1.TÁRSADALMI POLITIKAI GAZDASÁGI RENDSZER

A demokrácia alapelvei. A demokrácia elemei több ábrán megjelennek. Elsősorban A/0, A/5 A/6, A/10, C/4, C/5, C/10, K/1, költségvetési szavazólap, másodsorban a döntéshozó mechanizmus A. jelű ábrák, harmadsorban szinte minden ábrán. Összefoglaló nevük: demokratikus e. ábrák. Elméleti rendszertényező.

A magánügy, magánélet, magánszféra, magántulajdon. A/0, D/0/b ábra. Elméleti rendszertényező.

„Néhány mellékes, e tanulmányból kimaradó, de azért fontos kategória.” Elméleti rendszertényező.

A rendszer és a társadalom lehetséges és kétséges szétválasztása. Elméleti rendszertényező.

A rendszer, rendszerfejlődés, rendszerváltás előzetes összefoglalása. A társadalmi, politikai gazdasági rendszer lényegi elemzése. Elsősorban az A/0, ABC/2, ABCD ábra, az ABC ábrák, másodsorban D jelű ábrák és sok más ábra. Elméleti rendszertényező.

A szükségletek (vágyak, igények). Speciális rendszertényező.

A fejlődés és a belső harmónia. Elméleti rendszertényező.

A fejlődés alapvető ellentmondása és annak értelmezése. Elméleti rendszertényező.

A jobb élet (elsősorban az anyagi, testi jólét), kergetése (a „hedonizmus”), vagy egy nyugisabb lazább, korlátozott fogyasztású, de szükségszerűen szegényesebb élet (a „puritanizmus”). A jólét a szabadság növekedését kétségessé teszi a szükséges önkontroll-növekedés.

A jóléti fejlődés és az elkényeztetési aspektus, ill. a szegénység (természetesség) szabadsága, szépsége romantikája. Elméleti rendszertényező.

A népek, nemzetek (közösségek) valamint a történelemtudomány. Elméleti rendszertényező.

További előzetes gondolatok a fejlődésről és a rendszerről. Elméleti rendszertényező.

A gyakorlati rendszertényezők felsorolása és előzetes elemzése. Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Elméleti rendszertényező.

A szükségletek, a rendszertényezők, és a válságtényezők. Speciális rendszertényező. D. jelű ábrák.

A társadalmi, társadalomfejlődési tényezők, jelenségek folyamatok szükségszerűsége, azaz az emberi akarattól való függetlensége. A/0 ábra. Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített történelmi rendszerfejlődés alapvető összefüggései. A rendszer és az ember. (D/8, D/9, D/10 ábra). Elméleti rendszertényez

A társadalmi, történelmi felelősség pontos megállapítása. Elméleti rendszertényező.

Társadalompszichológiai elmélkedések. (tudatalakulás 2). C jelű ábrák.

Tartalom:

Egy kis társadalompszichológiai elmélkedés. Elméleti rendszertényező.

A társadalompszichológiának nemcsak a társadalmi karaktereken kell elgondolkodni, de azon is, hogyan alakulnak ki, a jellemző, általánossá váló gondolkodási hibák, társadalomra káros szellemiségek, felfogások. A szélsőséges gondolkodás károssága. Elméleti rendszertényező.

A társadalmi tudat, tudatalakulás, tudatalakítás alapvető kategóriái. Az egyik alapvető kategória vázlatos elemzése. Elméleti rendszertényező.

Egy kis vezetéspszichológia. Elméleti rendszertényező.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Bevezető elmélkedések a tudatról, tudatalakulásról. (Tudatalakulás 1.)

A C jelű (tudatalakulás) ábrák, mint kiegészítések.

A cím: „gazdasági és társadalmi ismertek, melyek mindenki számára hasznosak” elemzése. Elméleti rendszertényező.

Egy kis fogalommagyarázat. Elméleti rendszertényező.

Egyéb elmélkedések a tudásról.

A cím: „gazdasági és társadalmi ismertek, melyek mindenki számára hasznosak”, elemzése C jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

A kiinduló megállapítások ismételgetése.

E tanulmány lényege, a szinte mindenhová illeszkedő megállapítások, a történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői.

Az emberiség, a társadalomfejlődés legfőbb célja: minél több ember (és állat élőlény is) éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben, boldogabban.

A minél több ember azt jelenti, hogy nem csak a kiváltságos réteg, csoport, nép, éljen kellemesen egészségesen boldogan, hanem nép, a lakosság, a népek sokasága, az emberek döntő többsége. A minél több ember azt is jelenti, hogy a jövő generációi is éljenek jól, sőt jobban éljenek, mint elődeik.

A kellemes élethez hozzátartozik az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, azon érzés, hogy saját életemet én döntöm el. És még sok minden.

Az ember, emberiség eddig és jelenleg is, leginkább a legfőbb cél ezen „parancsolatát” szegte meg: minél több ember. Ezért a történelmi rendszerfejlődés lényege: az igazságos arányos hatalmi, vagyoni szélesen értelmezett életszínvonalbeli hierarchia, vagyis az emberek közötti igazságos különbség. Nem egyenlőségről van szó, hanem arányos, igazságos különbségekről. A történelmi rendszerfejlődés tényezői lényegében mind e tőből (arányos és igazságos különbségek) fakadnak.

A történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői (nem fontossági sorrendben).

1. A központi hatalom (állam) a jogalkotó vezetés, papság (oktatás, tájékoztatás, világnézet, stb.) katonaság, rendőrség (fegyveres kényszerítő hatalom), a hivatalnokok (a jogalkalmazás), stb. az uralkodó osztályt (szinte saját magát), vagy a népet szolgálja.

2. A vezetés mennyire küzdi le (önként, ill. kényszerítve) a vezetés szükségszerű negatívumait (hatalmi harc, rendszeregyetértés stb.).

3. Az arányos igazságos különbség a tekintetben, hogy mekkora hatalmi vagyoni különbség van az elitréteg, a középosztály, és legalsó kizsákmányolt, gazdaságilag és hatalmilag is szegény réteg között.

4. A legalsó kizsákmányolt leigázott réteg nagysága és a hatalmi vagyoni nincstelenség foka, a leigázottság foka.

5. Az előzővel is összefüggésben a hódító háborúk és egyéb kényszerítő, vagy trükkös hódítások száma, mennyi embert és milyen fokon igáznak le, zsákmányolnak ki, ilyen eszközökkel. A természettudományos technikai fejlődés felhasználása, pl. építő munkára, vagy háborúra.

6. A demokrácia szintje a közügyek (a népet érintő ügyek) mennyire decentralizáltak, és reprezentatívak (minden réteg csoport részt vesz benne). A nép, a középosztály, és legalsó réteg, a lakosság, közvetlen érdemi részvétele a közügyekről szóló döntésekben.

7. Az önhibájukon kívül gyengék, támogatásra szorulók (gyerekek, idősek, betegek, stb.) támogatása.

8. A hasznos, építő, tehetséges munka, alkotás (amely az igaz tudással arányos) értékelése bárki is végzi azt, értékelése általában. A kivételek nem számítanak, csak az átlag. A szabályozott igazságos versenyek nagyságrendje.

9. A csalás, trükközés, ravaszság, spekuláció, manipuláció bizonyos fajtájú tisztességtelenség elfogadása ill. elvetése. Általában az állati érvényesülés (erőszak, ravaszság) elfogadása, ill. elvetése.

Másodlagos tényezők, avagy a történelmi rendszerfejlődés egyéb fontos folyamatai, alakulásai.

Katonás társadalom (erős nagykirály, központi vezetés) szervezettség együttműködés, vagy anarchikus, individualista (kiskirályok sokasága, a szomszéd is uralkodhat, stb.) társadalom.

Az állam (a központi szerveződés) nagysága és szerepe. Másodsorban a világ, a népek az emberiség központi szerveződése.

A természettudományos és technikai fejlődés és annak hatásai.

A természetes globalizálódás, és a rákapcsolt mesterséges globalizáció.

Az embernek, emberiségnek nemcsak a legfőbb célt megvalósító képessége nő, de a veszélyforrás aspektusa is nő, mely a megmagyarázott téveszmékből és a természettudományos, technikai fejlődés rossz alkalmazásából ered.

Nagyon rövid kitérés a teljes tanulmány ábráira. Az ábrák vagy kapcsolódnak egy fejezethez, vagy kiegészítik azt. Ha konkrétan említem az ábrákat Mint Pl. C/1 ábra, akkor konkrétabb, erősebb kapcsolódásról van szó. Ha csak így említem, pl. C. jelű ábrák, vagy így, pl. tudatalakító ábrák, akkor gyenge kapcsolódásról ill. kiegészítésről van szó. A kiegészítés azt jelenti, hogy az olvasó érzékelje azt, hogy a fejezetnek milyen egyéb, további összefüggései vannak.

Miért nevezem a fejeteket elméleti, ill. (gyakorlati) rendszertényezőknek? Erről később még szó lesz.

Ennek az ismeretnek, az alapvető társadalomtudományos ismeretnek, komoly gyakorlati, életszínvonalra kiható haszna van. Itt nem egy puszta elméleti ismeretről van szó. Ez nem olyan, mint a csillagászat vagy a kémia, stb., amit elég, ha a szakemberek ismernek. Ezt mindenkinek ismernie kell, ill. az ismeret és a haszon (életszínvonal-javulás) az ismerők számával is egyenesen arányos. Ez nem arról szól, hogy ez a tudomány érdekel, vagy sem. Ha nem érdekel, akkor is ismerni kell.

Ez a fejezet lényegében ezt próbálja bizonyítani.

Gondoljunk csak a jog, a törvények ismeretére (ez is társadalomtudomány), a tudatlanságból konkrét kárunk keletkezhet. Vagy milyen kárt okoz az országnak és nekünk is, ha rossz vezetést, vezetőket választunk. Ezt is megtapasztalhattuk.

Persze azt sem árt átlátni, hogy az alapvetések ismerete nélkül nem lehet az elégséges tudásszintet elérni. Mert pl., lehet úgy is villanyt szerelni, hogy az ember nem ismeri mi a váltakozó áram, mi a föld, hogy szól az OHM törvénye, stb., csak ekkor nagy valószínűséggel valami el lesz cseszve. A társadalomtudományok vonatkozásában ugyanez a helyzet.

Kitérés a kaotikus tudat témájának rendezésére, hiszen e fejezet végső soron a tudatalakításról szól.

Előzetes fontos megjegyzések.

Ahhoz, hogy ne vesszünk el a tudat-téma bonyolult erdejében, mindig szem előtt kell tartani az egymással összefüggő, részben keveredő, de szétválasztandó négy kategóriát.

A nem hivatalos (kaotikus) tudomány egyéni, vélemények, ajánlások kategóriája.

A nem hivatalos tudomány az egyéni véleményekből, összegzéséből adódó közösségi (általában néprétegű) vélemények, ajánlások kategóriája. (Jelenleg nincs direkt összegzés, de azért valahogy (gyengébben, zavarosabban) összegződik, és valahogy érvényesül a nép (a többség) véleménye. A jövőben, a közvetlen demokráciában lesz direkt összegzés és érvényesítés.)

A hivatalos (elfogadott, oktatott tudományok, közszolgálati média, részben a politikai média) tudományból jövő vélemények, ajánlások kategóriája. Sőt ez már keretek között lehet intézkedés, törvény is, amely elsősorban az oktatásra, tájékoztatásra, tudományra vonatkozik.

A vezetés (a jövőben a tudományos vezetés) köréből jövő vélemények, ajánlások, sőt ezek már részben intézkedések, törvények.

Ez a tanulmány nem más, mint a nem hivatalos tudomány egyéni vélemények, ajánlások kategóriájából egy ajánlathalmaz.

A társadalommal kapcsolatos vélemények (világnézetek, eszmék, stb.) célja, értelme nem más, mint a négy kategória szereplői az egyének és a közösség jobb élete miatt javaslatokat tesznek egymás felé. És persze saját kategóriájukon belül is tesznek javaslatokat.

Mind a négy kategória egyénekből áll. De állhatnak az egyének mellett valóságos eszmei közösségek is, amelyek, szintén egyénekből állnak, de ez valamivel több, mint az egyének halmaza. Viszont kétségkívül nehéz meghatározni, hogy mi nevezhető valóságos eszmei közösségnek.

A C/0/A ábrán ez is szerepel, igaz kissé bonyolultabban, és beágyazva a gondolkodás problémakörébe.

E tanulmányban vannak olyan fejezetek, melyeket nemcsak az olvasók, az emberek, hanem a hivatalos tudomány és vezetés figyelmébe is ajánlok. És vannak olyan fejezetek, melyeket elsősorban az emberek, nagyképűen szólva, a nép figyelmébe ajánlok. A következő néhány fejezet ezek közé tartozik. Én magam egyébként büszkén vállalom, hogy a nép tagja vagyok, és az sem tör le, hogy véleményem, az egyéni, a kaotikus tudomány kategóriájába tartozik.

A másik megjegyzés.

Aki nem akar átvert kiszolgáló, kiszolgáltatott, kizsákmányolt lenni (és egyébként átverő, kihasználó sem akar lenni), annak bizonyos szintű, objektív társadalmi, rendszertani, ismeretekkel kell rendelkezni. Ezt pedig az érdeklődésen és sokirányú tájékozódáson kívül csak úgy tudja megszerezni, ha kétkedéssel, önálló kritikával szemléli az elé táruló ismereteket. Többek között, a fenti megállapítást is ajánlatos így szemlélnie.

A tudat hatalmas, bonyolult, kaotikus témáját több ábrában, fejezetben is megpróbáltam átláthatóvá tenni, azaz rendszerezni. Ezek a C. jelű ábrák, de ezek közül is kiemelném a C/20-as ábrát. Ugyanakkor elismerem, hogy a tudatról szóló fejezetekben én általában nem tartom magam, az ábrán levő rendszerhez. Egyszerre, ill. keverve tárgyalom az egyéni tudatot és közös tudatot. Egyszerre ill. keverve tárgyalom a tudat működésének, és az adott gondolatok helyességének elemzését. Egyszerre és keverve tárgyalom a tudat szerkezetét és időbeli alakulását. Csapongok a közös tudat rétegei között, és még sorolhatnám. Ráadásul a tudathoz kapcsolódó fejezetek, gondolatsorok e tanulmány különböző részeiben jelennek meg. Ennek ellenére szerintem minden tudatról szóló, (elsősorban a tudatról szóló fejezetet) fejezetet be lehet valahogy illeszteni a C/20 ábrába.

Szándékom szerint e tanulmány ad egy bizonyos szintű objektív társadalmi, rendszertani ismereteket. Talán két dolog bizonyíthatja ezt, persze nem teljesen, csak részben. Az egyik az, hogy én mindent kritizálok, vagyis nem csatlakozom semmilyen eszmei, politikai irányzathoz. A másik hogy a helyzetem mivel középen van, átlagos (nem vagyok szegény, de gazdag sem vagyok hatalmi pozícióm, sincs), nem determinál. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a tanulmány objektív, a magam részéről csak azt tanácsolhatom, hogy kétkedéssel, önálló kritikával olvassák e tanulmányt.

Egy kis elmélkedés a fiatalok politizálásáról, és magamról.

Életkori sajátosság hogy a fiatalokat kevésbé és másként érdekli a politika (társadalmi problémák, közügyek), mint az idősebbeket. Legalábbis engem és a barátaimat és a környezetemben levő fiatalokat kevésbé és másként érdekelt a politika. Ez is egy olyan dolog, amit csak idősödve lát meg az ember, mert szükségszerűen ekkor lesz összehasonlítási alapja. És mellesleg a szexuális életével, a párkapcsolatával is kevesebbet van elfoglalva.

Nem tagadom, azt szeretném, hogy minél többen politizáljanak (érdeklődjenek a közügyek iránt), minél többeket érdekeljen a társadalomtudomány. Van ebben egy kis önzőség, mert akkor e tanulmányt is többen olvassák. De e tanulmánytól függetlenül is kijelenthető: nem sok értelme van a társadalomtudománynak, és még színvonalas politizálásnak sem, ha az egy szűk kör tudománya marad. Persze a kizsákmányolás lehetősége is nő. A tanulmány első fejezetei arról szólnak, hogy az idetévedőket szeretném meggyőzni, arról hogy a társadalomtudomány, a nívós politizálás (közügyekkel való foglalatosság) egy létszükségleti tudás, a leghasznosabb tudás, és egyébként érdekes tevékenység is.

Arról nem is szólva, hogy az önérdek nélküli politizálás (közügyekkel való foglalkozás), mint egyfajta másokkal való foglalkozás, önzetlenség, pozitív elbírálásban részesül a másvilágon, amennyiben van másvilági megítélés.

Fiatalabb koromban az ilyen könyveket én is eleve visszalöktem a polcra, nem érdekelt. Természetes hogy egy fiatalember elsősorban magát akarja felépíteni. Később pedig családját akar felépíteni, csak ezután fordul a figyelme jelentősen, elsődlegesen a társadalom felé. Talán genetikusan így vagyunk kódolva. Gúnyosan azt is mondhatnám, hogy az ember miután már saját magával, és családjával nem tud mit kezdeni, elkezd érdeklődni a társadalom iránt. Csakhogy amikor ezt megteszi, ráébred, legalábbis az értelmes ember ráébred: hiba volt ezt ilyen későn kezdeni.

Persze itt is, mint általában, általánosítok, átlagolok, az egyének közötti különbségek igen nagyok. A társadalmi közeg a fiatal számára csak egy másodlagos környezet, amelyben fel kell építeni magát és később a családját. Ezen még az sem változtat lényegében, ha a fiatal netán társadalomtudományos oktatásban vesz részt.

A fiatal számára ezek a fő kérdések:

Milyen legyek, milyen tulajdonságaimat erősítsem? Hogyan viselkedjem általában? Milyen legyen a stílusom? Adott időben, közösségben hogyan viselkedjem? Milyen vagyok én eredetileg? Szerény legyek, vagy magabiztos? De az nem nagyképűség? Vagy mégis vagány legyek? Milyen legyek idősebb koromban? Mivel foglalkozzam, milyen legyen az életem? És még hosszan sorolhatnám azon kérdéseket, amelyek az önmagunk meghatározásáról, kialakításáról szólnak. Természetes, hogy a fiatalokat e kérdések érdeklik, ezekre szeretnének választ kapni. Minden olyan dolog iránt érdeklődnek, amelyek e kérdésekre adhatnak választ. Kétségtelen, hogy e gondolkodás, önző gondolkodás, amely bizonyos határig természetes, tehát mégsem önző. Kétségtelen, hogy e kérdésekre a politika, a társadalomtudomány nem ad közvetlen válaszokat.

Egyébként a fiatalok is inkább kisközösségben gondolkodnak, mintsem nagy-társadalomban. És inkább korosztályokban gondolkodnak mintsem társadalomban, nemzetben, rendszerben. Egyébként a fiatalok erősebbek, tettrekészebbek, kalandvágyóbbak, mint az idősebbek. Az is természetes, hogy nemcsak az elméleti tanulás időszakában vannak, hanem gyakorlati tapasztalatgyűjtést sem fejezték be. Mindez természetesen befolyásolja politizálásukat, pontosabban csökkenti a politikai érdeklődésüket. Arról nem is beszélve, hogy egy fiatal minden harmadik gondolata a szexualitás körül forog. A férfiaknak inkább a közvetlen szexualitás körül, a nőknek inkább a szexualitással kapcsolatos párkapcsolat körül forognak a gondolataik. Mindezek miatt a fiatalok számára kissé érdektelen, kissé unalmas a politika, és a társadalomtudomány.

Később pedig a család, az egzisztencia kerül előtérbe ill., ez zárkózik fel az önmegvalósítás mellé. A társadalom még mindig a háttérbe szorul.

Természetes tehát, hogy a fiatalokat kevésbé érdekli a politika, a társadalomtudomány, csak ennek aránya nagyon nem mindegy. Egy diktatórikus vagy éppen individualista társadalomban ez az érdektelenség már eltorzult érdektelenséghez vezet. Az individualista társadalomban a fiatalokat és általában az embereket nem érdekli, hogy mi zajlik a társdalomban, mi zajlik a világban, nem lépnek ki saját kis életük, korlátaik mögül és ezzel hatalmas károkat okoznak elsősorban saját maguknak. Ezzel mintegy felkínálják magukat: itt vagyok, rángathattok, mint egy bábút, kizsákmányolhattok, átverhettek, azt tesztek, amit akartok, engem ez az egész nem érdekel.

Persze a politizálás a társadalmi érdeklődés, csak akkor ér valamit, ha az önkéntes és saját véleményű. Saját véleményű, vagyis úgy csatlakozik mások véleményéhez, ha egyáltalán csatlakozik, hogy a véleményeket kritikai górcső alá veti, és ahhoz csatlakozik, amelyben nem talál jelentős igaztalanságot. Vagy, ha az ilyen csatlakozás lehetetlen, akkor kialakítja a saját egyéni véleményét. Persze ez nem elég: megvan az én saját véleményem és a többi nem érdekel. Ezzel megint oda lukad ki: ez az egész engem nem érdekel, azt tesztek, amit akartok.

A fiatalok másképpen politizálnak, mint az idősek. A nők másképpen politizálnak, mint a férfiak. A fő meghatározó ebben a tekintetben hogy általában a nők szabálytisztelőbbek, mint a férfiak. A férfiak szélsőségesebbek, mint a nők. Az én feleségem, aki szerintem tipikus nő, értelmes nő, az egyéni sorsok, és a kisközösségek felől közelíti meg a társadalmat. A nők sokkal inkább közösségi emberek, mint a férfiak. Nézzük csak meg egy lakógyűlés arányát. Csakhogy a megfogható közösség, az a kisközösség. Emberekkel, csoportokkal, esetleg több ezres csoportokkal találkozunk közvetlenül. A társadalom, a nemzet, mint közösség, közvetlenül nem tapasztalható. Tehát a nemzeti politizálás (politizálás, mint a közügyek megtárgyalása) már kevésbé érdekli a nőket. A nők mivel gyakorlatiasabbak, mint a férfiak inkább a közvetlen tapasztalásra építenek. Ez nem jó, vagy rossz, csak más. A nő és a férfi gondolkodása e tekintetben is, talán nem véletlenül, kiegészíti egymást, ezért ne legyintsünk egymásra.

(Egyébként pedig ide is érvényes. Nem fajok, népek, vallások, stb., ill. életkorok, nemek szerint választhatók szét az emberek, hanem elsősorban értelem, intelligencia, jó és rosszindulat, önzetlenség, önzőség, stb. szerint választhatók szét. Nincs, a nemek tekintetében sincs, kollektív jó, vagy rossz, csak egyéni jó, vagy rossz van. Ráadásul szerintem nem is az egyéneket kell dicsérni, elítélni, hanem a tulajdonságokat, elveket, felfogásokat, viselkedéseket, kell dicsérni, kritizálni, elítélni és az egyént, csoportot, mint ezek hordozóját lehet megítélni. Így az ítélet mégis kollektív lesz, csak másképpen. Nem azt mondom, hogy nők buták a férfiak, önzők, a szlovákok magyarutálók, a magyarok hatalomvágyók. Hanem azt mondom, elítélem a butaságot, az önzőséget, magyarutálatot, a rasszizmust, a hatalomvágyat, stb., és ezzel elítélem azon egyéneket, csoportokat, amelyek buták, önzők, magyarutálók, rasszisták, hatalomvágyók, stb..)

A rendszerrel, a nemzettel, a nagy-társadalommal, mint fogalommal, és mint valósággal pl. az én feleségem, nem tud mit kezdeni. (A nő gondolkodásában nem térkép van, hanem utak sokasága. Ugyanakkor sokkal figyelmesebbek a részletek tekintetében.) A nők inkább emberekben gondolkodnak, mintsem rendszerekben. Mindezekből és még sok másból következik, hogy a nők általában, átlagosan másképpen politizálnak. Ezt a témát máshol folytatom.

Nem tudom, hogy megfigyelte e, a kedves olvasó, hogy a Kádár-rendszert elítélők között nagyobb arányban vannak az olyan fiatalok, akiknek szinte nincs is közvetlen tapasztalatuk arról a rendszerről, amelyet leszólnak.

Idevágó felmérés az is, hogy a szlovák fiatalok, akik Szlovákiában leginkább utálják magyarokat, ráadásul azon területeken élő fiatalokról van szó, amely területeken alig él magyar. Én ki merem jelenteni: minél inkább ismerünk valamit, annál árnyaltabb lesz a véleményünk.

De visszatérnék a múlt rendszert lebecsmérlő fiatalokhoz, és most eltekintek, attól, hogy már 20 év is eltelt a rendszerváltás óta és elsősorban a jövő felé kellene fordulni, azért is, mert jelenleg hatalmas pácban vagyunk. És attól is eltekintek, hogy egy bizonyos erkölcsi érzék kell ahhoz, hogyha valaki nagy pácban van, akkor mérsékelten ítél el, szól le másokat. Az erkölcsi érzékkel rendelkező, azért megkérdezi magától: van e erkölcsi alapom másokat elítélni, másokat leszólni?

Nekem ezekről a Kádár-rendszert lebecsmérlő fiatalokról azok a kiszisták, szájtépő fiatalok jutnak eszembe, akik a Kádár-rendszerben birálták a Horthy- rendszert, vagy éppen a gaz imperializmust. Nekem a gaz imperializmus emlegetése ugyanaz a kategória, mint a kommunista diktatúra emlegetése. Sőt én ki merem jelenteni, a jelenlegi lebecsmérlők nagyobb része amennyiben a Kádár-rendszerben élne, akkor olyan kiszista lenne, amely a Horthy-rendszert, ill. a gaz kapitalizmust becsmérelné. Oda akarok kilukadni, hogy változnak a rendszerek, változnak a körülmények, de a közösségi (szociális) jellemtípusok nem nagyon változnak. Egyszerűbben, az emberek lényegi felfogása, beállítódása, nem nagyon változik, csak más környezetben jelenik meg. Tulajdonképpen ezzel kellene a társadalompszichológiának foglalkozni. A magam részéről a Kádár-rendszert is kritizáltam (a múlt rendszer akkor sem érdekelt különösebben) és a jelen rendszert is kritizálom. A múlt pedig engem történelmi távlatokban érdekel. Én az egész történelmet tekintem egy olyan hatalmas adatbázisnak, amelyből felépíthetjük a jelen gondolkodásunk és a jövő alakítását. A másik adatbázis a saját kis gondolkodásunk. Döntse el a kedves olvasó azt, hogy az én magatartásom, ténykedésem az erkölcsösebb, és fejlődéssegítőbb, mint a múlt rendszert lebecsmérlők ténykedése. És még hozzáteszem, a múlt rendszerben sem voltam pozícióban, akkor sem érvényesültem, és most sem. Itt azért azt is látni kell, hogy a rejtett háttérben a benyaló-jellemről, finomabban szólva karrierizmusról van szó. Arról van szó, hogy vannak emberek, fiatalok és idősek, akik a környezetet, legyen az bármilyen is, egyféle egyéni érvényesülési porondnak nézik, és jó érzékük van ahhoz, hogy tudják, érvényesülésükhöz mit kell, mondani, mit kell tenni. Én és remélem sok más ember nem így nézi a világot, sőt ezzel ellentétesen. Nevezhetem magamat és a hozzám hasonlókat: anti-karrierista típusnak. Itt megjelenik a két alapvető szociális embertípus.

Egyébként a Kádár-rendszerben, amit én általában brezsnyevi szocializmusnak nevezek, volt egy ilyen propagált fogalom: szocialista embertípus. Az a rendszer valószínűleg e fogalom alatt a szocializmust elfogadó, tehát lényegileg a karrierista embertípusra gondolt. De ez a karrierista típus persze egyidős az emberi történelemmel, minden rendszerben volt, van, és lesz. Az alapkérdés mégis oda fordul: hogy a jövő rendszere mit kezd ezzel a karrierista típussal?

Elárulom a kedves olvasónak, hogy 20-30-40-50 év múlva (szerencsés esetben) éppolyan borzalommal, vegyes lenézéssel, kimosolygással fognak jelen éveinkre gondolni, mint ahogy mi gondolunk a korábbi időkre, pl. sztálinizmusra. Vagy ahogy a korábbi években pl. szocializmusban a még korábbi évekre pl. a Horthy korra gondoltak. Borzalommal, vegyes lenézéssel fognak (fogunk) gondolni a jelen hihetetlen bizonytalanságára, a kifinomult mégis egyértelmű manipulációra. Arra hogy a szabadság ünnepén október 23.-án, vagy verték az embereket, vagy egy rendőrökkel, kordonokkal teli, de kihalt utcákon „folyt az ünneplés”. És elárulom éppen azok fognak a legjobban borzongani, akik ezt most nem teszik, vagy éppen azok, akik a borzalmak okozói. Úgy látszik, mindig megmarad a két tábor. A kisebbség, aki az igazi jelenben él, azzal foglakozik, és a többség, aki az elferdített múlt árnyékában él – „most már sokkal jobb” - jelszóval az ajkán.

Sokféle szociális-típus van, azt gondolom, hogy még a közkatona-típusú állampolgárokat meg kell említeni. Másképpen: középszolga-típusú állampolgárok. A közkatonának keveset kell gondolkodni, és nem kell dönteni. Ráadásul, úgy érezheti, hogy főnöki pozícióban van, néha parancsolhat, erőszakoskodhat, de mindenképpen, mint hatalom képviselője, kvázi hatalommal rendelkezik, az átlagember felett áll. Legalábbis úgy érezheti. Sok ember, talán lakosság 10-20%-ának tetszenek ezek a dolgok, ők a közkatona-típusúak. Nem szeret dönteni, talán nem is tud, nem túl okos, de szereti, ha fontosnak tartják, ha átmenetileg is, de kvázi főnők lehet. Ugyanakkor szeret szolgálni, van benne alázatosság, és tekintélyelv. Azért nem karrierista, mert nem feltétlen akar a ranglétrán feljebb mászni, a közkatona állapot nagyjából kielégíti. Persze ezen emberek csak töredékéből lesz katona, rendőr. A jó katonaságban, rendőrségben viszonylag kevesebb az erősen közkatona-típusú, mint a rosszban. A közkatona–típusú jellemzően a kis-vezető beosztásig viszi. (Ezért a „közkatona” elnevezés nem egészen pontos.) Még akár középvezető is lehet, néha még elitvezető is, de ott is úgy viselkedik, mint a főszolga. A közkatona-típusú ember nem politizál igazán, természetesen a demokráciát sem szereti, talán nem is érti ezeket. Mondjuk úgy, hogy a rossz vezetők jelentősrészt a közkatona-típusúaknak köszönhetik, hogy fennmaradnak. Van, aki dicséri ezt a típust, mondván, hogy ilyen is kell, én nem osztom ezt a véleményt. A gondolkodó, változtató, kritizáló is lehet fegyelmezett, hűséges, amíg a főnöke kiérdemli. A rossz főnökhöz való hűség pedig rossz, árt a népnek. Ugyanakkor a közkatona-típusú mindig az aktuális főnökhöz hűséges, a leváltott főnöknek ő fordít először hátat, tehát mégsem hűséges. A közkatona-típusú nem bánná, sőt örülne ha katona-társadalom alakulna ki, ami nem biztos hogy erős diktatúra, de az biztos, hogy nem demokrácia. De magáról katonatársdalomról ill. ahhoz hasonló hangyatársadalomról is érdemes elgondolkodni. A „közkatonaság” kijelöl egy életmodellt és egy (hiányos) világnézetet is. Persze ez minden alapvető szociális-típusról elmondható.

Kérdés hogy jövő jóval demokratikusabb rendszerében mi lesz karrierista-típusú és közkatona-típusú emberekkel? És még lehetne sorolni néhány típust, aki nem túl alkalmas a közvetlen demokráciára. Maradjuk abban, hogy azért az emberek legalább 70%-a alkalmas a közvetlen demokráciára, legalábbis oktatással, tájékoztatással és magával a közvetlen demokráciával, alkalmassá tehető.

Szerintem a tanulmány elejére kívánkozó ismétlés.

A másik világnézet, életmodell kedvesen, reálisan.

Kétségtelenül az emberi lelkekben (és kívül is) van egy másik életmodell is, világnézet is, amelynek a kulcsszavai nem ezek: közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, kritika, hosszabb távú tervezés, stb.. Hanem ezek: mindenki találja meg a maga helyét, tehát: keresés, beilleszkedés. Törődj bele helyzetedbe, és abból hozd ki a legjobbat. Nem kell állandóan morogni, idegeskedni, kritizálni, illetve magunkkal is kell foglalkozni, magunkat is kell szeretni, mert ha mindenki állandóan morog, idegeskedik, kritizál, illetve magával nem foglalkozik, magát és másokat nyüstöli, akkor senki sem lesz boldog. Akkor hiába vannak ezek a szavak (közösség, fejlődés, igazságosság, kritika, stb.) ezek a szavak elérhetetlen ideák, üres frázisok maradnak. Vagyis a kulcsszavak: alkalmazkodás, kompromisszum, kedvesség. Egyébként pedig jobb, ha beletörődve sorsunkba abból próbáljuk meg kihozni a legjobbat, és ez belülről is eredhet, vagyis nem kell hozzá jólét és közösség. Másfelől van, aki kiszolgálóként és szegényként, és nyugis életben érzi jól magát, és van, aki gazdagként, törtetőként, és vezetőként érzi jól magát. Mindenki érezze jól magát és akkor az egyéni boldogságokból meg lesz a közösségi boldogság. Tehát az igazságosság, és a demokrácia nem is annyira fontos.

És a percet, órát kell megszépíteni, hiszen, ha minden perc, óra viszonylag szép lesz, jó lesz akkor minden élet szép és jó lesz.

Az adott perc, óra megszépítése, akár úgy hogy becsukjuk a szemünk, akár úgy, hogy hazudunk, akár úgy hogy csak magunkkal foglalkozunk. Mindenki tegyen így és akkor mindenki boldog lesz. Vagyis a további kulcsszavak: helytalálás, rövid távú megoldások, illúzió, és esetenkénti önzőség.

Azt látni lehet, hogy a fenti világnézet (alkalmazkodás, helykeresés, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, stb.) akár lehet jóindulatú is. Mindenképpen olyan szelídnek, ártalmatlannak tűnik. És az is kétségtelen, hogy van benne némi logika is. (Kérdés, hogy ez átlépi e, az igazság, határát?) És az is kiderül, hogy ennek ellenére, pont az ellenkezője az általam hirdetett világnézetnek. Pont ezek azok a kulcsszavak (rövid táv, esetenkénti önzőség, stb.) amiket én a rossz kezdetének, jelképeinek tartok. Ezek ellen hadakozok ebben a tanulmányban. Sőt én azt állítom, hogy még a középút (egy kis hosszú táv, egy kis rövid táv, egy kis közösség, egy kis önzőség, egy kis igazság, kritika, igazságosság, egy kis hazugság, stb.) is rossz út.

E tanulmány közvetve vagy közvetlen a másik világnézet cáfolata, és e világnézet (közösség, önzetlenség, fejlődés, igazságosság, hosszú táv, kritika, stb.) bizonyítása. Mégis én magam is kevésnek érzem ezeket, az érveléseket. Mi az, mit mégis ezen felül itt el lehet mondani. Talán ezt a példázatot, tipikus történetet.

Mari néni és Pista bácsi, agy tanyán éltek kedvesen, szelíden. Nem volt folyóvíz, távolabbról hozták vizet, villany sem volt, de mégis kialakítottak egy olyan életrendet, munkarendet (volt kert, voltak tyúkok, volt kettő, három malac is mindig, voltak méhek, stb.) amelyben jól érzeték magukat, amit megszoktak. Gyakran üldögéltek a kerti part alatt csodálták a természetet, vagy éppen keresztrejtvényt fejtegettek, olvasgattak. Olvasgatás közben képzeletük elment egy másik világba. Szendergő álmaik is szépek voltak. Nem veszekedtek, vitatkoztak, mert vagy elnézték a másik bolondságait, vagy egy kicsit lódítottak dicsérték egymást akkor is, ha nem kellett volna. Vagy ha már idegeskedtek, elmentek sétálni egy nagyot, és megnyugodva értek haza. Nem érdekelte őket a politika a közösség, a közügyek, nem idegeskedtek az ilyes dolgokon. Más emberek sem nagyon érdekelték őket, mi jól megvagyunk – mondogatták.

(A példa nem egészen általános, mert Mari néninek és Pista bácsinak nem volt hatalma vagyona, közvetlenül nem befolyásolták senki más életet. Élhet e, a példa szerint egy olyan ember aki (pozícióval, pénzzel, stb.) jelentősen befolyásolja más emberek életét, lehetnek azok akár saját gyerekei? Volt egy másik (tipikus) család, hasonló körülményekkel (nyugis, elzárt élet), csak három gyerekkel. Az egyik gyerek olyan boldog lett, mint a szülei. A másik kislány, nagylány korában elment a fővárosba kurválkodni. A harmadik kisfiú, felnőve szintén a városba kötött ki, mint drogos, tengő-lengő ember. E két gyereknek nem lett boldog élete. Igen, mert viszonylag tanulatlanok voltak, és ebből fakadóan predesztinált volt sorsuk. Mert nem minden egyéniség boldog ebben a nyugis életben. És mert a társadalom azért megy maga útján, van város, vannak drogok, stb.. Több, vagy kevesebb a város, a drog, stb., de azért van. Ha pedig valaki pozícióban van, akkor az is baj, ha nem dönt, és az is baj, ha rosszul dönt. Tehát sokan nem élhetnek úgy, mint Mari néni, és Pista bácsi. Sokan viszont lényegileg élhetnek úgy, mint Mari néni és Pista bácsi.)

Tehát ott hagytam abba, hogy Mari néni és Pista bácsi élte maga szegényes, ámde boldog életét. Egyszer azonban (nem véletlenül, mert idősödve az ember valószínűleg megbetegszik) Pista bácsin (63 éves korában) súlyos betegség uralkodott el. (Ha Mari néni és Pista bácsi csendesen békésen, vagy gyorsan meghal, akkor ez a történet akár boldog véggel is végződhet, akkor más a konklúzió. Csak sajnos a csendes, vagy gyors halál ritka.)

Szóval Pista bácsinak nagy fájdalmai voltak, és azok egyre növekedtek. Állapota közérzete, boldogsága pedig egyre romlott. Elment az orvoshoz, aki végül is beutalta a korházba. A korház azonban várólistára tette, mert az egészségügy rosszul volt megszervezve, mert kevés pénz jutott az állami egészségügyre. És mert Pista bácsinak nem volt pénze, protekciója, és mert egy kedves halk szavú, jogot nem ismerő bácsika volt. Pista bácsi állapota romlott és már olyan stádiumba került, hogy csak az életét és ezzel szenvedéseit tudták meghosszabbítani. Pista bácsi még három évet élt, de az idő alatt annyit szenvedett, oly boldogtalan volt, hogy az negatív irányban akkora volt, mint egész élete boldogságsága. Közben Mari néni, Pista bácsi sorsa miatt is egyre szomorúbb lett, ő is boldogtalan lett, és Pista bácsi halála után, három évvel Mari néni egy éves betegség és szenvedés után meghalt. Szegény Mari néni nem három évet, hanem hatot szenvedet. Ötöt Pista bácsi sorsa, halála miatt egy plusz évet, saját betegsége miatt.

A tipikus történet tükrében vessük össze a két világnézetet. Közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás. Vagy: alkalmazkodás, helytalálás, kompromisszum, kedvesség, rövid távú megoldások, a perc, óra megszépítése, illúzió, esetenkénti önzőség, és tegyük hozzá, mellékes a közösség, az igazságosság, a demokrácia. (Ez utóbbi életmodell, világnézet jellemezte Mari néni és Pista bácsi életét.) A történet arról szól, hogy az első világnézet, életmodell minden negatívumával együtt általában, jellemzően jobb, mint a második, minden pozitívimával együtt. Látszólag ártalmatlan, logikus, és megoldó, a második világnézet, életmodell, de még a jobbik esetben is, amikor nincs közvetlen kizsákmányolás, másnak ártás, rossz döntés, akkor is általában, jellemzően a viszályára fordul.

Még egyet azonban meg kell állapítani. Valahogy ezt a jó világnézetet, életmodellt (közösség, önzetlenség, fejlődés, hosszú távú megoldások, kritika, demokrácia, és tegyük hozzá, morgás, idegeskedés, aggódás) úgy kellene művelni, hogy azért a boldogság megmaradjon. Mert az is igaz, hogyha akár a jó célok érdekében állandóan nyüstölik az emberek a másikat és saját magukat, akkor a jó cél csak üres frázis, ürügy marad, az egyéni és közboldogság nem jön el, sőt közboldogtalanság lesz. Tehát még a jó cél sem szentesítheti az eltúlzott rossz eszközt. Meg kell maradni némi boldogságnak. De a másik gondolat is igaz: akkor elsősorban nyüstöljük a rendszert, az nem fáj senkinek. Pontosabban egyes, általában kiváltságos csoportoknak fáj, de ez egy kisebbség. Viszont, ha egyenletes fokozatos rendszerváltás lenne, akkor még ezek csoportok is szűkülnének.

Önmagában a fenti példázat nem bizonyítja hogy érdemes tisztességesnek, igazságosnak, önzetlennek lenni.

Ezért egy másik ismétlés.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek (igazságosnak, önzetlennek, stb.) lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz. Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak és más közösségek is egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul. A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai.

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, sőt úgy tűnik ők azok a tisztességes kisemberek, akik a tisztességtelen rendszer szenvedői. Mari néni és Pista bácsi nem volt tisztességtelen, de nem is volt tisztességes, amennyiben tisztesség feltétele bizonyos szintű önzetlenség, közösségért való tevékenység, igazságosságra való törekvés. Mari néni és Pista bácsi azok az átlagos emberek, akik nem ismerik fel, hogy a tisztességesség több mint másnak nem ártani, és ezzel a tudáshiánnyal, ők lesznek a tisztességtelen rendszer vesztesei. Tehát önhibájukból adódik a sanyarú sorsuk.

Sok helyre szóló ismétlés.

A politikai, gazdasági vezetés (beleértve nagytőkét) vezetés minden hibájának, rossz koncepciójának, a következménye, végül is a becsületes dolgozó réteg azok családja (akik jellemzően az alacsony és átlagos jövedelműek) szélesen értelmezett életszínvonal-csökkenése. Mivel végső soron csak két réteg van a becsületes dolgozó réteg, és az érdemtelenül hasznosuló, és mivel az utóbbi a neve szerint sem lehet porul járó, így marad a becsületes dolgozó réteg, mint károsuló.

Mégis hibás az a következtetés, hogy akkor nem érdemes becsületesen dolgozni, mert ha kialakul egy tisztességtelenségi verseny, akkor is a viszonylag becsületesek lesznek a nagyobb károsulók, csak akkor mindenki fokozottan károsul. Pl. az érdemtelenül hasznosulók egy fokkal, károsulnak, a viszonylag becsületesek (akik a természetüknél és hitüknél fogva nem tudják teljesen levetkőzni az önzetlenségüket, becsületességüket) három fokkal károsodnak. Érdemes becsületesen dolgozni, de csak úgy érdemes igazán, ha közben a becsületes dolgozó egy jobb, igazságosabb rendszerért is küzd, tesz.

A becsületes munka, a becsületes tevékenység természetesen lehet szellemi munka is, de nem lehet a rossz rendszert direkt szolgáló munka. Természetesen, a magas jövedelmű, jól élő is lehet becsületes dolgozó (de ő is kevesebbet kap, mint amennyit ad) csak ez a múlt és jelen társadalmában nem jellemző.

Tehát a normális, értelmes átlag ember (aki becsületes is) a saját valamint gyerekei, unokái érdekében és nemzet érdekében benyeli az érdemtelen károsulást, de közben fennmarad a reménye, mert tesz azért, hogy ez az érdemtelen károsulása csökken, ez az, amit ésszerűen tehet.

A jobb, igazságosabb rendszeren gondolkodni, mert ez a tevés első lépcsője, (ha nincs jó elképzelés, akkor a tevés is hibás). Tehát a normális, becsületes embernek ésszerűségből, saját maga és családja érdekében is szükséges a jobb rendszeren gondolkodni ami már politizálás.

Kétségtelenül dilemma, hogy van e olyan pont, és hol van az pont, amikor a becsületes ember ésszerűen azt mondja: ez már annyira igazságtalan rossz helyzet, hogy többet nem dolgozom becsületesen, csak a jobb, igazságosabb rendszerért küzdök.

Miért hasznosak mindenki számára a gazdasági, társadalmi ismeretek?

Nekem erről, elsőnek ez mondás ugrik be: nem kell ahhoz suszternek lenni, hogy megmondjuk, hol szorít a cipő. De mindjárt kiegészíteném ezzel: ahhoz is egy kicsit szakembernek kell lenni, hogy jó minőségű cipőt vásároljunk. Ahhoz is egy kicsit szakembernek kell lenni, hogy értéklejük a cipész munkáját, ha más szempontból nem is, de legalább az ár szempontjából.

Elég e a kritika? És mi van, ha a kritizált azt mondja: rendben van, nem tökéletes, de nincs ennél jobb. Ezek a kérdések is felmerülnek.

Fel kell tenni a következő kérdéseket is: a jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer minden kritika nélkül önmagától mindig a lehető legjobb minőséget biztosítja? A jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszer minden útmutatás, beleszólás nélkül arra törekszik, hogy nekünk adható minőséget folytonosan javítsa, és képes ezt javítani? Elég, ha a problémákat csak felvetjük, nem kell azokra valamilyen választ adni?

Nem politizálok, a politizáláshoz nem szükséges tudás, stb., felfogások.

(A politizálás: a közügyekről, a társadalmi berendezkedésekről, szabályokról, a társadalmi jelenségekről, folyamatokról való elmélkedés.)

Akik azt gondolják, hogy a felületes, átgondolatlan tudásuk, elegendő, megfelelő tudás, azok általában a kevély, öntelt, törtető emberek. Ha pedig ez a törtetésük sikeres, és sajnos általában sikeres, akkor már megingathatatlanul biztosak lesznek, hogy e téren is zsenik. A probléma azonban ennél szélesebb, a szerény jóindulatú emberek jelentős része sem tartja fontosnak a megfelelő gazdasági, társadalmi ismereteket, ezért az ő tudásuk is felületes lesz. Sőt egy jelentős részük még azt sem tudja mi az a megfelelő gazdasági, társadalmi ismeret, a társadalomtudományos tudás. Erről elmélkedem a következőkben.

Mindenki érdeke, a megfelelő gazdasági, társadalmi ismeret, sőt hozzátenném mindenki érdeke és kötelessége. Ez a kötelesség szó, ha társadalmi ismeretekről van szó, erősen a szocialista időkre emlékeztet. Én egyébként a szocializmust nem tartom jó rendszernek, de nem is tartom a rossz rendszer megtestesítőjének, a sátán birodalmának, mint ahogy azt sokan sugallják. Valójában a kép ennél sokkal árnyaltabb, differenciáltabb. Pl., aki ilyen árnyalatlanul gondolkodik, az egy jel arra, hogy az ő gazdasági társadalmi ismeretei nem megfelelőek, vagyis felületesek.

Mindenki kötelessége, de az a kérdés: milyen tudásról beszélek én és milyen tudásról beszéltek a szocializmusban?

Én az önállóan átgondolt, kritikai tudásról beszélek. A szocializmusban pedig az elfogadó, ismétlő tudásról beszéltek. Ott arról volt szó, hogy hivatalos tudást, amely túlságosan egységes volt, az áradt a tankönyvből, a médiából, kellett megfelelően ismerni szinte minden embernek.

Én tehát az önállóan átgondolt, kritikai tudásról beszélek. Kritikai, amelyik persze lehet elfogadó is, de mégis kritikai, mert egy kritikus vizsgálódás után fogadja el az eléje tárt ismereteket. Természetesen a kritikai tudás eltérő is lehet az eléje tárt ismeretektől, sőt nagy valószínűséggel akkor kellően átgondolt (nem felületes), ha némi kritikát is tartalmaz. Másfelől a kritika sem lehet átvett, hiszen akkor már elfogadó tudásról beszélhetünk. Önálló gondolkodás, ez egy nehezen definiálható dolog. Az önálló véleménynek, tudásnak az egyik eleme éppen a kritikai hozzáállás, melynek kijelentése: nem biztos, hogy mindez igaz. A másik eleme: felejtsük el az elénk tárt tudást, induljunk ki az alapokból. A harmadik eleme: a megújítási célzat. Az a cél, hogy részben más, új véleményt alakítsak ki, új tényezőket, új összefüggéseket találjak. Persze ez a megújítási cél nem lehet öncélú, mindenáron újszerű, „más akarok lenni” attitűdből eredő. Itt jön a megfelelő tudás következő tényezője: a valós, kellő mennyiségű bizonyítékok összeszedése. Itt megjegyzem: a társadalomtudomány egy furcsa tudomány. Nincsenek megdönthetetlen, közvetlen, biztosan mérhető bizonyítékok. Vannak történelmi, ill. statisztikai tendenciát igazoló bizonyítékok és vannak a logikai bizonyítékok. Közvetett bizonyítékok azért vannak. A lényeg az, hogy objektív tudásnak az nevezhető, amelyik bizonyítékokkal alátámasztható.

A megfelelő tudás utolsó tényezője: lehetőleg a gazdaság, a társadalom nagyobb (a területek többsége) része legyen önállóan átgondolva és legalább kétszer, de inkább többször. Mi a gazdaság, társadalom nagyobb része, milyen területekből áll ezt én nem mondhatom meg. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy e tanulmány tartalmazza e területek kb. 80%-át, ezért tessék kérem ezt a tanulmányt, áttanulmányozni, erről önálló kritikai tudást alkotni és akkor már rendben van a megfelelő tudás.

Valóban úgy gondolom, hogy e tanulmány áttanulmányozása, valós, bizonyítékokkal alátámasztott kritizálása, már megfelelő gazdasági társadalmi ismereteket ad, nem ezért nagyképű a kijelentés. Azért nagyképű, mert nem ez lehet az egyetlen kiinduló tudásbázis. A vizsgálódó, megismerő, ismeretgyűjtő sok módón sok helyről szedheti össze a kiinduló tudásbázist. Valóban a cím arra utal, hogy ez az a könyv, tanulmány, az, amely a megfelelő ismereteket adhatja. Igen, én ezt így gondolom, tulajdonképpen ez a célja ennek az irománynak. Szerintem, megvan benne mindaz, aminek meg kell lenni egy jó színvonalú kiinduló társadalomtudományos bázisanyagba. Vannak benne egyértelmű állítások, elvek, feladatok, amin el lehet gondolkodni, amit vitatni lehet. Arról is meg vagyok győződve, hogy gazdasági társadalmi problémák nagyobb részével foglalkozik. Ugyanakkor azt is feltételen hozzá kell tenni, hogy nem ez az egyetlen lehetséges kiinduló bázisanyag, amely lehetséges.

A lényeg az, hogy a felelős saját és mások érdekében ismereteket gyűjtő törekedjen arra, hogy gazdaság, társadalom sok területét, jelentős részét, lehetőleg nagyobb részét, önállóan átgondolja.

Összefoglalnám, hogy mit értek megfelelő gazdasági társadalmi ismeretek alatt. A gazdaság a társadalom jelentős részének, lehetőleg nagyobb részének átgondolása kétszer vagy többször, úgy hogy ez az átgondolás legyen önálló, kritikai és bizonyítékokkal alátámasztott.

Kitérés a vezetés ismereteire.

Az önálló kritikai társadalomtudományos tudás értékesebb, mint az elfogadó, ismétlő tudás, és ez mindenkire igaz, a társadalom vezetőire is. Kérdés azonban hogy manapság valóban ilyen tudással rendelkeznek, a vezetők? Nekem úgy tűnik, hogy jelenleg, még mindig nem a társadalomtudományos tudás alapján válogatják ki a vezetőket. Úgy tűnik, hogy ez csak másodlagos szempont. Az viszont biztos, hogy az önálló kritikai tudás inkább hátrány a vezető-kiválasztás szempontjából, mintsem előny. A vezető-kiválasztás még mindig jellemzően kontraszelektív. Ne felejtsük el, hogy a vezetést legalább 95%-ban a felettes vezetés választja ki. Csak parlamenti képviselők és polgármesterek, kiválasztásában vesz részt a nép (ekkor is kérdéses az alapos megismerés), de ők is már többségében egy előzetesen kiválasztott, jelölt emberek. A vezetés (az én értelmezésemben), azonban ennél jóval szélesebb réteg. A meglevő stabil struktúrákat, sajnos, jelenleg még mindig, szükségszerűen csak olyan emberek vezethetik, akik attól alapvetően nem akarnak eltérni. Nem akarnak eltérni, vagyis korlátozott, elfogult a kritikájuk és kevés új, önálló elvük, nézetük, elméletük van. Az, hogy ragaszkodni kell meglevő, stabil alapvető struktúrákhoz, még mindig az egyik fő elve a rendszernek. A vezetők egymást kritizálják, de nem a rendszert. Ráadásul még a kinevező szempontja is érvényesül, amelyik szükségszerűen, általában, a megbízhatóság, a lojalitás.

Röviden térjünk ki a jelenlegi közoktatásra, köztájékoztatásra.

Először is van itt egy érdekesség. Az gondolható, hogy éppen az a jó, ha társadalomtudományos (gazdasági és társadalmi ismeretek bázisanyaga) bázisanyag pocsék, hiszen akkor kritizálható. Valójában ez nem igaz. Ha nagyon hiányos, ha nagyon manipulatív, ha nagyon érthetetlen, unalmas, akkor még arra sem jó, hogy egy színvonalas kritika alapjául szolgáljon. A jelenlegi hivatalos társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, annak ellenére, hogy jobb, mint a korábbi korok oktatása, tájékoztatása, még mindig gyenge. Még a jelenlegi sem alkalmas arra, hogy megfelelő bázisanyaga legyen egy megfelelő önálló kritikai tudásnak. (Egyszerűbben: még mindig kritikán aluli.) Mivel a közoktatásról, köztájékoztatásról külön fejezetek szólnak, ezért csak egy lényeges momentumot említenék meg. A jelenlegi társadalomtudományos közoktatás, szerény számítások szerint is, csak egyharmada a szükségesnek. Tehát háromszor kevesebb, a kelleténél. Ez már annyira hiányos, hogy nem képezheti alapját egy megfelelő önálló kritika tudás bázisanyagának. Társadalomtudományos közoktatás alatt elsősorban az általános és középiskolában tanított rendszertani, államismereti, közgazdasági, jogi, közerkölcsi, társadalompszichológiai, szociológiai, történelmi, stb. ismeretek oktatását értem. Tehát a jelenlegi oktatott anyag, erősen hiányos és akkor még a minőségről, nem is beszéltem. Arról sem beszéltem, hogy a jelenlegi oktatás lényegében az elfogadásra, és nem az önálló gondolatok, a kritika generálására törekszik.

Kétségtelenül, a nem megfelelő tudás legjelentősebb tényezője, a hiányos, gyenge társadalomtudományos közoktatás, köztájékoztatás. Mégis ezt a tényezőt egyelőre felejtsük el.

Induljunk ki abból, hogy az egyénnek kell a megfelelő önálló kritikai tudás megszerzésére törekedni. A kritikai tudás egyik vonatkozása éppen az, hogy az oktatás, tájékoztatás alapvető jóságában is kételkedik. Tehát abból indul ki, hogy nem fogad el semmilyen bázisanyagot, mindenképpen szükségesnek tartja, hogy azt kiegészítse. A kiegészítésnek sok módja lehet, pl. a hozzáolvasás, a saját tapasztalatok ilyen irányú átgondolása, általában társadalmi történések figyelemmel kisérése, és mindezeknek az önálló átgondolása, átértékelése.

E fejezetben a kedves olvasóhoz szólók. Ne várja azt, hogy a sült galamb berepül a szájába, sőt inkább arra számítson, hogy az általa termelt sült csirke is valahogy eltűnik.

Mint mondtam, nem lehet olyan bázisanyag, amelyik ne igényeljen kiegészítést, e tanulmány is azt igényel. Nem sértődők meg, ha e tanulmányt kritizálják, sőt a megalapozott megindokolt, bizonyított kritikának örülök. Ez azt jelenti, hogy a gondolataim valaki komolyan veszi, és esetleg tovább csiszolja. A megalapozatlan, indokolatlan, bizonyítatlan kritikával azonban nem tudok mit kezdeni. Én arra nem vagyok alkalmas, hogy verbális fakardokkal csatározzak.

Rövid kitérés a demokráciára. A demokrácia problémája szinte mindenhol jelen van, ebből is látszik, hogy ez egy meghatározó tényező. A demokratikus döntés éppen azért nevezhető demokratikusnak, mert az egyének (sok egyén) véleményéből, mégpedig az önálló véleményéből tevődik össze. Önálló véleménye, vagyis jelen van benne az egyéni érdek, az egyéni igény az egyéni gondolat (egyéni átgondolás). Jelen van benne, de nem kizárólag. A másik oldalon jelen kell benne lenni a hosszabb távú társadalmi érdeknek is. Szavazáskor miért teszi fel szinte mindenki a kezét? Ez jó vagy rossz? Mi ennek az oka? Ez egy külön fejezetet érdemel. A lényeg az, hogy az önálló kritikai tudás és abból eredő vélemény alapeleme a demokráciának is.

Ugyanakkor, és ezt legalább százszor elmondom: a demokrácia nem csupán a véleménynyilvánításból áll, hanem a törvények megfogalmazásában, és kiválasztásban való részvételből áll.

Kitérés a tudás kapcsán a véleményekre, a véleménynyilvánításra.

Aki nem akar átvert kiszolgáló, kiszolgáltatott, kizsákmányolt lenni (és egyébként átverő, kihasználó sem akar lenni), annak bizonyos szintű, objektív társadalmi rendszertani, ismeretekkel kell rendelkezni. Ezt pedig az érdeklődésen és sokirányú tájékozódáson kívül csak úgy tudja megszerezni, ha kétkedéssel, önálló kritikával szemléli az elé táruló ismereteket. És persze arra kell törekednie, hogy a tudását valahogy valamennyire érvényesítse.

A társadalomtudományos tudás határozza meg elsősorban a társadalomtudományos véleményt. A tudás a vélemény által kerül be a gyakorlati életbe, (azáltal realizálódik). A megfelelő tudás általában megfelelő véleménnyel jár. Mégis a véleménynek, véleménynyilvánításnak van egy önálló aspektusa, ami éppen abból ered, hogy más a cselekvés a tudás megszerzése, és más a véleménynyilvánítás.

A figyelembe vett vélemény már nem más, mint döntés.

Néhány kategóriát kénytelen vagyok meghatározni.

Van az egyéni vélemény, a közvélemény, és a vezetés véleménye, a köztájékoztatók véleménye, a hivatalos tudomány véleménye. A három utóbbi együttesen az elsőrendű közvélemény-formálók véleménye. Az ő véleményük fokozott hatású és ezért szigorúbb jogi kategóriába tartozik.

Megjegyzem, elmosódott határvonalak vannak. Itt és most elsősorban az egyéni (átlagemberek) véleményekről és abból összeálló közvéleményről van szó.

Van a magánszférával kapcsolatos vélemény és a közélettel, közszférával, társdalommal kapcsolatos vélemény. A magánszférával kapcsolatos vélemény is lehet másnak ártó. Gondoljunk csak sértésekre, a verbális károkozásra, az ártó hazugságokra, vagy a csalásokra, amelyek egyik vonatkozása éppen a hazugság.

Megjegyzem, jogilag és más szempontból is, akkor lehetne rendet teremteni, ha felületes csevegés el lenne választva a felelősségteljes megnyilatkozástól.

Mit nevezhetünk a társadalommal (közügyekről szóló) kapcsolatos véleménynek. Egy politika egy intézkedés egy vezető politikájának, vagy általában a politika, a vezetés, a rendszer minősítése, mindenképpen vélemény. Akkor is vélemény, ha az nem megfelelő tudásra alapul. Akkor is vélemény, ha az egyszavas, vagy egymondatos. Közügyekkel kapcsolatos vélemény még a társdalommal kapcsolatos elvek, elképzelések, tervek, célok feladatok, elméletek közlése. És vélemény még a valós világnézet, amire még visszatérek. Ugyanakkor egy vélemény kifejeződhet cselekvésekbe. Valaki nem skandálja a tüntetésen pl. azt: mondjon le, csak egyszerűen ott van a tüntetésen. Ha szavazásról van szó, akkor az is vélemény, ha nem megy el szavazni. Meg kell jegyezni: az nem nagy baj (persze jobb lenne, ha a vélemény logikus gondolatsor lenne), ha valaki egymondatos véleményt mond. Az a nagy baj, ha e mondat mögött nincs átgondoltság, ha ez a mondat nem egy logikus, tényekkel alátámasztott gondolatsor eredménye.

Sőt az is egyfajta vélemény lehet, ha valaki azt válaszolja: nekem nincs véleményem. Vagy: én nem politizálok. Más kérdés, hogy e vélemények gyakran nem megalapozott tudásra épülnek. A valós, de nagyrészt nem közölt, nem tisztázott világnézetről külön fejezet fog szólni. A világnézet (alapvető erkölcsi elvek, felfogások értékrend, szükségletek prioritása) nemcsak társadalmi véleményt határozza meg, de a társadalommal kapcsolatos cselekvéseket is. E vonatkozásban (mi a társdalommal kapcsolatos vélemény) szintén elmosódott a határvonal.

Nem mindegy, hogy a vélemény egy tíz fő alatti társaságban jelenik meg, vagy azt már száz fő is hallhatja, vagy még több ember hallhatja. Itt is elmosódott határvonal, ami hatások mértékét illeti. A szavazáson való véleménynyilvánítás (akkor is, ha nem megy el) mindenképpen vélemény. Ugyanakkor ez lehet nagyon aktív, tudatos távolmaradás is.

Egyébként képtelenség úgy élni egy társdalomban, hogy az ember, az egyén azt ne alakítsa, befolyásolja. Akkor is ezt teszi, ha nem akarja. A különbség abban van, hogy ez a befolyás, hatás mennyire erős. Azonban még gyenge részvétel, véleménynyilvánítás is erősebb a látszólagosnál. Pl., ha valaki nem nyilvánít erős véleményt, akkor ezzel átengedi azoknak a hatalmat, akik erős véleményt nyilvánítanak. Vagy pl., ha mindenki gyenge véleményt nyilvánít, mindenki passzív, akkor létrejöhet egy hangyatársadalom.

Egyik ismerősömnek, aki szinte büszkén hangoztatta: nem politizálok – ezt válaszoltam. Te hiába kerülnéd el a politikát, de az nem kerül el téged.

Az sem mindegy hogy vélemény kijelentő határozott, vagy csevegő megbeszélő, érdeklődő jellegű. Itt is van elmosódott határvonal. Továbbá a vélemény felosztható a mögötte levő tudás szerint, amiről más szó volt. Önálló kritikai, vagy ismétlő, elfogadó. Átgondolt megindokolt bizonyított, vagy felületes. Itt sem húzható egyértelmű határvonal.

Szerintem a fejezet egyik leglényegesebb kijelentése következik:

A társadalommal, közügyekkel kapcsolatos vélemények általában vagy hasznosak, vagy ártalmasak, (ritkán: egyik sem) a társadalom az emberek számára. Mivel hasznos, vagy ártalmas a vélemény ezért fontos, és fontos a véleményt meghatározó tudás. A téves, megtévesztő felületes társadalommal kapcsolatos vélemények ártanak, károsak az emberek a társadalom számára.

A bizonyíthatatlanság mérhetetlenség problémája.

A jog alapja az, hogy mindent szankcionálni kell, ami másoknak árt. A másik alapja viszont az, hogy csak akkor, ha a károkozás egyértelműen bizonyítható és mérhető. Nos a vélemények károkozása általában nem mérhető az elmosódott határvonalak miatt, ami egyben meggátolja azt, hogy a károkozás bizonyítható ill. mérhető legyen. Általában, ami nem jelenti azt, hogy a nyilvánvaló hatalmas, vezetői károkozásokat a jognak nem kell szankcionálnia. Ilyen pl. a vezetők nyilvánvalóan téves megtévesztő kijelentései, pl. a be nem váltott választási ígéretek. Tehát a két fontos kategória: vélemények, amit szankcionálni kell és lehet, és amit nem kell, és nem lehet. A vezetés és a közvélemény-formálók véleménye szerintem más megítélés alá tartozik, mint az un. hétköznapi közügyekkel kapcsolatos vélemények. A jog egyik szükséges fejlődése az, hogy azt az egészet a jelenleginél sokkal tisztább elvek, és gyakorlati határvonalak közé tegye.

Általában azonban a véleményeket két okból nem lehet jogilag minősíteni. Az egyik a már éppen említett bizonyíthatatlanság, és mérhetetlenség.

A másik pedig vélemények szabadságának szükségessége.

Szabadnak kell lenni a véleménynek, mert csak így tud megjelenni az önálló kritikai vélemény. Szabadnak kell lenni, mert ha nem szabad, akkor szükségszerűen követi akár a rossz, ártalmas, diktatórikus vezetés véleményét. Szabadnak kell lenni, mert csak így tud megjelenni benne az egyéni érdek, az egyéni szubjektív igény, az egyéni gondolat. Csak így van biztosítva az elvek elméletek innovációja. Szabadnak kell lenni, mert az a jó, ha az emberek szabadon és sokat beszélnének a közügyekről, ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem kell vigyázni minden szavukra, nem kell félni attól, hogy azért elítélhetik őket. (Minden szavunkra nem kell vigyázni, de mégis vigyázniuk kell a véleményük átgondoltságára, megalapozottságára, és nem hatalom miatt, hanem saját és embertársaik érdekében.) Csak a szabad vélemény tud a demokratikus döntés alapjául szolgálni.

Itt azért újra megjegyzem: önmagában a szabad véleménynyilvánítás nem demokrácia: csak a döntésben, érdemben beszámított véleménynyilvánítás a demokrácia.

A véleménynek szabadnak kell lenni: lényegében ezt fejezik ki az alapvető jogok egy része. A véleménynyilvánítási szabadság, a szólásszabadság. A világnézeti szabadság (ez is egyfajta vélemény). A vallásszabadság, amely egyfajta világnézeti szabadság.

A véleménynek szabadnak kell lenni, ez tehát a másik ok (az egyik a károkozás egyértelmű bizonyíthatatlansága és mérhetetlensége), ami miatt a vélemény károkozását nem lehet jogilag szankcionálni.

Ugyanakkor nagyon fontos a következőt látni: az, hogy a véleménynek szabadnak kell lenni, azzal hogy vélemény ártása pontosan nem mérhető, nem bizonyítható, még nem jelenti azt, hogy a téves, megtévesztő, felületes vélemény ne legyen káros.

Lehetnek emberek, akik úgy gondolják: azzal hogy közügyekkel kapcsolatos vélemény károkozása nem mérhető, ill. a vélemény szabadsága miatt, már meg is szűnik, illetve minimálisra csökken a vélemény károkozása. Egyáltalán nem szűnik meg, és nem csökken. Amit a jog nem tud kezelni, azt az oktatásnak, és a közerkölcsnek kell kezelni.

Megint fel kell tenni a kérdést: a vezetők a közvélemény-formálók véleménye mennyire lehet szabad? Rájuk is vonatkozik a szabad vélemény elve? Szerintem, nem vonatkozik, ill. csak erősen behatárolva vonatkozik. A jognak kell itt a pontos határvonalat kijelölni.

Akkor most rátérhetünk, arra, hogy miért mondtam ezt: mindenkinek érdeke a megfelelő tudás.

Itt visszakanyarodhatnék a bevezető mondatokra.

Vagy azt is mondhatom egyszerűen: azért érdeke mindenkinek, mert akinek nincs megfelelő tudása az átverhető. Ha nincs megfelelő tudása, akkor alkalmatlan vezetést fog megválasztani. Ha nincs megfelelő tudása, akkor rossz törvényeket, rossz intézkedéseket fog támogatni ill. a jókat gátolja. Nyilvánvaló ez a támogatás ill. gátlás az átlagember esetében igen kicsike, de azért mégis fennáll. Ha a társadalomról gondolkodunk, akkor mindig észben kell tartani az ismert alapelvet: sok kicsi, sokra megy.

És ezt sem szabad soha elfelejteni: egy csapatban focizunk.

Ami az átverést illeti: ez az ő egyéni problémája – mondhatják többen.

Erről nekem a következő párbeszéd jut eszembe. Egyszer egy nagyon tanult, két diplomával rendelkező (ráadásul az egyik közgazdász diploma volt) megkérdezte: az én mérnöki fizetésem reálértékben mikor fogja elérni egy ugyanilyen munkát végző, ugyanilyen teljesítmény nyújtó osztrák kolléga fizetését? Erre én azt válaszoltam: soha. Mondjuk ez egy kicsit túlzás volt, de azt értettem alatta, hogy belátható időn belül mondjuk ötven éven belül, nem. Ez az ismerősöm a tanultsága ellenére valami nagyon fontos dolgot nem értett meg, aminek ez a lényege: ő (és mindenki) csapatba focizik, méghozzá a nemzeti csapatban. Hiába ragyogó X meg Y játékos, hiába nyújt nagyszerű teljesítményt, ha Z meg V. meg K., L., M. játékos pocsékul játszik, sokkal rosszabbul, mint az osztrák csapat hasonló játékosai. Ekkor a csapat ki fog kapni és X, meg Y kiváló játékosok a csapattal együtt hátrányos helyzetbe kerülnek. Nem beszélve, arról hogy valószínűleg X meg Y játékos sem játszik képességeinek megfelelően, ha a csapat vezetése, csapnivaló, ha az edző rossz, ha az edzés módszer, a felkészítés korszerűtlen rossz.

Rövid kitérő. Az edzésmódszert, a felkészítést hasonlítsuk a rendszerhez, az edzőt pedig a vezetéshez. Továbbá a háttérben mindig van két tényező, amit ne felejtsünk el: a történelmi hátrány, lemaradás, és a rejtett kizsákmányolás.

Gazdaságilag tehát egy csapatban focizunk és az egyének által nyújtott teljesítmény, kihat minden emberre. Az egyének által nyújtott teljesítményhez pedig hozzáadódik pozitívan, vagy negatívan a csapat (a többi játékos, a nemzettársak) teljesítménye. A nyújtott teljesítmény pedig általában, átlagosan egyenesen arányos a tudással, igaz a szakatudással. Igen, de mi van gazdasági társadalmi ismertekkel. Valójában nemcsak gazdaságilag, de társadalmilag, politikailag is egy csapatba focizunk. Egyébként a gazdaságot is irányítják, gazdaság a politika függvénye.

Tehát amikor azt mondom: mindenki érdeke a megfelelő gazdasági társadalmi tudás, akkor elsősorban azt mondom: mindenkinek az érdeke, hogy meglegyen a megfelelő átlagos tudás, és érdeke az ő személy szerinti tudása is. Egy csapatba focizunk, vagyis az én (mindenki) érdekem az, hogy csapattársak tudása is magas színvonalú legyen, de az is hogy az én tudásom magas színvonalú legyen. Egyszerűbben: mindenkinek érdeke, hogy jó csapatban játsszon.

Miért focizunk társadalmilag, politikailag egy csapatban? Elég, ha a választásokra ill. a népszavazásokra gondolunk. Felületes gazdasági társadalmi ismereteink miatt megválasztunk egy pocsék vezetést, ezáltal azok is ráfaraghatnak, akik másra szavaztak.

A nem megfelelő vélemény a szellemi szemeteléshez hasonlítható.

Itt-ott eldobunk egy csikket, egy apró szemetet. Ezt a törvény nem nagyon képes szabályozni, szankcionálni. Nem, nagy ügy, hiszen mit számít az a csikk - mondhatjuk. Összességében mégis arról van szó, hogy szemetes lesz a környezetünk, vagy tiszta. Manapság ez már nemcsak esztétikai probléma, hanem egészségügyi és környezetszennyezési probléma is. A vezetés, a közvélemény-formálók valótlan, félrevezető kijelentései pedig, több mázsa szemét, környezetszennyező anyag, utcára borításához hasonlítható. Persze ezt is széthordja a szél, a víz. Minél magasabb pozícióban van valaki, minél több emberhez jut el a véleménye annál több szemetet képes az utcára borítani.

A jövő fejlettebb társadalma és a zagyva, ostoba, tisztességtelen beszéd.

Ismételt fejezetrész

A jövő fejlettebb társadalmában is lehet zagyságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket (persze a rágalmazás, becsületsértés, csalás, stb. keretén kívül) beszélni, hiszen szólásszabadság lesz. Sőt, az alternatív vélemény, mivel bizonyos határ alatt a zagyvaság, ostobaság nem más, mint alternatív vélemény, a jelenleginél is gyakoribb, elfogadottabb lesz. Van azonban egy bizonyos határ, amikor az alternatív vélemény már átlép zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség kategóriájába. Ha valaki többször, láthatóan tudatosan (a meggyőzés ellenére) jelentős zagyvaságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket beszél, akkor az átlépi ezt a határt. A jövő társadalmában reményeim szerint ezt a határt az egyének érzékelik, és ekkor az egyének előtt írja le magát a kijelentő. A határt átlépőktől az egyének fordulnak el, az egyének lesznek azok, akik az ilyen embereket nem szívesen hívják meg, az ilyen embereket nem hallgatják meg, akik az ilyen emberekkel nem szívesen társalognak.

Tehát három különbség bontakozik ki, a jelen és a fejlettebb jövő között, e vonatkozásban. Az egyik, a legfontosabb, a bizonyos határ viszonylag pontos érzékelése, amely felett minden rendben van, az alatt viszont baj, veszély van, és el kell fordulni. A határ alatt elsősorban elfordulás reakciója léphet be. Az elfordulás a másik különbség, mert jelenleg nem ez az elsődleges reakció. A harmadik különbség, hogy a jövőben mindez, lényegileg az egyénekből indul ki, lényegileg nem lesznek megmondó emberek, megmondó pártok, megmondó csoportok. Természetesen lehetnek ilyen emberek, pártok, csoportok, hiszen szólásszabadás lesz, csak ezek a vélemények átmennek az egyén kritikai szűrőjén és így remélhetőleg, csak a jó, az igaz, az okos vélemények átalakulnak egyéni véleménnyé. Ehhez (az egyéneknek legyen egy megfelelő kritikai szűrője, és azt a rövid távú önérdek se torzítsa el) szükséges egy színvonalas társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, és a rövid távú önérdek károsságának felismerése. Ez lesz tehát a három különbség.

De az elfordulásra, elutasításra, mint elsődleges reakcióra, visszatérek.

A lehetséges reakciók.

Tiltás, és valamilyen szankcionálás. Természetesen ez nem jöhet szóba.

Reménytelen értelmetlen vég nélküli vita. A határátlépés meghatározásban már benne volt az kitétel, hogy az beszél ostobaságot aki a meggyőzés, az ésszerű vita ellenére beszél ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget. Ezután már csak reménytelen, értelmetlen vég nélküli vita jöhet, ami természetesen nem lehet elsődleges reakció (megoldás). Viszont ez még elfogadható reakció, mellékes megoldásnak elmegy.

A kinevetés reakciója. Ez sem ajánlatos elsődleges megoldásnak. Először is ez nem jóízű humor, hanem gúny. De nem ez a fő probléma. A probléma az, hogy akit kinevetünk, azt végig kell hallgatni, ott kell lenni, amit korunkban lefordítottak népszerűségre. Az ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget beszélő, kvázi egy megnevettető népszerű emberré alakulhat át. Ezért ez sem lehet elsődleges reakció (megoldás).

Így aztán (a szankció, kinevetés helyett) elsődleges reakciónak (megoldásnak) marad az elfordulás, az elutasítás. Az eredeti meggyőzésnek mindent meg kell előznie, az kihagyhatatlan, az értelmetlen, vég nélküli vita pedig alkalmazható, ha van rá idő, idegzet, és nem kelti a zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség elfogadásnak látszatát. Belép egy újabb határvonás szükségessége, az eredeti meggyőzés és az értelmetlen vita határvonalának meghúzása.

Rövid kitérés arra, hogy miért nevezem én pl. e fejezetet (és sok más fejezetet), nagyképűnek tűnve, elméleti rendszertényezőknek.

A jövő demokratikus rendszerének (már jelen rendszerében is annak kellene lenni) egyik kulcsproblémája lesz: hogyan lehet az embereket nagyobb közéleti aktivitásra, aktívabb politizálásra, véleménymondásra sarkalni. E nélkül nem lehet demokratikus rendszert felépíteni. Tehát mivel ez a problémakör a jövő rendszerének (amit már a jelenben kellene elkezdeni) egy komoly problémája ezért, talán nem túlzás, ezen problémakörrel foglalkozó fejezeteket elméleti rendszertényezőnek nevezni.

Más rendszertényezőket pedig azért nevezek elméleti rendszertényezőknek, mert a jövő demokratikus rendszerének (de a jövőt a jelenben kell elkezdeni) komoly kérdése lesz, hogy az emberek a helyes lényeges társadalomtudományos tudást kapják meg. Sok fejezet csak a tisztánlátást hivatott szolgálni. De mivel ezek komoly rendszerproblémák, társadalmi problémák tisztánlátásáról szólnak ezért talán nem túlzás elméleti rendszertényezőnek nevezni.

Általában azt gondolom, hogy a fejezetek komoly társadalmi, ill. rendszerproblémákkal foglalkoznak (bár ezt nem mindig teszem nyilvánvalóvá), ezért megilleti őket az elméleti rendszertényező elnevezés.

Azt gondolom, hogy az általam leírt problémákkal a jövőben mindenképpen (már jelenben is szükséges lenne) szükséges lesz valamilyen állami, társadalomtudományos szervezetnek testületnek komolyan foglalkozni. Tulajdonképpen az elméleti rendszertényezők gyakorlati rendszertényezők mellé, köré csoportosíthatók. Pl. e rendszertényező a tudatalakítás nagy problémakörében pl. a tájékoztatás, oktatás gyakorlati rendszertényező köré tehető. Vagy a gyakorlati demokrácia gyakorlati rendszertényezője köré is tehető. Hiszen gyakorlatilag a demokrácia csak úgy fejleszthető, ha egyre aktívabb és egyre nagyobb tudású emberekből áll a társadalom. Minden elméleti rendszertényező valamely indokkal besorolható valamely gyakorlati rendszertényező mellé, köré.

Én nem politizálok, engem nem érdekel a társadalomtudomány - mondják sokan. A politikához, a közügyekhez (minden különösebb ismeret nélkül is) mindenki ért – ezt is sokan mondják, ill. gondolják. Elméleti rendszertényező.

Nyilván az előző fejezet folytatása. Miért szükséges hogy bizonyos szintű társadalomtudományos tudással rendelkezzenek az emberek – erről szóltak az előzők. Ennek az ismeretnek az alapvető társadalomtudományos ismeretnek komoly gyakorlati, élet-színvonalra kiható haszna van. Itt nem egy puszta elméleti ismeretről van szó. Ez nem olyan, mint a csillagászat, vagy a kémia, amit elég, ha a szakemberek ismernek. Ezt mindenkinek ismernie kell, ill. az ismeret és a haszon (életszínvonal-javulás) az ismerők számával is egyenesen arányos. Ez nem arról szól, hogy ez a tudomány érdekel, vagy sem. Ha nem érdekel, akkor is ismerni kell.

Felsorolása azoknak, akiknek valamilyen okból, hiányos, nem megfelelő a társadalmi tudásuk, véleményük, a véleménynyilvánításuk, a politizálásuk és ezért nem javítják, sőt rontják a társadalom (a csapat) állapotát. Ugyanakkor ők a potenciális (lehetséges) átvertek, kiszolgáltatottak, kizsákmányoltak, vagy ritkábban ők a potenciális kihasználók, átverők, kizsákmányolók.

Természetesen egy ember véleménye több ok miatt is lehet helytelen, hiányos.

Akik nem rendelkeznek megfelelő gazdasági, társadalmi ismeretekkel.

Három csoportra bontanám őket.

Akik nagyjából tudják az igazságot, de valamilyen rövid távú egyéni érdek miatt azt nem mondják ki, vagy direkt elhallgatják mást, mondanak helyette, félrevezetnek, manipulálnak, hazudnak. Az első esetben csak megalkuvásról beszélhetünk, ami egy bonyolultabb és nehezebben megítélhető erkölcsi probléma. A második esetben már elvileg egyértelmű lenne a megítélés, de itt is beleütközünk a bizonyíthatatlanságba, ill. véleménynyilvánítás szabadságába.

Akik úgy vélik, hogy megfelelő tudással rendelkeznek, de valójában nem rendelkeznek.

Akiket nem érdekel a politika, akik elfordultak a politikától, akik nem tartják fontosnak a közügyeket és ezért nem is törekednek arra, hogy megfelelő gazdasági társadalmi ismeretekkel rendelkezzenek.

A három nagyobb csoport összefügg.

Akik úgy vélik, hogy megfelelő tudással rendelkeznek, de nem rendelkeznek - csoport szétbontása.

A felületes tudás nyilván abból is eredhet, hogy nem tartják fontosnak a közügyekről szóló egyéni véleményeket. Ez kétféle reakciót okozhat. Nem tartom fontosnak, tehát elfordulok a közügyektől, a politikától nem érdekel az, nem nyilvánítok véleményt.

Nem tartom fontosnak, ezért általában tudat alatt megengedem magamnak, hogy felületes tudásom legyen, felületes véleményt nyilvánítsak.

Itt a két csoport tehát összefügg, szinte azonos.

A gondolkodástani okok.

Akik, a képzetes, sejtő tudást, megfelelő átgondolt tudásnak vélik.

A focihoz mindenki ért, ezt tartja mondás, és nem véletlenül. Én hozzátenném a politikához mindenki ért. Sőt hozzátenném: amiben élünk, amiről állandó és sok tapasztalatunk van, arról úgy gondoljuk, hogy eleve értünk hozzá, és nem véletlenül.

Az emberi agy egy érdekes képződmény. Hihetetlen kapacitása van, ami a fogalmi, képzetes tudást illeti. Hihetetlenül hatalmas információmennyiség (óránként akár több ezer) alakul át bennünk, ráadásul nagyobbrészt tudat alatt, képzetes tudássá. Ez azt jelenti, hogy van róla képzetünk, elképzelésünk, fogalmunk, vagyis sejtjük, hogy miről van szó. Az ilyen fajta, tudásunk tízszer-, hússzor nagyobb mennyiségű, mint a pontos precíz megértő tudásunk. Nagyjából ismerjük a dolgokat, tudunk róla egy-két információt. Ugyanakkor arra is hajlamosak vagyunk (én is), hogy ezt a képzetes tudást, a pontos precíz tudással azonosítsuk. Természetesen nem két kategória van, hanem sok, a képzetes tudás és pontos precíz megértő tudás között. Ezért talán helyesebb úgy fogalmazni: hajlamosak vagyunk arra, hogy kevésbé pontos precíz, megértő tudásunkat felértékeljük, úgy véljük, hogy az adott témát, tárgykört, problémakört valóban ismerjük. Azt gondolom, ez az egyik oka, annak, hogy vannak, akik a felületes gazdasági társadalmi ismereteiket megfelelő tudásnak vélik.

Az emberek egy jelentős részében ez a képzetes tudás éppen azzal erősödik meg, azzal kap visszaigazolást, hogy az lényegében azonos, összeilleszthető egyfajta hivatalos tudással. Hivatalos tudás (szélesebben értelmezve), amit a tanítanak, amit a médiában látni, hallani, olvasni lehet.

Akik nem ismerik fel a tudásuk a véleményük szubjektív vonatkozását, ezért azt nem tudják leválasztani, beszámítani, továbbá ezért a tudásuk, véleményük túlságosan szubjektív lesz, azaz nem lesz megfelelő. Bizonyos fokú szubjektivitás minden véleményben szükségszerűen megjelenik. Ha ez kellően kismértékű, akkor nincs baj, hiszen a demokráciában meg is kell jelenni pl. az egyéni ízlésnek a véleményben. Akkor van baj, ha a szubjektivitás túlzott mértékű, szinte hiányzik az objektivitás. Egy nyilvánvaló példa. Minden ember véleményét meghatározza jelen helyzete (gazdag szegény, sikeres sikertelen, stb.). Ha a véleményező ezzel tisztában van és megpróbálja mások helyzetéből nézni a világot, azaz a megpróbál ebből a szubjektivitásból kilépni akkor a kellő mérték alatt, marad a szubjektivitása. Ha nem próbál meg objektív lenni pl., azért mert nem is tudja hogy ő szubjektív, akkor valószínűleg túlzottan szubjektív, azaz nem megfelelő véleményt fog képviselni.

Akik szerint, úgysem lehet tökéletes társadalmat, társadalmi rendszert építeni, ezért nem is érdemes ezzel foglalkozni, politizálni (közügyekkel foglalkozni) sem érdemes, hiszen végső soron az is az elérhetetlen célt, a társadalom javítását szolgálná.

Az igaz, hogy a politizálás végső célja a társadalom, a társadalmi rendszer, a közélet javítása, a gondolat további része, viszont teljesen hamis. Egyszerűen logikai hibával állunk szemben, pl., mert nem lehet tökéletes házat építeni, ezért nem is érdemes a házat felújítani. Vagy, mivel nincs tökéletes egészség, ezért nem érdemes az egészségünkkel foglalkozni. A valóságos cél, hogy fokról, fokra, egy kevéssel mindig jobbá, kellemesebbé tegyük az életünket, ez elérhető, értelmes cél, a politizálás ezt szolgálja. A gazdaságot is a politika irányítja, a rendszer összefüggő egység. Ha nem politizáltak volna az emberek, még mindig barlangokba laknánk és harminc éves korunkban, belehallhatnánk egy fogszuvasodásba. Szerintem azért az rosszabb élet, volt mint a jelenlegi. Aki rögtön a tökéletességben gondolkodik, az telhetetlen, vagy egyszerűen logikátlan. És azt se felejtsük el: ennél rosszabb is lehet, ha nem politizálnak az emberek, ha hagyják magukat megvezetni.

A továbbiakban nem cáfolom részletesen az egyébként nyilvánvaló tévedéseket, kvázi ostobaságokat, miszerint ilyen–olyan okból nem érdemes politizálni. Nem cáfolom, mert kilométer hosszú lenne ez a fejezet. Aki veszi fáradtságot és legalább öt percig alaposabban elgondolkodik, ő úgyis rájön, miért gondolkodnak hibásan, akik nem politizálnak.

Egyéb okok.

Akiknek a véleményük túlságosan szubjektív, pl. a klikkesedés miatt.

Akiknek kifejezetten helytelen a világnézete. Nemcsak kissé helytelen, a vélt jótól eltérő a világnézet (alapvető erkölcsi elvek, egyéb felfogások, szükségletek sorrendje, értékrend), hanem kifejezetten rossz. A többség által helyesnek vélt világnézet ellentétét vallják. A világnézet jogilag nem ítélhető el, de erkölcsileg elítélhető, de csak a kifejezetten rossz világnézet.

Innen már inkább a másik csoportról beszélhetünk.

Akik a társadalmat, a rendszert, az államot valamilyen oknál fogva nem tartják elég fontosnak, ezért az ilyen irányú tudást, ill. véleményt sem tartják fontosnak. Ezért nem törekednek a megfelelő tudásra, véleménynyilvánításra, ill. a felületes tudást, véleményt elegendőnek tartják.

A tudás vélemény félreértelmezéséből eredő okok.

Akik a jelen hivatalos tudásbázisában megbíznak, azt döntően elfogadják. Akik azt hiszik, hogy a megfelelő tudáshoz nem szükségesek az önálló saját gondolatok, tapasztalatok, ill. a közvetlen környezet véleményének meghallgatása mérlegelése sem szükséges. Akik nincsenek tisztában megfelelő társadalomtudományos tudás és vélemény tényezőivel. Az önállósággal, a kritikával, a többszöri átgondolással, a bizonyíthatósággal, stb..

Akiknek a tudása, véleménye erősen befolyásolt manipulált.

Akik szerint, nem lehet ártalmas vélemény, mert homályos határvonalakkal övezet a politikai vélemény, mert szabadnak kell lenni, mert nem jogi kategória és ezért nincs is nagy jelentősége.

Az előző fejezetrész éppen ezen okokat taglalta.

A mélygondolati okok.

Akik szerint, nincs társadalomtudományos objektív igazság, ezért a társadalom a rendszer nem lényeges. A társadalomtudományos igazságról a C/10 ábra szól. A gondolkodóban valóban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán van e társadalomtudományos igazság. Aki alaposan átgondolja a problémát, azért az rájön, hogy azért van társadalomtudományos igazság.

Akik szerint, nincs is társadalmi fejlődés, ezért a társadalom, a rendszer nem lényeges. Hasonlóan az előzőhöz, csak a gondolkodóban merül fel ez a kérdés. Aki alaposan átgondolja, az rájön, hogy van, illetve lehetséges társadalmi fejlődés. Ugyanakkor általában az elmélyültebb problémák, tudat alatt képzetes szinten szinte minden emberben felmerülnek, és tudatformálók lesznek.

Akik szerint, a rendszer lényegtelen, csak emberek vannak. Az embereket kell megváltoztatni, az embereknek kell megváltozni.

Akik szerint, nem fontos rendszer, az állam, mert csak a belső harmónia fontos, elsődleges a belső boldogság megteremtése. Nem fontosak a szükségletek csak a belső harmónia, a belső elégedettség a fontos. Vannak ugyebár ilyen életfelfogások, életvitelek, sőt olyan vallásirányzatok, melyek erre alapulnak. Egy szerzetest például nem nagyon érdeklik a gazdasági társadalmi történések, és azokkal kapcsolatos ismeretek. Köztünk is élnek nem kevesen, akik ezt a felfogást vallják. Itt jegyzem meg, a probléma általában nem abból adódik, hogy valaki ezt mondja: szükség van a belső harmóniára is, de szükség van a jó rendszerre is. Abból adódik, ha csak azt mondja: csak a belső harmóniára van szükség. Ez más okokkal kapcsolatban is fennáll.

Akik szerint, nincs önálló szabad akarat. Akik szerint minden előre el van rendelve. Akik szerint, nem az ember dönti el a sorsát. Ha pedig ez nincs, akkor nincs önálló tudat, önálló vélemény, vagyis mindennek nincs jelentősége.

Akik szerint, nem fontos a rendszer, az állam, mert valamilyen okból minden elrendeltetett. Az emberi élet fő meghatározója nem az ember. A rejtélyes emberen kívüli körülményeket kell keresni, azokat befolyásolni, amennyire lehet.

Az „antiszociális” emberek okai.

Akik szerint, a rendszer az állam csak az adott versenypálya, sőt inkább küzdőporond. Nem számítanak a szabályok, mert nekem minden szabályrendszerben győznöm kell, pontosabban jó helyezést kell elérnem. Akár erőszakkal, akár ravaszsággal érem el azt. Egyébként mellékesen vallják: a szabályokat szinte lehetetlen megváltoztatni igazságossá tenni. Lényegében ez az individualista felfogás lényege. A közösség csak annyiban érdekes amennyiben azt ki tudom használni. Sajnos a vezetők jelentős része ebben a felfogásban van. A bűnözök jelentős része, ill. az antiszociális emberek is e felfogást képviselik.

Akik szerint, a minél nagyobb hatalom, vagyon megszerzése a legfőbb cél.

Akik szerint, a lehető legrosszabb az ismeretlenség, a jel nélküli elmúlás. Tehát bármit mondhatok, tehetek, csak figyeljenek rám. Ennél még az is jobb, ha félnek tőlem, presztízsharc az élet.

Akik szerint, csak rövid távú egyéni, családi anyagi haszon, ill. érdek van, ez a fontos. Nincs, ill. nem fontos a hosszabb távú közösségi, nemzeti, ill. világérdek, nincs lelki szükséglet. Minden gazdasági, társadalmi történést, jelenséget, vezetőt a szempont szerint ítélnek meg, hogy az rövid távon neki mekkora anyagi hasznot jelent.

Akik állandóan saját magukkal és jobb esetben magukkal és a családjukkal vannak elfoglalva. Ezért sehogyan nem viszonyulnak a társadalomhoz, az számukra szinte nem is létezik.

A jóindulatú, szerény emberek okai.

Akik társadalomlátási vakságban szenvednek. Csak az érdekli őket, ami közvetlenül személyesen érinti őket. Ami közvetett és nem személyes, mint a társadalom, a társadalmi probléma, a társadalmi értékrend, stb., azt nem képesek látni, legalábbis nem képesek megfelelő fontosságúnak látni.

Akik szerint, a politika azonos a pártpolitikával, hatalmi harccal. Ők nem azonosítják a politikát, a mindenkit érintő közügyekkel.

Akik szerint, a társadalomnak csak a magánszféra (egyének, családok élete) oldala a fontos, sokkal fontosabb, mint a rendszer az állam oldala. Talán még fontos a civilszféra, (kisközösségek élete). A rendszer az állam a legkevésbé fontos - ezt gondolják. Többek között azért sem fontos, mert az élet súlyos történései (születés, komoly betegség, tartós nyomor, halál) nem a rendszerből erednek.

Akik szerint, a kultúra a fontos és nem a politika.

Akik szerint, a természettudományos tudás, a technikai állapot sokkal fontosabb, mint a társadalomtudományos tudás, vélemény.

Akik szerint, a politika egy aljas ármányos hatalmi harc, nem kívánok eme undorító dologban részt venni.

Akik szerint: nem számít véleményem, úgysem veszik figyelembe, nem számítják be a döntésekbe.

Akik szerint, jelenleg (minden korban, esetben) nagyjából minden rendben van. Akik eleve megbíznak a vezetésben. A vezetés, a vezető nem véletlen került oda, ahol van.

Akik szerint: a közügyek bonyolultak, én nem értek hozzájuk. Nincs megfelelő önálló kritikai tudásom, nem akarok felületes véleményt nyilvánítani. Általában nem tudok dönteni, nem tudom érdemben megítélni a problémákat.

Akik szerint: az én munkám nem ez. Majd a szakemberek elvégzik. Mindenki a maga szakmájában jeleskedjen. Én művész vagyok, szakmunkás vagyok, vegyészmérnök vagyok, stb. Nem érdekel és nem is értek a politikához. A politikusok, és társadalomtudósok szakmunkája a politizálás a közügyek intézése. Annyi bajom van, nincs időm nekem ilyenekkel foglalkozni.

Akik szerint: én megbízom a vezetésben, hiszen annyira felkészültnek látszanak, és magabiztosak.

Akik bizonyos emberektől, vagy sokaktól elfogadnak minden (valóban első látszatra jól megfogalmazott, logikusnak tűnő) magyarázatot, és még az sem érdekli őket, hogy ugyanazon témában, vannak ettől merőben eltérő jól megfogalmazott logikusnak tűnő magyarázatok is. Sőt gyakran, egy idő után a magyarázó áll elő a saját magyarázatával merőben eltérő magyarázattal.

Szinte mindenkire ráillik: akik nem figyelnek kellőképpen oda.

Megjegyzések a felsoroláshoz.

Ez durván huszonöt ok, felfogás és nincs kizárva, hogy így is hiányos. E tanulmányban itt-ott, rövidebben-hosszabban szinte minden itt felsorolt okkal, felfogással foglalkozom. Természetesen cáfolom őket, legalábbis megpróbálom cáfolni.

Ezért itt nem térek ki a részletes elemzésre, cáfolatra.

Tulajdonképpen minden okban, felfogásban van némi igazság, logika, de egészében mégis sántítanak.

Például a pártpolitika azonosítása közügyekkel. Az igaz, hogy egyesek, főleg vezetők, a tudatformálók megpróbálják a közügyeket ledegradálni, leszűkíteni a pártpolitikára, a pártcsatározásra. Az önálló, kritikai tudásnak éppen azt kell felismernie, hogy ez nem igaz. Valójában a politika a valóságos közügyekről szól. Arról, hogy milyenek a törvények, hogy utat, vasutat, vagy csatornát kell építeni. Tehát a hétköznapi életet meghatározó kérdésekről szól a valóságos politika.

Számomra túl bonyolult a politika - mondják sokan. Bonyolult, mert túlságosan zavaros viszonyok vannak, direkt ilyent csinálnak, ugyanakkor az oktatás a tájékoztatás pedig elégtelen. Nem arról szól a dolog, hogy az átlagos egyénnek nincs elég esze ehhez, hanem arról, hogy a hatalomnak nem érdeke, hogy az átlagos egyén átlássa dolgokat. Ezért kell mégis átlátni a dolgokat, vagyis megszerezni a megfelelő társadalomtudományos tudást. Másrészt a magasabb színvonalú oktatást, tájékoztatást, illetve tisztább viszonyokat szorgalmazni, ami már politizálással, véleménynyilvánítással jár.

A politika egy ármányos dolog, ez is igaz. Azonban az ebből való következtetés (ezért elfordulok tőle) éppen ellentétes a jó következtetéssel. Éppen azért kell odafigyelni rá, mert ármányos dolog, éppen azért kell befolyásolni, mert ármányos dolog, és ez az ármányosság végül is a becsületes átlagember, dolgozó hátán csattan.

Úgysem számít a véleményem, ez is igaz. A következtetés (akkor elfordulok tőle) megint ellentétes a jó következtetéssel. Ha nem számít a véleményem, akkor arra kell törekedni, hogy az, minél inkább számítson. Valójában hatalomnak szükségszerűen az érdeke, hogy belenyugvó, elfogadó emberek vegyék körül, ezeket lehet vezetni és megvezetni. Ilyenek pedig éppen a politikától elforduló emberek lesznek.

A magánszféra sokkal fontosabb. Nos erről fog szólni, magánszféráról, az egyik nemsokára következő fejezet. Abban arra a megállapításra jutok, hogy életünket legalább 60%-ban a rendszer, az állam határozza meg, következésképpen a magánszféra és a civilszféra együttesen csak 40%-ban. A magánszféra fontossága nem több 20%. Aki ebben kételkedik, az olvassa el azt a fejezetet. Egyébként, ha azt mondjuk, hogy a rendszer az állam csak 35%-ban határozza meg az életünket, már akkor is érdemes a megfelelő tudással rendelkezni, és véleményt nyilvánítani.

A természettudomány, a technika a fontos, ill. a kultúra fontos. Itt csak találgatni lehet, hogy az ilyesmi, gyakran elhangzó véleményeket hogyan értheti a hangoztató. Egyfelől ezek nem nagyon válaszhatók el a politikától. Sőt a szűken vett kultúra, a művészetek támogatása, a művelődés lényegében állami terület. De a természettudományos oktatás is az, és az innováció támogatása is az. Arra is gondolhat a felfogás képviselője, hogy túl nagy az emberek anyagi szükséglete, és túl kicsi a kulturális szükséglete, ill. ezek kielégítése. Ha erre gondol, ami alapjában igaz, akkor három hibát követ el, a helytelen felfogásával. Ha erre gondol, miért nem ezt mondja. Az államot nem lehet azonosítani az anyagi szükségletek kielégítésével, sőt lelki, kulturális szükségletek, kielégítésével lehet azonosítani. Lényegében itt nem az állam a rendszer áll valamivel szemben, hanem a különböző szükségletek, ill. azok kielégítése állnak egymással szemben. Ha a kijelentő szerint kevés a kultúra, akkor neki éppen politizálni kellene, véleményt kellene nyilvánítani, méghozzá az irányút, hogy az állam támogassa jobban a kultúrát.

Nem az én szakmám, nem értek hozzá – ezt is szintén sokan hajtogatják. Ez összefoglalja ezt a tévedéshalmazt. Lényegében azt kell megérteni, hogy a megfelelő társadalomtudományos tudás az egy olyan általános műveltség, amelyik nélkül az életszínvonal valószínűleg, több okból jóval alacsonyabb lesz a lehetségesnél.

Megjegyzések a mélygondolati okokhoz.

A társdalomról mélyebben (nem felületesen) gondolkodó, szükségszerűen szembetalálja ezekkel a már-már filozofikus problémákkal. Ugyanakkor kénytelen ezekkel foglalkozni egyszerű gyakorlati okból. Ugyanis az alapkérdés éppen az, hogy érdemes a társadalmi problémákon gondolkodni. Mert ha nem fontos rendszer, az állam, ha nincs fejlődés, stb., akkor nem érdemes. Látszólag ezek a gondolatok, ezek az okok, ezek felfogások az átlagembert nem érintik. Szerintem azonban érintik, főleg tudat alatt, képzetes tudásként azért szinte minden emberben valamilyen szinten megfogalmazódnak ezek a felfogások. Nekem, aki pedig egyféle összefoglalást szeretnék készíteni, szinte kötelességem ezeket az okokat, felfogásokat elemezni, és meg is teszem azt.

Az okok összeadódhatnak e?

Van itt huszonöt ok. Ha mindegyikben csak 3% igazság van akkor az is 75%-ban azt jelenti, hogy nincs értelme az alapos társadalomtudományos tudásnak, nincs fontossága a véleménynyilvánításnak. Az emberek pszichéjében így is működik a dolog. Egy emberben mondjuk tíz ok összegződik, és végül kialakul benne mondjuk ez a felfogás: engem nem érdekel a politika.

Valójában az okok jelentős része nem arról szól, hogy nincs szükség a megfelelő társadalomtudományos tudásra, a véleménynyilvánításra, ez csak a rossz következtetés eredménye. A felsorolt okok jelentős része jó következtetéssel éppen azt indokolják, hogy szükséges, kell a megfelelő társadalomtudományos tudás, a megfelelő, aktív véleménynyilvánítás.

Röviden összefoglalva a cím: „gazdasági, társadalmi ismeretek melyek mindenki számára hasznosak” egyik értelmezése az, hogy ezt a tanulmányt én egy olyan társadalomtudományos bázisanyagnak gondolom, amelyik alkalmas arra (nem kizárólagosan), hogy a megfelelő tudás alapjául szolgáljon, ha a tisztelt olvasó önálló és kritikai szemlélettel, ámde alaposan áttanulmányozza, átgondolja.

A másik értelmezés hogy általában a megfelelő társadalomtudományos tudás (a nem elfogadó, a nem felületes) hasznos az egyén számára, mert talán jobban kiismeri magát az életben és hasznos a társadalom számára, mert egy az egyik csapattag jobb, erősebb játékossá válik.

Ugyanakkor az egyéni érdek és a társadalmi érdek ennél bonyolultabb viszonyban áll egymással.

Én megbízom a vezetésben annyira felkészültnek, hozzáértőnek látszanak, annyira magabiztosak.

Ez az egyetlen politikától való távolmaradási ok, amire itt bővebben kitérnék.

A politikusok, vezetők, szakértők, újságírók, stb., tehát a vezetők gyakran szinte rendszeresen társadalomtudományos szempontból igen nagy szamársággal állnak elő, és sajnos nemcsak a véleményükbe mutatkozik ez meg, hanem a cselekvéseikben is. A cselekvési szamárságot nevezzük hibának. Ugyanakkor sokan mondhatják: hogy ez csak az én, véleményem, ami szintén lehet szamárság. Én erre azt válaszolom: ne nekem higgyenek, hanem a saját tapasztalatuk szerint alakítsák ki véleményüket, amely ekkor már több lesz, mint hit.

Gondolják végig, a világtörténelemben milyen hatalmas hibákat, hibák sorozatát követtek el, és e hibákat mind a magabiztos (látszólag hozzáértő) vezetők követték el. A példa azonban legyen konkrétabb, nézzük a 2006-os magyarországi vezetést. Hihetetlen magabiztossággal nyilatkoznak és intézkednek, döntenek, pl., az un. reformok vonatkozásában. Ugyanakkor tény (ez tény és nem látszat), hogy Magyarország, a rendszerváltó országok között erőteljesen visszaesett, mondhatjuk visszafejlődő, hanyatló pályán mozgott. Ez pedig, nyilvánvalóan, a vezetés, főleg a 2002 utáni vezetés, hatalmas és sorozatos, szamárságai, hibái miatt tudott kialakulni. Miközben ezeket a szamárságokat, hibákat elkövette a vezetés, ugyanilyen hihetetlen hozzáértést és magabiztosságot mutatott. Ezen belül egy még konkrétabb történés. A 2006-os választási harcban az egyik vezető erő, konkrétabban az egyik vezető aspiráns hihetetlen magabiztossággal, látszólag igen felkészülten érvelt. Majd egy hónappal később ő maga jelentette ki, hogy mindez hazugság volt, és egyébként évekig nem csináltak semmit, és a jövő konkrét teendőiről csak halvány elképzelése van.

Pl. 2006-ban Magyarországon hihetetlen magabiztossággal, magabiztos mosollyal az arcukon, magabiztosan nyilatkozva álltak ki azok a vezetők, akik előtte bizonyíthatóan hatalmas hibák, sőt hazugságok sorozatát követték el. Sem bennük, sem sok emberben meg sem fordul az a feltételezés, hogy a jelenben nem éppen valamilyen szamárságot, hazugságot mondnak, hibát követnek el, hiszen ugyanilyen magabiztosan álltak ki akkor is, amikor a bizonyítható szamárságokat, hazugságokat, hibákat elkövették.

Kicsit általánosítsunk (én, és a hozzám hasonlókról van szó) és vessük el a gondolatot, hogy ez egy kivételes eset volt. Mivel a történelemben ez gyakran előfordul, sok-sok vezetőről később, (sajnos általában csak később) kiderült, hogy hatalmas szamárságokat, hibákat követett el, jogosan általánosíthatunk.

A következő megállapításokat tehetjük. A vezető látszólagos hozzáértése, és magabiztossága és az általa elkövetett szamárságok, hibák sokasága, nagysága között, nincs semmilyen összefüggés. Sőt, ha nagyon kutakodunk, akkor inkább fordított összefüggést találhatunk. Vagyis: minél hozzáértőbbnek, látszik egy vezető ill. minél magabiztosabb, annál nagyobb az esély, arra hogy sok-sok számárságot, hibát kövessen el. A politizálástól, a közügyektől való elfordulásnak, hibás ezen érve: én megbízom a vezetőkben, mert felkészültnek látszanak, mert magabiztosak. Nem szabad hinni a magabiztosságban, sőt ennek némi kétséget kell felébresztenie. (A némi kétség jelentése: nem kell eleve elvetni a magabiztos ember véleményét, döntését, csak alaposan kell megvizsgálni.) És még egy következtetés: a jelenlegi társadalomtudomány igen alacsony szinten van, minden vonatkozásban, vezetők tudása is alacsony és általában az emberek tudása is alacsony. Továbbá még egy következtetés: a vezetők gyakran (szinte általában) olyan személyiségek voltak, vannak, akik hajlamosak az ok nélküli magabiztosságra, azaz akik hajlamosak az önteltségre, a kevélységre. (A keresztény vallás szerint pedig a kevélység a lehető legnagyobb főbűn. A józan erkölcs is negatív tulajdonságnak tartja.)

A jelenlegi gazdasági, társadalmi ismeretek elképesztően alacsony szintje.

A felnőttek kb. 10%-a a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik. Pl., nem tudja mi történt 1948-ban, nem tudja az ország államformáját, halvány fogalma sincs mi az a kapitalizmus, ki jelenleg a belügyminiszter, és annak mi munkája, és még hosszan sorolhatnám. Én azonban nem miattuk vagyok ideges.

Azok miatt vagyok ideges, akik egy fontos közügy véleményezésére nem szánnak annyi időt, átgondolást, mint pl. egy hűtőgép megvételére.

A következő részben azt bizonygatnám, hogy az emberek jelentős része egy hűtőgép megvételével kapcsolatos véleménye, döntése, sokkal átgondoltabb, mint egy fontos közüggyel kapcsolatos véleménye, döntése.

A fontos közügy legyen például a következő: általában a népszavazás az egy szükséges, hasznos döntéshozó módszer, vagy sem. Az emberek jelentős részének az a véleménye, hogy nem, és elsősorban azért nem, mert sok pénzbe kerül. Nos, szerintem ez a vélemény elképesztően alacsony színvonalú. Pedig mint mondtam az emberek jelentős része és nemcsak az iskolázatlanok, hanem a diplomások, sőt a politikusok, közvélemény-formálók jelentős része is így gondolja. Azért jó ez a példa, mert ez esetben, már a puszta vélemény, is meghatározó, döntés lesz. Ne felejtsük el, hogy minden népszavazás két részből áll. Meg kell szavazni magát a népszavazás kiírását, majd dönteni kell a kérdéses közügyről. Amelyik országban, „a népszavazás haszontalan” vélemény alakul ki az emberekben, abban az országban szinte nem is lesz népszavazás. A népszavazásról szóló vélemény tehát azért fontos, mert nemcsak a népszavazásról szól, hanem egy sereg közügyről.

Megjegyzem a népszavazásról alkotott vélemény önmagában cáfolja azokat, akik semmilyen közügyben nem vesznek részt, mondván az én véleményem úgysem számít. A helyes gondolat, mint azt már mondtam: az én véleményem túl kevéssé számít, ezért arra kell törekednem, hogy az erősebben számítson.

Miért fontos továbbá a népszavazás.

Fontos, mert a népszavazás általában egy, vagy több jelentős változtatásról, jelentős beruházásról szól. A népszavazás tehát az első lépcsője a döntéshozó lépcsője egy jelentős változtatásnak, beruházásnak.

Tovább fontos, mert ha más nem is, de népszavazás által jelenik meg a nép igénye, azaz a megrendelő igénye. Ezt egy hasonlattal világítanám meg. A szobafestő, aki kiváló szakember (a jelenlegi vezetésről ez nem mondható el, de felejtsük el) jó minőségben kifesti a lakást, csak éppen lilára. Történetesen a megrendelő pedig utálja lila szint, tehát rosszul fogja érezni magát ebben a lakásban. Valami ilyesmit jelent, ha megrendelő, azaz a lakosság, a nép igénye nem jelenik meg.

Azoknak, akik szerint a népszavazás haszontalan, főleg, mert sok pénzbe kerül, legalább addig el kellene jutni, hogy népszavazás kérdése egy fontos kérdés. Az idáig eljutás is némi átgondoltságot jelent.

Most arra kérem a kedves olvasót, hogy nézzen magába. Mennyi időt szentel, mennyi szempontot sorakoztat fel a népszavazással kapcsolatos véleményének kialakítására, és mennyi időt szentel, mennyi szempontot sorakoztat fel annak eldöntésére, hogy vásároljon hűtőgépet, vagy sem, és milyent vásároljon. Nekem van egy olyan érzésem, hogy egy hűtőgép-vásárlást azért általában elég alaposan átgondolják az emberek. Mire használom, olcsóbb lesz, mint az eddig használt módszer vagy drágább, mennyi időt spórolók meg, ártalmas az egészségre, és ehhez hasonlatos kérdéseket gondol végig akár tudatosan, akár tudat alatt. A következő tíz, tizenöt szempont véggondolása, pedig azzal kapcsolatos lesz, hogy milyen hűtőgépet vegyen, kicsit, nagyot, drágát, olcsót, stb.. Vajon ez az átlagos ember a népszavazással kapcsolatos véleményéhez is végiggondol legalább húsz szempontot? Van egy olyan gyanúm, hogy nem.

Nézzük, a népszavazás sok pénzbe kerül, indokot. A népszavazásra fordított pénz kb. nemzetgazdaság szempontjából, mint egy átlagos dolgozó háromórai munkabére, ez mondjuk, legyen 3 ezer Ft. A hűtőgép amit megvesz, az 60 ezer Ft. A hűtőgép használatnak pl. 10 év alatt 200 ezer Ft-os kihatása van. Amikor az ember hűtőgépet vásárol ezt is, végiggondolja, ha másképpen nem tudat alatt.

A következő érvényes általában minden beruházásra, változtatásra, a népszavazások által meghatározott beruházásokra, változtatásokra is. Van a döntéshozás összege amely kb. 10%-a a konkrét beruházásnak, változtatásnak és kb. 2%-a a beruházás, a változtatás teljes kihatásának. Tehát amikor valaki azt mondja, hogy haszontalan a népszavazás, mert sok pénzbe kerül kb. így gondolkodik. Mivel a hűtőgép-vásárlással kapcsolatos döntésem időbe, netán pénzbe kerülne (a lehetséges munkaidőm rovására megy) ezért én nem áldozok erre, el sem gondolkodom azon, hogy vásároljak vagy sem, tehát szóba sem jöhet a vásárlás. Ha hűtőgép-vásárlásról van szó, akkor szerintem nincs ember, aki így gondolkodna, legfeljebb egy-két komplett hülye. Ha népszavazásról van szó, akkor mégis ez az érv. Ez elképesztően alacsony színvonal. A gondolkodónak csak eddig kellene eljutni: a népszavazásra szánt összeg kb. csak a 2-5%-a annak az összegnek ami népszavazás által döntéshozás kihatásának összege. Tehát, a népszavazás pl. 5 milliárd Ft-ba kerül, de ez pl. 100 milliárd Ft sorsáról szól. Legalábbis a hordereje a távlati kihatása ilyen nagyságrendű. Ha jól szavazok, akkor elmegy az adó által erre pár órai munkabérem, viszont ennek az ötvenszeresét kapom vissza. Csak eddig kellene a gondolkodónak eljutni, de még erre sem képes. Hová lehetne, kellene még a gondolkodónak eljutni (ez már a demokráciáról szól) azt itt nem taglalom, hiszen az emberek jelentős része, kb. a fele, még az alacsonyabb szintig sem jut el. Nem véletlen, hogy a népszavazás kezdeményezők még a pár százezres aláírást is alig tudják, vagy nem tudják összeszedni. Az sem véletlen, ha népszavazás kerül szóba, akkor özönlik ez a vélemény: a népszavazás, haszontalan, főleg, azért mert sok pénzbe kerül.

Természetesen van egy réteg, a vezetés vagy annak egy része, akiknek valóban sérti az érdekét a népszavazás. Az, hogy ők ellenzik, hamis vádakkal (pl., hogy drága, fölösleges) le akarják járatni, az, „természetes”. De én ebben a fejezetben nem róluk beszélek, hanem rólunk, átlagemberekről, akiknek az igazság az érdekünk. (Itt mindjárt elgondolkodhat a gondolkodó. Az a vezetés valóban öszinte, hozzáértő és népérdekű, aki lejáratja, fölöslegesnek, drágának tartja a népszavazást?)

Mivel az emberek elképesztően alacsony szinten gondolkodnak, a közügyekkel kapcsolatban, ezért fennáll a lehetősége, hogy népszavazásban feltett kérdést is rosszul ítélik meg. Megjegyzem: a vezetés általi tévedés, megtévesztés ennél sokkal jelentősebb. Itt most az emberekről, a népről beszélek. Ezért azon érv sem jó, hogy a nép lehetséges tévedése miatt haszontalan a népszavazás. Az eredeti ok, alapvető probléma megint az, hogy az emberek alacsony szinten gondolkodnak a közügyekkel kapcsolatban.

A fenti példával bizonyítottam, hogy a közügyekkel kapcsolatos gondolkodás, vélemény elképesztően alacsony szintű, sokkal alacsonyabb, mint a köznapi egyéni ügyeinkkel kapcsolatos gondolkodás, vélemény. Mi ennek az alacsony színvonalnak az oka, erről szól ez az egész fejezet. Pl., hogyan jut el valaki arra az elképesztően alacsony szintre, hogy a népszavazás haszontalan, mert sok pénzbe kerül? Pl. valaki, elhiszi, nem vizsgálja felül, az ilyen érvvel manipuláló politikus beszédét. (Az éppen regnáló vezetésnek nem érdeke a népszavazás, hiszen az ő döntési erejét, hatalmát csökkenti.) Pl. valaki azt mondja: ehhez én nem értek. Pl. valaki a felületes képzetes tudást átgondolt tudásnak, véli. Pl. valaki eleve közügyek átgondolásra, mint lényegtelen dolgokra nem szán időt, és még sorolhatnám.

Ha már a népszavazásról van szó, annak egy magasabb szintű átgondolása: a népszavazás hasznos, bőven megéri ráfordított pénzt. Egyetlen kivétel lehet, mikor a népszavazás olyan kérdést (nem közügyi, vagy rosszul feltett kérdés) tesz fel, amely lejáratja a népszavazást. A logika egyszerű. A népszavazás jó hasznos azért azt támogatom. A lejárató népszavazás nem jó ezért azt ellenzem, bojkottálom. (A hűtőgép általában jó, hasznos, ezért vásárolok. Egyes hűtőgépek rosszak, drágák, több a kár, mint a haszon, ezek ráadásul lejáratják a többi hűtőgépet, ezért azokat ellenzem, bojkottálom, nem vásárolom meg.) Megint elég a köznapi átgondolás. Nem arról kell szólni a vitának, hogy kell e egyáltalán népszavazás, hanem arról, hogy a népszavazási kérdés helyesen van e feltéve.

Egy kis fogalommagyarázat. Elméleti rendszertényező.

E tanulmányban néhány gyakran használt kifejezés, általam való értelmezése.

Fejlődés: az előzőnél, mennyiségében több, de főleg minőségében jobb állapot.

Jelenlegi rendszer: az a rendszer (szerintem államkapitalizmus), amely Magyarországon működik, amelyik a rendszerváltó országokban működik. Az a rendszer ill. annak az átlagos, jellemző változata, a fejlett kapitalista országokban működik.

Gyakran csak ezt a szót mondom ki: jelenleg. Vagy ezt: manapság.

E szavak értelmezése. Jelenleg: a jelenlegi rendszerre jellemző. A jelenlegi rendszerben gyakori, vagy általános (50%-ot meghaladó), ill. a legnagyobb arányú.

A vezetés, vezetők: a jelenlegi politikai, magángazdasági vezetők ill. a történelmi általános vezetők összessége. Hozzáteszem: a magángazdasági vezetőket nem mindig értem bele a fogalomba. Több néven szokás őket emlegetni: uralkodó osztály, politikai osztály, stb..

A jelenlegi politikai vezetés: a pártvezetők, a parlamenti, képviselők, a kormánytagok (a miniszterek, államtitkárok), a polgármesterek, az állami intézmények, szervek, hivatalok első számú vezetői. (Ők az elitvezetés. A polgármesteri hivatalok, önkormányzatok elsősorban állami hivatalok.) Továbbá politikai vezetés, a felsoroltak második vonalban levő vezetői, az osztályvezetőig bezárva. A köztisztviselők. És a közvélemény-formálók.

Magángazdasági vezetők, vezetés: a nagyobb közvállalkozások, cégek, és nagyvállalkozások, cégek meghatározó tulajdonosai, ill. igazgatói.

Történelmi, általános vezetés (vezetők): Azon 100-1000 emberre eső egy ember (a hatalom birtokosa), aki olyan helyzetben van, hogy véleményével, döntéseivel jelentősen fenntarthatja, módosíthatja, esetleg átalakíthatja a rendszert (a törvényeket, a mechanizmusokat, módszereket, a tananyagot, az érvényes alapelveket). Továbbá aki intézkedéseivel, véleményével rendszeresen, és nagymértékben meghatározhatja és általában meg is határozza sok (száz, ezer, tízezer, millió, több millió) más ember életét. Azon emberek összessége, akik döntéseikkel több száz, több ezer, több millió ember életét erősen befolyásolhatják, és befolyásolják.

A kultúra (jelenleg): a szűken vett rendszerkultúra és kisközösségi kultúra összessége.

A szűken vett rendszerkultúra. A művészetek (szélesen értelmezett művészetek, pl. építészet, gasztronómia, stb. is) és a művészetek megismerése és ezt támogató államrész. A humán tudományok (nem természettudomány, nem társadalomtudomány), valamint magánszférával, a civilszférával kapcsolatos tudás és ezt támogató államrész. Összességében ezt nevezem én a szűken vett műveltségnek, ill. e tudás megszerzését a művelődésnek.

A kisközösségi kultúra: az egyes kisközösségek (összességében a civil szféra) elvei, nézetei, szokásai, hagyományai, életstílusa, életmódja.

Egy homogén nagyközösségben (társadalomban, nemzetben) a kisközösségi kultúra szinte azonos nagyközösségi kultúrával. Jelenleg azonban a természettudományos és a társadalomtudományos tudás, vélemény elválik a szűken értelmezett kultúrától.

Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)

Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.

Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.

Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.

A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás. A jövedelmi elosztás kevésbé volt aránytalan (kissé szűk volt a skála), de igazságtalan volt.

Egy kis további fogalom-meghatározás.

Mivel a tényező a legkedvesebb kifejezésem ezért a rész, elem, tulajdonság, jellemző, vonatkozás, aspektus, ág, stb. - de sokszor az irány, cél, ok, következmény - helyett is a tényező kifejezést használom.

További megjegyzés: már többször megjegyeztem, hogy vigyázat - minden társadalomtudományi fogalom zavaros, elsősorban a többértelműségük miatt. Demokrácia, politika, liberalizmus, kapitalizmus, jog, hatalom és még hosszan lehetne sorolni a zavaros fogalmakat. A zavarosság miatt én is zavarosan, következetlenül, keverve használom a vezetés, hatalom, politika, rendszer, állam, társadalom, kifejezéseket. Más fogalmakat viszont igyekszem tisztázni, sokszor a szinonimák említésével, amely kisé körülményes fogalmazást jelent.

Egy másik Bibliai történet, a Bábel tornyának értelmezése. Az emberek nem értik meg egymást. Nem hiszem, hogy ez csak nyelvtanulás kérdése. Az egy toronyban élők, egymás mellett élők, az egy nyelvet beszélők sem értik meg egymást. Ennek egyik, de jelentős oka az a fogalomzavar, amiben élünk. Hogy értenénk meg egymást mikor a lényeges szavaknak más a jelentése az egyik embernél, mint a másiknál?

Itt és most mégis kivételesen egy-két általam gyakran használt fogalmat szeretnék tisztázni

Társadalom: közösség, rendszerint nemzeti közösség, mely rendszerint egy országban testesül meg. Más értelemben minden emberi közösség. A közösség emberi vonatkozása, maguk az emberek, az emberek gondolkodása tudata, cselekvései. Itt elsősorban az emberek tudatában beépült elméletekről, elvekről, világnézetről van szó. Vannak ugyanis, az un. raktáron levő, még a tudatba nem beépült, de terjesztett, oktatott elméletek, elvek, melyek inkább a rendszerhez tartoznak.

A szélesebben értelmezett társadalomba beletartozik, sőt annak meghatározója a vezetés. Pl. a társadalmi akarat, az összes akarat minden réteg a vezetést is beszámítva akaratának összege, iránya. A szűken értelmezett társadalomba a vezetés nem kiemelt réteg. Szűken értelmezett társadalom: a népréteg és a legalsó réteg, mint emberek. A vezetésen kívüli embereknek (a többségnek, a lakosságnak), vagy azok egy csoportjának a tudatába beépült világnézete, szükségletei, felfogása, erkölcse, véleménye, érdeke és ebből következő viselkedése, cselekvései. (Közízlés, közvélemény, közakarat, közérdek, stb.) A szűken értelmezett közösségi, általában ami nincs törvényesítve, nincs propagálva, nem a vezetésből, ill. az államból ered.

Szélesebben értelmezve, a társadalmi rendszer, a társadalom.

A rendszer egyféle meghatározása: intézmények, mechanizmusok, csoportosítások, módszerek, törvények, szabályok és az érvényesülő (a vezetés által terjesztett, oktatott „raktáron levő”) elméletek, elvek (világnézet) halmaza. A rendszer része az állam, és a vezetés. A szélesebben értelmezett rendszer magában foglalja a szűken értelmezett rendszert és a társadalmat. Ez csak egyféle, értelmezése a rendszernek. Mi a rendszer, hogy tudjuk azt modellezni? Minderről még bőven lesz szó. Szélesebben értelmezve, a társadalmi, rendszer, a rendszer.

Megjegyzem fordítva is lehet értelmezni: a szélesebben értelmezett társadalom foglalja magába a rendszert. Tehát a rendszer és a társadalom is szélesebben értelmezve: a társadalmi rendszer, vagyis ugyanazt jelenti. Ugyanakkor azért lehetséges egy szétválasztás, amelyről később lesz szó.

A terjesztett, oktatott, de még az emberek tudatába be nem épült elméletek, világnézetek nagy része az eddigi rendszerekben a vezetésből eredtek. Nevezzük ezt rendszer világnézetnek, mely nem azonos a társadalmi világnézettel. A lényeg tehát, hogy vannak maguk az emberek, akik magukba hordozzák a tudatukba beépült elméleteket, világnézeteket. Vannak a beépületlen terjesztett, oktatott elméletek, világnézetek. Továbbá van a rendszer, az intézmények, mechanizmusok, módszerek, törvények, stb. halmaza. A rendszerhez azonban hozzátartozik a beépületlen oktatott terjesztett világnézetek is, mert ezek döntő többsége a vezetésből ered.

Terjesztett, de nem a vezetésből eredő elméletek, elvek – ez egy külön tényező és fogalom, csakúgy, mint a „forradalmi” vezetés fogalma.

Állam: a rendszer egy szűkebb hivatalosan kijelölt irányítási része. Elsősorban intézmények, mechanizmusok, módszerek, törvények, másodsorban irányító, vezető pozícióban levő emberek.

Demokrácia: szűken értelmezve, a nép érdemi beleszólása a rendszer alakításába. Tágabban értelmezve: mindaz, ami a szűken értelmezett demokráciával szorosan összefügg. A tágabban értelmezett demokrácia összegezett tényezői: a népréteg jogai, a vezetés demokratikus szintje és a hatalmi vagyoni hierarchia arányossága, igazságossága.

Nagyjából így értelmezem a fogalmakat, viszont a saját következetlenségem és a helyzet összetettsége (a szűken és szélesen értelmezett fogalom), miatt előfordul, hogy a szűken értelmezett fogalomtól eltérek. A fogalmak értelmezése még többször szóba kerül.

Egyéb elmélkedések a tudásról.

A tudás fájának gyümölcse.

A Biblia szerint, Ádám, Isten parancsa ellenére, Éva és Lucifer (a gonosz) unszolására leszedett egy almát a tudás fájáról és ezért az ember kiűzetett a paradicsomból. Mi ennek történetnek az értelme. Első látszatra nem sok. Márpedig, ha a Biblia elején szerepel, mint meghatározó történet, akkor komoly tanulságának kell lennie. Az én értelmezésem, (nem egyedül az enyém), a következő. Az Úr a következőt üzente a tilalmával: itt van ember az éden, mindenből vehetsz, minden a tiéd, de vigyázz a tudást nem szakíthatod le, mint egy almát. Ha a tudást úgy kezeled, mint egy almát (leszeded, aztán bekapod), akkor az csak felületes tudás lehet. A felületes tudásúnak pedig szenvedni kell. Ugyanakkor az igazi, alapos tudásért meg kell szenvedni, de mégis megéri. Választhatsz emberiség: vagy megszenvedsz a tudásért, nem gondolkodsz felületesen, és akkor kevesebbet kell szenvedned az életben, vagy nem szenvedsz a tudásért, felületesen gondolkodsz, és akkor szenvedned kell az életben.

Mint tudjuk az ember a második variációt, választotta, és ezért a kelleténél többet szenved az életben.

Istennek talán volt egy másik üzenete is: aki azt hiszi, hogy a tudásra könnyen szert tehet és ezzel már okossá, válik, az elbizakodott, nagyképű hólyag, akinek nincs helye az édenben.

És nem utolsó sorban: az Úr kinyilvánította, hogy a tudás, pontosabban a tudáshoz való hozzáállás, legalább olyan fontos, mint a hit, a szeretetet, és minden más érték. A tudás, az igazság, és az igazságosság hű testvérei egymásnak, mindig együtt vannak.

Érdekes és érdemes még a gonosz szerepén elgondolkodni. A gonosz nem öl, nem kínoz, nem pusztít, legalábbis közvetlenül nem. A gonosz félrevezet, félretájékoztat, manipulál, a felületes tudásra ösztökél, és ezáltal lesz ártalmasabb, mintha nyilvánvalóan gonoszkodna. A gonosz lényege éppen az, hogy nem direkt, nem látható eszközökkel, módszerekkel működik. Ki a jó és ki a rossz? Ezt a kérdést is felteszi és megválaszolja ez a történet.

A gondolkodás olyan, mint az aranymosás.

Az első fázis. Az ember belenéz az aranymosó tálba, alul az iszap, homok, sóder, kő felül a tiszta víz, minden viszonylag egyszerű, úgy véljük mindent nagyjából értünk, okosak vagyunk. Ha kíváncsiak és kétkedők vagyunk, és elég szerénynek (nem vagyunk saját okosságunkkal eltelve), akkor elkezdünk gondolkodni, vagyis felrázzuk a tálat. Vajon mi van alul? - ezt kérdezzük ilyenkor. Az iszap felkavarodok, és hirtelen minden zavarossá válik, rájövünk, hogy semmit sem tudunk, semmit sem értünk. Azután óvatosan leöntjük a felületes iszapot, és hagyjuk, hogy leülepedjen a maradék. Elménkben leülepítjük a maradékot, vagyis a nagyjából a helyére tesszük (általánosítunk, kategorizálunk, stb.) a lényeget. Gyakori hogy leülepedés, hosszabb ideig tart és szinte nem is tudatosul bennünk. Egy hét egy hónap múlva, egy év múlva elővesszük az előzőleg átgondolt témát, és csodák-csodájára tisztábban látunk. Miután leülepedett a tartalom, az előzőnél egy tisztább, átláthatóbb kép tárul elénk, és néhány aranyszemcse is elővillan. Ha ennél is kíváncsibbak, szerényebbek vagyunk, akkor újra felrázzuk a tálat. A folyamat újra lejátszódik: iszapkeveredés, fölösleges leöntése, a leülepedés, a tisztább átláthatóbb kép. Minden folyamat után egyre tisztább lesz a kép, egyre több aranyszemcse bukkan elő. Az is igaz akárhányszor felrázzuk a tálat, mindig lesz felkavaródó iszap, hordalék. A semmit sem tudunk, semmit sem értünk állapota mindig velünk van, legalábbis ami kíváncsi és szerény embereket illeti. Nincs végső állapot, vagy ha van, akkor az nagyon távol van. A gondolkodás az abszolút tudás elérése kvázi végtelen.

Aki csak az első fázisig jut el, az okosabbnak érzi magát annál, mint aki már tizedszer, huszadszor gondolta át ugyanazt a témát. Minél többször gondoljuk át önállóan (főleg saját elménkre támaszkodva) ugyanazt a témát annál inkább rájövünk, hogy ez még nem a végső tudás. Aki egyszer, vagy kevésszer végezte el a szellemi aranymosás folyamatát az okosnak érzi magát, és harsány hangon lemagyarázza (leugatja) a mélyebben gondolkodót, a többet tudót. A többet tudó csak szerényen, saját korlátait és dolgok bonyolultságát felismerve, halkan akadozva érvel. A többet tudó jutalma, hogy ő egyre több aranyszemcsét láthat.

Biztosítom Önöket, hogy én minden témát legalább hússzor átgondolok, mielőtt végleges formában öntöm. Persze ez nem jelent sokat, én ugyanis legfeljebb egy átlagos képességű ember vagyok. Valószínű, hogy vannak jobb képességűek, akik már a tizedik átgondolásra is eljutnak erre a szintre. Azért a tíz átgondolás is valami. Amiben én jó vagyok, talán átlagon felüli az, hogy megérzem a zavarosságot, ráérzek arra, hogy itt még kavarog az iszap. Ehhez is kell egyfajta érzék. Ugyanakkor tisztában vagyok, hogy amit kimondok, leírok, az messze van az abszolút igazságtól. Nem is ez a célom, hanem az hogy olyan állapotba hozzam a tál tartalmát, amiből kitetszik, hogy itt még érdemes továbblépni. Kétségtelen ennek igen kicsi valószínűsége.

A gondolkodás szűrése (szellemi aranymosás) a demokrácia átgondolásának példáján keresztül.

Fiatalabb koromban a közügyekről, közéletről (politikáról) való felfogásom egyik meghatározó gondolata a következő volt: A vezetők általában vállalják a felelősséget, adott esetben vállalják a népszerűtlen intézkedéseket, ne hárítsák át a kellemetlen döntéseket az emberekre, a lakosságra, hagyják őket nyugodtan dolgozni, mindenki tegye a maga dolgát tisztességesen. A szakmunkás tisztességesen dolgozzon, a tanár tisztességesen tanítson, az orvos tisztességesen gyógyítson, stb., a vezető tisztességesen vezessen.

Ez frappáns, egyszerű és igaz gondolatnak tűnt, ez a felfogásom irányította a közügyekről, a rendszerről való gondolkodásom. Történt azonban egy napon hogy éppen valamin megint felháborodva és elfáradva (pocsékul mennek a dolgok) egy órára leültem a fotelbe a csendes szobába, hogy átgondoljam a dolgokat (mért mennek pocsékul a dolgok). Ilyen már többször megtörtént, ezúttal azonban elhatároztam, hogy saját magam felfogását is kritikusan nézem. Ezúttal tehát nem úgy ültem le gondolkodni, hogy nekem igazam van, és ezt próbálom meg különböző érvekkel alátámasztani, ill. ebből indulok ki, hanem úgy hogy a több évig igaznak és magamnak különböző módokon bebizonyított igazságaimat is felülvizsgálom. A gondolkodásszűrésnek ez az első lépcsője: az ember ne csak nyugodtan és hosszasan gondolja át a dolgokat, de legyen meg benne a szándék az elhatározás és az erő, hogy saját magát is helyreigazítsa. Ehhez kell igazán erő, hiszen adott esetben kiderülhet az eddig okosnak hitt önmagáról, hogy nem is okos, hogy eddig butaságokat gondolt. Ezen a napon a fejezet elején elmondott felfogásom, gondoltam át ilyen szándékkal. A gondolkodásom felülvizsgálatát azzal kezdtem: mit is állítok lényegében, mi is a kiindulópontom?

Az akkori fotelben lezajló gondolataim. Lényegében azt állítom, hogy a vezetők mentalitása munkája megváltoztatható, megjavítható. Másfelől azt állítom, hogy az emberek (lakosság) általában nem alkalmasak, ill. nem is feladatuk a közügyek megoldása. Ha nem az emberek feladata, akkor csak vezetést kell alkalmassá tenni. Az első és második állítás összhangban van.

Nézzük az első állítást. Ha a történelmet vizsgáljuk, vagy éppen a jelenlegi helyzetet, akkor azt kell megállapítani hogy vezetők legfeljebb 20%-a amelyik jónak elfogadhatónak mondható. A vezetők kb. 30%-a közepes, ez azonban nem jó, elfogadható, mert nem jó döntéseket hoz. A vezetők 50% viszont kimondottan rossz, elfogadhatatlan. Ezekből, az arányokból az derül ki és ezt gyakorlat is bizonyítja, hogy a közügyek intézése, és ezzel az emberek élete is sokkal jobb lehetne, vagyis a közügyek általában rosszul vannak megoldva.

Abból hogy vezetők 20%-a jó, elfogadható, milyen következtetés vonható le. Eddig azt következtetést vontam le, hogy akkor nem lehetetlen hogy mondjuk további 50% és jó elfogadhatóvá váljon. Lehetséges azonban egy másik ennél valószínűbb következtetés. Ha hosszabb távon ez az általános és átlagos, akkor a vezetés valószínűleg nem is képes (csak csekély mértékben) az eddigi és jelenlegi körülmények között általában jobbá válni. Ez a második következtetés önmagában is igazabb, mint az első. Akkor megpróbáltam e második állítást igazolni, számos olyan okra, tényezőre jöttem rá, amelyik alátámasztotta, hogy valóban nem képes vezetés átlagosan, a múltbeli és jelenlegi körülmények között szignifikánsan (sokkal nagyobb arányban) jobbá válni. E gondolkodásom kapcsán eljutottam a vezetők szükségszerű tulajdonságai, negatívumai problémaköréhez. A múltbeli és a jelenlegi körülmények kapcsán eljutottam a rendszer problémaköréhez.

Most nézzük a második állítást, miszerint az emberek általában (lakosság, népréteg) nem alkalmasak illetve nem feladatuk a közügyekben való döntés.

A jelenlegi képviselő és helyhatósági választás egyfajta közügyekben való lakossági döntés. Az is közügy, hogy kik legyenek a vezetők. Az, hogy a közvetlen képviselő és helyhatósági választás pozitív elismerik általában az emberek és a társadalomtudósok is. A történelmi elemzés is azt mutatja, hogy amióta ez működik pozitív változások mentek végbe. A saját elemzésem is ezt igazolja. Ha ez pozitív, akkor miért feltételezzük, hogy más vonatkozásban más területen a közvetlen népi döntések ne lennének hasznosak, előnyösek? Valóban vannak negatív jelenségek a népi döntésekkel kapcsolatban. Ebben az esetekben azonban nem e arról van szó, hogy a rossz szervezés, a rossz módszerek miatt válik negatívvá a lakossági döntés? E vonatkozásban el kellett merülni egy mélyebb elemzésbe. Ennek kapcsán eljutottam a demokrácia meghatározásáig, a demokrácia-tudományig. Ezek akkori és további elemzése bizonyította, hogy lakosság különböző megfelelő módokon való részvétele a döntésekben pozitív folyamatot eredményez. Az új gondolatok is összefüggnek. Ha vezetés szignifikánsan nem változtatható meg, ugyanakkor az emberek megfelelő körülmények között mégis alkalmasak, sőt feladatuk a közügyekben való döntés, e két gondolat nyilván összefügg. Az összefüggés egyszerű: a döntésekben egyre nagyobb mértékben kell helyt kapni az embereknek (lakosságnak, néprétegnek) miáltal a döntések jobbá válnak ill. a vezetés, rákényszerül a jobb döntésekre. Az kb. egyórás gondolkodásom után rájöttem, hogy az eddigi frappánsnak, egyszerűnek, igaznak tűnő felfogásom, kiindulópontom tévedés volt, felületes volt. Nemcsak tévedés volt, de lényegében ellentétes az igazsággal. Arra is rájöttem, hogy bár magam nem tartottam soha demokráciaellenesnek, a régi felületes felfogásom, mégis az volt. Azóta gyakran és egyre gyakrabban ülök le a fotelbe elmélkedni a közügyeken, úgy hogy előtérbe helyezem, a saját magam helyreigazításának lehetőségét. Mindig kontrolálom magam: most ezt csak ezért gondolom, így mert eddig is így gondoltam vagy valóban igaznak tartom. Ilyen egyszerű tehát gondolkodás szűrése. Illetve, azért ehhez kell némi lelkierő. Sokszor előfordult, hogy magam okosságát meg kellett cáfolnom és ez nem kellemes érzés.

Ha megfelelő önkontrollal ülünk le gondolkodni, akkor kiderül, hogy ugyanaz problémakör minden átgondolás után részben átalakul, és egyre közelebb kerül a távoli igazsághoz. Állandóan kitartóan elmélyedni, saját magamat is felülbírálni, átértékelni és átfogalmazni a gondolatokat, bizony ez nagyobb szenvedés, mint locsogni. Ugyanakkor egy idő után öröm is, mert előtűnnek az aranyszemcsék, az igazi értékes gondolatok. Ezekben, az aranyszemcsékben akkor is gyönyörködhetek, ha más nem látja. Az sem számít, hogy rengeteg arany van a világon, de ezeket a saját kis aranyszemcséimet én hoztam létre, ezek az enyéim. Nagyobb öröm ez, mint házat, autót, pénzt birtokolni.

Kétségtelen az ember gondolkodását meghatározza helyzete. Pl., ha valaki sikeresebb gazdagabb, vagy éppen vezető, akkor ő másképp látja a világot, mint a szegényebb sikertelenebb ember. Az ember kora is egy helyzet, ami befolyásolja gondolkodást. Egy fiatalember sok szempontból másképp látja világot, mint egy idősebb ember. A gondolkodás-szűrés másik alapszabálya, hogy az ember próbáljon meg az adott helyzetétől elszakadni.

Kinek írtam ezt a laikus, de logikus tanulmányt?

Mindenkinek, aki elolvassa. Magamnak, hogy értsem a dolgokat. Az íróasztalnak, mert több okból nem reménykedem, hogy ez a közismert lesz. Esetleg a jövőnek, a jövőnek sokkal inkább, mint a jelennek. Azért megpróbálom terjeszteni a saját lelkiismeretem, valamint a lehetséges túlvilági megítélésem miatt.

Ez a könyv semmi estre sem a „mindentudó, bölcs” politikusoknak, társadalomtudósoknak készült, hanem azoknak az embereknek, akik eljutottak az értelem azon magasabb fokára, hogy nem értik a körülöttük zajló társadalmi történések jelentős részét. Én is ilyen ember voltam és részben vagyok. Nem értettem a társadalmi történéseket, a politikusok beszédeit, intézkedéseiket, hiába néztem, hallgattam, olvastam a híradásokat, a magyarázatokat, és hiába gondolkoztam el azokon naponta, órákon keresztül. Sőt, minél inkább elgondolkoztam, annál kevésbé értettem. Nem értettem, ez azt jelenti, hogy a felszínes megértés mellett, nem láttam a mélyebb okokat, összefüggéseket, célokat. Ekkor két következtetésre juthat az ember: vagy nagyon ostoba vagyok, vagy nem is érthetők, nem teljesek jók, nem helyesek, nem igazak, azok a magyarázatok, amelyek körül vesznek engem, és gondolom másokat is. Én voltam annyira öntelt, hogy a második verziót választottam. Ebből következett logikusan: akkor hát feltárom a helytelen történések, és igaztalan magyarázatok okát, de ehhez meg kell találni a helyes utat, az igaz magyarázatokat. Persze itt viszonylagos helyességről, igazságról van szó. Pontosabban így fogalmazok: meg kell találni a jelenleginél helyesebb utat, igazabb magyarázatokat. Ez a tanulmány tehát jelentős részben új elméleteket, új fogalmakat, új igazságokat tartalmaz, melyeket akár nevezhetünk tudománytalannak is. Tudománytalan abban az értelemben, hogy nem egyezik a jelenlegi tudományos nézetekkel, de ez nem jelenti azt, hogy a jövő tudományos nézeteivel sem fog egyezni.

Nem érdekel a megjelenés, a stílus, a fogalmazás, a nyelvtani szabályosság. Nem érdekel a tudományosság. Pontosabban mindezek harmadlagos szempontok. Elsősorban és mindenekelőtt a tartalom érdekel. A logika érdekel, hogy az építmény összeálljon, illeszkedjenek a gondolatok, ne legyenek ellentmondások. Egy kicsit még érdekel az érthetőség is. Érdekel még az érdekesség, de ez hiába érdekel, ez egy unalmas írás.

Másfelől ez a könyv a társadalomtudományok, összefoglalásának az összefoglalása akar lenni, ami megint csak sok bukatót rejt magába. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy kellenek olyan könyvek, tanulmányok melyek, felvállalják az újszerűséget és az összefoglalás összefoglalását. Az összefoglalás összefoglalása nem más, mint madártávlatból szemlélni a világot, a nagy lépétkű térképet megrajzolni, a hosszú távú folyamatokat és a helyes utat, valamint a fűben nem látható veszélyeket felismerni. Rossz vezető, aki csak az autó elé bámul, észreveszi a követ, de általában későn reagál mindenre, mert nem tekint előre, távolra. Rossz vezető, aki csak távlatokat vizsgálja és az autó előtti követ nem veszi észre A jó vezető állandóan közelre és távolra is néz. Az újszerűség és a madártávlat összefügg, hiszen a madár a hangyához képest másképp (újszerűen) látja a világot. Kétségtelen viszont, hogy a madár elméleteit nem igen érti meg a hangya és ez viszont is igaz. Van azonban az összefoglalás összefoglalásának egy másik fontos feladata: egy olyan elméleti váz megalkotása, mely, ha minden részletében nem is igaz, de lehet rá építkezni.

Lehet hogy ez a könyv egy butasághalmaz. Viszont rendszerezett butasághalmaz Ebben az esetben a haszna éppen az, hogy ez kiderüljön, és ez vezessen az igaz út felismeréséhez. A másik haszna, hogy a magamfajta embereket valamivel közelebb viszi a világ megértéséhez.

A következő egység emlékeztető tartalma:

A társadalom, a rendszer ill. annak fejlődésének alapvetései. (rendszerfejlődés 1)

D jelű (rendszerfejlődés) ábrák. Az ABC jelű ábrák. Egyéb ábrák.

Az egyéni érdek és a társadalmi (közösségi) érdek elméleti szinten. Elméleti rendszertényező.

Rendszerben élünk, ami többek közt azt jelenti, hogy hálózatokban élünk. Elméleti rendszertényező.

A demokrácia alapelvei.

A demokrácia elemei több ábrán megjelennek. Elsősorban A/0, A/5 A/6, A/10, C/4, C/5, C/10, K/1, költségvetési szavazólap, másodsorban a döntéshozó mechanizmus A. jelű ábrák, harmadsorban szinte minden ábrán. Összefoglaló nevük: demokratikus e. ábrák.

Elméleti rendszertényező.

A magánügy, magánélet, magánszféra. A/0, D/0/b ábra. Elméleti rendszertényező.

„Néhány mellékes, e tanulmányból kimaradó, de azért fontos kategória.” Elméleti rendszertényező.

A rendszer és a társadalom lehetséges és kétséges szétválasztása. Elméleti rendszertényező.

A rendszer, rendszerfejlődés, rendszerváltás előzetes összefoglalása. A társadalmi, politikai gazdasági rendszer lényegi elemzése. Elsősorban az A/0, ABC/2, ABCD ábra, az ABC ábrák, másodsorban D. jelű ábrák és sok más ábra. Elméleti rendszertényező.

A szükségletek (vágyak, igények). Speciális rendszertényező.

A fejlődés és a belső harmónia. Elméleti rendszertényező.

A fejlődés alapvető ellentmondása és annak értelmezése. Elméleti rendszertényező.

A jóléti fejlődés és az elkényeztetési aspektus, ill. a szegénység (természetesség) szabadsága, szépsége romantikája. Elméleti rendszertényező.

A népek, nemzetek (közösségek) valamint a történelemtudomány. Elméleti rendszertényező.

További előzetes gondolatok a fejlődésről és a rendszerről. Elméleti rendszertényező. 186. old.

A gyakorlati rendszertényezők felsorolása és előzetes elemzése. Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése. Elméleti rendszertényező

A szükségletek, a rendszertényezők, és a válságtényezők. Speciális rendszertényező. D. jelű ábrák.

A társadalmi, társadalomfejlődési tényezők, jelenségek folyamatok szükségszerűsége, azaz az emberi akarattól való függetlensége. A/0 ábra. Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített történelmi rendszerfejlődés alapvető összefüggései. A rendszer és az ember. (D/8, D/9, D/10 ábra). Elméleti rendszertényező.

A társadalmi, történelmi felelősség pontos megállapítása. Elméleti rendszertényező.

A kiinduló megállapítások ismételgetése.

E tanulmány lényege, a szinte mindenhová illeszkedő megállapítások, a történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői.

Az emberiség, a társadalomfejlődés legfőbb célja: minél több ember (és állat élőlény is) éljen egyre kellemesebben, jobban egészségesebben boldogabban.

A kellemes élethez hozzátartozik az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, azon érzés, hogy saját életemet én döntöm el. És még sok minden.

A történelmi rendszerfejlődés alapvető tényezői (nem fontossági sorrendben).

1. A központi hatalom (állam) elit vezetés, jogalkotás, papság (oktatás, tájékoztatás, világnézet, stb.) katonaság, rendőrség (fegyveres kényszerítő hatalom), a hivatalnokok (a jogalkalmazás), stb. az uralkodó osztályt, vagy a népet szolgálja.

2. A vezetés mennyire küzdi le (önként, ill. kényszerítve) a vezetés szükségszerű negatívumait (hatalmi harc, rendszeregyetértés stb.).

3. Az arányos igazságos különbség a tekintetben, hogy mekkora hatalmi vagyoni különbség van az elit réteg, a középosztály, és legalsó kizsákmányolt, gazdaságilag és hatalmilag is szegény réteg között.

4. A legalsó kizsákmányolt leigázott réteg nagysága és a hatalmi vagyoni nincstelenség foka, a leigázottság foka.

5. Az előzővel is összefüggésben a hódító háborúk és egyéb kényszerítő, vagy trükkös hódítások száma, mennyi embert és milyen fokon igáznak le, zsákmányolnak ki ilyen eszközökkel. A természettudományos technikai fejlődés felhasználása, pl. építő munkára, vagy háborúra.

7. Az önhibájukon kívül gyengék, támogatásra szorulók (gyerekek, idősek, betegek, stb.) támogatása.

Másodlagos tényezők, avagy a történelmi rendszerfejlődés egyéb fontos folyamatai, alakulásai.

Katonás társadalom (erős nagykirály, központi vezetés) szervezettség együttműködés, vagy anarchikus, individualista (kiskirályok sokasága, a szomszéd is uralkodhat, stb.) társadalom.

Az állam (a központi szerveződés) nagysága és szerepe. Másodsorban a világ, a népek az emberiség központi szerveződése.

A természettudományos és technikai fejlődés és annak hatásai.

A természetes globalizálódás, és a rákapcsolt mesterséges globalizáció.

Az embernek, emberiségnek nemcsak a legfőbb célt megvalósító képessége nő, de veszélyforrás minősége is nő, mely a megmagyarázott téveszmékből és a természettudományos, technikai fejlődés rossz alkalmazásából ered.

Társadalmi rendszer kisiskolás szinten. Az egyéni érdek és a társadalmi (közösségi) érdek elméleti szinten. Elméleti rendszertényező.

Kisiskolás szinten a társadalmi rendszerről.

Az egyszerű ember ezt gondolja: ezt vagy azt, vagy amazt a problémát nagy nehézségek árán megoldom, ha egyáltalán meg tudom oldani. A rendszer (a jobb rendszerre való törekvés) arról szól, hogy olyan a társadalmi, gazdasági jogi környezet, rendszer, amelyben ez, vagy az, vagy amaz probléma ki sem alakul, vagy ha kialakult, akkor is könnyen megoldható.

Ha jók a törvények, akkor a problémák ki sem alakulnak, ill. könnyen megoldhatók, tehát a jog talán a legfontosabb része a rendszernek.

Viszont a törvények csak akkor lesznek jók, ha jó alapelvekre épülnek ezért, az alapelvek, a világnézet is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények csak akkor lesznek jók, ha megfelelő emberek, megfelelő időben, megfelelő módón hozzák azokat, ezért a döntéshozó mechanizmus is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények csak akkor lesznek jók, ha a törvényhozók, (a népnek is részt kell venni a törvényhozásban, minimálisan a választási programok értékelésével) megfelelő társadalmi, gazdasági ismeretekkel rendelkeznek, ezért az oktatás, tájékoztatás is fontos része a rendszernek.

De az sem mindegy mit oktatnak, tehát a helyes társadalmi, gazdasági ismeretek, szintén fontos része a rendszernek, talán ez mindennél fontosabb.

Pl. a forgalmas, de szabályozatlan útkereszteződésben nagy nehezen átevickél az autós. És sok más autós is nagy nehezen jut át, és minden kereszteződésben, ha nincs közlekedési rend, rendszer. Viszont, ha szabályozottak a kereszteződések, ha vannak, táblák, jelek, lámpák, szabályok, azaz, ha van közlekedési rend rendszer, mely része a nagy rendszernek, de hasonlít is ahhoz, akkor minden kereszteződésben könnyen, gyorsan át tudnak haladni az autók. Ebből pedig az a tanulság, hogy sokkal hatékonyabb (kevesebb idővel, energiával, nagyobb eredmény érhető el) a számunkra is jó rendszer kialakítása, mint az hogy energiánkat, időnket kizárólag a magunk előrehaladására fordítjuk.

A rendszer fontos része a döntéshozó mechanizmus (kik hozzák a társadalom számára fontos döntéseket), mivel a döntéshozók a saját érdekeik szerint is döntenek. Pl. e jelenlegi rendszert, nem véletlenül hívhatjuk államkapitalista rendszernek, mert a két legfontosabb döntéshozó csoport, a legfelső állami, politikai vezetés, a másik pedig, a legnagyobb tőkével rendelkező kapitalisták csoportja.

A társadalmi érdek hosszabb távon, általában azonos az egyéni érdekkel.

Néhány példázattal kezdem.

Az egyik utcasarkon rosszul vannak beállítva lámpák, ezért itt állandóan hosszú autósor, azaz dugó alakul ki.

Másik példa: az állam ritkítja a tömegközlekedési járatokat. A felszabaduló pénzt az államadósság rendezésére fordítják.

Harmadik példa: az állam ritkítja tömegközlekedési járatokat, a felszabaduló pénz lehetővé teszi a gépjárműadó csökkentését.

Negyedik példa: az állam csökkenti az egészségügyre fordított összeget, azaz pénzt von ki az egészségügyből. Ugyanakkor a lakosság egészségi állapota sokkal rosszabb az európai átlagnál.

A kérdés mind a négy esetben az, hogy nekem, mint kívülálló állampolgárnak (bár autós vagyok, de nem közlekedem az adott utcában, nem közlekedem tömegközlekedéssel, nem vagyok beteg, betegeskedő) hogyan kell vélekednem ezekről, a dolgokról. Illetve adott esetben nekem, mint politikusnak, hogyan kell vélekednem ezekről, a dolgokról.

Az utcasarkon dugó van. Sokan erre azt mondják, az ő bajuk, engem nem érint.

Azért a következőket is illene figyelembe venni. Ahogy állnak, fölöslegesen pöfög az autójuk, és ez mérgezi a levegőt. Az én levegőmet is. Akik ott állnak azoknak van benzinkáruk, de van időkáruk is. Ezek a károk valahol rajtam is le fognak csapódni. Pl. úgy, hogy az állás a munkaidejükből vesz el egy keveset, kevesebb lesz az ország termelése. Látszólag ez jelentéktelen, de sok kicsi sokra megy. Vagy úgy csapódik le, hogy akik ott állnak azok másokon hajtják be a veszteségük egy részét. Pl. a kereskedő, egy-két forinttal megemeli az árait. Ez akár engem is érinthet, de hozzájárulhat az inflációhoz is.

Ritkítják a buszjáratot. Ez engem nem érint, a buszon utazók károsulnak - mondja korlátolt.

Nézzük a másik oldalt. Többen fognak személyautóval közlekedni, ez fajlagosan több fogyasztást jelent, romlik a levegő minősége. Ez engem is érint. Több autó, több dugó, ami már engem is érinthet. Egyesek még lassabban jutnak be munkahelyükre, tíz perccel kevesebbet fognak dolgozni. Romlik az ország termelése. Még ha a „megspórolt” pénzt nekem, mint autósnak adják oda, összesítve, hosszabb távon, akkor sem járok jobban. Ha olcsó és jó lenne a tömegközlekedés, akkor én is azzal járnék, spórolva magamnak és a társadalomnak. De így szinte rá vagyok kényszerítve az autózásra. Ha pedig elherdálják, a pénzt, akkor egyértelműen károsodok.

Csökkentik az egészségügy pénzét. Ez engem nem érint - mondja az egészséges, ámde korlátolt.

Nézzük a másik oldalt. Tovább romlik az amúgy is rossz egészségi állapot. Az ország kevesebbet fog termelni, ami rajtam is lecsapódik. Az ország egy nagy gazdasági csapat. Ezért is van az, hogy egy ugyanolyan munkát végző osztráknak kétszer nagyobb a reáljövedelme, mint az ugyanolyan (egyforma mennyiségű, minőségű) munkát végző magyarnak. Továbbá, valószínűleg még én is leszek beteg. Vagy, ha én nem is, a családomból valaki biztosan beteg lesz.

(Ha rossz az egészségi helyzet, akkor a megmaradó, vagy megemelt pénz mellett, növelni kell az egészségügy szervezettségét, hatékonyságát. Ellenkező esetben: még ha növelik is hatékonyságot, a kivont pénz ezt kompenzálja, és az egészségügy, megmarad a jelenlegi rossz állapotban. Természetesen ez minden állami szolgáltatásra igaz. Ha valamilyen fontos terület rossz állapotban van, akkor egyszerre kell növelni ráfordított pénzt és a hatékonyságot. Elfogadható, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat növelik. Elfogadhatatlan, hogy valamelyiket, vagy mindkettőt csökkentik.)

A példák (négy a sokmillió közül) azt mutatják, hogy az én egyéni érdekem, azonos a társadalmi érdekkel.

Azért a társadalmi érdeket nem árt meghatározni.

De előtte a kár, károsodás fogalma: a megérdemeltnél, az önhibánál, vagy a szükségesnél, az elkerülhetetlennél nagyobb kár. Tehát az elkerülhetetlen kár nem kár, legalábbis társadalomtudományos értelemben nem az. Azonban a károk nagyobb része elkerülhető.

Először is végig kell gondolni a folyamatot. Lehetőleg minden fontosabb kihatást mérlegelni kell. És időben mérlegelni kell a hosszabb távú következményeket.

Mérlegelni kell a fölöslegességet. Pl. a rosszul beállított lámpa, fölösleges kárt okoz. Ezt így is megfogalmazhatjuk: van egy károsodó csoport, de vele szemben nincs hasznosuló csoport. Ha egy csoportnak elmarad kára, az viszonylagos haszon.

Más esetben mérlegelni kell azt, hogy mennyi ember károsodik (és mennyire károsodik), és vele szemben mennyi ember hasznosul (és mennyire hasznosul).

Pl. a busszal közlekedők, károsulnak, az autósok hasznosulnak, azonban az összesített kár nagyobb, mint az összesített haszon.

A társadalmi érdek meghatározása. A társadalomtudományos törvény (törvényszerűség) meghatározása.

Ha minden tényező, hosszabb távú hatása alapján több ember hasznosul, mint amennyi károsul, akkor az, társadalmi haszon, azaz társadalmi érdek.

Ha minden tényező, hosszabb távú hatása alapján több ember károsodik, akkor az társadalmi kár, azaz társadalmi érdeksérülés.

Hosszabb távon minden társadalmi kár, ill. haszon szétterjed, szinte mindenkit elér. Nagyon hosszú távon még a kiváltságosokat, az elitvezetést, a dúsgazdagokat is eléri.

A többség (hosszabb távú, minden szempontú) érdeke, haszna, azonos a döntő többség érdekével, és szinte (nagy valószínűséggel azonos) azonos az egyén érdekével.

A többség (hosszabb távú minden szempontú) érdeksérülése, kára, azonos, a döntő többség érdeksérülésével, és szinte azonos (nagy valószínűséggel azonos) az egyén érdeksérülésével.

Sok ember érdeke, haszna (a hasznosulók, károsulók egyenlege után) valószínűleg azonos a többség érdekével, és valószínűleg azonos az egyén érdekével.

Sok ember érdeksérülése, kára (a hasznosulók, károsulók egyenlege után) valószínűleg azonos a többség érdeksérülésével, és valószínűleg azonos az egyén érdeksérülésével.

A többséget, ill. a döntő többséget az egyének alkotják. Az egyének közé valószínűleg én is beletartozom. Másképpen, a többségbe ill. a döntő többségbe én is beletartozom. Ha én véletlenül ki is maradok, a családom kimaradásnak már szinte nincs esélye. A családomba beleértem az unokáimat is.

Ha kevés ember hasznosul, több emberrel szemben (vagyis több ember károsodik, ill. érdeke sérül), akkor a többség valószínűleg érdeksérülést szenved és valószínűleg az egyén is érdeksérülést, szenved. Még ha én a kevesebb hasznosulók közé tartozom, akkor is hosszabb távon, valószínűleg károsodom, sérül az érdekem. Lehet, hogy én nem hasznosulok, és nem is károsodom, de a családom valószínűleg károsodik.

Mindez egyszerűen, összevontan: az egyéni érdek (haszon), hosszabb távon általában azonos a társadalmi érdekkel (haszonnal).

A törvényszerűség meghatározza, hogyan kell helyesen szemlélni a társadalmi jelenségeket, folyamatokat. A szolidaritás, nem egyszerűen erkölcsi kérdés.

Ugyanakkor ez a törvényszerűség összeilleszthető közvetlen demokrácia egyik törvényszerűségével. Arról van szó, hogy közvetlen demokrácia részben képes azt is helyrehozni, ha az emberek rosszul mérik fel a társadalmi érdeket.

Persze egészen más a helyzet, ha egy kiváltságos, egy elit vezető, vagy egy nagytőkés szándékosan elfelejti ezt a társadalomtudományos törvényt. Ők megtehetik, mert ők nem tartoznak a többség, azaz az átlagos egyének közé. Persze a demokratikus vezető nem tesz ilyent. A kiváltságosok tehát önérdekből elfelejthetik ezt a törvényt, de a kiváltságost le lehet váltani, vagy legalábbis csökkenteni lehet a kiváltságait. Ha azonban az átlagember felejti el, ezt a törvényt, akkor az már ostobaság, hiszen magával, vagy a családjával szúr ki.

További gondolatok és bizonyítások az egyéni érdek és a társadalmi érdek összefüggéseiről.

Általában társadalmat hibásan úgy szokták modellezni, mint egymás mellett haladó embereket. B. C. D. stb. ember ( emberek, csoportok) halad egymás mellett és akkor csak egyszerűen csak átlagot kell vonni haladásukból és ez az átlagos haladás. Tehát, ha minden egyén jobban igyekszik, akkor a közösség is halad. Ezzel a modellel több baj is van. Baj van azzal is, hogy egyszerűen csak átlagot kell vonni. A lényegi baj, azonban az hogy az emberek nem egyszerűen haladnak egymás mellett, hanem esetenként segítik egymást, együttműködnek. Esetenként versenyeznek, és bármilyen szabályozott igazságos a verseny azért az kis mértékben mégis a másik megzavarásával, visszatartásával jár. Esetenként pedig harcolnak, (ez olyan durva és igazságtalan verseny, ami már nem nevezhető versenynek) amelyik már kifejezetten a másik ember megzavarásáról, visszatartásáról, kilökéséről, megállításáról szól. Más kérdés, hogy a fejlettebb jövőben nem lesz harc. Jelenleg azonban még van.

A múltban és jelenben és közeljövőben tehát a négy haladás egyszerre van jelen. Simán egymás mellett, együttműködve, valóban versenyezve, és harcolva haladnak az emberek egymás mellett. Itt még érdemes lenne a négy haladás viszonyát elemezni, én nem teszem azt. Ez tanulmány már így is hatalmasra duzzadt.

Térjünk vissza az átlagszámításra. Az átlag számítás akkor lenne elfogadható, ha nem lenne harc (másodsorban verseny és együttműködési hiány) és nem lennének emiatt komolyan károsodók, nyomorgók, éhezők komoly betegségbe szenvedők, elhalálozok. Van egy homályos határvonal, és egy nehezen behatárolható réteg, a szegények nyomorgók rétege, amelyiket nem lehet egyszerűen betenni az átlagba. Nevezzük ezt az abszolút, károsodok rétegének, az abszolút károsodás határvonalának. Abszolút, mert nem enyhe, nem viszonylagos. A másik oldalon, az óriási gazdagság, hatalom oldalán is van egy homályos határvonal, és az átlagba nem számítható réteg.

Korábban azt mondtam, hogy egyszerű az egyéni érdek és társadalmi érdek azonosítása: mert egy csapatba focizunk. Ez viszont csak az együttműködés fokáról szól. Van azonban a verseny, és főleg harc, amire ez nem igaz.

Nézzük meg egy másik szemszögből a problémát, és aztán illesszük össze a következtetéseket.

Először is tegyük fel a kérdést: ha nyilvánvaló az egyéni érdek és társadalmi érdek azonossága, akkor miért van rengeteg önérdekű, a közösségi érdeket károsító ember? (Mert az nyilvánvaló, hogy vannak eleve rosszindulatú emberek akik még azon az áron is rosszindulatosodnak hogy ők maguk is ráfaragnak erre. Ők azonban kisebbségben vannak.) A válasz az, hogy rövid távon gyakran valóban érdemes önzősködni, az egyéni érdekek szerint haladni még akkor is, ha ezzel a közösség károsodik. Hosszabb távon azonban más a helyzet. Mivel az emberek jelentős része csak ezt a rövid távú hasznot nézi, ezért van ennyi rosszindulatú önző ember. Ugyanakkor van még egy tényező. Bizonyos határ után a jóindulatú, önzetlen emberi is rá van kényszerítve arra, hogy kvázi a közösségi érdekkel szembenálló egyéni érdeke mentén haladjon.

Nézzük azonban ezt a hosszú távú problémát. Az embereket most osszuk egyszerű kategóriákba, elismerve, hogy ez túlzott leegyszerűsítés, az elemzéshez viszont ez szükséges.

Voltak a gonoszak, akik még azon az áron is gonoszkodnak, hogy az számukra is egyértelműen hátrányos. Ők kevesen vannak őket, most felejtsük el. A rosszindulatú, önző ember azonban nem ilyen, ő azért rosszindulatú, mert ez neki előnyős, ezáltal jobban él, legalábbis úgy véli. Nevezzük őket egyszerűen önzőknek. Van az átmeneti, kategória. És vannak becsületes segítőkész, önzetlen, normális emberek, akiket egyszerűen nevezzünk jóindulatú embereknek.

Visszatérve az egymást, mellet haladó emberek modelljére. Ebben a modellben nem lehet ilyen kategóriákat felállítani, mert a rosszindulatú, önző, törtető emberek egyszerűen gyorsabban haladnak, mint a jóindulatúak. De ez a modell nem jó, mert van harc (másodsorban verseny és együttműködési hiány) is.

Itt és most a problémának nem az erkölcsi oldalát, hanem az érdek oldalát vizsgálom. Az a kérdés, hogy az egyszerű anyagi érdekek (hasznok, károk) szempontjából mi a helyes viselkedés? Mi a különbség? Pl., meglátok az utcán egy fekvő, láthatóan szenvedő embert. Akkor odamegyek segíteni, mert megszólal a lelkiismeretem, vagy nem megyek oda - ez az erkölcsi oldal. Odamegyek, vagy nem, mert felteszem magamnak a kérdést, hasznos nekem, valamilyen anyagi előnnyel jár, ha odamegyek - ez az érdek oldal.

A példánál maradva, odamegyek segíteni, mert tudom hogy a jóindulatú viselkedés az hosszabb távon hasznos a közösség számára és ebből haszonból én is részesülök. Még egyszerűbben: odamegyek arra gondolva, hogy én is kerülhetek hasonló helyzetbe, és akkor nekem is segítenek.

Jelenben a jövőt is építjük, ez nyilvánvaló. Pl. házat, utat, üzemet építünk (munkát fektetünk be), amit jövőben használunk. Nemcsak az egyén használja, de a közösség is. Neveljük, oktatjuk a gyerekünket, ezáltal, normális, jóindulatú nagy tudású gyerekünk lesz, ami jó nekünk és jó a közösségnek. Neveljük, képezzük magunkat, ezáltal normális, nagy tudású emberek leszünk, ami jó nekünk és jó a közösségnek, és így tovább. Minden felsorolt esetben, a jelenben fektetünk be munkát, fáradtságot, amit a jövőben fogyasztunk el. Itt meg is állhatnánk és kijelenthetnénk, hogy a hosszabb távú egyéni érdek az megegyezik a közösség érdekével.

A probléma azonban nem ilyen egyszerű a hétköznapi cselekvések szempontjából. A jövőt ugyanis nemcsak építjük, de el is használjuk, el is fogyasztjuk, sőt gyakran romboljuk.

Nézzünk, néhány egyszerű példát.

Pl., éppen ma láttam, sajnos egyre több ilyent látni. Egy Audis megállt a főút közepén, és bement a közértbe. Három métert kellett volna még mennie, ill. lehúzódnia, de erre sem volt hajlandó, persze a többiek kerülgették. Nyilván hogy ez az ember munkát, fáradtságot spórolt meg, tehát érdekből tette. Pl., ellopom csapattársaim ebédjét, rövid távon hasznosulok. Pl., megrongálom a közös házat, mert nagyobb ablakot csináltatok, rövid távon hasznosulok. Pl. rövid távú érdekből, mondjuk, a lustaságból szennyezem a közös kertet, odaöntöm a vegyszereimet, az elhasznált olajt, és egyebeket.

Sok példát lehetne sorolni, de maradjunk az utóbbinál. Egyszerűsítve vannak a kertszennyezők, ők az önző emberek, nevezhetjük őket szennyezőknek, rombolóknak, akadályozóknak. Ők még nem biztos, hogy a jog szerint bűnözők. Azonosíthatjuk őket azokkal is, akik érdemtelenül, igazságtalanul szereznek jövedelmet. Van az átmeneti kategória, velük egyelőre nem foglalkozom, valahol a két kategória között állnak. És vannak a kerttakarítók, a házban ilyenek is vannak. Ők a jóindulatú emberek, az akadályelhárítók az építők. Azonosíthatjuk őket azokkal is, akik megérdemelten szerzik a jövedelmüket, még inkább azokkal, akik megérdemeltnél alacsonyabb jövedelmet kapnak.

Látszólag szinte minden példánál egyszerű helyzet. Ellopom csapattársam ebédjét, majd kimegyünk pályára és kikapunk, mert ő egy hatalmas hibát csinál. Megrongálom a közös házat, annak fala később megreped és összedűl az egész ház beleértve az én lakásom is. Szennyezem a közös kertet, előbb utóbb olyan mocskos lesz, hogy én magam sem tudom használni. A rövid távú haszonszerzés hosszabb távon átfordul kárba. Még mindig azt mondom, hogy nem ilyen egyszerű.

Maradjunk a kert példánál

Ha saját kertembe öntöm a vegyszereimet, szemetet, akkor egyértelműen magamat károsítom. Megspórolok munkát, de hosszabb távon ennél nagyobb kárt okozok. Ugyanakkor megtévesztő lehet, hogy a haszon azonnal jelentkezik, a kár csak később. Ha a közös kertet szennyezem, akkor még bonyolultabb a számítás, mert az okozott és később jelentkező kár, csak egy része érint engem, viszont az azonnali haszon egésze az enyém. A társasházban (a társadalomban) a kertszennyezők (rombolók) általában viszonylag jobban járnak, mint a kerttakarítók, amennyiben vannak kerttakarítók. A kertszennyezők ugyanis munkát spórolnak meg, hasznosulnak, miközben az okozott kár egyenletes eloszlik, abból rájuk kevesebb jut. A kerttakarítók (építők) viszonylag károsodnak, mert ők munkát fektetnek be, fáradoznak (egyfajta károsodás), miközben az okozott kárból nekik is kijut. Ebből a levezetésből az derül ki, hogy érdemes a rövid távú hasznok mentén haladni. Tehát megfordult az igazság. Azonban ez sem teljesen igaz.

Egyrészt nem mindegy, hogy a ház lakói közül mennyien szennyezik, és mennyien takarítják a közös kertet. Másrészt jelentkezik az abszolút károsodás határa. Az abszolút károsodás meghatározása: mikor belefektetet munka, szenvedés mennyisége meghaladja a kivett jólét, öröm mennyiségét. Ugyanez jelentkezik az önhibán kívüli szegény, nyomorgó réteg vonatkozásában.

Ha sok a szennyező és kevés takarító, akkor mindenki erősen károsodik, főleg a kevés takarító. Viszont a szennyezők is hosszabb távon, általában erősen károsodnak, sőt átléphetik a komoly károsodás határát. Ha sok kerttakarító (építő), kevés a szennyező, akkor hosszabb távon, általában mindenki hasznosul, de még mindig leginkább a szennyezők hasznosulnak. Ennek levezetésnek mégis az a vége, hogy érdemes jóindulatúnak lenni, érdemes a közösségi haszon mentén haladni akár saját hasznunk rovására. Hosszabb távon pl. a belefektetett plusz munka részben megtérül, összegezve a haszon nagyobb lesz mint a rövid távú kár. Illetve, nem érdemes az egyéni rövid távú haszon mentén haladni, mert az hosszabb távon mindent egybevetve nagyrészt megbosszulja magát.

Sajnos azonban még nincs vége a problémának.

Ha jó a helyzet, ha sok takarító, kevés a szennyező, akkor az a kevés szennyező, főleg a jóléti liberális társadalomban, él, mint Marci hevesen. (A példázatban a kertszennyezők, az érdemtelen jövedelemszerzőket, a szellemi szemetelőket, stb. embereket jelképezik.) Ez ugyebár igazságtalan, de ez főleg erkölcsi igazságtalanság. Azonban egyre több ember gondolja, (főleg az átmeneti rétegbe tartozók), látszólag ésszerűen úgy, hogy érdemes mégis a rövid távú hasznok mentén haladni, és így egyre több lesz szennyező és kevesebb a takarító. (Ez egy fordulópont, a viszonylag jó helyzet elkezd rossz irányba haladni.) Ekkor már beindul egy valóságos anyagi károsodás. Egyfelől ekkor ez a folyamat addig haladhat, hogy már megjelenik az abszolút károsodás. A példa szerint az abszolút károsodás, amikor már kert állapota romlik, és ez már mindenkinek kárt okoz.

Másfelől a jóindulatú ember is dilemmába kerül: lám itt vagyok én, aki a hosszabb távú hasznok ill. közösség haszna mentén haladtam, haladok, és mit érek el vele. Rosszabbodik helyzetem és rosszabbodik a közösség helyzete. Akkor tehát ez felfogás, nem igaz, ez a viselkedés nem jó. Vagy azt mondja, hogy igaz, jó a felfogásom, de akkor is fennáll a dilemma. Ha folytatom a jóindulatú viselkedésem, ha továbbra is takarítok, akkor a jelen romló folyamatot tartom fenn. Ha, abba hagyom takarítást, akkor szennyezők gyorsan és komolyan károsodnak az általuk okozott kártól. Ez igazságos, és ez talán észre téríti őket. De az is lehet, hogy tovább romlik a helyzet és egy válsághelyzet alakul ki. Mindenesetre kialakult a helyzet, amikor a jóindulatú ember, kénytelen a jóindulatú viselkedést feladni, amikor a jóindulatú viselkedés megkérdőjeleződik. Ez a helyzet, amikor a jóindulatú emberek tehetetlenek, amikor a rendszerbe kell keresni a megoldást. Vagy a jóindulatú emberek összefogásában, együttes fellépésben kell keresni a megoldást.

Ill. megint fordul az igazság, de csak félig. Az igazság marad, hogy a rövid távú egyéni érdek mentén haladás, az hosszabb távon káros az egyén és a közösség számára is. Az viszont már nem teljesen igaz, hogy a hosszabb távú egyéni érdek és a közösségi érdek mentén haladás az egyén és közösség számára is hasznos.

Ne felejtsük el, van egy viszonylag jó helyzet, de jöhet egy fordulószakasz, amikor a helyzet rossz irányba fordul. A fordulat akkor következik be, ha nem ismerik fel a törvényszerűséget: a hosszabb távú egyéni érdek általában azonos a társadalmi érdekkel. A fordulópont után, az anarchikus, individualista társdalomban már nem egészen igaz: az egyén hosszabb távú érdeke általában azonos a társadalmi érdekkel. A fordulópont után már csak az egyéni érdek mentén lehet haladni. Ekkor már mindenki károsodik, de a jóindulatúak, önzetlenek károsodnak a leginkább. Nem ártana ezt a fordulópontot kivédeni, ez a normális, jóindulatú emberek érdeke, de ehhez már rendszerben, rendszerváltozásban kell gondolkodni.

Ha az emberek pl. e levezetés vagy más hasonló levezetés ismeretében előrelátóbbak, lennének, akkor talán nem jönne létre a fordulópont.

Térjünk ki a rendszerre.

Az alapvető probléma az, hogy hatalomban is vannak önző és jóindulatú emberek. Sőt ott talán még rosszabb az arány. Hatalom kertje pedig a rendszer, az állam.

Ebből két felfogás következik szerintem, a kettő nem ellentétes.

Ha hatalomban is vannak önző és jóindulatú emberek, akkor csak a két ill. három csoport (önzők, átmeneti réteg, jóindulatúak) marad, aki problémát kezelheti. Mivel az önző emberekre nem lehet számítani, ezért egyedül a jóindulatú emberekhez lehet fordulni. Az önző emberek ebből a levezetésből pontosabban a tapasztalataikból (amely azonos ezzel az okoskodással) úgy is csak ezt vonják le: érdemes a rövid távú egyéni érdekek mentén haladni akár a közösségi érdekekkel szemben is. Talán csak azt lehet nekik üzenni: nana azért ez gyakran hosszabb távon visszaüt. Ne legyenek abban biztosak, hogy az egyenlegük pozitív lesz.

A levezetés üzenete az átmeneti réteghez, az ingadozókhoz: ne dőljenek be annak csábításnak, most már olyan a helyzet, hogy a rövid távú egyéni érdek mentén kell haladni.

A jóindulatú emberek számára, beleértve magamat is, ezen okoskodás üzenete a következő.

Általában érdemes a hosszabb távú egyéni érdek, ill. a közösségi érdek mentén haladni, ténykedni. Nemcsak azért mert az erkölcsi érzékünk így diktálja, hanem azért mert ez általában összességében anyagilag is hasznos a számunkra. Általában be kell nyelni azt a békát, hogy nem egészen igazságosan részesülünk a javakból. Vannak azonban helyzetek, amikor viszont abba kell hagyni a jótékonykodást. Ilyenkor sem szabad beállni a rövid távú érdeklesők sorába, ilyekor sem szabad károsítani. De szükséges lehet a kritika, a tiltakozás, a kevesebb munkavégzés, stb.. Persze át kell gondolni mikor áll fenn ez a helyzet. Nagy kérdés, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor a jóindulatú embernek fegyvert kell fognia, hiszen ez már harc, rombolás. Azt gondolom, hogy ritkán, ilyen helyzet is előállhat. Ellenben az is történelmi probléma, hogy a kelleténél, nagyobb számban kerül sor indokolatlan valóságos fizikai harcra. A jóindulatú embereknek még meg kell tanulniuk, hogy a harcon kívül milyen eszközökkel lehet eredményt elérni. Azt gondolom, hogy ez nem jó megoldás: építek, takarítok csendben, aztán egyszer csak kirobbanok.

A rendszer másik felfogása.

Hiába áll a hatalom önző, ill. jóindulatú emberekből, azért a rendszernek valahogy, de mégis fejlődni kell. És lehetőleg háborúk, nagyobb válságok nélkül kellene fejlődnie. Valahogy fejlődni kell az elveknek, mechanizmusoknak, a törvényeknek, az oktatásnak és még sorolhatnám. Ezeket pedig a vezetés csak úgy fejlesztheti, ha az alapelvei közé ezt is beteszi: általában a hosszabb távú egyéni érdek és a közösségi érdek (ez a kettő általában egyirányú) mentén haladás, ténykedés mindenki számára hasznos a társadalom számára is hasznos.

Lehet hogy ez elég banális, de mégsem képezi pl. a jelenlegi köztudat részét.

A jelen rendszer, pl. a jelen gazdaság, általában a rövid távú egyéni haszon szempontjából működik, annak megszerzése a cél. A jelen hatalom, általában a rövid távú egyéni siker szempontjából működik.

Ezt az alapelvet én e tanulmány során többször megfogalmazom csak másképpen más aspektusból. Pl., amikor az arányos és igazságos vagyoni hatalmi hierarchiáról beszélek. Pl., amikor kapzsiságdeterminált piacgazdaságról beszélek, és még hosszan sorolhatnám.

Ezt az elvet úgy is lefordíthatjuk: általában a társadalomban érdemes, anyagilag is megéri, (hosszabb távon és általában megéri) tisztességesnek, becsületesnek, és nem önzőnek lenni. Amikor ezt kimondom, már rögtön kétségek rohannak meg. Igen, mert most éppen az a helyzet társadalmi rendszer szinten, hogy egyre kevesebb a kerttakarító, és egyre több kertszennyező, tehát a jóindulatú ember dilemmás helyzetben van. Egyébként, becsület, tisztesség, ezek manapság alig használatos szavak. Régebben a becstelenség vádja szinte vért kívánt. Manapság legfeljebb megmosolyogják. (Ne felejtsük el, az is tisztesség, becsület, ha valaki a ténylegesen hasznos munkája szerint szerez jövedelmet.)

A lényeg a következő: meglehetősen hosszan bebizonyítottam és fogom még bizonyítani e mondat igazságát. A mondat maga: érdemes, anyagilag is megéri (hosszabb távon és általában megéri) tisztességesnek, becsületesnek, és önzetlennek lenni. Mégis az jut eszünkbe, hogy ebben a rendszerben, ez nem igaz, akkor ezzel a rendszerrel valamilyen alapvető baj van.

Szerintem e tanulmányban nincs olyan elmélet, amelyik ellentmondana ennek az elvnek. Pl., az mondom, hogy jelenleg jellemzően vagy-vagy elosztás van, ugyanakkor ki lehet azt is olvasni a fejezetből, hogy elvileg lehetséges az és-és elosztás és az lenne a jobb állapot. És-és elosztás akkor van, ha sok a takarító kevés a szennyező. Ekkor áll fenn a helyzet, hogy általában mindenki jól jár, csak esetleg nem egészen arányosan. Ha kevés takarító, sok a szennyező, akkor pl. minden ténykedés valakinek az egészségére mehet. Akkor áll elő a helyzet, hogyha valaki igazságtalanul hasznosul, akkor a másik oldalon már valaki károsul. Nemcsak viszonylagosan károsul, hanem valójában komolyan károsul, átlépi az abszolút károsodás határát.

A pontos definíció.

Egyfelől meg kell állapítani, hogy nem minden rövid távú egyéni érdekű cselekvés áll szemben az egyéni hosszabb távú ill. a közösség érdekével. Nem mindegyik, de sok. Másfelől rövid távú haszon közösségi szinten is valamennyire kompenzálja a hosszabb távú kárt.

Harmadrészt nincs egyenes arányosság az egyén hosszabb távú haszna, ill. a közösség haszna és belefektetett munka között. Éppen azért mert haszon egy részét lefölözik az önzők.

Ezért a következő megfogalmazások a pontosak. Az egyén hosszabb távú haszna és a közösség haszna gyakrabban egyirányú, mint eltérő irányú, és gyakrabban egyirányú, mint az egyén rövid távú haszna és a közösség haszna.

A közösség hasznáért való ténykedés (ez általában nem ellentétes a hosszabb távú egyéni haszonnal) gyakrabban okozza az egyén hosszabb távú hasznát, mint a rövid távú, kizárólagosan egyéni haszonért való ténykedés.

Kétségtelenül óvatosan kell fogalmazni, de a lényeg nem változik. Ami hasznos a közösségnek az gyakran, általában (50% felett) hosszabb távon hasznos az egyénnek is. Ami hosszabb távon és általában hasznos az egyénnek, az általában (50% felett) hasznos a közösségnek. Ugyanez a rövid távú egyéni haszonról nem mondható el.

Néhány egyszerű „mondás” az egyéni és a társadalmi érdek összetartozásáról.

Ha mindeni önzősödik, mindenki átveri a másikat, akkor szükségszerűen kialakulnak a körbe-átverések, senki nem marad ki.

Egy csónakba (egy bárkába) evezünk. (Egy csapatba focizunk.) Ez erre húz, az arra húz, mindenki saját érdek szerint, akkor a csónak csak körbe forog, miközben a vízesés felé sodródik.

Jótett helyébe, jót kapsz, ha nincs jótett, jót sem kapsz.

A jó versenyben (bármilyen versenyben) a futók egymás mellett futnak, egymást inspirálva, és nem akadályozva. A rossz versenyben egymást akadályozzák.

Jobb egy barátságos, jó hangulatú közösségbe élni, esetleg szegényebben, mint gazdagabban, egy barátságtalan, állandó önvédelemre kényszerítő közösségben.

Rendszerben élünk, ami többek közt azt jelenti, hogy hálózatokban élünk. Elméleti rendszertényező.

A hálózatokat nevezhetjük infrastruktúrának is. A háztartások vízellátása, csatornázása, gázellátása, villanyellátása telefon információ, közlekedés, stb. össze van kötve. Az energiaellátás egy nagy hálózat. Ugyanígy össze van kötve a jövedelmünk-vagyonunk, pl. a bankok, a valutarendszer, a tőzsderendszer által. Ez a pénzügyi hálózat. Össze vagyunk kötődve a munkamegosztás által, az árak, a bérek, kereskedelem által. Továbbá a természet, és környezetszennyezés által. Továbbá a törvények által, a tájékoztatás által.

És nem utolsósorban, sőt lassan elsősorban, van az információhálózat, informatika-hálózat, mely egyben az irányítás-hálózat technikai oldala. Ez a hálózat egyre fontosabb, nemsokára ez lesz a társadalom idegrendszere.

Ezek mind hálózatok és egyre összefüggőbb hálózatok, az összekötés egyre szorosabb. A természetes globalizálódás részben azt jelenti, hogy a hálózatok szükségszerűen egyre inkább világhálózatok lesznek. Még a növények és állatok is hálózatban élnek, őket a természet köti össze. Hálózatban élni azt jelenti, hogy bárki bármit tesz, betesz, vagy kivesz a hálózatból, az kihat a másokra. Akkor is kihat, ha ezt nem mérik. Hálózatban élni kényelem, és ésszerűség, nem véletlen hogy kiépültek a hálózatok. Hálózatban élni kényelem, de ugyanakkor kiszolgáltatottság is. Ha elromlik a hálózat, akkor a hálózathoz szokott ember tehetetlenné válik. Másrészt kiszolgáltatottság a hálózat-üzemeltető irányába. Elsősorban a vezetésnek vagyunk kiszolgáltatva, aki meghatározza hálózat szerkezetét, és a főszabályozást végzi, pl. a nyomásszabályozást. Nem vitás hogy a társadalom és gazdaság állami szabályozására szükség van, sőt egyre pontosabb szabályozásra.

Majd a szakemberek megoldják problémája.

A hálózatok kapcsán eszünkbe juthat hogy minden tevékenység egyfajta szakma. Van szakirodalma, vannak szakemberek. Tulajdonképpen a politikai vezetés az ország vezetése is egy szakma. A gazdasági vezetés is egy szakma. A városfejlesztés is egy szakma, és még hosszan lehetne sorolni.

Kialakulhat tehát egy olyan felfogás, hogy mindenki végezze a saját szakmáját magas szinten, és aztán otthon szórakozzon, pihenjen. Specializálódjon a társadalom. A nem szakemberek, pontosabban a máshol szakemberek, pedig a laikus beleszólásukkal, az okvetetlenkedésükkel ne zavarják a szakemberek munkáját. Egyébként pedig hiába akarná a laikus ellenőrizni a szakembert, a lehetetlen, mert a szakember képes őt átvágni. Ez a felfogás féligazságokra épül, alapvetően káros lenne, ha efelé tartana a világ. Először talán azzal kezdeném, hogy az emberi természettől elég idegen, hogy ne figyelje, értékelje a körülötte zajló eseményeket. Az a fiataloknak adható tanács hogy figyeljenek meg mindent és gondolkozzanak el mindenen, elég jónak tűnik.

Azt talán senki nem vitatja, hogy a laikusnak valamilyen szinten bele kell szólnia a szakember munkájába, mert a laikus tudja megmondania cipésznek, hogy hol szorít a cipő. A laikus tudja megmondani azt is, hogy eleve tetszik neki a cipő A cipész ugyanis nem hordja a cipőt. Az hogy az emberek általában megmondják, hogy hol szorít a cipő, nem lehet vita tárgya. Én viszont azt állítom, hogy az embereknek ennél többet kell tenniük. Ki kell választaniuk a legjobb cipészt. A cipész tevékenységét árait értékelniük kell. Ugyanis nem minden cipész jó szakember és nem minden cipész becsületes. Persze a cipész helyett bármilyen más foglalkozást is mondhattam volna, mondjuk politikust. Sőt szerintem akkor működik a dolog optimálisan, ha a laikus valamennyire tisztában van a cipész mesterséggel. Persze ebből estenként kijöhet óriási baromság is, főleg ha a cipész (szakember) szempontjából nézzük a dolgot. Esetenként kijöhet, de általában a laikus ellenőrzése a szakember felett lehetséges és működőképes.

A példázat szóljon egy lakásfelújításról. Az első esetben a tulajdonos, csak vázlatosan közli az igényeit, a munkákhoz nem ért, az árakhoz nem ért az anyagokhoz nem ért, csak átnyújtja lakáskulcsot a kivitelezőnek – magára bízom, csinálja meg jól. Ez az ember nagyot koppanhat. Belép a felújított lakásába, és az nem tetszik neki, sőt egyenesen rondának találja. A számlát megkapva a szélütés kerülgeti. Három hónap múlva pereg a vakolat, folyik csap, leválik a csempe, stb..

A másik, második tulajdonos tájékozódik, nagyjából, ismeri a munkákat, az árakat, anyagokat, ezeket egyezteti a kivitelezővel. Továbbá, viszonylag pontosan közli az igényeit, tisztázza az árakat. Menet közben is ellenőrzi a kivitelezőt. Mondhatjuk, ez az ember is laikus marad, de tájékozott laikus.

Kétségtelen hogy általában az első tulajdonos viszonylag rosszabbul, a második tulajdonos viszonylag jobban jár. A példázat cáfolja azt a felfogást, miszerint a laikus ne szóljon bele, mert képtelen a dolgokba beleszólni, csináljanak mindent a szakemberek.

Ez a felfogás többek között befolyásolja az oktatás szerkezetét, de befolyásolja a demokrácia felfogását is. Sőt e tanulmány értékelését is befolyásolja, hiszen itt is arról van szó, hogy egyfajta laikus, mármint én, minden szakmába beleüti az orrát.

Néhány problémát azért felsorolok, amelyek egy specializálódott társadalomban kialakulhatnak.

Honnan lehet megállapítani a részek fontosságát? A részek fejlődését lemaradását? Mi koordinálja részek fejlődését? Tehát az egységes rendszer részekre eshet, aránytalanságok alakulhatnak ki. A részirányítások ellenőrizhetetlensége. Igaz, mondhatjuk az összehangolás is egy szakterület. Mondhatjuk, hogy vannak rendszer szakemberek, összehangoló szakemberek. Valamiből, azonban az összehangolásnak is ki kell indulnia. Ha rosszak a kiindulópontok, akkor rossz az egész.

Ha munkamegosztás van, ráadásul nem is ismerjük ki magunkat, az emberek irányítva vannak, észre sem veszik, hogy átverik őket. Ez a visszaélés lehetőségének problémája. Szinte minden emberi vezetés, irányítás szükségszerűen hatalmi vagyoni jellegű vezetéssé alakul, ha ezt direkt módón nem akadályozzák meg.

Az egyéniség megszűnése. Az ember csak sejt, csavar lesz a gépezetben. A hangya, katona társadalom kialakulása.

A megoldások.

A lakosság álljon tájékozott laikusokból. Ez elsősorban magas szintű általános műveltség, főleg a magas szintű társadalomtudományos műveltség elérésével lehetséges. Ez pedig elsősorban az oktatás feladata, másodsorban a tájékoztatás feladata.

A másik megoldás ezzel összefüggésben demokratikus szint emelése. Ez biztosítja a lakosság beleszólását, ellenőrzését. Minél többen ellenőriznek annál kisebb lesz a visszaélés lehetősége. Ráadásul a demokrácia több, mint tájékozott laikusok beleszólása a szakemberek dolgába, mert a több szem többet lát elv érvényesül. Továbbá, visszatérve az előző példához: bármilyen jó a szakember nem ismerheti a tulajdonos ízlését. A lakosság ízlését, csak a lakosság, képes elmondani.

Azért választjuk a vezetőinket, azért kapják a fizetésüket, (az dolguk), hogy ők hozzák a döntéseket – hallani manapság gyakran ezt a badarságot. Általában ezzel a közvetlen demokrácia pl. egy népszavazás értelmetlenségét, akarják bizonygatni.

Én viszont ezt a gondolatot tartom értelmetlennek. Rendben van, azért kapják a fizetésüket, az a dolguk, de általában mégsem hoznak jó döntéseket. És akkor most mi van? Ebben a „bízzuk a vezetésre, majd ő saját okosságából, becsületéből, nép és hazaszeretetéből megoldja ” – rendszerben törvényszerű, logikus, hogy általában rossz, a jó a 4-es szintnél, sőt még a közepes szintnél is rosszabb döntéseket hoznak. Az egész politikai rendszernek és jogrendszernek az a lényege, hogy olyan keretek közé teszi a vezetést, amely minimalizálná a rossz döntéseket, azáltal hogy minimalizálná „majd a vezetés önmagától megoldja” helyzetet. Azt gondolom, hogy aki így gondolkodik (a vezetés dolga, neki kell megoldani) az nem érti a társadalom, a rendszer, a demokrácia lényegét.

Ráadásul még a jó vezetés sem tudhatja pontosan, hogy mi a nép igénye. A nép igényét, maga a nép tudja pontosan elmondani.

Aki ezt állítja az, valami ilyesmit mond: emberek engem a közügyek (egyébként azok engem is érintenek) abszolút nem érdekelnek. Lehet, hogy eszem sincs hozzá elég. A lényeg az, hogy én ilyen dolgokkal nem foglalkozom és nem is akarok foglakozni. Az ókori görögöknél ezeket nevezték idiótáknak. Szerintem is megfelelő ez a jelző. Mit is mond az ilyen ember: emberek engem az engem érintő fontos dolgok nem érdekelnek, lehet, hogy eszem sincs hozzá elég. A lényeg az, hogy én nem foglalkozom az engem érintő fontos dogokkal, és nem is akarok azokkal foglalkozni.

Egyébként azért is szükséges a közügyekkel foglalkozni, hogy a fölösleges közügyek (bürokrácia, pénzügyi intézkedések, jogi perpatvarok, stb.) ne vonják el a szabadidőt és a munkaidőt. Vagyis hiába tartózkodna valaki a közügyektől, de közügy nem tartózkodik tőle. Ha valaki nem nyilvánítja ki az akaratát: pl. engem hagyjanak békén a fölösleges közügyekkel, gondolat jegyében, akkor annyi fölösleges és káros közügyet kap a nyakába, hogy nem győzi kapkodni a fejét. A legjobb megoldás még az idióta (a politikától, a közügyektől elzárkózó) számára is az, ha általában foglalkozik a közügyekkel, ha kinyilvánítja a véleményét, igényét, akaratát.

Mindezek után megállapítom.

Ezek helytelen felfogások: majd a szakemberek megoldják. A vezetés dolga, oldja meg ő.

A demokrácia alapelvei. Elméleti rendszertényező.

Ez egy nagyobbrészt ismételt fejezet. Mivel a következőkben nagyon sokat emlegetem a demokráciát, úgy gondolom, hogy a kedves olvasónak nem árt tisztában lenni, mit értek én demokrácia alatt. Nem azt értem, amit szokás érteni, ha egyáltalán ezt, ki lehet bogozni. Általában jelen rendszert (minden rendszer magát baromi demokratikusnak tartja) azonosítják a demokráciával, ami természetesen nem igaz.

Bár a demokrácia lényegét (alapvető elveit, szabályait) csak tanulmány végén érthetjük meg előzetesen a fenti okokból már itt tanulmány elején is közölni szükséges.

A demokrácia lényege a nép uralma, azaz a nép beleszólása a döntéshozásba, a törvényalkotásba, akár a vezetés-kiválasztáson keresztül akár közvetlenül. Ha csak az elit vezetés kiválasztását (azt is vitathatóan) gyakorolhatja a nép, az messze van a teljes demokráciától.

Egy másik megfogalmazásban a lényeg: minél decentralizáltabb és reprezentatívabb a közös ügyekben való döntéshozás, annál magasabb színtű a demokrácia. A legdecentralizáltabb és legreprezentatívabb döntéshozás az, ha nép a lakosság, a vezetettek sokasága is részt vesz a döntéshozásban.

Manapság (és a múltban is), igen sok téveszme forog a demokrácia meghatározása körül, szerintem ez nem tartozik közéjük. A demokrácia nem azonos pl. a szólásszabadsággal, az önrendelkezéssel, a jogegyenlőséggel, stb.. Mindezekkel összefügg, de nem azonos. Viszont szinte azonos az arányos és igazságos hatalmi hierarchiával, a melyről e tanulmányban szintén sok szó esik. Talán a legnagyobb tévedés hogy a demokrácia egy inkább anarchikus de legalábbis individualista társadalmat feltételez. Ebben érzi jól magát, ill. ez lesz a demokrácia következménye. Tévedés, a demokráciában a közösség a nép a lakosság nagyon fegyelmezetten, szabályok szerint vesz részt a döntéshozásban, és még fegyelmezettebben a döntések végrehajtásában. Ugyanakkor az is igaz, hogy a demokrácia mégsem katonás társadalom. Az individualista és a katonás társadalom olyan ötvözete, mely mindkettőből csak a jót gyűjti össze.

A következő alapelv is bevezető alapelv:

Minél fontosabb, minél általánosabb (minél több embert érint komolyan) a közügy annál szélesebb körű döntésre van szükség, annál indokoltabb az egész közösség (lakosság, állampolgárok, stb.) érdemi bevonása a döntéshozásba. Illetve ezen túl minden olyan döntésbe indokolt a nép, a közösség bevonása, mely a közízléssel, közérzettel kapcsolatos.

Másképpen: a közízléstől mentes, kevésbé fontos szakkérdések eldöntésébe nem annyira indokolt a nép bevonása.

A demokrácia megértésének alapvetései.

Ha csak nagyon bölcs, népérdekű és olyan vezetők lennének, akik sok véleményt hallgatnak meg komolyan (széleskörűen tájékozódnak, és komolyan veszik az információkat, véleményeket), akkor nem lenne szükség demokráciára. Mert az ilyen vezető jobb döntést tud hozni, mintha közösen kellene szavazni nálánál kevésbé bölcs, kevésbé népérdekű emberekkel. Csakhogy a történelem azt bizonyította, hogy az ilyen vezető ritka, mint a fehér holló. Ennél sokkal gyakoribb, hogy a vezető nem bölcs, nem népérdekű és csak a saját véleményét tartja kiválónak, más véleményeket nem vesz komolyan. Egyszóval a vezetők inkább diktatórikusak, tisztelet a kivételnek. Ezért lassan évezredek és rendszerek alatt alakult és kialakult a demokrácia jelenlegi elvi rendszere.

És még egy megjegyzés. Annál nagyobb a demokrácia minél több önálló átgondolt vélemény jelenik meg a döntésben. Ez egyébként sok módón jöhet össze. De csak azért nem kell eltérőnek lenni a véleménynek, hogy valaki ellensúlyt képezzen. Az önálló vélemény lehet egyetértő vélemény is. De ha valóban eltérő a véleménye, akkor az is jelenjen meg.

A demokrácia más megközelítésben egy elvi rendszer.

Mi ennek az elvi rendszernek a lényege pl. a jelenlegi rendszerben, az államkapitalizmusban.

Van egy hatalmi centrum, főhatalom (jelenleg ez időszakra választott) ez az éppen uralkodó pártból, pártokból, azok vezetéséből áll. Ez uralja parlamentet, a kormányt, és még sok mindent. A hatalmi centrumnak (a vezetők gyakrabban nem bölcsek, nem népérdekűek, stb.) többnyire van egy további centralizálási (még több hatalmat akar) szándéka, és cselekvése. Az elvi rendszer, amiatt hogy van egy erős hatalmi centrum és az további hatalmat akar és erre van bizonyos módja eszköze, ellensúlyokat, ill. hatalmi fékeket állított elő.

Nagyon sok ellensúlyt lehet manapság felsorolni. Az ellenzék, a független testületek, a köztársasági elnök, a független bíróság, a politikai média, a nyilvánosság, a közvetlen demokrácia, pl. a népszavazások (jelenleg ez gyenge), a külföld, és még lehet sorolni. Máshol hatalmi féknek, ellensúlynak veszem magát a törvényeket, az alkotmányt is, a „független” magángazdaságot, a „független” kisközösségeket is. És persze az is hatalmi fék, hogy a vezetés csak időszakosan van kiválasztva, sőt elvileg fennáll az időközbeni leváltás lehetősége is. És persze azt se felejtsük ki, hogy ezek az ellensúlyok lényegében testületek, és testületeknek van egy belső demokráciája is. Sőt a főhatalomnak az uralkodó pártnak is van egy belső demokráciája.

Talán így is fel lehet osztani: hatáskör-kivonó ellensúlyok, és beleszóló ellensúlyok.

Nagyon sok ellensúlyt lehet sorolni, de ezek egy része jogalkalmazó és nem jogalkotó, tehát csökkentett ellensúly. Más része pedig nem egészen független, sőt alig független ellensúly. Illetve az egy-egy ellensúly hatalma sokkal kisebb, mint a főhatalom hatalma és lényegében az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, vagyis a különböző ellensúlyok nem nagyon képesek összesíteni a véleményük és hatalmuk. Tehát a főhatalom a sok kis ellensúlyt egyenként ilyen-olyan eszközzel, módszerrel képes „legyőzni”.

De ami legfontosabb, hiába van sok ellensúly ezek döntően a vezetés szemszögéből nézik a világot (nem igazán népérdekűek), ezért ezek az ellensúlyok egyfajta szövetséget is képeznek. Ezek az ellensúlyok többnyire maguk is vezetők, vezetések, tehát kvázi csak decentralizálódik a vezetés. A nép szemszögéből, csak a nép képes nézni világot. Kivéve a nagyon bölcs népérdekű, széleskörűen tájékozott vezetőket, de ők nagyon ritkák.

Tehát hiába csatlakozna még további ötven, vagy száz ellensúly, a meglevő húszhoz, a helyzet ezzel nem változna érdemben. Látjuk, hogy hiába van húsz ellensúly, gyakran ez is kevés. Mert hiányzik az igazi ellensúly a nép, a népréteg, a lakosság a nép többségének közvetlen részvétele, beleszólása.

Tehát magasabb szintű demokrácia, akkor fog kialakulni, ha az igazi ellensúly, a nép véleménye is erősen, érdemben megjelenik az irányításban, ellenőrzésben és a jogalkotásban. Ez a közvetlen demokrácia.

A közvetlen demokrácia és egyben a demokrácia alapvető elvei, (szabályai).

A legfelső elv.

A demokrácia: a közösség (nemzet, nép, nemzetközi közösség, nemzeten belüli közösség) életét meghatározó döntésekben, a közösség lehető legtöbb tagjának döntése, amely békés, csalásmentes, egyéni önálló véleményeket tükröző szavazással valósul meg.

A demokráciát, mint népuralmat, ill. a demokráciaszintet ebből a pontos meghatározásból (alapvető jogelvből, jogszabályból) szükséges levezetni, mert, a pontatlan, fogalmi kiindulás (pl. népuralom) ellentmondásos értelmezésekhez és meghatározásokhoz vezethet. Tehát a viszonylag pontos meghatározásból kell kiindulni, azt kell kiszélesíteni: adott esetben, adott helyzetben, időszakban mennyire valósult meg a demokrácia.

Az indoklás egyszerűen annyi, hogy csak a békés csalásmentes befolyásolatlan egyénekre lebontott a lehető legszélesebb körű szavazás, ami képes a véleményeket, álláspontokat pontosan összesíteni. A forradalom, népfelkelés iránya talán kivehető, de ezen túl rendkívül zavaros pontatlan és sokféle cél jelenik meg. Ha a közösség vezetése dönt a közösség ügyeiről (közösség életét meghatározó döntésekben), akkor logikailag is levezethető, hogy az nagyobb valószínűséggel fogja a vezetés, mint a közösség egy szűk rétegének véleményét tükrözni, mint azon döntés, melyben sokan a közösség kisebb-nagyobb hányada is részt vesz. A szavazás, melynek több formája lehet, de lényegégében arról szól, hogy adott kérdésben, tárgykörben mindenki egyéni önálló véleményét számszerűen összesítik, amelyik gyakorlatilag bizonyíthatóan a legpontosabb közös döntést (népakaratot) tükrözi. Logikailag levezethető, hogy a népuralom, a demokrácia a fenti meghatározás realizálásából jön leginkább létre.

A közvetlen demokrácia (a nép, az adott közösség közvetlen részvétele a döntéshozásban, törvényalkotásban) a demokrácia lényege. (Nem a részben különleges, elválasztható része.) A demokrácia szintje, a demokrácia fejlődése azonos közvetlen demokrácia szintjével, fejlődésével. A demokrácia részben különleges és elválasztható része a demokratikus vezetés (a vezetés demokratizmusa). Ennek szintje is meghatározza a szélesen értelmezett (nem pontosan értelmezhető) demokrácia szintjét, csak kisebb hatással. A demokrácia szerves elválaszthatatlan része tehát a közvetlen demokrácia és a részben különleges elválasztható része a vezetés demokratizmusa.

1. Az egyik legfontosabb elv, az érintett többség dönt elv, az érintettség (érdekeltség) fokának a figyelembe vételével. A demokratikus döntésnek a demokratikus közösség többségének akaratát, véleményét kell tükröznie. A szavazók akaratának egyéb ködös érvényesítése nem azonos valóságos döntéssel. Mindig a többségi döntésnek kell érvényesülni csak ennek aránya a kérdéses, amit a demokrácia egyéb, szintén demokratikusan meghozott szabályai írnak elő.

Ez az elv azt is jelenti, hogy minden az egész nemzetet érintő kérdésekben ill. lehetséges változtatásokban az egész nemzetnek, a nemzet minden szavazóképes tagjának kell (lehet) részt vennie. Pontosabban, könnyen elérhető lehetőséget kell adni, hogy minden szavazóképes nemzettag (minimum egy lehetséges nemmel, vagy igennel) kifejthesse a véleményét, és ezen vélemények többségét érdemben kell (minimum 20%-ban) figyelembe venni. A részvétel, ill. a szavazás arányai, módjai, stb. sokfélék lehetnek. Az viszont egyértelmű, hogy minden nemzetet érintő kérdésben a nemzet minden szavazóképes tagjának valahogy részt kell venni. Sokféle népszavazás lehetséges, de a nemzetet érintő kérdésben valamilyen népszavazást kell létrehozni.

2. Az érintettség fokának figyelembe vétele – elve. Azok vehetnek részt a döntésben, akik életét befolyásolja a döntés. Azok véleménye számít, elsősorban, erősebben, akik erősebben érintettek.

Pl. a magyar nemzetet, népet érintő kérdésről nem dönthetnek a franciák. A nemzeti kérdésben nem dönthet egy szűk belföldi csoport sem, még ha azt vezetésnek hívják, akkor sem. Nem dönthet egy pl. egy faluközösség sem, bár ők a nép tagjai, de nem reprezentatív kiválasztás. Mindezek csak véleményezhetnek, amely vélemények figyelembevételének arányát, a demokrácia más, szintén demokratikusan eldöntött szabályai határozzák meg. Ugyanakkor egy faluközösség belső ügyéről nem dönthet a nemzet.

Azok véleménye számít erősebben, akik erősebben érintettek - ez összevág a kisebbség védelmének, a kisebbségek arányos pozitív szavazati arányának elvével. Az érintettség foka, erőssége: az adott lehetséges döntés, vagy annak elmaradása, milyen mértékben hat, a szavazó életére. Az érintettség nem azonos a véleményező akaratának erősségével. (Bár ez utóbbit is figyelembe kell venni.)

A demokrácia szabályai pontosítják, hogy adott kérdés típusban, fajtában kik az érintettek.

Ha nemzeti kérdésről van szó, akkor: minél súlyosabb, lényegesebb nemzetet érintő kérdés annál nagyobb arányban kell érdemben figyelembe venni (elvileg 20-100% között) az összes szavazóképes nemzettag, ill. azok többségének akaratát. Gyakorlatilag, általában a választott vezetés szavazati aránya 20-80% között mozoghat ezért a nemzet többségének döntése is 20-80% között mozoghat.

3. A demokratikus döntés korlátai. Minden témájú kérdésben lehetséges (szükséges) a demokratikus (többségi) véleményezés. Minden döntésnek, (akár vezetői, akár demokratikus döntés) az alkotmány (a népszavazási korlátok nélküli alkotmány) és a büntetőjog állítja az alapvető korlátokat. A demokratikus döntések további (kevésszer és ritkán adódó) korlátja a sürgős döntést igénylő döntések. Kis fontosságú kérdésekben még korlátja lehet, az erős szakmaiságot igénylő kérdések.

A lényeg az, hogy demokratikus (minden érdekelt) döntés, és a vezetői (az érdekeltekből, csak egyesek) döntés, a korlátozás szempontjából nem különbözhet. Sajnos ez jelenleg nem természetes. A demokratikus döntések erősen korlátozva vannak, gondoljunk csak a népszavazási korlátokra, arra, hogy egy sereg témában nem szabad népszavazást tartani. Ez abból a terjesztett tévedésből adódik, hogy a nép döntése kegyetlenebbek, károsabbak lehetnek, mint a vezetői döntések. Valójában pont fordítva van, minél többen vesznek részt egy döntésben, annál kevésbé lehet az, szélsőséges. Igaz, ez kissé lezárja az abszolút jó döntések irányát is. Viszont a vezetői döntésekben az abszolút jó döntések azért ritkák, mert a vezetői érdekek, (nem az összesített érdek) érvényesülnek a döntésben. Átlagosan a demokratikus döntések jobbak, jobb irányúak, mint vezetői döntések, ráadásul ki van zárva az abszolút rossz, kegyetlen népérdekkel szemben helyezkedő döntések.

Az alapvető korlátok, mint minden döntés, törvény esetében, itt is, az alkotmány és büntetőjog, de természetesen ezeken kívül is vannak korlátok. Pl. az erkölcs, vagy a többi törvény, amennyiben azokhoz illeszkedni kell. Ha alkotmányos, alapvető döntésről van szó, akkor az alkotmány többi része, a büntetőjog és a felsoroltak, a korlátok.

Kétségtelenül vannak olyan sürgős esetek, amelyekben nincs idő demokratikus döntésre. Pl. egy hirtelen jövő katasztrófa. Valójában ezek nagyon ritkák, mert a döntések döntő többsége előre gondolkodó. Még a költségvetés az adózás is több hónapra előre gondolkodó. Ha több hónap van a döntéshozásra (megfelelő idő áll rendelkezésre) és annak végrehajtására, akkor a mai technikai állapotok, valamint a tervezett, szervezett végrehajtás lehetővé teszi a széleskörű közvélemény-kutatás (egyfajta népszavazás) alapú döntést.

A fontos döntés nem lehet erősen szakmai, legfeljebb lehetnek olyan összetevői, amelyek erősen szakmaiak. Ezért a fontos döntésekben mindenképpen be kell vonni az összes érintettet (csak demokratikus lehet), de általában be kell vonni a szakmai vezetést is. A - minden érintett, véleménye, de egyes szakemberek véleménye nagyobb arányban jelenjen meg - szerinti döntés, is demokratikus döntés. A kis fontosságú kérdésekben merülhet fel az erős szakmaiság illetve, az hogy ezeket fölösleges demokratikusan eldönteni.

Viszont, hogy ezen korlátokra való hivatkozással ne korlátozzák a kelleténél jobban, ezért szükséges a következő elv.

A demokratikus szabályoknak azonban pontosan le kell írni, a korlátokat. A demokratikus szabályoknak kell azt is pontosan leírni, hogy mely típusú, fajtájú kérdésekben milyen arányban vesznek részt a döntéshozó egységek (minden érintett és szakemberek csoportja). Két szabály azonban kimondható: nem nevezhető demokratikus döntésnek, ha az összes érintett szavazati aránya a szakemberek csoportjához képest nem éri el a 25%-os arányt. Arra kell törekedni, hogy az összes érintett szavazati aránya ne legyen 50%-nál kevesebb.

4. Először, elsősorban a legfontosabb döntéseket, de lehetőleg minden döntést demokratikusan (az érintettek által, azok legalább egyre nagyobb arányú bevonásával) kell eldönteni – elve.

Lehetőleg minden közösségi, társadalmi döntést, demokratikusan kell meghozni. A teljes lakosságot érintő kérdésekben (ahol nincs kizáró ok) a döntésbe beszámító népszavazást, széles körű közvélemény-kutatást kell tartani. A társadalmi intézményeken belül pedig az ügyfelekre vonatkozik ez az elv.

Nemcsak a vezetői döntésekhez kapcsolódhat a többségi szavazás, de lehetséges a bárki által javasolt „új” kérdés, „új” törvény magszavaztatása.

Ehhez kapcsolódva: olyan szavazási (pl. népszavazási) eljárásokat kell kialakítani, amelybe mindenki könnyen, de tájékozódva be tud kapcsolódni.

Mit is jelent ez? A kérdéseket, problémákat szelektálni kell és legfontosabbakat mindenképpen demokratikusan, kell eldönteni. Ez azonban nem jelenti, azt hogy csak legfontosabb kérdésekben van szükség demokratikus (többségi) döntésre. Minden felvetődő kérdést is, ha lehetőség van rá (nem rendkívül sürgős, nem erősen szakmai) demokratikusan kell eldönteni.

Tehát a következő három szempontot kell érvényesíteni szinte egyenlően. A kérdés fontossága. A kérdés aktualitása, függetlenül a fontosságtól. A kérdés demokratikus jellege (érinti e többséget, nem kell hozzá jelentős szakmai ismeret, stb.). Vannak olyan közepesen és kevésbé fontos kérdések, melyeket szinte kizárólag demokratikusan lehet helyesen eldönteni.

5. További idevágó elv: a szavazók szakmai tudásának, és a vélemény erősségének figyelembe vétele. Mindez nem fordíthatja meg, a többség dönt elvét. Ellenben azt jelenti, hogy a szakmai vezetés véleménye nagyobb arányban számítson bele a döntéshozásba. Ellenben itt figyelembe kell venni a kérdéshez kapcsolódó szükséges szakmaiság mértékét. A legfontosabb kérdésekben mindenképpen a többség dönt elvének, kell érvényesülni. Azt is jelenti, hogy a szavazók választhatnak az erős, közepes és gyenge szavazat között.

6. Minden résztvevőnek (minden érintettnek) az adott kérdéshez kapcsolódó egyénileg átgondolt véleményével (igényével, érdekével) kell részt venni a döntéshozásban (szavazásban). A szavazás során az összes részt vevő tag összesített véleményének kell megjelenni.

Az egyéni érdeken kívül, kizárólag a döntéshozásban összes érintett (a teljes közösség) érdekét lehet figyelembe venni.

Sem mások egyéni véleményét, sem a teljes közösségen belüli csoport, kisközösség, stb. véleményét nem szabad átvenni, ha az nem egyezik a saját véleménnyel, vagy a teljes közösség érdekével.

Ezt jogilag nem lehet, alig lehet szabályozni, ezért ez elsősorban egy értelmi, erkölcsi elv. Azért értelmi elv, mert bizonyítható, hogy csak így jöhet ki torzításmentesen többség akarata.

Ugyanakkor ez az elv csak akkor érvényesíthető, ha érvényesül a 13. pont.

Mások véleménye, érdeke átvehető, de csak akkor, ha ez a vélemény, érdek, megegyezik az átvevő kérdéshez kapcsolódó érdekével.

Másképpen: eltorzul a demokratikus döntés, ha az adott kérdéstől eltérő érdekek, pl. pártérdek, félelem, karrier, stb. mentén döntenek. Illetve eltorzul, ha az átvevő, átgondolás, és a saját vélemény egyeztetése nélkül veszi át más véleményét.

Ugyanakkor ez az elv rámutat arra, hogy a képviseleti demokrácia és közvetlen demokrácia két különböző dolog. Többféle képviseleti demokrácia van, de ennek elemzése nem tartozik szorosan a témához.

Rámutat arra, hogy a jelenlegi parlamenti szavazások, pl. frakciófegyelem miatt nem demokratikusak. Valójában nem az összes tag összesített véleménye jelenik meg, hanem a néhány pártvezető véleménye jelenik meg, mert a tagok kvázi rá vannak kényszerítve e vélemények elfogadására.

Akinek nincs egyéni véleménye, az ne vegyen részt a szavazásban. A demokratikus közösség tagjának törekedni kell arra, hogy legyen egyénileg is átgondolt véleménye. A szavazónak az egyéni érdeke mellett, javasolt figyelembe venni az érintett közösség hosszabb távú érdekét is. Ez egyben, valószínűleg az ő egyéni érdeke is. Ezt az elvet csak korlátozottan lehet törvénnyel biztosítani, ezt elsősorban oktatással, tájékoztatással kell biztosítani.

Kétségtelen, hogy ezen elv a közvetlen demokrácia legkritikusabb pontja. A résztvevőknek meg kell tanulni, hogy ez a gondolkodás helytelen: a teljes közösség érdeke az, ha egyes személyek (rajtam kívül álló személyek) vagy egyes csoportok érdeke jelenik meg. Ez nem lehet szempont, csak véletlen egybeesés. De a véletlen egybeesés miatt nem szabad az önálló véleményt megváltoztatni. Az én véleményemnek mindenképpen eltérőnek kell lenni –gondolat szintén helytelen.

7. Az átgondoltság - elve. Jó, értelmes, kérdéssel, vitával, objektív tájékoztatással, megfelelő idővel biztosítani kell az átgondoltságot. Talán ezt az alapelv mögött kell lenni a legtöbb pontos szabálynak.

8. Lehetőleg mindenkinek (minden érintettnek) jelenjen meg a véleménye valamilyen formában - elve. A lehető legtöbb ember szvazzon, döntsön.

A többség dönt elv, akkor érvényesül, ha mindenki részt vehet a szavazásban, ill. a mindenkit képviselő reprezentatív (megfelelő nagyságú, minden rétegből összeálló) csoport részt vesz a szavazásban.

A mindenki rész vehet a szavazásban értelmezése. Minden olyan érintett egyén, akinek pl. a bíróság előtt is van saját felelőssége.

A reprezentatív csoport értelmezése. Olyan csoport, (csoportok összessége), aki reprezentálja az összes érintett embert. Az összes érintett ember pedig általában eltérő helyzetű, érdekű csoportokból, rétegekből (pl. városi és nem városi lakosság, bizonyos helyen élő, bizonyos jövedelemmel, életszínvonallal rendelkezők, bizonyos foglalkozású, bizonyos élethelyzetű, bizonyos iskolai végzettségű, stb. csoportokból áll össze. Ezeket az eltérő helyzetű, érdekű csoportokat, rétegeket reprezentálják a reprezentatív csoport, alcsoportjai. Egyszeri és véletlenszerűen kiválasztott emberek az összes érintett rétegeiből, csoportjaiból. A kiválasztás legyen a réteghez, csoporthoz arányos. Egy lehetséges aránytáblázat. 10 millió egyrétegű érintett - 10ezer szavazó. 5millió egyrétegű érintett - 5 ezer szavazó. 1millió egyrétegű érintett - 1,5 ezer szavazó. 500 ezer egyrétegű érintett – 1ezer szavazó. 100 ezer egyrétegű érintett – 500 szavazó 50ezer egyrétegű érintett - 300 szavazó összesített szavazata 10ezer egyrétegű érintett – 200 szavazó. 5 ezer egyrétegű érintett 150 szavazó. 1 ezer egyrétegű érintett – 100 szavazó. 500 egyrétegű érintett - 70 szavazó. 100 egyrétegű érintett – 20 szavazó. Népszavazási szinten nincs értelme a kisebb egységeknek. A reprezentatív egyének szavazati nem egyet, hanem többet jelentenek. Annyi szavazatot jelentenek, hogy az összes reprezentatív réteg csoport szavazat kitegye a lehetséges összes szavazat 15-20%-át. ( Ha mindenki szavaz akkor 120%-ék szavaz ez esetben. Természetesen a 120%-ot le kell osztani 100%ra.) Tehát ha a reprezentatív rétegek, csoportok szavaznak, akkor már le van adva a szavazatok 15-20%-a.

A reprezentatív rétegek, csoportok megszavaztatása nem más, mint a szélesebb, pontosított közvélemény-kutatás. Egyes, kisebb súlyú kérdéseket eldönthet a szélesebb, pontosított közvélemény-kutatás is.

Illetve elméletileg szóba jöhet a teljes képviselet, amikor a képviselő nem a saját véleményét, hanem a képviselt véleményét érvényesíti. Mindenki véleménye jelenjen meg, ez azt jelenti, hogy azok véleménye (a szavazásról alkotott véleménye) is szelektáltan gyűjtve, számolva legyen, akik nem tudnak, nem akarnak szavazni. A távolmaradók véleményét is valamilyen szinten (nincs tudása, egyenlő jónak, rossznak látja az alternatívákat, értelmetlennek látja a kérdést, stb.) meg kell ismerni.

9. Nem szabad megengedni (adott esetben meg kell változtatni az alkotmányt, meg kell változtatni a demokratikus alapelveket), ha demokrácia iránya megfordul, sérül, vagy jelentősen lelassul – elv. A demokrácia iránya: ha minél több kérdést, elsősorban fontos kérdést, demokratikusan (az érintettek egyre nagyobb bevonásával) döntenek el.

A demokrácia iránya sérül (elfordul): ha az összes döntéshozásban, (kiemelten a legfontosabb döntések), csökken a demokratikus (elsősorban a többségi szavazásos) döntések aránya. Ha csökken (kiemelten a legfontosabb kérdések) demokratikusan (többségi szavazással) eldöntött kérdések száma. Ha csökken (kiemelten a legfontosabb döntések) demokratikus döntésekben részt vevők száma.

És természetesen sérül, ha a többség akaratától eltérő döntések száma (a döntések jelentőségének figyelembevételével) nő.

Sérül (elfordul) a demokrácia iránya, ha a négy éves összesítés, stagnálást, vagy csökkenést mutat.

A további csökkenéseket, sérüléseket (fordulásokat) a demokratikus szabályozásnak kell tartalmaznia.

A pontos szabályoknak viszont rögzíteni kell, a csökkenéseket, bővüléseket, ill. azok mérését.

A demokrácia szabályai rögzítik azt, hogy mi a teendő, ha nem valósul meg a demokrácia iránya.

10. A többség dönt, a többség akarata, érdeke érvényesül, de a kisebbség (mint egyének, mint csoport, réteg, kisközösség) lehetséges érdeksérelme csak behatárolt lehet. Kiszámíthatóan senki nem kerülhet betegségbe, szenvedésbe nyomorba, stb. Ha a csoport, csak az érintettetek 0,01%-a, akkor is csak 15% érdeksérelmet (életszínvonal-csökkenést) szenvedhet, a csoport növekedésének arányában csökken lehetséges érdeksérelem. Az érintettek 49%-a legfeljebb 3%-os érdeksérelmet szenvedhet. Továbbá a kisebbség akaratának, érdekének, a döntéskiegyenlítési elv (a kisebbség a létszámához képest, nagyobb arányú szavazata) miatt meg kell jelennie.

A pontos szabályokat megint a mögöttes szabályozásnak kell előírni. Itt azért megjegyzem: ilyen korlátozást nemcsak demokratikus döntésre illene hozni, hanem a vezető döntésekre is. Sőt a vezetői döntésekre még a többségi érdeksérelem határait is meg kellene állapítani.

(Illetve, a kisebbség érdeke megjelenik, a választékbőség és alternatívanövelés, elv alapján.)

11. A közös döntés legyen a lehető leginkább reprezentatív. Érvényes minden demokratikus döntés amelyben a széles reprezentatív rétegek, csoportok szavazása érvényes, valamint, ha az ezen felül szavazók aránya eléri az összes érintettek 20%-kát. Érvénytelen a szavazás akkor is, ha választási csalás történik. Az érvénytelen szavazásokat legalább egyszer meg kell ismételni. Minden érvényes szavazás egyben eredményes, mert egy, vagy kettő, vagy három új alternatíva (ember, vezető, szabályozó elv, törvény, stb.), valamint a régi alternatíva között kell választani. A szavazás kimondhatja tisztán (pl. a nem szavazatok többségével): a régi alternatívát akarjuk, nem kell semmit tenni. Vagy kimondhatja ugyanezt közvetve, ha két, vagy több szavazás is érvénytelen lesz.

Azon alternatíva győz, kerül végrehajtásra, amelyik legalább 1%, vagy 5%-kal többet kap, mint a második helyezet. Kivételes esetben legalább 10%-kal, vagy 15%-kal kell többet kapnia.

A választási csalások jelenleginél szélesebb körét a demokrácia pontos szabályai írják le.

12. A 3-5 választható valódi alternatívára törekvés – elve.

Nyilvánvalóan hogy 1 db alternatívából való választás az nem választás. Valójában egy kérdés már eleve 2 alternatívát jelent, mert a szavazó vagy elfogadja, vagy elutasítja. A kettőnél azonban több (3-6) alternatívára kell törekedni. Ez pl. úgy lehetséges, hogy szavazólapon kettő, három ugyanarra a témára vonatkozó kérdés jelenik meg. Ha túl sok az alternatíva, akkor sem lehet átgondolt döntést hozni. A 2 valódi alternatíva (pl. igen, nem, vagy két párt.) nem optimális, de még demokratikusnak mondható. A legoptimálisabb 4-6 valódi alternatíva, erre kell törekedni.

13. Az összetett kérdést, több pontból álló, akár egész törvényt elfogadó népszavazás (többségi szavazás) is lehetséges, csak ennek megvitatására ( a társadalmi vitára) arányosan több időt kell adni.

14. A közvetlen demokrácia és a felelősségteljes vezetést össze kell illeszteni – elve. A közösségi döntést minden érintett (aki akar) döntését szét kell választani a kiválasztott csoport (vezetés) demokratikus döntésétől – elve.

Szét kell választani közösségi döntést (népszavazást) és a közösségből kiválasztott csoport (vezetés) döntését.

A közösségi döntésért (népszavazásért) nem vonható senki felelősségre, bármi is legyen annak eredménye, következménye. (A közösség, a nép esetében semmilyen esetben sem lehet kollektív felelősségről beszélni.) A népszavazásra, közösségi döntésre igazak a felsorolt demokrácia elvek. Nem lehet semmilyen következménye, névnélküli is lehet, saját önálló vélemény megjelenítése.

(Az egyéni önálló vélemény részletezése. Nem baj, jó, ha az egyéni, saját érdekek jelennek meg. Nem baj, jó, ha az egyén által a teljes közösség érdeke jelenik meg. Baj, rossz, ha az egyén által egy külső, vagy belső csoport, akár egyszemélyes csoport, érdeke, jelenik meg.)

A közösségből kiválasztott csoport (vezetés) döntésére, még ha az demokratikus is, más szabályok érvényesek. Itt lehetséges, sőt jó, ha megállapítják a lehetséges felelősséget. Erre a döntésre módosítva érvényesek a demokrácia felsorolt elvei. Lehet következménye: a döntéshozás károsságával arányos külső, a közösség általi, jogi, felelősségre vonás. A lehetséges titkosságot ebben az esetben utólag fel lehet oldani. Az egyéni saját véleménnyel való részvétel – elve helyett pedig a tudományosság és a közösségi érdek - elvének kell, kellene érvényesülni.

A felelősök és felelősség mértékének megállapítása, a kiválasztott csoport (vezetés) esetében. Ki milyen mértékben járult hozzá a hibás döntés létrejöttéhez. A hibás döntés mekkora kárt okozott a közösség életében (pl. a statisztikai adatok változásból következtetve).

15. A választásban részt vevő egyszerű tagok nem vonhatók felelősségre, nem szenvedhetnek előnyt, hátrányt a szavazatuk miatt. Nekik biztosítani kell titkos szavazást. A választott vezetők (a jóval magasabb szavazati arányuk miatt) bizonyos esetekben felelősségre vonhatók a szavazatukért. Ezen esetek kizárólag a következők lehetnek: ha a választás olyan következményekkel jár, amelyek az egyéb jogszabályok szerint is felelősségre vonással járnak és ebben az adott szavazó felelőssége (megüti egy minimális jogi szankció mértékét) megállapítható.

Egyszerűbben: a választott vezetők akkor vonhatók felelősségre a szavazásuk miatt, ha teljes közösség érdeke, bizonyíthatóan a választott vezetés hibás szavazása miatt, bizonyíthatóan erősen sérül. Tehát a választott vezetők közvetlen a szavazás után, magáért a szavazásért nem vonhatók felelősségre. Ha valaki ezért ad, kap előnyt, hátrányt, akkor ezt a demokrácia szabályzatának szankcionálni kell. Azt is szankcionálni kell, aki ezt az előnyt, hátrányt adja és azt is, aki elfogadja, tehát magát a szavazót is. Gyakorlatilag itt pl. frakcióból való kiszavazás jelenlegi szankciójáról van szó. Ez és minden ehhez hasonló a demokrácia elveivel ellentétes, ezért tiltani kell.

16. A fejlett rendszer két alapvető feltétele szorosan összefügg. Nincs demokrácia, igazságos szabályozott verseny nélkül. Nincs igazságos szabályozott verseny, demokrácia nélkül. A választási (szavazási) szabályoknak ki kell zárniuk a csalásokat. Pl.: egy ember egynél, ill. a megengedettnél több szavazatot ad le. A válaszhatók nem egyforma arányban, egyforma reklámmal jelennek meg. A választás előre megbeszélt, megegyezéses. Stb..

17. A választási szabályoknak biztosítani kell, hogy a produktumokat értékeljék, és ne a mögöttük levő embereket, a rokonszenvet, ellenszenvet, népszerűséget, stb.. És lehetőleg produktum tartalmát és nem a tálalást, a reklámot értékeljék.

Ki döntse el a közvetlen demokrácia alapelveit? Pl., ki döntse el hogy az én javaslataim jók vagy sem?

A demokrácia elveit, szabályait is demokratikusan kell eldönteni. Az első lépcső a demokratikus alapelvek kialakítása. (A pontos menet: valakik, én is benyújtom javaslatom. Az én javaslatom: akarja e ön, hogy az alkotmány kiegészítő törvényeként létrejöjjön a demokratikus elvek rögzítése az alábbi megfogalmazásban. Az én javaslatom az, hogy erről legalább egy évig tartson a társadalmi vita.)

Majd a második lépcső: demokratikus részletes szabályzat kialakítása, a demokratikus alapelvek alapján. A harmadik lépcsőben jöhetnek a konkrét szavazások. Ezért az általam, itt leirt szabályok egy része csak javaslat.

Maguk demokratikus alapelvek is a legfontosabb, legalapvetőbb kérdések közé tartoznak. Mondhatjuk ezek is alkotmányos alapelvek. Az alkotmányos alapelvek legfelsőbb foka a szinte változtathatatlan alapelvek. Ezek közül kiemelném. Mindennek folyamatosan fejlődni kell még az alkotmánynak is, igaz csak a fokozatosan kis lépésenként. A fejlődés csak a közvetlen demokrácia irányába mehet, a demokrácia irányát pedig a felsorolt alapelvek jelölik ki. Persze a felsorolt alapelvek nem egyformán fontosak, de az 1. és a 8. alapelvnek mindenképpen azon elvek közé kell kerülni, amelyek szinte örök érvényűek, legfeljebb 30 évente változtathatók.

Gyakorlatilag hogy oldható meg e tárgykörben a népszavazás. Pl. a vezetés elhatározza, hogy e tárgykörben népszavazásnak kell lenni. Az egész elnevezése és iránya ez lehetne: a közvetlen demokrácia, mely alapelvei kerüljenek be az alkotmányba. Ehhez el kellene törölni azt a szabályt, hogy az alkotmányos kérdésben nem lehet népszavazást tartani. Egyébként sok országban nincs ilyen szabály. Az én javaslataim mellé még egy, vagy két javaslatot kell tenni. A népszavazást csak jelenlegi szabályok szerint lehet megvalósítani. Persze az átgondolt, pártatlan objektív vitára most is lenne lehetőség. Elvileg tehát lehetséges, más kérdés a gyakorlat.

A demokrácia egyéb elvei a következő kategóriákba oszthatók. (Ez csak a teljesség igénye nélküli felsorolás.)

A demokratikus döntéshez szükséges tudás elvei. A tájékoztatás elvei.

A szavazásnak mindig kell lenni egy valódi (valós problémát megoldó) jelentős és a szavazók előtt ismert céljának. Az objektív, több alternatívás, egyenlő megjelenésű, félrevezetések nélküli tájékoztatás. A megfelelő idejű átgondolás, ill. vita elve.

A javaslatbenyújtás elvei. Pl.: a bárki elv. Bárki javaslatot tehet, kiegészítve az érintettség fokának, a szakmai tudásnak a figyelembe vételével.

A döntések típusának, fajtájának szelektálása és ezekhez illesztett szabályozás elvei általában.

A javaslatok kiválasztásának, szelekciójának elvei.

Elsősorban a javaslat tartalma, építő jellege dönt.

Szempontok. Demokrácia irányultság. Új megoldás. A meglevő helyzet valós és esetleg újszerű elemzése. A legfontosabb aktuális problémák.

Elvileg minden javaslatot alaposan át kell tanulmányozni. Az áttanulmányozást felgyorsíthatja, hogy a javaslat csatlakozik egy már meglevő javaslathoz, annak irányához.

A javaslatszelektálók lehetnek. Elsősorban maga a többség, ha ez lehetséges. Ha nem, akkor a döntéshozás szabályai érvényesülnek javaslat kiválasztásnál is. A pontos szabályokat demokrácia szabályzatának kell rögzíteni.

Itt térnék ki arra, hogy a közvetlen demokrácia levezényléséhez is szükség van vezetőkre, vezetői döntéshozásra. Pl., akik a javaslatokat kiválasztják. Akik a kérdéseket besorolják, stb..

A demokratikus döntések szabályozása lényegében nem tér el a vezetői döntések szabályozásától: mindkettőben szükségesek a világos alapelvek, a demokratikus alapelvek, ezekhez kapcsolódó elvek és ezek mögött levő minden gyakorlati problémára kiterjedő elvek. Érvényesek a vezetésre vonatkozó egyre precízebb szabályozás.

A helyes kérdésfeltevés elvei. Érthető legyen, egyértelmű legyen, megválaszolható legyen.

A döntéshozás elvei. Elsősorban az alapelvek. Erről már szó volt. A döntéshozó egységek, szavazati arányok megválasztása, a döntés fajtájától függően, demokratikus kialakított szabályzat szerint.

A döntéshozó egységek kialakításnak elvei. A szavazati arányokat, döntéshozó a demokrácia mögöttes szabályozásnak kell leírni. Elsősorban a kérdések típusának fajtájának a figyelembevételével. Pontosan demokrácia mögöttes szabályzata írja le.

A szavazatösszesítések elvei. A szavazatösszesítés szabályai mondják meg, hogy melyik döntéshozó egység szavazata mennyit ér. Illetve azt is megmondják, hogy végeredményben milyen döntés született. A döntéshozó egységek és szavazatösszesítés szabályai ezért összefüggnek, mindkettő célja az, hogy a közvetlen demokrácia felsorolt 12 alapelve érvényesüljön. Pontosabban a demokrácia mögöttes szabályzata írja le.

A szavazás teljes lebonyolításnak természetesen csalásmentesnek kell lenni. Optimális esetben választhat a szavazó: a szavazata titokban maradjon, vagy nyilvánosságra kerüljön.

Lehetőleg már előzetes szelekciónak is közösségi, népi többségi döntésnek kell lenni- elve

A döntés végrehajtásának elvei. Nincs alapvető különbség a végrehajtás vonatkozásában a demokratikus döntés és a vezetői döntés között.

A közvetlen demokrácia magáról a döntésről, a jogalkotásról szól, és nem a végrehajtásról. Persze a vezetés demokratizálódása, az általános demokrácia hozhat elveket a végrehajtással kapcsolatban is. Pl. már a javaslat is foglalkozzon a végrehajtással.

Az elvek mögött mit is kell pontosan beszabályozni?

Konkrétabban, pl., ha szükség van vezető, előzetes szelektáló, stb. szakmai testületre akkor kikből álljon, hogyan működjön, stb.. A felsorolt demokrácia szabályok megalkotása.

A vezetés demokratizálódásának néhány elve.

A demokratikus vezetés alapelve: a legalkalmasabb vezetők, a legnagyobb társadalomtudományos tudásuk, akik minden szempontból elfogulatlanok, és a demokrácia, vagyis a közvetlen demokrácia hívei.

A demokratikus közösség alapelve: a közvetlen demokráciát a lehetséges maximális mértékben kell alkalmazni. A vezetés hatalmát a lehetséges minimumra kell szorítani. Ellenben a vezetésnek decentralizáltnak kell lenni, ezért a létszáma nem lehet kevés.

A demokratikus közösség fejlődési alapelve: a közösség csak a demokrácia irányába, a demokratikus alapelvek felé fejlődhet.

A képviselet elve. A képviselő nem a saját véleményét mondja el. Vagy a maga nevében véleményez és akkor nem képviselő. Vagy képviselő, és akkor köteles a képviselt, vagy a képviseltek szintén demokratikusan egyeztetett véleményét torzítás nélkül közvetíteni. Ez az elv összefügg a második elvvel.

Néhány probléma.

A közösség akaratának tükrözésének problémája.

A távolmaradás okainak a problémája.

A sürgős döntéshozás, rész-döntéshozás problémája.

A felgyorsítás, a futószalag-rendszerű demokratikus döntéshozás.

A kényszer nélküliség, ill. a torzítatlan lehetőleg objektív vélemények problémája.

Az javaslatok döntési alternatívák problémája. Pl. kettő vagy több egyforma alternatíva. Pl. csak rossz alternatívák. Stb.

Ezekre itt nem térek ki. de fontos megjegyezni: a problémák megoldása újabb szabályok meghozását eredményezheti.

A távolmaradók részleges bevonása a szavazásba.

Gyakorlatilag ezt vagy egy kötelező népszavazással lehet megoldani – ez a rosszabb megoldás. Vagy a népszavazást követni kell a távolmaradók körére vonatkozó szélesebb közvélemény-kutatásnak.

Távolmaradás okai lehetnek: Az egyéni átgondolatlanság. A demokrácia felsorolt alapelvei sérülnek (objektív tájékoztatás hiánya, rossz kérdés, valóságos alternatívák hiánya, nincs jó alternatíva, stb.), ezért nem vesz részt a szavazásba. A felsorolt problémák megoldatlansága miatt nem vesz részt.

A szavazás egészének tudatos bojkottja, valamilyen okból.

Ezért minden szavazásnál érdemes ezeket megvizsgálni, és orvosolni. A távolmaradás okai, indukálhatnak újabb határozatokat, újabb szabálymódosításokat, újabb szavazásokat. Ezzel a távolmaradók jelentős része is bevonható a demokratikus döntéshozásba. Ha viszont valaki azért nem szavaz, mert nem fogadja el a demokratikus közösséget (nem ilyenben akar élni), akkor annak két lehetősége van. Vagy kénytelen kelletlen annak szabályai, törvényei szerint élni, mert a többség elfogadja. Vagy távozik a demokratikus közösségből.

Ha mindez megvalósul, akkor a demokratikus döntés a közösség döntő többségének akaratát fogja tükrözni.

Miért kell, miért jó, és miért lehetséges a közvetlen demokrácia?

Közvetlen demokrácia az a döntéshozási mechanizmus, amelyben a fenti elvek érvényesülnek.

(Közvetlen demokrácia: a közösség összes (nem elmebeteg) felnőtt tagjának fegyelembevett közvetlen részvétele (részvételi lehetősége) a közösségre vonatkozó döntésekben.)

1. Mert a történelmi fejlődés még messze nem fejeződött be (a jelenlegi rendszer messze van az optimálistól), és a történelmi fejlődés, valamint a lehetséges alternatíva szinte kizárólag a közvetlen demokrácia felé mutat.

2. Csak a közvetlen demokrácia képes biztosan (leginkább, 98%-ban) megakadályozni a diktatúra kialakulását. A közvetlen demokrácia képes megszüntetni a vezetés önszabályozását, önellenőrzését, amely lehetővé teszi (nem zárja ki) a vezetésérdekeltségű, a hatalomérdekeltségű, a diktatórikus társadalom kialakulását.

A közvetlen demokrácia kizárja szélsőségesen népellenes döntéseket. A közös döntések döntően, átlagosan jobban képviselik a közösség érdekeit, mint az egyéni-vezetői döntések. Továbbá érvényesül a „több szem többet lát” elv.

Kétségtelenül a kiváló vezetés döntési színvonala magasabb, mint a többségi döntés színvonala. De közvetlen demokrácia nélkül igen csekély (10%-osesély) a kiváló vezetések kialakulása. Közvetlen demokrácia nélkül nagy valószínűséggel közepes (50%-os esély), gyenge, részben diktatórikus (25%-os esély) és diktatórikus (15%-os esély) vezetések jönnek létre. Közvetlen demokrácia nélkül a hosszabb távú átlagos döntési színvonal gyenge, tarkítva diktatórikus időszakok borzalmaival. A közvetlen demokrácia döntési színvonala közepes, jó.

3. A közvetlen demokrácia által fejeződhet ki legpontosabban a többség (lakosság) igényei, szükségletei, szubjektív érzelmei, véleménye, világnézete, érdeke. E nélkül nem lehet jól működő, igazságos társadalmat kialakítani. A nép igényét (a többség igényét) pontosan csak a nép (a többség) tudja elmondani.

4. A közvetlen demokrácia nagyobb (magasabb színtű) közéleti aktivitásra, közélettel, közügyekkel kapcsolatos tudásra, közerkölcsre, felelősségre, törvénytiszteletre készteti a többséget (lakosságot).

5. A közvetlen demokrácia érvényesíti a végfogyasztó (többség, lakosság) szempontjait a termelésben, a szolgáltatásban, az állami irányításban, szabályozásban.

6. A közvetlen demokráciát ki kell egészíteni (részben szükségszerűen ki is egészíti) a vezetés demokratizálódásával. Valamint ki kell egészíteni kisebbségek, kisközösségek önrendelkezésével és érdekérvényesítésével. Mindezekkel ki lehet egészíteni.

7. A lakosság kb. 50%-a már most alkalmas a demokráciára, másik kb. 30%-a könnyen alkalmassá tehető, és ez a kb. 80% elég a tényleges a jelenleginél sokkal nagyobb demokrácia érvényesüléséhez.

8. A technikai fejlettség jelenleg már lehetővé teszi a magasabb szintű, (közvélemény-kutatásra épülő) közvetlen demokráciát.

9. A modern hálózati, szervezeti társadalomban csak a közvetlen demokrácia által maradhat fenn az egyének egyénisége, önállósága.

Egyéb előnyök, szükségességek.

Bármilyen jó, közérdekű, tudományos, bölcs vezetés is alakul ki, nem pótolhatja a 3., 4., 5. pontban leirt előnyöket. Ugyanakkor hosszabb távon csak a közvetlen demokrácia garantálhatja, hogy viszonylag népérdekű, tudományos bölcs vezetések legyenek. Ha nincs közvetlen demokrácia, akkor nincs arra garancia, hogy a közérdekű, tudományos bölcs vezetés helyett ne diktatórikus vezetés alakuljon ki. Bármilyen jók a vezetésre vonatkozó törvények, bármilyen jó az alkotmány, bármilyen jó a döntéshozó mechanizmus, ezek bármikor kijátszhatók, megváltoztathatók kivéve, ha van törvényes közvetlen demokrácia.

A demokrácia a tervezésről, ill. a döntéshozásról szól. A „közös ház” terveiről és a megvalósítás terveiről. Egy téglát nem képes (nem is lenne hatékony) ezer ember megfogni, ezért a demokrácia nem szólhat a konkrét megvalósításról.

A közös (többségi) értelem és a közös (többségi) hasonló irányú akarat hatalmas erőt képvisel. A demokráciának ezt kell megvalósítani. A széthúzó értelem, a széthúzó akarat, gyenge erőt jelent.

Csak a közvetlen demokrácia által jöhet létre az arányos és igazságos hatalmi hierarchia. Közvetve kihat az arányos igazságos vagyoni hierarchiára is.

Mindezért a közvetlen demokrácia, a demokrácia fő tényezője. A demokratizálódás fő iránya a közvetlen demokrácia bővülése, erősödése.

A demokratikus vezetés kialakításának fő elvei.

A demokratikus vezetés csak kiegészítője (szükséges kiegészítője) a közvetlen demokráciának. A demokratikus vezetés csak tudományos és népérdekű lehet. Ezt biztosítja a közvetlen kiválasztás, leváltás, a döntéshozó szerkezet (döntéshozó, jogalkotó, jogalkalmazó testületek jellege, szerkezete, viszonya, munkakapcsolata), és a vezetésre vonatkozó törvények.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.

Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban.

Rengeteg téveszme van arról, hogy mi a demokrácia és arról is, hogy adott helyzetben mekkora a demokrácia.

Ennek tisztázása érdekében egy kis ismétlés.

A demokráciaszint objektív számítások alapján.

Nagyon fontos látni, hogy a demokrácia lényege a következő: pl. egy év alatt a vezetettek (beosztottak ügyfelek, tagság, hatalmi funkció nélküliek, népréteg) által hozott döntések száma (aránya), a közösségre vonatkozó hozott összes döntés vonatkozásában. Tehát ha pl. egy évben az összes döntés 20%-át hozza meg a közösség tagsága (a vezető csak egy tag nincs kiemelt döntése), és következő évben ez az arány csak 10%, akkor csökkent a demokrácia. Mit is jelent ez? Egy közösség tagsága (legyen az pl. az ország néprétege, lakossága) úgy dönt, hogy vezetés kezébe adja a hatalmat, ez az adott döntés természetesen demokratikus. És mivel ez egy jelentős döntés, mondjuk, azt hogy ebben az évben már 40%-ban a tagság döntött az összes döntés vonatkozásában. Viszont ezután ebben az évben és következő években a tagság már nem dönt, pl. 4 évig. Ekkor a 4 év vonatkozásában van a tagságnak összesen egy 40%-os döntése, ez évi 10%-os demokráciaszint. A másik esetben úgy dönt, hogy nem adja át hatalmat a vezetésnek. Mondjuk, azt hogy ez kisebb fajsúlyú 20%-os döntés, bár ezen is lehet vitatkozni. Viszont még ebben az évben és a következő 3 évben is pl. 20%-ban dönt a tagság az összes döntés vonatkozásában. A 4 év alatt ekkor az összes döntése 100% lesz, 4 évre lebontva 25%-os. Tehát a két és félszeresével lesz magasabb a demokráciaszint ez utóbbi esetben (mikor a tagság nem adta át hatalmat), mint az első esetben (mikor a tagság átadta a hatalmat).

A vezetés (a vezetési döntés) decentralizációja (lehet az területi, irányítás-területi, jogalkotási, jogalkalmazási, bírói, emberszám alapú, stb.) amely a vezetés demokratizálódása, szintén így mérendő. A decentralizáltság fokát (mennyi vezető dönt egy adott közösségben) kell mérni éves leosztásban. Vagyis a decentralizált vezetés lehet, hogy egységesen, önként, demokratikusan centralizál, ez azonban csak egy döntés. A következő évben, években a centralizáltabb hatalom, kisebb demokráciaszintet jelent.

A decentralizált vezetés rosszabb is lehet, mint a centralizált, csak ez kevésbé valószínű. Sajnos a vezetés-kiválasztásnak jelenleg is van egy jelentős véletlenszerű aspektusa. A decentralizáltságból (szélesen értelmezett decentralizáltság) adódó demokráciaszint nem biztosan, csak valószínűleg emeli a jó, népérdekű döntések lehetőségét. Pontosabban, nagy valószínűséggel csökken, a rossz, a népérdek ellenes, a vezető érdekű döntések lehetősége. Itt arról van szó, hogy minél szűkebb a vezetés annál inkább lehet az egységesen rossz. Igaz, jó, kiváló is kevésbé lehet, de a rossz lehetséges megfékezése az erősebb tényező. Ha egy fő vezet, akkor az, vagy rossz, vagy közepes, vagy jó, ha két emberről van szó, akkor már más a valószínűség. Nem akarom ezt folytatni, egyszerű valószínűség-számításról van szó. Minél többen vannak annál valószínűtlenebb, hogy egységesen rossz a vezetés, az átlag annál inkább közeledik az átlagoshoz.

Minél kisebb a diktatúra, minél inkább érvényesülnek az emberi jogok, annál nagyobb a demokrácia. Feltételekkel, megjegyzésekkel, de elfogadom ezen gondolatot, viszont akkor meg kell nézni pontosan: mennyire érvényesülnek az alapvető emberi jogok.

Itt van mindjárt azon alapvető emberi jog, hogy mindenki szabadon kifejtheti, elmondhatja a véleményét, a világnézetét, és gyakorolhatja is a világnézetét, vallását, ha az elmondás, gyakorlás nem esik bele a büntetőjog kategóriájába. Egyszerűbben, ha nem okoz valakinek kárt, ártalmat, leszámítva, hogy egyeseket sérthet, zavarhat ez. De az alapvető emberi jog éppen arról szól, hogy sértéseket, zavarásokat űbereli az alapvető emberi jog.

Hát azért vannak itt direkt büntető-törvények is, pl. a holokauszt tagadása, vagy kommunizmus bűneinek tagadása. Még gyakoribb, hogy nincs direkt büntetés, csak indirekt mellőzés és egyéb ilyen-olyan hátrányok érhetik az őszintén beszélőt. De a lényeg az, hogy az alapvető emberi jognak így kellene szólni: mindenkinek joga van ahhoz, hogy kifejtse véleményét és ahhoz is joga van, hogy a közügyekről szóló véleményét komolyan vegyék, érdemben figyelembe vegyék. Ez ugyebár a demokrácia alapvető emberi joga lenne. Ez már egy újabb, vagy módosított alapvető emberi jog. Azt is tudjuk, hogy ez a jog manapság még messze nem érvényesül, sőt szinte nincs is. Összességében a szabad véleménynyilvánítás joga manapság e rendszerben 60-80%-ban nagyjából érvényesül. Ugyanez elmondható a többi alapvető emberi jogról is. Most én itt nem veszem elő az összes alapvető emberi jogot, de otthon nyugodtan elő lehet venni és megnézni, mi a helyzet. És mint az előző példából kiderült, alapvető emberi jogok jelenleg hiányoznak is, illetve hiányosak. Hogy mást ne mondjak, hiányzik az igazságos, arányos érvényesülésről, jövedelemszerzésről, vezetői pozíciószerzésről szóló emberi jog, illetve ez alig érvényesül.

Nagyon elnézően, az alapvető emberi jogok összességében, átlagosan jelenleg nagyjából, 70%-ban érvényesülnek. Ez azt jelenti, ha innen nézzük a demokráciát, még akkor sem teljes a jelen demokrácia, még van némi (ezért a 30% jelentősnek mondható) diktatúra.

Ha viszont az előző fejezetrész szempontjából mérem a demokráciát, (a népréteg mekkora arányban dönt az őt érintő fontosabb ügyekben), akkor a jelenlegi demokráciaszint szerintem a 40%-ot sem éri el.

Elismerem, hogy az államkapitalizmus a történelem eddigi legmagasabb szintű demokráciája, de azt már nem, hogy ez a teljes demokrácia. Nyilvánvalóan itt is egy folyamatos, de hektikus történelmi fejlődésről van szó. Nyilvánvalóan nem két kategória van, diktatúra és demokrácia, hanem sok kategória és a teljes demokrácia még messze van

A demokrácia elemei több ábrán megjelennek. Elsősorban A/0, A/5 A/6, A/10, C/4, C/5, C/10, K/1, másodsorban a döntéshozó mechanizmus A. jelű ábrák, harmadsorban szinte minden ábrán. Összefoglaló nevük: demokratikus e. ábrák.

A demokrácia meghatározása, vizsgálata e tanulmány egyik súlypontja. A demokrácia problémaköre több fejezetben megjelenik közvetlenül, közvetve szinte mindegyikben. Ezért már tanulmány elején közölnöm kell az alapvető meghatározásom.

A demokrácia elsősorban: a népuralom, úgy, mint a lakosság érdemi, figyelembevett részvétele a döntéshozásokban.

Mi a demokrácia, másodsorban, harmadsorban, negyedsorban? Mint mondtam ezekről több fejezetben lesz szó. A demokratikus e. ábrák (a demokratikus elemeket tartalmazó ábrák) ezeket, a jelentéseket nagyjából tartalmazzák.

A magánügy, magánélet, magánszféra, magántulajdon. A/0 ábra, D/0/b ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az én kiindulópontom, a magánszféra elemzésében az optimális társadalom. Szerintem az alábbi felépítésű az optimális társadalom:

Az egyéni atomokból épülnek fel a családi molekulák, a családi molekulákból, és az egyéni atomokból épülnek fel a kisközösségi sejtek. Mindebből épül fel, a nemzeti társadalom, és a nemzeti társadalmakból, és a felsoroltakból épül fel a világtársadalom. És mindezen felépülés arányos, ami lényegében az arányos szeretet, tisztelet, törődés elvéből és gyakorlatából adódik, mellyel, a 013. tanulmányrészben foglalkozom. Sarkosabban, egyszerűbben arról van szó, hogy a társadalom nem esik szét egyénekre, és családokra sem, és kisközösségekre sem, hanem a nemzeti közösségek és a világközösség is elég erős összefüggő szerveződésbe, organizmusba, rendszerbe szerveződik. Pontosabban a nemzeti szerveződésekhez képest a világtársadalom egy viszonylag gyengébb, un. közepes szorosságú szerveződés, legalábbis szerintem ez az optimális állapot. Másképpen arról van szó, hogy a felsoroltak közül (egyének, családok, kisközösségek, nemzet, világtársadalom) egyesek ne domináljanak, ne nyomják el a többi egységet. Minden felsorolt egység létezzen, a lehető leginkább, teljesedjen ki. De mivel nemcsak egymást segítve, de egymás rovására történhet ez a kiteljesedés, az arányokra vigyázni kell.

A problémakör összefügg azzal, hogy milyen társadalmak (anarchikus, individualista, katonás, stb.) lehetségesek.

E fejezetben azonban elsősorban az egyén, család, mint magánszféra, és a nemzet, mint társadalom, viszonyáról van szó.

Kezdjük a magánszféra, (magánélet, magányügyek) meghatározását az A/0 ábra szempontjából.

Azért kell magánszférát maghatározni, körülírni, nagyjából körülhatárolni (a pontos meghatározás igen nehéz), mert sokak tudatában a társadalmi, gazdasági rendszer nem lényeges dolog Valószínűleg azért, mert a magánszférának tulajdonítanak lényeges jelentőséget. Tehát, ha a rendszerről gondolkodunk, akkor először is a magánszférát kell meghatározni. Az A/0 ábrán a magánszféra meghatározása: a legkevésbé állam és ezért a legkevésbé rendszer az összes tényező között. Tulajdonképpen nincs az életnek olyan területe, amelyik ne érintené a rendszert, sőt szerintem olyan sincs, amelyik ne érintené az államot. A magánszféra is érinti ezeket csak viszonylag kevésbé, mint a többi terület, tényező, stb.. A magánszféra: az egyének, családok belső élete.

A magánszféra természetesen összefügg a magántulajdonnal. A szűk magántulajdonban nincs benne magánvállalkozás tulajdona. A szélesebb magántulajdonban benne van magánvállalkozás tulajdona.

Gazdaságilag magánszféra: a háztartások, pontosabban az egyének, családok gazdálkodása. Elsősorban a fogyasztás. Hiszen amikor az egyén termel, (dolgozik, munkát vállal), akkor már belép, vagy a magángazdaságba, vagy az államba. Az egyén tehát, egyszerre a rendszer több tényezőjébe tartozhat. Ha otthon gazdálkodik, dolgozik akkor magánszférában, van, ha munkahelyen gazdálkodik, dolgozik, akkor kilép a magánszférából. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a háztartások a végső fogyasztók. Tehát gazdaság végső célja a háztartások fogyasztása, vagyis az egyének. A rendszer végső célja az egyének életszínvonala, boldogsága, stb. ebből az következne, hogy akkor mégis magánszféra legfontosabb. Azonban két dolog van, ami miatt, mégsem.

Egyébként is közösség egyénekből áll, tehát az egyének a legfontosabbak. Csakhogy a közösség, több, más, mint az egyének halmaza. A közösségnek, közösségeknek van saját érdeke, saját élete, működése, és még lehetne sorolni. Ez az egyik, ami miatt nem a magánszféra legfontosabb. A másik az, hogy egyén, a magánszféra, ugyan a végső cél egyike (a másik a közösségek élete, jóléte), azonban a célok megvalósítása, döntően a rendszeren és az államon keresztül történik.

Jogilag, társadalmilag egy kisé nehezebb a meghatározás. Azért itt is elmondható, ha az egyén kilép az otthonából, akkor általában belép a rendszer egy másik területébe. Ha az utcán sétál, már akkor sem egészen a magánszférában van, hiszen itteni cselekvései már erősebben érintik a közösséget. A magánszféra, az egyén, jogilag, társadalmilag is hasonló fogyasztó, mint a háztartások. Csak itt az elfogyasztott szolgáltatások ilyesmik: igazságosság, biztonság, önrendelkezés.

Térjünk oda vissza, hogy magánszféra, mint problémakör a rendszerhez periférikusan kapcsolódik.

A rendszerhez periférikusan kapcsolódó, de lényeges problémakörök egyike ez a problémakör. A rendszerhez periférikusan kapcsolódó problémakörök felsorolása: a magánügy, magánélet, magánszféra. Az egyszerűsített rendszerfejlődés. A civil szféra. A kisközösségek társadalmi szerepe. A lehetséges közösségi struktúrák és azok változásai. A népkarakter. A kultúra és rendszer. Ezek a problémakörök több szempontból is összefüggnek egymással. Az egyik összefüggés, hogy nem direkt kapcsolódnak a rendszer problémáihoz, mondhatjuk nem direkt rendszertényezők. A megtárgyalásuk nélkül mégis hiányos és érthetetlen lenne a társadalmi lét megismerése. A lényeges problémakörökről tehát szükség lenne egy részletesebb elemzésre. Én csak egy vázlatos elemzésre vállalkozom, elsősorban azért, mert igencsak kiterjedt komplikált, szerteágazó problémakörökről van szó. A célom nem az, hogy a végső megoldásig eljussak csak annyi, hogy jelezzem, tisztában vagyok, ezek a problémakörök léteznek, fontosak elemzésük nélkül hiányos lenne minden összefoglaló jellegű tanulmány. Ugyanakkor nem egymás után kerülnek ezek a problémakörök említésre, vázlatos elemzésre, hanem szétszórva.

Itt és most a magánügy, magánélet, magánszféra problémakörével foglalkozom vázlatosan, vagyis úgy, hogy a lényegesebb összefüggések nagyobb részét egy-két mondatban megemlítem.

Miért is kell magánszférával foglalkozni, ha a társadalomról elmélkedünk?

Elsősorban, azért hogy a társadalmi ügyeket (közügyeket) a társadalmi szférát (közszférát), a gazdasági-társadalmi rendszer határait, és nagyságát nagyjából meghatározzuk.

Őszintén szólva, pontosan nem tudom, hogy mekkora magánszféra. Egyfelől ebben a fejezetben azt szeretném bebizonyítani, hogy magánszféra akárhogy is nézzük azt (ez egy elég szubjektív kategória), legfeljebb az életünk felét tölti ki. Tehát az életünk legalább felét a közügyek, közszféra, a gazdasági-társadalmi rendszer határozza meg.

E fejezettben nem tudok mást tenni, mint megemlítem a magánszféra néhány, de talán leglényegesebb vonatkozásait.

Az lapvető bizonyítandók. A magánszféra problémái legfeljebb a felét, vagy annál kevesebbet 10-20-30-40%-t teszi ki az egyén összes problémájának.

A következő bizonyítandó: a magánszféra problémaköre (rendszertényezője) csak 1-2%-ban számítható úgy, hogy annak megoldása rendszer feladata. Ráadásul ezen az a feladatkör, problémakör, amelyik a jelenlegi rendszerben nagyjából jól megoldott Talán ez az a problémakör, amellyel jelenleg rendszerben a legkevesebb baj van.

Szerintem a jelenlegi rendszer nagyjából jól biztosítja magánélet szabadságát. Másfelől a közélet és tudományos élet is elég jelentős mértékben foglalkozik magánszféra problémáival. Gondoljunk csak arra, hogy a média, újságok folyóiratok rádió és tévé műsorok nagyobb része éppen magánszférával foglalkozik. Szerintem az ehhez kapcsolódó tudomány is rendben van, szemben a társadalomtudománnyal, amely egyáltalán nincs rendben.

Lehet, hogy magánéleti problémák kiteszik az életünk problémáinak 10-20-30-40, vagy akár 50%-át. De éppen azért magánszféra, mert a magánszféra problémáit elsősorban az egyén képes megoldani. A rendszer, a törvények csak kismértékben képesek megoldani a magánszféra problémáit, ezért e rendszertényező mindössze 3%-kot számít bele az egész rendszerbe. Ez valójában még kevesebb (1-2%) hiszen a rendszer nem 100%, hanem annál több, legalábbis az én számításom szerint. A kedves olvasó majd látja, rengeteg rendszertényező van és ezek többsége legalább ilyen fontos, sőt ennél fontosabb, így e rendszertényezőre nem marad több százalék. Tehát veheti valaki úgy, hogy az életének felét a magánszféra és annak problémái teszik ki, de akkor vegye úgy, hogy ennek döntő többségét saját magának kell megoldania. Az én életem, (legalábbis én így veszem) kb. 20-%-át teszik ki a magánszféra problémai, de rendszertől csak 1-2%-ban várom el, hogy segítsen megoldani ezeket a problémákat.

Vagyis a magánszféra azon terület, amelynek a problémáit nem a társadalomnak, a rendszernek kell megoldani, és e meghatározásból ered, hogy ez egy viszonylag szűk társadalomtudományos terület. Zavaros azon felfogás, mely szerint a magánszféra egy széles terület, de ennek problémáit jelentős részben a társadalomnak, a rendszernek kell megoldani.

A problémakör jó megoldása rendszer szempontjából pedig így összegezhető: ha a rendszer, a hatóság, a törvények nagyon korlátozottan, nagy tisztelettel, körültekintéssel szólnak bele a magánszférába, csak a közösség védelmének kapcsán, akkor jól viszonyul a magánszférához. Ebben az esetben, optimális a segítség, amelyet a társadalom adhat a magánügyek megoldásához.

Tulajdonképpen akkor kezeli a rendszer jól magánszféra problémáit, ha a fenti elvet veszi figyelembe. Ráadásul a jelen rendszerben ez a kezelés nagyjából rendben van.

Van még egy feladata az államnak, rendszernek a magánszférával kapcsolatban, ez pedig a magántulajdon optimális aránya. Ha magántulajdonba nem veszem bele a magánvállalkozás tulajdonát, akkor a probléma azonosul a szegénység gazdagság (az arányos és igazságos vagyoni hierarchia) problémakörével. Túl nagy magántulajdonról beszélhetünk azon esetekben, amikor egyesek aránytalanul érdemtelenül nagy magántulajdonnal rendelkeznek. Túl kicsi magántulajdonról beszélhetünk azon esetekben, amikor egyesek aránytalanul és érdemtelenül túl kicsi magántulajdonnal rendelkeznek. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchiáról más fejezetekben nagyon sokat elmélkedem.

Ha a magántulajdonba beleértem magánvállalkozás tulajdonát is, akkor ez már azonos azon problémakörrel, hogy mekkora legyen az állam, és mekkora legyen magángazdaság. Illetve, hogy milyen szerkezetű legyen magángazdaság. Ezekkel, a problémakörökkel pedig az államról és a magángazdaságról szóló fejezetekben foglalkozom elég hosszasan.

Azért van itt néhány összefüggés, amit nem árt tisztázni.

A magánszféra, a magántulajdon, a közösségi szféra, a közösségi tulajdon, az önrendelkezés (szabadság) és a demokrácia.

Nem létezik olyan rendszer, amelyben ne lenne valamekkora magántulajdon. Az ősközösségi társdalomban is volt saját sátra az egyéneknek, családoknak. A kommunista társadalomban pl. egy kolostorban is, van saját szobája a tagoknak. Azért a közös rész és magánrész aránya nem mindegy. Pl. hogy az ebédlő, minden lakásban bent van, vagy csak egy közös ebédlő van. És idekapcsolódik az is, hogy létre lehet hozni magánvállalkozást vagy nem. Én azt gondolom, hogy a magánrésznek és a közös résznek van egy optimális aránya. Persze ez a társadalom igényeitől is függ. Történelmileg a magánrész növekedett a közös rész csökkent, ha pl. az állati társadalmakból, vagy az ősközösségből indulunk ki. Persze ez tendencia sem mehet a végtelenségig, hiszen közös részekre is szükség van. Aztán jött a sztálinizmus és a brezsnyevi szocializmus, amelyekben megint a közös rész nőtt meg a magánrész rovására, e rendszerekben a magánvállalkozást sem engedélyezték. Ez nyilván egy fejlődési kisiklás, torzulás volt. De megint kihangsúlyozom, hogy optimális arányról kell gondolkodni, és nem úgy, hogy minél nagyobb magánszféra, magántulajdon annál jobb, annál szabadabb a társadalom.

Amit viszont látni kell, hogy ez a feltételezett optimális arány elsősorban az önrendelkezéssel (szabadsággal) kapcsolatos és nem demokráciával. Egyébként az önrendelkezést szokás keverni a demokráciával, ami persze tévedés. Mert az összefüggések ellenére ez két különböző dolog. A demokrácia: érdemi beleszólás a közösség ügyeibe. Az önrendelkezés pedig bizonyos mértékű függetlenség a vezetéstől (történelmileg a diktatórikus vezetéstől), adott esetben a közösségtől, ha csak a szűk társadalmi oldalát nézem. Tehát a magánszféra és a magántulajdon a függetlenséggel kapcsolatos, vagyis az önrendelkezéssel kapcsolatos.

Az összefüggés ott van, hogy a gyenge demokrácia az erős diktatúra, amely azzal, hogy mindent szabályoz, (méghozzá népellenesen és uralkodó érdek szerint szabályoz) kvázi a nép magánszféráját, magántulajdonát is csökkentheti, és rendszerint csökkenti is.

De viszonylag sok variáció lehetséges.

Ki szabályoz, milyen erősséggel szabályoz, mit szabályoz és milyen érdek szerint szabályoz.

Pl. lehetséges gyenge szabályozású, anarchikus jellegű diktatúra is.

Pl. népi részvételű, és nyilván népérdekű erős szabályozás, ami csökkenti magántulajdont, az ennek ellenére demokrácia.

Vagy, pl., ha magas magántulajdon aránya, és az ráadásul aránytalanul, igazságtalanul van elosztva, akkor a nép magántulajdona mégis kisebb lesz az igazságosnál, a jónál, az optimálisnál. Ugyanis az igazi közösségi (állami) tulajdon az a nép tulajdona.

De lehetséges uralkodó osztályt védő, kiszolgáló állam is, amelynek tulajdona már nem igazi közösségi tulajdon. És még lehet sorolni a variációkat.

De megint kihangsúlyozom, hogy optimális arányról kell gondolkodni, és nem úgy, hogy minél nagyobb magánszféra, magántulajdon annál jobb, annál, szabadabb a társadalom. Vagyis viszonylag legszabadabb társadalom akkor jön létre, ha a népre, a döntő többségre vonatkozó magánszféra, magántulajdon a nép igényéhez mérten optimális. De azt is látni kell, hogy szabadság az egy sokkal elvontabb, amorfabb dolog, a demokrácia pedig egy konkrét dolog: a nép érdemi részvétele a döntéshozásban a társadalmi élet alakításában.

És azt a konzekvenciát is levonhatjuk, hogy a magántulajdon szemszögéből nem nagyon érdemes a rendszert elemezni, mert az bevisz az erdőbe.

A társadalom hármas felosztása.

Áll a nagyközösségből, pl. a nemzetből. Áll a civilszférából ezek a társadalmi kisközösségek, mint munkahely, mint lakóközösség, politikai pártok, stb.. És áll a magánszférából, amely áll az egyénekből, családokból, esetleg baráti és rokoni közösségekből. Sőt a magánszféráról le lehet választani az intim szférát, amely csak az egyén szférája, még család is csak korlátozottan, tisztelettel tekinthet bele.

Ugyanokkor a civil szféra és magánszféra meglehetősen összemosódik nincs határozott határ, igen nagy az átfedés.

A civil szférába a rendszer, hatóság, a törvények, a civil szféra önállóságát megadva csak korlátozottan tisztelettel körültekintően szólhatnak bele. Ez lényegében szélesen limitált, alternatívált szabályozást jelent. A magánszférába még ennél is fél fokkal korlátozottabban, óvatosabban, szólhat bele a rendszer (törvények, hatóság). De ugyanígy szólhat bele a civilszféra is. Itt is érvényes a szélesen limitált, alternatívált szabályozás. Ugyanakkor a magánéleti tevékenységek képesek kárt okozni.

Miért nem azonos magánszféra és a civilszféra.

Érdekes ennek az egésznek a történelmi fejlődése. Korábban a törzsi közösségek, ill. később faluközösségek ill. a kisvárosi közösségek domináltak. Egyfelől kisebb volt a közösség, mondhatjuk ezek inkább kisközösségek voltak, mintsem nagyközösségek, nemzetek. Ez haladt nagyvárosi közösség ill. nemzeti közösség irányába. Bizonyos jelek viszont arra utalnak, hogy ez a tendencia akár vissza is fordulhat, megint kisközösségek, civil szféra jelentősége nő.

A másik történelmi tendencia az, hogy a közösség beleszólása (figyelés, ítélkezés, stb.) magánszférába objektívebb, törvényekkel határolt, ugyanakkor hidegebb lesz. A két tendencia nyilván összefügg. Pl. egy faluközösségben szinte mindenki, mindent tud a másikról. Egy nagyvárosi lakótelepen élő, általában még a közvetlen szomszédját sem ismeri, legfeljebb köszönő viszonyban van. Kétarcú, van jó és rossz oldala annak, hogy a társadalmi szerkezet átalakul, és ezzel megváltozik a kapcsolatrendszer jellege. Ugyanakkor szubjektív ennek megítélése, van, aki nagyvárosi kapcsolatrendszerben érzi jól magát, van, aki kisközösségi kapcsolatrendszerben érzi jól magát. Nem jó, hogy a szomszédunkhoz nem merünk becsöngetni, valamilyen szívességért. Jó, hogy a szomszédunk nem pletykál rólunk. Még most is jelen van kisebb településeken, de korábban szinte elementáris erejű volt ez a tényező: megszól a falú, szájára vesz a közösség. Kétségtelenül ellentmondásos a történelmi tendencia.

Sokasodnak az életünket meghatározó törvények és erősödik a társadalmi rendszer beleszólás ítélkezés. Mégis talán nagyobb magánszférával rendelkezünk, mert a nem hivatalos beleszólás, talán ennél is nagyobb arányban csökken. A jövőkép azonban több szempontból zavaros. Nem biztos, hogy egy ponton túl, jó hogy az egyének elszigetelődnek egymástól, nincs közvetlen kapcsolat. Több szempontból is rossz lehet ez. Nem alakulnak ki segítő, összetartó, melegséget, barátságot, összefogást gerjesztő kisközösségek. Másfelől nem alakul ki olyan civil szféra, amelyik ellensúlyozná, részben felügyelné a rendszert, ill. alternatívát jelentene a rendszerrel szemben.

Másfelől az is kérdéses, hogy valóban el tud tűnni ez az érzés: jaj mit szólnak az emberek. Nekem az a véleményem, hogy jelenleg már azon a minimális szinten vagyunk, ahonnan már nincs további csökkenés. A történelmi tendencia tehát e vonatkozásban csak idáig tartott remélhetőleg. Szerintem, nem lenne jó, ha ez a történelmi tendencia tovább folytatódna, sőt már egy kicsit így is túlfutott az optimális határon.

A jövő útja talán a szabad szelektálódás, mindenki, minden család az igényeinek megfelelő közösségben élhet. Jelenleg több okból még nem beszélhetünk saját akaratú szelektálódásról. A témára más fejezetekben visszatérek.

A fenti elmélkedés arra is jó, hogy észrevegyük: a civil szféra, nem azonos magánszférával.

Ugyanakkor még számos összefüggés van magánszféra és civil szféra között. Az emberi véleményeket többek között az a civil szféra (szűkebb társadalom) is alakítja, ami az egyént, családot körülveszi.

Itt emlékeztetnék az állandó kérdésre: a magánszféra a családot, a baráti kört takarja, vagy csak az egyént?

Ha konkrétan akarunk kategorizálni, akkor azt mondhatjuk. A családban, baráti körben történő cselekvések, főleg ha az magántulajdonon belül történik, akkor azok a magánszférába tartoznak. A munkahelyen, más közösségben történő cselekvések, főleg ha azok közterületen történnek, inkább a civilszférába tartoznak. Tehát az egyik kritérium az, hogy milyen közösségben történik. A másik kritérium, hogy milyen területen történik. Pl. a család, elmegy kirándulni és kialakul egy veszekedés. Ez inkább magánügy. Ha idegenek között alakul ki veszekedés, akkor az már inkább közügy. Ha szerelmespár elmegy kirándulni, és mindenki előtt szeretkezik, akkor ez már vitathatóan magánügy. Ha otthon szeretkezik, akkor az, nyilvánvalóan magánügy.

A magánszféra és a szükségletek.

A magánszféra igénylése is egyfajta szükséglet, amelyik szemben áll a közösségbe tartozás szükségletével, ill. a közösségi szükségletekkel. Hogy kinek milyen erős, egyik, vagy másik igénye, az nagyon eltérő. Azon is hosszasan lehet elmélkedni, hogy mi alakítja ezeket, a szükségleteket. Akinek túl nagy az igénye a magánszférára, túl kicsi az igénye a közösségi életre köznapi nyelven, az a magának való ember, ill. magának való család. Ez is egyfajta önzőség, bár egészen más, mint a törtető hatalomért vagyonért jó pozícióért harcoló ember önzősége. Ez utóbbi nemhogy elfordulna közösségtől, hanem kihasználja azt. Mindenesetre a magának való (individualista) embert kevésbé érdekli a politika, a közügyek alakulása. Ő lesz egyike azoknak, akik úgy gondolják, hogy a politika, a közügyek nem nagyon fontosak. Ő az, akinek meg kell magyarázni, hogy egy csapatban focizunk, de lehet, hogy hiába magyarázod, egyszerűen nem érti. Végeredményben ezzel is kárt okoz a közösségnek, bár kétségkívül kisebbet, mint hatalommániás, ill. vagyonmániás ember.

Van egy másik, igen jelentős szükséglet, amelyik kimondottan elsősorban a magánszférához és a civilszférához (kisközösségekhez) kapcsolódik. Ez pedig az elismerésvágy (sikervágy, kitűnni vágyás). Ez nem más, mint a korábban tárgyalt: mit szólnak rólam az emberek – érzés, gondolat. Szerintem ez egy ősi és örökké tartó szükséglet. A kérdés, amit az előbb fejtegettem, hogy ez átalakulhat úgy, hogy csak hivatalos címekre, rangokra (vagyon is egyféle rang) koncentrál, és az emberek magánvéleménye hidegen hagyja. Szerintem, nem tud úgy átalakulni.

Tapasztalatom szerint három érzés kavarog az emberekben (bennem is) különböző erősséggel. Nem érdekel, hogy mit szólnak rólam az emberek, csak a saját elvárásomnak feleljek meg. Érdekel, hogy mit szólnak az emberek, csak az ne legyen negatív, ne legyen ez: mit okoskodik, mit feltűnősködik, mit bohóckodik ez a nagyképű, ember. Ők azok, akiknek legfőbb célja a hibák elkerülése. A harmadik érzés pedig: érdekel, hogy mit szólnak az emberek, leginkább az, hogy ne tartsanak unalmas, sótlan alaknak. Mindezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy ezek az érzések mindenkiben igen intenzíven szinte állandóan jelen vannak. Ez a szükséglet, az elismerésvágy, tehát egy erős szükséglet. Azért kötődik magánszférához, civilszférához, mert szinte független a rendszertől mindenhol, minden közösségben jelentkezik. A rendszer ezt a szükségletet nem tudja teljesen kielégíteni. Ugyancsak nem tudja teljesen kielégíteni a boldogságérzetet, mégpedig az emberekben meglevő boldogságkiegyenlítő rendszer miatt. Az elismerésvágy, és sok más szükséglet (igény, vágy) is, nem rendszerhez, hanem a civil szférához, ill. magánszférához kötődik.

Vannak tehát a rendszertől függő, és kevésbé függő szükségletek. Akinek az összes szükségletében a rendszertől független szükségletek dominálnak, azok szintén hajlamosak a politikától elfordulni azt jelentéktelennek tartani.

Ugyanakkor ne felejtsük a rendszer valahogy, valamennyire mindenhol jelen van.

Az emberi kapcsolatokat is jelentősen befolyásolja rendszer.

Két kategória határozható meg, bár nincs éles határvonal. Az állami alkalmazottakkal (rendőrrel, orvossal, ügyintézővel, stb.) való kapcsolatot elsősorban a rendszer határozza meg. A nem állami alkalmazottakkal való kapcsolatot nem rendszer határozza meg, de befolyásolja. Ha morcosak idegesek, önzők az emberek, akkor pl. ezt egy olyan rendszer, generálhatja, amelyben pl. kapzsiságdeterminált piacgazdaság, van. Kíméletlen pénzhajhászás, túl nagyok a különbségek, állandóan fenyeget a lecsúszás, nincs létbiztonság, az anyagi szükségletek, kielégítése dominál, stb..

Ha a társadalom, lecsúszó ágban van, válságban van, akkor is sokasodnak konfliktusok. A rendszer befolyásolja közerkölcsöt, és az befolyásolja az emberi kapcsolatokat.

Tudomásul kell venni, hogy ez az egyik legélesebb érzelmi szükségleti ellentmondással van dolgunk. Egyrészt szükségünk van a segítő és szórakoztató közösségre másrészt a közösség sokszor nyűg, teher, kényszerű kötelezettség. Az egyén igényei váltakoznak, hol szüksége van a közösségre, hol előretör a közösségi érzés, máskor meg szeretne szabad, és független lenni. Ez a váltakozás ráadásul sokszor ellentétes azzal, hogy a közösségnek mikor van az egyénre szüksége. A probléma egyik megoldása a pszichés megoldás, vagyis az, hogy tudomásul vesszük az érzelmi, szükségleti ambivalenciát (kettősséget) és megpróbáljuk azt feldolgozni.

A magánszféra és az általános emberi jogok.

Úgy is vehetjük, hogy eme jogok egy jelentős része a magánszférát biztosítja.

Bár itt is megállapíthatjuk eme jogok a civilszférát, és a magánszférát biztosítják. A szólásszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, az ideológiai, és vallásszabadság és még lehetne sorolni. Itt viszont már belemegyünk egy másik hatalmas témába, abba, hogy mikor szabad az ember, mi az a szabadság.

Itt nem térek ki erre a témára, csak a következőt jegyezném meg. Akkor szabad az egyén, ha önmagáról lehetőség szerint leginkább önmaga dönthet, ez pedig csak tényleges a közvetlen demokráciában valósul meg. Tehát a jelen társadalma, rendszer (államkapitalizmus) valóban az eddigi rendszerek közül a legnagyobb egyéni szabadságot adja, de közel sem lehető legnagyobbat. Ugyanakkor a demokratizálódás sok más rendszertényezőben is megjelenik. A magánszférának ez csak az egyik vonatkozása.

A személyiségvédelmi, az adatvédelem jog, amely talán közvetlenül kapcsolódik ide. Ennek kialakulása kétségkívül pozitív, de vannak jelenségek, amelyek ezt a pozitívumot erősen csökkentik.

A közélet ill. közvélemény-kutatások elvetésének egyik indoklása: ez magánügy, ha a nevünkkel azonosítják, akkor mindenki beleláthat az intimszférába, ami különböző kellemetlenséggel járhat.

Egyrészt nincs kizárva, hogy a közélet, közvélemény-kutatások ne név szerint, beazonosíthatóan történjenek. Másrészt van, aki erre valóban kényes van, aki erre csak ezért kényes, mert a tudatformáló tényezők (oktatás, tájékoztatás, média, törvények tudatformáló hatása) tévesen ezt sugallják neki. Van, aki nem kényes erre, van, akit nem érdekel, sőt örül neki, ha nyilvánosságra kerül az élete a véleménye. Nyilván azért olyan témában nem szükséges még a demokráciában sem közvélemény-kutatást végezni, amely köznapi értelemben szégyellnivaló, megalázó. Pl. kinek hányszor és milyen a széklete. Végső soron mindenre rá lehet fogni, hogy intimszféra, pl., az hogy valaki a rántott húst eszik gyakrabban, vagy főzeléket. Az intimszféra behatárolása, ami nem azonos a magánszférával a rendszer szempontjából is fontos. Valójában, az hogy ki, mit szeret, kinek milyen az élete, 95%-ban úgyis nyilvánvaló. A rántott hús és főzelék is kiderül mikor húst, vagy zöldséget vásárol, vagy amikor az étteremben rendel. Ez egy művileg manipulációs célból felpumpált probléma, mármint a személyiségi jogok és ehhez kapcsolódó felhajtás. Nem mondom, hogy nincs szükség az intimszféra megállapításra, de itt van például ez az adatcirkusz. Jelenleg is számos lehetősége van akárkinek, a hatóságnak is, hogy az emberek adatait megismerje. Törvényekkel nem lehet megakadályozni, hogy ne lehessen belesni mások magánéletébe, csak az lehetséges, hogy az emberek ne akarjanak belesni mások magánéletébe. A jelenlegi helyzet e szempontból is hazug, egyrészt propagálja ezt a leskelődést (pl. bulvármédia), másrészt korlátozná (ha tudná) pl. személyiségi, adatvédelmi jogokkal.

A jog és magánszféra.

Eme vonatkozásnak két eleme van. Az általános és helyes alapelv: mindent szabad, ami másnak nem árt, ami mást nem károsít. Ez az alapelv elvileg nagyjából elfogadott, a gyakorlati megvalósítása azonban még messze van.

A jog az, ami biztosít néhány kiemelt területet, amelyet nevezhetünk magánszféra konkrét területeinek. Ez elsősorban magántulajdonon, magánlakáson belül történő dolgok események, cselekvések. Ill. a családon baráti körön belül történő események, cselekvések. Természetesen ezek sem korlátlanul magánügyek. A jognak mégis fokozottabban tiszteletbe kell tartani ezeket a magánterületeket. Úgy is fogalmazhatok, hogy vannak a magánszférának területei, amit jognak pontosan meg kell határozni, és ezekre a területekre a jog, a hatóság csak erősen korlátozva, nagy tisztelettel, nagy körültekintéssel, nagy udvariassággal léphet be. Konkrétan pl., idetartozik az, hogy a hatóság miként léphet be egy magánterületére, mit tehet ott. Pl. házkutatást, csak engedéllyel végezhet. Általában hatóság mit tehet az egyénnel, ezek szabályok törvények tartoznak ide. Tulajdonképpen az általános emberi jogok területe (területei) is ide kapcsolódik. Ugyanakkor természetesen érvényesülni kell: aki másnak árt, az büntetést érdemel, elvet. Ezt az elvet és magánszféra fokozott tiszteletbe tartását finoman precízen kell összeilleszteni. Pl. a korábbi példa szerint: egy család közterületen összeszólalkozik, akkor az még magánügy. Viszont, ha elcsattan egy pofon, akkor már nem beszélhetünk magánügyről. Nem mindegy, hogy hány pofon és mekkora pofon csattan el. Nem mindegy, hogy a családon belüli ezt sérelmezi a sértett, vagy elfogadja, és még lehetne sorolni. És persze az sem mindegy, hogy ez magánterületen történik, vagy közterületen. Konkrétan idetartozik pl. a családon belüli erőszak jogi kezelése.

Ugyanakkor a jognak nemcsak a hatóságtól kell megvédeni a magánszférát, hanem a másik állampolgártól. Ez általánosságban azt jelenti, hogy megvédi az ártatlan egyént a bűnöstől, a vétkestől. Konkrétabban pedig olyan bűncselekményeket jelenthet, mint zaklatás, magánlaksértés, stb.. Vagy ilyen, az elviselhető szomszédságot biztosító jog.

Mindez, tehát a magánszféra jogi védelme, amire azt mondom, hogy a jelenlegi rendszerben nagyjából rendben van. Kétségtelenül a jelenlegi rendszer van annyira fejlett, hogy önmagát is mérsékelve, tiszteletbe tartja a magánszférát.

Ez az, ami konkrétan ehhez a problémakörhöz tartozik, mint feladat. Tulajdonképpen ez egy jogi rendszertényező. Ezért az itt megfogalmazott jogi feladatokat egy jóval későbbi fejezetben beszámítani egy rendszertényezőbe.

Ugyanakkor rengeteg más vonatkozása van, és már tanulmány elején tisztázni illene, hogy mi a közügy, a közszféra, a rendszer. És ezt csak úgy tehetjük meg, ha tisztázzuk mi magánügy, magánszféra.

Ebből fejezetrészből az derült ki, hogy még a magánszférát is a társadalomnak a rendszernek kell biztosítani. Ha viszont magánszféráról elmélkedünk, akkor valami olyant kell keresni, ami független a rendszertől, a társadalomtól. Valójában ilyent nem találunk. Talán egyes tevékenységekre mondhatjuk, hogy független? A szórakozási tevékenység, a pihenés, a szabadidő eltöltése. Ezek sem teljesen függetlenek, hiszen pl. a munkaidőt, vagy a nyugdíjkorhatárt nem az egyén szabja meg, sőt ezekre még törvény is vonatkozik. Úgy néz ki, hogy nincs olyan terület (emberi és helyi) cselekvés, tevékenység, amire azt mondhatjuk, hogy teljesen független a rendszertől, a társadalomtól, az államtól.

Azt mondhatjuk, hogy magánügy, magánszféra azok a területek, cselekvések, amelyek leginkább viszonylag függetlenek a rendszertől, az államtól. Másodsorban viszonylag függetlenek a civil szférától, a munkahelyi, a lakóhelyi és egyéb nem baráti közösségektől.

Meg kell említeni azt is, hogy a jog részben szétválasztja magánszemélyt (magánszférát) és a társadalmat: magánszemély, jogi személy. Illetve, a polgári jog elkülönítése is valami ilyesmi miatt lett külön kategória. Kétségkívül, hogy ezek elég zavaros kategóriák, legalábbis számomra.

Az egyéni vélemények cselekvések függetlensége a társadalomtól, rendszertől.

Egy másik megközelítésben azt mondhatjuk, hogy magánügy az, ami nem zavarja, nem befolyásolja a társadalmat. Ha így vizsgálódunk, akkor sem találunk tisztán magánügyet. Talán az a cselekvés nem befolyásolja társadalmat, amelyet otthon végzünk szabadidőben. Ellenben, ha ez már valamilyen fogyasztással függ össze, akkor már befolyásolja.

Az egyén tudása, véleménye, munkája, cselekvése, magatartása, nem teljesen magánügy, mert befolyásolja közösség (társadalom) életét. A legelső fejezetben egyébként ezt bővebben taglaltam.

Soroljuk fel ennek legfontosabb elemeit. Az egyén véleménye, cselekvése, munkája, fogyasztása, tisztessége, viselkedése nem egészen magánügy, hat a társadalomra ezért szűkül a magánszféra.

Az egyéni fogyasztás nem egészen magánügy.

Első látásra azt mondanánk, magánügy hogy valaki paprikás krumplit szereti vagy a mákos tésztát. A zöldséget szereti, vagy a húst. Az hogy csíkos zoknit hord, vagy kockásat, és így tovább. Azt azonban ne felejtsük el, hogy statisztikai adatok vagyunk. Ki mennyit fogyaszt és miből, bizony ez összességében, meghatározza a társadalmat. Meghatározza, hogy miből mennyit kell termelni. Meghatározza, továbbá, az értékrendet, azt hogy a lelki szükségletekre, a minőségi anyagi szükségletekre vagy az anyagi szükségletekre kell koncentrálni. Lehetséges pl. társadalmi túlfogyasztás, vagy pazarlás. Nekem pl. személy szerint egy nagyon kicsit jobb, ha a szomszéd házban Béla bácsi egészségesen táplálkozik, mintha egészségtelenül. Az viszont már mérhetően jobb, személy szerint nekem is, ha a magyar lakosság egészségesen táplálkozik, mint egészségtelenül. Kevesebb lesz a beteg, nő az életszínvonal. Persze nem megyek át és nem szólók ezért Béla bácsinak, mert tiszteletben tartom magánszféráját. Az egyéni fogyasztás részben közügy.

Az egyéni munkateljesítmény, és azzal arányos szaktudás nem egészen magánügy.

Itt arra kell hivatkoznom (egy korábbi fejezetben erről már szó volt), hogy gazdaságilag egy csapatban focizunk. Ez vázlatosan azt jelenti, hogy az egyéni teljesítmény nemcsak a saját jólétet határozza meg, hanem kihat a mások jólétére. Ezt csak akkor értjük, meg ha a fordított oldalról vizsgálódunk. Adott szakmunkás ugyanannyi és ugyanolyan minőségű munka mellett fele annyit keres, fele annyi lesz a reáljövedelme, az életszínvonala, mint pl. egy osztrák szakmunkásnak. Tehát az egyén fogyasztása, életszínvonala, jövedelme két részből áll össze: az egyik a saját munkateljesítménye, a másik nemzetgazdaság munkateljesítménye. Tehát ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy az egyén munkateljesítménye nagyrészt maghatározza mások a nemzettársak jövedelmét, fogyasztását, életszínvonalát.

A munkateljesítmény mellett van egy másik elem, a tisztesség.

A munka, munkahely és a magánszféra.

Ha valaki állami alkalmazott, akkor nem vitás, hogy a munka, munkahely nem magánszféra. Ha valaki magángazdaságban dolgozik, akkor is már közösségben dolgozik tehát, az is kétségesen magánszféra. Ráadásul a magángazdaság igen szoros kapcsolatban van az állammal, rendszerrel, gondoljunk, pl. az adózásra, a szabályozásra, stb.

Az egyéni tisztesség nem egészen magánügy.

És nem csak a károsító, sértő és károsított, sértett magánügye. A későbbiek során hosszasan foglalkozom, azzal hogy a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben működik. Illetve azzal, hogy a gazdasági tisztességtelenség károkozása, gyakran meghatározhatatlanul, rejtetten terjed, és részben mindenkit károsít, részben pedig olyan tisztességes dogozókat is érint, akiknek semmi köze nem volt az adott üzlethez.

Az egyéni vélemény és a vele arányos társadalomtudományos tudás nem egészen magánügy.

Erről is szó volt korábban. Elég, ha a választásokra gondolunk. De ha néhány alapvető erkölcsi alapelv ismeretét is ebbe tudásba sorolunk, akkor már az egyén tudása kihat az emberi kapcsolatokra is. A lényeg azonban, hogy a jövő demokráciájához, amelyik remélhetőleg közvetlen demokráciára alapul, elengedhetetlen az egyének megalapozott magánvéleménye. E nélkül, vagy nem alakul ki tényleges demokrácia, vagy az, rosszul fog működni.

A közvetlen demokrácia egyébként nem más, mint a kisebb-nagyobb választások, népszavazások, közvélemény-kutatások sűrűsödése.

Az egyéni viselkedés, cselekvés, főleg, ha az közterületen történik, akkor az nem egészen magánügy. Az egyén viselkedése, cselekvése erősen összefügg a véleményével, tudásával, világnézetével.

Gondoljunk pl. csak a személyautók közlekedésére. Nyilvánvaló, hogy az egyének közlekedése kihat a mások közlekedésére. Még a magánlakásban történő viselkedésünk is kihathat a mások életére. Pl., ha túl hangosak vagyunk, és még ezer példát lehet hozni.

Az egyén véleménye és abból eredő cselekvése hatással van a közvetlen környezetére, azáltal a nagy közösségre, a társadalomra, a társadalomhoz való hozzáállás szempontjából is.

Az gyerekek szocializálódása. A szocializálódás, szocializáltság azt jelenti, hogy az egyénnek milyen viszonya van a kisközösséghez, és nagyközösséghez, a társadalomhoz, ill. az államhoz, a rendszerhez. Pl. közösségi ember, akit érdekel a közösség élete, aki abban aktívan részt vesz, mégpedig segítő, jobbító szándékkal vesz részt. Vannak a közösséggel szemben közömbös emberek is. De vannak a közösséget egyenesen ellenségként riválisnak legyőzendőnek, kijátszandónak, kihasználandónak tartó emberek is. Vannak, akik csak bizonyos kisközösséghez, vagy éppen nagyközösséghez viszonyulnak pozitívan ill. negatívan és vannak, akik általában minden közösséghez így viszonyulnak. Ezt a viszonyt (szocializáltságot) jelentős mértékben meghatározza a gyerekkor tapasztalatai, azon belül is elsősorban a szülő viselkedése, és ilyen irányú véleménye. A gyereknevelés szintén nem magánügy.

Azért a felnőttek is hatnak egymásra. Akár akarja az egyén, akár nem az un. magánéletével, az életmódjával és beszélgetéseivel, is alakítja a környezetének, kisközösségnek véleményét, ami aztán különböző módokon hat a nagyközösségre, a rendszerre.

A világ a külföldiek is sajnos az egyének cselevése szerint ítélik meg a nemzetet, a népet. Tehát, ha valamelyik honfitársam csinál valamilyen helytelen dolgot, akkor azzal pl. engem is éget. Sajnos, mert ez nem helyes, ennek ellenére jelenleg így van. Igaz a nemzettársam pozitív cselekvése az én megítélésem is javítja. Ugyanakkor: nem lenne szabad a közösséget egyes egyének viselkedésből, véleményéből megítélni. A statisztikai átlagból nagyon óvatosan meg lehet ítélni, de ekkor is érvényes a következő mondat. Sok kivétel lehetséges, nem szabad az egyént a közösségből megítélni, nem szabad az egyént egy nemzettársának a viselkedéséből megítélni.

Ez viszont arra utal, hogy mégis van magánviselkedés, magánvélemény, magánszféra. E fejezet csak az arányokat szeretné tisztázni.

A vezetés véleménye, cselekvése semmilyen értelemben nem, magánügy. Az átlagember véleménye magánügy, vagy közügy ez az, ami esetenként vitatható.

Az első fejezetben egyébként már taglaltam a társadalomtudományos tudás és a társadalmi vélemények problémáját.

Itt csak megállapítom: az egyén véleménye, melynek jelentős része a közügyekről alkotott vélemény, nem magánügy. De még az a vélemény sem teljesen magánügy, amelyik nem kifejezetten a közügyekről szól.

Megfordítva: a társadalom, az állam, a rendszer erősen hat az egyénre, ezért is szűkül, a tisztán magánszféra.

Ha megfordítjuk és így tesszük fel a kérdést: lehetővé teszi a rendszer (a társadalom, az állam) hatása az egyénre, azt hogy tisztán magánügyről beszélhetünk? A válasz talán még inkább ez: nem.

Rendszer által alkotott törvények ezrei, tízezrei között él az egyén, tehát nincs egészen magánügy.

Nincs egészen magánügy, mert a rendszer a társadalom meghatározza fogyasztásunk, életszínvonalunk. Erről már beszéltem, amikor a nemzetgazdasági és az egyéni munkateljesítményről volt szó.

Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy szükségleteink, azaz fogyasztásunk kb. a felét közvetlenül az állam, az állami szolgáltatások elégítik ki. A lelki és minőségi anyagi szükségletek nagyobb részéről van itt szó. A pontos felsorolás igen hosszadalmas, egyébként egy másik rendszertényezőben felsorolom az állami területeket.

Nincs egészen magánügy, mert rendszer meghatározza az egyéni viselkedését, emberi kapcsolatait.

Itt több elemet is fel lehet sorolni. A törvények is befolyásolják a viselkedést és kapcsolatokat.

Elég jelentősen közvetlen is kapcsolatban állunk az állammal, az állami dolgozókkal. Amikor ügyeket intézünk, amikor rendőrségi, bírósági ügybe keveredünk, amikor adózunk, és még lehetne sorolni. Ilyenkor az állam hat a viselkedésünkre.

A viselkedésünk emberi kapcsolatainkat meghatározza közhangulat, az közerkölcs amelyet a rendszer generál. Pl. a kapzsiságdeterminált piacgazdasága, a pénzhajhászás, a fogyasztói termelői mókuskerék, fáradttá, ingerlékennyé teszi az embereket.

A pártok szerinti klikkesedés, megtapasztaltuk akár még családon belül is konfliktusokat tud generálni.

A vezetés manipulációjából és kapzsiságdeterminált piacgazdaságból árad egy olyan viselkedésminta, gondolkodásmód melynek ez a jellemzője: nem nagy baj, ha átvered az embertársad, nem baj, ha félretolod.

És végül, de nem utolsó sorban: a közoktatás és köztájékoztatás hatása az egyénre. Ha valaki is kételkedik abba, hogy a rendszernek jelentős hatása van az egyénre, az gondoljon ilyenkor a közoktatásra. X egyén nagyon buta, vagy nagyon agresszív, vagy nagyon gerinctelen stb., akkor feltehetjük a kérdést: ebben vajon mekkora szerepe van annak, hogy az állami oktatásban nem kapott megfelelő tanítást, nevelést? Nyilvánvaló hogy gyerekkorban ható közoktatás, kezdve az óvodától a középiskoláig, sőt részben a főiskoláig nagymértékben meghatározza az egyének viselkedését. A tájékoztatás, bár kevésbé, de szintén hat az emberre, főleg a manipuláció.

A felsorolásból hiányzik a rendszer által generált extrém helyzetek: mint pl. a háború, a forradalom, lázongások, nagyobb válságok. A háború nagyobbrészt a rendszer terméke. A háború alapvetően megváltoztatja az emberek életét szó szerint is, hiszen halált okozhat. Ráadásul elég sok háború, volt és van.

Azt se felejtsük el, hogy magát a magánszférát is rendszernek, az államnak kell biztosítani.

Azt gondolom, hogy még az átlagos társadalmi lét is elég annak bizonyítására, hogy szinte alig beszélhetünk tisztán magánügyről.

Ugyanakkor a magánszféra kérdése szubjektív megítélésű.

Nézzük egy átlagos hét átlagos problémáit, bosszúságait.

Meglátogatott a fiam és szomorúan tapasztaltam hogy jócskán meghízott.

Valószínűleg influenzás lettem.

Egyik nap a buszon ráléptek a lábamra és még bocsánatot sem kértek.

A szomszédom nem köszönt előre, bár ő a fiatalabb.

Munkahelyi konfliktusba keveredtem a főnökömmel.

A gázművek ( ez magáncég) rossz számlát küldött ki és az elintézése, nos jobb, ha arról nem is beszélünk. Még most sem tudtam elintézni.

Az APEH-től információt kértem volna, de helyette egy borzalmas órát éltem át a telefonálgatással. Nem akarok hazudni (ez egy valóban éppen tegnap történt eset), de hatszor irányítottak át ezzel: mi nem foglalkozunk, keresse X osztályt, Z csoportot stb. De az átirányítás nem úgy történt ám, hogy átkapcsoltak volna. Á, dehogyis: hívja a központot. Persze minden újrahívás, a foglalt vonal miatt kb. átlagosan, öt percig tartott, az idétlen és fölösleges menüről nem is beszélve. Eközben volt, aki csak „hagyjál már békén” stílusban beszélt velem, de egyik-másiktól rendesen megkaptam a kioktatást is. Ráadásul mindennek az eredménye csak homályos fél-információ. Ha pedig nem fizetek, akkor jön a büntetés. De folytatom a hét bosszúságait.

A közértből kijövet meglepetten tapasztaltam hogy az egyik termék árát kb. 50%-kal emelt áron számlázták. Amikor reklamáltam, akkor még én égtem, mert kiderült hogy a napokban emelték fel az árát.

A feleségem rosszkedvű a héten, csak egyszer főzött vacsorát a szexuális életünk is elég siralmas volt.

Mondjuk, ez egy hét termése. Van, aki mindezt úgy reagálja, le hogy kérem ezek magányügyek, ezeknek semmi köze a rendszerhez. Nem úgy én, és szerintem nekem van igazam. Az én reakcióm: keresd a rendszert.

Elhízott a fiam, mert nincs ideje mozogni. Kénytelen sokat dolgozni és ülőmunkát végez. Mert ezekben, az egészségtelen gyorséttermekben étkezik, akik, mint multik megették a kisvendéglősöket és a rendszer, ebben támogatta őket. Influenzás lettem, talán ez idáig magánügy, de a gyógykezelés az már nem az. Mennyibe kerül a gyógyszer, a kezelés, annak ellenére, hogy fizetem a biztosítást. Összesen az egész mennyibe kerül. És milyen minőségű kezelést, gyógyszert kapok ezért, és mennyit kell várni, bosszankodni, stb.. Tehát az egészségügyi ellátásról van szó, amelyik már erősen rendszerfüggő.

Az udvariatlan, agresszív, gerinctelen emberek sem teljesen magánügyek. Milyen oktatást kaptak, milyen a közhangulat, közerkölcs, mennyire ingerültek az emberek általában, ezek már erősen rendszerfüggő dolgok.

A gázművek ügye sem magánügy, és a közért-ügy sem. Nemcsak azért mert rajtam kívül még több ezer ember bosszankodik. Itt is felteszem a kérdést: rendszernek, az államnak nincs semmi köze ahhoz, hogy ezek rosszul működnek? A gázművek, mint monopol helyzetben levő cég azt csinál, amit akar. Hogyan kerülhet magáncég monopolhelyzetbe, és ha abban van, akkor az állam miért nem szabályozza, ellenőrzi. A közértes pedig, vagy gazember és akkor megint csak az ellenőrzés, szabályozás hiányzik. Vagy, a magas adó, rossz körülmények, magas infláció miatt rá van kényszerülve, hogy árat emeljen. Ebben az esetben pedig megint csak a rendszer, az okozó.

Az APEH ügy egyértelműen rendszerprobléma. A rendszernek kötelessége lenne a hivatalait racionalizálni, és a dolgozóit kioktatni. Mi azért vagyunk, hogy az embereket kiszolgáljuk. Az emberek fizetnek minket az adójuk befizetéséből. – ezt minden állami intézményben, minden szobában fel kell írni a falra, ha másképpen nem megy.

Összevesztem a főnökömmel, itt az a rendszerbaj, hogy a magas munkanélküliség miatt, egy magamfajta ember aligha tud elhelyezkedni. Ráadásul az állam nem ad érdemi segítséget.

A feleségem nem főz, ill. pocsék a szexuális életünk. Na ez talán, ami leginkább magánügy. Bár ha firtatjuk: miért is fáradt? Talán, mert kénytelen sokat dolgozni. Miért is rosszkedvű? Talán, részben azért, mert szarul megy az országnak, egyre nagyobb a létbizonytalanság. Szóval még itt is meg lehet találni a rendszertényezőt. Azért annyira nem vagyok elvakult, hogy mindent a rendszerre kenjek. Sokféleképpen lehet mindezt értékelni.

Az én számításom szerint az összes probléma kb. 60-66%-a a rendszerből (államból, vezetésből) eredő probléma. A fennmaradó 34-40% fele a civil szférából eredő probléma, és marad kb. 17-20% ami a magánszférából eredő probléma.

Tágabb értelemben tehát magánszféra: a közösségi élet, a társadalom azon (kb. 17-20%-nyi) területei, helyzetei, problémái, ténykedései ahol az egyéni tényező meghatározó, vagyis több mint 50%-ban az egyéni tényező. Ugyanakkor elfogadom, hogy más szubjektív számolás szerint pl. ilyen arányok, jönnek ki: rendszerszféra 40% civilszféra 25%, magánszféra 35%. Azt azonban nem ismerem el, hogy nem a rendszer a meghatározó, a legerősebb tényező.

Összefoglalás.

A magánszféra szűkebb meghatározása. Az a magánterületen történő, vagy közterületen történő de magánszférában, családban történő, másokat nem károsító cselekvés ahová mindenkinek de főleg a rendszernek csak nagy körültekintéssel, udvariassággal, erősen korlátozva lehet belépni. Ez az a magánszféra szabadsága, amit a rendszernek biztosítani kell.

Mivel magánszféra és a közszféra között nincs nagy különbség talán helyesebb, ha ilyen fogalmakban gondolkodunk.

Inkább magánszféra, ill. inkább közszféra.

Inkább magánszféra: a pihenés, az alvás, a könnyed szórakozás. Olyan tevékenységek melyek másokra nem hatnak másoknak nem károsak, nem hasznosak, csak magunknak, illetve a családnak. Viszont családra hatás már elhajlik a közszféra irányába. Továbbá az is vitatható, hogy magunknak ártás az kizárólag magánügy. Hiszen nem mindegy hogy testileg, vagy lelkileg sérült, beteg ember a közösség tagja, vagy egy egészséges. Mégis ezekre azt mondhatjuk: inkább magánszféra.

Magánprobléma, személyes konfliktusok.

Természetesen nem akarom lebecsülni a magánszférát, a magánproblémákat. A társadalmi konfliktusok gyakran személyes konfliktusként is jelentkeznek. Ugyanakkor vannak tipikusan magánkonfliktusok is. Érdemes az együtt élő emberek fogalmát szélesebben értelmezni. A családban élők természetesen együtt élnek. Ugyanakkor a lakóhelyi közösségben élők, (szomszédok), a munkahelyi közösségben levők (kollégák), de pl. az egy buszon utazók is valamilyen szinten együtt élő emberek.

Az együtt élő emberek között szükségszerűen gyakran alakulnak ki konfliktusok. A leggyakoribb konfliktus, általam adott összefoglaló neve: eltérő cselekvések, viselkedések és azok megítélésének konfliktusa.

Ha pl. egy családban a férj dohányzik, a feleség nem, ez már lehet egy konfliktusforrás. De társadalmi szinten is megjelenhet a dohányzók, és a nemdohányzók közötti konfliktus. A nemdohányzók társadalmi csoportot alkotnak, tiltakoznak, a jogalkotás is elgondolkozik a problémán, mire dohányzók is megszólalnak, és már kész is a társadalmi konfliktus. Ekkor a konfliktus egyszerre lesz magánprobléma és társadalmi probléma.

Érdemes kategorizálni. Vannak a jellemzően csak magánproblémák, magánkonfliktusok. Vannak, ez többség, a szétnyíló egyszerre megjelenő magánproblémák, magánkonfliktusok és ugyanakkor társadalmi problémák. Szinte minden társadalmi probléma megjelenik magánkonfliktusként is. Elméletileg még van a jellemzően társadalmi probléma, de éppen az előző miatt (szinte minden társadalmi probléma megjelenik magánkonfliktusként is) ilyen gyakorlatilag kevés van.

A probléma egy példázaton keresztül.

Pl. tipikus társadalmi probléma, ha lehetségesnél „az optimálisnál” több a munkanélküli, ill. több a szegény. (Több, azt jelenti, hogy számban is több és minőségben is több. Pl. a szegények, szegényebbek a lehetségesnél. A munkanélküli, a lehetségesnél hosszabb ideig munkanélküli)

Itt egy kicsit térjünk ki a társadalmi probléma meghatározására, mert sokan ezt sem értik. Az előző megfogalmazásban, legyen ez a példázat alapja, a hangsúly ezen a szón van: a lehetségesnél több. Vagyis az adott kornak megfelelően jól szervezett, igazságos társadalomban X számú a munkanélküli, a rosszul szervezett igazságtalan társadalomban X+Y számú a munkanélküli. Úgy is mondhatjuk, hogy a társadalmi probléma ott kezdődik, ahol az átlagos egyén a lakosság a népréteg, felelőssége a saját sorsáért X% alá esik (pl. 30% alá) és a vezetés felelőssége meghaladja az X%-ot (pl. 30%-ot). Ezt leginkább a nemzetközi összehasonlítások alapján lehet megállapítani. Pl., ha valaki elmegy munkát keresni, akkor az egyéni képességén, szorgalmán, előéletén, túl jelentős mértékben az számít, hogy az adott társadalomban, rendszerben a rossz vezetés, a rossz szervezettség, a rossz gazdaságpolitika stb. miatt, a lehetségesnél kevesebb a munka. Persze vannak emberek, akik különböző érvekkel cáfolják azt, hogy egyáltalán van társadalmi (társadalmi rendszer) probléma.

Az egyik ilyen érv: meg van a lehetőséged az aktív politizálásra, meg van a lehetőséged a vezetésre, tehát a te felelősséged, hogy ilyen a vezetés, ergo, mindenképpen te vagy a felelős pl. a munkanélküliséged miatt. Ennek cáfolata. Először is azt kell látni, hogy a múltban és jelenben nincs meg az igazságos, és egyenlő lehetősége mindenkinek az aktív politizálásra, a vezetésre. Itt rengeteg érvet lehetne felhozni. Pl. jellemzően ismerősök, rokonok kerülnek a vezetésbe a rossz vezetés-kiválasztó rendszer miatt. Vagy pl. más képesség kell az orvosláshoz, a mérnökséghez, a fafaragáshoz, stb. mint a vezetéshez, és orvosra, mérnökre, fafaragóra, stb. is szükség van. Vagy itt van szerencse tényezője is.

Pl. egy orvosnak nem így kell gondolkodnia? Olyan munkakörben vagyok melyben a felelősségem (a hibáim hatalmas károkat okozhatnak) az átlagosnál sokkal nagyobb. Ez egy kiváltságos helyzet, egy jótéteményi helyzet, amivel vagy élek, vagy ha nem tudok, nem akarok élni, akkor más foglalkozás után kell néznem. Szerintem így kell gondolkodnia ez orvosnak, és így kell gondolkodnia egy politikai vezetőnek is.

A következő kiindulópontban azért meg kell egyezni: van kiemelt politikai (és egyben erkölcsi, jogi) vezetői felelősség és van társadalmi probléma. E kiindulópont nélkül nincs értelme a társadalomtudománynak.

Térjünk vissza oda, hogy problémák nagyobb része egyszerre jelenik társadalmi szinten és magánszinten. Ehhez még hozzátehetjük: minél kisebb, zártabb a közösség (a szűk család a legkisebb közösség) annál erősebben jelenik meg a társadalmi probléma, a magánszférában.

Nézzük példának a következő házaspárt. A házaspár számos dologban mondjuk 97 dologban egyetért. Van azonban három rendszeres konfliktusforrás, amely időnként hatalmas veszekedésbe torkollik. Az első az, hogy a magas (a lehetségesnél magasabb) munkanélküliség miatt a férjnek nincs rendszeres munkája és ezért a család szűkösen él. Ennek megoldása részben, főleg társadalmi szinten van. Ugyanakkor nem árt, ha a feleség is tudja, hogy ez társadalmi probléma is, és ezért nem a férj szapulásban keresi kizárólag a megoldást. A másik probléma az, hogy a feleség szeret kirándulni, a férj viszont legszívesebben otthon kertészkedik. Ez már nagyobb részt magánprobléma, de van társadalmi vonatkozása is. A kertészkedés ugyanis részben a rendszeres munka egyfajta pótcselekvése. Harmadik viszont szinte csak kizárólag magánprobléma, mégpedig az, hogy a férj cicceg. A férjnek ugyanis mindig beragad a fogai közé a kajamaradék melyet ő kiszívással, azaz ciccegéssel távolit el. Ez a ciccegés elég nevetséges apró probléma, ám e házaspárnál mégis talán a legnagyobb konfliktusforrás. ( Az ember egy olyan tökéletlen lény hogy az apró problémák is naggyá nőhetnek, hasonlóan az elgennyesedett szálkához.)

A három konfliktus és főleg a ciccegés, odáig vezet, hogy házaspár élete szinte pokollá változik, és végül elválnak.

Fel kell tenni a kérdést: mi a megoldás, hogyan lehet az emberi problémákat, konfliktusokat csökkenteni? Az első konfliktus csökkentésére már megadtam a választ. A harmadik konfliktus csökkentése viszont nem társadalmi szinten van, ezért a rendszer, a társadalomtudomány erre nem adhat megoldást. A ciccegés problémáját nem lehet társadalmi szinten pl. jogalkotással megoldani. Ugyanakkor pl. a munkanélküliség csökkentését részben meg lehet oldani társadalmi szinten, pl. jogalkotással.

A magánszféra tehát az emberi élet, a jó közérzet szempontjából egy nagyon jelentős tényező. Lehet azon vitatkozni, hogy abszolút mértékben mekkora jelentősége: 10, 20, 30, 40%, vagy akár 50, 60, 70%. Ennek vitának azonban sok értelme nincs, mert azáltal, hogy a rendszernek, a vezetésnek, a jogalkotásnak, jogalkalmazásnak, viszonylag kevés feladata van (nem képes megoldani), a magánszférával kapcsolatban, a társadalom szempontjából ez egy viszonylag jelentéktelen tényező. Pontosabban emiatt: azok a magánügyek, amelyeket a magánember képes elsősorban megoldani, jelentősebb társadalmi segítség nem lehetséges, vagy nem lenne igazságos. Tehát a társdalomnak nincs sok feladata a magánügyekkel kapcsolatban.

Mivel e tanulmány a rendszerről, a társadalomról szól ezért itt és most megelégszem azzal, hogy a rendszer tisztánlátása miatt behatárolom magánproblémákat, a magánszférát. Ugyanakkor levonom a tanulságokat: a fentiek értelmében nehéz szétválasztani magánproblémákat, magánkonfliktusokat és a társadalmi problémákat, társadalmi konfliktusokat. A tisztánlátás, és a helyes cselekvések miatt azonban fontos szétválasztani magánproblémákat, magánkonfliktusokat és társadalmi problémákat, társadalmi konfliktusokat. Ez főleg a társadalomtudomány feladata, de a gondolkodó ember feladata is.

Az előbb azt mondtam, hogy a ciccegés tipikusan magánprobléma, a társadalomhoz nincs semmi köze. Ez sem igaz egészen. Ugyanis a közoktatásban (ez már társadalmi kérdés) pl. pszichológia oktatás keretében lehetne tanítani a magánkonfliktusok megoldását, ezért még ennek a problémának (ciccegésnek) is van egy gyenge társadalmi vonatkozása.

Van azonban még két fontos kapcsolódás, a magánszféra és a közszféra (társadalom) között.

A magánszféra, mint egyén, család egyben a háztartás, a végső fogyasztó.

Nem árt, ha ezt sem felejtjük el: minden termelés, szolgáltatás célja végső fogyasztás.

A munka, termelés kapcsolódása a népesedéshez, ezáltal a szerelemhez, párkapcsolathoz, szexhez, utódnemzéshez, családhoz, gyerekneveléshez.

Első látásra azt gondolnánk, hogy a szerelem, a szex, párkapcsolatok, az utódnemzés, a gyereknevelés, a család, ezek mind kimondottan a magánszférába tartoznak. Ez sem teljesen igaz. Bármilyen profánul hangzik de a népesedés, közvetetten a szerelem, szex, párkapcsolatok, utódnemzés, gyereknevelés, család, állítja elő a termeléshez, szolgáltatáshoz szükséges humán erőforrást. Vagyis, ha hiba van az előzőkben (szerelem, szex, párkapcsolatok, utódnemzés, gyereknevelés, család), akkor hiba keletkezik a népesedésben és hiba keletkezik a termelésben is. Az állami szolgáltatásban is. A népesedés zavarai, pl. a túlnépesedés, az alulnépesedés, az egyenetlen népesedés (demográfiai hullámok). Pl. az egyenetlen népesedés problémájával, foglalkozik, a B/20 ábra. Aki azt gondolja hogy ez piti kérdés, az nagyot téved. A pénz központú gondolkodás (jelenleg ez dominál) tévesen mindent a pénzből vezet le. Ugyanakkor hiába van bármennyi pénz, ha nincs munkaerő. Pontosabban, a probléma az, ha kevesebb a munkaerő, mint a fogyasztó. Vagyis a munkakorúak, adott időszakban viszonylag kevesebben vannak, mint a gyerekek, idősek.

De az sem mindegy, hogy a munkaerő milyen minőségű. Egyébként nemcsak a munkaerő miatt számít, hogy milyenek az emberek, hanem az együttélés miatt is. Az hogy milyenek lesznek az emberek, jelentős részben a családban, a gyereknevelés alatt dől el.

Ha ezek a problémák kihatnak a társdalomra, akkor az államnak ezekkel a problémákkal is foglalkoznia kell. Ezt szokás népesedéspolitikának nevezni. A jó gyereknevelés, a jó párkapcsolatok a jó család kialakítása segítése, pedig elsősorban a közoktatás, köztájékoztatás feladata lenne. Anélkül hogy ezen területeket részletesen elemezném megállapítom, hogy itt is van még mit tenni.

Ugyanakkor nem lenne jó, ha a szerelem, szex, párkapcsolatok utódnemzés, gyereknevelés, család élet területei nem maradnának a magánszférában. Kell az életnek olyan területei ahol kevesebb a szabály, a törvény, a társadalmi beleszólás, nagyobb az önállóság.

E fejezetrész tanulsága megint az, hogy a magánszférára nem szabad úgy gondolni, mint a közügyektől teljesen független, és elsődlegesen fontos területre. Vagyis a politikára, közügyekre, közszférára nem szabad úgy gondolni, hogy az egy elkülöníthető, másodlagos, jelentéktelen része az életünknek.

Röviden kitérnék egy gondolkodástani problémára.

Az emberek nagyobb része az egyértelmű dogokat szereti, illetve szeretné. Nem szereti a méricskélést: egy kicsit ebből is, abból is, se meleg, se hideg, ide is tartozik, oda is tartozik. Sokan ezt köntörfalazásnak, sumákolásnak, zavarosságnak tekintik. Én ezt: méricskélésnek nevezem.

Egy példázattal: megvizsgálnak egy anyagot és kiderül, hogy több száz összetevője van, és az sem mindegy hogy hány milligramm van az egyik összetevőből és hány a másikból. Tehát nem egy, vagy két összetevőből áll az anyag, pedig milyen jó, milyen egyszerű lenne. Ráadásul ennek az anyagnak több száz tulajdonsága van, erre, arra használhatók és kevésbé használhatók, de az anyagra nem mondható, hogy ez nagyszerű, ez az életelixír, ill. ez méreg. A feladat, az, hogy ezt az anyagot alakítsuk át gyógyszerré, nem csodaszerré, csak egy egyszerű gyógyszerré. Ez megint méricskéléssel jár, és sok méricskélés után esetleg kijöhet, egy az előzőnél hasznosabb anyag.

Jó és egyszerű lenne megtalálni az egyszerű igazságokat, a bölcsek kövét. De hiába lenne az, ha a valósághoz, csak a méricskélés útján juthatunk el. A társadalomtudományok jelentős része ilyen méricskélésekből áll. A társadalomtudományos problémakörök jelentős része olyan, hogy nincsenek egyértelmű igazságok, maga a méricskélés tárja fel, és oldja meg a problémakört. A magánszféra jellegzetesen ilyen problémakör.

Visszatérve, a magántulajdon (magánérdek) és a köztulajdon (közérdek) problémájára.

A köztulajdon, ahogy a nevében is benne van, a közé, azaz minden emberé. Ez is felosztható kisközösségi köztulajdonokra és nemzeti köztulajdonra. Tehát a közösség minden tagjáé. Ezt azért kell tisztázni, mert van egy olyan permanens félreértés, hogy a köztulajdon egyes vezetőké. Minden emberé tehát azt lehet mondani, hogy a köztulajdon is egyféle magántulajdon.

A köztulajdon olyan magántulajdon, amelybe a tulajdonosok, beleértve a vezetőket is csak meghatározott elég szigorú szabályok szerint ténykedhetnek. És olyan magántulajdon ahová viszont minden tag bemehet, ténykedhet. Amely sorsába minden tagnak van közel egyenlő beleszólása.

A magántulajdon olyan magántulajdon ahová idegen, legyen az hatóság, vezetés bárki csak kopogtatva mehet be, és nem biztos hogy a tulajdonos köteles beengedni. Másoknak sokkal kevesebb beleszólása van a tulajdon sorsába, mint a tulajdonosnak. Olyan magántulajdon ahol a tulajdonosnak nem kell szigorú szabályok szerint ténykedni.

Ugyanakkor, ha azt mondjuk: a cél a közösség jó élete, boldogulása, akkor hozzá kell tenni, de a közösség egyénekből, magántulajdonosokból áll. Tehát a közösség jó életét, a tagok állapotából lehet összesíteni. Pl. ha egy 100 tagú közösség minden tagja pl. 0,2%-kal jár jobban (ez összesítve 20%) úgy hogy egy tagja pl. 50%-ban károsodik akkor a közösség összesített eredménye már romlik. Viszont ha 100 tagú közösség minden tagja 0,8% jár jobban (ez összesítve 80%) úgy, hogy egy magántulajdonos 50%-ban károsodik akkor már a közösség összesítve, hasznosul, ekkor már bizonyos keretek normák között időszakosan valamennyire károsulhat az egy magánszemély, vagy a kisebbség. Viszont az ilyen esetekben is igen átgondoltan lehet csak eljárni. Talán ide lehet venni azt a szabályt is, hogy a magántulajdonos (kisebbség) kárát a közösség valamilyen más úton, de összességében kompenzálni köteles, lehetőleg 100%-ban. De az összes kompenzáció, még a legrosszabb esetben sem mehet 80% alá. PL. ilyen számítás alapján (e tanulmányban vannak még más számítások is) lehet és kell összeegyeztetni a köztulajdont, a közérdeket, (sok speciális egyéni tulajdont, érdeket) a magánérdekkel a magántulajdonnal. De mindent egybevetve a köztulajdon, közérdek és magántulajdon, magánérdek nem áll egymással szemben, a szembeállítás eleve hiba.

A jog-társadalom (jogállam) egyik jogelve pedig arról szól, hogy az önhibáján kívül károsultat akkor is valamennyire, jelentősen kártalanítani kell a közösségnek, ha a kára természeti katasztrófa miatt következett be. Sőt még akkor is kártalanítani kell valamennyire, ha a kárát egy másik magánszemély magáncég okozta. Ez nemcsak szolidaritás, a gyengék védelme, de az is. Abból is ki lehet indulni, hogy a magánszemély csak nagyon kis részben, felelős, azért ha pl. a közbiztonság rossz, ha nagyfokú a bűnözés. A helyes kiindulás tehát az, hogy a tisztességes állampolgár, a társadalom legfőbb építőköve, ne károsodjon olyan miatt, ami nem az ő hibájából következett be.

Egyféle összefoglalás.

A helyes kiindulás tehát az, hogy a tisztességes állampolgár, a társadalom legfőbb építőköve, összességében és közép távon ne károsodjon olyan miatt, ami nem az ő hibájából következett be, legyen az akár közérdek (sokak érdeke). Ez a jogi oldala kérdésnek. És az hogy magánszférában magántulajdonon belül sokkal nagyobb önrendelkezése van (kell, hogy legyen) az állampolgárnak, a tulajdonosnak, mint a köztulajdonban, a közszférában.

Úgy gondolom, hogy jelenlegi államkapitalista rendszerben a magánélet, a magánszféra megfelelő biztosítása viszonylag rendben van, de azért van tennivaló, főleg magántulajdonnal kapcsolatban.

(Mert pl. a sztálinizmusban, vagy a brezsnyevi szocializmusban kisebb volt a magánszféra és magántulajdon az optimálisnál.)

A következő tényezők tehetik még ennél is optimálisabbá az arányt.

A magántulajdon aránya optimálisabb lenne, ha a népérdekű állam egy kicsit növekedne, és kialakulna a jelenleginél arányosabb, igazságosabb vagyoni hierarchia. Illetve, ha magángazdaságban kisebb lenne a nagytőke (nagyvállalkozások) aránya (az összesített tőke, eszköz, dolgozó, szempontból).

A magánszféra aránya az alábbiakkal javítható.

A bürokrácia csökkenése. A jelenlegi rendszerben még mindig magas a bürokrácia, a kötelező ügyintézések száma, ideje, ez is egyfajta magánélet korlátozás.

A következő jelentős tényező: a jog pontosítása, főleg a jog alsó határának, a másnak ártás pontosítása.

A közvetlen demokrácia (a beszámított népvélemény) erősödése. Ennek két vonatkozását emelném ki. Az első kapcsolódik az előző tényezőhöz. Ha az emberek érdemben beleszólhatnak a jogalkotásba, akkor részben ők határozzák, meg hol legyen a másnak ártás határa, vagyis kijelölhetik a magánélet, magánszféra, számukra megfelelő határait.

Másfelől arról van szó, ha az egyén önkéntesen (nem kényszerűen) és káros következmények nélkül (pl. név nélkül) szólhat bele a közügyekbe, így érvényesítheti a véleményét (mit tart szépnek, jónak, hasznosnak), ezáltal a magánügy, a magánélet bizonyos értelemben kibővül.

A következő jelentős tényező: a magánélet problémáinak tudatos, magas szintű állami, oktatása. Az oktatást itt szélesebb értelemben kell venni, adott esetben egy tv műsor is lehet oktatás.

A következő jelentős tényező: a magánüggyel, magánélettel, magánszférával kapcsolatos helyes felfogások kialakulása

Ez egy elméleti rendszertényező, az elsődleges célja, hogy magánélet, magánszféra fogalmát tisztázza.

A problémát ahhoz tudnám hasonlítani, hogy egy szülő, milyen viszonyban van a kamasz gyermekével. Az értelmes szülő tisztában van, azzal hogy gyerekének szüksége van magánéletre, az intimszférára. Ezért pl. egy különszobát biztosít neki, amelyet kedve szerint rendezhet be. Ebbe a szobába csak kopogtatással megy be. Ugyanakkor be kell mennie néha, mert a gyerekéért felelősséggel tartozik. Továbbá a gyerek és a szülő közösen kijelölnek olyan életterületeket, ahová csak jelképes kopogtatással mehet be a szülő. Mondjuk, kijelölik, hogy az iskolai előmenetel az nem magánügy, arról köteles gyerek beszámolni, a szülő szabályait elfogadni. Viszont mondjuk a baráti ügyek, a szórakozás, a szerelmi ügyek, már magánügynek számítnak. Ugyanakkor ezeket az ügyeket is valamilyen szinten figyelemmel kell kísérnie a szülőnek. Ha a gyereke rossz társaságba keveredik, netán drogos lesz, stb., akkor jogosan terheli a szülőt figyelmetlenség, az elhanyagolás felelőssége. Azt mondhatjuk, hogy a gyerek magánügye, magánélete, ahová a szülő csak nagyon udvariasan, nagyobb türelemmel, kopogtatással mehet be, (szólhat bele), de azért szükség esetén bele kell szólnia. Sőt a szülőnek szinte kötelessége a gyermekét oktatni, tájékoztatni az un. magánéleti problémákról is. Pl. milyen veszélyekkel, járhat a drogozás, milyen szerelmi csalódások érhetik az embert, stb. Ezeknek az „oktatásoknak” szintén egy fokkal udvariasabbaknak, türelmesebbeknek kell lenni, mint az un. közügyekkel kapcsolatos oktatásnak, tájékoztatásnak.

Ehhez hasonló társadalmi szinten a magányügy, magánélet problémája. Mondjuk úgy hogy magánügy, magánélet magánszféra, az élet azon területei, vonatkozásai (optimális esetben közösen kijelölt területei), ahová az állam, a hatóság, a közösség és általában más emberek csak nagyon udvariasan, nagy türelemmel, kopogtatással mehetnek be, szólhatnak bele. Ugyanakkor az államnak, hatóságnak, a közösségnek időnként és szükség esetén be kell mennie, bele kell szólnia mindenbe. Az időnkénti, rendszeres, de udvarias beleszólás az, az udvarias, türelmes, az oktatottnak nagy szabadságot megengedő oktatás, tájékoztatás. Mindez az államnak, a hatóságnak, a közösségnek nemcsak joga, de kötelessége is. Végül is a magánügyet, magánéletet, magánszférát, az udvariasság, a türelem foka választja el a közügyektől, közélettől, közszférától.

Pl. azt mondjuk, hogy magánlakás magánszféra, hogy abban mi történik az magánügy. Ellenben, ha ebben a lakásban olyan hangoskodás történik, hogy az zavarja közösséget, akkor mégis be kell kopogtatni. Ha nem csökken, a zajongás, akkor még háromszor be kell kopogtatni és megkérni a lakókat, hogy csendesedjenek le, csak ezután lehet jogi vagy más eszközökkel élni. Ha közterületen történne ugyanez, akkor elég lenne kétszeri udvarias figyelmeztetés.

Pl., akkor is be kell kopogtatni a magánlakásba, ha azt halljuk, hogy a szomszéd öli feleségét. Ha rájuk törnénk az ajtót, lehet, hogy a szexet abbahagyó, rémült tekintetű emberekkel szembesülnénk. Az is lehet persze, hogy a szomszéd éppen akkor szúrja le feleségét, miközben mi türelmesen kopogtatunk. Ezt a kockázatot is be kell vállalni.

A kifejezetten (tisztán) magánügyekkel pedig a rendszernek államnak nincs dolga (azért magánügyek), ellenben az államnak és a társadalomnak is tudomásul kell venni, hogy alig vannak tisztán magánügyek, vagyis az átmeneti ügyekben (magánügyként és közügyként is felfogható) is segítséget kell nyújtani, a segítséget kérőknek.

Közügy a több ember sok embert (pl. ezer emberen felül) érintő, akár térben és időben széthúzódó, probléma. Közügy, a kevés embert akár egy egyént érintő, olyan probléma, melyet csak az állam (a nemzeti közösség központi szerveződése) képes csak megoldani. Ami nem közügy az magánügy, de vannak átmeneti (a két terület határmezsgyéjére eső) ügyek is.

A D/0/b ábra és annak elemzése szintén kapcsolódik a magánszférához. Érdemes tehát átnézni az ábrát és annak elemzését.

A lényeg, az hogy akár a vezetésnek, jogalkotóknak, akár az embereknek helyesen kell a magánügy, magánélet, magánszféra fogalmát értelmezni, ez pedig nem más: az élet azon területei, vonatkozásai, ahol fokozott, többszörös udvariasságra, türelemre van szükség, ami az intézkedést, oktatást jelenti, de mindez nem csúszhat át közömbösségbe, elhanyagolásba. Másképpen fogalmazva: a magánszféra azon társadalmi terület, amelyben lazább, ritkább, türelmesebb limitáltabb, alternatíválltabb közösségi szabályozásra van szükség.

A probléma másik oldala, hogy egyszer alaposan át kellene gondolni, hogy melyek is azok a területek, vonatkozások, ahol fokozott és többszörös udvariasság, türelem szükséges ill. lehetséges.

Valójában még sok nyitott kérdés maradt. Pl. csak magánügy, és közügy létezik vagy a kettő között, van e átmeneti kategória is? Továbbá a közügyek hogyan oszthatók tovább: pl., jelentéktelen, közepes jelentős? A jelentéktelen, de tömegesen előforduló magánügyek már közügyek?

Természetesen ebben a problémakörben sem akartam, nem is lennék képes az alaposabb elemzésre, csak vázolni kívántam e problémakör lényegesebb tényezőit, ill. azt, hogy van ilyen problémakör.

„Néhány mellékes, e tanulmányból kimaradó, de azért fontos kategória.” Elméleti rendszertényező

E fejezetben is elsősorban átmeneti (magánügyként és közügyként is felfogható) dolgokat, pl. a szabadidő, pihenés, sport, stb. említek. Azért a hétköznapi élet dolgait is illik minimálisan megemlíteni.

Miért is van idézőjelbe ez a cím? Azért mert semmi sem igaz benne teljesen. Nem teljesen mellékesek, ezek a kategóriák, és nem teljesen fontosak. Nem teljesen maradnak ki e tanulmányból. És nem tiszta kategóriák. Tisztán egyértelműen, tudatosan nincsenek ilyen kategóriák. Mégis mindezek vannak, fontosak, csak nem egyértelműen tisztán, tudatosan. Ráadásul az alábbi kategóriákban igen nagyok az átfedések.

Ezek elméleti kategóriák, amelyekkel nem árt tisztában lenni. Vannak dolgok, melyek csak az elméleti kategóriákon keresztül tanulmányozhatók.

Az emberi tevékenységek néhány kategóriája.

Van az önképzés, (önépítés). A testi és a szellemi önképzés.

Az ember jelentős idejét, energiáját önképzésre fordítja.

A testi önképzés pl. a sportolás, kirándulás, stb. viszont két irányba is kategorizálható. Ha valakinek a munkája a sport, a mozgás. Ha valaki szinte kötelezően sportol, pl. az iskolai testnevelő óra keretében. Illetve, ha valaki önként sportol.

Ugyanez még bonyolultabb a szellemi önképzés vonatkozásában. Az általános iskola nem önképzés, a középiskola részben nem önképzés, abban az értelemben, hogy nem kötelező az oktatás. A főiskola, egyetem inkább önképzés. Az állami közoktatás egészében inkább, nem önképzés. Az állami tájékoztatás, közszolgálati média, a hivatalos, működő politikusok megnyilatkozásai csak részben önképzés.

Itt most egy másik kategorizálás, a tárgyi, ill. a szellemi termékek kategóriája. A szellemi termék önmagában sem (ez sem) tiszta kategória. A másik kategória a tárgyi termékek (étel, lakás, ruha, stb.) kategóriája.

A nemcsak kenyérrel él az ember, és egyre kevésbé kenyérrel él az ember, vagyis a szellemi termék fogyasztása egyre nagyobb lesz, egyre fontosabb lesz.

A szellemi termékeknek is van tárgyi vonatkozása. Pl. egy könyv. A könyvet előállítják, (termelik). A könyv megjelenik egy tárgyi formában. Mégis szellemi, a szellemi építéshez, képzéshez szükséges termék.

Újabb két elméleti (nem tiszta) kategória. Az információt, tudást adó (elméletek, gondolatsorok, hírek, politikai programok, stb., stb.) szellemi termékek, és a művészetek inkább az érzelmekre ható szellemi termékek.

Egy különbség a tárgyi és a szellemi termékek között. Bár a szellemi termékeknek is van tárgyi vonatkozása, mégis azokat könnyebb előállítani, terjeszteni legalábbis korunkban.

Ez az alapja annak az elmélkedésnek, amely az információrobbanásról, a szellemi termékek túlzott választékbőségéről szól. Erről a későbbi fejezetekben még szó lesz.

Illetve itt megjelenik egy újabb elméleti (nem tiszta) kategória.

Az önképzés és a könnyed szórakozás kategóriája. A szellemi termék szolgálhatja a könnyed szórakozást is. Mi is a különbség elméletileg. Az önképzés során a szellemi termékből valamit (hosszabb távon is megmarad bennünk) megjegyzünk, valami leszűrődik. Könnyed szórakozás, amikor nem jegyzünk meg szinte semmit, nem szűrődik le szinte semmi. Gyakorlatilag ilyen kategória sincs, mert lehet, hogy a könnyed szórakozás szándékával indulunk el, mégis megjegyzünk abból dolgokat. Vagy a tanulás, az önképzés szándékával veszünk részt valamiben, mégsem jegyzünk meg semmit.

Továbbá valaki jól szórakozhat (jól érezheti magát) az önépítés, sőt a munkája során, és nem szórakozik (nem érzi jól magát) az un. könnyed szórakozás alkalmával. Ezért mondom, hogy ezek csak elméleti (nem tiszta) kategóriák.

Az emberi tevékenységek elméleti (nem tiszta) kategorizálása.

A pihenés, alvás (talán átlagosan napi hét óra). A könnyed szórakozás (talán átlagosan napi három óra) A munkaidő ( manapság a jövőben, talán átlagosan pl. napi hat óra). A vegyes szabadidő (talán átlagosan napi nyolc óra).

A vegyes „szabadidő” elméleti (nem tiszta) kategorizálása.

A gyereknevelés, családdal való foglalkozás. Az ügyintézés, a nem állami, és az állami ügyintézés. A házimunka. A társadalmi munka. A kiegészítő, másodlagos munka. A fogyasztás (vásárlás) tevékenysége. Az önképzés. A testi önképzés (sport, testápolás, fürdés, egészségi tevékenységek, stb.). A szellemi önképzés (tudás, információ, és művészet, továbbá önképzés külső forrásból, és külső forrás nélküli magányos elmélkedés.) Az tehát látszik, hogy a pl. a nyolc óra alaposan le van kötve, ugyancsak be kell osztani. Nem véletlenül van tehát a vegyes „szabadidő” idézőjelbe. Ez nem tisztán szabadidő. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egy fals elképzelés.

A vegyes „szabadidő” kb. nyolc fő tevékenységre (kategóriára) osztható fel. Pl. egyfajta beosztás. Gyereknevelés, családdal való foglalkozás kettő óra. Testi önképzés (sport, testápolás, egészség ápolás) másfél óra. Szellemi önképzés kettő óra, ebből egy óra a magányos elmélkedés. Társadalmi munka, kiegészítő munka összesen egy óra. Házi munka, ügyintézés, vásárlás összesen másfél óra.

Néhány megjegyzés a munkához, munkaidőhöz: pl. a diák munkája a tanulás, részben az önképzés. Az mindegy, hogy a munkahely otthon vagy máshol van. A munkába beszámítom az utazás idejét is. Ugyanakkor átlagosan azért kevés, mert a munkaszüneti napokat, a hétvégeket, szabadságot, a szabadidőbe számítom be. A valóban hasznos, effektív munkaidővel itt nem foglalkozom, az egy más probléma. A munka is igényel egyfajta önképzést. Tehát az önképzésnek van egy kategóriája: a szinte kötelező önképzés. Az önképzés másik oldala: általában világban jobban el tudjunk igazodni, általában helyesen tudjunk választani és cselekedni.

A munka az álatoknál a táplálékszerzés, lakhelyépítés, az életszükségletek megszerzése, részben gyereknevelés. Az embernél a jövedelemszerzés (a fogyasztás ellenértékének megszerzése), valamint a másoknak adott termelés, szolgáltatás. Részben a vegyes „szabadidős” tevékenységek.

Tisztán a szabadidő, tehát a pihenés, alvás, és a könnyed szórakozás. Bár az alvás, mint létszükséglet megint csak megkérdőjelezhető szabadidő. Teljesen tiszta szabadidő a könnyed szórakozás.

A szellemi önképzés néhány formája (kategóriája). Média (tv. Rádió, újság) nézése hallgatása. Könyvek, filmek, színházak, múzeumok, stb. Internet. stb. Ugyanezek lehetnek a könnyed szórakozás formái (kategóriái) is. A könnyed szórakozás formái, pl. könnyed műsorok, filmek, stb. Baráti, családi beszélgetések, csevegések, humor, vendéglátás, zenés, táncos szórakozás, üdülés, utazás stb. Ugyanezek lehetnek a szellemi önképzés formái is. Sok kérdőjel is van. Pl. a szexualitás melyik kategóriába sorolható? Tehát elméleti (nem tiszta) kategóriák vannak.

A túlzott választékbőség azonban mégis elsősorban a szellemi önképzéssel, azzal kapcsolatos szellemi termékekkel kapcsolatban merül fel elméletileg.

E tanulmány sok fejezetében ezen kategorizálásra is ki lehetett volna térni. Pl. az itt elmondottak, az itt felsorolt kategóriák, hogyan viszonyulnak a magánszférához. Hogyan viszonyulnak a tudatalakuláshoz. Hogyan viszonyulnak a termeléshez (szellemi termékek). Hogyan viszonyulnak a helyes fogyasztáshoz. Hogyan viszonyulnak a kultúrához. (Nyilván a szellemi termékek, a könnyed szórakozáshoz és az önképzés, a szabadidőhöz kapcsolódó szellemi termékek és kultúra szorosan összefügg.) Nos ezek a kategóriák ill. ezen viszonyok, összefüggések e tanulmányból szinte kimaradnak. Ezért tartottam fontosnak e fejezet közlését e tanulmány elején.

A szabadidő problémája vázlatosan.

Van a munkaidő, a pihenési idő, és a szabadidő.

Most, itt nem megyek abba bele, hogy a három időt meghatározzam, és az átfedéseket, határeseteket taglaljam.

Azt gondolom, hogy a hivatali és jog ügyintézés (reklamációk, perek, adóbevallások, csekkek, stb.) és pénzügyi ügyintézés (bankügyek, stb.) a szabadidőnkből vesz el jelentős időt, és energiát. A hivatali és jogi ügyintézés egyébként bürokráciának is nevezhető. A tanulmány során ezeket egyébként többször említem, mint bedaráló mechanizmust. Ha nem is szándékos, de mégis az a végeredmény hogy a lakosságnak, a népnek a fáradtság és az időhiány miatt nincs kedve ideje közügyekkel, a vezetés disznóságaival foglalkozni. Úgy is fogalmazhatok, hogy egy fáradt időhiányos népet könnyebb irányítani, mint egy pihent, idővel rendelkező népet.

Házi, háztáji munkát is meg kell említeni, mint olyant, ami az egyes nemzetek, rétegek csoportok szabadidejét erősen meghatározza, ellenben ez a történelmi fejlődésben nem nő.

És nem utolsó sorban az anyagi, tárgyi fogyasztás, ami befolyásolja szabadidőnket.

Gondolatban nem árt összehasonlítani az ötven száz, kétszáz évvel ezelőtti életformát a maival. Én legalábbis ezt teszem. Annak idején az emberek sokat, mainál ötször-tízszer többet, sétálgattak, korzóztak, beszélgettek, olvasgattak, vagy éppen ültek a kertben, vagy fotelben és gondolkoztak, álmodoztak. Pl. olyanról is gondolkoztak, hogyan működik a természet, mi végre is vagyunk, stb.. Nem haszon nélküli azért ez a gondolkodás, mert a nagy gondolatok nagy ötletek, nagy elméleti felfedezések azért az ilyen gondolkodás során jönnek létre. És ami az életszínvonalat illeti, azt gondolom összességében ez a nyugis élet, az unalmával együtt (csak az ostoba unatkozik) kellemesebb, mint a mai zaklatott, rohanó, stresszes élet. Mivel megy el a szabadidőnk jelentős része? Pl. a bevásárlás előkészületével, mit hol akarunk vásárolni. A vásárlással. A megvásárolt dolgok elrendezésével, szelektálásával, kidobásával. A használat megtanulásával. A megjavíttatással. A fölösleges használattal, (ha már kaptam egy morzsaporszívót, akkor használom is). Kétségtelen hogy a fogyasztás (pl. egy mosógép) arra szolgálna, hogy jobban éljünk és emellett a szabadidőnk, se csökkenjen. Mégis kirajzolódik egyfajta csapdahelyzet: nem nagyon élünk jobban, és szabadidőnk nemhogy nő, de csökken. Ennek oka a túlzott anyagi, tárgyi fogyasztás.

Van itt még egy jelentős tényező, az információáradat.

A számítógép a távközlés, az informatika és a kettő kombinációja átalakítja a szellemi munkavégzést, a munka, a hivatali és személyes kapcsolatokat. A közvetlen demokrácia gyakorlati feltételét is megteremti, kérdés, hogy kihasználják. Itt azonban az információáradatról és annak hatásáról a szabadidőre - elmélkedem.

Szinte minden percben árad ránk, az információ (és az inger) a televízió 50 csatornájából, a rádió 50 csatornájából, az internetből, a telefonból, a levelezésből, az újságokból, a szórólapokból a plakátokról, a könyvekből, a mozikból és még lehetne sorolni. Szóval árad ránk és gyakran el sem tudunk előle ugrani. Az információ zöme értéktelen, reklám, bulvár, akciófilm, stb., és árad ránk. Valójában nem arról van már szó, hogy tudunk szemezgetni a kendermagosban. De már arról sem, hogy tudunk szemezgetni a szemétdombon, ahol mégis található némi érték. Arról van szó, hogy ez az információáradat, akár akarjuk, akár nem leköti szabadidőnk, és szellemi energiánk egy jelentős részét. Az információáradat egy részét kikerülni sem tudjuk. Mert a telefont csak fel kell venni, a levélhalmazt csak át kell nézni, a plakátokat is kvázi el kell olvasni, nem csukhatjuk be szemünket. Egy másik része pedig erős kísértésbe ejt, és ennek engedünk is. Azért a kísértő is okozó, nem csak a kísértésnek engedő. Miért nem tudunk a szabadidőnkben viszonylag értékes dolgokkal foglalkozni, miért olvasunk keveset, miért gondolkodunk keveset, főleg a közügyeken és az elméleti fontos kérdéseken? Többek között, a főleg értéktelen információáradat miatt.

A túlzott fogyasztás (pénzt kell szerezni a fogyasztáshoz, és fogyasztás idő) és az információáradat együttesen okozza a rohanó életet. (Ezt tetézi a bürokrácia, és a pénzügyek növekvő intézése)

A rohanó élet, pedig visszahat. A végeredmény mégis az, hogy kialakul egyfajta zaklatottság, stresszes élet, a nyugalom hiánya, amely a többség számára nem kellemes. És kialakul egyfajta műveletlenség butaság is.

A rendszer és a társadalom lehetséges és kétséges szétválasztása. Elméleti rendszertényező.

A társadalom alatt elsősorban az embereket, ember-rétegeket, még inkább ember-csoportokat kell érteni.

A rendszer alatt elsősorban elveket, mechanizmusokat, módszereket, eszközöket, törvényeket, intézményeket, intézményrendszert kell érteni.

A társadalmi rendszer másképpen: a társadalom (az emberek, lakosság, nemzet) élete bizonyos rendszer (elvek, mechanizmusok, módszerek, eszközök, törvények, intézmények) keretein belül.

Azért a szétválasztás nem könnyű és nincs is sok értelme. Talán az értelme, az, hogy egy hajszállal kisebb legyen a káosz az emberi fejekben.

Talán nem nagyon sántít a hasonlat, ha a rendszert az autóbuszhoz, vagy vonathoz, vagy bárkához (gépezethez) hasonlítjuk, a társadalmat pedig az utasokhoz, a vezetőkhöz és azon emberekhez, akik a gépezetet elkészítették, hasonlítjuk. De vezetők is és a készítők is a buszon utaznak. És az egyszerű utasok is részt vesznek a vezetésbe és az elkészítésbe. Vagy a rendszert a lakóházhoz (az épülethez) hasonlítjuk, a társadalmat pedig a lakókhoz hasonlítjuk, akik azért a lakás, az élet közben azért át is alakítják, fel is újítják, bővítik is a házat.

A hasonlat is mutatja hogy ez nem két különböző dolog, ugyanazon dolog két oldala, hajszálnyi különbségekről van szó. Nem szabad éles határban, két különböző kategóriában gondolkodni.

Pl. az A/0 ábrán nem nagyon jelennek meg olyan tényezők, mint vezetés, népréteg, stb.. Az ABC/2, és az ABCD ábrán viszont megjelennek ezek, de rétegek, csoportok ezeken sem jelennek meg.

Tulajdonképpen a rendszerről, csak akkor van értelme elmélkedni, ha azt levetítjük az emberekre, hiszen a rendszer célja az emberek, az emberek jobb élete. Pl. vagyoni, hatalmi rétegek, nagyjából kirajzolják az emberek életét, életszínvonalát. A vagyoni, hatalmi rétegeket, pedig a rendszer határozza meg. De sokféle társadalmi csoportosulást is erősen befolyásolja a rendszer.

A vezetés és a vezetés szerkezete egyaránt a rendszer és társadalom tényezője is, de két hajszállal mégis a rendszerhez áll közelebb.

Ugyanez elmondható a vagyoni, hatalmi rétegekről is, a különbség már csak egy hajszál.

A vezetés mellett másik nagy tényező a nép (a népréteg, lakosság, döntő többség, nem vezetés, stb.), amely az egésznek a közepe, veleje, lényege, mindenhová tartozik.

Ezen kívül nagyok sok csoportra (több ezerre is) felosztható a társadalom.

Pl. foglalkozás szerint. Pl. lakóhely (városi, falusi, tanyasi, ilyen-olyan tájban régióban élők, stb..) Pl. eszmei világnézeti (vallási) közösségekre. Pl. igények, fogyasztási szokások szerint. Pl. nemzetiségiek, és más kulturális csoportok. Pl. betegek, rászorultak, megtakarítók, hitfelvevők, stb. szerint. Pl. életkor (kisgyermekek, tanulók, családalapítók, munkakorúk, nyugdíjasok, stb.) szerint. És még lehetne sorolni. Világos, hogy e csoportok arányait is erősen befolyásolja a rendszer. Talán nem annyira, mint a vagyoni, hatalmi rétegződést. De azért csak részben, fenntartásokkal igaz, hogy ezen csoportosulások inkább a társadalom fogalmához tartoznak és kevésbé tartoznak a rendszer fogalmához.

Talán, a szinte azonos jelentésű fogalmak közé is tesz egy hajszálnyi különbséget, az hogy inkább az emberekhez, a társadalomhoz van közük, vagy rendszerhez.

Pl. az emberiség, inkább társadalmi fogalom. Pl., a világ országaihoz, inkább a rendszer kötődik. Ne felejtsük el, itt a fogalmakról elmélkedem, azonban a fogalmak nem szakadhatnak el a valóságtól. Az ország, fogalma inkább rendszerhez tartozó. A nemzet, inkább a társadalomhoz tartozó. Az állam inkább a rendszerhez tartozó. A nép (népréteg, lakosság, döntő többség, nem vezetés, stb.) szinte egyaránt tartozik a társadalomhoz és a rendszerhez is. A vezetés, mint már mondtam inkább a rendszerhez, tartozik, de azért a társadalomhoz is. A társadalmi csoportok, a civil szféra, a magánszféra, a kultúra, inkább társadalom fogalmához kapcsolódik.

Az állam, a gazdaság, a gazdasági rendszer, pénzügyi rendszer, a döntéshozó mechanizmus, a demokrácia, a jog, jogrendszer, a szociális rendszer, az oktatási rendszer, a köztájékoztatás, stb., inkább rendszerhez tartozó tényezők, fogalmak.

E tanulmány egy hajszállal erősebben a rendszerre fókuszálva elemez, de persze a társadalommal is foglalkozik.

Szélesebb értelemben azonban a „rendszer” kifejezés, társadalmi rendszert jelent és a „társadalom” kifejezés is szélesebb értelemben társadalmi rendszert jelent, tehát a két kifejezés (szélesebb értelemben használva) ugyanazt jelenti.