont sürgős szinte napi heti, havi, egy éves intézkedésekre van szükség. 

A másik oldal programja, a megszorító program még hiányosabb, még rosszabb, de azért részben szükséges. Ennek a megszorító programnak a következő a lényege.

Az állam (korrupt rossz hatékonyságú állam) „nagy” adóbeszedés (adók és járulékok, stb.) mellett sokkal kisebb értékűt szolgáltat, a megmaradó pénzt visszafizeti a hitelezőknek. Ezzel rákényszeríti az állampolgárt, arra hogy visszafizesse a tartozást. Rossz ez, mert kényszerű, mert tovább növeli a feketegazdaságot, mert az adóbefizetés lehetne nagyobb is. És rossz, mert ez mint pénzkivonás (pénzjövedelem-csökkentés) valóban negatívan hat a termelés-fogyasztás körre, vagyis csökkenti a termelést. De mint az előző elemzésből kitűnik azért ez hatás nem teljes (nem azonos kivont pénz értékével) és nem határtalan. De azért szükséges, mert ez az egyetlen biztos módszer, ami kényszeríti az embereket arra, hogy többet dolgozzanak, mint amennyit fogyasztanak. Mindezt rossz hatásfokkal és káros mellékhatásokkal teszi, de már egy éven belül is valamit javít helyzeten.

Több ezer oldal elmélkedése után a következő legkisebb rossz megoldás rajzolódik ki. A megszorítást meghagynám, de enyhítet formában. (Önmagában ez kevés, sőt tovább rontja a helyzetet. Ez csak egy pontja a programnak.) 

Az adósságot minél előbb vissza kell fizetni. Újabb hitelfelvétellel, adósság-átütemezéssel nem érdemes foglakozni. Minél előbb el kell nyerni az emberek bizalmát, és ki kell alakítani a biztató jövőkép munkamotivációt (pár évig még rossz lesz, de aztán javul a helyzet). Ezt csak agy átfogó (szinte mindenre kiterjedő) jó programmal lehetséges. Tehát ilyent sürgősen ki kell dolgozni. Ez alapulhat pl. a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételére. Ebben a programban biztosítani kell a jó népet, persze törvényekkel, hogy jelenlegi eladósodási helyzet soha többet nem fordulhat elő, de az sem hogy egy pocsék vezetés a nép akarata ellenére hatalomban maradjon. Persze nemcsak emiatt kell ezt az átfogó, jó programot elkészíteni, hanem a szükséges közép és hosszabb távú program és valóságos átalakítás miatt, amelyhez már most hozzá kell kezdeni. A rövid távú programban viszont én betennék legalább három dolgot.

Az állam bocsásson ki, pl. újjáépítés néven, három éves lejáratú, évi 4%-os kamatozású értékpapírt. Világos hogy ezt nem nyereségből, hanem hazafias érzületből vásárolnák az emberek. (Ugyanakkor a bankoknak be kell „tiltani” a 10%-nál nagyobb kamatozású betéteket.) Mi is történik: az emberek ezzel az állampapír-vásárlással önként megtakarítanak, a fogyasztásuk csökken, de munkájuk nem csökken. Az államnak pedig lesz némi visszafizethető pénze.

A következő rövid távú program pedig az import erős  megadóztatása, főleg a mezőgazdasági, élelmiszer import vonatkozásában. Mi is történik: az emberek fogyasztása csökken, (a kényszerű magtakarításon pl. vásárolhatnak állampapírt), de termelés nem csökken, sőt nő. Az export marad az import csökken, és magas adó az államnak bevétel.  Az EU-val és nagytőkével pedig meg kell beszélni, hogy ebbe belemenjen, hivatkozva, arra hogy Magyarország különlegesen nagy pácban van. 

És még egy a rövid távú programhoz: a terheket sürgősen a gazdagok felé kell terelni.

A közép és hosszabb távú programot a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltétel alapján kell kidolgozni és megvalósítani. A részleteket pedig pl. e tanulmány, tartalmazza.

És az is kétségtelen hogy a jó vagyonadó szükséges, de a jelen helyzetben (2005-2010)  duplán szükséges, hiszen a rövid távú pénzügyi egyensúly  felé viszi el a felbomlott pénzügyi egyensúlyt.

Tulajdonképpen e tanulmány jelentős része fölösleges, hiszen olyan jellemzőket propagál, bizonygat, amelyek a világ fejlettebb nemzetei (90%-a) számára teljesen természetes: a fokozatos változtatást, a mértékletességet, az arányosságot, az egyensúlyt.  Az is igaz, hogy sok nemzet számára ez azért evidens, mert a „szegénység” által, kvázi rá van kényszerítve. Kétségtelen az emberiség korunkba jutott el oda, hogy akár középtávon is képes e jellemzőket elhanyagolni, elfelejteni képes a mértéktelenségre, az aránytalanságra, az egyensúlytalanságra, stb.. (Hosszabb távon mindenképpen megbosszulja magát.) A jövő egyik elsajátítandó ismerete: az ember megtanulja, akkor is e jellemzők szerint kell élnie, szervezni gazdaságát, pénzügyeit, ha a lehetséges kísértések másfelé csalogatnák.

A legtöbb nemzet számára a fokozatos változtatás, a mértékletesség, az arányosság, az egyensúly evidencia, de nem úgy a magyarok, főleg magyar vezetés számára.  Rájöttem, hogy mi a mi (magyarok) legnagyobb hibánk: rettegünk attól, hogy balekok, maflák, lúzerek, fajankók, kihasználtak legyünk, ezért mindent jó messzire elvetünk, amit ehhez kapcsolunk (becsület, szorgalom, mértékletesség, arányosság, stb.), így aztán végül, mégis mi leszünk a legnagyobb balekok, maflák, fajankók, kihasználtak.  Az eredendő ostobaságunk az, hogy rosszul kapcsoljuk össze a dolgokat.

Ismerjük be, hogy mi magyarok, főleg a vezetés, gazdaságilag, pénzügyileg, a világ legostobább tizedébe tartozunk, legalábbis eddig oda tartoztunk (azért ezen lehet változtatni).   

Baljós árnyak 2009 tavaszán.

2009 tavaszán a baljós árnyak egyre inkább sűrűsödnek Magyarország egén.

(Ezen sorokat 2009 tavaszán írom le, és ezt igazolni is tudom azzal, hogy több helyre elküldtem e sorokat tartalmazó levelet, melyeket meg lehet találni. Ha nem jön létre a sejtésem, akkor boldogan fogom tudomásul venni a saját ostobaságom, inkább én legyek ostoba és gyanakvó, mintsem a világ aljas.)

Már eladósodott már félig tönkrement az ország, de mégis vihar előtti csend honol, csak a sötét fellegek gyülekeznek. A jövő kérdőjeleiben testesülnek meg ezek a baljós árnyak.

A bankok hatalmas betéti kamatokkal (12-13%-os) szívják be a pénzeket. Ugyanakkor a hitelezésük erősen lecsökkent, a bevételük csökkent, és az is bizonyos, hogy egyszer kamatostul ki kellene fizetni a beszívott a betéteket. Mert amíg befelé mennek, és bent vannak a pénzek, addig nincs baj, de jobb esetben kb. 2-3 éven belül, már kifizetési (több lesz a kifizetés, mint a befizetés) szakaszba kerül a helyzet. Miből fogják akkor kifizetni?

Továbbá, a hatalmas betéti kamatok miatt szinte ostoba az a vállalkozó (főleg a kis és középvállalkozókat érinti), aki kínkeserves munkával, küzdelemmel 6-7%-os, jobb esetben 12-13%-os nyereséget tud realizálni, amikor a banktól munka nélkül is 12-13% a nyeresége.   Vagyis a kis és középvállalkozások fejlesztése, termelése még az adócsökkentés ellenére is csökken, amíg ezek a kamatok érvényesek. Nyilván ez sem mehet sokáig.

Ugyanakkor a leendő vezetés hihetetlen magbiztonsággal, nyugalommal jelenik meg a viszonylag egyszerű programjával, ami arról szól, hogy adócsökkentéssel növelik a magángazdasági termelést, foglalkoztatottságot, és minden jóra fordul.

Nem nagyon idegeskedik, némely nyilvánvalóan idegesítő kérdésen.

Mi lesz a csökkenő bevételű állammal? Hogyan lehet a leírt (magasak a betéti kamatok) helyzetet megoldani? (Ha csökkentik a betéti kamatokat, akkor a hitelezők szépen kikérik a pénzüket.) És mi lesz a rövid távú állami adósságtörlesztéssel? Hiszen a hitelezőknek, nem lehet azt mondani, ha kikéri a lejárt hitelét, tessék kérem még egy pár évet várni. Márpedig ez az adócsökkentés, magángazdaság-fejlesztés, pénzügyi egyensúly, minimálisan is 2-3 év múlva kezd hatni. A leendő vezetés ennek ellenére hihetetlen nyugalommal, mindent, jót és rosszat, elvet, minden olyan intézkedést, amely a rövid távú pénzügyi egyensúlyt kívánja legalábbis az egyensúly felé terelni. Elveti pl. magát a vagyonadót teljes egészében, amely adó mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképpen. De nem  úgy veti el, hogy a vagyonadó az ismertetett formában nem jó, hanem úgy, hogy az semmilyen formában nem jó, aminek hamissága a vagyonadóról szóló fejezetből kiderül.

A kérdések baljós árnyakként tornyosulnak.

De egyébként pedig mindez egy irányba vezet.   Ha létrejön agy Argentin-típusú (vagy Izland-típusú) államcsőd, kombinálva bankcsőddel, akkor nagyjából minden lerendeződik, kivéve azt a pár millió ártatlan kisbetétest, aki tönkremegy, belerokkan, rosszabb esetben öngyilkos lesz, ebbe az akcióba. Ez az említett bankcsőd, államcsőd arról szól, hogy a bankok sem tudják visszafizetni a felvett pénzt, és az állam sem. Az állam már nem tud segíteni bankoknak. Konkrétabban, a betétesek pénzét nem fizetik ki, „zárolják”, és talán évek múlva egy részét kifizetik, persze azt is kamatok nélkül.  Ezt a bankcsődöt, államcsődöt fel lehet gyorsítani pl. egy nagyobb arányú alapkamat-csökkentéssel. De azon kívül, hogy ez a pár millió kisbetétes tönkremegy, minden nagyjából lerendeződik. A kisbetétesek pénzéből csökken az államadósság, bankok is ki tudnak vonulni különösebb veszteség nélkül. A betéti kamat sem akadályozza termelést, stb.. Miért elsősorban a hazai kisbetétesek? Mert a nagyok, bennfentesek, a külföldiek kimenekítik a pénzüket, vagy előre, vagy éppen a hazai kicsik pénzéből. Kíváncsiságból ezért megnézném, hogy az elitvezetések vonatkozásában, hogy is áll hazai megtakarítások és külföldi magtakarítások aránya. (Erről jut eszembe, sajnos jelenleg az egyik aljas kiskapu, a jövőben ilyen tőrvény is kellene: az elit vezetés csak belföldön kezelheti, költheti el a jövedelemét.) És így már érthető a jövő vezetésének nyugalma. Ha ez létrejön, akkor ők széttárják a kezüket, és azt mondják: az előttünk levők, a másik oldal miatt van mindez - és folyathatják programjukat. A másik oldal persze eme oldalra keni a felelősséget, amely felelősség ezúttal is elkenődve fog lebegni a légtérben.

Nem tudom, hogy mennyire tudatos ez az összeesküvés és azt sem hányan, kik vannak benne. Lehet, hogy nagyon is tudatos szinte mindenki (mindkét oldal, és pénznagytőke is) benne van, és évek alatt felépített összeesküvés. A szerepek látszólag szépen ki vannak osztva: a bankrendszer szerepe, hogy beszívja pénzt, stb.. Lehet, hogy kevesen vannak benne tudatosan, stb..  Nem tudom, csak azt tudom, hogy itt kirajzolódik, felsejlik, valamilyen nagyon aljas, folyamat (kvázi összeesküvés), amelynek áldozatai az ártatlan kisbetétesek.

Lehet, hogy eme összeesküvésben a FIDESZ nincs benne, sőt lehet hogy éppen e párt lejáratása, ellehetetlenítése az összeesküvés célja. Azért lássuk be a végeredményt illetően, a tudatlanság szinte azonos a szándékossággal.

Azért lássuk meg, hogy leendő vezetés a 2000 körül csak úgy sunyiba (a lakosság szempontjából rejtetten) belépett a szabad pénzváltó rendszerbe, a forintot 20%-kal felértékelve azért pár százezer deviza-kisbetétest megszívatott.

Azért lássuk meg, hogy a jövő vezetésének J. úr volt prominens tagja, aki mint MNB elnök a machinációival azért vastagon benne volt az eladósodásba. Tehát a jövő vezetésétől nem idegen a pénzügyi trükközés. De meg lehet változni.   

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sok millió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk.

Egyébként a héttérben levő sötét erő (a nagyúr) nem más, mint a nagytőke (elsősorban a nemzetközi nagytőke, beleértve a bankárokat is), és nem a kommunizmus szelleme. Az MSZP éppen hogy teljes fordulattal elfordult a szocializmustól és a főlakáj, az SZDSZ oldalán beállt nagytőke szolgálatába. A FIDESZ ezt néha beismeri, máskor, gyakrabban, magának is ellentmondva a kommunizmus szelleméről beszél.  Az imperializmus szelleme itt jár közöttünk – mondta Virág elvtárs, a kommunizmus szelleme itt jár közöttünk – mondja a FIDESZ, a rendszerváltás után 18 évvel töretlenül. Miért teszi ezt (talán ostobaságból, vagy hatalmi taktikából) a FIDESZ, nem lehet tudni. Kétséges, hogy vannak szellemek, és még kétségesebb, hogy azt kommunizmusnak kell nevezni. Vagy inkább a hatalomvágy és a kapzsiság kortalan és ideológiától független szelleméről van szó? Az viszont biztos, hogy a szellemek nem tudnak hasznosulni.  Márpedig van itt egy nagyon egyszerű, világos összefüggés, magyar nép ebben a 18 évben ráfaragott, a nagytőke hatalmas hasznot húzott. Szerintem azért a következőket nem árt tudni. A kommunizmus szellemével való riogatás már eddig is több kárt okozott a FIDESZ számára, mint amennyi hasznot, a nép azért nem oly ostoba, hogy mindent bevegyen. A FIDESZ hatalomra kerülése után legfeljebb még egy évig folytathatja ezt a riogatást, de azt is úgy, hogy később megbosszulja magát. És a leendő hatalomnak azt sem árt tudni, hogy valójában kivel áll szemben, (szemben áll, amennyiben a nép érdekeit képviseli) és ez nem a kommunizmus szelleme, hanem a valóságos nagytőke. Szembenállás alatt persze nem kiűzetést kell érteni, hanem érdekharcot és korlátozást kell érteni.  Vagy talán a FIDESZ arra spekulál, hogy ő is beáll a szolgák közé?   

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem őszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sok millió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk. 

2009. júniusban a FIDESZ-nek és máshová is elküldött levél.

A FIDESZ prominens vezetői többször kijelentették. A vagyonadó (ingatlanadó), a nép (alacsony, közepes, átlagos jövedelműek, a döntő többség) ellen való, a nép kizsákmányolása. Amikor meghallottam ezeket a kijelentéseket, megcsíptem magam, most rémeket álmodom, vagy ébren vagyok. Sajnos ébren voltam. Nagyon lesújtott mert már annyira szeretnénk mi kisemberek valamilyen jó vezetést tudni magunk előtt, és ha ez kétségessé válik, akkor az dupla csalódás. Annyi okosságot mond ez a FIDESZ, és akkor jön egy-két-három-négy-stb. ilyen, mindent kétségessé tevő, enyhén szólva, tévedés.

Valójában a jó vagyonadó, a nép kizsákmányolásának csökkentése.  A magángazdaságban keletkező aránytalanul magas jövedelmekből (vagyonokból), a gazdagabbak több adót fizetnek be, mely többletadó, bekerül azon állami szolgáltatásokba (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, rendőrség, anyasági támogatás, családi támogatás, szociális segély, stb.) amelyekből a szegény, átlagos jövedelmű, emberek ugyanakkora részt kapnak, minta gazdagok. Sőt a szegények, rászorulók egy kevéssel többet is. Ha nem lenne adó és állam, akkor ezen szolgáltatások magángazdaságban olyan magas árral működnének, amelyeket a nép képtelen lenne kifizetni. Így a gazdagok finanszírozzák a szegényebbek, átlagos jövedelműek állami szolgáltatásait, hozzátéve, hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzálása.  Tehát az adó és az állam, a jelen rendszerben nem a nép kizsákmányolását jelenti, hanem annak ellenkezőjét, a kizsákmányolás csökkentését.   (Persze ehhez kell, egy a népnek szolgáltató, hatékonyan működő, korrupció-mentes állam. Ha ez nincs, akkor nem az a megoldás, hogy csökkentik az adót, az államot, hanem az hogy megjavítják az államot.) Minél közvetlenebbül kapcsolódik az adó vagyonhoz, és minél kevésbé lehet az adott adót ráterhelni a dolgozókra, annál inkább csökkenti (kompenzálja) kizsákmányolást. Márpedig vagyonadó az, amelyik legközvetlenebbül kapcsolódik a vagyonhoz, és ez az, amelyet legkevésbé tudja a munkaadó ráterhelni a dolgozókra, alkalmazottakra. Az összes adó közül tehát a jó vagyonadó, amelyik leginkább csökkenti nép kizsákmányolását.

Azt hittem, hogy ezt már a középiskolában tanítják. Megnéztem a tankönyvet és  nem tanítják. (Tényleg miért is nem tanítják?) Ettől függetlenül a leírtak annyira egyszerű, egyértelmű evidencia, hogy azért a gazdasággal foglalkozóknak tudni kellene. Mi a jó vagyonadó, erről van egy 10 oldalas elemzésem, kétségtelenül nem az, amit a kormány most javasol.

Én is előállok egy rövid távú válságkezelő programmal, azzal a különbséggel, hogy az enyém jó, pontosabban a legkevésbé rossz.

Az alábbi pontok jóságának bizonyítására mindegyikre külön-külön, készen áll a kb. 10 oldalas elemzés. Az alábbi pontok, mindegyikre külön-külön, gyakorlati megvalósításáról, készen áll a kb. 10 oldalas elemzés. Ha kívánják, elküldöm.

1. Az vitathatatlan hogy az MSZP, ill. az elmúlt 7 év vezetése tette tönkre az országot. Az is egyértelmű hogy az, aki tönkretette, az nem javíthatja meg az országot (az összedőlt híd tervezőjét nem szokták megbízni az újjáépítéssel), ráadásul a régi tervező újjáépítési javaslatai összességében messze vannak a jótól. Oly, súlyosan tönkre van téve az ország, hogy csak a legkevésbé rossz megoldásokról lehet szó.

2. Ettől függetlenül van néhány alapmegoldás, amit az MSZP is preferál (igaz a kivitelezés ezeknél is csapnivaló), amit csak azért, mert az MSZP is preferál, nem kell elutasítani.

3. Kétségtelenül csak olyan megoldás jöhet szóba, amely nem csökkenti a munkát, a termelést, sőt növeli a munkát, a termelést.  Ebben a FIDESZ-nek igaza van.  De, mivel az állam, ország adósságtörlesztő állapotban van a munkának, a termelésnek meg kell haladni a fogyasztást. Azt látni kell, hogy egy súlyosan eladósodott ország megoldásai nem lehetnek ugyanazok, mint egy normálisan eladósodott ország megoldásai.

4. Az állam valóságos hasznos termelő, szolgáltató, ezért az államot nem szabad csökkenteni, hanem a hatékonyságát, korrupció-mentességét, kell fokozni, ezzel az állam, az ország munkája, termelése növekszik. (A termelés alatt a szolgáltatásokat is értem.) Egyébként pedig nem a kis, gyenge állam, hanem az arányos optimális nagyságú (hatékony, korrupció-mentes) állam szolgálja magángazdasági termelést, az ilyen állam többet segít a magángazdaságon, mint egy adócsökkentés. Vagyis nem a kis adó, hanem az optimális adó és állam növeli a magángazdasági termelést. Az állam (egészségügy, stb.) hatékonyságnöveléséről 50 oldalnyi elemzés is készen áll.

Az állami jegyrendszert, utalványrendszert, de a támogatott magángazdaságit is növelni, bővíteni kell. 

5. Az összes adóbevételt az előző miatt, valamint az adósságtörlesztés miatt nem lehet csökkenteni, az adózás struktúráját kell megváltoztatni. A gazdagok terheit fokozni kell, a szegényebbek (beleértve a kisvállalkozókat) terheit lehetőleg csökkenteni kell. Egyrészt, azért mert a gazdagok voltak a haszonhúzói az eladósodásnak. Másrészt, azért mert a szegényebbek terheit hiába növelik, akkor sem tudnak kipréselni többet belőlük. Pontosabban ez olyan kipréselés, amely több kárral jár, mint haszonnal. Harmadrészt a jelenlegi hatalmas különbségek károsan hatnak a gazdaságra.

A munkát, termelést, terhelő adókat csökkenteni kell, a luxusfogyasztást, és a vagyont terhelő adókat növelni kell. A személyi jövedelemadó amellett, hogy a termelést terheli, vagyonjellegű adó. Ezt ezért nem lehet csökkenteni, legfeljebb még nagyobb progresszivitásról lehet szó. Az egészségügyi járulékot, mint munkát, termelést terhelő adót csökkenteni lehet.  Az EVA-t mindenképpen csökkenteni kell, általában a kis és középvállalkozásokat kell preferálni. A jó vagyonadót be kell vezetni. A luxus termékek, szolgáltatások ÁFA-ját emelni kell.

6. Az importot, főleg azt, amelyben van hazai termelés is (pl. élelmiszer) direkt módón (importkorlátozás valamilyen állami eszközzel) jelentősen csökkenteni kell. Meg kell egyezni az EU-val, és a nagytőkével, hogy a helyzet súlyosságára való tekintettel ez átmenetileg létrejöjjön.

7. A kis és középvállalkozásokat az általános adócsökkentés helyett kamatmentes hosszú távú hitellel (és jó szabályozással, tanácsadással) kell támogatni. Pontosan úgy fogalmazok némi adócsökkentésre is szükség van, de nem nagyarányúra, a megmaradt adóból inkább  amolyan Széchenyi terv szerűt kell létrehozni. Ez ebben a válsághelyzetben még aktuálisabb, mint korábban. A lényeg az, hogy ez ne amolyan zártkörű klub legyen, hanem lehetőleg minél több kis és középvállalkozást be kell vonni ebbe a körbe. Elsősorban tehát kedvezményes beruházási hitelekről van szó. A támogatás feltételei. Hasznos testet, lelket építő termék, szolgáltatás legyen. (Emellett vagy ezzel összevonva ott vannak az EU támogatások.) Fontos a beruházás, ill. a termék, termelés innovatív (a korszerű technika aránya) hányadosa.   A foglalkoztatottsági szempont. És valamennyire fontos a várható megtérülés. Pl. 4 szakaszra bontható a hitel. Ha az első elkészül, mehet a második hitelrész, ha az elkészül, mehet a harmadik hitelrész, stb.. Ehhez egy viszonylag nagy és tisztességes állami apparátus szükséges.  Ez az ami leginkább a munkát és foglalkoztatottságot növelheti.

8. Az emberek külön áldozathozása nélkül nincs kilábalás. A hazafias összefogásra, az újjáépítésre kell építeni. Ennek persze a minimális feltétele annak törvényi garantálása, hogy még egyszer nem kerülhet az ország ebbe a helyzetbe.

9. A hazafias összefogás, újjáépítés jegyében ki kell bocsátani három éves, pl. évi 4%-os kamatú állampapírt. A kamat jóval a piaci kamat alatt lenne és 1-2%-kal az infláció alatt lenne. Az állampolgárok hazafias érzületből finanszírozzák az államot. Azzal is lehet érvelni, hogy ez azért biztonságosabb, mint a bankcsőddel fenyegetet banki betét.

10. Az eladósodást egy fillérrel sem lehet növelni, sőt csökkenteni kell. Meg lehet próbálni az adósság-eltolást.

11. A jegybanki alapkamatot nagyon kis lépesenként (évi 1,5%), de nagyon következetesen rendszeresen csökkenteni kell.

12. A Ft-ot 295 Ft körül kellene stabilizálni, de nem kell megijedni a 315 Ft-tól sem.

13. Nem kell megijedni a 10%-os inflációtól sem, de az állam (kormány) ne gerjessze az inflációt, vagyis az állami áremelések az infláció alatt maradjanak.

14. A nagytőkét és bankszektort fokozatosan korlátozni kell, a kiváltságait meg kell szüntetni, az arányát csökkenteni kell.

Mindezt nagyon gyorsan, de nem hányavetin, el kell kezdeni, és gyorsan intenzíven kell csinálni. Mindez csak a 1-3-4 éves gazdasági terv. Természetesen a közép és hosszú távú terv ennél sokkal több, a politikai, jogi változtatásokról nem is beszélve.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága és a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező 

A népbutító tényezők szépen felsorakoznak. A gyatra és hiányos társadalomtudomány és főleg annak még gyatrább oktatása. A gyatra és hiányos statisztikai adatok, mutatók és annak még gyatrább közlése. A gyatra, elfogult és hiányos politikai tájékoztatás. Az elhangzó badarságok áradata. A gyatra és hiányos közszolgálati média. Általában a médiák népbutító műsorai.  A politikai, gazdasági manipuláció. A rendszer individualista szellemisége. A törvénykezésből áradó szellemiség.  Összefoglalva: a nép, gyatra, hiányos, elfogult, nem a jóra ösztönző állami (rendszer), tudatalakítása.  Mindezek közös eredője: az ostoba nép könnyebben uralható.

Persze sokan megjegyzik: jó, jó ez az ember mindent kritizál. Nem lehet minden rossz.

Aki ért hozzá az sajnos látja, hogy minden rossz, legalábbis rosszabb a lehetségesnél.  Aki meg nem ért hozzá, ő azt sem tudja megítélni, hogy rossz, vagy nem. Én nem csak kijelentek, hanem hosszasan bizonygatok is. Sok fejezet szól e bizonyításokról, pl. e fejezet is.

ismétlés

Miért keveredhet egy egyébként tehetséges okos politikus (társadalomtudós) ellentmondásokba miért jelenthet ki zagyvaságokat? (Elismerem nem pontosak az idézetek, de lényegüket tekintve szerintem azok.)

A kijelentések egyik a másikkal ellentmondásba levő része.

Az elmúlt rendszer borzalmas kommunista diktatúra volt. Nem történt meg a rendszerváltás, rendszerváltásra van szükség. Az elmúlt években a szocializmus restaurációja történt. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.)

A jóléti kiadások miatt adósították el az országot.

Adócsökkentésre van szükség. Adócsökkentéssel, magángazdaság fellendítésével lehet kihúzni az országot bajból, az eladósodásból.

A kijelentések másik az előzővel ellentétes része.

A szocialistáknak sikerült egy olyan vadkapitalizmust létrehozni, amilyennel annak idején riogatták a népet. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.) Ha ebben a rendszerben vagyok fiatal, és nem a szocializmusban, akkor valószínűleg nem végezhettem volna el az egyetemet, nem járhattam volna kollégiumban az anyagi helyzetem miatt.  Az elmúlt években sokkal rosszabbul él a nép, hatalmasra duzzadt a szegényréteg. A szociális politika, a szegényréteg csökkentése nem ellentétes a versenyképességgel. Át kell értékelni az állam szerepét, erősebb, a magángazdaság, a bankrendszer felett nagyobb ellenőrzéssel bíró államot kell kialakítani. A privatizáció túlzott, nemzetbiztonsági szempontból is kétségbevonató.

(Ebben a pár kijelentésben is az ellentmondások sokasága található. Pl. most kommunizmus volt, vagy szocializmus. Ha jóléti kiadásokra költötték, pl. ingyenes egyetemi oktatásra, akkor nem is lehetett olyan nagy  a diktatúra.  Most volt rendszerváltás, vagy nem volt? Ha jóléti kiadásokra költötték, hogy növekedhetett hatalmasra a szegényréteg. Az állam erősítése, a nagyobb állami tulajdon, az állami szolgáltatások bővülése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis magyarázat nélkül az. Az eladósodás-csökkentés, az államadósság visszafizetése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis részletes magyarázat nélkül az. Ha jóléti kiadásokra költötték, akkor nem jönne elő a szociális rendszer (egészségügy, oktatás, stb.) gyengesége. És még lehetne folytatni az ellentmondásokat. 

Szerintem második kijelentés-sorozat áll közelebb az igazsághoz.

( Nagyon vázlatosan mi is történt. Történt rendszerváltás, sőt túlzott rendszerváltás, amolyan „átestünk a ló másik oldalára” jellegű rendszerváltás történt. Normális kapitalizmus és szociális piacgazdaság helyett vadkapitalizmus alakult ki. Valóban túlzott és főleg tisztességtelen volt a privatizáció. Az államadósság nagyobb része sem a múltban és még kevésbé a jelenben, nem szociális, jóléti kiadásokra ment, hanem klientúra kiépítése, a korrupció és a rossz hatékonyságú állam nyelte el. Valamint egy jelentős része vargabetűvel visszakerült a nagytőkéhez, és a jövőben az egész kamatostul visszakerül a nagytőkéhez. És persze kialakult magyar dúsgazdag réteg, de ez nem jóléti kiadás.

Az elmúlt években, pedig nemhogy a szocializmus restaurációja történt, ellenkezőleg még inkább a neoliberális  politika felé fordult a vezetés.

A fő probléma, a fő bűn a rengeteg kisebb-nagyobb hiba, bűn előtt, a hatalmas államadósság összehozása volt. Ha nem lenne hatalmas államadóság, akkor a korrupciócsökkentéssel és hatékonyságnöveléssel, egy kiadásaiban kissé csökkenő, de mégis kissé erősebb, nagyobb tulajdonú, több szolgáltatást nyújtó, erősebb szociális rendszert adó államot lehetne létrehozni és így az adókat, (az adóbevételt) is kissé csökkenteni lehetne. Ez valamennyire fellendítené a magángazdaságot.   Így borotvaélen táncolva valóban ki lehetne mászni a gödörből. Persze ez csak kimászás lenne, az igazi, dinamikus fejlődéshez még sok mindenre szükség lenne.  De ez is csak álmodozás, mert ott van a hatalmas államadósság, amit be kell kalkulálni az elemzésbe és megoldásba.)

Én viszont azt a kérdést tenném fel, hogy általában miért hangzanak el zagyvaságok ellenmondások még a politika társadalomtudomány nívósabb oldaláról is. (Elképzelhetjük milyen a rosszabb oldala.).  És sajnos zagyva beszédet általában zagyva intézkedés követi.

Tehát miért is?

Nyilvánvalóan a népszerűség-növelés, a szavazótábor szélesítése miatt: ide is beszélek (ehhez a réteghez is beszélek) és oda is beszélek (ahhoz a réteghez) is beszélek – módszeréből erednek az ellenmondások. (kétséges, hogy ez jó módszer. Szerintem nem jó.

Aztán ott van hatalmi harc, sőt gyűlölködés, az ellenfél elsöprésének aspektusa is.

Viszont ezt behatárolja rendszer dicséretének aspektusa. Az a lényeg, hogy a politikus nem akarja kimondani: tisztelt emberek a jelenlegi rendszer is gyenge, a jelenlegi rendszerben is lehetséges olyan rendszerváltozat, amelyben viszonylag erősebb diktatúrát alakítanak ki.  Ezért összekeveri a dolgokat, vagyis inkább azt mondja nem történt rendszerváltás, ill. a szocialista rendszer restaurációja történt. Ezzel több legyet üt, egy csapásra, szidhatja az elmúlt rendszert, a jelenlegit ezzel dicséri és egyben szidhatja az ellenfeleit. Egy probléma azonban megmarad a zagyvaság. Tulajdonképpen a kommunista diktatúra emlegetése sem más, mint a jelenlegi rendszer kvázi dicsérete.

Tehát akkor: a népszerűségnövelő ide-oda beszéd, az ellenfeleket lejárató beszéd, és az áttételes rendszerdicséret, a zagyva beszéd oka. És ezekhez hozzá kell tenni az egyszerű gondolkodási logikai hibákat, is mint a zagyva beszéd egyik okát. Azt ezért szükséges megjegyezni, hogy a beszéd tartalmilag zagyva de általában nagyon jól van tálalva.    De még mindig kimaradt egy nagyon lényeges ok: a társadalomtudományos ismertek hiánya.

Pl. tudatlan gondolata: azért nem történt rendszerváltás, mert egyrészt a régi rendszer vezetői most is vezetők, másrészt, mert hasonló diktatúra jött létre, mint a régi rendszerben. Megjegyzem a liberálisok, mert lényegében liberális politika érvényesült, egyáltalán nem a régi rendszer vezetői. A lényeg viszont az, hogy a rendszer, a rendszerváltozat, a demokrácia, ill. a diktatúra és a vezetés fogalma összekeveredik, itt-ott azonosul. Ezért e fogalmak között elméletileg rendet kell tenni.

A társadalomtudomány és a természettudomány közötti különbséget a figyelmes ember akkor is észreveszi, ha egyébként nincs különösebb társadalomtudományos műveltsége. (Persze hozzáértő csak szitkozódik, talán a kijelentések egyharmada, ami elfogadható, ami igaznak tekinthető.)

Többek között azt látjuk, hogy a politikusok és a társadalomtudományos szakértők, tehát a tudomány képviselői megnyilatkozásai jelentős arányban zagyvaságokat, finomabban szólva tévedéseket tartalmaznak. Hozzáértés nélkül, pl. abból látjuk ezt, hogy a magnyilatkozásra rögtön jön a cáfolat, sőt a cáfolatok sora. Nyilvánvalóan valakinek tévedni kell vagy a kijelentőnek vagy a cáfolónak.

Abból is látszik, hogy a megnyilatkozó gyakran magának is ellentmond, eltelik egy-két hónap netán egy-két év, és máris változik az egyes társadalomtudósok véleménye, sőt gyakran az egész trend változik.

Nyilvánvalóan a természettudósok megnyilatkozásai, ill. a természettudósok vitái ettől merőben eltérőek. Pl. egy fizikus, vagy egy csillagász, vagy egy matematikus stb. általában nem váltogatja havonta, évente a véleményét. És nem kerül magával ellentmondásba, ahogy ez a politikusoknál jellemző.  És az is nyilvánvaló, hogy általában egy természettudós nyilatkozatára nem jön a cáfolatok sora. Persze a természettudomány is megújulgat, a természettudományban is vannak cáfolatok, csakhogy a természettudományban vannak alapelvek, alapvető elméletek, alapvető kiindulások, alapvető megállapítások, alapvető képletek is, olyanok, mint pl. a Mengyelejev táblázat, mint az Ohm törvénye és még hosszan sorolhatnám.

A politika, és a társadalomtudomány (ez a kettő azonos) népérdekű szakmaisága (elterjedten vannak hosszabb távra érvényes alapelvek, alapvető elméletek, alapvető megállapítások, alapvető kiindulások alapvető képletek, alapvető célok) és a fejlődés (a jobb állapot felé haladás).

Elméletileg világos a probléma, ha vannak, sőt tudomány tele van örökérvényű alapvető elvekkel, képeltekkel, elméletekkel, stb. akkor nem lehetséges a fejlődés. Ráadásul, mi van, ha ezek az elvek, elméletek, stb. nem is igazak. De ki beszélt itt örökérvényűségről. Én hosszabb távot emlegettem és nem örökérvényűséget. Lehet, hogy ez elméletileg egy komoly probléma, van azonban egy viszonylag egyszerű gyakorlati megoldás amely kettévágja a gordiuszi csomót.  De mielőtt erre rátérnék, nézzük meg, hogy jelenleg mi van.

Jelenleg a társadalomtudomány egészéhez képest parányi az alapvető elvek, elméletek, stb. aránya, de ugyanakkor fejlődés sincs, vagyis a társadalomtudomány szinte stagnál, nem hallunk merőben új elvekről, elméletekről, stb.. („A rendszer jó, legalábbis nincs nála jobb” általánosan, a társadalomtudomány számára is elfogadott megállapítás, egyértelműen bizonyítja ezt a stagnálást.)

Tehát megállapíthatjuk, hogy az alapvető levek, elméletek, stb. hiánya és a gyenge fejlődés egymás mellett is létezhet, nem zárja ki egymást. Gyakorlatilag ez úgy lehetséges, hogy kaotikus, rendezetlen, oda-vissza, fejlődés-visszafejlődés „haladás” van.

A kaotikus, rendezetlen oda-vissza, fejlődés-visszafejlődés „haladás” ellentéte, a rendezett csak a fejlődés irányába de mindenképpen következetesen egy iránysávba tartó haladás. Gyakorlatilag a következő elv érvényesítésről van szó: a hatalmas gépezet részeinek, elemeinek időszakonként szinte kötelezően meg kell újulni, azokat újra kell cserélni. A többi részen, elemen, mindegyiken is szükséges gondolkodni, de ameddig nem alakul ki az egyértelmű új igazság, addig az alapvető elvek, magállapítások, elméletek az érvényesek. Tehát szükségesek az alapvető elvek, megállapítások (törvényszerűségek), elméletek, csak ezeknek fokozatosan meg kell újulni, ezeket újra kell cserélni. Ugyanakkor a kijelölt alapvető iránysáv (alapvető cél) hosszabb távon érvényes, de mivel ennek konkrét elérése szükségszerűen homályos ezért a konkrét iránynak a másodlagos céloknak szintén tervszerűen fokozatosan változni szükséges.

Ha rendszert a bárkák rajához hasonlítjuk, akkor arról van szó, hogy az egyes bárkákat (a kormányszerkezetet, a motort, hajószabályzatot, stb.) fokozatosan át kell építeni. Ha nagyon tervszerű, tehát jó az átépítés, akkor pontosan meg kell határozni, hogy mennyi idő alatt milyen fokon kell átépíteni (nemcsak tatarozni) a bárkákat. És bár a bárkák távoli lényegi célja meghatározott, azért azt állandóan ellenőrizni kell, hogy jelenleg merre tart a bárka és az vajon jó irány.

Nevezzük mindezt: a tervszerű, fokozatos (de dinamikus) átépítés, megújítás elméletének. 

Ha mindez megvalósul, akkor a szakmaiság (az alapvető levek, megállapítások, elméletek, célok, stb. megléte) és a fejlődés egymás mellett egymást támogatva létrejön.

Vagyis ha (a jelenlegi állapot bizonysága szerint), az alapvető elvek, megállapítások, elméletek hiánya és stagnálás nem zárja ki egymást, akkor az alapvető elvek, elméletek megléte és a fejlődés (a jobb állapot felé haladás) sem zárja ki egymást. Sőt az optimális fejődéshez mindkettő (az elterjedt elfogadott elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb., megléte és a fokozatos megújulás) szükséges, a kettő egymással összhangban hozott együttműködése szükséges.

A jelenlegi természettudományban azért létrejött már az említett tervszerű fokozatos haladás, fejlődés, a társadalomtudományban még nem jött létre.

A politika, társadalomtudomány népérdekű szakmaisága (elterjedten vannak hosszabb távra érvényes alapvető elvek, megállapítások, elméletek, stb.), és a demokrácia (a népi döntés).

Itt megint ellentmondást fedezhetünk fel: jöhet egy olyan népi döntés, amelyik eltérhet, (sőt ellentétes lehet) az alapvető tudományos elvektől, megállapításoktól, elméletektől, céloktól, stb..

A fenti probléma mindenképpen a jövő problémája, mert jelenleg sem a társadalomtudomány szakmaisága (tudományossága), sem a népi döntés nem jellemző.

Ettől függetlenül foglakozni kell a problémával.

Először is én mindig a közös döntés mellett kardoskodtam, a népi döntés és a tudományos vezetés döntését össze kell vonni.

A jövőben is lesz szaktörvénykezés (népi döntés nélküli döntés) csak jóval kisebb lesz ennek aránya.

A népi döntés a nép igényét, ízlését (érzését) jeleníti meg elsősorban, amely nélkül nem lehet jó döntés és jó végrehajtás sem. Ne felejtsük el, hogy a társadalom elsősorban a jó, a kellemes, az igazságos, igazságáról szól.

Továbbá a népi döntés nem feltételen szakmaiatlan. Abban a jövőben, ahol megfelelő lesz a társadalomtudományos oktatás, és a döntések előtt megvalósul az objektív tájékoztatás, a népi döntések nagyobb része szakmailag is megállja helyét.

Továbbá az előző fejezetrész értelmében ki lehet alakítani egy olyan rendszert, amelyben a meglevő alapvető elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb. és az átalakulás nem üti egymást, sőt garantáltan nem ütheti egymást.

A jelenre vonatkozóan pedig ki lehet jelenteni: a jelenben (és a múltban is) oly kismértékű a szakmaiság, tudományosság, hogy annál még a népi döntés is jobb.

Megállapítható ez is: a politika, társadalomtudomány szakmaiságát (elterjedten vannak alapvető elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb.) és a közvetlen demokráciát egymás mellett, egymással összhangban, lehet és szükséges is fejleszteni.

A jelen népérdekű szakmaisága oly alacsony fokú, hogy annál még a népi döntés is jobb. Vázlatos felsorolás.

Szét lehetne választani a népérdek hiányát és szakmaiság hiányát.  Én itt nem választom szét, sőt megjegyzem, hogy a szakmaiság semmit sem ér, ha az nem népérdekű. 

A vezetők népérdekű szakmaisága nem jelentős szempont a vezető-kiválasztásban. A vezetők munkamódszere, döntéshozó mechanizmusa nem teszi lehetővé a népérdekű szakmaiságot. Általában hatalommegtartás, erősítés szempontja érvényesül.

Ezekkel összefüggésben a klientúra kiszolgálása érvényesül.  A lobbi-érdekek is érvényesülnek. Ezek a népérdekű szakmaiság ellen  hatnak.

A társadalomtudós, a politikus felelősségi rendszere és felelősségre vonása sem ösztönzi a népérdekű szakmaiságot.  

A társadalomtudomány elmaradottsága is, alacsony szintű népérdekű szakmaiságot okoz. 

És jellemzően érvényesül a vezetők által feltételezett, manipulált, torz populizmus, amely szintén a népérdekű szakmaiság ellen hat.

Itt egy kis magyarázatra van szükség. Manapság gyakran elhangzik ez a vád: populista politika miatt születtek a rossz döntések. Ha populizmus azonos a nép valós (hosszabb távon is érvényesülő érdekével) érdekével, akkor természetesen enyhén szólva tévedés az előző vád. Hiszen az egész politikának az a lényege, hogy népérdekű legyen. Általában azonban nem valós (hosszabb távra is érvényes) népérdek jelenik, meg az un, populista intézkedésekben. Ezek inkább amolyan mézesmadzag jellegű, kijelentések intézkedések, amelyek a vezető népszerűségét emelnék, de a népnek, nemzetnek összességében ártanak. Azért azt is látni kell, hogyha valós népszavazás (objektív tájékoztatással kisérve)   történne ezen ügyekben, intézkedésekben akkor az esetek többségében a nép nem is kérne ezekből a mézesmadzagból. Tehát azt látni kell, hogy csak feltételezett néphelyeslésről van szó. A népnek ehhez tehát nem sok köze van, a népre szóló következtetések (mert az ostoba nép csak a rövid távú érdekben tud gondolkodni) enyhén szólva tévedések. A populizmus egyik meghatározása: a populista politikát folytató politikus, tévesen feltételezve, hogy a nép ilyen (csak rövid távú érdekben tud gondolkodni),  mézesmadzag-jellegű, de  hosszabb távon kárt okozó kijelentéseket tesz, vagy ilyen intézkedéseket hoz.   A másik meghatározása, mely szerint, a populizmus azonos a népérdekű politikával, természetesen téves.  Vagy ha nem téves, akkor a populizmus ( a hosszabb távú összesített népérdek érvényesül) az  egy jó dolog.  Itt előjön a fogalomzavar problémája. 

A vezetés elvei, megállapítási elméletei, stb. szinte azonosak a társadalomtudomány elveivel, megállapításival, elméleteivel, stb. csakhogy kétféle azonosság van.

Amikor a vezetés kevésbé objektív, kevésbé népérdekű elvei, megállapításai, elméletei, stb. uralják a  tudósok elveit, megállapításit, elméleteit, stb. .  A vezető ebben a helyzetben elsősorban hatalmát, vagyonát féltő vezető, és nem tudós. Ebben helyzetben merülhet fel, hogy talán jobb lenne a vezetők és tudósok szétválasztása. A történelem folyamán ez még nem sikerült, és kétséges hogy egyáltalán lehetséges a szétválasztás. Azért is kétséges mert a jövőben sem a szétválasztás a megoldás, hanem a normális azonosulás ez pedig az alábbi.

Amikor a tudósok esőebben objektív elvei, megállapításai, elméletei, stb. uralják a vezetés elveit, megállapításait, elméleteit, stb.. A vezető ebben a helyzetben, elsősorban népérdekű, önérdektől mentes társadalomtudós.

Mi a helyzet a természettudományban. A természettudományba, legalábbis az elvek, megállapítások, elméletek, stb. kialakításába  vezetés nem tud és nem akar beleszólni, ezért a természettudomány uralja tudományt és nem vezetés elvei, megállapítási, elméletei, stb. Kétségtelen, viszont a természettudomány felhasználásába még elég erős a vezetés beleszólása, gondolok itt pl. a fegyverkezésre. Vagy a rövid távon hasznot hozó, ámde hosszabb távon káros termékekre.

Valóságos különbség, hogy a társadalomtudományban kevésbé lehetséges a vezetés és a tudósok szétválasztása. Kreált, jelenlegi különbség, hogy a társadalomtudományban nem lehetséges tudósok uralta tudomány. És bár nehezebb a szétválasztás de azért létrehozható egy kölcsönös egymást ellenőrző, tudományos vezetés és vezetéstől független tudomány.

Miután tisztázott a szakmaiság és a fejlődés, és a demokrácia viszonya, és tisztázott a politikai társadalmi vezetés és a társadalomtudomány viszonya, rá lehet térni a természettudomány és a társadalomtudomány különbségeire, a társadalomtudomány elmaradottságára.

A követezőkben az egyszerűség kedvért a politikusok, a vezetők a társadalomtudósok (ezek lényegében azonosak) helyett csak politikusokról beszélek.

Egy másik tanulmányrészben elég hosszasan bizonygatom, hogy a társadalomtudományos oktatás elhanyagolt hiányos a természettudományos oktatáshoz is képest. Illetve hosszasan bizonygatom, társadalomtudomány erősen hiányos (a természettudományokhoz képest is az), vannak teljesen elhanyagolt szinte hiányzó részei. Ilyen pl. a társadalmi rendszertan, rendszerfejlődéstan.

Ezeket itt nem fejtem ki, de azért nem árt figyelembe venni.

Kiinduló megállapítás.

A természettudomány és a természettudományos, technikai fejlődés a sok összefüggés, hasonlóság, részazonosság ellenére nem azonos a társadalomtudománnyal, a társadalomi fejlődéssel. De ez nem zárja ki azt, hogy a sok összefüggés hasonlóság, részazonosság miatt az ember, a vezetés, kvázi kreálhat, felnagyíthat különbségeket, vagyis a hasonlóságot, azonosságot különbséggé kreálhat, általában a társadalomtudomány, a társadalmi fejlődés rovására. A két tudomány és két fejlődés közötti eltúlzott kreált különbség azt okozza, hogy az ember nem képes kontrolálni az általa létrehozott technikát, pl. fegyverkezés, természetpusztítás.

A másik káros, elsősorban az elemzés szempontjából káros kreáció, ha a meglevő különbségeket, hasonlóságnak, azonosságnak tekinti, ha a két különböző tudományt, fejlődést azonosítja. Vagyis az összefüggéseket pontosan kell értelmezni.

Természetesen nem kizárólag akaratlagos, tudatos kreációról van itt szó, (itt sem arról van szó), hanem az érdekek, és a nem szükségszerű butaság megjelenéséről van szó.

A másik káros kreációval (a két tudomány a két fejlődés azonosítása) más fejezetekben foglakozom. Pl. a kormányszerkezet (merre halad a bárka), a társadalomtudomány a társadalmi fejlődés következménye, a bárka motorja (milyen gyorsan haladjon a bárka) a természettudomány és a technikai fejlődés következménye. Ennél azonban bonyolultabb a képlet, de kiindulásnak (a két dolgot nem szabad keverni) ez eléggé szemléletes. 

A különbségek kategorizálása.

Az társadalomtudomány lemaradását mutató különbségek.

     Van valós szükségszerű, adott alapja a különbségnek, de jóval kisebb a jelenben (és múltban is) megjelenő különbségnek, a különbség jelentős része az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből, nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: valós alapú, de jelentősen kreált különbség.

Mivel ez a legnagyobb kategória ezért ezt tovább lehet bontani.

     Szinte nincs valós, szükségszerű, adott alapja különbségnek, a különbség, döntően az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: kreált különbségek.

   Van valós, szükségszerű, adott alapja a különbségnek, és az emberi gyengeség, butaság, önzőség nem növeli jelentősen a különbséget. Röviden: valós, szükségszerű különbségek. Viszont ezt is fel kell osztani.

    Van valós különbség, de nem annyira jelentős, hogy abból eredne a társadalomtudomány jelentős lemaradása. (Ráadásul még ezeknél is felfedezhető némi emberi, vezetői hiba, önzés, hatalmi cél.)

   És elvileg lehetséges, de én gyakorlatilag nem találtam ilyent: van valós különbség és az annyira jelentős, hogy ebből ered a társadalomtudomány jelentős lemaradása.

A társadalomtudomány lemaradását mutató különbségek.

Tulajdonképpen minden különbség áttételesen rámutat a lemaradásra. Itt csak azokkal foglalkozom, amelyek közvetlen módón mutatnak a lemaradásra.

Ezek felsorolása.

    Az társadalomtudományos (politikai, gazdasági, szakértői, stb.) közlésekben, kijelentésekben sokkal nagyobb arányú az ellentmondás, a zavarosság.

    A társadalomtudományban sokkal kisebb a hosszabb távon is érvényes alapvető elv, megállapítás, törvényszerűség, elmélet, képlet, stb. aránya. (Egyszerűen: törvényszerűséggel, egyértelműséggel kapcsolatos különbségek.)

    A társadalomtudományos fejlődés szerkezete, üteme. (Egyszerűen: fejlődéssel, megújulással kapcsolatos különbségek.)

    A társadalomtudományos oktatás szerkezete, aránya, óraszáma, tartalma.

    A társadalomtudományos kutatás szerkezete, nagysága, stb.

    A társadalomtudományos közlések, viták szerkezete, lefolyása. A tájékoztatás (statisztikai tájékoztatás, ill. az érvek, tényezők tájékoztatása) mennyisége minősége, szerkezete.

    És persze a társadalomtudományos, politikai döntéshozó mechanizmus is egy jelentős tényezője a problémakörnek.   

(Ez utóbbi négyről más fejezetekben elmélkedem.)

Lényegében az első két különbségről már beszéltem. Ezeket szinte bizonyítani sem kell, hiszen akkora különbség hogy még az átlagember is tapasztalja.

(Azért hogy a fogalmak ne lógjanak a levegőben, a társadalomtudományt kössük pl. egy törvény megalkotásához, legyen ez a törvény, pl. a vagyonadó bevezetéséről szóló törvény. És a természettudományt kössük pl. egy új nagyméretű utasszállító-repülőgép létrehozásához.)

Nyilvánvalóan a repülőgéptervező-mérnökök között is vannak viták (szakmai egyeztetések), de azért az új repülőgép törvényszerűségei, lehetséges összetevői, 90%-ban egyértelműek. Azt pedig látjuk, hogy pl. egy vagyonadó lehetséges megszületése milyen zavaros cirkusszal, jár. Mindenki, sok politikus, szakértő elmondja az egymásnak és gyakran önmagának is ellentmondó véleményét, miközben rengeteg zagyvaság hangzik el. Nincsenek alapvető elvek megállapítások, törvényszerűségek, melyek ezeket, a véleményeket kontrolálják, megszűrik, határok között tartják, ezek a vélemények, tehát az aktuális szubjektív vélemények kategóriájába tartoznak. A vita sincs eléggé megtervezve, ezért aztán elkezdődik, és folytatódik egy parttalan zavaros vita, és gyakran a törvény meg sem születik. Vagy, ha megszületik, akkor is általában messze elmarad az optimális változattól. Különböző kompromisszumok, alkuk után jobb esetben megszületik egy közepes megoldás. Tehát általában nem a jó, vagy kiváló megoldás jön létre.  A természettudomány esetében ez jelenhető ki. általában a jó, kiváló megoldás jön létre, néha, előfordul, hogy a közepes, vagy rossz megoldás jön létre. Én persze nem állítom, hogy a természettudománnyal minden rendben van. Csak azt állítom, hogy a természettudomány sokkal előrébb jár, főleg, ha természettudomány felhasználását nem tekintem a természettudomány részének. A felhasználást ugyanis nagyobbrészt a társadalomtudomány dönti el. 

És harmadikról is beszéltem, de azért ezt érdemes alaposabban kifejteni.

A történelem során, eltekintve néhány progresszív időszakot mindig is érvényes volt: a jelenlegi rendszer nagyjából jó, nincs nála jobb – felfogás. Illetve: a jelenlegi társadalomtudomány nagyjából mindent tud – felfogás. Ezekből eredően: a társadalomtudomány véges, és már vége felé járunk - felfogás. Ez persze gyakorlatban is megmutatkozott, megmutatkozik, úgyhogy történelmi távlatokban a társadalomtudománynak voltak, vannak nagyon hosszú stagnáló időszakai, amikor a társadalomtudomány érdemben lényegileg nem fejlődött, legalábbis lehetségesnél sokkal kevésbé fejlődött. És voltak hanyatló időszakai, és voltak viszonylag rövid fejlődő időszakai. A természettudomány a feudalizmus közepéig hasonló cipőben járt, de ezután (éppen a tudásnövekedéssel) elkezdődött egy olyan fejlődés, amelynek a lényege, hogy az ember rájött hogy sokkal többet nem tud, mint amennyit tud. Vagyis ráébredt, hogy a tudomány szinte végtelen és a fejlődés is szinte végtelen. Ráébredt, hogy nincsenek tabuk. És ezzel elkezdődött egy nagyjából folyamatos fejlődés, amelyben egyre több hosszabb távra érvényes törvényszerűség, képlet is megszületett. Arról már beszéltem, hogy a hosszabb távra szóló elvek, megállapítások, elméletek, és a folyamatos fejlődés nem mond ellent egymásnak. 

Szerintem kijelenhető, hogy a társadalomtudomány a természettudomány középkori szintjén jár. Ugyanis korábban az egyház kijelentett természettudományos okosságokat, pl. a föld a világ közepe, és azokat megdönthetetlen igazságként kezelte. Vagyis korábban a természettudományt is az említett felfogások (pl. a természettudomány véges, stb.) vezérelték. Korábban a természettudományt is a vezetés uralta.

Mielőtt továbbmennék, a következőket meg kell jegyezni. Az itt felsorolt különbségek összefüggnek más különbségekkel. Az itt felsorolt különbségeket nagyobbrészt be lehet sorolni a „valós alapú, de jelentősen kreált különbségek” kategóriájába.

Van valós szükségszerű, adott alapja a különbségnek, de jóval kisebb a jelenben (és múltban is) megjelenő különbségnek, a különbség jelentős része az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből, nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: valós alapú, de jelentősen kreált különbségek.

A különbségek 80%-a idetartozik.

Ezt a nagy kategóriát talán úgy lehet tovább kategorizálni, hogy szubjektivitáshoz erősebben kapcsolódó különbségek.

És a szubjektivitáshoz gyengébben kapcsolódó különbségek.

Talán átláthatóbb, ha különbségeket négy-öt problémakörbe tagoljuk. Igaz hogy a problémák, pontosabban a különbségek igen erősen összefüggnek, igen sok az átfedés. De kategorizálás nélkül még nagyobb lenne a káosz.

Fejlődéssel, megújulással kapcsolatos különbségek.

Az alapvető felfogásbeli különbség, ami a véges fejlődésre vonatkozik.

Jelentős különbség az, hogy direkt, vagy áttételesen azt állítják, hogy társadalmi fejlődés (a rendszerfejlődés és egyben a társadalomtudomány) véges, ráadásul azt állítják, hogy már fejlődés vége felé járunk, a természettudományban nincs ilyen felfogás. ( Ez is egy sajnálatos különbség, azaz kreált különbség a társadalomtudomány lemaradásból, lerontásából ered.)

 Már elértük a szinte tökéletes rendszert, már csak finomítás van hátra. Ezt állítják, amikor kijelentik: ez maga a demokrácia. Vagy: ennél jobb rendszer nem alakítható ki. (Ez a jelenlegi rendszer nem jó, de nincs nála jobb – idézik gyakran a mondást.) De nemcsak ezekkel, a mondatokkal állítják ezt, hanem az egész mentalítással. Vagyis azzal, hogy egyáltalán nem gondolkodnak rendszerváltásban, sőt ha valaki ilyesmit emleget, akkor azt egyfajta szentségtörésnek veszik. A jelenlegi rendszerváltásról senki, soha nem beszél, ez egy tabu téma. Egyébként a történelem során szinte mindig ezt tette a vezetés.

Azt se felejtsük el, hogy ezzel kvázi azt állítják, hogy 100, vagy akár 1000 év múlva is ebben a rendszerben fogunk élni, és a társadalomtudomány is lényegében a jelenlegihez hasonló lesz.

A két tudomány egy lényeges azonossága (egyébként pont ezt nem tartják azonosnak), hogy szinte végtelen, folytonos fejlődést igényel. Mindkettő szinte több vonatkozásban végtelen, nagyon sokáig fejleszthető. Egyiknél sem érünk el, még ezer év múlva sem egy olyan pontra, amikor kijelenthető: most már mindent tudunk. Azonosság még, hogy mindkettő tudomány, vagyis a cél az általános törvényszerűségek, és ebből adódó megoldások megállapítása. Akármennyire is hihetetlen a gazdasági-társalmi életnek is megvannak az emberen kívüli törvényszerűségei, ugyanúgy mint a természetnek. Ráadásul a történelmi fejlődés azt bizonyítja, hogy van egy szinte szükségszerű rendszerfejlődés. De abból is kiindulhatunk, hogy a jelenlegi társadalomban rengeteg megoldatlan probléma van, rengeteg tévedés, igazságtalanság van, rengeteg fölösleges szenvedés, nyomor, haláleset van, amit nyilván jelentősen csökkenteni kellene.

Elfogadható álláspont lenne a folyamatos rendszerváltás álláspontja, de nem ez az álláspont. Az álláspont, a felfogás egyértelműen: a jelenlegi rendszer, jó nincs nála jobb, esetleg finomítani kell. Illetve: a jelenlegi demokrácia, nagyjából a legmagasabb szintű demokrácia, nincs nála magasabb, esetleg finomítani kell.

A jelenlegi természettudós soha nem mondja, hogy már nincs tovább, szinte mindent tudunk, a jelenlegi társadalomtudós, politikus ezt gyakran, sőt általában kijelenti. Kétségkívül a társadalomtudomány megtévesztőbb e szempontból, de a fő baj, nem a tudománnyal van.

A társadalomtudomány éppen úgy szinte végtelen, mint a természettudomány.

Végső soron ugyanazon kiterjedésekbe (tér, idő, anyagi kialakulás, legfőbb cél.) ágyazódik bele, mint természettudomány.

Remélhetőleg az ember az emberi társdalom még sok tízezer évig fennmarad. Már most is sok variáció képzelhető el. De hivatkozhatok arra is, hogy az ember körüli rejtélyek (az ember működése, az érzés érzelemvilága, stb.) semmivel sem kevesebbek, mint természettudományos rejtélyek. Márpedig, ha az ember rejtélyes, feltáratlan, akkor a társadalom is rejtélyes.  Az ember által alkotott, alakított világ pedig szorosan összefügg a természettudományos világgal, ami szintén rejtélyes.  Kizárólag arra is hivatkozatnék, hogy e tanulmány bizonyítja: a jelenlegi társadalom még nagyon messze van a tökéletestől. Én azonban, emellett azt is kijelentem, hogy a társadalmi fejlődés szinte végtelen a mai ember számára.

De miért is káros ez a felfogásbeli (a társadalomtudomány véges és már szinte mindent tudunk) különbség? Egyszerűen, azért mert cáfolja a folyamatos, de dinamikus fejlődés szükségességét, a rendszerváltás, ill. a folyamatos rendszerváltás szükségességét és ezzel lassítja hektikussá, teszi fejlődést.

Ez tehát egy alaptalan, jelentősen kreált, káros (lemaradást okozó) különbség, ahogy a következő is az.

A társadalomtudomány (és egyben a rendszer, a társadalom is) hosszú stagnáló időszakokat tartalmazva, és egyébként hektikusabban, összességében lassabban fejlődött, mint a természettudomány.

Kétségtelen az egyik valóságos (adott, szükségszerű) különbség a két tudomány között a célok tekintetében van.

A természettudomány legfőbb célja a következő: meg kell ismerni a világot, a természetet és ezt a megismerést fel kell használni, alkalmazni kell. A társadalomtudomány tekintetében is megjelenik ez a cél, de ez nem elég, szükség van egy másik legfőbb célra is. Szerintem az a másik legfőbb cél: a lehető legtöbb ember (és élőlény) éljen egyre egészségesebben, jobban, boldogabban. Ugyanakkor, mivel a természettudomány felhasználása már a társadalomtudomány dolga a legfőbb cél megjelenik a természettudomány vonatkozásában is. A végső cél a kellemesség, igazságosság, megteremtése, a szükségletek kielégítése. Minden tudománynak ez a végső célja, csak a társadalomtudomány, amelyik ehhez a végső célhoz közvetlenül kapcsolódik. Tehát ez a különbség sem jelentős, nem indokolja a társadalomtudomány jelentős lemaradását.

Az egyik jelenlegi (és múltbeli) különbség a társadalomtudomány és természettudomány között az, hogy a természettudomány elsősorban a jövővel foglalkozik.

A társadalomtudomány, viszont elsősorban a múlttal foglalkozik. Ez olyan mintha a természettudós, nem új felfedezésekre, új ismeretekre, új eljárások kidolgozására törekedne, hanem a természettudomány-történetével foglalkozna. Persze szükség van a múlt elemzésére is, a tanulságok levonására, a tendenciák megrajzolására, de elsősorban azért, hogy a jövő, a jövő alakíthatósága kirajzolódjon. (Pl. a hagyományőrzés is egyfajta jövő.) Minden tudomány elsődleges feladata a jövő kialakítása, mert az egészségesebb, kellemesebb, jobb élet a legfőbb cél. A hajdanában jól élők a fejlettek, de manapság nyomorgók fejletlenek, lehet hogy büszkék a múltjukra, de attól még nyomorognak. És nem büszkék a jelenükre. A múltba fordulással ezen nem is tudnak változtatni. A hajdanában nyomorgók fejletlenek, de manapság jól élők, fejlettek, lehet hogy nem büszkék a múltjukra, de jól élnek, fejlettek, és büszkék a jelenükre.

Tulajdonképpen, ahogy az ember ráébredt a természettudományok vonatkozásában, hogy a jelenen  és a jövőn való gondolkodás fontosabb, mint a múlton való rágódás, ugyanígy ráébredhetett volna arra hogy ez a társadalmi problémákra is igaz. Sőt a ráébredhetett volna hogy talán még egy fokkal fontosabb, hiszen a társadalmat, a gazdaságot legalább 15-20 évre előre tekintve  kell és lehet tervezni. Kijelenthető, hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

A természettudomány az újításokra épül, a társadalomtudomány nem arra épül.

Az ürügy, a stabilitás, a kormányozhatóság. Csakhogy létezik az egyenletes, de dinamikus fejlődés, ami nem veszélyezteti a stabilitást. Állandóan stabilitásra hivatkoznak, de közben minden instabil, és nem véletlenül. Pont a stabilitásra való törekvés, abból eredő lemaradás okozza az instabilitást.

Kijelenthető hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

Ugyanakkor megállapítom: a két tudomány közötti jelentős különbség a társadalomtudomány kárára, egyben azt jelenti, hogy a társadalmi fejlődés, gyengébb, lassúbb a lehetségesnél. 

A szubjektivitás és szubjektivitásból eredő különbségek.

Idekapcsolódó különbség: a társadalomtudomány elsősorban a jó, a kellemes, az igazságos, a hasznos igazságát keresi, a természettudomány az igazság igazságát keresi. Nyilvánvalóan a jó, a kellemes, az igazságos megítélése nagyobb szubjektivitást igényel. A társadalomtudomány jelentősen nagyobb, túlzott szubjektivitása és e miatti értelmetlensége jelenleg valós alapú, de túlzott, kreált különbség.

Miért is túlzott kreált ez a negatív különbség? Mert a szubjektivitás részben mérhető és kontrolálható. Mert a törvényszerűségek is kontrollálják a szubjektivitást, stb.  

Az érzelmek ismeretlenségéből eredő szubjektivitás.

Az életünk (gazdasági-társadalmi élet) meghatározója az érzelmek. Érzés (érzelem) által élünk, érzések befolyásolják cselekvéseink, stb. Az érzelmek világáról vajmi keveset tud a tudomány, és amit tud az is hibás. Önmagunkról is igen keveset tudunk e téren.

A természettudományos igazság és a társadalomtudományos igazság két különböző dolog.

A természettudományos jelenségekre, törvényekre a következő kérdés illik: igaz, vagy nem igaz. A természettudománnyal kapcsolatban értelmetlen feltenni a következő kérdéseket: jó, hasznos, kellemes, szép? Hasznos e, pl. a tömegvonzás? Kellemes e, pl.  relativitás elmélet? Ezek értelmetlen kérdések.

A társadalomtudomány végső kérdései viszont pont ezek: hasznos, jó, kellemes, szép, igazságos, vagy káros, rossz, kellemetlen, fájdalmas, csúnya, igazságtalan? Az „igaz” kérdése csak, mint köztes kérdés merül fel: igaz hogy káros, igaz hogy igazságtalan, igaz, hogy kellemetlen?

Ez egyrészt egy különbség a két tudomány között.

Másfelől a végső kérdések az érzésekre irányulnak? A kellemesség az érzés. A szépség érzés, még az igazságosság is egyfajta érzés. Ugyanakkor, lehet ezeknek, valamilyen köztes tudományos meghatározása. Pl. igazságos az arányos önvédelem. A szépet is meg lehet magyarázni, pl. a harmóniával. Végső soron, azonban az érzés dönt. Hiába magyarázzák meg nekem valaminek a kellemességét, ha az számomra kellemetlen. Ugyanakkor felmerül az egyéni szubjektivitás problémája. Mert mi van ha, az emberek döntő többségének valami kellemes, szép, ami nekem kellemetlen, csúnya. Akkor a többség érzései a mérvadóak. El kell, fogadnom, általában az ember számára, ill. tudományosan az, a kellemes, a hasznos, az igazságos, a szép, a jó, ami a többségnek az, és nem az, ami egy kisebbségnek az.  Ha nem fogadjuk el a többség érzéseinek elvét, akkor a társadalomtudomány részben értelmetlenné válik. Egyéni érzések változékonyak, azokra nem lehet állandóságot, törvényszerűséget építeni.

Itt elérkeztünk több problémakörhöz. Egyrészt elérkeztünk a tudatlanság, manipuláció problémájához. Sajnos előfordulhat, hogy a többség valamit azért tart jónak, kellemesnek, stb., mert azt gondolja, hogy annál nincs, nem lehet jobb, kellemesebb, stb.

Másfelől elérkeztünk a demokrácia problémájáig. Ha csak a többség képes egyes végső kérdésekre megadni a választ, és ha e nélkül nem lehet tudomány, akkor csak közvetlen demokrácia lehet az egyetlen tudományos út. A közvetlen demokrácia, a nép érdemi részvétele a döntéshozásban. A többség, lakosság véleménye pedig részben az érzései, részben az ismeretei (milyen érzést okozhat egy-egy dolog), által alakul ki. A kisebbség a vezetés, legfeljebb meg tudja saccolni, hogy mi többség érzése, de pontosan nem tudja megállapítani. Másfelől a vezetésnek is vannak érzései, ami sokszor ellentétes a többség érzéseivel. Ezeket az érzéseket még akkor sem tudja figyelmen kívül hagyni, ha azt kifejezetten akarja, de általában nem is akarja figyelmen kívül hagyni.  Ellenben azt sem mondhatjuk, hogy a társadalomtudománynak nem lehet objektív része. Mint mondtam a köztes kérdés ez: igaz hogy ez kellemes, igaz hogy ez hasznos, igaz hogy ez igazságos? Ezekre a kérdésekre, már részben lehet egzakt választ adni. Fogalmazzunk úgy hogy a társadalomtudomány, csak legjobb esetben is 70%-os lehet, a népréteg (lakosság, többség) érzéseinek, véleményének ismerete és annak figyelembevétele nélkül.

Másodlagos kérdés a történelem vonatkozásában: igaz, hogy így történt?  Egyébként a csak leíró történelem, vitathatóan nevezhető társadalomtudománynak. Az igazi kérdések: miért történt így? Jó, hogy így történt? Stb.

Van itt egy alapvető valós adott különbség, amelyből a többi különbség jelentős részben ered. A társadalomtudomány erősebben kötődik a mindennapos (rövid távú), a konkrét, a közvetlen érdekekhez. Vagyis arról van szó, hogy a természettudományos ötletek, azok megvalósítása egy távolabbi jövőben, homályosan, áttételesen befolyásolja a mindennapos hétköznapi életet, amíg egy politikai ötlet, megvalósítás, döntés (pl. egy adóemelés) már akár a következő hónapban, kiszámíthatóan befolyásolja a mindennapos életet. Azért túlzott kreált, és káros ez a különbség, mert az embernek már rég rá kellett volna ébrednie, hogy a rövid távú érdek gyakran ellentétes a hosszabb távú, egyben összesített érdekkel.

A társadalomtudományban jelenleg legalább ötször erősebben jelenik meg az emberi szubjektivitás, mint a természettudományban. Ahogy már mondtam ez túlzott, kreált, negatív különbség. Ennek oka is a közvetlen érdekek erősebb megjelenése. Szubjektivitás, vagyis az eltúlzott érzelmek vezérlik az értelmet, felbomlik az értelem és a kontrolált érzelem pozitív együttműködése. Felbomlik és nem egy progresszív tudomány alakul ki, hanem ennek az ellenkezője.

Nézzük csak meg a jelenlegi magyar nemzetvezető politikát, vagy a politikai médiát. Hihetetlen erősen jelennek meg a negatív érzelmek, hihetetlen erősen befolyásolják az említetteket. Nemcsak a sokat emelgetett hatalom és vagyonvágy, a megalkuvás, a színlelés, hanem a gyűlölet is.  A gyűlöletről eddig kevés szó esett, pedig egy nagyon erős befolyásoló tényező, és ez egy nyilvánvalóan emocionális tényező.  Pl. az egyik oldal (elnevezésileg baloldal) minden józan ésszerűség ellenére és saját érdekeinek ellenére sem adta át hatalmat a másik oldalnak, ezért mert akkora gyűlölet halmozódott fel bennük, hogy ezt gondolták: inkább vesszen minden, vesszen a nép, bukjunk e mi is, de ezek gyűlöletes emberek minél később kerüljenek hatalomra. De a másik oldal gyűlölködése sem kisebb. Nézek egy jobboldali televíziót és hihetetlen zavaros gondolatok, sőt zavaros fogalmak hangzanak el. Pl., elhangzik, „a globális gazdasági erők” fogalom, ami egyszerűen, érthetően a nagytőkét jelenti. Vagy ilyen fogalom hangzik el hogy „új világrend”.  Egyszerűen és érthetően itt már három dologra is gondolhatunk. Vagy nemzetközi rendszerekre (pl. a nemzetközi pénzügyi rendszere, vagy nemzetközi szövetségekre) ill. azok változásra. Vagy a politikai, gazdasági (társadalmi) rendszerre ill. azok változására. Vagy mindkettőre. Sőt elhangzik ez is: Magyarországon 1990 körül nem volt rendszerváltás, most kell végrehajtani a rendszerváltást. Most anélkül hogy ezen zavaros, ködös  sőt blőd fogalmakat, megállapításokat elemezném, inkább  azon gondolkozok, hogy magának zavarosságnak a blődségnek, a fogalomzavarnak mi az oka.   Hát bizony a gyűlölet az egyik jelentős oka, pontosabban oly mértékben gyűlölik a másik oldalt, hogy még a velük összekapcsolható fogalmak, gondolatok mindegyikét is gyűlölik.  Ezért inkább zavaros, homályos, és ebből eredően torz, blőd „új” fogalmakat, gondolatokat alkotnak. Persze ezek csak egyes példák, töredékek, amelyek, sok hasonló példával együtt azt bizonyítják, hogy a társadalomtudományt, a politizálást milyen mértékben befolyásolja a szubjektivitás.    

A társadalomtudományos és természettudományos értelem különbözősége.

Talán eddig is feltűnt, hogy én szétválasztom a fenti két értelmet.  Bizonyos szempontból azonos mégis két különböző dologról van szó, ezt számos elméleti és gyakorlati elem bizonyítja. Ezekből a következőket említeném meg: A társadalomtudományi értelem, melynek a világnézet egy kiemelt egysége, jóval szubjektívabb (érzelmi hátterű) értelem, mint a természettudományos értelem.  Pl. más a természettudományos igazság, melynek kérdései: igaz vagy nem igaz? Más a társadalomtudományos igazság, melynek kérdései: jó, helyes, igazságos, kellemes, hasznos, szép, stb., vagy rossz, igazságtalan, kellemetlen, káros, csúnya, stb.? Ezek az elsődleges kérdései és ne legyen megtévesztő, hogy a további kérdései lehetnek: Igaz hogy kellemetlen, igaz hogy igazságtalan, stb.?

A szubjektivitásból eredő hibák viszont lecsökkenthetők a közvetlen demokráciával. Sok ember szubjektivitása kompenzálja egymást. A vezetők hatalma, döntéshozási hatása viszont  az átalagemberének ezerszerese is lehet, így  az vezető szubjektivitása hatalmas mértékben  is megjelenhet a döntésekben. A vezetés véleménye az átlagosnál is szubjektívabb, jobban eltérhet, eltér, akár a tudósok véleményétől, akár a népréteg véleményétől. 

A komplexitási probléma.

Az ember, a társadalom, a gazdasági-társadalmi élet komplexebb (a részek már felszínen is erősen összefüggnek), a természet a felszínen kevésbé komplex. Talán a társadalomtudományban a részek erősebben, több szálon függnek össze, de nem biztos.

Én inkább így fogalmazom meg a különbséget: az ember nélküli természetet (egy bizonyos mélységig) részenként is meg lehet ismerni és részenként is át lehet alakítani, a társadalmat kevésbé, szinte nem lehet  részenként megismerni és átalakítani. Ez kétségtelenül bizonyos fokig megnehezíti a társadalmi vizsgálódást, a társadalomtudomány számára hátrányt jelent.

Ez egy valós különbség, de nem ebből ered a társadalomtudomány jelentős lemaradása.

A két tudományt hasonlítsuk egy-egy kirakós játékhoz. A természettudomány „kis-kockáin” nagyjából kivehető az ábra. A társadalomtudomány „kiskockáin” nem vehető ki az ábra csak akkor, ha mellé helyezzük a megfelelő „kis-kockákat” és teljesen csak akkor derül ki, mi van a részeken, és mit ábrázol az egész, ha az egészet összerakjuk. 

Persze a természettudomány vonatkozásában szükség van összesítésre, integrálásra, vagyis a részek összerakására. ( Jelenleg, ez a természettudomány vonatkozásában is elmaradott.) A társadalomtudomány vonatkozásban azonban egy fokkal még szükségesebb az összesítés az integrálás, sőt e tudományban már a részek megismerése is lehetetlen bizonyos összesítés, integrálás nélkül.

Ezért jön létre a társadalmi rendszer, ezért kell rendszerben gondolkodni.

Pl. a hőtant, a fénytant, a geológiát, stb. egymástól függetlenül is lehet vizsgálni egy bizonyos mélységben, azonban már jelentkeznek az összefüggések.

Pl. egy törvény erősebben, összefügg egy másik törvénnyel, mint egy repülőgép egy mosógéppel. Ha mosógép erősen összefüggne a repülőgéppel, akkor nehezebben lehetne kideríteni, hogy miért zuhant le a repülőgép. Vagyis egy törvény rosszaságát nehéz úgy kideríteni, ha nem látjuk a szélesebb környezetet, végső soron az egész társadalmat.   Ezzel arra akartam célozni, hogy a társadalomtudományban az erősebb összefüggések miatt egy kevéssel valóban nehezebb az igazságot megtalálni. Pl. fel lehet fedezni a robbanómotort, ettől függetlenül a porcelángyártást, mindkettőtől függetlenül az elektromágnest és hosszasan sorolhatnám. Megjegyzem egy bizonyos szint felé közeledve a természettudomány is egyre komplexebbé, válik, vagyis az ágak, szakok egyre inkább összefüggnek.

Viszont társadalomtudomány, gazdasági-társadalmi élet már első körben is komplex. Nem lehet bizonyos részét felfedezni több másik résztől függetlenül. Nem lehet bizonyos részét átalakítani, több más rész átalakítása nélkül. Ezért van az, hogy a rendszer, rendszerfejlődés megértése, szinte be kell, hogy vezesse a társadalomtudományt. A rendszer megértése nélkül, nem érthető teljesen a történelem, közgazdaságtan, stb.. A jelenlegi társadalomtudományból ez a rendszerközpontúság is hiányzik. Szerintem nem lehetséges a társadalomtudomány nagymértékű szakosítása.

Összességében azonban e felismerés és felismeréshez való igazodás (pl. az oktatásban) gátja sem az értelmi szint, hanem az önző hatalmi érdekek. Ezét mondom, hogy ez egy valós különbség, de nem ebből ered a társadalomtudomány lemaradása.

Törvényszerűséggel, egyértelműséggel kapcsolatos különbségek.

A társadalomtudományban sokkal kevesebb az egyértelmű, bizonyított, elfogadott alapvető elv, megállapítás,(optimális állapot), törvényszerűség, képlet, stb., mint a természettudományban.

A természettudomány az objektív számszaki törvények, a pontos mérés, a pontos mérőeszközök, mértékegységek kialakításra törekszik a társadalomtudomány nem erre törekszik.

Ennek több oka van, ezen okok a nagyobb szubjektivitásban, a nehezebb mérhetőségben, és bizonyíthatóságban, a nagyobb komplexitásban, stb. vannak. Ezek valós alapú, de jelentősen kreált okok. Tehát az említett különbség is valós alapú, de jelentősen kreált (az emberek, vezetők hibájából létrejövő) negatív különbség. Kijelenthető hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

A következő előzőkkel összefüggő különbség: a múltban és jelenleg a gazdasági-társadalmi törvényszerűségek megismerése, alkalmazása elmaradottabb, mint a természeti törvényszerűségek megismerése, alkalmazása.      

Nemcsak természettudományos törvényszerűségek, de jelentős számban társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok is vannak.  Illetve, ahogy a baktériumfertőzés egy természettudományos háttérigazság, ill. annak történése, ugyanígy vannak valós, igazi, de fel nem ismert társadalomtudományos betegségek. Összefoglalva a társadalomtudománynak is megvan a maga három valósága. Az igazi háttérigazság, ill. annak történései. Az előtérben zajló tévedések, rossz cselekvések egyfajta valósága. És a kettő ötvözete, egymásra hatása, mint igazi tényleges valóság.

Vannak társadalomtudományos igazságok törvényszerűségek, mert pl. ebben az egész tanulmányban több állításról  bizonyítom, hogy az törvényszerűség, legalábbis alapelv, lényeges igazság. Pl. az igazságos arányos hierarchiájú társadalom az jobban működő többet termelő, átlagosan magasabb életszínvonalat nyújtó társadalom. Pl., a van optimális hitelezés, és az attól való eltérés arányában pénzügyi és termelési zavarok alakulnak ki. És még lehetne sorolni.

Vannak társadalomtudományos törvényszerűségek, lényeges igazságok, mert miért ne lennének. Semmi nem indokolja, hogy ne legyenek. Vannak természettudományos törvényszerűségek, lényeges igazságok, és a természettudomány csak kevéssel tér el a társadalomtudománytól, tehát valószínűleg vannak társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok is.

 Nehezebben bizonyítható a társadalomtudományos jóság, rosszaság (igazság, tévedés) - ez is csak nagyon mérsékelten igaz.

Ha nincs törvényszerűség-feltárás és ebből a jövőben is használható megoldó képletek, elgondolások, kiokoskodása, az még tudománynak is nehezen nevezhető. Legfeljebb szakmának nevezhető, persze a jó szakember is érték. A megismerés csak egy szükséglet (felfedezésvágy, kíváncsiság) a sok közül, amelyik tudománynak csak a megismerés a célja, az sekélyes, öncélú tudománnyá válik. 

Sokan, fontosabbnak tartják a természeti törvények megismerését alkalmazását, mint a gazdasági-társadalmi törvényekét. Az emberek jó része nem tudja, hogy vannak emberen kívüli gazdasági-társadalmi törvények. A kérdés viszont az, hogy bárki is hozza a gazdasági-társadalmi törvényeket, azok mennyire fontosak? Pl. ha jön egy járvány, jön egy földrengés, akkor annak megelőzéséhez természettudományos ismeretek kellenek. Egy betegség legyőzése is természettudományos feladat, az orvostudomány, természettudomány. Az útépítéshez, a mosógépgyártáshoz, más termékek előállításához is természettudományos ismeretek kellenek. Ellenben, a háborúk (politikai döntés következménye) több áldozatot követeltek eddig, mint a természeti katasztrófák. A természetpusztítás megállítása sem egyszerűen természettudományos kérdés, politikai intézkedések, törvények nélkül az lehetetlen. A katasztrófavédelemhez is szükségesek politikai intézkedések, pl. kitelepítés stb. Maga a természettudomány fejlesztése (kutatóintézetek, innováció, stb.), oktatása szintén politikai döntésektől függ. A hasznos termékek (út, mosógép, stb.) termelése, szintén függ a politika hozzáállásától. A egészségügy állapota is részben politikai döntésektől függ, és még hosszasan lehetne sorolni. Itt is megjegyzem: én nem is értem azokat, akik azt mondják, hogy szerintük nem fontos politika, ill. szerintük a politika túl van dimenzionálva. Ha hozzátennék, hogy jelenlegi pártpolitikáról, kifejezetten a hatalmi harcról beszélnek, akkor már részben, érteném őket.

Szerintem kijelenthető hogy a gazdasági-társadalmi törvények megismerése, alkalmazása, milyensége (részben az ember hozza), legalább olyan fontos, mint a természettudományos törvények megismerése, alkalmazása.

Különbség van a fogalmak zavarossága között is. A figyelmes ember egyszerűen összegyűjtheti a két tudomány területéről a többértelmű zavaros fogalmakat és kiderül a társadalomtudományban sokkal több, van ezekből.

A társadalomtudományban sokkal több a többértelmű, zavaros fogalom.

Ez megint valós alapú, de jelentősen kreált (emberi vezetői hibából adódó) kártékony különbség. A tudomány már régen tisztázhatta volna fogalmakat.

A természettudományban a locsi-fecsi és a tudomány ez egyének tudatában, (beleértve a politikusok, politikai tájékoztatók a tudósok tudatát is) elválik egymástól. A társadalomtudományban nem válik el a locsi-fecsi, a tudománytól. Ez azt jelenti, hogy persze lehet beszélgetni a fecsegni pl. az atomreaktorról, de a fecsegő és hallgató is tudja, hogy ez fecsegés és nem tudomány. A tudomány, legyen az, természettudomány, vagy társadalomtudomány egy sokkal több tudást igénylő átgondoltabb összetettebb egy hosszadalmas soktényezős dolog. A politikáról fecsegő érdekes módón általában azt gondolja, hogy a fecsegése azonos a tudománnyal, vagyis nem jön létre a tudatába a fecsegés és a tudomány szétválasztása. Többek között ennek tudható be, hogy korunkba igen nehéz maghatározni, mi is az a társadalomtudomány. Mert tudományosan az nevezhető tudománynak, ami csak tudományos módón (átgondoltan elemzően, higgadtan objektívan, kerülve a blődségeket, stb.) értekezik a tudományról, annak általános és szakmai kérdéseiről. De a társadalomtudomány vonatkozásában alig van ilyen értekezés.

Itt is megjegyzem: a természettudományos igazsághoz elég egy tudós bizonyítása. A kellemesség, igazságosság, stb. megállapítása nem megy a többség véleménye nélkül.

Valóságos, bárhova besorolható, befolyásoló, de nem meghatározó különbség a következő. A természet (a biológia, kémia, fizika, stb.) döntő többségben a természet (Isten) törvényei, törvényszerűségei határozzák meg. Az ember, mint e törvények megismerője és használója lép fel, de nem ő hozza a természet törvényeit. Azonban a gazdasági-társadalmi élet esetében a megismerőn, a használón kívül, mint jelentős törvényhozó is megjelenik. Igaz hogy háttérben ott vannak természet, isten társdalomra vonatkozó törvényei, amelyektől az emberi törvények különböző mértékben eltérhetnek. Optimális esetben alig térnek el. ha nagy az eltérés, akkor baj van és az ember kénytelen módosítani, vagyis a természet, Isten törvényei mégis hatnak, befolyásolnak, de az emberi törvények is hatnak.    Az egyik valós különbség tehát ez: a természet törvényeit a felszínen is szinte kizárólag (kb. 90%-ban) a természet alkotja, a gazdasági-társadalmi élet törvényeit a felszínen részben (mondjuk 50%-ban) az ember hozza.

Végső soron ez a valós különbség sem jelentős, nem indokolja a társadalomtudomány jelentős lemaradását. 

A mérhetőség és bizonyíthatóság problémái.

A társadalomtudományos elvek, elméletek, stb. igaza, az igazságok (pl. egy törvény jósága) valóban szükségszerűen adottan nehezebben mérhetők és nehezebben bizonyíthatók.

De a jelenlegi társadalomtudományos elvek, elméletek igaza, vagy éppen a törvények jósága sokkal kevésbé vannak mérve, mint lehetne. Illetve a bizonyításuk, amely összefügg a méréssel, sokkal magasabb színvonalú is lehetne. Ezért ez valós alapú, de jelentősen kreált és persze káros különbség.   

A mérhetetlenség, és a bizonyíthatatlanság részben a nagyobb szubjektivitásból ered. 

A másik különbség, részben az előzőből is adódik, ez pedig a következő: a természet törvényeiben sokkal kevesebb a szubjektív aspektus, mint a gazdasági-társadalmi élet törvényeiben. Az ember alkotta törvényekről csak jóval később és akkor is bizonytalanul, derül ki, hogy jók vagy rosszak voltak. A természettudományos elméletekről viszonylag gyorsan és egyértelműen derül ki hogy hibás vagy jó. A természettudományos törvények döntő többsége méréssel bizonyítható, ill., szinte mindig ugyanaz a reakció történik. A társadalomtudományos törvények esetében közvetlen műszeres mérés nincs, csak a reakciók azonosságából lehet következtetni, de a reakciók is jobban szóródnak, mint természettudományban. Mondjuk, így: elsősorban az ismétlődő hasonló reakciók, bizonyíthatják társadalomtudományos törvényszerűséget. Továbbá a társadalomtudományos törvényszerűségek bizonyításában nagyobb szerepet kap a logika, a következtetés.

Továbbá kétségtelen hogy az érzéseket, a vágyakat, a közérzetet, az elégedettséget, műszerekkel nem lehet mérni, de nyilatkozatok, vélemények alapján, (nem hajszálpontosan) lehet mérni.

A fejlett statisztika tudomány is növeli a pontos mérhetőséget és a bizonyíthatóságot. A fejlett közvélemény-kutatás, amely összefügg a statisztikával és a közvetlen demokráciával szintén növeli a pontos mérhetőséget és a bizonyíthatóságot.

Hogy ezek jelenleg miért nem fejlettek, azokról más fejezetekben beszélek.

Tehát, a jelenleginél sokkal inkább lehetne mérni és bizonyítani.  

A  jelenlegi társadalomtudomány sokkal kevésbé alapul, egzakt  méréseken, mint a természettudomány. A társadalmi jelenségeket, folyamatokat, a társadalmi termékek jóságát sokkal kevésbé mérik, mint azt lehetne.

A jövőben a társadalomtudomány mindent pontosan fog mérni. Pontosan fogja mérni a szélesebben értelmezett életszínvonalat, egyéb gazdasági teljesítményeket. Pontosan fogja mérni a diktatúra ill. demokrácia szintjét. Pontosan fogja mérni egy vezetés, ill. egy rendszer jóságát és bűnösségét. Pontosan fogja mérni, hogy mely ország, vezetés, nép a hódító és melyik a szenvedő. És még sorolhatnám. Én e tanulmányban pl. 70 rendszertényező osztályozása alapján, mérem a rendszerek jóságát, demokratizmusát. Jelenleg általában, döntően nincs pontos mérés, csak szubjektív megállapítások vannak.

A társadalomtudomány pl. egy törvény jósága is mérhető, lenne, csak nem mérik. Mérhető lenne statisztikai adatokkal, és közvélemény-kutatással. Ráadásul a társadalomtudományban is lehetnek előtanulmányok, hatástanulmányok, modellek,  Az, valóban igaz, hogy a rossz repülőgép elég gyorsan lezuhan, a rossz törvény rosszasága, még ha mérik is, valamivel lassabban, és bizonytalanabbul derül ki. A fő baj azonban az, hogy nem végeznek elég előzetes hatástanulmányt, és nem végeznek utólagos mérést sem.

A mérés alapelemei. A jövőbeli pszichológia, társadalompszichológia tudománya. A jövőbeli statisztika tudománya. A közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatás.

A bizonyíthatóság alapelemei. A mérés és azok alapelemei. A történelmi tapasztalat. A hatástanulmányok, a modellezés. A logikai érvelés.  A fejlett gondolkodástan tudománya. A rendszerezett vita, amelyről, pl. a tájékoztatásról szóló fejezetben, elmélkedem. Jelenleg miért fejletlen a gondolkodástan tudománya, arról más fejezet szól.

A természettudományos igazsághoz elég egy tudós bizonyítása. A kellemesség, igazságosság, stb. megállapítása nem megy a többség véleménye nélkül.  

Továbbá, különbség: a társadalomtudományos rosszat, tévedést könnyebben el lehet sumákolni. Az kétségtelen, hogy társadalomtudományos tévedéseket, rosszaságokat (pl. egy rossz törvényt) könnyebben el lehet sumákolni. A rossz törvény nem zuhan le, a repülőgép igen. Ezután ott van manipuláció, mint a sumákolás fő eszköze.  Kérdés azonban, hogy ez valóságos igazi különbségnek nevezhető? Szerintem nem, az emberi gyengeségéből, nem szükségszerű tudatlanságából, önzéséből ered.   De kétségtelenül különbség, vagyis ez is valós alapú, de jelentősen kreált negatív különbség.

A tudomány és a vezetés (hatalom) problémája.

Mi lenne az optimális helyzet, és mi van jelenleg.

Szerintem az optimális helyzet az lenne, ha kialakulna tudományos vezetés, vagyis ez egy olyan vezetés, amelyben tudomány uralja vezetést. Pontosabban nem hatalmi érdekek, a vezetői szubjektivitás, stb. uralja vezetést és tudományt, hanem a független, pártatlan egyéni érdekektől mentes, népérdekű objektív tudomány uralja vezetést.  De még jobb lenne helyzet, ha a tudományos vezetés mellett kialakulna egy olyan vezetésen kívüli, szintén objektív társadalomtudomány, amely szinte egyenrangú lenne a tudományos vezetéssel, és egyfajta kontrollt jelentene a tudományos vezetés számára. Sőt még jobb lenne helyzet, ha kialakulna néprétegű társadalomtudomány, és hármas kontroll alakulna ki. Ez a néprétegű társadalomtudomány nem azonos a közvetlen demokráciával, csak annyiban hogy bárki (bárki, bármelyik közösség) is adja az alapelvet, alapvető elméletet, törvényjavaslatot, stb., azt el kell fogadni amennyiben az elfogadásra érdemes.

Rövidebben tehát az optimális helyzet: ha kialakul a társadalomtudományos vezetés, kialakul a kettős ill. hármas tudományos kontroll, és az, hogy a tudomány uralja vezetést. Persze ennek vannak rendszerbeli feltételei. Ezekre később vázlatosan visszatérek.

Mi van jelenleg. A jelenlegi helyzet ettől nagyon messze van. Jelenleg nincs tudományos vezetés, a vezetés uralja tudományt a vezetésen belül és általában is. Természetesen néprétegű tudomány sincs nincs bárki elv. Némi a kelleténél gyengébb kontroll felfedezhető a vezetés és a vezetésen kívüli tudomány vonatkozásában. Van némi vezetésen kívüli független, pártatlan objektív társadalomtudomány de azért összességében a vezetés uralja vezetésen belüli és kívüli tudományt. Úgy is fogalmazhatok, hogy a társadalomtudomány összességben, döntően, megalkuvó, kiszolgálja vezetést. Az más kérdés, hogy tudomány is pártosodik, hozzácsapódik a különböző politikai erőkhöz, ez inkább a megalkuvását igazolja és nem a függetlenségét.  Pl. a vezetésen kívüli tudomány, sem veti fel, legalábbis jelentősen nem veti fel, a rendszerfejlődés, a rendszerváltás problémáját.

Mi a helyzet a természettudománnyal e vonatkozásban.

Röviden, sokkal jobb a helyzet. Abból indulok ki, hogy  állandóan, folyamatosan megjelennek új természettudományos elméletek, megállapítások, új technikák, új felfedezések, technikai újdonságok, stb. . A társadalomtudományban sokkal kevésbé jelennek meg újdonságok.   Ennek egyik oka a már említett felfogásbeli különbség. Véleményem szerint azonban van egy másik különbség is, ez pedig az, hogy természettudományt kevésbé uralja a vezetés, szabadabb. Továbbá, hogy természettudományban erősebben érvényesül a bárki elv, egy kisember ötletéből, javaslatából is kialakulhat elfogadott elmélet, megállapítás, természettudományos, technikai újdonság. Tisztában vagyok azzal, hogy a természettudományok területén sincs rendben minden, nagyon sok a probléma, én csak azt állítom, hogy még ehhez képest is erősen le van maradva a társadalomtudomány.

Az is igaz hogy vezetés a természettudományok elméleti, fejlődési részét nem is akarja uralni, de végeredmény, mégis az hogy természettudományt kevésbé uralja a vezetés, és ezért a természettudomány fejlődése is dinamikusabb.

Ne felejtsük el Galilei, és sorstársainak esetét, vagyis azt, hogy korábban a vezetés uralta a természettudományt, és ezért a természettudomány lehetségesnél lassabban fejlődött. Általában diktatúrák hajlamosak a természettudomány uralására, gondoljunk, pl. sztálinizmusra. Viszont a társadalomtudomány uralására még viszonylag demokratikusabb rendszerek is hajlamosak, lásd jelenlegi helyzet. Igaz hogy ez nem egy direkt diktatúra, hanem egy rafinált uralkodás.  

Az igaz hogy jelenleg a vezetés a felhasználásba már erősebben beleszól, több is itt a probléma. A felhasználás lényegében társadalomtudományos terület.

A felosztás (tudományos vezetés, független tudomány, néprétegű tudomány) ez a probléma a természettudomány vonatkozásban nem merül fel. Ha vezetés uralná a természettudományt, akkor felmerülne.

Viszont itt van egy valóságos eltérés, hiába szűnik meg a vezetés uralma a társadalomtudomány felett a hármas kontrollra akkor is szükség lesz.        

A természet törvényei nem válnak élesen szét a következő kategóriákra: a vezetés felfogása, a tudósok felfogása, a népréteg (lakosság) felfogása.

Az hogy társadalomtudományban szét kell választani tudományos vezetést, a független tudományt és a néprétegű tudományt kissé megváltoztatja fejlődés alapképletét. Az alapképlet az, hogy mindig van egy pl. 80%-os, egyértelmű elvekből, megállapításokból, elméletekből, stb. álló stabil rész és mindig van egy 20%-os változó megújuló rész. Persze ezek a részek ( a stabil és megújuló rész is) állandóan változnak áthelyeződnek, forognak. A társadalomtudományban a változó, megújuló rész kijelöléséhez, és változás irányának kijelöléséhez általában több vélemény megjelenése és azok összevetése szükséges.

Negatív különbség az, hogy a hatalmi vezetés irányítja, uralja a társadalomtudományt, a természettudomány vonatkozásában már nincs (szinte nincs) ilyen uralom. Sőt a természettudós véleménye a magasabb rendű vélemény, legalábbis elméletileg.  Vagyis a társadalomtudomány kiszolgálja, a hatalmi vezetést, a természettudomány már nem, (szinte nem) szolgálja ki.

Ez egy valós alapú, de jelentősen kreált (többnyire a vezetők értelmiségiek hibájából eredő) káros különbség.

Annak ellenére így van, hogy az állami vezetés akár fegyvereket is „rendelhet” a természettudománytól. A természettudomány is lehetne függetlenebb a hatalomtól, főleg nagytőke hatalmától. A természettudomány függetlensége is kevesebb a kelleténél. Mégis a jelen rendszerben a természettudomány összességében jóval függetlenebb a hatalomtól, mint a társadalomtudomány.

Tulajdonképpen a társadalomtudomány azon munkálkodik, hogy a hatalmi vezetés (ország-vezetés, állami vezetés, politikai vezetés, gazdasági vezetés, nagytőke) baromságait megmagyarázza. Jobb estben azon munkálkodik, hogy a hatalmas baromságból egy nem összeomló, (nem jó) csak egyáltalán fennmaradó dolgot alakítson ki.  Az egyszárnyú repülőgép is tud a földön gurulni, legfeljebb nem tud repülni. De meg lehet magyarázni: milyen jó, hogy repülő a földön gurul.

A magyar parlament elfogadott egy olyan (egyébként az életet jelentősen befolyásoló) egészségügyi törvényt, amelyben közel száz részlet, körülmény nem volt tisztázva. És egyébként, a mellette szavazó képviselők ilyen kijelentéseket tettek: mi nem állítjuk, hogy minden részlet rendben van.

Ez olyan, mintha a repülőgépgyár igazgatója (aki egyébként nem mérnök-szakember) kiállna és közölné: tessék hölgyeim és uraim elkészült az új repülőgép. Száz részlet ugyan hiányzik, egyes részeiről mi sem állítjuk, hogy tökéletesek, de nagyjából jó, jó utazást kívánok. 

A vezetés uralja a társadalomtudományt és nem fordítva. (A természettudományba is beleszól a politikai vezetés, főleg az állami felhasználásba, de mindent összeadva a tudomány irányít.)

A társadalmi vitákban (melyek végterméke a törvények mechanizmusok kialakítása) nem jelenik meg a társadalomtudomány egységes álláspontja úgy, hogy az, meghatározó legyen. Megjelennek egyéni tudósok, szakemberek egyéni véleményei, de nem sok vizet zavarnak. A társadalmi vezetés, vagyis egy-egy vezető (politikus) kijelent valamilyen oltári baromságot, és arra nincs egységes társadalomtudományos reakció. Az oktatásban sem jelenik meg a társadalomtudomány meg úgy, mint önálló vezető szellemi erő. Pl. a tankönyvek, nem taglalják a jelenlegi rendszer hibáit, hiányosságait. Ha megnézzük, miről szólnak tankönyvek, miről szól a politikai tájékoztatás, akkor azt tapasztaljuk, hogy  95%-ban a  jelen rendszerről, a politikusok véleményéről, a politikusok ténykedéseiről szól. Ez olyan mintha nem lennének olyan természettudományos folyóiratok, könyvek, stb., amelyek az újításokról, felfedezésekről szólnának. Kizárólag arról szólna a természettudományos közbeszéd, hogy ki hogyan alkalmazza meglevő dolgokat. A meglevő dolgok szinte tökéletesek, megváltoztatatlanok. Jelenleg az számit társadalmi  újításnak, ha valaki egy meglevő dolgot újra elkezd alkalmazni, vagy egy kicsit másképpen alkalmazza. A természettudomány szerencsére elsősorban az újról, a jövőről szól. Ezáltal irányit a tudomány. A társadalomtudományban alig jelennek meg új dolgok, ezáltal, az alkalmazók, a politikusok (és a háttérirányítók) irányítanak, és nem a tudomány.

A kétféle tudomány és értelem különbségének további lényeges eleme: a társadalomtudományos értelem, a rendszer által, a vezetés által mindig is erősen befolyásolt volt és jelenleg is az, míg a természettudományos értelem összességében csak gyengén volt befolyásolt. Minderről még többször is szó lesz.

A vezetés véleménye az átlagosnál is szubjektívabb, jobban eltérhet, eltér, akár a tudósok véleményétől, akár a népréteg véleményétől.

Másfelől a vezetésnek nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy a társadalomtudományt irányítsa, kézben tartsa, mint a természettudomány függőségben tartásához. És ezt az érdekét érvényesíti is, ebből ered a társadalomtudomány erős függőségben tartása. Tehát nem elsősorban a társadalomtudósok hibájáról van szó, bár az ő felelősségüket is meg kell állapítani. A hatalom erősebben több eszközzel, módszerrel befolyásolja a társadalomtudományt.  És talán ez az alapvető oka, a többi különbségnek, és a társadalomtudomány lemaradásának.

Ne legyünk zavarosak ezért, a tudományt két felé kell bontani. A tudomány célja, koncepciója, és magára a tudományos elméletekre. Ami célokat, koncepciókat illeti, azt mondtam korábban, jó ha van a vezetésnek koncepciója (természettudományos koncepciója is), de az nem jó, ha a lakosság és tudósok jóváhagyása nélkül érvényesül.

A másik szempont a felhasználás. Pl. egy vezetés, kijelenti, hogy ő a génsebészetet és az űrkutatást tartja fejlesztendőnek. A másik kijelenti, hogy az orvostudományt és a természetvédelemre koncentrál. Szóval jelentsék, csak ki ne legyen meglepetés e téren sem.

Ez nem baj, ha azt a tudományos vezetés jelenti ki. A baj az, hogyha az önérdekű vezetés  

Jelenleg azon már szerencsére túl vagyunk, amikor egy vezetés megmondaná, hogy milyen űrhajót képzel el, megmondja, hogy a hogyan kutasson a génsebész, stb. Túl vagyunk, ami természettudományokat illeti, de nem vagyunk túl, ami a társadalomtudományokat illeti. Itt azt tapasztalhatjuk, hogy a tudósok elméletei nagyjából és összességében megegyezik a vezetés elméleteivel. Eleve társadalomtudomány szubjektivitásból eredő sajátossága, hogy sokkal inkább eltérnek az elméletek a vezetésen és tudósokon belül. Viszont mégis kialakul egyfajta általános és elnagyolt egyezőség. A rendszer jóságát, pl. senki (sem vezető, sem tudós) nem vitatja. Itt pedig többek között elérkeztünk a tudósok, értelmiségiek megalkuvásnak (kollaborációjának) problémájához.

Sok minden szükséges, ahhoz hogy ne vezetés uralja a társadalomtudományt. Meg kell változnia a döntéshozó mechanizmusnak, a vezetők munkamódszerének, a vezető-kiválasztásnak, stb. De az is kétségtelen, hogy a tudósoknak, az értelmiségnek ki kellene egyenesíteni a gerincüket, és saját lábukra kellene állni.  Ráadásul ők azok, akik ebből az egészből hosszabb távon hasznosulnának.  

A vezetők, úgy tesznek, úgy vezetnek, uralkodnak, mintha nem lennének társadalmi igazságok, törvényszerűségek. Ez a természettudományban elképzelhetetlen lenne.

Ez a kreált különbségek közé tartozik.

Ez a különbség részben a törvényszerűségek hiányából adódik. Viszont a vezetés irtózik a törvényszerűségektől (csökkenti mozgásterét) vagyis ez a különbség is többoldalú.

Nemcsak arról van szó, hogyha belenézünk egy természettudományos lexikonba, egy természettudományos tankönyvbe, akkor azokban hemzsegnek a törvények, képletek. A társadalomtudományos lexikonokba, tankönyvekbe sokkal kevesebbet találunk ezekből. Ennél fontosabb, hogy kik készítik pl. a repülőgépet, és minek alapján készítik. És kik készítik a törvényeket, és minek alapján készítik a törvényt, és minek alapján készítik. A repülőgépet tudósok szakemberek, mérnökök készítik. És természettudományos törvényszerűségek ill. egzakt mérések alapján készítik.

A törvényeket olyan politikusok készítik (eltekintve a kevés kivételtől) akiknek a társadalomtudományos tudása legfeljebb átlagos, vagyis gyenge. Még fontosabb az, hogyan készítik. Teljesen hiányoznak a törvényszerűségek. Még azon törvényszerűségekre sem hivatkoznak, amelyeket esetleg a tudomány már ismer. Talán érthetőbb, ha egy választási programharcból, vagy egy reformprogramból indulunk ki. Tulajdonképpen a szubjektív vélemények sokasága hangzik el. Az egyik vezető programkészítő pl., kijelenti: nem tudom mi lesz harmadik lépés, senki sem tudja, de vágjunk bele. Képzeljük el, ha repülőgépgyártó jelentené ezt ki: nem tudjuk mi lesz harmadik lépés, de vágjunk bele. Egyáltalán elképzelhető, hogy a repülőgépgyártók vitája az ilyen hosszú, vég nélküli, ellentmondásos, zavaros, eredménytelen legyen? Természetesen nem.  Maga a tudomány már olyan szinten van, hogy nem lehet össze-vissza beszélni. Egyszerűen alig van helye a szubjektív kijelentéseknek. A természettudományos törvényszerűségek egyszerűen behatárolják a szubjektív véleményeket. Ha egy természettudományos tudós egy szakember mond valami baromságot, rögtön leírja magát. Hát ettől áll nagyon messze a társadalomtudomány. Jelenleg a politikusok vagy akár a társadalomtudósok is össze-vissza beszélhetnek, és sajnos nemcsak beszélnek, de ezek szerint intézkednek és hoznak törvényeket. Olyan ez mintha a repülőgépgyár új igazgatója kijelentené: holnaptól átalakítunk mindent, levágjuk ez egyik szárnyat, de beépítünk, egy harmadik motort.

A rossz törvény legalább olyan veszélyes, mint a rossz repülőgép. A rossz törvények miatt emberek sérülhetnek, kerülhetnek szenvedő állapotba, esetleg meghalhatnak, akárcsak mint egy rossz repülőgép miatt. Csak a törvényeknél nem pár száz ember, de több ezer ember, esetleg több millió ember sérülhet. Nem beszélve arról, amikor a törvény egy hódító háborút rendel el. 

A repülőt tehát neves tudósok készítik, a repülőt ezen felül neves tudósok ellenőrzik. Ha lezuhan a repülő, akkor egyértelmű a felelősségre-vonás.

A törvényt nem tudósok készítik. A törvénynek van egy alkotmánybírósági ellenőrzése, ahol neves jogászok ülnek. Igaz ők is csak az alkotmányilleszkedés szempontjából vizsgálják. De nincs pl. közgazdasági ellenőrzése. Nincs közgazdasági bíróság. Nincs orvosi, egészségügyi ellenőrzése. A rossz törvény miatt nincs konkrét felelősségre-vonás.

A rossz mosógépet nem vásárolják. A rossz törvényt kénytelenek „megvásárolni” az emberek. A megvásárlást helyettesítené, a törvényekhez kapcsolódó közvetlen demokrácia, pl. a figyelembevett, széles körű közvélemény-kutatás. Jelenleg azonban ilyen sincs (szinte nincs).

Különbség van a természettudós és a politikus felelőssége között, amennyiben a politikus dönt a természettudomány és társadalomtudomány felhasználásról.

Egy másik hasonlat is eszembe jut. A társadalomtudomány jelenleg ott tart, mint mondjuk ezer, kétezer évvel ezelőtt a természettudomány. Vagyis imával, ráolvasással, szövegeléssel próbálták, ill. vélték megoldani pl. a természeti jelenségek megváltoztatását.  A villám kerüljön el minket o Istenem - imádkoztak serényen, mert nem ismerték a villámhárítót. Tehát az ismeretek, a törvényszerűségek hiányát, a tudománytól teljesen távoli szövegeléssel akarták megoldani. És el is hitték hogy ezek a szövegelések, (ráolvasások, imák) valóban hatékonyak. Az akkori társadalmi méltóságok, sámánok, papok, stb. szerepét most a politikusok töltik be. A jelenlegi társadalomtudomány jelenleg még csodatevő szövegelések fejlettségi szintjén van, még nem érte el a törvényszerűségek fejlettségi szintjét.

Megemlítenék még egy látszólagos különbséget: gazdasági-társadalmi élet törvényeinek megismerése, változtatása mindig sürgős, a természet törvényeinek, megismerése, használatának változtatása esetenként sürgős. De ezt megelőzi a társadalomtudományos stagnálás a lemaradás, ami emberi hibából ered. Tehát a sürgősség csak az elkésettségből ered.

 E hosszúra nyúlt fejezet összefoglalása.

Gondolkodástani szempontból talán az a tanulság, hogy a társadalomtudomány egy veszélyesebb terep, több a buktató.

Társadalmi szempontból azt akartam bizonyítani, hogy a társadalomtudomány jelentősen, a szükségesnél jobban lemaradt, a lehetségesnél kevésbé fejlődött és ezzel együtt nyilván a társadalmi fejlődés is elmaradt a lehetségestől. Ezt úgy bizonyítottam, (szerintem nincs is más bizonyítási mód), hogy társadalomtudományt összehasonlítottam természettudománnyal. Az összehasonlításból pontosabban az derült ki, hogy érthető magyarázható lenne, ha társadalomtudomány egy fokkal lemaradna (mondjuk 100 évvel) a természettudomány mögött, mert vannak olyan sajátosságai a társadalomtudománynak, amelyből ez a lemaradás szükségszerűen következik. Csakhogy a társadalomtudomány nem 100 évvel, hanem 500-600 évvel van elmaradva a természettudománytól.

Miközben ezt az összehasonlítást tettem, kirajzolódtak különböző társadalomtudományos és egyben társadalmi hibák. A fejlődési felfogás hiánya, a jelentősen nagy szubjektivitás, a törvényszerűségek hiánya, a törvényszerűségek és törvények mérésének és bizonyításának hiánya, a vezetés uralta társadalomtudomány.  Ezek a hibák egyféle szempontból mutatják meg a múlt és jelen társadalmának (rendszerének) alapvető hibáit, de ezt a szempontot is érdemes feltárni. Nehéz eldönteni, hogy a felsoroltak közül melyik a fő, meghatározó. Ki lehet hozni a vezetés uralta társadalomtudományt a meghatározónak, és le lehet vezetni, hogy a többi hiba ebből ered. De más okoskodással a szubjektivitás lesz a meghatározó, ebből ered a többi hiba. Megint más okoskodással a hiányos mérés, bizonyítás, megint mással a törvényszerűségek hiánya lesz a meghatározó. Azt gondolom, hogy inkább a kölcsönös összefüggések esetével állunk szemben, ezért mindegyikkel szükséges foglalkozni.     

A szubjektivitás, a törvényszerűség és a mérhetőség közös problémái.

A társadalomtudományos rosszat, tévedést könnyebben el lehet sumákolni.

Továbbá van egy kevés különbség a szubjektivitásban.

Minden gondolkodási nehézség, korlát, hiba mindkét tudományban egyformán előfordulhat. Egyetlen kivétel talán a szubjektivitás, amelyik egy kevéssel a társadalomtudományban gyakrabban, erősebben előfordulhat. Tulajdonképpen a szubjektivitás elsősorban a vizsgáló hibája, és ezért mindegy hogy vizsgáló mit vizsgál. A természettudományt is lehet érzelmi torzulással vizsgálni. A kis különbség abból adódik, hogy társadalmi történések nagyobb érzelmi hatással vannak, mint természeti történések.  Egy másik ember megítélésében több az érzelmi aspektus (a vizsgáló érzelmi aspektusa nagyobb) mint pl. a hőtani vizsgálatokban. (A másik ember megismerése elég rejtélyes, főleg az érzések, érzelmek rejtélyes világa miatt. De már arról beszéltem, hogy természettudományban, ill. az élettelen világban is sok rejtély.)

Összefoglalva a társadalomtudományos igazságok törvényszerűségek egy kevéssel (kb. 10-15%-kal) nehezebben ismerhetők fel a fentiek miatt. Vagyis egy kevéssel, összefüggőbb és ezért bonyolultabb a társadalomtudomány. A társadalomtudományos tévedést, rosszat könnyebb elsumákolni. A társadalomtudományban egy kevéssel több a szubjektivitásból eredő hiba.

De a szubjektivitásnak is vannak törvényei.

Pontosabban a társadalomtudomány két fő részből áll. Az egyik a társadalomtudományos törvényszerűségek keresése, megállapítása. A másik a szubjektív vonatkozások feldolgozása. Maga szubjektív vonatkozás nem tudomány, de annak tudományos feldolgozása, kiderítése már tudomány.

A jelenlegi társadalomtudomány, mind az emberen kívüli törvények, mind a szubjektív vonatkozás feldolgozását, kiderítését illetően elmaradott.

Olvastam egy-két középiskolai történelem tankönyvet. Megmondom őszintén,  nyomát sem láttam, annak hogy valamilyen általános törvényszerűségekre próbálnának rávilágítani. A történelem nem volt más, e könyvek szerint, mint az események leírása. A könyvben felsorolt okok, nem mások, mint az előző évek eseményei. Ezek nem igazi okok törvényszerűségek. Az olvasónak, tanulónak az, az érzése, hogy a történelem csak úgy véletlenszerűen folyik. Ebből végeredményben az a felfogás alakul ki hogy a jövő alakításában az emberek érdemben nem képesek beleszólni. Ugyanakkor a történelemkönyvekben, a pszichés tényezőkről sem esik szó, legalábbis nem tudományosan igényes módon. A jelenlegi történelemtudomány tehát nem törekszik többre, mint az események pontos leírására. Óvakodik a következtetéstől, az általánosítástól, a törvényszerűségek meghozatalától, de még a kategorizálás az alapvető tényezők említése is hiányzik.

 Olvastam egy-két közgazdasággal foglakozó tankönyvet is. Ezeknél a következőt tapasztaltam. Egyfelől tele vannak képletekkel, grafikonokkal, de ezek felszíni jelenségek képletei grafikonjai. A felszíni jelenségek mögé nézés, az okok, okainak vizsgálata hiányzik. Ezt, egyik-másik, az őszintébbje el is ismeri. Az okok, okainak feltárása, a minden mögé nézés, a természettudományokban egyértelmű cél és gyakorlat. Így jutott el a természettudomány az atomokig, a sejtbiológiáig, és minden más jelenlegi eredményéig. Másfelől a közgazdaság tankönyvből is hiányoztak a szubjektív a pszichés vonatkozások. Pl. egy infláció pszichés vonatkozása, a pánik, a várakozás, stb., nos ezekről alig esik szó. Az olvasónak, tanulónak az, az érzése hogy a közgazdaságtan valamilyen embertől, emberi érzésektől független tudomány, mondjuk olyasmi, mint a matematika. Minden társadalomtudomány részben humántudomány, az ember az alkotója, az alanya és az ember a tárgya is. Minden társadalomtudománynak, jelentős, erkölcstani, pszichológiai, társadalompszichológiai vonatkozása van.

A történelmen és közgazdaságtanon kívül is említhetnék példákat. Általában a jelenlegi társadalomtudományok mindkét irányban hiányosak. Egyfelől a felszíni jelenségek, felszíni okok, törvények vizsgálatán kívül hiányzik a mélyebb, az általánosabb okok, törvényszerűségek keresése vizsgálata.

Másfelől a társadalomtudományok pszichés (érzelmi, lelki) okai sincsenek feltárva, ill. ezekre sem irányul kellő figyelem.

A tudomány célja kettős. Az egyik célja, a jelenségek megértése. A másik célja, olyan tudást adni, hogy az ember képes legyen úgy átalakítani a dolgokat, hogy azok a javát szolgálják. A jelenlegi társadalomtudomány ezektől még messze van.

A két tudomány határvonala, és a köztes tudományok. Mint mindenben itt is felmerül az elmosdott határvonalak problémája. Az élővilág fejlődéstana, ill. annak egy része, köztes tudomány. A pszichológia egy része köztes tudomány. Köztes tudomány, pl. az ipartörténelem, művészettörténelem és még lehetne sorolni. A köztes tudományok másik része a magánélet és közélet határán mozog.

A szubjektív tényező azt is jelenti, hogy az ember számára több, valamivel mindig több lesz a véletlen aspektus, mint a természettudományban.

A szubjektivitásnak három tényezője: a tudás hiánya (beleértve önmagunk ismeretének hiányát is) és ennek pótlása, tudománytalan módszerekkel. A tudatosan vállalt önzőség, rosszaság. Az érzelmek világa, mint elmaradott tudomány.

A tudás hiányára következő példát hozom.

Vannak a társadalomtudománynak is törvényszerűségei csak a tudomány olyan kezdetleges fokon áll, hogy ezeket nem ismeri fel, vagy hibás következtetésekre jut. A nem ismeri fel, azt jelenti, hogy a jelenségeket véletlenszerű elszigetelt jelenségként kezeli, meg sem próbálja az összefüggéseket, okokat keresni. A rossz következtetés pedig azt, jelenti, hogy megpróbál összefüggéseket, okokat keresni talál is ilyeneket csak ezek nem a valódi összefüggések okok. A természettudományos fejlődésben is ez a helyzet, csak ott azért magasabb szinten vagyunk, ezért sok a feltehetően jó következtetés és nagyjából meg tudjuk állapítani, hogy mi a valószínűtlen és a valószínű. Pl. a törzs lakóhelyén gyakran ütött ki tűzvész. A törzs arra a következtetésre jutott, hogy a nagy szellem haragszik és ezt a haragot birkaáldozattal lehet kiengesztelni. Az áldozat általában bevált, mert csak kétévente tört ki a tűz. Amikor meg nem vált be, azt a következtetést vonták le, hogy rosszul áldoztak. Ezért kifejlesztették a helyes birkaáldozat elméletét. Ha lett volna törzsbe egy ügyes matematikus, akkor a matematikailag is igazolta volna a birkaáldozat helyességét. A természettudományos fejlődés azért már eljutott olyan szintre hogy a tűznek van konkrét oka, azt érdemes megelőzni és érdemes az áldozat helyett tűzoltóságot üzemeltetni. Egy törvényszerűség, pl., ha szárazság van, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy tűz keletkezik. Ha szárazság van, akkor érdemes dupla mennyiségű vizet tartani a tűzoltóságnak. Ugyanakkor ez törzs mégis fennmaradt és fejlődött. Tehát lehet úgy élni és fejlődni, hogy nem ismerik a törvényszerűségeket csak ez az élet rosszabb és veszélyesebb lesz, a fejlődés pedig lassúbb lesz, mintha ismernék. Van egy olyan érzésem, hogy az emberiség jelenlegi társadalomtudományos szintje hasonló, mint az említett törzs természettudományos szintje.

A társadalmi törvényszerűségek általában interaktívabbak, mint a természeti törvények. Az említett tűzvész egy interaktív esemény, sok múlik az emberek reakcióján. Egy földrengés már nem ennyire interaktív. Azt egyelőre még nem lehet megelőzni vagy elhárítani. A társadalmi törvényszerűségek jobban hasonlítanak a tűzvészhez, mint a földrengéshez. Az hogy a társadalmi törvényszerűségek általában interaktívak, nem jelenti azt, hogy nincsenek.

A példa egyben a tudatlanságból eredő szubjektivitást is bemutatta.

A tudatos önzőség, rossz, mint szubjektivitás.

Megint egy példa. Tudományosan le lehet vezetni a következő igazságot. Ami a közösségnek jó, hasznos, az általában és hosszabb távon az egyénnek is jó, hasznos. Ha ezt a törvényt nem ismerik fel az emberek, akkor az a tudatlanságból eredő szubjektivitás. Ellenben mi van, ha felismerik, de nem érdekli őket? Mondjuk én sok-sok érvvel és matematikai egyenlettel is bebizonyítom az előző tétel igazságát. Mire a hallgató ezt válaszolja: rendben van, de engem nem érdekel, hogy mi van a közösséggel, és az sem érdekel, hogy hosszabb távon mi lesz velem. Engem csak az érdekel hogy ebben az órában, napban, hónapban jól járjak. Erre válaszra nincs tudományos ellenérv. Talán az erkölcstan képes valamennyire meggyőzni az illetőt. Ezt nevezem én a tudatos önzőségből, rosszból eredő szubjektivitásnak.

További különbség, hogy a társadalmi-gazdasági életben nagyobb a véletlen aspektus, ez részben a szubjektivitás, részben a viszonylagos elmaradottság miatt van.

Kiegészítő gondolatok.

Ez a fejezet a „Vázlatos összefoglalása a gondolkodás a gondolkodástan hatalmas szerteágazó témájának. Az evolúció során kialakult közös tudat kölcsönhatásai  nélküli egyéni tudat. A világ lehetséges alapvető vázlatos szerkezetei.” C. fejezet folytatása.  Idetartozó ábrák C/0/A, C/0/B, C/0/C, C/1, C/10, C/20 ábrák, ill. a C jelű ábrák.

 Az említett fejezet az „elméleti és gondolkodási problémák” c. tanulmányrészben található.

Induljunk ki abból, hogy vannak olyan emberre ható dolgok, amelyeket az ember nem ismer, vagy nem kellőképpen ismer.  Illetve e dolgokról az embernek nincs elég ismerete, ezért a jelentőségét sem értékeli kellőképpen. Vannak ilyen dolgok, pontosabban az emberi élet (egyéni és társadalmi) jelentős részben (legalább kb. 30%-ban) ilyen hatásokból áll.

Nézzünk egy példát.

Ötszáz évvel ezelőtt egy kisvárosban baktériumfertőzés ill. ilyen járvány alakult ki.

Az akkori gyógyítóknak halvány fogalmuk sem volt baktériumokról és azok által okozott betegségekről, ezért két gyógymódot alkalmaztak: köpölyözést és kamillateát. A baktériumfertőzés és az említett gyógymódok bonyolult fiziológiai kölcsönhatásba léptek, melynek a végeredménye az lett, hogy a betegek 5%-a meggyógyult. Ha  ismerték volna penicillint, akkor a betegek nem 5%-a hanem 90%-a gyógyult volna meg. De, ahogy mondtam, erről a halvány fogalmuk sem volt. Az akkori emberek csak azt tapasztalták, tudták (ez jutott el tudatukba)  hogy van egy betegség, amelyet ők lázbajnak nevezetek, és ezt a betegséget valamennyire képesek voltak gyógyítani.

Ebben az egyáltalán nem ritka történetben mit nevezhetünk valóságnak, valóságosnak, igaznak, tévedésnek?

Valójában, igazából csak baktériumfertőzés történt.

Valójában, igazából a baktériumfertőzés és a köpölyözés, ill. kamillatea kölcsönhatása történt.

Valójában kitört lázbaj és ezt valamennyire gyógyította a köpölyözés és kamillatea. 

Ez utóbbit azért nevezhetjük valóságnak, mert az akkori embereknek ez volt valóság. Sőt meg voltak győződve arról, hogy amit tesznek az jó, igaz cselekvés.

Sőt arról is meg voltak győződve, hogy ők kiismerték e betegséget, hiszen a kezelés hatott a betegségre. Akár könyvet is írhattak e betegségről és annak kezeléséről, mely könyvről azt gondolták, hogy igazságokat tartalmaz. Csak utólag mondhatjuk, hogy nem ez volt a valóság, és nem volt jó igaz cselekvés.  Ha  nem fedeztük volna fel a baktériumokat és azok gyógymódját, akkor még jelenleg is ( sőt lehet hogy örökre) ez lenne valóság, a jó, igaz cselekvés. Mint mondtam a jelenleg is sok ilyen kreált igazság, valóság van, amiről azt hisszük ez a valóság, ez a jó, az igaz cselekvés.

Így is fogalmazhatunk: valami történt, de az emberek ebből egy mást kreáltak.

Persze az eredeti történést nem tudták egészen megváltoztatni, csak módosítani.

Van egy természettudományos, társadalomtudományos igazság, jelenség, ami hat. Az emberek ezt csak részben ismerik fel, kissé módosítják hatását, de alapvetően megmarad a hatása.

Háromféle valóság azonban nem lehet, ezért szét kell választani a valóságokat.

Az elsőt (baktériumfertőzés) én így nevezem: a háttérigazság valósága. Vagy: a háttérigazság történése.

A harmadikat (lázbaj kitörése és akkori „gyógymódok” alkalmazása) én így nevezem: A tudatban létrejövő, előtérben zajló rossz cselekvés (hamis igazság) történése.

A másodikat így nevezem: a háttérigazság és az előtérben zajló rossz cselekvés ötvöződése. ill. ennek a történése. ( Igazából  ez a történés a legvalóságosabb, ez ami ténylegesen történik. Valójában az ötvözött történést tapasztalja az ember, de azt rosszul értelmezi, rosszul értékeli. Tehát a tudatában mégsem az ötvözött történés lesz, hanem a tévedés válik igazzá, jóvá.  Azt is meg kell jegyezni, hogy az is lehetséges, hogy pl. a köpölyözés és kamillatea, valamint baktériumfertőzés ötvöződése nem 5%-os javulást hoz, hanem romlást. Ezt azonban az ember általában felismeri és leállítja a tévedést, a rossz cselekvést. Sajnos ez sem mindig van így.)

A következő mondatot is csak e elmélkedés alapján lehet értelmezni.

Valójában (a háttérigazság szerint)  a természettudomány és a társadalomtudomány között csak kevés (kb. 10-15%-os) különbség van.

Az ember jelenleg azonban ezt kis különbséget jelentősen felnagyította. Jelenleg az ember jelentősen másképpen kezeli természettudományt, mint a társadalomtudományt. (Ez tehát az előtérbe zajló rossz cselekvés. És természetesen a kettő valahogy ötvöződik.)

A helyzet itt egy fokkal bonyolultabb, mint az előbbi példában, amennyiben feltételezzük hogy az akkori gyógyítók tudatosan (szándékosan, átgondolva) gyógyítottak.  Ha csak esetlegesen, átgondolatlanul, „éppen ez van” jeligével (nem tudatosan) gyógyítottak volna, akkor tovább bonyolódik valóság problémája. Vagyis az előtérben zajló rossz cselekvés (hamis igazság) is tovább osztható. Vagyis adódhat felületességből, adódhat szándékos önérdekű hazugságból. És adódhat az ismeretek szükségszerű hiányából (átgondoltság, tudatosság mellett). Pl. az ember még nem jut el arra a tudásszintre, hogy felismerje, pl. baktériumokat.

A társadalomtudományok rossz kezelésének az oka: a felületesség (egyszerűen nem foglakoznak a problémával) és mellékesen a szándékos önérdekű hazugság.  A kettő gyakran kibogozhatatlanul ötvöződik.

A természettudomány (természettudományok) és a társadalomtudomány (társadalomtudományok) között valójában (ez a háttérigazság) miért kicsi a különbség.

Érdemes átnézni a három ábrát C/0/A, C/0/B, C/0/C ábrákat, ebből a szempontból. Az igazság problémái nem változnak aszerint, hogy társadalomtudományról, vagy természettudományról van szó. A gondolkodás problémái sem változnak, alig változnak, szinte mindegy, hogy társadalomtudományról vagy természettudományról van szó.

Ami a két tudományt leginkább összeköti az a legfőbb cél. A természettudomány is a legfőbb cél irányába halad, akkor van értelme, ha arra halad, vegyis természettudománynak is van alkalmazott tudománya. Semmi értelme  az olyan természettudománynak, amely végső soron nem hoz létre repülőgépet, okos szerszámokat, számítógépet, mosógépet, napelemet,  és még sorolhatnám.

De nézzük a világ lehetséges modelljét. Kétségtelenül az egyik felosztás: az emberhez kevésbé kapcsolódó világ, ill. az emberhez erősebben kapcsolódó világ. A természettudomány az emberhez kevésbé kapcsolódó világgal is foglakozik (pl. az égitestek világával), a társadalomtudomány szinte alig foglakozik ezekkel. Ott van azonban magának a biológiai, fiziológiai embernek a vizsgálata. Az ember is atomokból, molekulákból épül fel, mint minden. A biológia, fiziológia közelebb áll a természettudományokhoz, mint a társadalomtudományokhoz. A társadalom viszont emberekből áll össze. Az ember alkotta világ a pl. az említett gépek stb. már megint erősen kapcsolódnak természettudományhoz. Fordítva társadalomtudományos fejlődésnek fontos része a természettudományos fejlődés. Megint kitérnék a négy kiterjedésre. Az idő a tér, az anyag kialakulása, átalakulása és legfőbb cél, eszerint vizsgálható nemcsak a természettudomány, de a társadalomtudomány is. Korábban megállapítottam: a társadalmi fejlődés az evolúciós fejlődés folytatása.

Az élővilág pedig összefügg, az élettelen világgal. A társadalomtudomány egy kevéssel jobban kapcsolódik az élővilághoz.

Az élettelen világnak éppen olyan sok rejtelme van, mint az élővilágnak (beleértve a biológiai embert is). Pontosabban jelenleg mindkettőnek olyan sok rejtelme, hogy nem számít melyiknek több rejtelme.

Az egész előző rész konklúziója: én nem találok jelentős, lényeges különbséget a két tudomány között.  Találok apró lényegtelen különbségeket, mint pl. a természettudomány egy kevéssel több kutató tudományt, igényel, egy kicsivel többet foglakozik a múlttal, egy kevéssel, kevesebb benne a „jó, kellemes igazsága”. Nem találok lényeges különbséget.  

Az ember azonban jelentős (nem létező) különbségeket kreál a két tudomány között. (Ez az előtérben zajló tévedés, rossz cselekvés.) Jelenleg tehát jelentős különbség van a két tudomány között. ( Ez a háttérigazság történése és a előtérben zajló tévedés, rossz cselekvés   ötvöződésből adódik.)

Ugyanakkor, részben azt is bizonyítottam, hogy a társadalomtudomány fejletlenebb szinten van, mint a természettudomány  és fejletlenebb szinten van mint amilyenen lehetne. De ehhez még hozzáfűzők egy-két gondolatot. Egy másik fejezetben elég részletes elemzés után megállapítom, hogy társadalomtudományos oktatás legfeljebb egyharmada a szükségesnek. Abból indulok ki, hogy az átlagember mindennapos életében milyen szerepe van a jognak, a közgazdaságnak, pszichológiának, a társadalompszichológiának, stb., vagyis milyen gyakran kerül szembe ilyen jellegű problémákkal. Gyakran. És milyen gyakran kerül szembe magasabb fokú, matematikai, kémiai stb. problémákkal. (Ráadásul a jó élet, a szélesen értelmezett életszínvonal sokkal erősebben kötődik a társadalomtudományokhoz, mint más tudományokhoz.) És ezekhez képest mi az oktatás aránya. Meglehetősen siralmas a társadalomtudományok kárára. Ugyanakkor a különbség lemérhető az emberek tudásában is. Siralmasan keveset tudunk, főleg ami az összefüggéseket illeti, általában a társadalmi jelenségekről, folyamatokról, szerkezetekről, igazságokról.   De az arányeltolódás elmondható, pl. a kutató, és alkalmazó tudományokról is. Nézzük meg mennyi, milyen létszámú, milyen költségvetésű társadalomtudományhoz kapcsolható tudományos intézet, egység van az országban, és ugyanezt nézzük meg a természettudományok vonatkozásában. Nagyon elnézően számolva itt legalább háromszoros lemaradást tapasztalunk a társadalomtudomány kárára.

A különbségekből sok minden adódik, pl. hogy gyakran hiányoznak a megalapozott hatástanulmányok. 

Pl. egy új gyógyszer bevezetését, ill. annak hatásait elég komolyan vizsgálják és persze tudományos módszerekkel. Egy új törvényt, törvénymódosítást, ill. annak hatásait is legalább ilyen alaposan lenne szükséges vizsgálni. De ez is gyakran hiányzik.

Mi a valódi oka annak, hogy társadalomtudomány és a természettudomány között az ember sokkal nagyobb különbséget kreál, mint ami valójában van közöttük? Mi az oka annak, hogy a társadalomtudomány jelentősen fejletlenebb szinten van,  mint a természettudomány, illetve fejletlenebb szinten van, mint amilyenen lehetne?

A kiindulás tehát az, hogy valójában legfeljebb 15%-kal lehetne fejletlenebb a társadalomtudomány, ennek okait (pl. az erősebb szubjektivitás, stb.) már taglaltam, ehelyett legalább 40%-kal fejletlenebb.

A valódi ok igen egyszerű: a hatalmi vezetésnek sokkal nagyobb az érdeke, hogy beleszóljon, irányítsa társadalomtudományt, mint természettudományt. És sokkal nagyobb az érdeke, hogy társadalomtudományhoz nem értő, érdemi kritika nélküli, összezavarható emberek legyenek, mint ugyanez a természettudományok vonatkozásában. (Sőt természettudományos vonatkozásban szinte nincs is ilyen érdeke). És az is érdeke hogy a társadalom, érdemben ne változzon, mert a változásban könnyebben elveszítheti a hatalmát. (Ugyanakkor, amikor a hatalmi vezetés nagyritkán valóban változást akar, akkor viszont előjön a társadalomtudomány kiszolgáló, gyenge állapota.)  Mivel hatalmi vezetésnek ezek erős érdekei, úgy irányítja az oktatást, állami tudományt, stb., hogy ezen érdekei érvényesüljenek. Többek között ezért tesz be a közvetlen demokráciának is minden eszközzel (nyilatkozatokkal, törvénnyel). Ugyanis a közvetlen demokrácia is pozitív hatással lenne a társadalomtudományokra. E tanulmányban, a vezetés érdekét és annak következményeit elég gyakran bizonyítom.

Ki kell térni még egy, további lényeges különbségre.

A természettudomány nincs lejáratva, tisztelik, a társadalomtudomány (a politika, a közügyek elemzése) le van járatva, nem tisztelik. A társadalomtudomány egyelőre még, felszínes, csevegő szinten áll, nem tartják komoly tudománynak. Persze nem véletlenül.   Mindez abból ered, hogy a politikusok közszereplők, politikával foglakozók is megengedhetik maguknak, hogy blődségeket beszéljenek. Illetve abból ered, hogy a társadalomtudományt nem kezelik tudománynak. Igaz van egy olyan része is, amely az emberek számára a  ködbe gomolygó rejtélyes szakterületnek tűnik, ilyen pl. a monetáris politika. Ez sem jó. Többnyire azonban a politika olyan dolognak látszik, amelyhez nem kell tudás, amelyben a csevegő felszínes kijelentések már egyben igazságok is.   Természetesen ez komoly problémákat okoz.

A következő megállapítás: a múltban és a jelenben a társadalomtudomány, lejáratott és alulértékelt, nem tölti be az igazi szerepét. Az optimális jövőben (a jövő fejlettebb rendszerében) ez megváltozik, be fogja tölteni az igazi szerepét, a közös tudat legfontosabb rétege lesz. (C/20-as ábra.)

Az alulértékelt, lejáratott társadalomtudomány azt is jelenti, hogy e téren döntően felületes gondolkodás valósul meg, a képzetes tudásból eredő megállapításokat vélik igazságnak, és igazságként nyilatkoztatják ki azokat.

A leggyakoribb hiba, hogy az ötven-száz tényezőből csak egyet-kettőt ragadnak ki, és abból vonnak le (természetesen téves) következtetéseket. Ez mindenkire jellemző, a vezetésre, a munkájukból adódóan politikával foglalkozókra, és általában minden emberre.

Végezetül ki kell térni a természettudomány és a társadalomtudomány különbségéből adódó közvetlen veszélyre. ( Eddig csak a  társadalomtudomány fejletlenségéből adódó  problémákról szóltam.) A közvetlen veszély: a természettudományos, technikai újításokat, azok pozitív és negatív hozadékait, hatásait,  a társadalom, a vezetés nem képes kezelni, nem képes jól, hasznosan felhasználni.  Ezáltal a káros mellékhatások, a haszonnál is több kárt okoznak.

Addig le van degradálva a társadalomtudomány, amíg a szellemi vetélkedőben nem teszik fel a kérdést: igaz hogy az alkotmány X pontja a következő mondattal kezdődik?

Gondoljunk csak bele, mennyi ismeret van a fejünkben, milyen sokféle dolgot tudunk. És ezen ismereteknek sajnos nagyobb része hiábavaló, használhatatlan tudás. Majd itt van pl. az alkotmányunk, amelynek a szövege kb. 12 oldalt (A/4 nagyságú oldalt) tesz ki, és mit tudunk belőle. Az emberek döntő többsége szinte semmit. Azért szerintem az ledöbbentő, hogy van egy a létünket meghatározó vezérlőelvek gyűjteménye, de azt nem ismerjük. A múltkor az egyik szellemi vetélkedőben feltették a kérdést: Donald kacsának milyen színű a gallérja. Ez úgy látszik, benne van az általános műveltségbe. Egyetlenegy kérdést nem halottam még az alkotmánnyal kapcsolatban. Nyilván a kérdéseket összeállítok, tudják (sajnos jól tudják), hogy Donald kacsa gallérjának színe köztudottabb, mint pl. az alapvető emberi jogok első mondata. Ez egy fejére állított világ, de szerintem nem véletlenül az. Mert nem véletlen az, hogy minél lényegesebb egy ismeret annál kevésbé van oktatva, annál kevésbé jelenik meg, és így annál kevésbé ismerjük és minél lényegtelenebb az ismeret annál nagyobb a megjelenése, annál inkább ismerjük. Ilyen következetes véletlenek nincsenek. Annak még örülhetnék is hogy szaporodnak a szellemi vetélkedők. De ha megkapargatom ezeket, akkor büdöset érzek. Mert régebben azért némi gondolkodás is kellett a nyeréshez. Mostanában pedig csak lexikális tudás szükséges, mintha direkt vigyáznának: Isten ments, hogy érdemi gondolkodás alakuljon ki. Persze ismerjük a mondást: ez a közönség igénye. Persze, mert amihez nem ért az ember, az nem is érdekli az embert. Lehet, hogy egy jól szervezett manipuláció alanyai vagyunk? Az viszont biztos, hogy a feje tetejére állított világot csak úgy állíthatjuk talpára, ha: minél lényegesebb egy ismeret, annál inkább van oktatva, annál többet jelenik meg, és így, annál közismertebb. A leglényegesebb ismeretek pedig a társadalomtudományos alapismeretek, ezek közül is az összefüggések és nem a lexikális tények.

E fejezet célja az, hogy bizonyítsam a társadalomtudomány egészének (és szinte az összes részének) lemaradását, fejletlenségét (ebből fakadóan torzultságát), a lehetséges elérhető színvonalhoz képest. Ezt úgy tudom megtenni, hogy társadalomtudományt összehasonlítom a természettudománnyal, a természettudomány egészével. Ha valóban bizonyítható a társadalomtudomány lemaradása, akkor ebből a következők erednek. A társadalomtudósok legyenek szerényebbek. A társadalomtudományt direkt módón is fokozottan fejleszteni szükséges pl. az oktatással. A felsorolt különbségek, lemaradások kiegyenlítésére kell törekedni.

A kiindulásom az, hogy természettudomány korunkban már normálisnak nevezhető, de a társadalomtudomány még nem nevezhető annak.  Elsősorban azért hasonlítom össze a két tudományt, hogy e fenti megállapításom igaza megmutatkozzon. És ha már megmutatkozott, akkor el lehet gondolkodni azon mit is lehetne tenni, hogy társadalomtudomány is normális tudománnyá váljon.

A fejlődés a szakmaiság és e tanulmány.  

Ezt egy példával illusztrálom. Lépjünk vissza abba korba mikor a gőzgép már ismert volt. Jött egy feltaláló (pl. Ottó) és kitalálta a robbanómotort, ami majdnem teljesen más, mint a gőzgép. Ugyanezt (az előzőt, a régit kidobni és egy teljesen újat alkotni) a társadalomtudományban nem lehet. A társadalomtudományban csak az előzőből lehet építkezni.  Ugyanakkor ez sem teljesen igaz. Mert a társadalomtudományban is meg lehet azt tenni, hogy valaki tervez egy korszerűbb és egészen más szerkezetet, rendszert (robbanómotort). Ugyanakkor ott van a régi szerkezet, rendszer (a gőzgép).  Ezután már a gondolkodó azon töri a fejét, mivel a régit nem lehet kidobni, hogy lehet a régi rendszert egységenként, részenként átalakítani úgy hogy abból új, korszerűbb rendszer legyen (a gőzgépből, robbanómotor). Úgy fogalmaztam, hogy mindezt meglehet tenni, módosítanék: ez az egyetlen hatékony módszere a társadalomtudományos fejlesztésnek. Mert ha nem tervezünk új rendszert, akkor csak azt tehetjük, hogy a régi rendszert (gőzgépet) toldozgatjuk, variáljuk, ennek a lehetősége viszont behatárolt. A gőzgépből lehet jobb gőzgép, de nem lehet robbanómotor.

Én ebben a tanulmányban ezt a hatékony módszert követem. Megalkotok egy új korszerűbb rendszert, és azután keresem az egységenkénti részenkénti átalakítás lehetőségeit. Ez a módszer azért is hatékonyabb, mert egy csomó fölösleges lépés kimaradhat. Ha nem ezt a módszert követném, akkor most igen hosszan és körülményesen bizonygatnom kellene, hogy a jelenlegi rendszer miért rossz. Kétséges, hogy egyáltalán ezt be lehet bizonyítani, hiszen egy hamis válasz mindig kézenfekvő: rossz, rossz, de nincs nála jobb. Így viszont csak annyi a dolgom egymás mellé tegyem a két rendszert. Íme itt az új korszerű és megvalósítható rendszer és itt van a régi rendszer. Tessék kérem összehasonlítani, és máris kiderül, miért rossz a régi és miért jobb az új. Lehet, sőt valószínű, hogy az általam tervezet új rendszerben vannak hibák. A kérdés az hogy ezek hibák kijavíthatók, ill. van e olyan alapvető kijavíthatatlan hiba, hiányosság ami miatt összeomlana a rendszer? Ha ilyen nincs, akkor ez sok mindenre bizonyíték.   

Másrészt akár jó, akár kevésbé jó az általam kiokoskodott új rendszer, de az kétségtelen, hogy ez a módszer mint elméleti társadalomtudományos fejlesztési módszer jó.

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak 

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Az ábrák (táblázatok) általános magyarázata és felosztása. Elméleti rendszertényező. 

Háromfajta ábra lehetséges.

„A meg nem rajzolt ábra, ábrák”. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg olyan ábra van, amit megrajzolhattam volna, de különböző okokból végül mégsem rajzoltam meg. Az olvasóban jogosan vetődik fel a kérdés: miért pont ezek az ábrák, és miért nem más ábrák lettek megrajzolva. Ez, vagy azon ábra miért maradt ki? Nem állítom, hogy nem maradt ki, nem maradt megrajzolatlanul néhány, vagy sok fontos ábra.

A megrajzolt és kellően elemzett ábra, ábrák. 

A megrajzolt, de alig elemzett ábra, ábrák.

E tanulmány jelentős része, főleg az ábrák jelentős része a megismerést (megértést) kívánja szolgálni. A megismerés tulajdonképpen csak arra jó, hogy szolgálja az elv-megállapítást, az alapvető feladat-megállapítást, a program-megállapítást, a terv-megállapítást, a problémamegoldást, a megalapozott kritikát. Persze az ember kíváncsi és szereti felfedezni és megérteni a dolgokat, ez azonban szubjektív, önmagában haszontalan dolog.

Miért kell megismerni pl. a gépkocsi működését? A vezetőnek azért nem árt megismerni, mert adott esetben talán meg tudja javítani a kisebb hibákat. Vagy azért hogy nagyjából el tudja dönteni, átvágták, vagy nem vágták át a szervizben. A szerelőnek azért kell ennél alaposabban megismerni, hogy meg tudja oldani a nagyobb problémákat. A tervezőnek pedig azért kell még alaposabban megismerni, hogy még jobb autót tudjon tervezni.

Alapos (pontos, részletes, minden lényeges tényezőt figyelembevevő)   megismerés nélkül is csinálhatunk problémamegoldást, javítást, átalakítást, tervezést, csak az nagy valószínűséggel   rossz  lesz. Alapos megismerés nélkül is kijelenhetünk alapvető elveket, célokat, kijelölhetünk feladatokat, csak akkor fennáll a lehetőség: hátha valamilyen fontos tényezőt nem vettünk figyelembe, olyant amely által hamissá válik az elv, a cél, a feladat.

Ezért kell törekedni az alapos megismerésre.

Az általam rajzolt ábrák többsége tehát a megismerésről szól. Általában az ábrák a bonyolult, de lényegi megismerésről szólnak. A bonyolult, de lényegi összefüggésekről szólnak.   Az egyszerű összefüggésekről nem érdemes ábrát készíteni, azokat elég leírni. A sűrített összefoglalásban pedig csak lényeges dolgok kerülhetnek be.

Az általam rajzolt ábrák alapos szemlélődést igényelnek. Minden egységnek, minden mondatnak, minden nyílnak jelentősége van. Ráadásul nehéz kiigazodni rajtuk. (A felületes szemlélőnek azt üzenik, hogy a problémakör nem is olyan egyszerű.) Nem az a céljuk hogy rövid áttekintéssel elősegítsék a megértést, vagyis nem a leegyszerűsítés a céljuk. Az egyszerű ábrák mellé sok szövegnek társulnia, legalábbis ha alapos megismerésre törekszik a tájékoztató.   Az én ábráim bonyolultabb tervrajzok. A hosszú, bonyolult szövegek helyett készültek.  Olyan területeket, problémaköröket ábrázolnak melyeket a sok összefüggés miatt, hosszadalmas körülményes lenne szövegben kifejteni. Végső soron tehát ezek is egyszerűsítenek.

E tanulmányban egy sereg banálisnak tűnő lényeges megállapítást teszek. Pl., szükséges és jó magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság). De csak a magfelelően szabályozott piacgazdaság, versenygazdaság jó. De csak ott jó a piacgazdaság, versenygazdaság ahol a piac automatikus szabályozó rendszere képes működni. De csak ott jó, ahol valóságos verseny tud kialakulni. De csak ott jó, ahol a közös, nemzeti együttműködés nem szükségszerű.  Azonban ezek mellett is szükség van a szabályozásra, mert még ezen területeken is el tud vadulni a verseny. Ahol pedig nem lehet jó a piacgazdaság, versenygazdaság ott pedig az államnak kell működni. Ezek tehát banális, de lényeges megállapítások. Pl. ezen megállapítások közléséhez nem kell ábra. Ellenben e magállapítások mögött azért ott kell lenni a megismerésnek.  Az alapos megismeréshez már szükség van ábrákra.

A felsorolásokra, a kategorizált felsorolásokra szintén a megismerés miatt van szükség. Szintén azért szükségesek ezek, hogy nehogy kimaradjon valamilyen lényeges tényező folyamat, olyan, amely megváltoztatja az alapvető magállapításokat.

De hogy jut el a gondolkodó az alapvető megállapításokhoz?

Úgy, hogy felsorol, kategorizál, összefüggéseken gondolkodik, rajzolgat. Vagy éppen mások megállapításain, (felsorolásain, kategorizálásain, összefüggés-megállapításain, ábráin, stb.) gondolkodik. Ezeken gondolkodik, és közben állandóan keresi a lényegeset a fontosat. Keresi a lényeges elveket, célokat, feladatokat.

E tanulmányon és ezen ábrákon is talán elgondolkodik néhány ember, és ez által (lehet hogy éppen a cáfolattal), bővül a megismerésük. Az is lehetséges, hogy éppen az én megállapításaimnál, sokkal igazabb lényegesebb megállapításokra ébrednek rá.

Az ábrák jelentős részét alig elemzem, más részét csak felületesen elemzem. Ennek oka egyszerűen az, hogy a részletes elemzés rendkívül hosszadalmas lenne, ugyanakkor az olvasó alig ismerné meg jobban a problémakört. Tehát a részletes elemzés rossz hatásfokú lenne. A megismerés legjobb hatásfoka (bevezettet energia és kivett haszon aránya) az, ha a kedves olvasó csak magában vizsgálgatja az ábrákat.

Megint megjegyzem az ábrák egy része az egyszerű ránézéses megértést szolgálja.

A másik, nagyobb részét azonban a sok tényező, a sok összefüggés miatt kellett megrajzolni. Vagyis azért, mert leírva még bonyolultabb érthetetlenebb lett volna problémakör. Sajnos ezeken az ábrákat sokáig kell nézegetni, elemezni. 

Kétségkívül sokkal több ábrát lehetett volna készíteni.

Miért pont ezek az ábrák és miért pont így készültek el, erre csak részben tudok magyarázatot adni. Vagy azért készült el egy ábra, mert a fejembe összeállt valamilyen logikai ábra, volt valamilyen kiinduló kép, amit szavakkal, szöveggel nehéz lett volna leírni.  Vagy azért mert az összefüggések, hatások olyan bonyolultnak tűntek számomra is, hogy azokat csak ábra által tudtam értelmezni.

Röviden, amely témában a szöveg (írt vagy beszélt) kevésnek látszott, azt ábra által is próbáltam érthetőbbé tenni.

Azt gondolom egyébként, hogy az ábrák önmagukban nem elegendők a megértéshez, mert szükségesek, mert a megfogalmazott hangsúlyos mondatok, szövegek adják az emberi gondolkodás alapját.

A legtöbb ábra azonban kapcsolódik valamilyen fejezethez és vannak ábrák melyekről a fejezetben külön magyarázat készült

Vannak azonban olyan ábrák, melyekhez nem készült külön magyarázat, sőt inkább kiegészítik a szöveges részt. De azért kapcsolódnak egy-egy fejezethez, vagy tanulmányrészhez, így ezeket „részben elemzett ábráknak” lehet nevezni. Azért önmagukban is értelmezésre szorulnak.

Leginkább ezekről, de általában az összes ábráról elmondható, hogy nézegetést, tanulmányozást igényelnek, mert nem az egyszerűsítés céljából készültek. Ugyanakkor valamennyire mégis egyszerűsítenek, legalábbis másként vetítik elénk a problémát vagy problémakört, mintha,  az szövegben fogalmazódott volna meg. 

Az ábrák magyarázata és egyfajta felosztása.

Az ábrák (táblázatok) alapvető felosztása: az A jelű ábrák, társadalom, társadalomszerkezet, hierarchia, társadalmi rétegek, állam, államszerkezet, döntéshozó mechanizmus politikai  rendszer, jog, problémakörökhöz tartozó ábrák. A B jelű ábrák a gazdasági, pénzügyi problémakörökhöz tartoznak.

A C jelű ábrák, a tudat, tudatalakulás, gondolkodás, természet és világszerkezet, problémakörökhöz tartozó ábrák.

A D jelű ábrák a rendszerfejlődés, társadalomfejlődés problémakörökhöz tartozó ábrák.

A K jelű ábrák a kisközösségek, kultúra problémakörökhöz tartozó ábrák.

A több betűvel (pl. AB, ABC, ABD, ABCD, ABDK, stb.) ábrák, olyan ábrák, melyekben a felsorolt problémakör fajták keverten jelennek meg. 

Mivel logikai ábrákról van szó, egy, általában téglalap, négyzet alakú mező, valamilyen tényezőt (részt, egységet, elemet, stb.) jelent. Egy ábrában természetesen több csak logikai négyzettel (téglalappal), vagy nyíllal, vagy egyéb ábrával jelölt tényező van. Egy tényező sok minden lehet: pl. embercsoport, tárgycsoport, fogalomcsoport, vagy fogalom. Általában a logikai négyzetbe bele van írva a jelentése, máskor a jelentés külön négyzetbe jelenik meg.

A nyilak színei alakjai:

A logikai négyzetet, tényezőt, és az összefüggést, viszonyt, hatást, áramlást, stb. jelző vonalat, nyilat és a hozzátartozó magyarázatot összekötő nyíl, vonal, általában lila színű. Ritkábban más színű, de csak kivételesen fekete.

Ugyanakkor a legtöbb ábrába, logikai négyzetbe, tényezőbe bele van írva magyarázata, a magyarázat nem kívül van. Ezek viszonyáról, összefüggéséről, egymásra hatásáról, szóló nyilak, vonalak, általában feketék. Ritkábban más színűek.

Az állam általában sárga színű, ritkábban más színű. Ugyanakkor a sárga szín nemcsak az államot jelölheti.

A pénz és a pénz áramlása általában zöld színű, ill. zöld színű nyilakkal van jelezve. Ritkábban más színű.

Más áramlások, pl. a munka, termék áramlása különböző színű lehet.

A színeket maguk az ábrák, ill. azok érthetősége is befolyásolja. 

Azon nyilak melyek mindkét végén nyíl van általában a kölcsönös összefüggést, viszonyt, hatást, áramlást, stb. ábrázolják.

Ha egy sötét körbe, mezőbe torkollnak be ezek a kétvégű nyilak, akkor annak jelentése: minden tényező, mindennel összefügg.

Ha egy pontból, ill. mezőből sugarasan több levegőbe végződő nyíl mutat ki akkor annak jelentése: az adott logikai négyzet, tényező (embercsoport, tárgycsoport, fogalomcsoport, fogalom) az ábra többi részével, tényezőjével, általában kölcsönösen összefügg. Összefüggés: viszony, hatás, áramlás, stb..

Azon nyilak melyeknek csak egyik vége nyíl, általában a viszonylag egyoldalú összefüggést, hatást, áramlást mutatják.

A nyilak vastagsága a hatás, áramlás, ill. a szükséges hatás, áramlás erősségére, fontosságára utalnak.

Mint ahogy a tanulmány szöveges része, az ábrák is, hol inkább a jelent, hol inkább múltat és a tendenciát, hol a jövőt és általában a szükséges optimális jövőt (ezt kellene elérni) állapotot mutatják, gyakran keverve. E tisztázás érdekében is szükséges az ábrák tanulmányozása.

Itt is meg kell jegyezni, mindez az én véleményem, az ábrák között sincs másolat, eltekintve a néhány kivételtől.

Az ábrák és a tanulmány felosztása. És az ábrák felosztása, aszerint, hogy az állam mennyre hangsúlyosan jelenik meg bennük.

Emlékeztetőül az ábrák nagy vonalakban így vannak kategorizálva:

(A)     jelű ábrák: társadalom és rendszerszerkezet, társadalmi rétegek, hierachiák, politikai rendszer, döntéshozó mechanizmus, jog,

(B)     jelű ábrák: gazdaság és pénzügy.

(C)     jelű ábrák: tudat, tudatalakulás, (világnézet, gondolkodás, tudomány, erkölcs), természetszerkezet (világszerkezet).

(D)     jelű ábrák: társadalom és rendszerfejlődés.

     (K)  jelű ábrák: kisközösségek, kultúra.

Természetesen az említett kategóriák (gazdaság-pénzügy, politikai rendszer-döntéshozó mechanizmus, tudat és tudatalakulás-természetszerkezet, kisközösségek-kultúra, társadalom és rendszerfejlődés) az ábrákban össze-vissza, keverten jelenhetnek meg és sokszor így keverten jelennek meg. Vagyis ezek nem tiszta kategóriák, éles határvonalakkal, hanem csak viszonylagos (nagyjából) szétválasztó kategóriák.

Ezen kívül ott vannak azon ábrák, melyek címe eleve több jelt tartalmaz. Pl. AB. ABC, ABCD, ABDK, stb., jelű ábrák. Ezek betű-megjelölésében is jelezve van, hogy kevert kategóriákról van szó. Kevert kategóriák, melyek egyszerre szólnak a politikai rendszerről, a gazdaságról, a fejlődésről, a tudatalakulásról, stb..

Mindez, az ábrák és részben a tanulmány alapvető kategorizálása, kirajzol egyfajta világszerkezetet, egy olyan világszerkezetet, aminek a közepén az emberi társadalom áll. 

Elsősorban gazdasági, pénzügyi ábrákra vonatkozik, de más típusú ábrák (jog, különböző társadalmi közösségek, kisközösségek, társadalom és rendszerfejlődés, a kultúra, tudat, tudatalakulás, világszerkezet (természetszerkezet), stb., hogy az állam vagy hangsúlyosan jelenik meg bennük, vagy hangsúlytalanul jelenik meg bennük.

Általában a kisközösségekről, kultúráról szóló ábrákban nem jelenik meg az állam hangsúlyosan.

A tudatról, tudatalakulásról, természetszerkezetről (világszerkezetről) szóló ábrákban szinte egyáltalán nem jelenik meg az állam hangsúlyosan.

Érdekes módón a társadalom és rendszerfejlődésről szóló ábrákban is ritkán jelenik meg az állam hangsúlyosan. Ezekben inkább a „vezetés” jelenik meg, amely nem egészen azonos az állammal. 

A politikai rendszerről, a döntéshozó mechanizmusról szóló ábrákban pedig szükségszerűen hangsúlyosan jelenik meg az állam, még akkor is, ha ilyen szó „állam” nem szerepel a kifejezések között.

Szerintem gazdasági, pénzügyi ábrákban való eligazodás miatt szükséges a következő két kategóriát felállítani:

1. Gazdasági, pénzügyi ábrák melyekben az állam hangsúlyosan jelenik meg, vagy éppen az államról szólnak.

2. Gazdasági, pénzügyi ábrák, melyek általában a gazdaságról, pénzügyről, elsősorban a magángazdaságról, pénzügyről szólnak. Az állam nem jelenik meg bennük hangsúlyosan. Az állam értelmezése ezen ábrák vonatkozásában: az állam egy speciális gazdasági szolgáltató egység (többnyire átalánydíjas árakkal, vagyis adóval, ill. bizonyos ágazatokban működik, ill. hatalmas csoport, ill. a legfelső vezetése közös, stb.), de azért mégis, egy a többiekhez hasonló, gazdasági egység, a nemzetgazdaság egyik gazdasági egysége.

E kategóriákat megpróbálom az ábrákon is jelezni. 

Ugyanakkor ezen ábrákból, kiegészítve más ábrákkal, ki lehetne rakni a társadalom, rendszer nagy térképét. Ha van földrajzi térkép, gazdasági térkép, történelmi térkép, stb., akkor lehet társadalmi és rendszertérkép. A térkép széleire én e tanulmány fejezeteinek összefoglaló ábráit tenném, melyek tartalmaznák a főcímeket, a fontosabb alcímeket, és a fontosabb, kiemelt megállapításokat. Ezeket én nem készítettem el. Továbbá a nagy társadalmi térképbe be kellene tenni üres lapokat, un. ablaklapokat, melyek azt jeleznék, hogy természetesen további gondolatokat, ábrákat is befogad a térkép.

Kérdés azonban hogy az ábrákat hogyan kellene egymás mellé, alá, fölé helyezni, pl. én, hogyan tenném ezt?

Két központ is kirajzolódik, az egyik, mivel ez mégis társadalmi és rendszertérkép: az A., és főleg az ABCD, ABC, ABD, ABDK, stb.  jelű ábrák jelű ábrák: társadalom és rendszerszerkezet, politikai rendszer, döntéshozó mechanizmus, jog, kerülnének a központba, ill. a központ irányába.

A másik elgondolás szerint, a természeti és történelmi alapok alapján a C, illetve a D jelű ábrák kerülnének inkább a központ irányába.

Mindenesetre a nagy társadalmi, rendszertérkép lehetséges összeállítása önmagában is elgondolkodtató feladat, már ezért is érdemes vele foglalkozni. 

Végezetül újra kihangsúlyozom, az ábrák nem arányosak és nem pontosak. Az elsődleges szempontom az volt, hogy a problémakör minden lényeges eleme, tényezője, összefüggése lehetőleg jelenjen meg. Természetesen a megrajzolhatóság is egy szükségszerű fontos szempont. Pl., az hogy mi fér egy A/4 lapon. Ugyanis elvileg lehetne nagyobb ábrát is készíteni, de sok kicsiből is össze lehet rakni egy nagyobbat. Az utóbbi, több szempontból praktikusabb. Az arányosság a pontosság csak harmadlagos szempont volt, ezért mondom az ábrák nem arányosak nem pontosak.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/