6.   tanulmányrész:

A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

A következő egység emlékeztető tartalma:

A hitelezés és magtakarítás szerteágazó problémaköre.

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg.  Elméleti rendszertényező.   

Előzetes gondolatok a hitelezésről és megtakarításról. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                          

A torz, káros hitelrendszerek. Elméleti rendszertényező.                    

Valóságos befektetési tanácsadás a kicsiknek (2010-ben). Elméleti rendszertényező.                                                                                       

A 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági (túlhitelezési) világválság kapcsán szükséges ismétlések. Elméleti rendszertényező. (ismétlés)                                                

A hitelezés, az eladósodás, a megtakarítás (nyugdíjrendszer). Rész-rendszertényező. Sok ábra,  B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrák. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, B/13, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák.    (belső tartalommal rendelkezik)                                      

A pénzügyi rendszer összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező. Az összes ábra.  

Ismételt fejezet.

A lényegről azért ne feledkezzünk el.  Elméleti rendszertényező.

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg, miközben belemerülünk a részletekbe.

Minden elemzés, gondolkodás végső célja jövő, a jelen és a jövő tennivalója.

A fejlett világnak mindenben folyamatosan változnia kell. Jelenleg mivel megakadásban van, mindenben változnia kell.

Ha nem változik, akkor egy borzalmas és egy kevésbé borzalmas (csak rossz) jövőkép bontakozik ki. A borzalmas jövőkép, a világkatasztrófa a válság-láncreakció. A kevésbé borzalmas jövőkép egy közepes válságokkal telített elhúzódó átalakulás.

A jó, az emberek jólétét, boldogságát fenntartó változat, a folyamatos, de viszonylag dinamikus, tudatos átalakulás. Még erről sem késett le az emberiség.

A fejlett világ rendszerének, továbbá erkölcsének, világnézetének, hitének is meg kell változnia.

A rendszerváltozás, fejlődés lényege: a közvetlen demokrácia erősödése, az igazságos ás arányos hatalmi, vagyoni különbségek, a társadalomtudományos vezetés (a közvetlen demokráciával együttműködő) kialakítása, a társadalomtudomány és oktatásának fejlődése. A társadalomtudomány irányítófunkcióba kerülése.

Gazdasági fejlődés lényege a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaság. Valamint hasznos munkára, termelésre épülő gazdaság. A pénzre és pénzügyi spekulációkra „épülő” gazdaság (a homokra épülő gazdaság) eltörlése.  

Az állam helyes felfogása és ezen alapon való megszervezése is az új rendszer kiemelt jellemzője. Úgy, mint, a népet szolgáló, népnek szolgáltató állam (nem a vezetést szolgáló állam). Az állam a közösség akaratából, a közösség által szervezett szolgáltatás. Az állam, gazdaságilag a legnagyobb szolgáltató, a leghasznosabb munkát végző egység. Az állam is lehet hatékony működésű és korrupciómentes. Az államot nem válthatja ki a magángazdaság. A tiszta, logikus, átlátható állam. A normális, igazságos, szabályozott magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Az új világszövetség kialakítása is lényeges elmaradhatatlan tényező.

Az erkölcsi, világnézeti hitbéli változás lényege.  A pénz és fogyasztásközpontú világkép eltörése.  Az igazságosság, arányosság akár hatalmi akár vagyoni különbségek tekintetében. Az individualista felfogás elvetése. A közösség a többség tisztelete.  Az érdekes hasznos munka tisztelete, a természet tisztelete. Az egészség a tudás, a kultúra tisztelete. Az önrendelkezés, biztonság, igazság, becsület tisztelete.

A másvilági ítélkezésben való hit, amelyet a tudomány valószínűsíthet

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg.

Fontos hogy a termelés – pénz – fogyasztás mókuskerék a maga ütemében pörögjön (azért legyen benne kényelem élvezhetőség), valóban probléma, ha ez a kerék a pénz, ill. a fogyasztás miatt akad meg, lassul le, áll le.  Az egyensúlyi állapotban ezek megakadások, leállások a minimálisra csökkennek.  Fontos a pörgés, de azért nem mindegy, hogy mit fogyasztunk. Fontosa a pörgés, de azért az eredeti hajtóerő a munka, a termelés.

Miközben a részletekkel bíbelődünk, azért egyértelműen kijelenthető: a túlhitelezés okozza legtöbb pénzügyi vonatkozású bajt, problémát és ebből erednek a legnagyobb bajok is: hitelválság, a nemzet eladósodása.

Tisztelt magyar állampolgárok, a világ tisztelt polgárai. Miközben hosszasan, pöszmögösen elemzünk, azért mondjuk ki a tömör kemény lényeget.  Egy nép, nemzet eladósítása, az nem más, mint a nép lenézése (mert a megkérdezése nélkül történik) és kizsákmányolása. A nép lenézése, kizsákmányolása pedig nem más, mint diktatúra. Mert mi is történik lényegében. Bemegy a zsarnok vezető a külföldi bankárhoz (befektetőhöz), és azt mondja: kedves barátom, szövetségesem kellene nekem, pontosan az államnak egy kis pénz, nem sok, csak pár milliárd. 

 - És ki fizeti ezt vissza - kérdi a bankár (befektető).

 - Hát majd Kiss László, Kovács Péter, Nagy József, Horváth Mária, és a többi 10 millió magyar polgár – válaszolja a zsarnok. 

 - És van erre meghatalmazása – kérdi a  bankár (befektető).

 - Nekem nem kell külön meghatalmazás - mondja a vezető, vigyorogva, mert én vagyok a vezető. 

 - Akkor jól van - mondja a bankár (befektető) somolyogva és odaadja pénzt, persze magas kamatot megállapítva.

Az állam eladósítása az a nép kizsákmányolása. A nép kizsákmányolását (a diktatúrát) pedig a demokratikus rendszer törvénnyel akadályozza meg.

Kikérem magamnak, felháborító, undorító csalás, hogy valaki az én felhatalmazásom nélkül, az én nevemben hitelt vegyen fel, adósságba keverjen.

De nemcsak az államot kell törvényekkel megakadályozni  az adósságcsinálásban. Külföldi adósságot csinál egy bank, külföldi adósságot csinál egy vállalkozás, külföldi adósságot csinál egy magánszemély. Magánügy, az ő dolga, mondja a felületes. Dehogy az ő dolga. Az ő adóssága, mindnyájunk, a nemzet adóssága lesz. A nemzetgazdaság egy egységes csapat a külföld felé. Egy demokratikus rendszer nemcsak az egyén hasznát, kárát nézi, hanem többség, a nép hasznát, kárát is nézi. És a nép kárát, kizsákmányolását törvénnyel akadályozza meg.

A külföldi adósságcsinálást lehet az állami, vállalkozói, banki, magánemberi, törvénnyel kell szabályozni. Minden népre ható gazdasági, pénzügyi károkozást törvénnyel kell megakadályozni.

A jelen rendszer az államkapitalizmus, másképpen a liberál-kapitalizmus nem jutott el arra a demokratikus szintre, amelyben nép akarata, kára, haszna igazán teljesen érvényesül, sőt még félig sem érvényesül. Csak arra a szintre (féldemokrácia–féldiktatúra) jutott el, amelyben a magánvélemény, a magánember, a magántulajdon kap védelmet.    

Miközben a részletkérdéseken bíbelődünk, ne felejtsük el: az elvek felfogások irányítják még a gazdaságot is.

A helyes felfogások helyett (általában ezeket mondom ki), itt egy csokorral a torz felfogások közül.

Az állam alig állít elő hasznos szolgáltatást, az állam kényegében sem olyan, mint egy tisztességes nagyvállalat. Az állam olyan, mint egy tisztességtelen profit-centrikus nagyvállalat.

(Mindkettő tévedés, érdekes, hogy egy ember egyszerre képes beleesni a két ellentétes felfogásba. Nyilvánvalóan azért, mert a helyes felfogást kizárja, ez pedig a következő. Az állam lényegében olyan, mint egy átalánydíjakkal működő tisztességes, mérsékelt profitra törekvő, nagyvállalat, amelynek az alábbi kettő szolgáltatása van a sok közül: az elesettek, védtelenek támogatása, ill. az igazságtalan vagyonok kiegyenlítése, mindkettő a közösség (az ügyfelek) akaratából, pénzéből.)

Néhány további, e rendszerre jellemző, torz felfogás.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a hitelezés, a sok pénz.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog az „erős” pénz, az ilyen árfolyam.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a tőzsde.

(Mindezek csak sok feltétellel, erősen szabályozva, korlátozva jók, hasznosak. A pénzügyi manőverek, még ha jó szándékúak is, akkor is elsősorban az elosztásra hatnak és nem a termelésre.)

A közel igazságos, arányos jövedelem és vagyonelosztás lehetetlen és egyébként lényegtelen. (Ez nem igaz.)

A jelenlegi rendszer általában jó, legalábbis nincs nála jobb.

(Ez nem igaz. A rendszerváltás többek között azt jelenti, hogy a jellemző torz elvek, felfogások jelentős részét, felváltják az igazabb felfogások, elvek.)

Miközben tizedszázalékok, bonyolult rendszerek elemezése történik, azért a lényegről nem szabad elfeledkezni.

Minden hiba, baj (probléma) a legfőbb hibába, bajba (problémába) fut bele, ez pedig a következő: a széleskörű (lelki és minőségi anyagi szükségletekkel együtt értve) életszínvonal előállítása túlságosan lassan és túlságosan hektikusan (hullámozva, ugrálva, válságokkal tarkítva) fejlődik és ráadásul igazságtalanul van elosztva.  

Miközben a tizedszázalékok elemzése történik, azért a lényeg az, hogy külföldre mehet el legnagyobb arányban a nemzet munkája, pénze a rossz cserearányok és a nagy összegű és nagy százalékú hitelkamatok által.

Mi itt belföldön ezer ok miatt rossz hatékonysággal dolgozhatunk, és saját érdemtelen gazdagjaink kizsákmányolhatnak bennünket, de ez általában összesítve is kisebb kár, mint a külföldre távozó munka, pénz (életszínvonal), kára.

A legkisebb károsult és legnagyobb felelős mindig a belföldi elitvezetés. A legnagyobb károsult és legkisebb felelős mindig hazai nép, az alsó, középső rétegek.

Jogosan feltételezhető, hogy egy átlagos tisztességes magyar dolgozó megérdemelt jövedelmének 20%-át nem kapja meg. A hatékonysághoz képest is érdemtelenül kevesebbet kap. Hová, kiknek a zsebébe megy ez a 20% érdemtelenül, hiszen a vagy-vagy elosztás érvényesül.

Szerintem 10% a külföldi tőkések, nagytőkések zsebébe. 4%-a hazai dúsgazdagok, tőkések, nagytőkések zsebébe.

3,5%-a korrupt állami tisztviselők zsebébe. 2,5% a hazai tisztességtelen kisemberek zsebébe.

A rossz hatékonyság miatt további 20% az átlagos dolgozó vesztesége. A rossz hatékonyságnak igen sok oka van.

A jelenlegi pénzügyi rendszerbe (egyben a gazdasági és politikai rendszerbe is) be van kódolva kizsákmányolás,  és be van kódolva válság is. A válság is egyfajta kizsákmányolás.

A válság általában egy elfojtott probléma (problémák) hirtelen kitörése. A szőnyeg alá sepert, vagy rosszul kezelt probléma gyorsan erősen a felszínre tőr. A rosszul kezelt, elfojtott betegség, a lassú romlásból, gyors, jelentős romlásba lép át.

A gazdaság, mint egyfajta természetes folyamat (munka, fogyasztás, stb.) az egyensúlyi állapotra, jó, fejlődő állapotra törekszik. Az emberek ezt önös érdekből, butaságból nem támogatják, hanem akadályozzák, ebből erednek a problémák. A válságok tehát nem okok, hanem következmények. Önmagában a válság akár hasznos is lehet, ha a válság nem túl nagy, nem gerjeszti magát, nem eszkalálódik, ill., ha az emberek ezáltal felismerik a problémát és főleg, ha azt meg is oldják. Persze a válság megelőzése, (a kisebb problémákból való következtetés, a helyes úton járás, stb.)  a legjobb, ehhez képest még a hasznos válság is káros. A probléma az, hogy a közepes válságból, válságokból a jelek szerint nem tanul az ember.  

Szinte minden pénzügyi válság leegyszerűsítve, a kapitalizmusban, államkapitalizmusban.

Vannak gyorsan kifejlődő és zajló válságok és vannak elhúzódó válságok. Lényegében a kapitalista pénzügyi élet egy folyamatos, hullámzó időnként jelentősen felerősödő válság.

Első fázis.

A tisztességtelen (és jellemzően nagy) pénzügyi szereplők (a hatalmas kamatra, hozamra szert tevő hitelezők, a hitelüket vissza nem fizető hitelfelvevők, stb.) hatalmas, aránytalan pénzekhez (jövedelmekhez) jutnak. Ezáltal jelentős lyukak keletkeznek.

Második fázis.

Lyuk keletkezik a hitelezések és megtakarítások között. Lyuk keletkezik a pénzügyi vagyonok és termelési kapacitás között. Egyes csoportok, rétegek, országok vonatkozásában lyuk keletkezik a fogyasztás és termelés között. A lyukak hatására felerősödnek a pénzügyi egyensúlytanságok, válságok, amelyek valutaválsághoz, tőzsdeválsághoz, inflációhoz, stb. vezetnek.

Eközben kialakul a pánik, a káosz, a bizalmatlanság, a kimenekülés, a válság öngerjesztése, és kialakul egy fölösleges termeléscsökkenés.

(Lehetséges olyan pénzügyi rendszer, amelyben hiába alakul ki pánik, öngerjesztés, az nem hat.  Amelyben nem alakul ki a fölösleges termeléscsökkenés.)

Harmadik fázis.

A szőnyeg alá sepert szemét felrobbanása után  létrejön a szükségszerű változtatás, átállás, átárazás, stb. amelyhez viszont idő kell, amely pénzt, munkát von el, amelyben még nem érvényesülhet az új mechanizmus hozadéka. Ez mindenképpen létrejön, akár kialakítanak új, jobb elméletet, gyakorlatot, akár nem. Itt viszont kettéválik a válság. Válság, amelyből tanul az ember kialakul egy új jobb elmélet és gyakorlat. Válság, amelyből nem tanul az ember lényegében minden megy tovább a rossz úton.  

A hitelválság, tőzsdeválság, valutaválság, infláció, stb. szétteríti a kárt, és a kárfizetést, azt a tisztességes (jellemzően a kicsik) szereplőknek is, végső soron csak nekik kell visszafizetni,úgy, hogy csökken valuta-pénzük értéke, megtakarításuk, befektetésük értéke, emelkednek az árak, emelkednek a kis-hitelfelvevők kamatai, illetve munkájukért kevesebb jövedelmet kapnak. Rosszabb esetben egyszerűen elveszik, eltűnik a megtakarításuk. Illetve az adójuk megy rá a válságkezelésre. Igaz ez utóbbi nemcsak a kisembert érinti. De azért ne hazudozzunk. A nagyok már előre levették sápot , ill. jól tudják mikor, hová kell tenni a pénzüket, hogy az biztonságba legyen.

És egyébként is nem az veszít igazán, aki az érdemtelenül szerzett hatmilliárdjából (harminc millió dollárjából) elveszít ötmilliárdot. Ő csak a pénzénél marad, még mindig pazarul él. Az veszít igazán, aki keservesen összekuporgatott (kiszámolja, hogy hány csokit mennyi rántott húst ehet egy héten) hatmilliójából (harmincezer dollárjából) elveszít ötmilliót. Ő az, akinek ezután már egyáltalán nem telik csokira, rántott húsra, normális lakásra, nyaralásra.

Visszatérve a menethez: a lyukak ideiglenesen, nagyjából betömődnek.  Majd újra kezdődik az egész.

A kis és közepes pénzügyi válság, kisebb zavarokat hoz létre a termelésben, a súlyosabb pénzügyi válság jelentős zavarokat okoz, visszaveti a termelést.

A gazdaságban, kereskedelemben megjelenő túl sok pénz, (ami jelentősen a túlzott hitelezésből, és pénzkibocsátásból ered), mindenképpen egyensúlytalanságokat, zavarokat, netán válságot okoz. Az egyensúlytalanság, viszonylag jobb, enyhébb változata, ha következő folyamat játszódik le: fogyasztásnövekedés – áremelés (egyszerű, nem öngerjesztett infláció) – fogyasztáscsökkenés. Károsabb, súlyosabb változat, ha ez nem alakul ki gyorsan egyértelműen.  Ez a rosszabb változat, jellemzően úgy lehetséges, hogy a hitelnyújtók és velük azonos, vagy szövetségben levő kereskedelem, elsősorban a hitelek növelésén, hitelkamatokon keresztül szerzi meg hatalmas profitját, az árak másodlagosak lesznek.  A hitelezés növelését csak viszonylagosan csökkenti hitelkamatok emelése. Viszont egyre több lesz a becsődőlő, és a hasznos termelés nélküli hitel-visszafizető. A túlzott fogyasztás, és az említett lyukak nem csökkennek, sőt romlik a helyzet.  Az egyensúlytalanságok erősödnek, zavaros utón terjednek, és kialakulnak az említett válságok. Ezek a szőnyeg alá sepert problémák, amelyek szükségszerűen kitörnek.

Egyes nagyobb eladósodott, egyensúlytalan gazdaságokból indul ki a válság, majd  a többi eladósodott egyensúlytalan gazdaság szükségszerűen csatlakozik.

Az eladódódott egyensúlytalan gazdaságot sokkal súlyosabban érinti a válság (minden válság), mint kiegyensúlyozott gazdaságot. Ezért is érdemes az egyensúlyra törekedni.

Az eredeti ok azonban a spekuláció, és a nagytőke védelme.

Tisztelt emberiség mikor tetszik felébredni.  Mikor tetszik már kimondani, hogy ez a pénzügyi rendszer, torz, szemét, rabló rendszer. Mi kell még ahhoz, hogy ezt kimondják?  Mert, ha megnézzük csak 2007-2008-as év történéseit, akkor egymást követték, sőt egymásba csúsztak a válságok.  Kezdődött a dollárválság felerősödésével, százmillióknak kisembereknek okozva kárt. Aztán jött a tőzsdespekuláció következtében az élelmiszer-árrobbanás megint több százmillió kisember éhezését, milliók éhhalálát okozva. Aztán jött az energia árrobbanás, sok százmillió kisember ráfaragásával. Aztán itt van az újabb válság, az amerikai ingatlanspekulációs  válság. Megint milliárdnyi kisember károsodik, megy tönkre.  Legalább elneveznék ezeket, a válságokat, mint a hurrikánokat. A különbség az, hogy e válságok sokkal nagyobb kárt okoznak és e válságokat direkt módón csinálják az emberek, de miért is? Miért kell ezt a pénzügyi rendszert védeni? Azért hogy pár tízezer nagytőkés aranybilibe lógassa pisilőjét. Azért, hogy pár százezer jól kereső bankár, bróker, pénzügyi manipulátor tovább áltassa magát: milyen fontos munkát végzek. Undorító, káros munkát végeznek.  Jönnek a pöszmögő elemzések, híradások, de az igazság nincs kimondva.  Hová hanyatlik még az emberiség e tekintettben: hallgatunk az igazságról, nem teszünk az alapvető rossz ellen érdemlegest, hagyjuk a kisembereket elnyomorodni?

Legalább én kimondom: ez a pénzügyi rendszer rohadt, szemét, tetves rabló rendszer, alapvetően meg kell változtatni. És ha pénzügyi rendszer ilyen, ilyen tud maradni, akkor gazdasági és a politikai rendszer is ilyen. 

Ismétlés.

A pénzügyi válságok, pénzügyi rendszer egyféle rövid, hiányos összefoglalásszerűsége. 

Nem állítom, hogy nincs szükség bankokra. Kétségkívül bankok nélkül igen nehezen lehetne megoldani, hogy biztonságban legyenek a megtakarítások, és az inflációt is kövessék. És a megfelelő hitelezést sem lenne könnyű bankok nélkül megoldani.

Bár ki tudja, mert ez az egész pénzügyi rendszer egészen másképpen is alakulhatott volna. Mondjuk az állampolgárok közötti tisztességes hitelezést egy nagyon szigorú jog is védhetné. Ha az állampolgárok képesek a nagy értékű ingatlanaikkal kereskedni, akkor képesek lennének pénz is kölcsönözni. Akkor a bankok olyan szerepben lennének, mint a jelenlegi ingatlanközvetítők, amolyan kiegészítő szerepben és nem főszerepben.

Ami pedig az inflációkövetést (reálérték-maradást) illeti: normális 3% alatti inflációnál, minimális a veszteség. Az infláció veszteségének nagyobb részét mindenképpen az adófizető állampolgárok állják, (persze az államon keresztül),  jelenleg közvetve, tekervényes utón. Ezt akár direkt útra is fel lehetne cserélni.

Mindezzel együtt nem mondom hogy bankok szükségtelenek, de ez a jelenlegi zsaroló, diktáló helyzet már túlzás. Minimum szükség lenne egy tisztességes állami referenciabankra.

A látens (fiktív) pénzek problémája.

Az a helyzet, hogyha minden betétes egyszerre kérné vissza banktól a pénzét, (egyébként jogosan, mert bank, garantálja, hogy bármikor visszaadja az alaptőkét) akkor bank, a pénz nagyobb részét nem tudná visszaadni. A bank akkor tudja visszaadni, ha szépen lassan fokozatosan kérik vissza a betétesek a pénzüket. Elvileg bankban van az összes betétes alaptőkéje, de nincs ott. Tehát van egy pénzösszeg, ami úgy van nyilvántartva, hogy van, de tulajdonképpen nincs. Ez is látens pénz. De látens pénznek nevezhetők a magas árfolyamon levő részvények, és egyéb hitelpapírok is. Egyébként a betétek és a befektetések testvérek. Itt is arról van szó, hogyha az összes részvényes egyszerre kérné ki a pénzét, akkor azt nem kapná meg. Igaz ekkor nem törvénytelen megtagadás történne, hanem az hogy lezuhan a részvény árfolyama. Pénzügyileg számszakilag mégis az a helyzet, hogy van egy látszat pénzösszeg, ami nincs.

A betétesek esetében jogilag sima csalásról van szó, de olyan csalásról, amit az állam, a rendszer megenged. A részvények esetében csak tisztességtelenségről van szó.

A látens pénzeket egyesek pénzbuborékoknak hívják, mások pénzlufinak nevezik.

Mindezt a betétesek, részvényesek, befektetők tudják, és tudják, hogy olyan házban kénytelen lakni, ami bármikor, főleg ha pánik van a fejükre omolhat. Ezért viszont majdnem biztos, hogy időnként ki is tör a pánik, és összedől a szerkezet, vagyis pénzügyi válság alakul ki.  Persze spekulánsok ebből is hasznot húznak netán ők kiáltják: dől a ház.

A látens pénz, ami nem valóságos lefogyasztható pénz. A valóságos pénz rövid idő alatt átváltható termékre, munkára. A látens pénz nem.

Egyáltalán nem mindegy hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A pénzügyi rendszer és bankok, pénzintézetek vannak olyan pofátlanok hogy egészen hatalmas pénzbuborékokat hoznak létre, és persze azok sem kevésbé hibásak, akik ezt megengedik.

Az hogy látens pénz elszakad a termeléstől, a munkától (a pénzmozgás elszakad a termék, munka mozgásától) ez nyilvánvaló. Erről és ennek következményeiről máshol sokat beszélek.

Van egy másikfajta látencia, de ezt  inkább a „felelőtlen hitelezésből eredő érdemtelen fogyasztásnak” lehet nevezni. Tisztességtelen pénzszerzés és fogyasztás jön létre, a felelőtlen hitelezés által.

A nyereségvágyból, felelőtlenül beígért, (eleve teljesíthetetlen) pénz problémája.

A látens (fiktív) pénzt így is meghatározhatjuk: a felelőtlenül, teljesíthetetlenül beígért betéti és befektetési pénzek.

A jelen folyamata egyszerűen: pl.. a forgalomnövelés (és a hullámzás) céljából beígérnek nagy befektetési nyereséget, és pl. egy részvény árfolyama irreálisan magas lesz. Aki mindezt teszi annak ez nyereséges. Egyes befektetőknek szintén nyereséges. Azonban szükségszerűen vesztesek is keletkeznek. (A tisztességtelen haszon másik oldalán mindig van károsult.) A többi befektető valamint mások (pl. a kis-hitelfelvevők, az adófizetők, stb.) vesztenek.

Hogy jön létre a szükségszerű veszteség. Pl. az ilyen részvény árfolyama, szükségszerűen lemegy, vagy lezuhan, ekkor a befektetők egy része károsodik.

Vagy pl. pénzügyi válság, keletkezik (ha mindez rendszerszerű, vagyis sok ilyen befektetés van), melynek sok következménye és sok károsultja van. És elég szövevényes a károsodás menete.

Az okok.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése.

Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom elve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.)  Ebből ered, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt hoznak létre.  

A negatív következmények. Sokan érdemtelenül károsodnak.  Egy olyan ingtag rendszer jön létre, amely időnként összedől, válság keletkezik, és  ekkor tulajdonképpen a kár kilép az igazságtalan elosztás kárából és komolyabb pénzügyi és gazdasági kár is jelentkezik. 

Mi köze van a látens pénznek a hitelezéshez. Miért beszélek én állandóan túlhitelezési válságról.

A megtakarítás és a hitelezés szükségszerűen összefügg, egy rendszert alkot. Ez abból ered, hogy annak semmi értelme, ha valaki dolgozik, a munkáját, termelését nem fogyasztja el. Pontosabban, értelmetlen, ha sokan teszik ezt, és sokak munkáját senki nem fogyasztja el.  Tehát ekkor értelmetlen a munka. És ekkor termék, munka fölösleg keletkezik.

Ezért a megtakarítás, hitelezés normális menete: valaki dolgozik, termel, de a termelését nem fogyasztja el. A termelésének elfogyasztását, hogy az egész ne legyen értelmetlen, átengedi másnak, a pénz ennek a közvetítője.  De azzal a feltétellel engedi át másnak, hogy ez a másik az elfogyasztás után ugyanezt teszi, dolgozik termel, de azt nem fogyasztja el, ezzel vissza tudja adni a fogyasztást, a pénz ennek a közvetítője. A megtakarító, hitelező azzal tudja leginkább garantálni a kölcsönadott fogyasztás visszaadását, hogy átgondolt beruházási hitelt ad.

Mindezt fontos kiegészíteni azzal, hogy a normális megtakarítás (kevesebbet fogyasztok, a magtakarított fogyasztásom a pénz által elteszem későbbre, majd később ezt a pénzt kiveszem és elfogyasztom), amely egyben önhitelezés, szintén képes az egyensúlyi helyzetet létrehozni. Nagyobb részt az önhitelezés, kisebb részt az idegennek való hitelezés adhatja ki az egyensúlyi helyzetet. A lényeg az hogy adott időben pl. hónapban a megtakarított, félretett összegek azonosak legyenek az éppen elővett összegekkel. A takarékoskodók (kevesebbet fogyasztók száma) közel azonos legyen a többet fogyasztók számával. 

Jelenleg nem ez a normális menet a jellemző. A normális menet alapja ez lenne.

Itt van pénzem, pl. két évre használd fogyassz belőle, én ezt a pénzt két évig amíg vissza nem adod nem használom. Csak azt ne gondoljuk, hogy a bankok jótékonyságból szegik meg ezt a hitelezési szabályt. Nem jótékonyságból lehet bármikor az alaptőkét felvenni. Valójában egyrészt a banki forgalomnövelés áll a háttérben. Másrészt a nagytőkések a nagyhitelezők  is kitudják előbb venni az alaptőkéjüket. A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos,  ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki. 

Azt kell látni, hogy a megtakarítás (betét, befektetés) és a hitelezés egy rendszer. Pl. a bankok, betétkezelők, hitelközvetítők, hitelkezelők.   A betétek akár a bankoknak adott hiteleknek is nevezhetők.  Vagy a közvetítőnek adott hiteleknek is nevezhetők. A befektetések, részvények szintén általában egy közvetítőn (pl. a tőzsdén) átmenő hitelnek nevezhetők. Tehát ezeknek elég erős közük van a hitelezéshez.

És azt se felejtsük el hogy a direkt felelőtlen túlhitelezés is általában egy komoly tényezője  a válságnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a felelőtlen hiteleket a hitelfelvevők nem tudják visszaadni, ami elindíthat egy körbetartozást, egy sorozatcsődöt. Az egyszerű modellben szerepeljen tíz ember. Az elsőnek a második felelőtlenül kölcsönad egy rakás pénzt, és azt az elő elveri. Itt ki kellene térni arra, hogy sokféle pénzelverés van. Klasszikusan arról van szó, hogy elfogyasztja pénzt, de aztán nem jön létre az, hogy akkor ő fogyaszt kevesebbet annál, mint amennyit dolgozik. A második ember normális esetben elszegényedne (meginná a levét a felelőtlen hitelezésnek) és el lenne sikálva a dolog. Csakhogy második is tartozik a harmadiknak. Ha tartozik, akkor miért ad kölcsön? Miért nem a saját pénzéből ad kölcsön? Azért mert a hitelközvetítés egy nyereséges dolog. Illetve még létezik a kényszerhitelezés, amire nem térek ki részletesen. A második nem kapja vissza a pénzét, ezért nem tud fizetni harmadiknak, aki szintén elszegényedik, vagy éppen ö sem tud fizetni a negyediknek. Tehát körbetartozás alakul ki. Durva esetben kiderülhet hogy mind a tízen csak hitelközvetítők voltak, a pénz egyszerűen körbeforgott. Aztán egyszer az egyik elverte.

Persze valakinek valahol azért dolgoznia is kellett, ez a kiszolgáltatott dolgozó kisember. (Pontosabban a kisemberek a dolgozók, a kistakarékoskodók sokaságáról van szó.) Ő az, ki végeredményben ráfarag, hiszen az ő effektív munkáját verték el.

A normális jövőben szinte nem lesz felelőtlenül adott hitel. Mert döntően önhitelezés lesz. Mart az adott hitelt korlátozzák. Mert az adott hitel, döntően beruházási hitel lesz.  A normális jövőben szinte nem lesz visszaadatlan hitel. Döntően két szereplő lesz, a hitelező, és hitelfelvevő (ez lehet maga hitelező is, önhitelezés esetében). A kettő között legfeljebb egy tisztességes hitelközvetítő lesz.

Kitérés megtakarítási pénztartály szerkezetére. A megtakarítási pénztartály lényegében a pénzpiac.

A megtakarítási pénztartály egyik felén bemennek a megtakarítások, másik felén kijönnek az önhitelek (saját felvét) ill. az idegen hitelek. Ha megtakarítási pénztartály túlságosan sekély (kevés a megtakarítás) az különböző problémákat okoz. A mélysége viszont normális esetben nem számít. Normális esetben ez egy hatalmas kiegyenlítő tartály, aminek felszíne mozog (befolyik a megtakarítás kifolyik a hitel), a mélyben való mozgás csak kiegészítő mozgás. Normális helyzetben a megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat hatalmas pénzvagyonokat amelyeket a tulajdonosa nem képes elfogyasztani. (Szerencsére az ember nem képes az összeharácsolt vagyonát elfogyasztani.) A megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat a pénzeket, amelyek mögött nincs igazi termelés. Ha ezeket lefogyasztanák akkor állandó pénztöbblet, termékhiány lenne. Jelenleg azonban nincs normális helyzet.

A megtakarítási pénztartály legfontosabb szelepe, a kimenő szelep, a hitelezés pontos szabályozása. Ha ez rendben van akkor nagyjából rendben van megtakarítási pénztartály.

A megtakarítási pénztartály szereplőinek egyik csoportja a kis-megtakarítók. A másik csoportja a nagymegtakarítók akik egyben hitelközvetítők (bankok, nagytőkések). 

Mi köze van a megtakarítási pénztartály mélyben forgó (üresjáratban forgó pénzének és a látens (fiktív) pénzhez és a pénzügyi válsághoz.

Legalább három problémát azonban meg kell említeni.

A megtakarítási pénztartályban (pénzpiacon) van egy jövedelemelosztás. Valakinek nő a betett pénze, másoknak csökken.

A nagyobb megtakarítók egyben hitelezők, és hitelközvetítők egyben személyesen befolyásolják, esetleg eltorzítják a hitelezés útját. Meghatározzák, hogy kinek, hogyan adnak hitelt. Hiába lenne egy jó szeleprendszer, azért arra nyomást gyakorolnak azok, akik uralják a pénzpiacot.

Visszatérek azonban oda, hogy válság egyik pontja, hogy a bankok nem tudnak fizetni, csődbe kerülnek, a részvények, pénzpapírok árfolyamai pedig lezuhannak.

Miért nem lehet ezt fedezetlen pénzkibocsátással kezelni. A fedezetlenül kibocsátott pénz egy másfajta szinte ellentétes előjelű fiktív pénz. Az egyik esetben egy ígért, de nem realizálható, ezért nem fogyasztható pénzről van szó. A másik esetben pedig realizálható a pénz de nem fogyasztható, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a magtakarítási pénztartály mélyében levő pénz. Ha elő is lehetne venni, akkor sem lehetne lefogyasztani, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Tehát arra nem lehet kalkulálni, hogy jöhet a válság, majd elővesszük a pénzpiacon forgó hatalmas pénzeket. (Kisebb egyensúlytalanságokat normális helyzetben ki lehet védeni. Jelenleg azonban nincs normális helyzet, és itt most nem kisebb egyensúlytanságokról van szó.) De több más okból sem lehet erre kalkulálni.

Az egyik ok, az hogy sok hitelközvetítő van és ezek dominósort alkotnak. Vagyis ha az egyik eldől, akkor feldönti másikat az a harmadikat és így tovább.

Gyakorlatilag ez abból adódik, hogy nem ez a hitelezők szerkezete: saját vagyonát valaki hitelezi, a könyvelésben csak követel oldal van. A hitelfelvevő könyvelésében pedig csak tartozik oldal van. Hanem a hitleközvetítő, a saját vagyona mellé felvesz még idegen hitelt is, és ezt az egészet adja hitelbe. Tehát a könyvelésekbe megjelenik a követel és tartozik oldal is. Ezáltal ha a hitelközvetítő nem kapja meg a pénzét ő is adós lesz. Itt jön a pánikhangulat és a kimenekülés.

Nem akarom ezt tovább ragozni, a lényeg a következő: jelenleg rossz a hitelezői szerkezet. Másképpen, rossz a megtakarítási pénztartály szerkezete. Másképpen rossz a pénzpiaci szerkezet. És ez a rossz szerkezet is hozzájárul a pénzügyi válság kialakuláshoz.  Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.)

Egy kicsit összezavarodott a látens, fiktív pénzek fogalma. Talán másféle fogalmakat kellene találni.

1. Pénzek, amelyeknek van termelési és fogyasztási fedezete.

2. Használatos pénzek, amelyeknek nincs termelési és fogyasztási fedezte. Ezek különböző pénzügyi egyensúlytalanságokat okoznak. Egyébként ezt a kategóriát tovább lehet osztani, méghozzá sokféleképpen.

3. Beígért pénzek, amelyek nem használhatók, nem kaphatók meg, de egyébként fogyasztási fedezetük sem lenne. Ellenben válságot generálnak.

4. Nem használatos pénzek, amelyek nem okoznak problémát. Viszont ezek a rossz szerkezet miatt átfordulhatnak a következő kategóriába.

5. Részben használatos pénzek (pénzjövedelem-elosztás, hiteltorzítás, válsággenerálás) a pénzpiacon forgó pénzek, amelyek a rossz szerkezet, rossz rendszer miatt problémákat okoznak.

Kérdés hogy ezek közül mit, miket nevezünk pl. pénzbuboréknak.

Hiába vannak hatalmas pénzek a megtakarítási pénztartályba, ha azoknak nincs termelési és fogyasztási fedezete. Másképpen: hiába van tele a megtakarítási pénztartály a bankok, a hitelközvetítők, a nagytőkések, a tisztességtelen jövedelemszerzők, stb. pénzjövedelemével, ezzel együtt is megtakarítási deficit keletkezhet, és jellemzően keletkezik.

Itt megint arról van szó, hogy a pénz az csak egy közvetítő a munka, termelés és a fogyasztás között. Tehát ha betesznek a pénztartályba pénzt, de nem kerül termék, szolgáltatás, a termelés, munka tartályba, akkor természetesen nem lesz több a fogyasztható termék, szolgáltatás. Ha valaki kivesz ebből a fedezetlen pénzből, és fogyaszt abból a termék, szolgáltatás tartályból, amely nem növekedett, akkor persze hiányt okoz ebben a tartályban.  (Egyébként, de nem mellékesen, a normál aktuális kereskedelmi pénztartály, és termék, szolgáltatás tartály vonatkozásában ugyanez a helyzet.) Kérdés hogy ezt a problémát az igazságtalan jövedelemelosztás problémájához teszi az elemző, vagy a pénzegyensúly problémájához. Szerintem mindkét problémakörhöz csatlakozik.

És ne felejtsük el az előzőket sem. Tehát összefoglalva.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze, és megtakarított, befektetett pénze, nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A jelenlegi gazdasággal, főleg a pénzügyi rendszerrel rengeteg probléma van. Amíg a fedezetlen pénzeket (a jövedelmet nem hasznos teljesítmény, munka alapján adják) nem minimalizálják, addig nem lehet előrelépni.  De persze az is fontos lenne, hogy szinte minden munkaképes ember hasznos munkát végezzen. És az is fontos lenne, hogy ezek a hasznos munkát végzők valamivel visszafogottabban átgondoltabban fogyasszanak, és több megtakarítást tegyenek félre a szükséges időkre. És még hosszasan lehetne sorolni, milyen változásokra lenne szükség.

Visszatérve, a kiindulás tehát az, hogy van pl. egy jelentősebb felelőtlen hitelezés és ezt követi a hitel elverése. Pl. ez is lehet a válság gócpontja a kialakulás centruma. És egy más kérdés, hogy válság milyen gyorsan és milyen messzire terjed. És a válság mennyire gerjeszti önmagát.

A terjedés több dolog ötvöződésből alakul ki. Az egyik, hogy sok a pénzközvetítő, vagy kényszerhitelező, vagyis sok az adós. A másik pedig a pánikhangulat, amely mindenkit menekülésre késztet, és pont ezen menekülés miatt omlik össze teljesen a szerkezet, alakul ki a válság.

A lényeg e szempontból, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszerhitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó.

Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Visszatérve: tehát amikor azt mondom, hogy a pénzügyi válságok, általában túlhitelezési válságok, kétségkívül kissé pontatlanul egyszerűesítek. De azért nagyjából helytálló a kifejezés. Talán pontosabb lenne ez a meghatározás: a pénzügyi válságok olyan válságok, amelyek általában a megtakarítási és hitelezési rendszer rosszasságából és felpörgetéséből jönnek létre.  Erre mondom én egyszerűsítve: túlhitelezési válság.

Tisztázni kell a bankok hasznát e nélkül nem értjük meg az egészet.

Minél nagyobb a forgalom, annál nagyobb a bankok nyeresége, hiszen a forgalom arányában számítnak fel mindenféle százalékban megállapított kezelési költségeket, díjakat, stb. Nem térek ki arra, hogy milyen díjak, részesedések vannak. A lényeg az, hogy betéti befektetési és hitelezési forgalmat is maximálisra, a normálisnál magasabbra akarják növelni és ez a problémák eredője.  Tulajdonképpen a gazdaság jobban járna, ha azt mondaná: tisztelt bankok, itt van egy rakás pénz ingyen, csak ezzel a forgalomnöveléssel hagyjatok minket békén. A piacgazdaság jósága megkérdőjelezhető a bankok tekintetében.

A kamatok árfolyamok hullámzása, ugrálása, illetve annak haszna megint egy többoldalú dolog. Az ugrálás nem más, mint rendszertelen, kiszámíthatatlan hullámzás. De nézzük ezt a valóságos 2009-es magyar helyzetet. A bankok össze-vissza változtatták betéti kamatokat. Ők ugyan akcióknak nevezték, de ez a trükk része. A kisember pénzét magukhoz csalogatták, majd ezután levitték a kamatot. Ha bennhagyta a kisbetétes pénzét, akkor összességében ráfaragott. Ha kivette és átvitte másik bankhoz, akkor is ráfaragott a magas felvételi díj miatt. Másképpen bank, vagy az összességében alacsony kamat miatt járt jól, vagy magas felvételi díj miatt járt jól. Persze pénzspekulációnak is az alapja a hullámzás, ugrálás. Már beszéltem arról a trükkről, hogy olcsón veszik a pénzt, a pénzpapírt, mikor lent van az árfolyam. Aztán vagy várnak egy fordulatra, vagy ők maguk indítanak el egy fordulatot. Amikor fent van az árfolyam, akkor adnak el többnyire. Ezzel újabb fordulat keletkezik. A lejtmenet kialakítása kimondottan könnyen megy.

És még sorolhatnám a hullámzás előnyeit, ami persze a gazdaságnak, az embereknek nem előny csak a bankoknak és spekulánsoknak az. Csak azt ne higgyük, hogy a bankok nem spekulánsok. És azt ne higgyük, hogy a nagytőkének nem része a bankrendszer.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

A válságok kategorizálása.

A gazdaság (termelés) gyengeségéből eredő pénzügyi válságok (gazdasági-pénzügyi válság). És pénzügy gyengeségéből eredő gazdasági (termelési) válságok (pénzügyi-gazdasági válság). És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

Állandó kisebb válságok, amelyeket egyensúlytanságnak lehet nevezni.

És egy bizonyos határon túl, amikor pánikhangulat is kialakul, a valóságos súlyos válságok. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A válság centrumában kialakult folyamat. A terjedési folyamat. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A pénzügyi folyamat. A lélektani folyamat, a pánikhangulat. És kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A rossz megtakarítási (betéti, befektetési) rendszer, a teljesíthetetlen beígért pénzek, a hullámzás (ugrálás) kialakítása, a látens pénz kialakítása. A felelőtlen visszafizethetetlen hitelezés. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes.

Képzeljünk el egy olyan házat, amely bármikor összedőlhet, maga alá temetve a benne lakókat. Pontosabban bármikor megrogyhat, de biztosan összedől, ha benne lakok mozgása felgyorsul, ha pl. ha a benne lakók, ki akarnak menekülni. Ha ki karnak menekülni a lakók, akkor az csak keveseknek sikerül, mert a meneküléstől összedől a ház, és a többséget maga alá temeti. Képzeljük e házban lakók állandó félelmét, stresszes lelkiállapotát. Szóval elég, ha valaki elkiabálja magát, dől a ház, mire, kitör a pánik a rohangálás, a menekülés és valóban összedől a ház, a többséget maga alá temetve.  Ki a hibás a rogyadozó ház (szerkezet), illetve akik a rogyadozó ingatag szerkezetbe kényszerítik a lakókat, vagy a lakók? A jelen pénzügyi rendszer, ehhez az ingatag rogyadozó szerkezethez (házhoz) hasonlatos. A szerencsétlen lakók pánikreakciója pedig egy természetes emberi reakció. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével.

Az előző egy kényszeríttet résztvevő, az utóbbiak az okozók. Az előző elveszítheti kis vagyonának jelentős részét, az utóbbiaknak még a veszteség után is marad egy elég tetemes vagyona. Az utóbbiaknak nagyobb esélye van a viszonylag kisebb veszteség melletti kimenekülésre. Az előző kiszolgáltatott helyzetben van és pénzügyileg képzetlen, az utóbbiak irányítók, és pénzügyileg képzettek.

A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

Mindaz, amit eddig elmondtam, és majd elmondok zárójelbe tehető, mert szinte minden pénzügyi válság, spekulációs válság. És minden irracionalitás, a termeléstől való elszakadás a spekuláció következménye.

A szélesebben értelmezett spekuláció: a pénzpiaci szereplők (kivéve biztonságos megtakarításra törekvő kisbetéteseket) érdemtelen haszonszerzésre, spekulációra törekednek. Elsősorban direkt spekulációs szereplőkre, másodsorban nagytőkére és bankszektorra gondolok, mit pénzpiaci szereplőkre.

A szűken értelmezett spekuláció: a direkt (kifejezetten) spekulációra törekvő szereplők, akik egyrészt figyelik az árfolyamok alakulását, sőt azt alakítják is, tudván, hogy ahová pénzt tesznek, azon árfolyam, felmegy, ahonnan kivesznek, azon árfolyam lemegy. És persze ismerik a pénzügyi trükköket, tudják mikor hová kell pénzt betenni és kivenni.  Csakhogy nem lehet pontosan behatárolni ezt a réteget: a direkt (kifejezetten) spekulációra törekvők. Bankszektor, nagytőke és direkt spekulánsok ezek összefüggnek, összefonódnak. 

Eddig azt mondtam, hogy a pénz kimenekítése, a pánik a legjelentősebb tényezője válságnak. De többnyire ez a berezelés, pénzkivétel, a spekuláció szándékos, tervezett lépése, hozzátarozik ahhoz, hogy az árfolyamoknak hullámozni kell, az árfolyamoknak néha le is kell zuhanni, mert csak így lehet olcsón ár alatt pénzt, pénzpapírokat vásárolni.

A lezuhanás előtt azonban fel kell menni az árfolyamnak e nélkül nincs hullámzás, leesés, és mellesleg amikor fenn van az árfolyam, a spekuláció akkor veszi ki a pénzét. Természetesen spekuláció 95%-a mindig időben veszteség nélkül, sőt nyereséggel száll ki a buliból. Az már a spekulációt nem érdekli, hogy a leeső, lezuhanó árfolyamok pénzügyi, sőt gazdasági problémákat, netán válságot okoznak. Nem érdekli? Inkább azt mondom, a spekuláció azt is tudja, arra is számít, hogy válság megfizetői végső soron kisbefektetők, kisbetétesek és kis-hitelfelvevők. Illetve azon hitelfelvevő országok, akik végeredményben kisemberek nevében vesznek fel hitelt, tehát végső soron itt is kis-hitfelvevők sokaságáról van szó. Sőt azt is tudják, arra is számítanak, hogy a pénzügyi, gazdasági válság nem marad meg pénzpiaci szereplőkön belül, ki fog terjedni az adóra, az államra, a munkanélküliségre,   és szinte minden kisember többé-kevésbé rosszabbul fog élni, mert a másik oldalon hatalmas méretekben folyik spekuláció. Ezt tudják a spekulánsok, és sajnos tudják a politikai vezetők is. A spekuláció a bajok indítója, elsődleges gerjesztője, hozzájuk képest a többiek sodródnak. Az biztos, hogy kisemberek döntő többsége sodródik. Ez egy ilyen rendszer, ez egy ilyen világ.

Néhány kijelentés ismétlésével foglalnám össze az elmondottakat.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket, valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése. Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom eleve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.) Ebből ered az, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt (pénzbuborékot) hoznak létre.  

A lényeg e tekintetben, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszerhitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó. Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.) 

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével. A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos, ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki.

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Előzetes gondolatok a hitelezésről és megtakarításról. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

 Hitelezés, a hitfelvétel elemi fokon.

Az egyik alapelvem, ez korábban ki is derült, hogy a dolgokat nem árt elemi szinten, szinte óvodás szinten átgondolni. Megteszem ezt a hitelezéssel kapcsolatban is.

A hitelezés két oldala. Van a betétes (a megtakarító, a befektető, a hiteladó), aki már elvégzett egy munkát de annak pénzértékét nem akarja elkölteni, lefogyasztani, hanem inkább egy időszakra kölcsönadja. Van a hitelfelvevő, aki még nem végzett el egy munkát, jövőben akar elvégezni, ellenben ennek ellenértékét előre el akarja fogyasztani, vagy éppen e munka elvégzésre akar kedvező feltételeket kialakítani. A két oldal tehát ellentétes, de kiegészíti egymást. Ugyanakkor a kétféle hitelfelvevő között éles különbség van. Az egyik előre akar fogyasztani (áruvásárlási hitel), a másiknak éppen arra kell a hitel, hogy jobb hatásfokú munkát tudjon végezni (beruházási hitel).

Ugyanakkor a befektetés, a hitelnyújtás nem azonos a megtakarítással. Az egy más kérdés hogy jelenleg a bankszektor minden megtakarításból befektetést próbál csinálni, és ez többnyire sikerül is neki.

Gazdaságilag hitelezés, (főleg az áruvásárlási hitel) egy fordított folyamat. A normál folyamat, hogy előbb van a munka (kész van termék, el van végezve a szolgáltatás) és ezután következik a fogyasztás. A hitelezés megfordítja ezt a folyamatot: előbb van fogyasztás, és ezután következik munka.

A beruházások is vásárlásokkal kezdődnek. Igaz, hogy a jó beruházást megelőzi egy tervezői munka, és a vásárlás után is egy intenzív munka következik. A fordított gazdasági folyamat tehát elsősorban az áruvásárlási hitelre vonatkozik. Kijelenthető: a beruházási (fejlesztési) hitel más, mint az áruvásárlási (fogyasztási) hitel.

Visszatérve, a fordított gazdasági folyamat több problémát is okozhat. Pl., amikor rendelkezésre áll a pénz, még nem biztos, hogy termék, szolgáltatás is rendelkezésre áll. Vagy pl. nem biztos, hogy a várt munka el lesz végezve. Normál (nem hitelezési) folyamatnál ezek a problémák nem fordulhatnak elő.

Ez azt jelenti, hogy a hitelezés csak akkor lesz hasznos, ha az rendkívül átgondoltan, pontosan történik.  

A hitelnyújtásnak is van haszna és hitelfelvételnek is van haszna. Először is tisztázni kell, hogy hitelfelvétel hasznát a hitelfelvevő egyrészt visszafizeti, másfelől a plusz hasznáért ő dolgozik meg. A hitfelvevőnek a hitelkamatot kell visszafizetnie, ami normális esetben, normális gazdaságban is kb. 8%. Nyilvánvalóan a hitelezés hasznából kell ezt visszafizetnie. A hitelezés haszna az, hogy hitelfelvevő, a hitelből olyan beruházást, fejlesztést valósit meg, amely a termelését és a jövedelmét fokozza. Az áruvásárlási hitelnél ez kétséges. Általában arról van szó, hogy áruvásárlási hitelfelvevő kénytelen több munkát végezni. Ennek azonban sok buktatója van.

A hitelnyújtás haszna.

Tulajdonképpen hasznokat így kellene csoportosítani. Van a hiteladás (megtakarítás) haszna, ami a késleltetett fogyasztás, az időszakos lemondás haszna. Van hiteladó munkavégzése, kalkuláció, ügyintézés, ellenőrzés, stb., amiért neki jövedelem jár. Ez a munkavégzés átlagosan kiszámítható órából áll és mondjuk besorolható magasan kvalifikált munkák közé.

Van hitelközvetítő bank munkavégzése, ill. ennek haszna. Ez áll a betétek kezeléséből, megőrzéséből, adminisztrációból, értesítésből, kalkulációból az ügyféllel. Áll a hitelek kezeléséből, megőrzéséből, adminisztrációból, értesítésből, kalkulációból az ügyféllel. Valamint áll hitelbírálatból (elbírálja a visszafizetés kockázatát, stb.) ennek folyamatos ellenőrzéséből, esetleges behajtásból. Ezen felül van, a hitelfelvevő munkája ( kalkuláció, ügyintézés, ellenőrzés, stb. valamint van hitelfelvétel haszna. Szerintem a hitelfelvevő munkáját, hasznát nem lehet hitelezés hasznához számítani.

Ezen kívül még szokás beszélni un kamatkockázati haszonról. Egy normális jövőbeli gazdaság azonban nem szerencsejáték. A jövőben ez a kamatkockázat elhanyagolható lesz.

Tulajdonképpen a hitelezés haszna nagyobb részt egyszerű munkavégzésből, szolgáltatásból áll. Sajnos ezt a munkavégzést belekeverik a kamatokba. Talán egyszerűbb lenne, ha azt mondanák: a hitelnyújtás (betétadás) hasznát a hitelfelvevőnek vissza kell fizetnie plusz meg kell fizetnie a betétadó munkavégzését és bank munkavégzését. Tehát lenne egyszer egy összeg és kamat-visszafizetés és mellette egy a munkavégzésről, irt számla. Mondjuk éves számla így szólna. Az ön 10 milliós hitelkezelésével cégünk ez évben 20 órát foglakozott, ez 6000 Ft óradíjjal számolva 120 ezer Ft (Ez egyébként a hitel 1,2%) továbbá számlázzuk önnek a betétadók munkaiját, amit elosztva szétosztunk közöttük. Ez 10 óra, vagyis 60 ezer Ft. Összesen 180 ezer Ft ez a hitelösszeg 1,8%. Ehelyett manapság ezért a munkáért a hitelösszeg mondjuk 6%-át kérik el vagyis  600 ezer Ft-t. Egy betétadónak jogosan jár a munkájáért betétösszeg 0,6%-a.

Kérdés, hogy mennyi jár azért, hogy késleltetve fogyaszt időszakosan lemond a pénzéről.

Térjünk vissza hitelfelvevő hasznára. Most számítsunk 8% hitelkamatot.

Mit is vállal hitelfelvevő? Azt vállalja, hogy átlagos hatékonysággal dolgozik, de a kamatos visszafizetés miatt a jövedelmének 8%-át nem költi el hanem visszaadja. Tehát egy előre fogyasztást követ egy késleltetett, de megemelt visszafizetés, vagyis egy rosszabb életszínvonal. Vagy azt vállalja, hogy az átlagosnál 8%-kal nagyobb hatékonysággal dolgozik és átlagosan él. Tehát hitelfelvétel még normális kamat mellett sem ajándék. Ha ajándék lenne, akkor beszélhetnénk, arról hogy a hitel egyenértékű termeléssel. Ezt azért kell tisztázni, mert van, aki csak addig jut el, hogy kaptam 10 millió Ft-ot ez olyan, mintha ajándékba kapnánk 10 millió Ft-ot.

Egy hitelfelvevő szempontjából meghatározó hitel mértéke és kamat nagysága.

A fölösleges káros hitelfelvételek.

Adva van egy ember, nevezhetjük gazdálkodó egységnek is, aki fizetése után, (a befolyó jövedelme után) azt gyorsan elkölti, gyorsabban, mint ahogy az új jövedelme beérkezik. Ez az ember mondjuk már a hónap második felében pénzhiánnyal, küszködik, mire kénytelen kölcsön kérni. Viszont az új hónapot azzal kezdi, hogy a kölcsönt kamatostul visszafizeti, és folytatva rossz gyakorlatot, a maradék pénzét megint gyorsan elkölti. Így egyre sűrűbben egyre nagyobb kölcsönökre szorul, egyre nagyobb lesz az plusz kamat, amit vissza kell fizetni. A két ember közül melyik fog jobban élni, azonos munka és jövedelem mellett?  Vetítsük ki ezt most egy vállalat, vagy éppen egy nemzet gazdálkodására.

Adva van egy ember, aki egy időszak alatt, pl. évben kb. ugyannyi kölcsönt (pénzt) vesz fel, mint amannyit (pénzt) ad. Van e ennek értelme? Nyilvánvalóan a hitelezés haszna: nekem éppen nincs szükségem a pénzre, átadom, mert neked éppen szükséged van rá - ez esetben nem érvényesül.

Az oda-vissza tartozás, a körbetartozás fölösleges. De ami fölösleges, az általában káros. Ha pl. a körbetartozó láncból csak egy is fizetésképtelenné, válik, akkor megbénul az egész lánc. Ráadásul, a hitelezés azért valamennyi plusz munkával, energiával jár.

Nézzük ezt a problémát másképpen. Adva van egy termelő vállalat, akinek a hitelforgalma hatalmas. Pl. az összes árbevételének az 50%-a. Ugyanakkor a hitelegyenlege kicsi, lehet kissé pozitív kissé negatív és éppen nulla. Van e ennek értelme? Jön-megy az idegen pénz, de valójában csak jön, megy. Ennek a vállalatnak e hitelforgalom kezeléséhez egy külön osztály szükséges. Ne lenne e hasznosabb, ha ez az osztály, (fele annyi emberrel) a saját pénz beosztását végezné?  Dehogynem, ha figyelembe veszzük a hitelezés kockázatait. Tehát nagy hitelforgalom kis hitelegyenleg mellett értelmetlen. Ha már vállalja valaki hitelezés kockázatát, akkor az mutatkozzon meg a hitelegyenlegében is. Viszont a nagy pozitív vagy negatív hitelegyenleg sem jó. A nagy pozitív hitelegyenleg azt jelenti, hogy a vállalat erőforrásai jelentős részben kint vannak, és kérdéses a visszafizetés. A nagy negatív hitelegyenleg pedig eladósodást jelent. Mindez azt jelenti, hogy termelés szempontjából a túlzott hitelezés, (a túl magas hitforgalom) nemcsak fölösleges de káros is. A termelés szempontjából tehát káros, ha magas a hitelezés mértéke. Persze hitelközvetítők a bankszféra szempontjából hasznos, ha magas hitelezés mértéke, magas hitelforgalom, hiszen ők ebből szerzik a profitjukat. A kérdés az, ha a gazdaságról elmélkedünk akkor a termelést kell e a központba állítani, a hasznos termelést kell mindennek kiszolgálnia, vagy  nem? Vannak, akik úgy gondolják, hogy bankszféra az egy külön önmagában is hasznos gazdasági ágazat. Itt megint egy felfogási kérdésbe ütközünk. Szerintem a helyes felfogás: a gazdaság lényege a hasznos termelés és szolgáltatás, minden más ágazat annyira hasznos amennyiben a termelést képes segíteni és annyira káros amennyire termelést gátolja.

Ugyanakkor a túlzott hitelforgalom hat a pénztartály áramlására. A B/14/d ábrán láthatjuk, hogy a nagy pénzforgatók között van a belföldi hitelezés és külföldi hitelezés. Sőt ha a termékhitelt is idekapcsoljuk, akkor a külkereskedelmet felfoghatjuk egy termékhitelezési mechanizmusnak. Azt is megállapítottam, hogy egyensúlytalanságot okozhat, ha a pénzforgatók hektikusan működnek. De az is egyensúlytalanságot okozhat, ha pénzforgatók, a kelleténél intenzívebben működnek. A kettő egyébként összefügg, mert ami a kelleténél intenzívebben működik, az hajlamosabb hektikusságra is.

Továbbá mivel a pénzkibocsátás jelentős részben a hitelezés által történik, ezért a túlzott hitelezés egy torz pénzkibocsátást is okoz, ami szintén felborítja a pénzügyi egyensúlyt.

Én kijelentem a következőt: ha túl magas hitelezés mértéke (átlagosan, hosszabb távon, pl. 15% feletti), káros a pénzügyi egyensúly szempontjából és káros a termelés szempontjából.   

Ráadásul a hitelezés igen kényes az igazságosság szempontjából, több szempontból is.  Még akkor is, ha spekulációval nem számolunk.

Pl., igen nehéz azt az optimális kamatot beállítani, hogy se a hiteladó, se hitelfelvevő ne károsodjon. Ezt is vetítsük ki a makrogazdasági szintre. Megkérdőjelezhető a folyamatos hitelfelvevő károsodásának igazságossága, ill. a folyamatos hitelnyújtó hasznosulásának igazságossága is. Feltehető ez a kérdés is: igazságos e, ha a szerencsétlen nép bűnhődik az önző vagy ostoba vezetése miatt? 

Másfelől megkérdőjelezhető hogy ezek a hitelezések, oda-vissza tartozás, körbetartozás, magas hitelforgalom kis hitelegyenleg, stb. egyáltalán beletartozzanak a hitelezés fogalmába.

A hitelezés egyik negatívuma, hogy igen nagy benne tisztességtelenségi aspektus.

Van egy ember, vagy vállalat (gazdálkodó egység) aki módszeres kalkulált gazdálkodással a jövedeleminek egy részét mindig félreteszi a költségeire, fejlesztésire. Ez a gazdálkodó egység a szerves önerős gazdálkodást folytat. E gazdálkodó egység bár fejlődik, nincs szüksége hitelre. A másik gazdálkodó egység nem ilyen gazdálkodást folytat, kapkod, költekezik, nem tartalékol, és emellett hiteleket vesz fel, fizet vissza. Itt megint ki kell térni hitelezés veszélyeire. Ha ez utóbbi gazdálkodó egység tisztességtelen, akkor játszhat, egyfajta pilótajátékot, ami tisztességtelen haszonszerzés. Vagy a csődre játszhat, illetve arra, hogy nem fizeti vissza hiteleit, vagy annak egy részét, vagy annak kamatait. Esetleg a túl alacsony kamatra is spekulálhat. A tisztességes kamatbeállítás minden hitelezésnél probléma, valaki jól, más rosszabbul jár. Ha nincs, ill. alacsony a  hitelezés akkor kisebb a lehetséges igazságtalansági tényező A makrogazdaság szempontjából a szerves önerős (önhitelező) gazdálkodás sokkal hasznosabb, mint  a hitelezésre kalkuláló, ill. spekuláló gazdálkodás.

Már többször említettem hogy makroszinten az összes szereplő összevont hasznát kell nézni és nem egy-egy szereplő hasznát. Ha az összevont haszon nagy, akkor hosszabb távon minden szereplő jól jár. Ha az összevont haszon, kisebb akkor valaki jól jár viszont a másik fél, vagy a kár szétoszlásával még sokan, rosszul jár, méghozzá kára valamivel nagyobb lesz, mint a hasznosuló haszna. A gazdaságban az a jó, és ez lehetséges is, ha gazdálkodó egységek nagyobb része (kb. 75%-a) szerves önerős (önhitelező) gazdálkodást folytat.

A hitelezésben nagy tisztességtelenségi aspektus a következőt jelenti: igen nehéz azt a kamatot pontosan eltalálni, amely mindkét félnek jó, egyiket sem károsítja. Igen könnyű, csalni a hitellel.

Itt térnék ki arra, hogy jelenleg a jog túlságosan elnéző a hitelezés körüli csalásokkal, stiklikkel szemben. Általánosságban túlságosan elnéző az adósokkal szemben, és túlságosan elnéző a tisztességtelen haszonszerzőkkel pl. az uzsorakamat-kivetőkkel szemben. Továbbá elnéző a magánszemélyekkel szemben, de elnéző bankokkal, pénzintézetekkel szemben is. Azért lássuk be a bankok, pénzintézetek is rengeteg stiklit, átverést csinálnak. A megoldás az lenne hogy az ilyen irányú állami ellenőrzés, pénzügyi felügyelet, a szigorúbb szabályozást következetesebben ellenőrizné, és szigorúbban szankcionálná. Ami pedig a lakosságot, vállalatokat, érintő jogot illeti. Itt is szigorúbb, de közismertebb szabályozás szükséges. Továbbá e tekintetben is célszerű lenne létrehozni a kisebb (pl. 50 millió Ft alatti) pénzügyi vitákat, eldöntő gyorsbíróságot.

A bankok hitel-transzformációja és a reklámok problémája.

Ez a rész az előző témához is kapcsolódik. Egy előző fejezetben már kitértem arra, hogy pl. a magas alapkamat azért nem hatásos, mert a kereskedelmi bankoknak igen erős hitel-transzformációja. Vagyis hiába magasak hitelkamatok a növekvő betéteket, a bankok átalakítják hitellé (ez a hitel-transzformáció) és emiatt a hitelek nem fognak csökkenni. A bankok hitel-transzformációs képessége egy jelentős tényező. Ennek a tényezőnek pedig az egyik jelentős eleme, az agymosó reklám. A szélesebben vett reklám nemcsak hirdetések szövege, de azok a kisebb stiklik is, amelyekről már szóltam. Pl. egy bank kedvező feltételekkel magához csalja az ügyfeleket, a  kilépés viszont drága, majd megváltoztatja feltételeit. Ez egyben stikli (szinte csalás) és egyben agymosó reklám. Ezért a normális hitel-transzformáció érdekében a bankok, pénzintézetek reklámtevékenységét is következetesebben szigorúbban kellene szabályozni, ellenőrizni és szelektálni. Az agymosó reklám egyébként piactorzító tényező. 

Néhány kiegészítő gondolat.

Ha a szereplők állandóan könnyen jutnak hitelhez, akkor az, munkamotiváció csökkentő hiszen, munka nélkül is lehet jövedelmet szerezni. Ráadásul egy egészséges, tisztességes gazdaságban a hitelek egy része megoldható sima jövedelemből. Pl. valakinek jó ötletei, vannak és van munkakedve akkor, ezt az embert egy vállalat alkalmazza, és megfelelően fizeti, vagyis nem használja ki.

Akinek a hitel beruházásra, fejlesztésre kell (pl. a tanulás is beruházás) és beruházás fejlesztés hasznos, az a későbbiekben profitot fog termelni és nem lesz gondja a visszafizetéssel. Akinek csak életszínvonal-emelésre kell, (pl. áruvásárlási hitel), annak gondja lehet a visszafizetéssel. Esetleg eladósodik, és csak alulfizetet munkanövekedéssel, tudja visszafizetni a hitelt. Az ilyen ember (gazdálkodó egység) nem jár jól, főleg ha magas kamatra vesz fel hitelt, hiszen az időszakos életszínvonal-emelkedését, egy erősebb életszínvonal-csökkenés követi.

Ha valaki a túlzott tartozás miatt kényszerhelyzetbe kerül, akkor ő a felvett hitelt valószínűleg rosszabb hatásfokkal tudja hasznosítani. Tehát beruházási hiteleknél is van jelentősége kamatnak és hitel mértékének.

Nézzük meg most hitel problémáját ugyancsak egyszerűen a másik oldalról, a betétes oldaláról.

Megjegyzem, amikor kamatokról van szó mindig az év elején induló alapösszeg (pl. hitelösszeg) egy évre eső százalékáról van szó.

A hitelezés alapkérdése hogy mekkora az optimális betétkamat.

A betétadó, (befektető, hiteladó, stb.) szolgáltatása tehát annyi hogy késleltetve fogyaszt egy időszakra, átmenetileg lemond a pénzéről. Ezen felül van az munkadíj (kalkuláció, ügyintézés, ellenőrzés), ami hiteladással együtt jár, aminek értéke a hitelösszeg kb.0,4,  0,6%-a)  Ha ajándékba adná az összeget akkor  lenne a „hitelezés” a termeléssel egyenértékű. Az tehát biztos, hogy a hiteladás haszna nem egyenértékű a termelés hasznával, annál jóval kevesebb.

Azt is mondhatnánk, hogy hiteladás haszna megegyezik a hitelfelvétel hasznával. Haszon, pl.: az elfekvő készletek időszakos kölcsönzése. Erre majd bővebben kitérek, mert ez is átgondolást igényel. Továbbá, ha valakinek (általában az indulóknak) van ötlete, munkakedve, munkaenergiája, de önhibáján kívül nincs tőkéje. Itt további bontásra van szükség: a hitel beruházásra, fejlesztésre kell, vagy csak egy jobb életszínvonalra. Mindenesetre az ilyen embernél, gazdálkodó egységnél, a hitel munkalehetőséget ad, tehát a hitelnek esetenként van munkamotivációs hatása.

Az előző részben erről volt szó, és megállapítottuk, hogy azért a hitelfelvétel haszna nem nagy, számos negatívuma is van a hitelezésnek. Az biztos, hogy 8% feletti hitelkamatnál hitelezés negatívumai kiéleződnek.

2%-os inflációnál már inkább 8-10%-os hitelkamatról beszélhetünk. (Persze nem mindegy az összeg nagysága sem.

Térjünk vissza a hitelezésre.

A hitelezés tevékenységét megpróbálom összehasonlítani más tevékenységekkel. Leginkább a bérbeadás tevékenységével hasonlítható össze. Mindkét esetben arról van szó, hogy valamit kölcsönadunk, de aztán ezt visszakérjük, méghozzá lehetőleg változatlanul, ahogy kölcsönadtuk. Emellett elkérjük használat díját, másképpen azt a kárt, ami azzal ért bennünket, hogy mi nem használjuk az adott dolgot. Sokféle bérbeadás van, de a pénzkölcsönzés leginkább egy lakás, vagy üzlethelység bérbeadásához hasonlítható. Kb. azonos bérbevevő bérleti díjának megtérülési ideje. Abba is hasonlatos hogy sem kölcsönadott pénzt, sem az üzlethelységet mi jó ideig nem tudjuk használni.

Mielőtt folytatnánk, elmélkedjünk, minden kölcsönadási ügylet hasznán. Ugye itt arról van szó, hogy egy ideig (nem örökre) elfekvő készletet hasznosítunk. Nem álljon kihasználatlanul. Nem arról van szó, hogy a már nekünk nem kellő dolgot hasznosítunk. Egy lakás mindenképpen kell nekünk, ha másra nem, akkor azért, hogy eladjuk és e pénzből más szükségleteinket, kielégítsük. Ugyanakkor az adott időszakban pl. ez a lakás, nem kell nekünk. A pénzkölcsönzést ehhez kell hasonlítani. Rossz a hasonlat, ha a pénzkölcsönzést az üzletszerű bérbeadáshoz hasonlítjuk. ( Valaki kimondottan azért vásárol lakást, hogy azt bérbe adja.) A gazdaság fő mechanizmusa a tulajdonlás (több szempontból ez a jobb) és nem a bérlés. Torz az a gazdaság, amely bérbeadókra és bérlőkre osztódik fel. Az ilyen gazdaságból hiányzik pl. a saját tulajdon motivációs hajtóereje. Az ilyen gazdaságban valamilyen szinten kialakul a bérbeadók diktatúrája. (Ezért is fontosak a kisvállalkozások, amelyek magángazdasági szinten az önálló tulajdon bővülését jelentik.)   A bérlés, mint kiegészítő mechanizmus lehet jelen. Torz az a gazdaság, amely szinte csak pénz-kölcsönadókból és pénz-kölcsönvevőkből áll. Az önhitelezés jobb, mint az idegen hitelezés.)

Arra sem szabad gondolni, hogyha 10millió Ft kölcsönkapunk, akkor az olyan mintha 10 millió Ft-ot kapnánk, bár ezt 10 millió Ft is el tudjuk költeni. Arról az apróságról nem szabad elfeledkezni, hogy ezt az összeget vissza kell fizetni, olyan mintha meg sem kapnánk. A bérbeadás értéke tehát nem egyenlő termelés értékével.(Van olyan felfogás, ami egyenlőnek veszi.) Akkor lenne egyenlő termelés értékével, ha ezt a pénzt örökre, visszafizetés nélkül kapnánk meg, hiszen munkabérünket is úgy kapjuk meg, hogy azt nem kell visszafizetni. Mindent összevetve a pénzhitelezés leginkább egy üzlethelység, lakás, vagy más tárgy, tartós bérbeadásához hasonlítható. A pénz hitelezése, egy ideig elfekvő készlet hasznosítása. Mennyiért adhatunk ki egy normális gazdaságban egy 10 milliós lakást, mondjuk egy évre? Mondjuk egy normális gazdaságban a lakás egy évi bérleti díja átlagosan 480-580 ezer Ft. Ez a 10milló Ft 4,8-5,8%-a. Azért azt figyelembe vehetjük, hogy egy lakás bérbeadásával, valamivel többet kell dolgozni, továbbá azt hogy lakás azért amortizálódik, (még ha szinte változatlanul is kapjuk vissza), veszít valamennyit az értékéből. Ráadásul időnként fel kell újítani. Végső soron a bérbeadás átalagos tiszta haszna kb. 5%. Azt is hozzátehetjük: egy normális gazdaságban olyan kölcsönzési díjak alakulnak ki, hogy a kölcsönvevő kisebb megerőltetéssel de azért csőd nélkül vissza meg tudja fizetni a bérleti, árat, ill. hitel kamatát. A hitelkamat nagyságra ebből is következtethetünk, vagyis az kb. 5%. Nagyon barátiak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy az optimális hitelkamat 4-6%. 

Van még egy számítás, de ez a betéti kamatra vonatkozik. Itt abból indulunk ki hogy pénz energiája összehasonlítható egy vízhálózatban víz energiájával. Pontosabban azzal az energiával, ami egy késleltetett, (korlátozott) kivételből adódik.  B/15/c ábra 12. részlete. Egy tartályból mekkora energiájú vizet vehetünk ki a felső csapon. Pontosabban ez az energia az alsó csaphoz képest lehet, hogy csak 1,5,-2,5%-os. Kétségtelen hogy ez a számítás nem kidolgozott. Az azonban látszik, hogy hiba lenne a felső csapon kifolyó víz energiáját egyenlővé tenni az alsó csapon kifolyó víz energiájával. Mindent összevetve kijelenhetjük hogy az optimális kamat szűken 2-3% bővebben 0,5-5%. Az 5%-nál magasabb kamat már túlzott kamatnak tekinthető.

Egyféle összefoglalás.

Az optimális kamat több oldalról közelíthető meg.

Először is tisztázni kell, hogy miről is szól az optimális értékek meghatározása és abból való kiindulás. Erről már beszéltem, de nem árt ismételni. Tehát van, azon gazdasági felfogás, hogy mindent a piac és ezen belül is pillanatnyi helyzet (kereslet-kínálat, stb.), adott esetben szerencse döntsön el. E felfogás azt mondja: ahány üzlet, ahány helyzet annyiféle, tehát nem érdemes általános optimális értékeket keresni.

A másik felfogás pedig az, hogy ennél jobb, ha emellett (piaci helyzet és pillanatnyi helyzet) objektív tényezők is döntenek. Az objektív tényezők egyik megnyilvánulása az optimális értékek kiszámítása. Optimális értékek kiszámításánál, pl. bizonyos fokig, ki lehet számítani a hosszú távú hasznosságot. Azon hasznosságot, ami az egész lakkosságnak az emberek többségének hasznos. Egy másik szempont, hogy az üzletelő felek összevont haszna a legnagyobb legyen, de az üzleten kívüliek se károsodjanak. Tehát az optimális értékek kiszámítása után a piacgazdaságot olyan irányba kell mozgatni (nem erőszakosan) hogy a piaci értékek az optimális értékek felé közelítsenek. Ez a két felfogás áll egymással szemben. Én ez utóbbinak vagyok híve és nem elsősorban erkölcsi okok miatt. Mint többször elmondtam, nem csak az igazságosság miatt, hanem elsősorban ezért, mert az ilyen gazdaság hatékonyabban működik.

Az áruvásárlási (nem beruházási, fejlesztési) fogyasztási pénzhitel.

Induljunk ki abból, hogy a pénz csak egy közvetítő eszköz.

Ilyen variációk lehetnek. Kölcsönadom a munkám, ráérsz fizetni egy hónap múlva. A pénzért terméket veszek, tehát munkát cserélek termékre. Kölcsön adok pénzt, amin terméket vehetsz, mondja pl. a bank: tehát kölcsönadok terméket, ráérsz pajtás fizetni, majd ledolgozod. Az áruvásárlási hitelnél lényegében terméket kap és munkával fizet. A klasszikus hitel nem erről szólt. A bankár pénzt adott, amin eszközt vásárolhatott az ügyfél, aki viszont a munkáját adta hitelbe, majd sikeres vállalkozás hasznát elosztották. Tulajdonképpen erről szól beruházási, fejlesztési hitel. Az egyik fél pénzt, eszközt ad, a másik fél a munkáját adja hitelbe, lényegében hitelcsere történik, és a hasznot elosztják. Azért a két hitel között látni kell a különbséget. Az életszínvonal-javulás csak a sikeres akció után következik be mindkét félnél. Az áruvásárlási hitelnél a sikeres akció előtt következik be az életszínvonal-javulás, először hitelfelvevő részéről, majd később hiteladó részéről. Eközben nem biztos, hogy az akció sikeres lesz. Lehet hogy hitelfelvevő nem tudja visszafizetni a hitelt vagy visszafizeti, vagy az fölösleges, káros munkából, esetleg tisztességtelen pénzszerzésből kerül visszafizetésre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy aki áruvásárlási hitelt ad, vesz fel annak vállalnia, kell, a fölösleges, káros munkákat, tisztességtelenségeket.  Az egyik probléma, tehát az, hogy a jentős számú sikertelen akciót is jutalmazzák. Az áruvásárlási hitel nagyobb arányban lehet sikertelen, és tisztességtelen. Nem biztos, hogy sikertelen akció kára az hitelfelvevőt vagy hiteladót sújtja ha az áruvásárlási hitel általános. A kár rejtetten eloszlik, mint bármilyen másik kár.

A másik probléma az áruvásárlási hitellel, az hogy felelőtlen pazarló fogyasztást generál. Az áruvásárlási hitel a fogyasztást erősíti, és ezen keresztül csak részben a termelést A beruházási hitel elsősorban termelést erősíti és ezen keresztül részben a fogyasztást. A beruházási, fejlesztési hitel sokkal értékesebb hitel, mint az áruvásárlási hitel.

Hitelezés a korábbi fejezetekben.

A gondolkodó ráébred, hogy a hitelezés egy igen fontos szerteágazó tényezője a gazdaságnak.

Nem véletlenül foglalkoztam e témával több korábbi fejezetben. Erről volt szó „a pénzügyi alapjelenségek alapfolyamatok” témájú fejezetben. Az idetartozó ábrák B/5/a, B/5/b, B/5/c, B/0/1, B/0/2, B/0/3 ábrák. Továbbá ez volt a fő téma „a jelenlegi zavaros, logikátlan igazságtalan pénzváltási és hitelezési rendszer” témájú fejezetben. Az idetartozó ábrák a B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/c ábrák. Más fejezetben is szó volt erről a témáról. Szinte minden fejezetben minden ábrában szerepel a hitelezés problémaköre. Tulajdonképpen ez természetes, ha arra gondolunk, hogy a pénzáramlás jelentős része hitelezésem keresztül történik. (A másik része a jelen idejű jövedelem kiosztásokon, ill. a vásárlásokon, fogyasztásokon keresztül történik.)

Mivel nem akarom e fejezeteket megismételni, ezért e fejezeteket ajánlom átolvasásra. Nagyon röviden e fejezetek is arról szólnak, hogy az optimális kamatnak, az optimális hitelmértéknek az optimális célnak makrogazdasági szempontból is megvan a létjogosultsága. Ezek ill. ezek hiánya felborítja makrogazdasági egyensúlyt, és különböző problémákat okoznak. Senki nem vitatja hogy bizonyos feltételek bizonyos értékek mellett a hitelezés hasznos. Az sem vitaható azonban, hogyha e feltételek, értékek nincsenek betartva, akkor a hasznosság átfordul károsságba. Ugyanakkor e fejezetekben megfogalmazok jó néhány feladatot, melyekre még visszatérek.

Felsorolásszerűen néhány témakör a hitelezéssel összefüggésben.

A hitelezés szélesebb értelemben nemcsak pénzhitelről szól. Lehet munkát hitelezni, terméket hitelezni és pénzt hitelezni, méghozzá úgy hogy ezért más munkát kérnek vissza, más terméket kérnek vissza, illetve pénzért munkát, vagy terméket kérnek vissza vagy fordítva. A hitelezés egy késleltet visszafizetés, legyen szó termékről, munkáról, pénzről.   A legáltalánosabb mégis a pénzhitel ezért foglakozom ezzel.

A hitelezés, kamatnagyság és infláció. A hitelezés és pénzváltás. A hitelezés, mint befektetés. A hitelezés és takarékpénz. A hitelezés és eladósodás.

A hitelezés, kamatnagyság és infláció témaköre korábbi fejezetben elég részletes. Ugyancsak elég részletes a hitelezés és pénzváltás témaköre, ezzel sem kívánok foglakozni.

Külön kiemelném a helyes pénzkibocsátásról szóló fejezetet

Ez a fejezet csak úgy teljes ha hozzávesszük azt fejezet is. A helyes pénzkibocsátás lényegében a hitelezés egy részben különálló, de csak részben egységével foglakozik az államkedvezményes és irányított hitelezéssel. Ez a fejezet viszont elsősorban a magángazdasági (kereskedelmi bankok, hitelintézetek, bankszféra által adott) hitelezéssel foglalkozik. Mindenestre e fejezet olvasása előtt, közben tanácsos az előbb említett fejezetet is elővenni.

Nézzünk egy egyszerű példát.

 Pl. Pista komám jelenleg összesen kétmillió Ft-tal tartozik. Nem mindegy azonban, hogy ez tartozás már évek óta fennáll, csak más hitelekből fedezi, vagyis Pista állandó pénzügyi problémákkal küszködik.  Vagy ez a tartozás esetleg egy nagyobb tartozás része, amit Pista rendesen, időre törleszt.  Ez utóbbi persze nem jelenti azt, hogy Pista ezt ki fogja fizetni, nem jelenti azt, hogy ez kisebb tartozás, de azért valamit jelent. Az is lehet, hogy Pista éppen most vette fel ezt a hitelt. Sok-sok variációt fel lehet még sorolni. Továbbá az sem mindegy hogy mekkora Pista koma éves átlagos jövedelme. Lehet, hogy 10 millió Ft és akkor ez a tartozás meg sem kottyan, vagy csak 1 millió Ft és akkor ez tartozás meglehetősen súlyos. Tovább érdemes még más tényezőket (pl. gazdasági tartalékokat, a tartozás fajtáját, stb.) is figyelembe venni, ahhoz hogy megállapítsuk Pista koma tartozását pontosabban az eladósodás mértékét. Itt akkor bontsuk ketté problémát: egyfelől van az összes konkrét tartozás, másfelől szerintem van, az eladósodás mértéke, amely egy meglehetősen bonyolult számolás eredménye.

Itt újra tisztázni kell, mit is nevezhetünk eladósodásnak. Eladósodás, az a pénzügyi állapot, amikor a gazdasági szereplő a másnak tartozás miatt önmaga (és, vagy másokra nézve) károsodik, lehetetlen veszélyes állapotba kerül. Ha valaki veszélyes állapotba kerül, akkor szerintem másokra nézve is veszélyessé válik, hiszen a gazdasági működésbe bekerül egy rosszul működő elem. Itt azonban megint felfogási kérdéssel állunk szemben. Sokan úgy gondolják, hogy az önmagára veszélyes állapot, másoknak jó, mert kiesik egy versenytárs egy konkurens. Ha tisztességes versenyben gondolkodunk, akkor a következő hasonlat a jó. Melyik helyzet jobb a győztes futónak ill. általában a futóknak, a sportnak. A versenyeken mindig van két-három ügyetlen futó, aki megbotlik,  és ezáltal általában könnyű győzni. Ráadásul, amikor megbotlik az ügyetlen, magával sodorhat másokat, ügyes, gyors, esetleg a győzelemre esélyes  futókat. Vagy minden futó ügyes, gyors és ezáltal a többieket és győztest is egyre nagyobb teljesítményre ösztönzi. A gazdaság akkor képes egyre nagyobb teljesítményre, akkor képes egyre nagyobb életszínvonalat biztosítani, ha szereplők egyre magasabb teljesítményt nyújtanak.

Visszatérve a meghatározásra, abban benne van, hogy másoknak tartozást (nem az önmaguknak tartozást) nevezzük eladósodásnak. Egy nemzetgazdaság eladósodását a külföld vonatkozásában értelmezhetjük. Kérdés viszont hogy a népnek szolgáltató állam, eladósodat a saját népe felé? Gondolok itt a költségvetési hiányra és annak belföldi hitelfelvételből való finanszírozására. Amennyiben valóban a népnek szolgáltató államról van szó, akkor ez esetben a nép önmagának tartozik, ami nem nevezhető eladósodásnak. Ha viszont nem a népnek szolgáltató államról beszélünk, akkor beszélhetünk eladósodásról, de akkor a probléma nem csak gazdasági. Mindenesetre jelenleg ez is zavaros.

Az eladósodás egy másik meghatározása.  Az eladósodás nem más, mint hitelminősítés. El van az adósodva, amikor az objektív hitelminősítő úgy dönt, hogy ennek a hitelkérőnek nem nyújt, vagy csak nagyon szigorú feltételekkel nyújt hitelt.

Ki mekkora hitelt kaphat?

A problémát nézzük megint elemi szinten. A példa szóljon arról, hogy Pista koma, és Jancsi koma is egy időben kér tőlem 2 millió Ft-ot, mindkettőnek ekkora tartozása, mindkettő távol lakik tőlem, személyes kapcsolat nem fűz hozzájuk, csak néhány adatból kell eldöntenem melyiknek adjak. Hozzáteszem, én csak ennyit tudok adni, ill. ha nem akarom kintlévőségbe tenni az erőforrásaim, akkor ennyit érdemes adnom. Az ember még egy ilyen kisebb hitelakciónál is sok mindent mérlegel. Először is mérlegelem hogy mire kér a hitelfelvevő, ez esetben ez azonos: az átmeneti eladósodásuk finanszírozására kell a pénz. Mérlegelem hogy melyiknek mennyi az éves jövedelme, ami nagyjából megegyezik a termelésével. Illetve azt hogy mennyi lesz ez. Itt előjön az egyik fontos adat, az összes termelés adata, méghozzá összevontan  (jelenlegi állapot és tendencia). Nyilván akinek nagyobb termelése annak szívesebben adok. Ezt az adatot nagyjából be lehet szerezni. Ugyanakkor azt is mérlegelem, hogy ki mért adósodott el, ill. ki mennyire fizetőképes. Feltételezem hogy Jancsi koma, elveri pénzt. Kártyázik, vagy éppen trehányul gazdálkodik, ez engem nem nagyon érdekel csak az, hogy az én pénzem is elveri, és nem tudja visszaadni. Itt meg kell jegyezni, a legrosszabb változat, amikor a hitelkérő eleve úgy kér, hogy nem is akar törleszteni. Ezt az esetet azonban itt kihagyom. A következő kategóriákat állítom fel. Kölcsönkérő, aki elveri a pénzt, ill. trehányul, rosszul gazdálkodik, keveset termel, ez legrosszabb eset. Közepes eset ha, többet fogyaszt, mint amennyit termel, de egyébként jól gazdálkodik, a termelése nagyjából rendben van.  Legjobb eset, ha kölcsönkérő azért adósodott el mert balek. Balek, mert pl. rosszul kereskedik üzletel, vagy éppen túl nagy, erejét meghaladó vállalkozásra  beruházásra vállalkozott. Az ő termelése is rendben van. A pakliban benne van, hogy mindenki megváltozhat. Mégis szerintem, annak van legkevesebb esélye a változásra, aki elveri pénzét, és az átlagosnál kisebb a termelése.  A baleknak azért egy fokkal nagyobb változási esélyt adok, mint annak, aki többet fogyaszt, mint amennyit termel. Azért mert ez az ember becsületes és így feltehetően igyekszik megadni a pénzem. Azért mert ha baleksága éppen rossz hitelfelvételből ered, akkor én, mint becsületes hitelnyújtó, megszüntetem ezt a veszteségét, és így vissza tudja fizetni az én normális kamatú hitelemet. Makrogazdasági szempontból nézve azért mert ez az ember csak önmagára veszélyes másokra nem, sőt másoknak hasznot hajt. Tehát a balek gazdaságilag egy hasznos szereplő, ellentétben a másik kettővel ezért jobban megérdemli a hitelt. Aki elveri a pénzt, az a legrosszabb, mert az önmagára és másokra is káros. Aki többet fogyaszt, az önmagára hasznos viszont másokra káros szereplő, ezért ő áll középen. Ellenben én sem Pista komáról sem Jancsi komáról nem tudom, hogy ők milyenek ebből a szempontból de néhány adatból azért képes vagyok következtetni.  Mondjuk Jancsi komának alacsony termelése és még alacsonyabb az életszínvonala, akkor feltételezem, hogy Jancsi elveri pénzt. Akinek alacsony termelése annak gyenge a termelése, és valószínűleg rosszul, trehányul gazdálkodik.  Pista komának magasabb az életszínvonala, mint a termelése, akkor ő többet fogyaszt, mint amennyit termel. X komának magas termelése és ehhez képest alacsonyabb az életszínvonala.

Az életszínvonal megegyezik hasznos fogyasztással. Akkor X koma feltehetően balek, de az is lehet, hogy elveri a pénzt, bár ez kevésbé valószínű. Tehát én, mint objektív, igazságos mindenki hasznát néző hitelnyújtó egy felől nézem a termelés nagyságát, és annak arányában nyújtok hitelt. Persze itt felvetődik, hogy éppen az kap hitelt, akinek magas a termelése, akinek nincs szüksége rá. Nyilván a leghasznosabb hitel a szegény, ámde tehetséges feltalálónak, ill. a pályakezdő vállalkozónak, dolgozónak adott hitel. Itt azonban általában az eladósodásról van szó, magángazdasági vonatkozásba amúgy sem beszélhetünk szegény, ámde tehetséges feltalálóról. (A szegény ámde tehetséges feltalálót az államnak kell támogatnia.)  Továbbá, más az üzlettársi kapcsolat, más a segítség és más a hitel. Most itt a hitelről elmélkedem. Tehát nézem az összes termelését, és másodlagosan nézem az életszínvonalát (a hasznos fogyasztását). Ha az életszínvonala magasabb, mint termelése akkor kevésbé szívesen adok neki, ha sokkal alacsonyabb, akkor megint csak kevésbé szívesen adok.

Tovább figyelembe veszem Jancsi koma és Pista koma gazdasági és vagyoni tartalékait. Nemzetgazdaságilag ez mondjuk a természeti erőforrások (pl. ásványi kincsek, stb.) és a humán erőforrások (pl. a diplomások, szakmunkások száma) felmérését jelenti. Ezen kívül figyelembe veszem az éppen folyó hasznos beruházások nagyságát is. Pl. Pista koma éppen épít egy asztalos műhelyt ami nem sokára beindul , akkor ez Pista koma felé fogja  elbillenteni a mérleg nyelvét.

Visszatérve Pista és Jancsi komákra. Mindkettő 2 millió Ft-ot kér, ill. akkora az adóssága.  Pistának az éves termelése 10millió Ft ennek a 20%-a 2 millió. Viszont az egyéb csökkentő tényezőkkel ez a 20%, lecsökken pl 10% -ra. Jancsi komának a termelése 2 millió Ft. Ennek a 2 millió a 100%-a, de a különböző növelő tényezőkkel ez felmegy, mondjuk 110%-ra. Nyilván hogy Pista koma van kevésbé eladósodva, és Pista komának adok hitelt.

Jancsi koma vonatkozásában nem hitelről fogok gondolkodni, hanem valamilyen célirányos segítségről. Jancsi komát és végül engem is tönkretenne, ha Jancsi komának, mint rossz adósnak magas kamatra adok hitelt. Hiszen ha valaki rossz adós, akkor a magas kamatot még kevésbé tudja visszafizetni. Az biztos hogy nem örülök annak hogy Jancsi koma, vagy bárki  tönkremegy hiszen tudom hogy minden tönkremenés engem is érint. A rossz adósnak nem szabad hitelt nyújtani, mindenkinek ez az érdeke. Persze a gazember úgy gondolkodik, hogy húzzunk le Jancsi komáról tíz bőrt, és aztán hagyjuk tönkremenni. A gazember hitelnyújtó talán éppen a rossz, sebezhető adósokat keresi, mert belőlük tud többet kisajtolni. A gazdaság azonban nem gazemberségről, a spekulációról szól.

Kitérés az általános elvekre. Az előző logika alapján annak örülnöm kéne, ha valakinek, ill. sokaknak nagyon jól megy, mert ez rám pozitívan hat. Viszont ennek sem örülök, mert itt fellép a vagy-vagy elosztás problémája. Az ellentmondás a következő. Másoknak káros, általában a közösségre káros, ha valaki érdemtelenül és aránytalanul jól jár. Akkor: másoknak, általában a közösségnek hasznos, ha valaki érdemtelenül és aránytalanul rosszul jár. Ez azonban nem igaz.  Az összevont törvényszerűség így fogalmazható meg. Másoknak, a közösségnek káros, ha valaki érdemtelenül aránytalanul hasznosul, vagy károsul. Pontosabban következő történik. Valaki érdemtelenül és igazságtalanul hasznosul, mire valaki érdemtelenül és aránytalanul károsul, mire létre jön a közösség szerkezetében egy rossz elem, amely negatívan hat ki az egész szerkezetre.

Jancsi komának tehát valamilyen segítségre van szüksége, még akkor is ha ő történetesen szórja pénzt , trehányan gazdálkodik stb.  Lehet hogy az adható  segítség csak egyféle kritika tanácsadás, a kivezető út megmutatása, de akkor is segítség.

Elnézést de nekem állandóan ez magyar eladósodás és az EU reakciója jut eszembe, itt és most éppen a „segítség” kapcsán.

Térjünk vissza, azonban az összefüggésekre. Az eladósodás alapszáma, kiindulópontja mégis a termeléshez viszonyított negatív hitelegyenleg nagysága. Ha ez normális nem túlságosan magas, akkor bármilyen is gazdálkodó másokra már nem tud veszélye lenni. De az önmagára való veszélyessége is csökken. Pl. valaki gyengén gazdálkodik, vagy elveri a pénzt. Ha a negatív hitelegyenlege nincs behatárolva, akkor ezt sokáig tudja folytatni, ha be van határolva, akkor csak rövid ideig tudja folytatni. Amint elfogy a hitel már saját bőrén, saját életszínvonalán tapasztalja a hibáit. Ugyanez vonatkozik a balekra. Még ennél is világosabb helyzet annál: aki többet fogyaszt, mint amennyit termel. Amint elfogy a hitel egyszerűen képtelen többet fogyasztani, mint amennyit termel.

A behatárolt negatív hitelegyenleg nem más, mint a hitelezés mértékének behatárolása, ha nincs fölösleges és káros hitelforgalom. Pontosabban, ha behatároljuk a hitelezés mértékét, akkor egyrészt csökkentjük a fölösleges káros hitforgalmat és csökkentjük az eladósodást, ezzel megadjuk a lehetőséget egy jobb gazdaság kialakítására.

Ugyanakkor extrém esetben kialakulhat eladósodás normális hitelmérték mellett is. Itt két további tényező van még. Kialakulhat egyfelől az abnormális kamatok miatt. Másfelől kialakulhat, úgy hogy valaki folyamatosan hitelt vesz fel. Igaz ez hitelfelvétel mindig csak kisebb normális összeg, de folyamatos halmozás miatt mégis kialakulhat egy eladósodás. Ezért a hitel mértéke mellett szabályozni kell a kamatokat is. Továbbá a hitel mértéke mellett szabályozni kell a negatív hitelegyenleg nagyságát is.  Itt fel kell tenni a kérdést: miért nem elég, ha csak hitelegyenleggel, vagyis az eladósodással foglalkozunk, miért kell a hitelezés mértékét is szabályozni? Itt megjegyzem jelenleg pl. az EU feltételei csak az eladósodással kapcsolatosak. Tehát két dolog miatt szükséges a hitelezés mértékét is szabályozni. Egyfelől ez egyféle megelőző szabályozás. Másfelől csak hitelezés mértékének szabályozása tudja megszüntetni a fölösleges túlzott hitelforgalmat és annak kárait. Emlékeztetőül, az előzőkben többféle kárt emlegettem: a pénzügyi egyensúly felbomlása, a tisztességtelen jövedelemszerzés, az improduktív munka, stb.

Térjünk vissza az egyszerű példához. Valójában Pista koma, ill. Jancsi koma egy-egy gazdasági egységet, (amely lehet egy nemzetgazdaság is) jelképeznek. Én, mint hiteladó pedig a hitelezési rendszert jelképezem.  A hitelezési rendszer azt mondja, amennyiben helyesen gondolkodik.   Pista komának, az eladósodási mutatója mondjuk 10%, Az eladósodás 20%-ig megengedhető. Tehát Pista eddig a százalékig minden korlátozás nélkül felvehet hitelt. Viszont 20%- feletti eladósodás már enyhén kezd veszélyesé válni (önmagára és másokra) és minél magasabb ez az eladósodás annál veszélyesebb. Ezért ki kell dolgozni egy progresszív korlátozó rendszert, amely egyfelől a hitelösszeget korlátozza, másfelől egyre nagyobb garanciát kér a visszafizetésre. Ugyanakkor a jövő korlátozó rendszere a kamatemeléseket nem tekintheti eszköznek. A korlátozó rendszer végpontja mondjuk 40%-os eladósodás, amitől egyszerűen tilos hitelt nyújtani, ill. felvenni. Jancsi koma esetét nem is elemzem, hiszen ő a jövőben el sem juthat addig, hogy az eladósodása 110%-os legyen.

A jövő egyik feladata egy ehhez hasonló hitel-szabályozási rendszer kialakítása, amely minden hitelnyújtásra, ill. felvételre érvényes. Ha az eladósodás limitáltan, maximáltan szabályozva lesz, akkor ezzel részben szabályozzák a hitel mértékét és kamat nagyságát is.

Mit lehet tenni, ha már kialakult az eladósodás?

Mivel ezzel több fejezetben foglalkoztam itt csak ennyit, jegyzek meg. A legfontosabb feladat, az eladósodás közvetlen megszüntetése, vagyis a lehetőségekhez képest minden további hitelfelvétel gyors, de azért fokozatos leállítása. Emellett fel kell tárni az eladósodás pontos okát, okait és azt kell megfelelően orvosolni.

Az EU jelenlegi (2004-ben íródott) hibás gyakorlata és ebből következő néhány feladat.

Az EU a közös pénzügyi rendszerbe belépés alkalmával nem foglalkozik a hitelezés mértékével, nem foglalkozik a kamatokkal, csak az eladósodással. Ráadásul az eladósodást is rosszul számolja ki. A nemzeti eladósodás (államadósság, nemzetközi fizetési mérleg) rosszul van kiszámolva, és rosszul van a belépési limit megállapítva. Ugyanakkor, ami abszolút zavaros, és hibás az a költségvetési hiány értékelése, erről már korábban beszéltem.

 Szerintem a közös pénzügyi rendszerbe belépés határa 5%-os költségvetési hiány is lehet. Azt viszont igen szigorúan kellene megelőzni (a jelenleginél sokkal határozottabban, hogy ezt a hiányt egyik szövetséges (lehetséges, vagy tényleges tagállam) se lépje túl. Természetesen a költségvetés összes halmozott adósságát is figyelni kellene. Másfelől viszont a nemzeti eladósodás (talán ez nevezik külső államadósságnak) szerintem, nem haladhatja meg a 40%-ot, de az 50%-ot semmiképpen sem. (Bár ennek értelmezése zavaros)

Az EU szabályozását és viselkedést már több helyen kritizáltam. Most itt megint csak hasonlatokkal tudom megvilágítani, miért hibás, logikátlan az EU szabályozása és általában a felfogása. Elmegy a beteg ember (Magyarország) az orvoshoz. (EU) Az orvos megállapítja, hogy beteg embernek köszvénye van és ezért az orvos, mivel normális, komoly diétát ír elő. A beteg azonban nem tartja be. Ez gyorsan kiderül, hiszen normális orvos rendszeresen ellenőrzi a betegét. Ekkor a normális orvos még erőteljesebben hat (hosszasan magyaráz, tanácsokat ad) a betegre és elkezd szankcionálni: nézze uram, ha nem tartja be a diétát (továbbra is hiteleket vesz fel, fokozza az eladósodását) akkor én magát nem fogom kezelni, vagyis megszüntetem magával a kapcsolatot. Mit csinál az abnormális doktor (EU). Először is bizonytalankodik.  - Mintha magának köszvénye lenne, talán jobb lenne diétáznia. Tudja mit, néha nézzen be és én majd ellenőrzöm. Az viszont biztos, hogy addig nem lesz teljesen a páciensem, amíg köszvénye van.  Azért, viszont nagyon haragszom, ha kisebb uborkát hoz forgalomba, mint amekkorát előírok.

Ez egy másik példázat.

Hárman ülnek az asztalnál a nemzetközi spekuláns pénztőke (Nsp.) az EU és Magyarország pénzügyi vezetése (Mpv.).

Nsp odafordul EU-hoz: kedves barátom, te is tudod, hogy ezzel a közös pénzzel, ezzel a közös pénzrendszerrel jól kiszúrtál velem. Jó kis milliárdokat húztál ki a zsebemből, de legalább abban egyezzünk meg, hogy az újonnan belépőket, ezeket a tudatlan szerencsétlen kis népeket, jól megvághassam.

Az EU elgondolkodva válaszol: rendben van nagyhatalmú barátom, ez a veszteségeidhez képest, valóban nem is nagy kérés.  Én már annak is örülök, hogy nagyjából elfogadod a szabályainkat, hiszen tudom, hogy alaposan belekavarhatnál a levesbe.

-         És mit szólsz mindehhez te, kedves barátunk – fordulnak Mpv-hez.

Mpv. aki láthatóan sokkal csóróbb, mint a másik kettő nagyképű mosollyal az arcán megszólal: aki hagyja magát, az megérdemli, hogy meg legyen vágva. Azért nekem is vannak lapjaim. Egyébként pedig, remélem nekem is leesik valami, ebből az üzletből.

A másik kettő nevetve veregeti hátba: természetesen kedves, firnyákos barátunk. 

A hitelek, mint befektetések.

Erről csak röviden beszélnék, mert talán ez az a téma, amelyben ismereteim kisebbek az átlagosnál. Ugye itt arról van szó, hogy megtakarítások, betéteket, hiteladások úgy is nevezhetők, hogy befektetések.

Közgazdaságilag a pénzbefektetés, az pénzhitelnyújtás, B/5/b ábra. Tehát a hitelezés alapfolyamata, mindaz, amit ezekben, fejezetekben leírok, a befektetésre is igaz. Annyiban variálódik a probléma, hogy mindez egy tőzsdetípusú kereskedelem keretei között zajlik. A tőzsdetípusú kereskedelemről már beszéltem. Gyakorlatilag arról van szó, hogy az árfolyam (árfolyamkülönbség, hozam) rövid távon, naponta, havonta, évente, ingadozik (ugrál, mint kecskeürülék a deszkán), de hosszabb távon (pl. 10 év) egyszerű hitelkamatnak felel meg. Viszont nem mindegy hogy befektető mely árfolyamállapotban veszi ki a pénzét. A befektetés egy olyan hitelnyújtás, amelyben a bizonytalansági és igazságtalansági aspektus jóval nagyobb, mint az egyszerű hitelnyújtásban. Sajnos a jelenlegi pénzügyi rendszerben a betétes gyakorlatilag nem nagyon választhat, egyszerű megtakarítást akar (nem akarja, hogy a pénzét kihitelezzék.) Ebben az esetben az inflációkövetés (reálérték), az általános termelésnövekedésből jön össze. A kevesebb fogyasztás különbsége egy jó rendszerben automatikusan jó helyre kerül. Tehát gyakorlatilag nem választhatja ezt. De kevés eséllyel választhatja a célzott beruházási hitel sem. (Én kimondottan a metróépítésre, vagy az új magyar kis fogyasztású autógyártásra akarok adni.) Bár a bankba névlegesen sok címen teheti be a pénzét, annak további sorsáról már nem ő dönt. Még a részvényvásárlás sem egy kimondott beruházásra fordítódik. A bankba pedig gyakorlatilag kötelező betenni a pénzt.

A jövőben olyan hitelezési rendszer lesz, amelyben betétes konkrétan dönthet (általában, gyakran, jelentős mértékben dönthet), hogy mire fordítsák a pénzét. Természetesen a bankjegyek felcserélhetők, a realizálódó összegek azonban nem. 

A bankszféra, a pénzpiac ezerféle befektetést kitalált már. (Persze ezek csak a banki ügylet elnevezései, a pénz igazi útja ismeretlen.) Szinte havonta jelenik meg egy új konstrukció. Érdekes megjegyezni hogy egy középiskolai közgazdasági vetélkedőben szinte kizárólag ezzel kapcsolatos kérdéseket tettek fel, mintha az egész gazdaságnak ez lenne a legfontosabb szegmense.

 Még a típusokat is nehéz felsorolni. Részvény, ahol valamilyen tulajdonjog is van. Más befektetés ahol nincs tulajdonjog. Befektetések, kötvények ahol hozam is van. Bankbetét, és egyéb befektetések ahol kamat van. Állampapírok, ill. vállalati értékpapírok, ill. banki értékpapírok. Ezek keveréke, mint portfoliók. Nyílt végű, zárt végű. Ilyen-olyan futamidejű. Kis kamatkockázatú, nagy kamatkockázatú. Amelyekben a kockázatot csökkentik, és amelyekben nem csökkentik. Határidős és nem határidős.   És még hosszan sorolhatnám.

Egyes hiteladásoknál (pl. részvényvásárlás) igen kis mértékben jelen van az, hogy egy valóságos gazdasági tevékenységbe fektetünk be pénzt.

A klasszikus befektetés hiteladás, amikor a befektető valóban egy általa jól ismert gazdasági vállalkozásba szál be, tőkével, és ahol befektetés nyereségét valóban gazdasági vállalkozás termelési sikere dönti el – nos ilyen sincs manapság – legalábbis ami a pénzpiacot (bankszférát, hitelintézeteket) és a kisbefektetőt illeti. Jó lenne, ha lennének ilyen közvetlen befektetések (ez egyfajta demokratizálása termelésnek) az egyszerű kisbefektető számára is. Talán a jövőben ez is megoldódik.

A befektetésekről nekem leginkább a manipuláció jut az eszembe. A B/5-ös ábrán azt próbáltam ábrázolni, hogy kisbefektető, általában, átlagosan legyen az bármilyen befektetés, ráfarag. Pontosabban rendszer úgy van kialakítva, hogy kisbefektetőktől (kisbetétesektől) a pénzpiac (bankok, hitelintézetek) felé áramlik a pénz, ill. a profi nagybefektetők (többnyire spekulánsok) felé áramlik a pénz. (Mellékesen gazdasági termelési szférából megint csak pénzpiac felé áramlik a pénz.) Ez nem jelenti azt, hogy adott estben egyes kisbefektetők nem járnának jól. Azt sem jelenti a kisbefektetők összességében, nem járnának jobban azonosan, mint azok, akik szinte nem fektetnek be pénzt. A mai rendszerben (főleg a hitelkártyás rendszer után) szinte mindenkinek van pénze bankban, tehát mindenki valamilyen szinten betétes, befektető, hiszen az ő pénzét is használják.

Visszatérve: az egész rendszert leginkább kaszinók (szerencsejátékok) rendszeréhez lehet hasonlítani. Először is a kaszinó (a szerencsejátékok) úgy van kitalálva, hogy hosszabb távon a kaszinó (kaszinó bankja) nyerjen. A kaszinó vagy kaszinók összessége mindenképpen nyereséges. A nyeresége a játékosoktól folyik be. Itt megoszlanak az arányok, mert a profi nagy pénzzel játszók azért többet nyernek, mint az egyszeri kisjátékosok. A bankszférában még inkább így van, mert itt a pénz nagysága és szakértelem többet ér mint a szerencsejátékban. Kétségtelen a bankok nyerségének nagyobb része a hitelfelvevőktől jön be, de itt is a kis-hitelfelvevők, akik ráfaragnak A lényeg az hogy a bankok hülyítései miszerint  a kisbefektető általában jól jár, nem igaz.

(E gondolatokat mondtam el egy befektetési ügynöknek. Ő azzal érvelt, hogy kisbefektetők a bankkal lesznek azonosak. Illetve, a bank összefogja, képviseli kisbefektetőket, így azokból nagyok lesznek. Illetve azzal érvelt, hogy a pénzpiacon korlátlan határtalan a pénzforrás. Szerintem ezen érvelések tévesek. A pénzpiacon sem (sehol sem) korlátlanok a reáljövedelmek. Valakik jelentősen hasznosulnak, akkor kell lenni károsodóknak is. Egyébként érdemes megnézni az összevont statisztikákat. Mi a különbség a kisbefektetők (még ha ők sokan is vannak) és bankszektor között? Csak „annyi”, hogy bankszektor határozza meg a szabályokat, a feltételeket, az elosztást. A bankszektor elsősorban betét, befektetésgyűjtő és hitelközvetítő.  A gazdaság más szereplői nem lehetnek betét, befektetésgyűjtők és hitelközvetítők. Hitelnyújtók, vagy hitelfelvevők lehetnek. Korlátozottan lehetnek még hitelkereskedők, ezt azonban a bankszektor korlátlanul és profin végzi.) Ugyanakkor, mint erről szó volt, jelenleg a kisember nem is tud mást tenni, mint azt, hogy befekteti a pénzét. Egyfelől otthon nem tarthatja, mert inflálódik, a rablás kockázatáról ne is beszéljünk.  Másfelől a fizetését hitelkártyán keresztül kapja, banki folyószámlán mennek a pénzei, stb. Ugyanakkor, ha már kénytelen betenni, akkor igyekszik a legkedvezőbb befektetést megkeresni. Olyan ez mintha kötelező lenne kaszinóba járni.

Persze ebből nem az következik, hogy a bankokat vagy ezt kötelező bankba tartást meg kellene szüntetni. Szerintem nem is lehet, másfelől van ennek azért jó oldala is. A megoldást már elmondtam sokszor. A bankok pénzintézetek hitelintézetek hasznát normálisra, igazságosra kell csökkenteni. A spekulációt a minimálisra kell csökkenteni. A nagybefektetők, profi befektetők hasznát csökkenteni kell. Egy olyan rendszert kell létrehozni, hogy általában és összességében ne károsodjanak kisbefektetők. Ez nem is olyan bonyolult, erről később még beszélek.

A másik probléma az, hogy jelenleg a kisbefektetések kezelése rengeteg fölösleges energiát szív el az egyéntől és a gazdaságból: pontosabban arról van szó, hogy általános spekuláció, a bankok változtatásai, a bankban levő bizonytalanság miatt a kisbefektető állandóan kénytelen a betéteit figyelni, ellenkező esetben valószínűleg ráfarag. A tisztességes szorgalmas dolgozó, vagy  követi a pénzpiaci eseményeket, és akkor a szabadideje, ill. a munkája sérül, vagy nem követi és akkor ráfarag. Ez megint egy gazdaságilag káros jelenség. Ezért kellene biztosítani kisbetéteseknek olyan befektetést, amely minimális figyelem mellett sem csökken befektetésük. Ezt következő részben fejtem ki.

Egy bróker ezerszer jobban ért a befektetésekhez, mint én, az átlagos dolgozó.

A következőket azért ki merem jelenteni.  A rejtett háttérigazság az, hogy minden hitelezés lényege a beruházás fejlesztés. A jelenleg felszínen megjelenő (ráadásul még ez is manipulált, megmagyarázott, tagadott) spekuláció, csak az eltorzított valóság.

A részvényeken, kötvényeken keresztüli (tőzsdepiaci kereskedés) hitelezések is végső soron a beruházásokról szólnak.   Ezért a hozamok össze-vissza ugrálva de hosszabb távon mégis a kamatok logikáját követik. A részvények, kötvények pedig hosszabb távon az egyszerű hitelezések logikáját követik. Vagyis részvények, kötvények nem mások, mint a rövid távon, duplán eltorzított kamatú hitelezések.

Közgazdaságilag, a részvények, kötvények, hozamalapú befektetések problémája (problémaköre) = a normál hitelezés problémája (problémaköre) + a tőzsdetípusú kereskedelem problémája (problémaköre).

Kitérés a fölösleges, improduktív munkára.

Már többször emlegettem a fölösleges, improduktív munkát pl, a reklámágazattal, pl, a könyveléssel, adminisztrációval, pl. a jogi osztályokkal, pl. vagyonőrséggel, pl. a pénzügyi bankszférával kapcsolatban. Ez részben összefügg a fölösleges káros termeléssel, pl. tamagacsni, gyártással. Annyiban tér el hogy ez minden szempontból racionálisnak tűnik. A tamagacsninál rögtön, kiderül hogy baromság. Vegyük pl. a bankszférát ( bankok hitelintézetek, pénzügyi cégek, stb.). A felületes gondolkodó talán ebből indul ki. Nincs cégen belüli munkanélküliség, mindenki teljes erőből teljes munkaidőben dolgozik. Minden cég magas haszonnal dolgozik. Tehát nem beszélhetünk fölösleges munkáról. Makrogazdasági szempontból azonban az a termék, szolgáltatás, amit előállítanak mégis túlzott, fölösleges, mert egy másfajta gazdaságban elég lenne a fele is. A százféle befektetési konstrukció jó példa erre. Ezeknek a fele fölösleges, mert nincs lényeges különbség.   A termelő szférából, lakosság felől bankokba áramlik a pénz. Tehát lehetőségük van olyan dolgokkal foglakozni, ami az ő profitjukat kissé növeli, ám valójában fölöslegesek. Másfelől oda áramlik a pénz tehát egy sereg vállalkozó is megjelenik, aki ezzel akar foglakozni. Amikor azt mondom, hogy bankoknak (bankszférának) túl magas haszna akkor egyfelől arra gondolok, hogy egyes embereknek, főleg a vezetőknek túl magas a jövedelme.  Másfelől arra gondolok, hogy bankokban többen dolgoznak a kelleténél, mert fölösleges munkát végeznek, pl., fölösleges befektetési konstrukciókat dolgoznak ki és árulnak. Igaz ebben az is benne van, hogy pénzügyi rendszer zavaros logikátlan túlbonyolított. Maga az egész bankszféra szívja el pénzt és nem az egyes alkalmazottak.

Nekem erről eszembe jut egy másik jelenség? Régen gépírók voltak és legfeljebb kézi kalkulátorok. Megjelentek, fejlődtek elterjedtek a számítógépek, ezek ragyogó gépek, fantasztikus programokkal. A logikus elme azt várná, hogy ezzel csökken az adminisztrátorok száma, csökken az adminisztráció költsége. Ehelyett mi történt. Az adminisztrátorok száma alig csökkent. Az adminisztráció minősége, gyorsasága alig javult. Nem egyszer fordult elő hogy bankban közölték sajnos várni kell, mert lefagyott a rendszer. Vagy közölték sajnos lassabban megy az ügyintézés, mert új program van.  Ezzel szemben manapság minden harmadik ember informatikus, rendszergazda, programozó, stb.. Ha megnézzük az összköltséget az adminisztráció költségét, a számítógépek, a programok költségét, az ezzel foglalkozó emberek jövedelemét, akkor kiderül, hogy kétszer, háromszor akkora mielőtt megjelentek volna számítógépek. Ugyanakkor az adminisztráció színvonala, gyorsasága csak 50%-kal javult. Valójában pont fordítva kellene lennie. Mi ebből a tanulság. A gazdaságban valahogy kialakulnak olyan ágazatok, amelyekbe áramlik a pénz. Egyes ágazatok képesek, (megvan rá a lehetőségük) elszívni a pénzt. Ugyanakkor ezek divatos szakmák lesznek, tehát a munkaerő is ide áramlik. Az ágazat nagysága elszakad a valóságos hasznosságtól, ráadásul a piacgazdaság ezt nem érzékeli.

Az biztos, hogy a jelenlegi gazdaságban (gazdasági rendszerben) túl sok az olyan munka, jövedelem, ami termelést (hasznos termelés és hasznos szolgáltatás) csak igen kismértékben segíti. A termelésben való segítség és az elvont munkaerő, jövedelem aránytalan. Ezt nevezhetjük fölösleges improduktív munkának. A jelenség mögött a szubjektív tényezők mellett, ár és jövedelem aránytalanságok állnak. A jelenség kapcsolatba hozható a kapzsiságdeterminált piacgazdasággal, a feltétel nélküli, gyors és minél nagyobb profitszerzéssel.

A jelenség még összefügg az önpumpálás jelenségével. Ez egyébként leginkább az állami hivatalokra, szervekre jellemző. A logikája következő. Ha már vagyok és van pénzem, akkor megpróbálok hasznosnak látszani. Ehhez munkát kell gyártani, ellenben ez a munka ne legyen nehéz. Mondjuk az aktatologatás elég könnyű munka. Ha van munkám, pénzem, akkor miért ne bővülhetnék.

Néhány összefoglaló gondolat a hitelezésről.

A mérsékelt beruházási fejlesztési hitel jó. A nagyon mérsékelt áruvásárlási hitel megengedhető. A beruházási hitel általában sokkal jobb, mint az áruvásárlási hitel. Az önerős fejlődés általában sokkal jobb, mint a hitelezés általi fejlődés.

Az eladósodás hosszabb távon és általában senkinek sem jó, főleg az eladósodottnak nem jó. Az eladósodás fő okozója, a túlzott mértékű ill. túl magas kamatú hitel. 

A mérsékelt hitel hasznos, mert munka motivációs hatású. A mérsékelt és egyenletes (nem hektikus) hitel kiegyensúlyozó hatású. A mérsékelt hitel hasznos a pályakezdő fiataloknak, a kezdő vállalkozóknak, a beruházóknak, fejlesztőknek.

A hitel mértéket szabályozni kell, a pénzügyi egyensúly miatt, többek között a pénzkibocsátás miatt, az eladósodás miatt, az improduktív munka miatt, a tisztességtelen jövedelmek miatt. Ugyanezekért szabályozni kell kamatokat is.

Az állam (vezetés) egyik fontos eszköze a célzott, illetve kedvezményes hitel, ebből a szempontból is hasznos a hitel.

Káros a hitel, ha túlzott mértékű, vagy kamatai túlzottak, ill. duplán káros, ha mindkettő fennáll.  A hitel, ill. az alapkamat emelése, általában rossz eszköz az infláció leküzdésére ill. a helyes árfolyam kialakítására.

A pénzügyi vezetésnek megelőző stratégiára, vagyis a hitelezés optimális értékeinek betartására, kialakulására kell törekedni.

Kitérés az állam (központi irányítás) célzott és kedvezményes hiteleire.

Arról már korábban is beszéltem, hogy a piacgazdaság, főleg a jelenlegi piacgazdaság sok mindenre nem képes azok közül, amire egyébként szükség van.  Nem képes többek között a profit nélküli szociális gondoskodásra. Nem képes a távlati, és társadalmi érdekű fejlesztésekre. Nem képes a környezetvédelemre, természetpusztítás megállítására. Nem képes a termékek szolgáltatások olyan szelektálására, amely pl. az előző szempontok szerint történik, vagy figyelembe vesz magasabb szempontokat pl. egészségépítés, tudásépítés, erkölcsépítés. Ezért is szükséges az állam. Az államnak ezekre több eszköze van pl. az adókedvezmény, a pénzbeli támogatás, a szabályozási támogatás, az őszinte meggyőzés az oktatással, tájékoztatással, és a célzott ill. kedvezményes hitelek. Kétségtelenül nehéz elválasztani egy adókedvezményt, egy pénzbeli támogatást a kedvezményes hiteltől. Pénzügyileg mégis az a tiszta, ha célzott és kedvezményes hitelek el vannak választava, és egy másik keretből működnek. Hitelnek az minősül, ha legalább a hitelezett összeget (kamat nélkül) vissza kell fizetni. A meghatározott önrész nem zárja ki, hogy a hitel hitelnek minősüljön. Ha valaki kap egy olyan hitelt, amelyet csak pl. 80%-ban kell visszafizetni, akkor azt pénzügyileg érdemes így kezelni: az összeg 80%-a kedvezményes hitel, az összeg 20%-a pénzbeli támogatás. A 80%-os rész az állam hitelalapjából, a 20%-os rész az adóból történik kifizetésre. Az állam, ill. az állami irányítás felosztásának elve alapján a pénzügyi irányításokat több részben különálló, de mégis együttműködő objektív tudományos demokratikus testületre kell felbontani. Nyilvánvaló hogy a hitelezés problémaköre beleértve az állami hitelezést is egy különálló testületet igényel.

Itt kitérnék egy olyan problémára, amely már nem gazdasági, hanem irányítási  (politikai, ill. a döntéshozó mechanizmus problémája). Induljunk ki ebből a példából: az egyik testület valakinek ad pénzbeli támogatást, a másik testület ugyanannak ad kedvezményes hitelt.

A centralizált irányítás mellett kardoskodók többek között két érvet szoktak felhozni. Ha decentralizált az irányítás sok lesz a fölösleges, káros párhuzamosság. Ha decentralizált az irányítás, akkor sok lesz fehér folt. Abban igaza van az érvelőknek, hogy a kettő nem zárja ki egymást, lehetnek területek ahol fölösleges szabályozási, intézkedési párhuzamosság van és más területeken szabályozási intézkedési hiányok, lehetnek. Abban nincs igazuk, hogy ezek szükségszerűek. Ha minden irányítási testület pontosan tudja, hogy mit tesz, mit tett a többi testület akkor ezek a problémák nem lépnek fel.  Pontosabban akkor az irányítási párhuzamosság már tudatos lesz. Persze a tudatos irányítási párhuzamosság is lehet káros pl. akkor, ha ellenhatalmi rendszer van. A jövőben azonban nem lesz ellenhatalmi rendszer.

Térjünk vissza kiinduló példára. A másik testület pontosan tudja, hogy az a valaki már kapott pénzbeli támogatást de úgy ítéli meg, hogy szüksége van még kedvezményes hitelre is. Nem azért ítéli meg ezt, mert a másik testülettel harcban áll, hanem ezért mert pontosan mérlegeli a társadalom hasznosulásának szempontjait és ezek szerint, az jön ki, hogy valóban szükség van még kedvezményes hitelre is. Ugyanakkor nézzük meg, mi történik egy túlságosan centralizált irányítás mellett. Az egyik probléma az, hogy túlságosan sok ügy tartozik egyes emberek alá, az ügyek összekavarodnak, zavarossá válnak, kimaradnak. Tehát a centralizált irányítás sem zárja ki a fehér foltokat, a zavarosságot, sőt. Másfelől, ha a centralizált irányítás elfogult, ill. rosszul látja a dolgokat, akkor biztosan rosszul fognak menni a dolgok. Egyszerűen fogalmazva, centralizált irányítás azért rossz, mert nincs kontroll. Itt már egy kicsit belekaptunk a következő fejezetek tartalmába. Az biztos, hogy a gazdaság, pénzügy jelentős tényezője a gazdasági és pénzügyi irányítás.

A problémák ellenére az állam által nyújtott kedvezményes hitelekre szükség van, ez az állami eszközök (támogatási eszközök) egyik jelentős tényezője.

A megtakarítások.

Elmélkedés a hitelről, a  megtakarításról a termelés, munka, fogyasztás szempontjából. B/20-as ábra.

Először is soroljuk fel az alapvető igazságokat, melyek ehhez a témához tartoznak.

A termékek, szolgáltatások, munkák kb. 80-90%-át nem lehet elrakni, tárolni, ill. halmozni. Ezért hiába van akár rengeteg pénz, hiába vannak kialakítva a pénzalapok, mindez semmit sem ér, ha nincs dolgozó, aki termeljen. A megtakarítás lényege nem az, hogy valaki pénzt tesz el. Az a lényege hogy a pénzeltevéssel nem fogyasztja le a pénz értékét, nem fogyasztja le, következésképpen az általa megtermelt terméket, szolgáltatást, (a munkáját)  átadja azoknak, akik nem tudnak termelni. Illetve azoknak, akik többet fogyasztanak, mint amennyit megtermeltek. A hitelfelvevő egy olyan gazdasági szereplő, aki jelen időben többet fogyaszt, mint amennyit megtermelt. Függetlenül a pénztől, ha nem termelő vagy hitelfelvevő fogyaszt, akkor a termelőre jutó fogyasztás az előző fogyasztásokkal csökken. Ha a termelő és pl. a hitelfelvevő is teljes mennyiségben, fogyaszt, akkor valakire, valahol nem jut elég termék, szolgáltatás. A beruházási, fejlesztési hitel is egyfajta fogyasztásnak (terméket, szolgáltatást, munkát igényel) minősül. Amikor a hitelről, megtakarításokról beszélünk, akkor ezeket az igazságokat soha nem szabad elfelejteni. Továbbá soha nem szabad összekeverni a pénzoldal folyamatait a termék munka oldal folyamataival. Hiányos lesz az elemzés, ha termék, munka oldal folyamatait nem elemezzük.

Még kitérnék arra, hogy a munka szempontjából nincs különbség a külföldi és belföldi hitel között. Normális esetben a belföldi és külföldi hiteleknek hosszabb távon egyensúlyban kell lenni. A hitelezőnek pedig ugyanúgy le kell mondani időszakosan a termelésének, fogyasztásnak egy részéről akár külföldre akár belföldre megy a hitel. A hitelfelvevő pedig a többet fogyaszt akár belföldről, akár külföldről kapja a hitelt. Ugyanakkor pénzügyi szempontból mégis van különbség a két hitel között. Ezért mondom hogy a hitelezés mértéke összesen (belföldi és külföldi) legyen 12-15%, de felénél ne legyen több a külföldi hitel. Sőt optimális esetben a hitel nagyobb része (75%) belföldi hitel.

A generációs munkahitel.

A helyes pénzkibocsátás témájú fejezetben már kitértem erre problémára.  Ott így neveztem a tényezőt: munka, fogyasztás egyensúlya demográfiai hullámban. Itt most más megközelítésben elemzem a problémát. 

Induljunk ki a következő egyszerű modellből. A társadalmat átlagosan a következő családok alkotják. Két gyerek, két szülő (dolgozó) és négy nagyszülő. Egy dolgozóra tehát egy gyerek és egy nagyszülő (idősebb ember) jut. Itt ugyan magtévesztő lehet, hogy mivel négy nagyszülő van, látszólag egy dolgozóra két nagyszőlő jut. Ne felejtsük el azonban, hogy minden szülőnek ( dolgozónak) van egy testvére is ( két gyerek az átlag), tehát egy dolgozóra valójában egy nagyszülő, idős ember jut.

A fiatal (a gyerek) 23 éves koráig tanul, eltartásra szorul. A dolgozó 23 évtől dolgozik 62 éves koráig, ez 40 év. Itt meg kell jegyezni, hogy kb. 58 korától, már csökken a munkavégző képessége, hiába dolgozik 63 éves koráig vagy még tovább. Az átlag életkor 78 év, vagyis a munka nélküli időskor 16 év. Azt mondhatjuk, hogy a dolgozónak 46 éves koráig meg kell osztani a jövedelmét, pontosabban a termelését, fogyasztását a gyerekével, és 46 éves korától meg kell osztani a termelését, fogyasztását pl. a nagymamával.    Tulajdonképpen  hiány keletkezik, ha figyelembe vesszük, hogy 57 éves kortól már csökken a termelőképesség, tehát a nagymamát már kb. 40 éves korától támogatnia kell. Ezt az egész folyamatot nevezhetjük generációs munkahitelnek is.  A szülő (dolgozó) munka hitelt ad a gyerekének, amit idősebb korában visszakap. Úgy is felfoghatjuk, hogy a dolgozó 40 évi munkájával áttételesen eltartja magát gyerekkorában és eltartja magát időskorában. Ha mindenki eltartja magát, akkor rendben van az egyensúly.

Ha pontosan akarunk számolni, akkor számolni kell még az egyéb állammal, valamint a klasszikus hitelezéssel. Az egyéb állam, az hogy vannak az idegen betegek, árvák, stb. Valamint vannak az állami szolgáltatások, pl. a jogalkotás, igazságszolgáltatás, közbiztonság közterületek fenntartása, stb. Az állami szolgáltatások önmagára, gyerekére, nagymamájára és a munkaképtelen idegenekre is vonatkoznak. Leegyszerűsítve a következő számok jönnek ki. A saját termelésének, fogyasztásának 23%-át a gyerekére fordítja. A 36%-át az egyéb államra fordítja. (Az adó, költségvetés nem azonos ezzel a számmal, de levezethető ebből a számból.)  A 16%-át a nagymamájára fordítja. És a 25%-át saját magára fordítja. Mindez akkor igaz, ha figyelembe vesszük a fogyasztás és dolgozás éveit (23, 40, 15) és egyenletesen osztjuk el a termelést, fogyasztást.

Mindezt azonban részben áttételesen teszi a dolgozó. Egyrészt a gyerek és nagyszülőt is részben közösségi rendszeren belül támogatja. Másfelől pl. a nagyszülőnek nem közvetlenül ad pénzt, ételt, ruhát, stb. ( ezt az idős emberek sérelmeznék) hanem a pénzét beteszi egy időskori megtakarításba, ezáltal nem fogyasztja el a megtermelt termékét, így azt elfogyaszthatják az idősek aki  nyugdíjaikon ( megtakarításukon)  keresztül jutnak ehhez  a fogyasztáshoz.

A fenti számok azt jelzik, hogy a dolgozó az egy éves termelését fogyasztását milyen arányban használhatja fel, feltételezve, hogy a gyerekek az idősek szinte ugyanazon az életszínvonalon élnek, ugyanannyit fogyasztanak, mint a dolgozók. 

Ebből az egészből eddig azonban kimaradt a klasszikus hitel ill. annak fedezete. Bizonyos hitelre szükség van pl. a fiatal családoknak (áruvásárlási hitelre) vagy kezdő ill. fejlesztő vállalkozásoknak (beruházási hitelre), az én megállapításom szerint átlagosan pl. 14%-ban. A klasszikus hitel (áruvásárlási ill. beruházási hitel) ill. annak finanszírozása azért sok szempontból más, mint a saját gyerek felnevelése, az egyéb állam fenntartása, az időskori megtakarítás.  Mind a négy elem eltér egymástól. A klasszikus hitelalap megtakarításnál a termelést, fogyasztást nem teljesen, véglegesen, ill. nem hosszú távra adja át a dolgozó, hanem csak ideiglenesen, középtávon (átlagosan mondjuk 5 évig). Munka szempontjából a hitelfelvevő elvileg úgy fizeti vissza hitelt, hogy többet dolgozik, többet termel, vagy kevesebbet fogyaszt. Vannak azonban veszteségek, időeltolódások.

Én úgy fogalmazok, hogy klasszikus hitel csak 50%-ban bontja fel termelés-fogyasztás egyensúlyt.   Az sem igaz, hogy nem bontja fel, de az sem igaz hogy teljes mértékben felbontja, úgy, mint a pl. az időskori megtakarítás. Ha teljesen felbontaná, akkor 12%-os hitel is sok lenne. Az 50%-os felbontó hatás tulajdonképpen azt jelenti, hogy 12-15%-os hitelnél 6-8%-os a felbontó hatás, ez pedig már nem vészes, főleg ha eloszlik elsősorban a dolgozók jövedelme a másodsorban az időskori megtakarítás és az adó között. Nézzük meg egy túlzott példával, hogy miért bontja fel a túlzott hitelezés a munka egyensúlyt. Pl. egy gazdaságban a dolgozók hitelbe, adják saját jövedelmük felét (12%) és teljes időskori megtakarítást (15%). Egy ilyen szituációban, mondjuk létre jöhet egy olyan év amikor ezt a terméket munkát pl. 50%-ban  beruházok, áruvásárlók használják, és nem történik meg a plusz munka visszatevése. Ekkor pl. egy évig, a beruházok és áruvásárlókon kívülieknek, főleg az időseknek 13%-kal kevesebb munka, termék jut, vagyis a lakosság nagyobb részének, főleg az időseknek 13%-kal csökken az életszínvonala. Tehát a 27%-os hitelmérték már túlzott és veszélyes. Az is veszélyes, ha az időskori megtakarítás jelentősen részét, mondjuk a felét  kihitelezik, márpedig szerintem ez gyakori dolog.

(2008-ban Magyarországon a megtakarítások összege azonos volt felvett hitelek összegével. Ráadásul a hitelek nagyobb része áruvásárlási (fogyasztási) hitel volt. Ez már egy nagyon eltorzult helyzet. Kérdés, hogy ebben a helyzetben  milyen többlettermelést fogyasztottak el az idősek, hiszen a dolgozók, fiatalok szinte minden termelésüket   elfogyasztották, vagy jövedelmükön, vagy a fogyasztási hitelükön keresztül? Érthetetlenül állnék a jelenség előtt, ha rejtett kár vándorlásával és lecsapódásával nem foglalkoztam volna behatóan. A magyar gazdaságban, jelenleg 2008-ban is, az a helyzet, hogy több pénz és több fogyasztási potenciál van, mint amennyi a termék, szolgáltatás. Ilyenkor a kár szépen elkezd össze-vissza vándorolni, és részben véletlenszerűen, de általában a becsületes dolgozok és a kisjövedelműek rétegében, csapódik le. A legjellemzőbb lecsapódás, az alulfizetett túlmunka, de vannak más lecsapódások is. Természetesen a tisztességtelenségek is megnőnek. Az infláció, amely szintén a kisjövedelműeket sújtja, szintén egy lecsapódás.

Miért is rossz a túlzott hitelezés? Az előzőkben elmondottakhoz (felbontja a pénzügyi egyensúlyt, felülírja az önerős fejlődést, fölösleges káros hitelezés alakul ki, stb.) hozzájön még egy tényező: káros, mert felbontja a munka (termelés-fogyasztás) egyensúlyt.

Itt azért  újra kitérek, hogy a megtakarítások között, pontosabban a munkahitelek között az is lényeges különbség, hogy azon önkéntesek, vagy kényszerűek.

A 2-4%-os biztonsági és feszültségi tartalékot sem szabad kihitelezni.

Mire is kell ez a tartalék. Ez tartalék pénztartalék és egyben munkatartalék is. Pontosabban inkább ezt jelzi, hogy fogyasztás nincs csúcsra járatva, és termelés sincs csúcsra járatva. Pénzügyi szempontból pedig egyfajta túlfolyó, kiegyenlítő, ill. tartalék tartály szerepét tölti be. Továbbá mindig jöhet nehezebb időszak, ekkor jól jön a plusz pénz. Ha itthon nincs is munkatartalék azért ebből a plusz pénzből külföldről, lehet vásárolni, terméket, szolgáltatást. Tehát a minimum 2%-os biztonsági és feszültségi tartalékra szükség van.

Ezek után nézzük meg, hogy az előző modellgazdaságban hogy oszlanak el dolgozok jövedelme, illetve hogy oszlik meg egy éves összes termelés ( pl. a GDP 10.000 USD) Saját gyerek fenntartás 21%, egyéb állam ( adó)  34%, időskori megtakarítás 13%, dolgozók jövedelme 22%  biztonsági és feszültségi tartalék 3%, hitelezés finanszírozása 7% ami másképpen 14%.

Ez azt jelenti, hogy mindenki bevállal kb. 3%-os életszínvonal-romlást a biztonsági és feszültségi tartalék ill. a hitelezés miatt. Ugyanakkor ez nem igazi romlás mert a jó mértékletes hitel hasznos és a biztonsági feszültségi tartalék is hasznos.  Azt is meg kell jegyezni, hogy az állam nagysága igen változékony, mint arról szó volt, ez pl. függ a kultúrától az emberek igényétől, stb. lehet pl. az egyéb állam csak 30% de lehet 40% vagy éppen 45% is. Ekkor a többi jövedelem arányos nő, vagy csökken. Ez azért is logikus, mert minél nagyobb az állam annál kevesebbet kell költeni, pontosabban dolgozni saját gyerek fenntartásra ill. az időskori életre, sőt saját életfenntartásra is.

Ugyanakkor az államnak az is feladata, hogy a pénzen kívül azt is figyelje, hogy a következő évben várhatóan hogy alakul a termelés-fogyasztás egyensúly. Felmerül még egy tényező, amiről eddig nem volt szó: a népesség alakulása, az emberek számának alakulása. Ezen belül pedig azt is nézni kell, hogy alakul a dolgozók száma. Gazdaságilag nem jó a demográfiai hullámzás. Pl. komoly probléma, lehet, ha egy népesebb korosztály eléri nyugdíjhatárt. Valójában a kisebb munka-egyensúlytalanságok kiegyenlítéseit el lehet érni a hitelezés vissza fogásával vagy éppen enyhe növelésével.

Röviden a B/20 ábra alsó részének elemzése. Az ábrán mivel az inkább a jövőről szól az átlag életkor nem 78 év, hanem 83 év. Ha négy generációt összevetítünk, akkor a termelés fogyasztás egyensúlya akkor jön ki, ha 23 éves kortól kb. 37 éves korig valamekkora hitelt adunk a fiataloknak, mivel az ő termelésük egy kevéssel kisebb viszont a fogyasztási igényük (pályakezdés, családalapítás) egy kissé nagyobb. Ha nem adnánk ezt a hitelt, akkor még jobban felborulna a termelés-fogyasztás egyensúly. De akkor is felborul, ha ennél jóval többet adunk, vagy más életkorban adjuk a hitelt. Az egyensúly még így is felborul valamennyire, ez abból adódik, hogy 58 éves korban már csökken a munkavégző képesség, függetlenül attól, hogy hány éves kortól állapítják meg a nyugdíj korhatárt. Van egy időszakos (pár éves) hiány és utána van egy időszakos (pár éves) többlet, ami részben kompenzálja egymást. Egyébként azért, hasonló nagyságú minden korosztály fogyasztása, mert a fiataloknál az iskolázás dobja meg a fogyasztást, a dolgozóknál a normál fogyasztás (étkezés, közlekedés, stb.) dobja meg a fogyasztást, az időseknél pedig az egészség karbantartása dobja meg a fogyasztást.

Az ábra még azt is megmutatja, hogy a fejlesztésre fordított vállalati nyereség összefüggésbe hozható a kb. 10%-os beruházási fejlesztési hitellel, a termelésnövekedésből eredő jövedelememelkedés összefüggésbe hozható az áruvásárlási hitellel.

Az ábra középső részét nem elemzem. A lényege az, hogy semmi értelme nincs az állandó hitelfelvételnek, az állandó kis mértékű eladósodásnak, bár ezek lehetségesek. Állandó nagymértékű eladósodás nem lehetséges. Állandó kismértékű eladósodás lehetséges, de ez vagy fölösleges, káros hitellel jár, vagy a hitelfelvevő károsodásával jár.

Röviden térjünk ki még arra a problémára, hogy miért nem lehet a munkák, termékek, szolgáltatások nagyobb részét eltenni. A szolgáltatások szinte egésze azonnali munkát igényel. A termékek közül, az élelmiszerek, azonnali munkát igényelnek azonnali fogyasztásuk. Az energia a lakásrezsi is részben azonnali munkát és fogyasztást igényel. A ruházat, bútorzat, lakásfelszerelés, gépkocsi, stb. kb. átlagosan 3-8 évre eltehető, ez azonban nem jelentős, csak kismértékű elrakásról, fejalmozásról lehet szó.  A gépek, eszközök, szintén ilyen távlatúak, ha belegondolunk az állandó fejlődésbe, valamint amortizációba.  Ellenben az üzemeltetésük azonnali munkát igényel. A lakóingatlanok, házak hidak, utak stb. valamivel hosszabb kifutásúak. Ezek a tartós eszközök, ingatlanok, tulajdonok.  Ezeknél is van üzemeltetés, van állandó karbantartás (felújítás), valamint amortizáció, de itt mégis beszélhetünk a termék elrakásáról ill. felhalmozásról. A természeti erőforrások a föld, nyersanyag, energiahordozó, stb. esetében beszélhetnénk elrakásról, ellenben ezek készlete véges és annak is örülni kell, hogy nem fogynak. Tehát ezek elrakásáról, felhalmozásáról sem lehet nagyon beszélni. Ezért azt mondhatjuk, hogy a termelés, ill. a fogyasztás kb. 80-90%-ban azonnali munkát igényel. Tehát hiába van pénz, ha nincs munkaerő. Ezért kell ebből a szempontból is elemezni a gazdaságot, és annak egyensúlyát.

Azért a pénz szempontjából is elemezni kell gazdaságot, mert annak problémái is erősen bekavarhatnak és végső soron igazságtalanságokat, ill. termeléscsökkenést okozhatnak. A pénznek és a termelésnek fogyasztásnak egymáshoz képest is egyensúlyba kell lenni.  

Ami egyébként elrakható felhalmozható az, az emberi tudás és abból eredő munkakapacitás.

További elmélkedések a megtakarításokról.

Azt tehát láttuk, hogy makrogazdasági szempontból legalább háromféle megtakarítás van. A hitelalap-finanszírozás (14%), a biztonsági és feszültségi megtakarítás (3%), az időskorra szóló (időskori, vagy nyugdíj) megtakarítás (17%). Azt is láttuk, hogy ezekből, a megtakarításokból kb. 16%-ot nem szabad kihitelezni.  Mi az, ami jó lenne.

Jó lenne egy abszolút biztos megtakarítás, ahol a megtakarítónak nem kellene állandóan figyelni, rettegnie, mert tudja, hogy a pénze biztosan értéken maradna.

Aztán jó lenne, ha az időskori megtakarítás szinte teljesen elválna az államtól. Egy részben kötelező, részben szabadon kialakított megtakarítás lenne, amelynek befizetését pl. 62 éves kora felett 16 éves felosztásban, megkap. Méghozzá úgy hogy a nyugdíj évek első nyolc évében 10%-kal többet kap, a második nyolc évében 10%kal kevesebbet kap. Ez azért igazságos, mert aki a 16 évnél hamarabb meghal az  is elfogyasztja a nyugdíjának a nagyobb részét. Ha 78 éves az átlagéletkor, akkor a nyugdíjalap rendben lesz, aki előbb meghal annak fennmaradó összegét, azok fogyasztják el, akik később halnak meg. Ha az első öt évben hal meg valaki, akkor az örökösök is kapnak a megmaradt nyugdíjból.

Ez a rendszer azért igazságos, mert mindenki kb. annyit, kap, mint amennyit megtakarít, ill. a nyugdíj elsősorban a saját megtakarításától függne és nem az ország aktuális gazdasági helyzetétől. Ugyanakkor a megtakarítást reálértéken, vagyis az akkori vásárlóértéken kapná vissza, így biztosan azt kapja vissza, amit befizetett.

A nyugdíjrendszer kapcsán el kell gondolkodni, a nyugdíjasok életszínvonalán.

A nyugdíjasok fogyasztási igénye az életkori sajátosságok miatt általában csökken.

Két igényűk növekszik elsősorban az egészségügyi ellátás igénye. Másodsorban a biztonság, közbiztonság igénye. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjasok számára az állam, az állami egészségügy a fontos, ill. az állam az állami biztonságnyújtás a fontos. A nyugdíjak reálértéke mellett, vagy azt megelőzve az hatékony nagy állam ( magas adó), és ezen belül az egészségügy a közbiztonság fejlesztése a fontos. A magas adó miatt esetleg áldozni kell abból, hogy a nyugdíjasok általános fogyasztása lépést tartson a fejlett gazdaság dolgozóinak fogyasztásnövekedésével. Ezért is jobb, ha nyugdíjak „csak” a fogyasztói kosárnak megfelelő inflációt követik (nem magasabb, de nem is alacsonyabb a ráta), megtartják a vásárlóértéküket.

Egy lehetséges, jó nyugdíj-rendszer modell.

A felületes gondolkodó szerint: hű de jó ez svájci indexálás. A nyugdíjasok együtt sírnak, nevetnek a dolgozókkal. Jellemző hogy éppen ebben, sajnos csak ebben követjük Svájcot. Nem akarok együtt sírni, nevetni, csak azt akarom, ami jár. A megtakarításom reálértékét akarom. Minden igazságtalanság (nem azt kapja, amit megérdemel) egyensúlytalanságot okoz és fordítva.  Egyébként is a dolgozók reáljövedelem-növekedése egy kiegyensúlyozott gazdaságban szinte azonos lesz a megtakarítások (átlagos jövedelműek fogyasztói kosarának inflációt követő) reálértékével. Vagy eleve azzal számolunk, hogy úgysem lesz kiegyensúlyozott gazdaság? Az a fontos, hogy mindenki tehene egyszerre dögöljön meg?

Igen, de hogy kerüljön befizetésre a nyugdíj. Minden emberfizetésnek 15-20%-át levonnák és átutalnák egy állami bankba (egyben nyugdíjintézet) az adott illető számlájára. Tehát ebben a bankban minden dolgozónak lenne számlája. Ebben a bankban azt is tudnák, hogy kinek mennyi az egyéb megtakarítása. Ezt egyébként az adóintézet is jegyezné. Ha valakinek az egyéb betéte 45 éves korára nem éri el a nyugdíj-megtakarítás 50%-át, akkor annak kötelező nyugdíját fel kell emelni pl. 20%-ra. Továbbá ebbe a bankba a kötelező nyugdíjon keresztül mindenki befizethetne a saját számlájára összeget, maximum annyit, hogy az összeg nem haladhatja meg az összes nyugdíjbefizetésének kétszeresét. Természetesen ezen   plusz összeget bármikor kivehetné méghozzá reálértéken, pontosabban az éppen aktuális vásárlóérték felett egy 1%-kal. Ez az állami bank adná az állami célzott, illetve kedvezményes hiteleket méghozzá olyan arányban hogy a figyelembe venné a várható pénzegyensúlyt és a termelés-fogyasztás egyensúlyt is. Az állam másik eszköze ezen célokra  a hitelfelvétel ( állampapírok kibocsátása, stb.), amit szintén ezen bank kezelhetne.

Ehhez pedig az szükséges hogy az állam, ill. állami bank figyelje a  hitelezés mértékének jelenlegi és várható alakulását.  Továbbá figyelje az eladósodás alakulását és várható alakulást. Továbbá figyelje az inflációt és annak várható alakulását. Továbbá figyelje a termelés fogyasztás egyensúlyát és annak várható alakulását. E két utóbbival kapcsolatban azonban meg kell jegyezni: ezeknél a megtakarítási hitelezési egyensúly megváltoztatása csak másodlagos enyhe kiegészítő intézkedés lehet. Ugyancsak másodlagos, enyhe kiegészítő intézkedés lehet a hitelegyensúly változtatása a külkereskedelmi mérleg, ill. az árfolyam vonatkozásában. Ne felejtsük el a pénzügyi alapelveket. Legfontosabb a megelőzés, az optimális értékek fenntartása. Illetve, mindent a saját eszközével kell orvosolni. Pl. az inflációt az árak, áremelések szabályozásával. A külker mérleget a külker egyensúly kialakításával. Az árfolyamot pl. direkt intervencióval, vagy pl. helyes pénzváltórendszerrel, ill. jól szervezett közös pénzzel. A termelés-fogyasztás egyensúlyt az egyenletes, de viszonylag dinamikus termelésnövekedéssel. Továbbá, az egyenletes népesedés fenntartásával. Továbbá az egyenletes munkakapacitás, alacsony munkanélküliség, humán erőforrás fenntartásával.  Az állam egyensúlyát az állam nagyságának, pontos meghatározásával,  a helyesen megállapított összevont adóval, helyes adóztatással és pontos költségvetéssel. Mindezeknél tehát a megtakarítások és a hitelezés változtatása másodlagos mellékes, enyhe korrigáló elem lehet.

Hogy is történhetne vásárlóérték kiszámítása, ill. azon betétek kezelése, amelyek nem kamatokkal működnének. Arról már szó volt, hogy a kiemelt és köztük a legfontosabb termékeket, szolgáltatásokat ( pl. 100-200 félét)  több szempontból is figyelni kell. Pl. ezek árváltozást az infláció miatt. Pl. ezek mennyiségi növekedést, termelését, illetve ezek fogyasztását a termelés megállapítása, ill. a fogyasztás, életszínvonal megállapítása miatt.

A vásárlóérték megállapítása, az hogy egységnyi pénzből mekkora mennyiséget lehet vásárolni ezekből a termékekből, szolgáltatásokból. Tulajdonképpen a vásárlóérték vizsgálata nem más, mint az árszínvonal-változás vizsgálata.  Pl. ezer pénz 2006 novemberében 1.068 vásárlóértékkel rendelkezik. Ezt a vásárlóértéket akár havonta lehet mérni.  A betétes mondjuk ebben a hónapba betesz a bankba ötezer pénzt, és két év múlva betesz újabb 5.000 pénzt. Ekkor a vásárlóérték pl.1.268. Kiveszi pl 6.000 pénzt 2010 márciusában. Ekkor a vásárlóérték pl. 1.451. Ekkor ennyi pénzt kap meg. 5. 000x 1.383+ 1000x 1.183 pénzt, azaz 8.098 pénzt. Tulajdonképpen ez nem más mint az inflációs romlás pontos követése. Pontosabban azonban nem 8.098 pénzt kap hanem erre rájön a 8.098 pénz 1%-a, ezzel van díjazva hogy ideiglenesen lemondott a pénzéről. Ezt a „bonyolult” számítást a számítógép megfelelő programmal pillanatok alatt elvégzi. Persze ez csak egyféle számítás, csak egy példázat, a lehetséges megoldásra.

A lényeg az, hogy szükség van, a jövőben remélhetőleg lesz, egy abszolút biztos, a megtakarítás értékét megőrző megtakarítási lehetőségre.  Többek között a biztos megtakarítás növeli a megtakarítási kedvet. Ugyanakkor igazságosabbá teszi a megtakarítási hitelezési rendszert. A gondolkodó emberek jelenleg azt  látják, hogy a betéti kamataik általában az inflációt sem érik el ezért inkább költekeznek és gyakran fölöslegesen felelőtlenül költekeznek. E megtakarítási lehetőség azonban eleve kizárja, hogy kisbefektetők porul járjanak ezért az emberek is másképpen gondolkodnak majd a megtakarításról. Továbbá, nem igényel odafigyelést, tehát a dolgozók a saját munkájukkal tudnak foglakozni. Továbbá, azért is jó, mert mértéket ad a kamatoknak.

E fejezetrészben vázolt megoldások szerintem biztosítanák azt, amire szükség lenne. A vázolás célja elsősorban az volt, hogy bizonyítsam, így, vagy másképpen, de meg lehet oldani mindazt, amire szükség lenne.

Soroljuk fel, mire lenne szükség.

Szükséges egy abszolút biztos pénzértéket megőrző megtakarítási lehetőség. Szükség van egy különálló, átlátható időskori megtakarításra, ill. nyugdíjrendszerre. Általában az állam pénzügyi funkciói legyenek elválasztva, legyenek tiszták, és átláthatók. Legyen különálló és átlátható az adózás, költségvetés, ebbe tartozik többek között az oktatás és az egészségügy, a segélyek, támogatások, stb..  Legyen különálló, átlátható az állam megtakarítási hitfelvevői és hitelezési tevékenysége. Legyen az államnak egy olyan biztos pénzkerete, amelyből a hitelegyensúlyt, megtakarítási egyensúlyt, a pénzegyensúlyt valamint a termelés-fogyasztás egyensúlyt  fenn tudja tartani ill. kismértékben variálni tudja. Szükség van egy olyan állami bankra, ami a lakossággal, vállalkozási szférával is kapcsolatban áll, ami példát mutat, mértéket ad, a magánbankoknak, ill. azokat részben ellensúlyozza.

Legyen különálló és átlátható a nyugdíjrendszer. Legyen egy biztos nyugdíjalap (a dolgozók lemondott fogyasztása), amely biztosítja nyugdíjasok fogyasztását. Emellett legyen  a nyugdíj igazságos, tehát mindenki kb. annyit kapjon vissza, amennyit befizetett. Emellett a nyugdíj, elsősorban a befizetés legyen viszonylag szabad, vagyis az állampolgár viszonylag tág határok között határozhassa meg mennyit, mikor, milyen ütemben, ki által (állam, magánbank, magánbiztosító, stb.) fizet be, milyen színvonalon akar élni időskorában.

Egy kis, idevágó ismétlés

A nagy egyensúly, B/13-as ábra.

A harminc viszonylag kisebb tényezővel, tétellel, amely beleszól a nemzetgazdaság pénzügyi  egyensúlyába itt nem foglakozom. Itt csak legjelentősebb maghatározó néhány tényezővel foglalkozom

A termelés bevétele, (árbevétel, termelési jövedelem, GDP, stb.) a munkabérek, fordítódik és az egyéb termelési üzemeltetési költségekre. Ilyen költségek a kisegítő munkák, félkész termékek, alapanyagok energia ezek anyagára és ezekhez kapcsolódó munkaköltségek. A kapcsolódó munkaköltségek szintén jövedelmek. Az anyag és energiaárak is valakiknek a jövedelmét növelik. Tehát az egyéb termelési üzemeltetési költség jelentős része is jövedelemmé alakul át. Így az összes árbevétel és az összes jövedelem nagyjából egyforma pénzösszeg. A maradék, a különbség a különböző nagyobb megtakarítások, tartalékok tartályába (összegébe) kerül, illetve onnan pótlódik. Az állóeszköz, termelőeszköz a tartós tulajdon (pl. gépek ingatlanok, stb.) is egyfajta megtakarítás, tartalék. A nagy tartalékok tényezője, munkaerő, természeti erőforrások, stb. szintén jelentős tényező. És természetesen a tartósabb pénzmegtakarítások is jelentős tényező. Tehát a termelés és fogyasztás különbségei ezeket növelik ill. csökkentik.

A pénzmegtakarítás nagy tartályába megy a munkajövedelmek egy része. Ebből azonban a nyugdíjasok állandóan kivesznek és ez az ő jövedelmük-fogyasztásuk.  A jövedelem és fogyasztás egyensúlya tehát optimális esetben rendben van.

Természetesen az állam is benne van az egyensúlyban.

Ebbe az egyensúlyba zavar bele a külföldi üzletelés, amely lehet termék, szolgáltatás jellegű, és csak pénzjellegű. A külföldi üzletelés, pl. egy összességében jelentős külföldi hitel, azt jelentheti, pl., hogy a fogyasztás, a fogyasztási jövedelem magasabb lesz, mint a termelés.

A külföldi üzletelés.

A külföldi üzletelés egyensúlya elég bonyolult. Azt mondhatom, hogy hosszabb távon itt is beáll az egyensúly. De közelebb jár az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a gyengén-erősen eladósodott fél hosszabb távon károsodik, a hitelnyújtó hasznosul (részben érdemtelenül).  Ugyanis a gyengén-erősen eladódás azt jelenti, hogy a külföldi hitel nem értelmesen beruházásra lett fordítva.  Ezért a külföldi üzletelést legalább három kategóriára, vizsgálati oldalra kell szétválasztani. Az összességében hitelnyújtó (pénz és munka és áruexportáló) szempontja.

Az összességében a hitelfelvevő (pénz, munka, áruimportáló) szempontja, amelyet tovább kell osztani. A hitelfelvétel eleje (nincs eladósodás). ( Ekkor fel lehet használni a külföldi hitelt értelmesen beruházásra, fejlesztésre, és fel lehet használni rosszul, pazarlóan. Pl. modern technológiát, technikát, gépeket importál a gazdasági szereplő. Vagy csak fogyasztási cikkeket importál a gazdasági szereplő. Nemcsak pénzben kell gondolkodni. Ha nincs eladósodott állapot, akkor egyszerű kifizetéssel jön létre a csere.)

Valamint a gyengén erősen eladósodott állapot.  (Ezt is tovább lehet osztani, de ez már a részletes elemzéshez tartozik.)

A három vizsgálati szempontot tovább kell pontosítani: meg kell nézni, melyik részeket (termelés, fogyasztás, megtakarítás tartalék) terheli a hitelnyújtás. Megint más vizsgálat az, hogy melyik részeket, terheli (terhelheti) a külföldre menő pénz, munka. Megint más vizsgálat, hogy melyik részekbe folyik, folyhat bele, a hitelfelvétel. És melyik részekbe folyik, folyhat bele a külföldről jövő pénz, termék, munka, stb.

A harmadik vizsgálati szempont: hitelfelvétel, gyengén-erősen eladósodott állapotban. Szélesebb értelemben gyengén eladósodott állapot az is, ha nincsenek megtakarítások, ha egyszerű kifizetéssel nem megy a külföldi üzletelés. Máshol ezt úgy nevezem, hogy kb. nullán, van a gazdasági szereplő, csak belső egyensúlyhoz szükséges megtakarítása van, vagy még az is hiányos.

A teljesség igénye nélkül néhány variáns.

Az adósságot ki lehet fizetni, termelésnövekedéssel, fogyasztáscsökkentéssel, és a megtakarítások csökkentésével ill. ezek keverékével. De eladósodott állapotban a technikai termelésnövelés már szinte teljesen kiesik (csak a munkaidős termelésnövekedés marad), és a szabad megtakarítások is minimálisak.  Kifizetheti, újabb felvett hitelből, (hitelegyenlegen belül), de ennek vannak kamatai.

Felvehet valaki csak pénzhitelt. Ezt a fordíthatja beruházásra, fejlesztésre (a termelésbe teszi be). Ez az eladósodott állapotban nem jött létre, vagy nem sikeresen jött létre. Vehet belőle külföldi árut, a fogyasztásba teszi be. Elvileg beteheti a megtakarításba is, ennek azonban nincs sok értelme. (Más kérdés hogy bizonyos devizatartalékokkal kell rendelkezni.) És beteheti közvetlenül a hitelegyenlegbe, vagyis az eladósodott ebből fizetheti ki az adósságát. Ez is butaság de kényszerű butaság. És felvehet valaki spekulációs célból is hiteleket. Ha hitelkereskedelmet folytat, akkor a hitelegyenlege általában nulla. A folyamatos sorozatos hitelfelvétel spekulációja miatti hitelfelvétel is lehetséges, ez is ostobaság.

Az is kérdés hogy mindez hogy érinti a termelést. A pénz átfolyó hasznát kell megvizsgálni. Illetve a munkaidős és technikai termelésnövekedést kell megvizsgálni.

A fogyasztásnövekedés miatti pénzhitel, ugyanaz mintha valaki külön felvesz pénzhitelt és vele nagyjából párhuzamosan áruhitelt.  A csak áruhitelt is vissza kell fizetni. Ezekben az esetekben jöhet létre túlfogyasztás.

Azonban a külföldi hitelt el is lehet spekulálni. És el lehet herdálni, pl. értelmetlen rossz hatékonyságú termeléssel. És vannak rossz cserearányú külföldi üzletelés, amikor szintén nincs túlfogyasztás.

Mindenről bővebben a hitelezésről szóló fejezetben beszélek.

A lényeg az, hogy nagy egyensúlyt a külföldi üzletelés felboríthatja.

A termelés bevételtől eltérhet az összes bevétel, az összes fogyasztás. Sőt a bevétel sem biztos, hogy megegyezik a fogyasztással. Lehet, hogy termelés bevétel (GDP) lesz a legnagyobb szám, de  az is lehet, hogy ez egy kisebb szám.

Ráadásul vannak még transzfer visszafizetés nélküli külföldre menő, külföldről jövő pénzek, termékek, munkák.    Szerencsére ez viszonylag kisebb tétel.

A GDP értelmezése szerintem.

A GDP számolásánál sajnos előjön az összes probléma, amelyet az adatokkal foglakozó fejezetben felsoroltam.  Ha el is tekintünk ezektől a problémáktól, akkor sem egyszerű GDP értelmezése.

Először is a GDP az egy éves időszakra szól. Szélesebb értelemben azonban a termelés mutatója.  

A GDP a hazai termelésből származó jövedelem, amelyet döntően a hazaiak fogyasztanak el. A GDP számolásnál nem kell foglakozni a hitelekkel, mert az vagy belekerül a termelésbe, vagy nem.

Elvileg a hazai exporttermelés (export termelők és az idegenforgalom szolgáltatói) hazai termelés, mert a pénzt, az árbevételt is itthon fogyasztják el. Igaz hogy a terméket, szolgáltatást a külföldiek fogyasztják el, de az érte kapott pénzt a hazaiak fogyasztják el.  Felületesen ez úgy néz ki, hogy van egy termelés, és két fogyasztás. Valójában két termelés van, mert a külföldiek pénze mögött is termelés van. Tehát itt cseréről van szó. Csak azon részben nincs csere, ahol a külföldi mérleg eltér a nullától. De ezt a részt is ki kell előbb-utóbb fizetni. Csak az utólagos kifizetés nem minősül egyszerű cserének, ez már pénzhitelnek minősül. 

Az exporttermelést tehát be kellene számolni a GDP-be.

Másik okoskodás viszont az, hogy a külföldi mérleget (pénz, munka és áru) cakk-pakk érdemes külön kezelni. Éppen azért, mert ha nincs egyensúly az utólagos kifizetés pénzhitelnek minősül. Ezek szerint a GDP-be nem kell beszámolni az exporttermelést.

Van itt azonban, a B/13-as ábrán szereplő több tétel, ami gondot okozhat.

Ilyen pl. a külföldi munkavállalók problémája. Ezzel összefügg, de már jelentős tétel a külföldi tulajdonosok jövedelme.  Ezeket hol termelik, melyik termelést növelik, hol fogyasztják melyik fogyasztást, életszínvonalat növelik, mindez bonyolultabb elemzést igényel.

A külföldi munkavállaló az adott országban termel, de két országban fogyaszt.

A külföldi tulajdonos döntően hitelnyújtó, importáló (pénz termelőeszköz, stb.) Részben viszont külföldi munkavállaló, de olyan aki döntően a saját országában fogyaszt. Ráadásul ez nem is kis tétel, de erről még beszélek.

A GDP-be természetesen benne van az állam termelése is. Az állam árbevétele elsősorban az adó, másodsorban az állami árak. Az állam az átalánydíjas fizetés ellenében szolgáltat. Még a jogalkotás is szolgáltatás. (De az állam is felvehet hitelt, ez sem biztos, hogy beruházási hitel.)  A modern államnak elvileg az összes bevételét vissza kell adnia, szolgáltatnia.

A állam termelése (bár kellene egy hatékonysági szorzószám) az adó és a hazai állami árak, elvileg ezzel egyenlő szolgáltatás értéke, ezt kell beszámolni a GDP-be.

Ha nem lenne külföldi üzletelés, ha megtakarítások nem nagyon ingadoznának, ha az állóeszköz, tartós tulajdon nem nagyon ingadozna, ha nagy tartalékok nem ingadoznának, és mindezek nagyjából rendben lennének, akkor a termelés megegyezne a fogyasztással, életszínvonallal.  Akkor azt lehetne mondani: kérem szépen ekkora az életszínvonal, tehát ekkora a termelés. Akkor a legbiztosabb számítás egy életszínvonal-számítás lenne. (Egy valós összetett szélesen értelmezett életszínvonal-számítás sem egyszerű. De a jelenlegi helyzet még bonyolultabb.)

Jelenleg viszont van külföldi egyensúlytalanság, vannak a felsoroltak jelentős ingadozásai és rendellenességei. Pl., hogyan lehet nyugodt szívvel kijelenteni, hogy ekkora a termelés, akkora az életszínvonal, ha közben pusztul a természet. 

Tehát van négy nagy tényező. Termelés, fogyasztás (életszínvonal) külföldi egyensúly (adósság, többlet), és megtakarítások (megtakarítások tartalékok). A négyből legalább kettőt (de inkább hármat) valós értéken kell ismerni, ahhoz hogy összeálljon a kép.  Ráadásul a négy nagy tényező sok kis tényezőből áll össze. A helyes adatszámítás és közlés, tehát egy szinte végtelen, állandóan fejesztendő társadalomtudomány, és rendszertényező.

Mi tehát GDP? Ha már elterjedt ez a név akkor én is ennél maradok. Röviden a termelés mutatója.

Máshol azt mondom, hogy nemzeti jövedelem, de ez alatt a nemzeti termelési jövedelmet kell alatta érteni.

Mivel jelenleg nem tudom, hogyan számolják (amit tudok azzal nem értek egyet teljesen),  ezért csak azt tudom mondani, hogy egy olyan szám, amelyik kifejezi a nemzeti termelést (nemzet munkáját, munkakapacitását, ötletességét, hozzáadott értéktöbbletet, stb.).

A hitelezés előzetes egyszerű összefoglalása.

A bankok fő tevékenysége a betétek áttranszformálása hitelekké.  Ez csak bankszektor kiváltásága. A más dolog a hitelnyújtások (hitelek, értékpapírok) kereskedelme. Ez sok mindenki teheti spekulációs célból. A profi nagy spekulálok nyernek, a többiek veszítenek. Lehet spekulálni a hitelfelvétellel, (folyamatos, sorozatos hitelfelvétel, pilótajáték) de ez önmagában hosszabb távon senkinek nem jön be.

Az állam (a nemzeti bank is), a magáncégek (kivéve bakszektor, és összefonódások) és a magánemberek, döntően általában csak, mint megtakarítok, hitelnyújtók és hitelfelvevők vannak jelen. Ők tehát nem bankszektor, nem spekulálók, stb.

Önmagában általában döntően a hitelnyújtó jól jár, a hitelfelvevő rosszul jár. Ezért, ezért is, csak a beruházási hitelfelvételnek van értelme.

Ezért a fogyasztási hitel (felveheti állam, magáncég, magánember), vagy kényszerű, vagy butasági, vagy korrupciós lehet. Mindegyik negatív, minél nagyobb ez a hitel (ezzel nő a hitelkamat hányad), annál negatívabb.

Az összes halmozott hitel, ill. ennek aránya, a termeléshez képest mérhető. (Ez a legfontosabb tényező.) A fogyasztáshoz képest azért nem mérhető, mert abban benne lehet a felvett hitel. 

A hiány nem azonos adóssággal. A hiányt kevesebb fogyasztással lehet csökkenteni. A hiányt termelésnöveléssel lehet csökkenteni. A hiányt a megtakarításokból lehet csökkenteni, de csak időszakosan. A megtakarításokat vissza kell pótolni, vagy fogyasztáscsökkenéssel, vagy termelésnöveléssel. A hiányt nem lehet a nagytartalékok (humán erőforrások természeti erőforrások, stb.) rovására csökkenteni, mert akkor baj van.

Valójában csak akkor lehet értelmes az elemzés, ha azt szétbontjuk adósság (külföld felé) nagysága (ebben benne van kamathányad) szerint.  Nincs eladósodott állapot. Gyengén (enyhén) eladósodott állapot van.  Közepesen eladósodott állapot van. Erősen eladósodott állapot van.

Valamint szétbontjuk: belföldi hitelezési egyensúlytalanság, és külföld felé eladósodás.

A belföldi hitelezési egyensúlytalanság, is pénzügyi, gazdasági egyensúlytanságokat okoz, de nincs nemzeti adósságcsapda, és az összes kár is kisebb.

Egyetlen „okosság” lehet a folyamatos eladósásba a káros rossz hitel-felvételbe. Illetve részben öngólt is rúghat az ellenoldal a folyamatos hitelnyújtó, és általában a pénzügyi kizsákmányoló.

Számos úton-módón bizonygatom, hogy a folyamatos, rossz hitelfelvétel mely folyamatos eladósodást jelent nagy ökörség az eladósodó részéről, legyen az, magánszemély, közösség, vagy nemzet. És azt is bizonygatom, hogy a túl kevés megtakarítás szintén káros, de ez a kettő össze is függ, mivel aki folyamatosan el van adósodva annak nincs megtakarítása.

De van mégis egy modell, amit egy másik helyen már leírtam. Ez pedig úgy néz ki, hogy annak, akinek a jövedelme fogyasztása nagyobb, mint a hasznos termelése, annak keze, csápja el kezd nyúlni, össze-vissza tekeregni és végül attól vesz el, akinek a hasznos termelése több mint a fogyasztása. Ez pedig két okból lehetséges. Vagy szorgalmasan jól dolgozik, de ehhez képest alacsony a jövedelme. Vagy rendben van a jövedelme, de folyamatosan jelentősen megtakarít. Ez utóbbi viszont a folyamatos hitel-felvevőre nem nagyon állhat. Ezért a folyamatos hitelnyújtó és általában a pénzügyi kizsákmányoló lehet hogy a saját nemzetébe tartozó, vagy más nemzetbe tartozó, szorgalmas, megtakarító (adósság nélküli) emberektől (ill. a nemzettől) vesz el.  A folyamatos hitel-felvevő, főleg ha kevésbé szorgalmas és kevésbé hasznos munkát végez, akkor kevésbé károsodik, bár visszafizeti a kamattal növelt összeget. Ez részéről egy kevés „okosság”, ha az okosságot helytelenül az önérdek érvényesítéssel azonosítjuk. A pénzügyi kizsákmányoló, ill. az abból hasznosuló nemzet részéről pedig egy kis öngól. Összességében azonban ez csak kevéssel állítja helyre az egyensúlyt és az igazságtalanságot. Inkább csak átrendezi az igazságtalanságot. 

A torz, káros hitelrendszerek. A hitelezés alapvetései. Elméleti rendszertényező.

Néhány példázat (modell), kezdjük a legdurvábbal.

Az adott társdalomban van egy (szűk csoport) dúsgazdag „hitelező” és a többek szinte mindenki „hitelfelvevő”. Mindjárt kiderül miért is tettem idézőjelbe a szavakat. Szóval a szegény ember, megszorul, odamegy a dúsgazdaghoz, és kölcsön kér tőle 20 ezer Ft-ot (2008 Magyarország). A dúsgazdag ad is neki, de úgy, hogy egy hónap leteltével 40 ezret kér vissza. Letelik az egy hónap (közben valamilyen szerény jövedelemhez 40 ezer Ft-hoz jutott a szegény ember) és megjelenik a gazdag és elkéri a 40 ezret. A szegény ember kénytelen odaadni, de rögtön kölcsön is kér 20 ezret, hiszen különben éhen halna. Jól van, mondja gazdag, de egy hónap múlva jövök a 40 ezerért. Egy hónap múlva megismétlődik az előző eset és ezután minden hónapban, ez ismétlődik. Gyakorlatilag az történik, hogy dúsgazdag ember minden hónapban megjelenik a szegény embernél és elviszi a jövedelmének felét. (Kétséges, hogy ez hitelügyletnek nevezhető, ezért tettem idézőjelbe a szavakat) De ebben a társadalomban nemcsak egy szegény ember jár így, hanem minden szegény ember, és mivel a kevés dúsgazdagon kívül csak szegények vannak, ezért a döntő többség a társadalom (a közösség) így jár.

A normális hitelezés alapvető elemei, mint a hitelnyújtó időszakos lemondása, kisebb fogyasztása, a hitelfelvevő haszna, a beruházás, stb. ebből a modellből hiányoznak. Ez nem hitelezés, hanem pénzlopás, vagy finomabban egyfajta elosztási mechanizmus. Továbbá hiányzik hitelnyújtás másik oldala a megtakarítás, és hiányzik az önhitelezés is. Önhitelezés az, amikor megtakarítását az ember később önmaga költi el.

A fenti társadalmat nevezhetjük hitel-rabszolgaságnak is. Jogilag ez egy rafinált dolog, mert csak közös megegyezésről van szó. Gyakorlatilag mégis arról van szó, hogy egy tévedés és egy kisebb összeg egy állandó fizetést és csapdahelyzetet jelent a hitel-rabszolga számára. Arról van szó, hogy nem erőszakkal, hanem a butaságot, szegénységet kihasználó pénzügyi machináció eszközével zsákmányolják ki a társadalmat.

Igen, mondhatja kedves olvasó, de itt uzsorakamatról van szó. Elméletileg azt kell megérteni, hogyha nincs uzsorakamat, csak igazságosnál valamivel magasabb hitelkamat, akkor is az előző folyamat enyhébb formája játszódik le. A gazdag hitelező, ha nem is jövedelem felét, de bizonyos százalékát elviszi a jövedelemnek.

Nézzünk egy finomabb változatot (modellt). A durva modellt azért vázoltam, hogy felfedezzük, a finomabb modell egy enyhébb változata a durva modellnek.

Az első finomítás tehát az, hogy nem uzsorakamatról, hanem igazságosnál, a helyesnél valamivel magasabb hitelkamatról van szó. A másik finomítás, hogy ebben a társadalomban nemcsak szegények és dúsgazdagok (szűk réteg) vannak, de vannak közepes jövedelműek is.

Ebben a modellben a szegények nem tudnak megtakarítani (akárcsak az előbb), a közepes jövedelműek pedig nem akarnak, ill. veszteséget okoz nekik a megtakarítás.

Hogyan lehetséges, hogy dúsgazdagoknak nyereséget hoz a megtakarítás, a közepes jövedelműeknek pedig veszteséget hoz? Erre a kérdésre később válaszolok, előtte inkább felteszem a kérdést. Hogyan hozhat veszteséget a megtakarítás?

Meglehetősen magas az infláció, és a betéti kamat nem követi az inflációt. Ráadásul azok tartós tulajdonok, értékek (ingatlan, arany, tartós ingóságok, stb.) árai sem követik az inflációt, amelyek mint megtakarítások szóba jöhetnek. Szerintem létre lehet hozni egy ilyen állapotot. Csak a jövedelmek követik (ha követik) az éven belüli elfogyasztott termékeket, szolgáltatásokat (szolgáltatások, élelmiszer, lakásrezsi, ruházat, stb.), amely fogyasztás kiteheti a fogyasztás 80-90%-át. A lényeg az, hogy olyan helyzetet alakítana ki, hogy az átlagembernek nem érdemes megtakarítani, mert az veszteséget okoz neki. Egyszerűbben, a hosszabb távú megtakarítások elvesztik az értéküket. Van itt azonban még két tényező.

Az előző modellben lehetséges volt a közvetlen hitelezés. Valójában nagyobb társadalmi léptékben nem lehetséges a közvetlen hitelezés, csak a bankon keresztüli hitelezés. Vagyis a banki betét, befektetés lehetséges. De a befektetés is egy irányított (nem befektető határozza meg a hitelkamatot) dolog. A bank szabályoz, és bank kaszál, teszi zsebre hasznot, legalábbis annak nagyobb részét. A dúsgazdag hitelező és bank (bankszféra) szövetkezik, szinte azonossá válik. A kisbefektető, kisbetétes részben ellenérdekelt fél. Ezért lehetséges, hogy dúsgazdag hitelezőnek megéri megtakarítani, félretenni, a kisembernek nem éri meg.  Valójában a dúsgazdag nem tudja a jövedelmét elfogyasztani, ezért „kénytelen” azt befektetni. Kénytelen amennyiben a profithajhászás a célja, márpedig általában az. (Szerencsére az ember nem tud naponta több mázsa élelmiszert elfogyasztani, mert ha képes lenne, akkor a dúsgazdagok egyszerűen felzabálnák a jövedelműket. Szerencsére dúsgazdagok jövedelme részben visszakerül a társadalomba. Valójában a dúsgazdagok le nem fogyasztott jövedelme átalakul hatalmi tőkére.)

 Az is kérdés, hogy dúsgazdagok esetében beszélhetünk e klasszikus megtakarításról, vagyis lemondásról, fogyasztáscsökkenésről?

Ha a hitelpénz, a dúsgazdagok és a bankszféra esetében, egyszerű forgótőke, akkor azt alig érinti az infláció. A következő fejezetben és általában úgy vázolom a gazdaságot, hogy van a tartós megtakarítások tartálya. 

Sajnos ki kell jelenteni: a tartós megtakarításoknak, ill. azok tartálya szükséges lenne, de sajnos lehetséges olyan torz gazdaság is, amelyben szinte csak a rövid távú megtakarítások, ill. azok tartálya van. Mentségemre legyen mondva, sok működő, csak rosszul működő, fejlődést nem szolgáló gazdasági, társadalmi rendszert, alrendszert, lehetne taglalni, ezen okból: vigyázat erre nem szabad menni. Csak akkor ez tanulmány nem ilyen hosszú, hanem ötször hosszabb lenne. Ez esetben inkább erről van szó: vigyázat erre nem szabad menni, de mintha erre tartanánk.  E tanulmány alapkiindulása: ez a jó út, a jelenlegi állapotból erre kell menni.  Ezért csak háromezer oldalas ez a tanulmány.

Visszatérek a konkrét témához, és megállapítom: lehetséges olyan helyzet, amelyben a kisembernek, közepes jövedelműnek nem érdemes megtakarítani, hitelt nyújtani, de a dúsgazdagnak érdemes. 

A finomabb modell tehát. Az adott társadalomban (pl. ezerfős) szinte minden dolgozó azzal kezdi a pályafutását, hogy magas hitelt vesz fel a kevés (1-2 fő) dúsgazdagtól. A hitelből kezdenek fogyasztani. És később is, amikor lehetséges kérnek és kapnak hitelt.  Olyan munkások ők, akik nem utólag, de a munkájuk előtt (jóval előtte) megkapják a bérüket? Később nem kapnak bért, mert az a hitelezőnek megy.

Ezután kamatostul visszafizetik a hitelt miáltal a dúsgazdagok fogyasztási és hitnyújtó jövedelme is nő. Azért itt van a hitelfelvevőnek egy kamatvesztesége és hitelnyújtónak egy kamatnyeresége, ami nem lényegtelen. A szegényebbek, gyengébben dolgozók kis hiteleket kapnak. A jobban dolgozók közepes jövedelműek nagyobb hiteleket kapnak, ők jobban élnek.  Mivel ebben a modellben nem érdemes megtakarítani, ezért szinte nincs megtakarítás (legalábbis lakosság, kisemberek részéről) nincs. (Hitelt viszont viszonylag könnyű felvenni.) Ha lenne jelentős megtakarítás, akkor felborulna az egész modell. Ha felborul a modell, akkor a kevés dúsgazdag hitelező kevesebbet kaszálna.

Ha nincs megtakarítás, akkor csak elfogyasztás, van.  Azt megtehetik, főleg a közepes jövedelműek, hogy nem vesznek fel hitelt, csak állandóan elfogyasztják a jövedelmüket. Van tehát egy fogyasztási kényszer, ill. van egy csúcsrájáratott és átgondolatlanabb fogyasztás. Igaz hogy előrefogyasztás szinte rákényszeríti az embereket a több munkára. A fogyasztás-munka mókuskerék még inkább bepörög. A hitel (fogyasztási hitel), fogyasztást gerjeszt.

 Egy rosszpont jár azért, hogy jelenlegi anyagi szükségletek aránytalanságának, valamint a természetpusztítás világában tovább gerjesztik az átgondolatlan fogyasztást. Egy jó pont azért jár a munkamotiváció növekedésért. A hitelfelvevő kénytelen dolgozni.

Ha nincs megtakarítás, akkor pályakezdőket, nem tudja segíteni családjuk ők hitelfelvétellel, kezdenek. A gyerekek a szüleik hiteléből, jövedelméből élnek. Az idősek a dolgozó gyerekeik hiteléből, jövedelméből élnek. Ha nincs megtakarítás, nincs önhitelezés.

Mindazok, akiknek nincs jövedelme és nem hitelképesek (betegek, magányos öregek, stb.) az államból pontosabban az adóból élnek. Itt azért azt látni kell, hogy a megtakarítás hiánya egy hatalmas adót igényel.  De az adó egyfajta megtakarásnak is felfogható, igaz akkor is hatalmas. Vagyis az ilyen modellben nem illik siránkozni, a magas adó miatt. 

Még az sem biztos, hogy a pénz és munka termékraktár aránya felborul, amennyiben a dúsgazdagok hitelpénze mögött áll egy meglehetősen nagy termékraktár. Vagyis dúsgazdagok, előre nemcsak pénzt képesek adni, de termékeket is, így nem lesz hiány. A dolgozók, kisemberek persze a termékraktárt is bőven visszapótolják. A szolgáltatásraktár már kényesebb téma. Azért egy kisebb problémát itt is megemlíthetünk, vagy termékhiány jön létre, vagy szükséges egy az optimálisnál nagyobb termékraktár.

Mi van az eladósodással.  Elvileg ez is megoldható, mindenkinek csak annyi hitelt adnak, amennyit vissza tud fizetni. Gyakorlatilag azonban ez képtelenség. Úgyhogy egy újabb „kisebb” hibát is megjegyezhetünk: megnő az erősen eladósodottak száma. Itt ki kellene térni arra, mi is az eladósodás, azért nem véletlen hogy az „erős” jelzőt használtam.

És azért a hitelfelvétellel szándékosan visszaélők száma is megnő. Persze hitelnyújtó ezen veszteségit, azért hitelfelvevőkön behajtja.

Mi van a kisvállalkozókkal?  Elvileg ezzel sincs probléma. Nincs ugyan megtakarításuk, de benyújtanak egy jó tervet és dúsgazdag ad nekik hitelt.

Nevezzük egyelőre ezt a modellt: hitelorientált társadalomnak.

Két alapvető jellemzője van. Az egyik az, hogy a lakosság többsége hitelfelvevő. Egy szűk réteg a hitelnyújtó, a többség hitelfelvevő. Tehát nem arról van szó az egyik réteg ad hitelt a másiknak, majd fordítva, stb.. Elvileg a megtakarítások, megtakarítók, (egyben hitelnyújtók) megegyeznek a hitelfelvételekkel, hitelfelvevőkkel. Itt azonban vannak csavarok. Tulajdonképpen a dúsgazdagok hitelpénze is megtakarítás, de mégsem egészen az. A hitel-visszafizetők visszafizetései is egyfajta megtakarítások de mégsem egészen azok.

A másik, hogy megfordul a normális menet: munka, jövedelem, fogyasztás, és magtakarítás (fogyasztás-lemondás), a megtakarításból később fogyasztás. A menet ez lesz: hitel jövedelem, fogyasztás, munka, megtakarítás (fogyasztáslemondás), visszafizetés. A munka tehát nem biztos, hogy egyezik a jövedelemmel, de ez is kisebb hiba, ha a hitelezett összeg pontosan ki van számítva.  

Elvileg tehát ez a modell működhet, csak nem jól. Attól, hogy egy gazdaság működik, nem omlik össze, még nem jelenti azt, hogy a gazdaság, jól hatékonyan működik. Rosszul, rossz hatásfokkal működik, legfeljebb ezt nem látják az emberek.

Azért soroljuk fel a kisebb hibákat, problémákat.

A lakosság többségének van egy kamatvesztesége.  Keveseknek nagy kamatnyereségük van, jelentkezik az igazságtalan jövedelmek problémája.

Az anyagi javak átgondolatlan fogyasztása. A viszonylag magasabb adószükséglet. A viszonylag nagyobb fölösleges termékraktár. (Vagy, és egyfajta termékhiány) Az eladósodás növekedése. A visszaélések növekedése. A munka és jövedelem arányainak eltolódása.

És egy jó pont: a munkamotiváció növekedése.

De a legnagyobb problémákat még nem említettem. A munka és fogyasztás ebben a modellben nem szabad. A megtakarítás (érdemes megtakarítani) tenné lehetővé, hogy az ember pl., azt mondja, vagy most egy kicsit kevesebbet dolgozok (a megtakarításból pótólom) most egy kicsit többet (megtakarítok). Vagy azt mondja, most egy kicsit kevesebbet fogyasztok, most egy kicsit többet. Szerintem ennek hiánya, egyféle szabadsághiány, rossz érzés. De gazdaságilag sem jó. Az ember akkor dolgozik (muszáj dolgozni) amikor nincs kedve, lehetősége, akkor rosszabb hatásfokra képes.

A következő probléma a kevés dúsgazdag hitelező uralma. Az rendben van (bár ezen is lehet vitatkozni), hogy a kevés dúsgazdag hitelezőt elsősorban a profilt érdekli.  Viszont másodsorban más szempontok is érdekelhetik. Akár politikai okok. Még nacionalizmus is vezérelheti. Lehetnek szubjektív okok. Lényegében arról van szó, hogy ebben a modellben a kevés hitelezőnek ezért sokkal nagyobb a beleszólása kinek, mire, mennyi hitel adható, mintha sok hitelező lenne. Ha nincs megtakarítás, akkor nem lehet sok hitelező. A kevés dúsgazdagnak, az amúgy is (pl. ők a munkaadók) nagy hatalma, tovább nő „a ki, mire, mennyi hitelt kap” hatalmával.   (Érthető és logikus, ha a dúsgazdagok helyett a nagytőke, pénztőke szó jut eszünkbe.)

Külön kiemelném e vonatkozásokban, a kis és középvállalkozásokat. Egy dolgozót, alkalmazottat kevésbé érint, ha a hitelfelvétel és visszafizetés kényszere által korlátozott, munka és fogyasztási szabadsága, mint egy kis, vagy középvállalkozást. Egy dolgozót, alkalmazottat kevésbé érinti a nagytőke hitelszabályozása (ki mire, mennyi hitelt kap) mint egy kis, vagy középvállalkozást.

Mivel a dúsgazdagok fogyasztása behatárolt, a gazdagság, gazdasági hatalom növekedése, egy pont után átfordul irányítási hatalommá. Ennek egyik tényezője a hitelorientált gazdaság.

A következő probléma a jövő tervezhetősége: ha nincs megtakarítás (nem érdemes megtakarítani, nincs értékálló megtakarítás), akkor nem lehet a megtakarításokat tervezni. 

„Kedvenc” kifejezésem: ideges a piac. avagy a piacok idegességére figyelni kell. Stb.. Esetleg: idegesek a befektetők – így szól a kifejezés.

Ugyan-ugyan, tehát a megfoghatatlan piac a hibás. Ez is manipuláció csúcsa. Sokkal igazabb lenne: idegesek a nagytőkések, spekuláló nagytőkések, a pénztőkések. De ez is csak féligazság lenne, mert ugyan milyen idegesség, amely arról szól, hogy valaki százmillió, vagy milliárd dollárjából elveszít kétmilliót. Ugyan-ugyan nem kell őket nyomortól félteni, ők sem idegeskednek emiatt.

Egyébként ők már elsősorban a hatalomra utaznak, arra, hogy a háttérből ők irányítsák a világot. Akkor mit is jelent ez: ideges a piac. Valóságos tartalma ez: aggódnak a nagytőkések, hogy a világgal szembeni óriási hatalmi, gazdasági befolyásuk csökken. Jó lenne, ha egyszer már nem rébuszokban beszélne az ember. 

Azért e lényegről ne feledkezzünk el, vagyis arról, hogy a Magyarországhoz hasonló országokból a külföldi nagytőkések, beleértve a pénzembereket, hatalmas pénzeket (ezzel együtt munkát és fogyasztást) visznek ki, mely pénz végül is a saját hazájukban hasznosul. Elvileg ezért technikát, technológiát, innovációt adnak azonban ez nem beépülő innováció, így az üzlet meglehetősen egyoldalú, rejtett kizsákmányolásnak mondható.

A hitelezés alapvetései.

1. A korábbi korokban, a volt szocialista országokban, valamint az Iszlám országokban szinte alig volt, van hitelezés, hitelezés nélkül is meg lehet élni, működik a gazdaság. Jelenleg azon országok szekere halad, melyek nincsenek a nagytőke karmai között.

2. Hitel nélkül is működik (sőt a hitelezésnek vannak kockázatai, (pl., megfordul a normális termelés, fogyasztás menet) a gazdaság, mert van önhitelezés, azaz megtakarítás. Viszont ennek is van tudománya. De ki kell írni a falakra, mert állandóan elfelejtik: van önhitelezés, azaz megtakarítás.

3. Ennek ellenére a normális kétoldalú, mérsékelt, nagyon kiszámított, beszabályozott (kinek, mire hogyan, stb.) hitel hasznos.

Hasznos, mert a normális hitelezés arról szól, hogy nekem jelenleg magasabb a termelésem, mint a fogyasztásom, nem akarok, nem tudok többet fogyasztani, beruházni, ezért jövedelmem, azaz a fogyasztásom átadom azoknak, akik most akarnak, (most kedvező számukra) beruházni, ezzel elérhetik, hogy magasabb legyen a fogyasztásuk, és vissza tudják adni a hitelt, sőt ők maguk is képesek hitelt adni. A fogyasztási hitel ennél kétségesebb, de pl. fiatal családalapítók esetében, szintén indokolt lehet.

Tulajdonképpen a megtakarítás is arról szól, hogy a fogyasztásom ideiglenesen átadom másoknak, csak a hitelezésnél elvileg konkrétabban jelölöm meg, kinek adom át.

4. A hitelnek van egy jogi és egy közgazdasági vonatkozása.

Ha érvényesül a jog azon elve, hogy a szerződés betartása mellett vizsgálni kell az érdemtelen hasznosulást, károsulást, akkor a jogi és közgazdasági vonatkozás egybeesik.

Mindenképpen kétféle vonatkozás van: a szerződés betartása és az érdemtelen hasznosulás, károsodás.

5. Alapvetően kétféle hitel van: a normális és az egyoldalú (uzsora) hitel.  Továbbá meg lehet említeni még, a kétoldalú, de túlzott kamatú (uzsora2) hitelt.

6. Ha valaki hitelt vesz fel, abból fogyaszt, jól él, és nem adja meg a tartozását akkor jogilag, és közgazdaságilag is hibás. A közgazdasági kiindulás ez esetben: a hitelfelvevő többet fogyaszt, mint amennyit termel. Az csak másodlagos szempont (azért nem elhanyagolható), hogy elveri, elszórja a felvett pénzt, vagy értelmesen költi el.    De ez csak a normális (kétoldalú) hitelekre érvényes.

Normális hitelnél akkor áll vissza a jogi és gazdasági egyensúly, ha a hitelfelvevő visszafizeti a hitelt. Ha nem fizeti vissza, akkor bűnös.

6/b Az egyoldalú (uzsora) hiteleknél (főleg, ha az folyamatos) már fordítva van: a hiteladó fogyaszt többet, mint amennyit termel, a hitelfelvevő kevesebbet fogyaszt, mint amennyit termel. Ezért a normális hitel és az egyoldalú (uzsora) hitel között hatalmas a különbség, kvázi egymás ellentétei.

Ezért nagyon fontos jogi és közgazdasági szükségszerűség, hogy pontosan szét legyen választva a normális és az egyoldalú (uzsora) hitel.

Ahogy a nevében is benne van, az egyoldalú (uzsora) hitelnek, az elsődleges szempontja az egyoldalúság, a folyamatos egyoldalúság, a túlzott kamat csak másodlagos. A kamat nagysága is fontos, de a kétoldalúság ill. az egyoldalúság, főleg a folyamatos egyoldalúság fontosabb. Már az is uzsora hitel, ha normális (se magas, se alacsony) kamat mellett, egyoldalú a hitel.

A normális és az egyoldalú (uzsora) hitel megkülönböztetése matematikailag, logikailag nem egyszerű, a levezetés, a megoldás, nekem ez nem megy, ezt matematikusoknak, a társadalomtudósoknak kell megoldani.

Az biztos, hogy a folyamatos hitelfelvevő és visszafizető abba a helyzetbe kerül, hogy a jövedelme (pénze fogyasztása) nem nő, de állandóan fizeti a kamatot. 

Nézzük a következő példát. X akinek havi 100 ezer a jövedelme, szomszédjától minden hónap közepén felvesz Y-tól 50 ezret és minden hónap elején visszafizet 53 ezret. A havi jövedelme marad 100 ezer, viszont rendszeresen kifizet Y-nak 3ezret. Pontosabban, így összességében X havi jövedelme 97 ezerre csökken, Y jövedelme pedig 3 ezerrel nő. Másképpen, X-nek 100 ezer a bevétele, 103 ezer a kiadása.

Ez a havi 3 ezer nem sok, viszont ne felejtsük el X jövedelme, lehet hogy a maximális jövedelme összesen 100 ezer. Tehát, ha 100 ezer a maximális megszerezhető jövedelme, akkor honnan szedi össze a plusz 3 ezret? Szóval így már nagy a baj.  

Viszont ha évente csak egyszer történik ilyen hitelfelvétel, akkor talán más a helyzet, de hol van, és mi a határ? Talán lineáris skálásra kell helyezni: normális hitel, kevéssé egyoldalú (uzsorahitel), közepesen egyoldalú (uzsora) hitel, erősen egyoldalú (uzsora) hitel. Kirajzolódik (de ködösen) egy olyan fogalom, mint: az azonnali (gyorsabb, idő előtti) fogyasztás (beruházás) haszna, kontra kamatfizetés. Valamekkora, szerintem picike, haszon a gyorsabb időnyerő fogyasztás, ezt kell megfizetni a kamattal. A folyamatos hitelfelvételnél valószínűleg nagyon kicsire zsugorodik a gyors, időnyerő fogyasztás, és annak haszna, a kamat kára nagyobb lesz, mint a haszon. Az elemző szembe kerül a bizonytalan határvonalak problémájával, ami nem jelenti azt, hogy a határt nem kell kijelölni. Úgy látszik, hogy a normális hitel és az egyoldalú (uzsora) hitel szétválasztása, soktényezős egyenlet, de nem lehetetlen a megoldás. Meg kell oldani.

7. Az egyoldalú (uzsora) hitel, további (elsősorban jogi) felosztása:

Közös megegyezéssel jött létre a szerződés.

(A károsuló tudatlansága, figyelmetlenségének szempontja)

Indirekt kényszerrel jött létre a szerződés.

Direkt kényszerrel jött létre a „szerződés”.

További (közgazdasági) felosztás:

Sokan adnak, viszonylag keveseknek egyoldalú (uzsora) hitelt.

Kevesen adnak, sokaknak egyoldalú (uzsora) hitelt.

8. Bárhogyan is jön létre jogilag az egyoldalú (uzsora) hitel, biztos, hogy közgazdaságilag megmarad: a hitelfelvevő károsodik (többet termel, kevesebbet fogyaszt), a hiteladó „érdemtelenül” hasznosul (kevesebbet termel, többet fogyaszt) Jogilag, a szankció szempontjából azonban nem mindegy, hogy a fenti felsorolásból melyik variáció jött létre.

Újra előjön, milyen az alapvető jogi felfogás: aki hülye, figyelmetlen az haljon meg, vagy számít, hogy ki mennyit dolgozik, abból mennyit vesz ki, ki mekkora hasznot hajt a társadalomnak.

Ugyanakkor ez az egész problémakör nem tisztázódhat, amíg ki nem derül a jogtalanság. Mert azt mondják, rendben van, de miért jogtalan az, hogy egyesek hatalmas egyoldalú (uzsora) hitelt adjanak.

Ezért nem árt felsorolni a jogállam azon alapelveit, amiket sért az egyoldalú (uzsora) hitel.

Mindenki hasznos munkájának megfelelően kapjon jövedelmet (a termelésnek és fogyasztásnak egyensúlyban kell lenni) a megítélés alapja a társadalmi hasznosság, károsság.

A szerződés betartása mellett, figyelembe kell venni, ki az érdemtelenül hasznosuló, ill. károsuló. Ki ártott a másiknak.

A károsított tudatlansága, figyelmetlensége nem menti fel csalót, a tolvajt.

A tudatlanság, főleg ha az félrevezetésből is adódik, nem indokolhatja az érdemtelen károsítást, csak részben indokolhatja az érdemtelen károsulást.

Van társadalmi károkozás, veszélyeztetés is, sőt az, súlyosbító körülmény.

Az üzletszerű, ill. bűnszövetségben elkövetett károkozás, súlyosabb, mint az egyedi, egyéni

Az arányos értékek elve.

Stb.. 

9. A további közgazdasági felosztás viszont feltárja a probléma lényegét.

Itt is tapasztalhatjuk a jog és a közgazdaság szétválását, mivel a jog nem vizsgálhatja hogy valaki keveseknek, vagy sokaknak ad uzsorahitelt Vagy vizsgálhatja? Vizsgálhatja, hiszen az üzletszerű „csalás, kéjelgés, stb.” azért más kategória.

Na de, ha egy-két állami vezető vesz fel pl. 1millió ember nevében, számára, egy embertől egyoldalú (uzsora) hitelt, akkor az minden szempontból, őrület. Ez az állam, rendszeres eladósítása, a folyamatos költségvetési hiány és tartozás, ami jelentős részt néhány nagytőkéstől jön. Ezen őrület egyes részeire ki sem térek.

Ekkor már nem kérdés a hitelnyújtó részéről, az érdemtelen haszon. Nyilván ez a hitelnyújtó számára, már nagyságrend miatt is nagyon jó üzlet, és nyilván a hitelbe adható hatalmas pénze, hasonló jó üzletekből jött létre. A vagyoni haszon átmegy politikai irányítási előnybe, zsaroló pozícióba.

Még nagyobb baj, hogy akkor egymillió ember károsodik, többet termel, kevesebbet fogyaszt. (Itt már nem beszélhetünk önhibáról.)

Végső soron az egyik probléma (az egyéni igazságtalanságon kívül) az, hogy a plusz termelés egy része kikerül a hitelező anyaországába.

A másik probléma, hogy a zsaroló helyzetbe kerülő hitelező azt is mondhatja, és mondja is: na akkor ti ezentúl éljetek  rosszabbul, termeljetek még kevesebbet, és még ahhoz képest is fogyasszatok kevesebbet.

Nézzük a következő sarkított modellt, példázatot.

Van egy egymilliós közösség abból tízezer ember pl. uzsorahitelezéssel, elveszi a másik tízezertől a jövedelmének 10%-át. Akik elvesznek, azok többet fogyasztanak, de fogyasztásuk azért termelést is generál. Közepesen romlik a helyzet.

Második variáció.

Egy ember, ráadásul önző, csak a saját rövid távú hasznát néző ember veszi el egymillió embertől a jövedelmének 10%-át, szintén egyoldalú (uzsora) hitellel. (Jogom van hozzá, a tartozást meg kell fizetni, az állam a jog, a hatóság, az erőszakszervezetek engem védenek. Csakhogy a jog sajnos nem választja szét a normális hitelt, az egyoldalú (uzsora) hiteltől.)

Ez az egy ember bármilyen jól is él, képtelen elfogyasztani a pénzt, ezért annak nagyobb részét berakja a hatalmas széfjébe. Eltűnik a pénz. Egyfelől pénzügyi zavar keletkezik, de a termelés az elején nem csökken. Később azonban egyfelől a pénzügyi zavar okán, másfelől „minek dolgozzak, ha nem vagyok megfizetve”, továbbá, „ha nekik szabad, akkor nekem is lehet csalni” miatt esik a termelés.

Egy idő után nem nagyon tudnak fizetni az emberek, az önző emberünknek viszonylagos veszteségei vannak. Viszont a zsaroló hatalmánál fogva azt mondja, de nekem kell a pénz, éljetek még rosszabbul - de ennek okán tovább esik a termelés.

Kevés eszével, de hatalmas önzésével a zsaroló hitelező ember azt találja ki, hogy akkor csökkentsétek az államot, a közszolgáltatásokat. Csakhogy a közszolgáltatások adják a dolgozók tudását, egészségét, a közbiztonságot, tehát az emberek rosszabbul fognak élni és mivel betegek, buták lesznek, valamint rengeteg munka fordítódik a biztonságra, tovább csökken a termelés. A helyzet nem közepesen, de jelentősen romlik. Tehát ha kevesen adnak sokaknak egyoldalú (uzsora) hitelt, akkor jelentősen romlik a helyzet.

Most itt a pénzügyi válságokra ki sem térek. És arra sem, hogy persze emberünk nem széfjébe tartja a pénzét, hanem azzal állandóan az egyoldalú uzsorahitel kihelyezését próbálja növelni. És a különböző értékpapírokra, befektetésekre, stb., valamint az árfolyamugrálásokra sem térek ki. Szinte minden értékpapír, hitelezés. Az árfolyamugrálások, hullámzások, pedig a másik nagy spekulációval kapcsolatosak: a nagybefektető, (a nagy hitelező) olcsón vásárol és drágán ad el, aminek a kárát megint a kicsik isszák meg.

A nagytőkési, pénzpiaci pénzszivattyú két fő technológiája: az egyoldalú (uzsora) hitel és az árfolyam-ingadozás.

Ha ennek az egyoldalú (uzsora) hitelnek külföldi a tulajdonosa, akkor annyival változik a helyzet, hogy a kivitt pénzből, hazai terméket vásárolnak (export-import) és hiába fogyaszt külföldön, végső soron a hazai emberek termelését fogyasztja el ő, és azok, akik e fogyasztás hasznosultjai. A kivitt pénz egy része külföldön szóródik vissza a gazdaságba. A hazaiak (általában a szegényebb fejletlenebb, eladósodott országok) egy kicsit még rosszabbul járnak, a külföldek (általában a gazdag, „fejlett” országok) közepesen (nem nagyon) hasznosulnak, de ez elég ahhoz, hogy fenntartsák a nagytőkés világrendet. 

A fogyasztási hitel hátrányai, avagy torz, káros ama hitelezési rendszer melyben fogyasztási hitelek nincsenek erősen korlátozva, beszabályozva, minimalizálva.

Az, hogy az önhitelezés, a megtakarítás jobb, mint a hitelezés, az hogy az egyoldalú (uzsora) hitelezés ellentéte a normál hitelezésnek, minden hitelezésre érvényes. Viszont nem elég többször is kihangsúlyozni: a fogyasztási hitel sokkal fölöslegesebb, veszélyesebb, sokkal kisebb mértékű lehet, mint a beruházási hitel. Mert a fogyasztási hitelre még az alábbiak is jellemzők:

1. A fogyasztási hitel nem emeli a termelést, mint a beruházási hitel.

2. A fogyasztási hitel visszaadása kockázatos, sok esetben nem is jön létre. A munka, termelés, fogyasztás sorrendje azért is jó, mert már biztosan létrejött a termelés, és abból lehet fogyasztani. A sorrend felcserélése (mert erről szól a fogyasztási hitel) magában rejti, és szerintem ez gyakorlatilag is legalább 10%-ban létre is jön, hogy a fogyasztás után sok okból nem jön létre a termelés.

3. A fogyasztási hitel, munkamotiváció és termeléscsökkentő hatású, mert közvetve a másik oldalon késleltetett, reménytelen fogyasztás jön létre.

Ezzel kapcsolatos ismétlés.

De most inkább a következő törvényszerűségekre kell kitérni:

Akárhogy is nézzük, a dolgokat előbb meg kell termelni, és azután lehet csak elfogyasztani. A termelésnek pedig van egy szükséges ideje, akármekkora is a munkamotiváció. Tehát  van egy optimális idő melynek el kell telnie a termelés kezdetétől a fogyasztás kezdetéig. Persze ez nyilván attól is függ, hogy milyen fajta, mekkora fogyasztásról van szó. Ha egyes csoportok idő előtt, túl gyorsan fogyasztanak, akkor más csoportok fogyasztása elhalasztódik, és így akár a reménytelen helyzetűek közé (nincs esélyem az előrejutásra) is bekerülhetnek. És be is kerülnek, nézzünk csak szét a szegények között.

Modellezzük ezt is le:

Adva van 10 ember, (inkább család), aki 2 év alatt épít fel egy családi házat. Azért ilyen lassan, mert munkájuknak csak a felét fordítják a házépítésre, a másik felét saját táplálkozásukra, ruházkodásukra, egyéb fogyasztásukra fordítják. Valamint a szerszámokat is elő kell állítani.

Összesen tehát tíz házat kell felépíteni, hogy mindenkinek legyen háza. Az első ember (inkább család) két év múlva költözhet a házába, a második négy év múlva, a harmadik hat év múlva, és így tovább. Az utolsó tizedik embernek 20 év múlva készül el a háza. Átlagosan 10 év a beköltözési, azaz a fogyasztás kezdetéig eltelt idő. Ez (10 év) az optimális fogyasztási gyorsaság, ha ilyen nagy fogyasztásról van szó. Nyilván az lenne az igazságos, ha mindenki 10 év múlva költözne be, és ezt valójában a makro-gazdaság (az, hogy sokmillió emberből áll a gazdaság), lehetővé is teszi. Azt is meg lehet állapítani, hogy akarva, vagy akaratlanul, de az optimálisnál gyorsabb fogyasztás, a másik oldalon, az optimálisnál lassabb fogyasztást eredményez. A nyolcadik, kilencedik, tizedik ember már érezheti úgy, hogy bizony az ő fogyasztása soha nem jön el, hiábavalóan dolgozik, ezért az ő munkamotivációjuk jelentősen csökken. Az első, a második, a harmadik ember munkamotivációját növeli a gyors fogyasztás. Viszont, ha az emberek tudnák, hogy 10 év múlva mindenkinek lesz háza, akkor összességében ez adná a legnagyobb munkamotivációt.

A fogyasztási hitel (melyre szintén a sokmillió emberből álló gazdaság ad lehetőséget) azt jelenti, hogy az első, a második, harmadik, negyedik embernek nem kettő, négy, hat, nyolc év múlva lesz háza, hanem azonnal, amikor megkezdi a munkát. Kérdés, hogy ez mennyire növeli az ő munkamotivációjukat? Talán közepesen, pontosabban az elvétel félelme növeli, hiszen hozzájutási motiváció nincs, mert már létrejött a fogyasztás. Viszont a törvényszerűségből az következik, hogy a többiek vonatkozásában a 10 éves fogyasztáshoz jutási átlagidő, kitolódik, kb. 17 évre. Vagyis a többiek szinte mindannyian nagyon lassan kapják meg a megérdemelt fogyasztásuk, és érezhetik úgy, hogy semmi értelme a munkájuknak, vagyis jelentősen lecsökken a munkamotivációjuk. Összességében a fogyasztási hitel (4 ember azonnal fogyaszthat, 6 embernek 17 év múlva) az optimális fogyasztáshoz (mind a 10 ember 10 év alatt) képest, felére csökkenti a munkamotivációt. A termelés is közel a felére esik vissza. Persze azért a fogyasztási hitel mértéke, aránya is számít, de a munkamotiváció mindenképpen csökken.

Egyébként az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztás hasonlóan viselkedik, egyik oldalon túl gyors, a másik oldalon túl lassú fogyasztást eredményez.

Végül újra mondjuk ki a törvényszerűséget: a fogyasztási hitel, valamint az igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás az egyik oldalon (egyes emberek csoportok számára) túl gyors, a másik oldalon (más emberek, csoportok számára) túl lassú, szinte reménytelen fogyasztásához vezet, minek következtében jelentősen csökken a munkamotiváció. A fogyasztási hitelek korlátozása, ill. az igazságos, arányos jövedelemelosztás vezet az optimális fogyasztási időhöz, és ez adja összességében a legnagyobb munkamotivációt.  

4. Sajnos az állam (államok) által felvett hitel, döntően fogyasztási hitel, mert vajmi kevés jut abból innovációra, termelésfejlesztésre, államfejlesztésre, többnyire csak az állam meglevő állapotának fenntartásra, az állami szolgáltatások fenntartására (a szolgáltatások fogyasztásának fenntartásra) megy el.

Összefoglalva:

1. A hitelközvetítők, (a bankok stb.) monopolhelyzetben, ill. árkarterben vannak. A betéti kamatok az igazságosnál alacsonyabbak, a hitelkamatok az igazságosnál magasabbak.

Lehetőség van az egyoldalú szerződésmódosításra, és más trükközésre.

2. A pénzpiaci, hitelpiaci árfolyamok indokolatlanul nagymértékben hullámoznak, elszakadnak a termeléstől, a kicsiknek és az államoknak kárt, a nagyoknak érdemtelen hasznot okoznak.

Lehetőség van a spekulációra.

Pénzegyensúlyi (termelés-pénz, ill. termelés-fogyasztás) zavarok jönnek létre.

3. Általában túlhitelezés van. Ebből erednek a pénzügyi-gazdasági válságok.

4. Igen nagyarányú az egyoldalú (uzsora) hitel. Ezek triplán károsak. Az államok által felvett hitelek is ilyenek.

5. Igen nagyarányú a fogyasztási hitel, (ezek duplán károsak), az államok által felvett hitelek is döntően ilyenek.

Egyéb ismétlések.

Ez a rendszer tele van, deklaráltan létező (elméletileg létező), de gyakorlatilag nem működő alrendszerekkel. Két okból nem működnek ezek. Egyrészt van egy  agyonbonyolított logikátlanul megszerkesztett alrendszer, másrészt van egy olyan ügyintézői gárda, amely csak maga is csak felületesen, közel sem teljesen ismeri ezt az egyébként  is nehezen kiismerhető alrendszert. A két ok együttesen odavezet, hogy az egyszerű állampolgár szinte képtelen használni az alrendszert tehát az gyakorlatilag számára nincs.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Nem tudom hogy kedves olvasó, megfogalmazta e tudatosan a következő mondatot: jelen rendszerben egyszerűen kiszámítatlan, tervezhetetlen a jövő.

Mert biztosan tapasztalta, de az nem biztos, hogy átgondolta az egész problémakört.

Valójában a kiszámíthatatlan bizonytalan jövő egy igen negatív tulajdonsága a rendszernek. Maga a jövő-biztonság egy szükséglet, kellemes érzés, a bizonytalanság egy kellemetlen érzés. Itt most nem arról beszélek, hogy bármikor kirabolhatnak, bármikor elküldhetnek az állasomból stb., hanem arról, hogy hosszabb távon sem lehet tervezni. Talán azt el lehet fogadni, hogy a fejlődés velejárója a rövid távú változékonyság. Pl. a technikai fejlődéssel, változnak a munkák, foglalkozások. Vagy változnak a termékek, szolgáltatások. De a rövid távú változékonyság nem feltétlenül azonos a hosszabb távú  bizonytalansággal. A hektikus fejlődés bizonytalanságot, tervezhetetlenséget, az egyenletes fejlődés biztonságot, tervezhetőséget okoz. Az utóbbinál ugyanis világos, hogy mi az irány, és nagyjából gyorsaság is kiszámítható.

Az hogy ennyi megtört idegileg felőrölt ember van, ill. ennyi csöves van, nagyrészt ennek a bizonytalanságnak köszönhető.

De mire is gondolok konkrétabban. Az ember leül, és azt mondja: na akkor 10-20 évre megtervezem magam és családom jövőjét. Na ez az, ami jelenleg nem megy. Pl. olyan foglalkozást, szakmát kellene a gyerek kezébe adni, amely azon kívül, hogy az gyerekem számára érdekes (képességeinek megfelelő), biztosítja a megélhetést, de legalábbis egy átképzési, továbbképzési alapot ad. Ha talál is ilyent, akkor jönnek kérdések. Mi lesz ezen szakmával, foglakozással? Mi lesz az átképzési lehetőséggel? Lesz e egyáltalán ilyen? És ha lesz, akkor az, mekkora veszteséget jelent?

Szeretném biztosítani a gyerekem, unokám pályakezdését, családalapítását vagyonilag is. Megtakarítsak?   Pénzt, lakást, vagy mást tegyek félre? Vagy ezek értéküket vesztik?  Lehet, hogy a jövő egy hitel-világ lesz?

És általában mi lesz 10-20év múlva? Fokozódik a keménység hektikusság? Mert akkor elsősorban valamilyen önvédelmet kell tanulnia. De ha mindenki keményebb világra készül, akkor az is lesz.

20-30-100-200 évvel ezelőtt ez emberek képesebbek voltak a maguk és családjuk jövőjét előre látni és megtervezni. Igaz, hogy a háborúk, harcok enyhén szólva megváltoztatták terveket ill. azok menetét. Jelenleg sem lehetünk biztosak egy társadalmilag békés jövőben. De jelenleg ráadásul fellép az a probléma is, hogy technikai fejlődésből adódó fokozódó változékonyságot az elit vezetés, beleértve a nagytőkét is, nem akarja kompenzálni.  Sőt a bizonytalanságra rátesz egy lapáttal azáltal, hogy a rövid távú aktuális érdekei szerint változtatja az életet, a körülményeket, a szabályokat. Vagyis az egyik baj az, hogy az elit vezetés képes az egész társadalmat az érdekei szerint variálni, rángatni. Vagyis, van egy elit kiváltságos réteg, amelyik a saját érdekei szerint variálhat. Úgy tűnik, hogy e rendszer a biztonság szükségletét (értékét) nem akarja, nem tudja kielégíteni.

A jövő bizonytalanságának, kiszámíthatatlanságának egyik tényezője az, hogy nincs értékálló megtakarítás.

Ha durvább modellt, hitelrabszolga társadalomnak neveztük ezt a finomabb  modellt nevezhetjük: hitel-bérmunkás társadalomnak. A másik elnevezése: hitelorientált gazdaság.

Számos jel arra utal, hogy egyes országok, és általában a jelenlegi államkapitalizmus is, e modell felé halad.

E fejezetrész részben ugyanazt, de más szemszögből mondja el, mint a következő hosszú fejezet. Részben kiegészíti a következő fejezetet. Részben viszont, őszintén bevallva, cáfolja, érvényteleníti a következő fejezet egyes részeit. Azt gondolom, hogy összességében kiegészíti a következő fejezetet.  

E fejezetben inkább erről van szó: vigyázat erre nem szabad menni (hitel-bérmunkás társadalom), de mintha erre tartanánk.  E tanulmány alapkiindulása: ez a jó út, a jelenlegi állapotból erre kell menni.  Ezért csak háromezer oldalas ez a tanulmány.

 E fejezeteket még akkor írtam, amikor nem jött létre, sőt magam fajta kisember számára még csak nem sejlett, a 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági világválság, (hitelválság).

Kétségtelenül ez a világválság, hitelválságnak nevezhető, vagyis a hibás túlzott hitelezésből, és ezzel összefüggésben a hibás megtakarításból következett be. Ez a világválság megerősíti e fejezetekben leírtakat, de egy kicsit le is minősíti azokat. Ugyanis a súlyos világválság kialakulása azt jelenti, hogy az általam vázoltnál szélesebb körű és súlyosabb következményekkel járó problémakörről van szó. 

Bármennyire is hihetetlen a pénzügyi válságban tovább nő a kisbetétesek, kis befektetők, kis- hitelfelvevők lefosztása. De mi is a pontos folyamat. Nincs válság és egyesek, nagybefektetők, és a nagy-hitelfelvevők hatalmas érdemtelen jövedelemhez és ezzel érdemtelen fogyasztáshoz jutnak, mások a kicsik károsodnak. Ennek következtében kialakul a pénzügyi válság, amely eredetileg arról szólna, hogy a károsulók, a kicsik követelése feszíti a pénzügyi rendszert. Ekkor a nagyok viszonylag gyorsan és jól, (százalékosan kisebb veszteséggel) kiszállnak a buliból. Ezzel két dolog történik. Egyrészt összeomlik, legalábbis jelentősen csökken a termelés. Ez a kár hozzáadódik az előző kárhoz, a nagyok érdemtelen jövedeleméhez. A két kár összesítve nagyobb részt (abszolút is és a pénzükhöz mért százalékban is) a kisbefektetők, kis-hitelfelvevők fizetik vissza. És akkor még a munkanélküliekről, a termeléscsökkenés miatti elszegényedőkről nem is beszélek. Igaz ők károsodnak, de pénzügyi értelemben nem fizetnek veszteséget. Pénzügyileg az történik, hogy az összevont kár nagyobb százalékát a sok kisbefektető, kis-hitelfelvevő fizeti vissza. Pl. egy átlagos kisbefektető az 5 millió pénzéből, veszít egymilliót. 20%-ot.  Egy nagybefektető az 5000 millió pénzéből veszít 500 milliót. Ez 10%. Valójában igazság szerint fordítva kellene történnie. Ezzel a nagybefektető csak részben adja azt vissza, amit előtte érdemtelenül elvett.  A kisbefektetőt pedig még két fokkal, nagyobb százalékkal fosztják le.  Sírhat a nagybefektető, hogy ő egy palota árát veszítette el, míg a kicsi csak egy kisszoba árát. De mielőtt meghatódunk, inkább azt nézzük mennyi maradt neki 4500 millió, és mennyi a kicsinek 4 millió.

Valóságos befektetési tanácsadás a kicsiknek (2010-ben). Elméleti rendszertényező. 

Sokféle tanácsadás van, de ehhez hasonlót érdekes módón még nem olvastam.

A szereplőket feloszthatjuk így is.

Vannak bankok, (pénzintézetek, brókercégek stb.). Vannak a spekulációs nagybefektetők (nagytőkések). És vannak a kisbefektetők, a kicsik.

A bankok és spekulációs nagyok sok okból erősen összefonódnak.

A pénz nem vész el csak tulajdonost cserél. E vonalon leginkább a vagy-vagy elosztás érvényesül. Valaki érdemtelenül jól jár, akkor más, mások érdemtelenül károsodik, illetve ha valaki érdemtelenül károsodik, akkor más, mások érdemtelenül hasznosul.

A jelen pénzügyi piacát a spekuláció határozza meg.

A rendszerszerű spekuláció lényege az, hogy a kicsik összességében átlagosan károsulnak, bankok, és a nagyok ebből hasznosulnak. Sokszor az adófizetőkből is hasznosulnak, és persze a kis hitelfelvevőkből is.

Arról más sokat beszéltem, hogy bankok és a nagyok sok okból helyzeti előnyben vannak. Ezért hát legszívesebben azt tanácsolnám, hogy csak biztonságos betétben tartsák a pénzüket a kicsik, azonban a spekuláció már olyan szinten van hogy ez is ráfizetés. Ezért hova-tovább az emberek szinte kényszerűen értékpapír befektetésre is kényszerülnek. Ennek ellenére az értékpapír befektetést csak azoknak lehet ajánlani, akik nagyjából átlátják a folyamatokat és szinte napi szinten követni, tudják az árfolyamokat, és egyebeket.

Az értékpapír befektetés (egyszerűen befektetés) ez esetben egy összefoglaló név, minden olyan befektetés beleérthető, amelynek az árfolyama tetszőlegesen változhat. Sőt még a deviza is idetartozik, mert annak is tetszőlegesen változhat az árfolyama.

Azért nem szégyellem magam, hogy kvázi spekulációra biztatom az embereket, mert a spekuláció amúgy is benne van a rendszerben, azt nem én és nem a kicsik találták ki. Csak az átverteknek próbálok tanácsot adni. És ha talán mindenki megtanul spekulálni, akkor befejeződik, oka-fogyottá válik a spekuláció is. A magam részéről egyébként rühelem a spekulációt.

Tulajdonképpen három szakaszt kellene megkülönböztetni.

A pénzügyi válságok szakaszát. A pénzügyi válságok utáni szakaszt. A viszonylag nyugis szakaszt. A három szakasz más befektetési taktikát igényel. Csakhogy manapság már odajutottunk hogy előre egy kicsi nem látja milyen szakasz, következik, sőt a már kialakult szakaszt is csak erősen késve érzékeli.

Válságszakaszban  a nagyok kiveszik a pénzüket szerintem a kicsiknek is ezt kell tenni. Válságszakasz után a nagyok visszateszik a pénzüket szerintem a kicsiknek is ezt kell tenni. Egyébként általában igaz, hogy a kicsiknek nagyok (a spekulánsok) fejével kell gondolkodni.

Van egy viszonylag tiszta szabály, és emellett van több homályos kézi vezérlésű szabály, ami alakítja az árfolyamokat. A viszonylag tiszta szabály: ha sokan vásárolnak egy befektetést, akkor annak nő az árfolyama, ha sokan eladnak egy befektetést, akkor annak csökken az árfolyama. (A nagyok irányítnak, azért is mert egy nagy, kvázi sokat tud vásárolni, ill. eladni.)

Van egy még fontosabb szabály: a befektetések háromnegyede szükségszerűen, de kiszámíthatatlanul hullámzik és ugrál. (Talán pontosabb ez a megfogalmazás: direkt hullámoztatják.) Az ugrálás a heti cikkcakkot (reszketést) jelenti. A hullámzás egy hosszabb távú dolog, lehet két-három hetes, pár hónapos pár éves hullámzás.

Azért szükséges általában hullámzás, mert ebből ered a spekulálók és a bankok nyeresége. Azt már kielemeztem, hogy miért nyer, aki a hullámzást csinálja, ill., aki a hullámzást nyomban követi. A lényeg, hogy olcsón vesz, drágán ad el. És veszít, aki egyszeres fáziskéséssel követi hullámzást és még nagyobbat veszít, aki kétszeres fáziskéséssel követi a hullámzást ezek általában a kicsik.

A másik spekulációs nyereségforrás, hogy sok helyre tesznek ide-oda pénzeket, kvázi sok lábon állnak.

Tulajdonképpen a bankok a hullámzással csalják be, a kicsiket. Ezért is érdekük a bankoknak a hullámzás.  Mert egy kicsi megnézi: hűha itt voltak ilyen hatalmas nyereséget adó szakaszok. Akkor tegyünk be ide pénzt, hátha én is egy évben 10-50%-os nyereséget tudok szerezni. Csakhogy ez a gondolkodás kevés.  Ennek ráfaragás lesz a vége.

Még egy példa. Pl. valaki, vesz 1millió Ft-ért értékpapírt, és annak leesik az árfolyama, gyorsan 800 ezer lesz belőle. És ez a valaki megijedve visszaváltja (eladja) a befektetését, akkor kinek a tulajdonába kerül a bennmaradó pénz? A többi befektetőjébe nem nagyon, mert az eladás inkább lefelé viszi az árfolyamot. Elsősorban, főleg bank (pénzintézmény, brókercég stb.) széfjébe marad, az ő tulajdonába kerül ez a pénz, jelen esetben az 1 millió és a 800 ezer különbsége, a 200 ezer Ft. 

Ez azt jelenti, hogy a bank és a kicsi, a kisbefektető ellenérdekeltségű. Szóval nem kell bedőlni hangzatos szövegeknek. És minden banki (bróker, stb.) tájékoztatást erős fenntartással kell kezelni. Itt van pl. az arról szóló tájékoztatás, hogy melyik befektetést milyen időre ajánlják, és kinek. Szóval ennek is csak a fele igaz.

És az egész viszonyt is jellemzi. Ismétlem a bankok és a nagyok, erősen összefonódnak. A kicsik állnak a másik oldalon.

Mi van, ha valaki betesz, 1 milliót és gyorsan felemelkedik az árfolyam, abból 1,2 millió lesz. És ez a valaki okosan úgy dönt, hogy kiveszi. A nyereség másik oldala, a veszteség ez esetben 200 ezer Ft, elsősorban a többi befektetőt sújtja, mert a kivétellel csökken az árfolyam. Szóval ki van ez találva, nyereség banké (és a nagyoké) a veszteség a kicsiké.

A befektetések negyede, harmada sajnos szivatós befektetés. Ez azt jelenti, hogy közvetlenül megjelenés után, vagy később gyorsan erősen leesik az árfolyam, és nagyon sokáig ott marad, 4-8 évig azon a szinten ugrál. (Egyébként ez is csinált dolog.) Aki (kicsikről van szó), ilyent vesz, az ráfarag. Valahogy ezeket el kell kerülni, de elég nehéz. A kicsi csak abban reménykedhet, hogy a befektetések többsége azért hónapok alatt, esetleg 1-2 év alatt szükségszerűen hullámzik. Ha döntően csak szivatós befektetések lennének, akkor nem fektetetnének be a kicsik, és ez a bankok és a nagyok, ráfaragását jelentené.

Itt térek ki arra, hogy tulajdonképpen az lenne az ideális, ha kicsi amint észleli az árfolyamesést, pl. 1-2%-os esésnél már kivenné a pénzét. Csakhogy ez is nehéz ügy.  Mert leesik 1-2%-kal, de akkor az hihető, hogy csak a szokásos ugrálásról van szó. Pár nap alatt leeshet 5%-kal és mire kicsi ezt észleli és intézkedik és mire visszaváltja már 5-10%-os veszteséget könyvelhet el. Pláne, ha nem is figyel oda. Szóval ki van ez találva. Amennyire lehet, követni kell és még a leesés elején kell kivenni a pénzt.  Nagy valószínűséggel nem lehet követni a gyors leesést, akkor viszont már érdemes bennhagyni és bízni abban, hogy lesz felfelé menő hullám.

És amikor ez a hullám visszafordul és már eléri nyereséget, akkor kell kivenni, de nem előbb. Az emberek általában pont fordítva gondolkodnak, ha leseik a pénzük, akkor megijednek és kiveszik a pénzük. A bankok és a nagyok pont erre számítanak. Ez az ő nyereségük. Az is hiba: na végre emelkedik, akkor gyorsan vegyük ki, akár áron alul is. Ez is veszteség a kicsiknek, a banknak nyereség.

Visszatérve, milyen befektetést érdemes venni. El kell kerülni a szivatós befektetést, mondjuk úgy, ha egy befektetés tartósan hullámzik, akkor az valószínűleg (de nem biztos) továbbra is hullámozni fog, vagyis az nem lesz szivatós, de ez sem biztos.

Továbbá nem szabad olyan befektetést venni, ami éppen szárnyal felfelé, vagy éppen saját csúcsát döntögeti. Ha túl jól alakul egy befektetés az utolsó évben fél évben, kettő hónapban, akkor pl. a hullámzás miatt, is valószínűleg lefelé fog menni. De azért is mert ez a becsalgatási trükk. Ugyanis az emberek ez esetben is fordítva gondolkodnak: ez jól megy, szárnyal, akkor veszek. A bankok, és nagyok pont erre számítnak. Sokan vesznek, és ezután leesik, vagy leejtik az árfolyamot, és így nyernek a bankok és a nagyok. Tehát olyan befektetést érdemes venni, (ez lehet deviza is) amely szinte biztosan hullámzik, és amely az alsó pontja körül van, de már nem esik lefele. Vagy esetleg, a végső határ, ha középen van, de felfelé halad. (Egyébként is érdemes vétel előtt egy kicsit alaposabban tanulmányozni, a befektetés grafikonját.)

Ha nincs ilyen, akkor inkább a biztonságos betétet kell választani.

Mikor érdemes eladni, kivenni pénzt?

Mikor az árfolyam úgy áll, hogy van egy tisztességes rendes nyereség, pl. a átalagos kamatoknál 1,5-ször 2-szer magasabb nyereség  De vigyázat itt sem szabad sokáig várni. E szempontból is pont fordítva gondolkodnak az emberek: dehogy veszem, most ki, hiszen szárnyal felfelé. De megint azt kell látni, hogy szükségszerű a hullámzás, ami fenn van, az visszaesik. És valószínűleg oly kiszámíthatatlanul és gyorsan esik vissza, hogy akkor már késő lesz. Meg kell elégedni egy viszonylag kisebb nyereséggel.

Ha kiveszi a pénzt, akkor az nem jelenti azt, hogy akár ugyanoda, később mikor lenn lesz árfolyam, ne tegye vissza.

Tehát érdemes a nyereséget hozó befektetéseket kivenni, viszonylag kisebb, de az átlagosnál nagyobb nyereséggel megelégedni.

És érdemes a stagnáló befektetéseket is kivenni, ha azok a befektetés összege körül stagnálnak, ugyanis stagnálás az egy relatív veszteség. Viszont ez a veszteség nem akkora, hogy emiatt érdemes bennhagyni.

És emlékeztetőül érdemes a nagyobb veszteségbe befutó befektetéseket bennhagyni, ha jó esély van a hullámzásra.

És azért azt is hozzá kell tenni, hogy pl. nagyobb veszteség válságszakaszban nagyobb, mint nyugis szakaszban.  Vagyis válságszakaszban, pl. a 10-15-20%-os veszteségbe futó befektetést érdemes kivenni, ez ekkor még relatíve kisebb veszteség. Nyugis szakaszban ezt nem érdemes kivenni.

Mindez attól is függ, hogy befektető kibír egy lehetséges 3-4 éves hullámvölgyet, mert eddig is eltarthat, amíg újra nyereséges lesz befektetés.

Végezetül azt mondom, ha mindezt tudja és teszi a kicsi, akkor is ráfaraghat, csak kisebb eséllyel. Mindez arra jó, hogy kisbefektetőnek nagyobb esélye lesz arra, hogy az átlagos kamatnál egy kevéssel nagyobb nyereséget tudjon elkönyvelni, feltéve, ha figyeli az árfolyamokat. És ha nem is farag rá a kicsi, akkor is egyfajta bizonytalanság nehezedik rá,

És ha egy-egy kicsi netán mégis nyereségesen jön ki, az nem változtat azon, hogy összességében igazságtalan, spekulációra alapuló a jelen pénzügyi rendszere, a jelen pénzpiaci rendszere.

Befejezésül mégis azt tanácsolom, hogy mi kisemberek kerüljük el a kockázatosabb befektetéseket, részvény, értékpapír vásárlásokat és hasonlókat.  Egyfelől, azért az irányítok helyzeti előnyben, vannak. Másrészt, az irányítók részéről, nincs kizárva, lehetséges az olyan kézi irányítás (a játékszabályoktól eltérő), mely a direkt módón (belenéz a számítógépbe, és egyéni taktikát variál) kopasztja le az egyes kisbefektetőt, vagy azok csoportját.

De ami ezeknél is fontosabb, az erkölcsi okokból való tartózkodás.  Mert azért végeredményben itt az érdemtelen nyerészkedés a cél és ez önzőség akár kicsi akár profi teszi azt. És, hogy mi a jutalma az önző embernek, arról az erkölcs témájú tanulmányrészben elmélkedem. Talán éppen az általános bojkottal lehet véget vetni a piszkos üzletelésnek.

A 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági (túlhitelezési) világválság kapcsán szükséges ismétlések. Elméleti rendszertényező.

Azért a következő alapvetésekről se feledkezzünk meg.

Ismételt fejezet.

Miközben a részletekkel foglalkozunk, ne feledkezzünk el a következő lényegről.

Mondjuk ki kereken nyíltan a lényeget, és mindig ez legyen a kiindulás. Ez a jelenlegi (államkapitalista) rendszer egy olyan rendszer, amelyik megengedi, ösztönzi a pénzügyi spekulációt, machinációt, amelynek szinte semmi köze a valós, hasznos termeléshez. Pontosabban közvetve és hatásaiban gátolja, összezavarja a valós hasznos termelést.

Nem érthetjük meg korunkat, rendszerünket, ha nem látjuk, hogy korunkban a hihetetlenül bonyolult, zavaros, és kézi kapcsolókkal teletett globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer sakkban tartja a politikai társadalmi rendszereket. Ennek az elemeit szidhatjuk, de mindez hiábavaló, ha nem látjuk hogy egy hihetetlenül hatalmas, erős, sok ember érdekét (ez a sok azért töredéke a többségnek) magába olvasztó rendszerről van szó. Hiába zavaros bonyolult ez a rendszer, fantasztikusan jól oldja meg a következő céljait: a pénzügyi machinációk, spekulációk fenntartása, bizonyos egyének, rétegek számára (elsősorban a nagytőke számára) hatalmas haszon biztosítása. Ezért bizony mégis rendszerről van szó (hiába zavaros anarchikus képződmény), mert a céljait és önmaga a pénzügyi rendszer védelmét fantasztikus hatékonysággal megvalósítja. Tehát a háttérben nemcsak emberek vannak, hanem rendszer, vagyis módszerek, mechanizmusok.

Mindez egyrészt azt jelenti, hogy minden pénzügyről szóló elemzést, e tanulmányban előforduló pénzügyi elemzést is idézőjelbe kell tenni. Hiszen csak a logikus stabil szabályok alapján működő dolgokat lehet elemezni. Másrész el kell azon gondolkodni, hogy valóban politikai rendszer határozza meg a pénzügyi rendszert?  Vagy korunkban már fordítva van?

Ezt a pénzügyi a globális pénzügyi rendszert lehet, hogy csak úgy lehet megváltoztatni, ha egészet eltörlik, és egy egészen új rendszert vezetnek be. Ez szinte lehetetlen, de csak szinte. A politikai vezetés és rendszer felelőssége (és a társadalomtudományé) az, hogy ezt meg sem próbálja, de erről nem is beszél.  Tehát mégis a politikai rendszer határozza meg pénzügyi gazdasági rendszert. Ugyanakkor árnyalni kell a képet: kétségtelen hogy ez a borzalmas globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer képes sakkban tartani a politikai rendszereket, a politikai vezetést.

A jelen rendszer gazdasági-pénzügyi rendszerének szinte minden baja, zavarossága, válsága a következő alapvető ellentmondásból ered: a rendszer megengedi a valós termeléstől, munkától elszakadó igazságtalan, aránytalan jövedelemszerzést, fogyasztást. Egyrészt a rendszer helyesen ragaszkodik a valós munkának, termelésnek megfelelő jövedelemhez, ezért büntetik a lopást, a csalást, az adócsalást, ezért ragaszkodnak, hogy hitelfelvevő fizesse vissza hitelt. Helyesen ragaszkodnak, mert világos, hogy amennyiben a valós termelést követi a jövedelemszerzés, a fogyasztás (az eltérés megmarad az arányos, igazságos határokon belül), akkor nem alakulhatnak ki pénzügyi problémák, válságok. (Az igazságosságról nem is beszélve.) Ugyanakkor megengedik a tisztességtelen árakat, az indokolatlan áremelést, a spekulációt, a tőzsdén, a hitelrendszeren, a pénzváltórendszeren keresztül, a tisztességtelen üzletelést, az aránytalanul hatalmas jövedelmeket, a tőkések, bankárok kiugrását a maguk okozta válságból, és még sorolhatnám. Ezáltal a pénz el tud szakadni a valós termeléstől és kialakulnak a pénzügyi-gazdasági problémák, válságok.  

A pénzügyi és abból eredő gazdasági világválság.

A gondolkodó elmereng, ha megvan termelési kapacitás, és természetesen a fogyasztási hajlandóság is megvan, akkor hogyan alakulhat ki termeléscsökkenés.

Az egész egy kis-közepes pénzügyi zavarból ered. Viszont a rendszer olyan hogy ezt a pénzügyi zavart nemhogy kezelné, de tovább gerjeszti, széterjeszti (eszkalálja).  A pénzügyi zavar után jön, szerintem a döntő momentum. Úgy látszik nagytőkét egyetlen dolog, ijeszti meg, bírja erre a gondolatra: ezt a kockázatot már nem vállalom be, már eddig is jól megszedtem magam, ideje a visszavonulni és pénzemet, vagyonomat megőrizni. És ez az egyetlen dolog, a pénzügyi zavar nyomán felsejlő pénzügyi, gazdasági világválság. Tehát úgy néz ki, hogy éppen a világválságtól való félelem (nagytőke félelme) az, ami a világválságot végül is okozza. Mert a pénzügyi zavart igazából egy-két hónap alatt helyre lehetne hozni. Hasonlattal élve ez olyan, mint amikor a kőművesnek elromlik a vinklije vagy a méterrúdja, vagy a talicskája (a pénz csak mérőeszköz, ill. átviteli eszköz), és ahelyett, hogy megjavítaná, ijedtében leállna minden munkával és visszavonulna. Igaz, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság hátterében még azért ott van egy enyhe túlfogyasztás. A túlfogyasztás csak személyek esetében lehet jelentős, nemzetek esetében közepes, világviszonylatban csak jelentéktelen lehet. Továbbá ott áll egy termelésstruktúra torzulás. Továbbá ott áll egy kifordított, hitelre épülő sorrend. De mindezeket persze úgy lehetne helyrehozni, ha az eredeti termelést (nem a csökkentett termelést) és a termelésstruktúrát, ill. a sorrendet fokozatosan de viszonylag dinamikusan a helyes irányba fordítanák. Ellenben a nagytőkét ajnározó rendszer hibájából a legrosszabb helyzet áll elő: a termelés leépítése, és a valós okok elfelejtése. Így jöhet létre egy erős és több évig tartó gazdasági válság egy rövid ideig tartó (kb. 1 évig) közepes válság helyett.

Világviszonylatban nem lehet túlfogyasztás, hiszen amit elfogyasztanak, azt meg is termelik. Egyénileg, rétegszinten és közösségek, esetleg országok szintjén lehet túlfogyasztás. A pénzügyi válság nyomán ez a túlfogyasztás csökken, de ezek az emberek (a politikai vezetéssel összefonódva) nem azt mondják: jó akkor álljon helyre az igazságos, arányos fogyasztás, hanem kvázi azt mondják: ha nekem is csökken a fogyasztásom, akkor csökkenjen másnak is, csökkenjen a termelés is.

Itt jönne egyébként az állam helyes felfogása, az állam is termelő. Vagyis az államnak politikai vezetés vezérlete alatt, a tőkéseket ellensúlyozva, fokozni kellene a termelését. De erről a politikai vezetés hallani sem akar. A jövőben olyan állam szükséges, amely ilyenkor fokozza termelését, és ezzel megszünteti gazdasági válságot. Szerintem  az 1929-33 a válság is részben így jött rendbe.

Ugyanakkor az igaz, hogy minden válság, figyelmeztetés, és lehetőség a változtatásra. És itt jönne a nemzetközi pénzügyi rendszer megváltoztatása. Ne felejtsük el, hogy a banki működés (nem egy bank, hanem minden bank) túlhitelezést folytat, vagyis ha mindenki ki akarja venni pénzét, akkor szükségszerűen csődbe megy a bank (minden bank). Természetesen ezek a lehetséges, ill. valós bankcsődök erősen növelik, gerjesztik a válságot. A jövőben nem lehet ilyen banki működés (munkamódszer).  Van egy olyan kétségem és kétségbeesésem, hogy ez a rendszer (konkrétan a politikai, gazdasági vezetés) már nem igazán képes tanulni a hibáiból. 

Miről is kell tehát elmélkedni a válság nyomán? A rendszerről, hiszen az állam helytelen felfogása, a nemzetközi pénzügyi rendszer rosszasága, beleértve a banki túlhitelezést a rendszer hibája.

Pl. magángazdaság előnyei hátrányai.

A jelenlegi magángazdaság jelentős negatívuma a tőkések kimenekülése.

A magángazdaság, hú de hatékony, hú mekkora a profit, de vajon ebbe beszámolják e megszűnéseket, a csökkenéseket legalábbis azokat, amelyek nem termelésstruktúra-váltás okán jöttek létre. A helyzet, ugyanis az hogy magáncég (főleg a nagytőke), vagy jól működik, vagy sehogy.  Vagy magas a profit, vagy megszűnik, leépít.  Ezzel szemben pl. az állami cég hol jobban, hol rosszabbul működik. A tőkések felfogása nem véletlenül ez: addig kell ütni, verni a dolgokat, amíg lehet, amíg magas profitot lehet kiszedni, sok munkával, küszködéssel alacsony profit mellett nem érdemes működni, akkor ki kell menekülni. A tőkés a maga szempontjából logikusan jár el. Érdemesebb a sok pénzzel nyugalomba vonulni, mintsem tovább szenvedni, kockáztatni. Csakhogy a természet, a munka rendje nem ez, nem lehet csak úgy egyszerűen kimenekülni. A jelen rendszerben lehet, persze másoknak kárt okozva. Sokféle kimenekülés van, pl., lehet részleges, teljes, csőd, eladás, stb.  A kimenekülés pl. a pénzügyi gazdasági válságok egyik jelentős tényezője. A kimenekülés miatt okoz a termékfölösleg lehetségesnél nagyobb termeléscsökkenést.  Az egyik probléma, hogy a kimenekülést (illetve annak következményeit, pl. munkanélküliség) nem írják a magángazdaság számlájára. A másik baj ennél nagyobb: nem tesznek semmit, hogy kimenekülés csökkenjen, pl. nehezebbé, váljon. A makrogazdasági szempontból egy fokkal előnyösebb lenne a „hol jobban, hol rosszabbul megy” típusú működés.  

A lényeget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a jelen rendszerben jellemzően, döntően általában a kisember az átlagember (a szegény és átlagos réteg a többség) farag rá. Ezt így is levezethetjük.  A gyártulajdonos vagy banktulajdonos legalább 100-szor nagyobb jövedelmet szerez, 100-szor jobban él, mint pl. pl. egy egyszerű gyári munkás, vagy banki alkalmazott.  Az igazságos (mert az előzők magas színvonalú szellemi munkát végeznek), viszont 20-szoros nagyon elnézően 50-szeres lenne. Így a tőkésnek idővel szépen összegyűlik a hatalmas vagyona, amelynek jelentős része, legalább a fele igazságtalan, érdemtelen. Jön a válság, és a nagytőkés azt mondja, hogy akkor én kiszállok, de elnézően mondjuk azt hogy, közben elveszti az igazságtalanul szerzett vagyonának felét, (az igazságosan szerzett vagyona teljesen megmarad, az érdemtelen vagyonának fele marad meg). A válság nyomán a munkás pedig még rosszabb helyzetbe kerül.  Tehát a jelen rendszerben mindig az átlagember farag rá.

Azért a jelen alábbi valós folyamatáról se feledkezzünk el.

A szegényebb és főleg a középréteg, a nép, vagyis emberek millióinak, milliárdjainak munkája, pénze egy szűk réteg (nagytőke, pénznagytőke) néhány ezer ember tulajdonába kerül, természetesen igazságtalanul.

Természetesen igazságtalanul, mert egy ember nem végezhet annyi hasznos munkát, amelynek az értéke forint-milliárdokat, sőt dollár-milliárdokat, euró-milliárdokat tesz ki. Majd ezen szűk réteg a „pénzét” visszakölcsönzi, a bankokon, IMF-en, stb. keresztül a szegényrétegnek, középrétegnek és az államoknak, persze magas kamattal. Ezzel még több pénze lesz, még több munkát, pénzt von el a néptől, államoktól. Majd ezt az egészet úgy állítják be, hogy ez a szűk réteg kisegíti, finanszírozza, szinte megmenti a népet és az államokat.

És hová mehet még a nagytőke, pénznagytőke hatalmas pénze.

Többek között a fegyverkezésbe, a szelídebb és a durvább hódításokba, részben az államhiteleken keresztül.

A lényegről azért ne feledkezzünk meg.

Ismételt fejezet.

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg, miközben belemerülünk a részletekbe.

Minden elemzés, gondolkodás végső célja jövő, a jelen és a jövő tennivalója.

A fejlett világnak mindenben folyamatosan változnia kell. Jelenleg mivel megakadásban van, mindenben változnia kell.

Ha nem változik, akkor egy borzalmas és egy kevésbé borzalmas (csak rossz) jövőkép bontakozik ki. A borzalmas jövőkép, a világkatasztrófa a válság-láncreakció. A kevésbé borzalmas jövőkép egy közepes válságokkal telített elhúzódó átalakulás.

A jó, az emberek jólétét, boldogságát fenntartó változat, a folyamatos, de viszonylag dinamikus, tudatos átalakulás. Még erről sem késett le az emberiség.

A fejlett világ rendszerének, továbbá erkölcsének, világnézetének, hitének is meg kell változnia.

A rendszerváltozás, fejlődés lényege: a közvetlen demokrácia erősödése, az igazságos ás arányos hatalmi, vagyoni különbségek, a társadalomtudományos vezetés (a közvetlen demokráciával együttműködő) kialakítása, a társadalomtudomány és oktatásának fejlődése. A társadalomtudomány irányítófunkcióba kerülése.

Gazdasági fejlődés lényege a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaság. Valamint hasznos munkára, termelésre épülő gazdaság. A pénzre és pénzügyi spekulációkra „épülő” gazdaság (a homokra épülő gazdaság) eltörlése.  

Az állam helyes felfogása és ezen alapon való megszervezése is az új rendszer kiemelt jellemzője. Úgy, mint, a népet szolgáló, népnek szolgáltató állam (nem a vezetést szolgáló állam). Az állam a közösség akaratából, a közösség által szervezett szolgáltatás. Az állam, gazdaságilag a legnagyobb szolgáltató, a leghasznosabb munkát végző egység. Az állam is lehet hatékony működésű és korrupciómentes. Az államot nem válthatja ki a magángazdaság. A tiszta, logikus, átlátható állam. A normális, igazságos, szabályozott magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak)  meg kell maradnia.

Az új világszövetség kialakítása is lényeges elmaradhatatlan tényező.

Az erkölcsi, világnézeti hitbéli változás lényege.  A pénz és fogyasztásközpontú világkép eltörése.  Az igazságosság, arányosság akár hatalmi akár vagyoni különbségek tekintetében. Az individualista felfogás elvetése. A közösség a többség tisztelete.  Az érdekes hasznos munka tisztelete, a természet tisztelete. Az egészség a tudás, a kultúra tisztelete. Az önrendelkezés, biztonság, igazság, becsület tisztelete.

A másvilági ítélkezésben való hit, amelyet a tudomány valószínűsíthet

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg.

Fontos hogy a termelés – pénz – fogyasztás mókuskerék a maga ütemében pörögjön (azért legyen benne kényelem élvezhetőség), valóban probléma, ha ez a kerék a pénz, ill. a fogyasztás miatt akad meg, lassul le, áll le.  Az egyensúlyi állapotban ezek megakadások, leállások a minimálisra csökkennek.  Fontos a pörgés, de azért nem mindegy, hogy mit fogyasztunk. Fontosa a pörgés, de azért az eredeti hajtóerő a munka, a termelés.

Miközben a részletekkel bíbelődünk, azért egyértelműen kijelenthető: a túlhitelezés okozza legtöbb pénzügyi vonatkozású bajt, problémát és ebből erednek a legnagyobb bajok is: a hitelválság, és a nemzet eladósodása.

Tisztelt magyar állampolgárok, a világ tisztelt polgárai. Miközben hosszasan, pöszmögösen elemzünk, azért mondjuk ki a tömör kemény lényeget.  Egy nép, nemzet eladósítása, az nem más, mint a nép lenézése (mert a megkérdezése nélkül történik) és kizsákmányolása. A nép lenézése, kizsákmányolása pedig nem más, mint diktatúra. Mert mi is történik lényegében. Bemegy a zsarnok vezető a külföldi bankárhoz (befektetőhöz), és azt mondja: kedves barátom, szövetségesem kellene nekem, pontosan az államnak egy kis pénz, nem sok, csak pár milliárd. 

 - És ki fizeti ezt vissza - kérdi a bankár (befektető).

 - Hát majd Kiss László, Kovács Péter, Nagy József, Horváth Mária, és a többi 10 millió magyar polgár – válaszolja a zsarnok. 

 - És van erre meghatalmazása – kérdi a bankár (befektető).

 - Nekem nem kell külön meghatalmazás - mondja a vezető, vigyorogva, mert én vagyok a vezető. 

 - Akkor jól van - mondja a bankár (befektető) somolyogva és odaadja pénzt, persze magas kamatot megállapítva.

Az állam eladósítása az a nép kizsákmányolása. A nép kizsákmányolását (a diktatúrát) pedig a demokratikus rendszer törvénnyel akadályozza meg.

Kikérem magamnak, felháborító, undorító csalás, hogy valaki az én felhatalmazásom nélkül, az én nevemben hitelt vegyen fel, adósságba keverjen.

De nemcsak az államot kell törvényekkel megakadályozni  az adósságcsinálásban. Külföldi adósságot csinál egy bank, külföldi adósságot csinál egy vállalkozás, külföldi adósságot csinál egy magánszemély. Magánügy, az ő dolga, mondja a felületes. Dehogy az ő dolga. Az ő adóssága, mindnyájunk, a nemzet adóssága lesz. A nemzetgazdaság egy egységes csapat a külföld felé. Egy demokratikus rendszer nemcsak az egyén hasznát, kárát nézi, hanem többség, a nép hasznát, kárát is nézi. És a nép kárát, kizsákmányolását törvénnyel akadályozza meg.

A külföldi adósságcsinálást lehet az állami, vállalkozói, banki, magánemberi, törvénnyel kell szabályozni. Minden népre ható gazdasági, pénzügyi károkozást törvénnyel kell megakadályozni.

A jelen rendszer az államkapitalizmus, másképpen a liberál-kapitalizmus nem jutott el arra a demokratikus szintre, amelyben nép akarata, kára, haszna igazán teljesen érvényesül, sőt még félig sem érvényesül. Csak arra a szintre (féldemokrácia–féldiktatúra) jutott el, amelyben a magánvélemény, a magánember, a magántulajdon kap védelmet.    

Miközben a részletkérdéseken bíbelődünk, ne felejtsük el: az elvek felfogások irányítják még a gazdaságot is.

A helyes felfogások helyett (általában ezeket mondom ki), itt egy csokorral a torz felfogások közül.

Az állam alig állít elő hasznos szolgáltatást, az állam kényegében sem olyan, mint egy tisztességes nagyvállalat. Az állam olyan, mint egy tisztességtelen profit-centrikus nagyvállalat.

(Mindkettő tévedés, érdekes, hogy egy ember egyszerre képes beleesni a két ellentétes felfogásba. Nyilvánvalóan azért, mert a helyes felfogást kizárja, ez pedig a következő. Az állam lényegében olyan, mint egy átalánydíjakkal működő tisztességes, mérsékelt profitra törekvő, nagyvállalat, amelynek az alábbi kettő szolgáltatása van a sok közül: az elesettek, védtelenek támogatása, ill. az igazságtalan vagyonok kiegyenlítése, mindkettő a közösség (az ügyfelek) akaratából, pénzéből.)

Néhány további, e rendszerre jellemző, torz felfogás.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a hitelezés, a sok pénz.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog az „erős” pénz, az ilyen árfolyam.

Általában szinte feltétel nélkül jó, hasznos dolog a tőzsde.

(Mindezek csak sok feltétellel, erősen szabályozva, korlátozva jók, hasznosak. A pénzügyi manőverek, még ha jó szándékúak is, akkor is elsősorban az elosztásra hatnak és nem a termelésre.)

A közel igazságos, arányos jövedelem és vagyonelosztás lehetetlen és egyébként lényegtelen. (Ez nem igaz.)

A jelenlegi rendszer általában jó, legalábbis nincs nála jobb.

(Ez nem igaz. A rendszerváltás többek között azt jelenti, hogy a jellemző torz elvek, felfogások jelentős részét, felváltják az igazabb felfogások, elvek.)

Miközben tizedszázalékok, bonyolult rendszerek elemezése történik, azért a lényegről nem szabad elfeledkezni.

Minden hiba, baj (probléma) a legfőbb hibába, bajba (problémába) fut bele, ez pedig a következő: a széleskörű (lelki és minőségi anyagi szükségletekkel együtt értve) életszínvonal előállítása túlságosan lassan és túlságosan hektikusan (hullámozva, ugrálva, válságokkal tarkítva) fejlődik és ráadásul igazságtalanul van elosztva.  

Miközben a tizedszázalékok elemzése történik, azért a lényeg az, hogy külföldre mehet el legnagyobb arányban a nemzet munkája, pénze a rossz cserearányok és a nagy összegű és nagy százalékú hitelkamatok által.

Mi itt belföldön ezer ok miatt rossz hatékonysággal dolgozhatunk, és saját érdemtelen gazdagjaink kizsákmányolhatnak bennünket, de ez általában összesítve is kisebb kár, mint a külföldre távozó munka, pénz (életszínvonal), kára.

A legkisebb károsult és legnagyobb felelős mindig a belföldi elitvezetés. A legnagyobb károsult és legkisebb felelős mindig hazai nép, az alsó, középső rétegek.

Jogosan feltételezhető, hogy egy átlagos tisztességes magyar dolgozó megérdemelt jövedelmének 20%-át nem kapja meg. A hatékonysághoz képest is érdemtelenül kevesebbet kap. Hová, kiknek a zsebébe megy ez a 20% érdemtelenül, hiszen a vagy-vagy elosztás érvényesül.

Szerintem 10% a külföldi tőkések, nagytőkések zsebébe. 4%-a hazai dúsgazdagok, tőkések, nagytőkések zsebébe.

3,5%-a korrupt állami tisztviselők zsebébe. 2,5% a hazai tisztességtelen kisemberek zsebébe.

A rossz hatékonyság miatt további 20% az átlagos dolgozó vesztesége. A rossz hatékonyságnak igen sok oka van.

A jelenlegi pénzügyi rendszerbe (egyben a gazdasági és politikai rendszerbe is) be van kódolva kizsákmányolás,  és be van kódolva válság is. A válság is egyfajta kizsákmányolás.

A válság általában egy elfojtott probléma ( problémák) hirtelen kitörése. A szőnyeg alá sepert, vagy rosszul kezelt probléma gyorsan erősen a felszínre tőr. A rosszul kezelt, elfojtott betegség, a lassú romlásból, gyors, jelentős romlásba lép át.

A gazdaság, mint egyfajta természetes folyamat (munka, fogyasztás, stb.) az egyensúlyi állapotra, jó, fejlődő állapotra törekszik. Az emberek ezt önös érdekből, butaságból nem támogatják, hanem akadályozzák, ebből erednek a problémák. A válságok tehát nem okok, hanem következmények. Önmagában a válság akár hasznos is lehet, ha a válság nem túl nagy, nem gerjeszti magát, nem eszkalálódik, ill., ha az emberek ezáltal felismerik a problémát és főleg, ha azt meg is oldják. Persze a válság megelőzése, (a kisebb problémákból való következtetés, a helyes úton járás, stb.)  a legjobb, ehhez képest még a hasznos válság is káros. A probléma az, hogy a közepes válságból, válságokból a jelek szerint nem tanul az ember.  

Szinte minden pénzügyi válság leegyszerűsítve, a kapitalizmusban, államkapitalizmusban.

Vannak gyorsan kifejlődő és zajló válságok és vannak elhúzódó válságok. Lényegében a kapitalista pénzügyi élet egy folyamatos, hullámzó időnként jelentősen felerősödő válság.

Első fázis.

A tisztességtelen (és jellemzően nagy) pénzügyi szereplők (a hatalmas kamatra, hozamra szert tevő hitelezők, a hitelüket vissza nem fizető hitelfelvevők, stb.) hatalmas, aránytalan pénzekhez (jövedelmekhez) jutnak. Ezáltal jelentős lyukak keletkeznek.

Második fázis.

Lyuk keletkezik a hitelezések és megtakarítások között. Lyuk keletkezik a pénzügyi vagyonok és termelési kapacitás között. Egyes csoportok, rétegek, országok vonatkozásában lyuk keletkezik a fogyasztás és termelés között. A lyukak hatására felerősödnek a pénzügyi egyensúlytanságok, válságok, amelyek valutaválsághoz, tőzsdeválsághoz, inflációhoz, stb. vezetnek.

Eközben kialakul a pánik, a káosz, a bizalmatlanság, a kimenekülés, a válság öngerjesztése, és kialakul egy fölösleges termeléscsökkenés.

(Lehetséges olyan pénzügyi rendszer, amelyben hiába alakul ki pánik, öngerjesztés, az nem hat.  Amelyben nem alakul ki a fölösleges termeléscsökkenés.)

Harmadik fázis.

A szőnyeg alá sepert szemét felrobbanása után  létrejön a szükségszerű változtatás, átállás, átárazás, stb. amelyhez viszont idő kell, amely pénzt, munkát von el, amelyben még nem érvényesülhet az új mechanizmus hozadéka. Ez mindenképpen létrejön, akár kialakítanak új, jobb elméletet, gyakorlatot, akár nem. Itt viszont kettéválik a válság. Válság, amelyből tanul az ember kialakul egy új jobb elmélet és gyakorlat. Válság, amelyből nem tanul az ember lényegében minden megy tovább a rossz úton.  

A hitelválság, tőzsdeválság, valutaválság, infláció, stb. szétteríti a kárt, és a kárfizetést, azt a tisztességes (jellemzően a kicsik) szereplőknek is, végső soron csak nekik kell visszafizetni,úgy, hogy csökken valuta-pénzük értéke, megtakarításuk, befektetésük értéke, emelkednek az árak, emelkednek a kis-hitelfelvevők kamatai, illetve munkájukért kevesebb jövedelmet kapnak. Rosszabb esetben egyszerűen elveszik, eltűnik a megtakarításuk. Illetve az adójuk megy rá a válságkezelésre. Igaz ez utóbbi nemcsak a kisembert érinti. De azért ne hazudozzunk. A nagyok már előre levették sápot , ill. jól tudják mikor, hová kell tenni a pénzüket, hogy az biztonságba legyen.

És egyébként is nem az veszít igazán, aki az érdemtelenül szerzett hatmilliárdjából (harminc millió dollárjából) elveszít ötmilliárdot. Ő csak a pénzénél marad, még mindig pazarul él. Az veszít igazán, aki keservesen összekuporgatott (kiszámolja, hogy hány csokit mennyi rántott húst ehet egy héten) hatmilliójából (harmincezer dollárjából) elveszít ötmilliót. Ő az, akinek ezután már egyáltalán nem telik csokira, rántott húsra, normális lakásra, nyaralásra.

Visszatérve a menethez: a lyukak ideiglenesen, nagyjából betömődnek.  Majd újra kezdődik az egész.

A kis és közepes pénzügyi válság, kisebb zavarokat hoz létre a termelésben, a súlyosabb pénzügyi válság jelentős zavarokat okoz, visszaveti a termelést.

A gazdaságban, kereskedelemben megjelenő túl sok pénz, (ami jelentősen a túlzott hitelezésből, és pénzkibocsátásból ered), mindenképpen egyensúlytalanságokat, zavarokat, netán válságot okoz. Az egyensúlytalanság, viszonylag jobb, enyhébb változata, ha következő folyamat játszódik le: fogyasztásnövekedés – áremelés (egyszerű, nem öngerjesztett infláció) – fogyasztáscsökkenés. Károsabb, súlyosabb változat, ha ez nem alakul ki gyorsan egyértelműen.  Ez a rosszabb változat, jellemzően úgy lehetséges, hogy a hitelnyújtók és velük azonos, vagy szövetségben levő kereskedelem, elsősorban a hitelek növelésén, hitelkamatokon keresztül szerzi meg hatalmas profitját, az árak másodlagosak lesznek.  A hitelezés növelését csak viszonylagosan csökkenti hitelkamatok emelése. Viszont egyre több lesz a becsődölő, és a hasznos termelés nélküli hitel-visszafizető. A túlzott fogyasztás, és az említett lyukak nem csökkennek, sőt romlik a helyzet.  Az egyensúlytalanságok erősödnek, zavaros utón terjednek, és kialakulnak az említett válságok. Ezek a szőnyeg alá sepert problémák, amelyek szükségszerűen kitörnek.

Egyes nagyobb eladósodott, egyensúlytalan gazdaságokból indul ki a válság, majd  a többi eladósodott egyensúlytalan gazdaság szükségszerűen csatlakozik.

Az eladódódott egyensúlytalan gazdaságot sokkal súlyosabban érinti a válság (minden válság), mint kiegyensúlyozott gazdaságot. Ezért is érdemes az egyensúlyra törekedni.

Az eredeti ok azonban a spekuláció, és a nagytőke védelme.

Tisztelt emberiség mikor tetszik felébredni.  Mikor tetszik már kimondani, hogy ez a pénzügyi rendszer, torz, szemét, rabló rendszer. Mi kell még ahhoz, hogy ezt kimondják?  Mert, ha megnézzük csak 2007-2008-as év történéseit, akkor egymást követték, sőt egymásba csúsztak a válságok.  Kezdődött a dollárválság felerősödésével, százmillióknak kisembereknek okozva kárt. Aztán jött a tőzsdespekuláció következtében az élelmiszer-árrobbanás megint több százmillió kisember éhezését, milliók éhhalálát okozva. Aztán jött az energia árrobbanás, sok százmillió kisember ráfaragásával. Aztán itt van az újabb válság, az amerikai ingatlanspekulációs hitelválság. Megint milliárdnyi kisember károsodik, megy tönkre.  Legalább elneveznék ezeket, a válságokat, mint a hurrikánokat. A különbség az, hogy e válságok sokkal nagyobb kárt okoznak és e válságokat direkt módón csinálják az emberek, de miért is? Miért kell ezt a pénzügyi rendszert védeni? Azért hogy pár tízezer nagytőkés aranybilibe lógassa pisilőjét. Azért, hogy pár százezer jól kereső bankár, bróker, pénzügyi manipulátor tovább áltassa magát: milyen fontos munkát végzek. Undorító, káros munkát végeznek.  Jönnek a pöszmögő elemzések, híradások, de az igazság nincs kimondva.  Hová hanyatlik még az emberiség e tekintettben: hallgatunk az igazságról, nem teszünk az alapvető rossz ellen érdemlegest, hagyjuk a kisembereket elnyomorodni?

Legalább én kimondom: ez a pénzügyi rendszer rohadt, szemét, tetves rabló rendszer, alapvetően meg kell változtatni. És ha pénzügyi rendszer ilyen, ilyen tud maradni, akkor gazdasági és a politikai rendszer is ilyen.

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét) azért is logikus és szervezett (nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő. Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni. 

Ez egy ismételt fejezetrész.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket.  Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása.  Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

A jelen rendszer un. demokráciájának a következő lényegesebb tényezői vannak. 

Egy 85%-os szólásszabadság, amely nem jelent érdemi beleszólást.

Egy kb. 20%-os beleszólás az elitvezetés kiválasztásába, amely az egész vezetés vonatkozásában kb. 10%-os.

És az, hogy (a szűk) kizsákmányoló rétegbe viszonylag könnyebben, kevesebb korláttal (egyenlőbb lehetőséggel) lehet bejutni. Természetesen az, hogy viszonylag könnyebben (egyenlőbb eséllyel) lehet a kizsákmányolók közé bejutnia, alig jelenti a kizsákmányolás csökkenését, hiszen a kizsákmányolok rétege, nem nagyon szélesedik. Gyakorlatilag arról lehet csak szó, hogy több ember nagyobb küzdelmet vív a kizsákmányolók közé bejutásért.

Ez azért nem jelent demokráciát.

Néhány megtörtént eset, amelyben egyértelműen nyilvánvalóan kiderül a nagytőke és politikai vezetés szövetsége és együttes kizsákmányolása.

A társasházakban (lakótelepeken) lakók rákényszerítése, egy feleslegesen magas fűtésköltség fizetésre.

Néhány társasház levált a rossz hatékonyságú, és ahhoz képest is drága központi fűtésről, amely egyébként többségben a nagyvállalkozások kezében van. (Megjegyzem ezek nagyvállalatok, pl. a távfűtőművek egyébként monopolhelyzetben, vannak, amit ki is használnak.) Levált és ráállt egy sokkal hatékonyabb, korszerűbb, takarékosabb napkollektorokkal is támogatott fűtésre, amellyel felére csökkent a fűtésköltség, a környezetvédelemről nem is beszélve. Pontosabban csak csökkent volna, ha az állam (kormány, vezetés), bizonyos törvénnyel nem kötelezte volna e házakat arra, hogy semmiért is fizessenek jelentős összeget, a már semmilyen szolgáltatást nem nyújtó távfűtőműveknek. Ezzel persze azt is megakadályozta, házak ezrei, tízezrei, lakók milliói is olcsóbb korszerűbb fűtést vezessenek be.

Ez esetben nyilvánvaló a nagytőke és politikai vezetés azon irányú szövetsége, hogy kizsákmányolják a népet.

Ugyanakkor ez arra is jó példa, hogy nagytőke (és uralkodó osztályt védő politikai vezetés is), a saját érdekei miatt gátolja az innovációt. Arra is jó példa, hogy nagytőke és ezen fajta állam, hogyan torzítja el a piacgazdaságot, hiszen így a piaci verseny sem alakulhat ki.

És arra is jó példa, hogy ez a mohó, kapzsi szövetség, ha az érdeke úgy diktálja, nemcsak népet fosztja le, hanem a természetet is, és egyben a jövő nemzedékét is kizsákmányolja.

Pénzügyi válságban, a vezetés „jóvoltából”, a bankszektor veszteségének minimalizálása, a kisemberek rovására.

A 2008-as pénzügyi világválságban viszonylag kevés veszteség érte a bankárokat, nagytőkéseket, és nagy veszteségek érték a kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket, és az adófizető kisembereket. Ez azért történt így, mert államok, kormányok (vezetések) válságkezelő programjai így lettek kialakítva.

De nézzünk egy konkrét esetet. Egy magyar hivatal (a PSZÁF), amely egyébként az adófizetők pénzéből működő végeredményben az adófizetőket védő (fogyasztóvédelmi) hatóság lenne, a következő intézkedést hozta. Az érintett, az erősen gyengülő értékpapírokat zároltatta, több hónapig. Tehát a kisember, kisbefektető nem tudta kivenni a pénzét viszonylag kis veszteséggel, csak hónapok után, hatalmas veszteséggel. A vagy-vagy elosztás értelmében, hatalmas veszteség ellenében valakik jól jártak, és azok nem lehettek mások, mint nagytőkések, bankárok, (ill. ágazatilag a bankszektor).

Ebben az esetben is nyilvánvalóan kivillantotta a farkasfogát a nagytőkebarát állam, ill. vezetés. Vagyis a politikai vezetés és nagytőke egymással szövetségben fosztotta le a kisembert.

Ezek arra is jó példák, hogy mit jelent az uralkodó osztályt védő állam.

A példákat lehetne sorolni, de a lényeg megállapításhoz ennyi is elég. Ezek sem véletlenszerű kis tévedések voltak, azért ezek is sokmilliárdos, rendszerszintű lefosztások voltak, vannak. És egyértelműen megmutatták a nagytőke és politikai vezetés azon szövetségét, amely elsősorban a nép lefosztására irányul. Ez a szövetség minden államkapitalista rendszerű országban megtalálható, igaz az arányok jelentősen eltérhetnek. A fejlettebb rendszerváltozatú országokban ez a szövetség jobban kíméli a belföldi lakosságot, ők inkább, „legalább” a külföldi népek lefosztására törekednek. Vannak azonban olyan undormány (saját fészkükbe piszkító) politikai vezetések, akik e szövetségben a saját népük kifosztását ajánlják fel a külföldi nagytőkének, lásd pl. 2002-2010-es magyar vezetés.

Ismételt fejezet.

Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező.

Az elmélet pedig így szól: vannak országok, melyek fogyasztása, életszínvonala mögött nem áll elegendő termelés, csak idő kérdése, hogy ezen országok mikor omlanak össze. De konkretizáljunk, pl. Magyarországra ezt (nincs elegendő termelés, teljesítmény a fogyasztás, a jólét mögött) már jó ideje mondják. Én ezt már a Kádár rendszerben is hallottam, de már jóval korábban is mondták, és utána is, egészen a mai napokig, és ha nem tisztázzuk, akkor még száz évig hallgathatjuk.

De napjainkban nemcsak mi hallgathatjuk ezt, hanem egy sereg más ország, Görögország Olaszország, Spanyolország, USA, és még lehetne sorolni.

Kezdjük ezzel a banális tűnő megállapítással, melyet azonban a közgazdászok jelentős része, a jelek szerint nem ismer: a valóságos fogyasztás mögött valóságos termelés van. Fiktív termelés, látszólagos termelés nem lehet a fogyasztás mögött. Folytassuk ezzel: a pénzbeli számok gyakran nem egyeznek a valóságos fogyasztás, termelés számaival, amit sajnos nem mérnek.  Az igazi közgazdász azonban a valóságos termelésből, fogyasztásból indulhat ki.

Folytassuk azzal, hogy akár még igaz is lehet (van import, van hitel, stb.) egyes országok esetében (de más gazdasági egységeket is találhatunk nemcsak országokat), hogy túlfogyasztásba esnek, csakhogy általában nem ez történik. Éppen napjaink eseményei világítnak erre rá. Ugyanis a túlfogyasztás esetében mindig van (kell lenni) világosan kimutatható károsuló.

De nézzük konkrétabban a 2005-2010 közötti időszakot. Állítólag Magyarország és egy sereg más ország túlfogyasztásba esett. A fejlődő országok Kína, India, stb. dinamikusan fejlődtek. Károsulót nemigen találunk. Ha valóságos túlfogyasztás volt, akkor kik voltak azok, akik azt a túlfogyasztást megtermelték, de nem fogyasztották el? Ugyanis a 2005-2010 közötti fogyasztás mögött ott kell lenni a 2005-2010 közötti termelésnek. Tessék kérem konkrétan megnevezni, és bizonyítani, mely gazdasági egységek (országok stb.) voltak, akik a termelésükhöz képest kevesebbet fogyasztottak, mert csak ez bizonyítja a másik oldalon a túlfogyasztást. Jelenleg viszont egy sereg ország pénzben van eladósodva a nagybefektetők felé (nagytőke felé) csakhogy ez nem bizonyít semmit, pontosabban sok mindent bizonyít, csak nem a túlfogyasztást, vagyis az eladósodott országok gyenge termelését, a fogyasztásukhoz, a jólétükhöz viszonyítva.

1. Létezik valóságos klasszikus túlfogyasztás.

Az első (túlfogyasztási) közgazdasági elv: túlfogyasztásról (a fogyasztástól, a jóléttől elmaradt termelésről, teljesítményről) akkor beszélhetünk, ha másik oldalon egyértelműen és bizonyíthatóan megvan, az, aki többet termelt a fogyasztásánál. A nagytőke önmagában nem termelő, az még elfogadható hogy a nagytőke a közvetítő, de konkrét túltermelő egységeknek is meg kell jelenni.

2. Visszatérve, lehetséges, hogy az állítólagos túlfogyasztás nem is volt túlfogyasztás.

3. Továbbá akár úgy kijöhetett ez az állítólagos világ-túlfogyasztás, hogy 2005-2010 között volt egy általános (szinte világméretű) viszonylag magasabb termelés, progresszió, és ebből sokaknak jutott, de vesztesek alig voltak. 

(A túlfogyasztás állítólagos megoldása: a megszorítások, a fogyasztás, jólét hanyatlása, mely természetesen a termelés hanyatlásával jár. De úgy tűnik, hogy ez egy általános világméretű, megszorítás, termeléscsökkenés. Ugyanis megint nem látjuk a hasznosulót. Itt megint valami nagyon nem kerek.)

A második (túlfogyasztási) közgazdasági elv: túlfogyasztás valóságos megoldásáról akkor beszélhetünk, ha a másik oldalon egyértelműen és bizonyíthatón megvan, akinek a korábbi többlettermelése miatt visszajár, aki ezután többet fogyaszt a termelésénél, ez a fogyasztástöbblet a korábbi veszteségeivel azonos, illetve a visszafizető veszteségeivel azonos.

4. Túlfogyasztás eredhet még a szegény fejletlen világ kacskaringós úton való fokozottabb kizsákmányolásából. Pontosabban, ha ez a világ visszaköveteli a kizsákmányolt munkát, termelést. Egyfelől 2005-2010 között nem növekedett nőtt a kizsákmányolás. Másfelől nem a szegényvilágnak, hanem a nagytőkének kell visszafizetni az állítólagos finanszírozást.

5. Túlfogyasztás eredhet még a természet kizsákmányolásból, ill., abból hogy a természet kacskaringós úton visszakéri a kizsákmányolt javait. Ha ez történt, akkor ezt kellene megállapítani, és valóban a természetnek kellene visszaadni a javait. De mint tudjuk, állítólag a nagytőkének kell visszafizetni, azon nagytőkének, amely nem is tudja elfogyasztani. Az jó kérdés, hogy a 2005-2010 közötti „túlfogyasztás” mennyire ered a természet kizsákmányolásából. Maradjunk annyiban, hogy 15%-ban.

6. Elvileg túlfogyasztás abból is eredhet, hogy a megszegett gazdasági törvényszerűségek (egyensúlyok felbomlása) bosszulják meg magukat. De mint tudjuk, állítólag a nagytőkének kell visszafizetni, azon nagytőkének, amely nem is tudja elfogyasztani. Az jó kérdés, hogy a 2005-2010 közötti túlfogyasztás mennyiben ered a gazdasági törvényszerűségek megszegésből. Maradjunk annyiban, hogy 5%-ban.

7. És végül van a látszólagos (trükkből, ill. ostobaságból emlegetett) túlfogyasztás (nincs valóságos túlfogyasztás).

Az alaphelyzetet nem árt elismételni: van egy időszak, amikor nincs károsuló konkrét túltermelő, és világ bebizonyította hogy X termelésre képes (igaz hogy ennek csak a 80%-a vehető figyelembe). Erre jön egy elmélet, egy badarság, hogy ez az X termelés, nem is termelés, mert valaki finanszírozta, ezért megszorításokra van szükség. A megszorítás következtében valóban visszaesik a termelés, mindenki ráfarag, de ki jár jól?

Másképpen 2005-2010 között létrejött egy X mennyiségű világtermelés és világfogyasztás. Ráadásul, úgy jött létre, hogy ebben benne volt a 2008 válság és bankkonszolidáció, amit ugyancsak a nagytőke csinált. Egyes országok képesek túlfogyasztani, de a világ nem, pontosabban a világ csak a természet kizsákmányolásával képes túlfogyasztani.  A  nagytőke viszont azt mondja az egyes országok nekem fizessék vissza a túlfogyasztásuk, ami azt jelenti, hogy a világ a nagytőkével szemben volt túlfogyasztó, mert nem volt károsuló, viszont a visszafizetéssel a világ fogyasztása és termelése csökken. A lényeg, hogy a jelenlegi válság azért irracionális és szivató, mert képtelenség, hogy a világ a nagytőkével szemben essen túlfogyasztásba, ill. a világtermelést oktalanul gátolják, (senki nem jár jól a világon, viszont sokak ráfaragnak) és fékezik.

Folytassuk azzal, hogy nagytőke pénz-finanszírozása mit jelent. Egyfelől nyilvánvalóan könnyen felhalmozott, munka nélkül, érdemtelenül, munkafedezet nélküli, semmit sem érő hatalmas pénzekről van szó. Másrészt tudjuk a pénz, főleg az ilyen pénz, nem munka, nem termelőeszköz, legfeljebb valamilyen munkaserkentő, munkaengedélyező aspektusa van. Tehát ennyi a pénz-nagytőke finanszírozása, ezt viszont be lehet úgy is állítani, hogy rengeteg munkát, termelőeszközt ad a nagytőke. De nem ez történt. Másfelől mindenki ráfarag, de akinek a 10 milliárd dollárjából 5 megmarad, az nem farag rá. Mert ezen a szinten (milliárd dollár) 5, vagy 10 mindegy.  Folytassuk azzal, hogy a műválság következtében a pénznagytőke még inkább azon világmentő szerepében tetszeleghet, akit nem szabad megsérteni, mert könnyedén elsöpörheti a világot. Szóval kinek jó a látszólagos túlfogyasztás és a műválság? Az megint más kérdés, hogy sok közgazdász átgondolatlan zavaros önállótlan gondolatai miatt beáll a műbalhé-csinálók közé. A vezetés pedig, mint tudjuk szövetségben áll a nagytőkével, akit nevezhetünk globális gazdasági erőnek, totál és globál kapitalisták csoportjának, vagy ahogy akarjuk.

Itt ezen a ponton viszont a nagytőkés (vagy őt képviselő közgazdász, vagy politikus) rámdörren: mi az hogy nem történt túlfogyasztás, hiszen felvettél sok-sok pénzt, és azt elvásároltad.

(Tekintsünk el attól, hogy van pénzhitel, van áruhitel, van termelőeszköz, technika, technológia hitel.)

Az én (magyar állampolgár) válaszom.

1. Igen, de ennek a felvett hitelnek jelentős része, vezetőink „jóvoltából” el lett pazarolva.

Mire ő: ez engem nem érdekel, nem érdekel, hogy mire ment el fogyasztás, mit neveztek fogyasztásnak, fizesd vissza a pénzt.

És tulajdonképpen igaza van.

2. Igen de, e hitel egy része beruházási hitel volt, a termelésem is nőtt, tehát nem igaz, hogy a termelésem, kisebb a fogyasztásomnál.

Mire ő: ez sem érdekel engem, mint mondtam engem az sem érdekel, hogy elvertétek a hitelt, az is fogyasztás, de az sem, hogy a termelésed által nőtt a fogyasztásod. Jó jártál, mert nőtt a fogyasztásod, fizesd vissza a pénzt.

És tulajdonképpen ebben is igaza van.

Tulajdonképpen belföldi szempontból háromféle hitel (hitelkapás) van.

a)      elpazarolt hitel.

b)     Fogyasztási hitel.

c)      Értelmes beruházási hitel, mely a belső termelést és fogyasztást egyensúlyban tartja.

A külföld szempontjából azonban ez mind fogyasztási hitel, a külföld szempontjából csak egyféle (fogyasztási) hitel van. Ha pedig a fogyasztási hitel nincs visszafizetve, akkor túlfogyasztás van.

Eddig tehát neki volt igaza, de én még nem fogytam ki az érvekből.

4. Igen de a hitelezett pénz tulajdonképpen nem is tied, végső soron a szegény országok, és főleg a természet kizsákmányolásából származnak. Végül is ennek az árát is mi adjuk vissza. És talán azt is beláthatod, hogy te nem vagy termelő, te nem állítasz elő kenyeret, tejet, téglát, gépet. Esetleg közvetítő vagy. Ugyanakkor van fogyasztásod, mert nem mondanám, hogy kis lábon élsz.

Mire ő: ez demagógia, lári-fári, ezt be is kellene bizonyítani.

5. Igen de a hitelezett pénz többek között a mi (magyarok) kizsákmányolásból ered. Másképpen, a főbejáraton adott hitelt, annak jelentős részét a hátsó kapun, (pl. a számunkra előnytelen cserékkel) ki is viszed. Másképpen a kettőnk egyenlege nem egálból indul, részedről mindig pozitív, részemről mindig negatív. Tehát végül is az adott hitel nem akkora, mint amekkora.

Mire ő: lári-fári, ezt be is kellene bizonyítani.

6. Igen, de hát a túl magas kamatokat talán le kellene vonni a hitelből, tehát akkor mégsem annyit adsz, amennyit számolsz.

Mire ő: a kamatok rendben vannak, megérdemlem, zagyvaság, amit beszélsz.

Egyébként, ez a „kevés termelés - sok fogyasztás – külső finanszírozás” történet az alábbiak miatt sem jön össze. Nem stimmel, mert hitelfelvevő valójában többet fizet vissza, mint amennyit kap, különösen a folyamatos hitelfelvevő.

Az egyszerű példa, pedig ama ember, akinek a hónap végén elfogy a pénze és kölcsönkér a szomszédjától. Következő hónap elején kamatostul megadja, de ezért hónap végén még inkább elfogy a pénze, és megint kölcsönkér. Majd következő hónap elején ezt is kamatostul megadja, és hónap végén megint kölcsönkér, és ez így ismétlődik évtizedeken keresztül.

Erre a kölcsönkérőre mindent lehet mondani, ostoba, felelőtlen, önrontó, hanyag, pazarló, csak azt nem, hogy ő többet fogyaszt a termelésénél, őt mások finanszírozzák. Sőt valójában ő az, aki többet termel, ehhez képest kevesebbet fogyaszt, ő finanszírozza a kölcsönadót.

Egyébként ebből a körből úgy lehet kiszállni, hogy a kölcsönkérő emberünk, egy-két hónap végén nem kér kölcsön, koplal, nyomorog, de utána helyreáll az egyensúly és jobban él, mint azelőtt.

Azért a józan ember esze itt valahol megáll, ez az egész történet érthetetlen és irracionális. Mert az rendben van, hogy vannak ilyen ostoba, önrontó, hanyag emberek, de hogyan lehet, az országok jelentős része, ilyen, ostoba, önrontó hanyag? Az is érthetetlen irracionális, hogy a társadalomtudósok, a politikusok, miért nem mondják ki ezeket az egyszerű nyilvánvaló tényeket? Miért ködösít, vetít mindenki? És hogyan ködösíthet, amikor nyilvánvaló, egyszerűen átlátható dolgokról van szó?  És miért sikerül a ködösítés, a józan emberek miért nem borítják a ködösítők fejére az íróasztalt? Valójában mindez annyira irracionális, hogy bennem legalábbis megfogalmazódik a kérdés: lehet hogy egy manipulációs mátrixban élünk?   Hát, jelentem, abban élünk, a jó hír, azonban az, hogy ezt nem robotok és egyéb okos lények készítik, mert ők azért ennyire átlátható, ostoba manipulációt nem csinálnának. Ilyen ostoba átlátható manipulációt csak az emberek tudnak csinálni. 

A fejezet összegzése, pedig röviden: létezik látszólagos túlfogyasztás, ill. olyan eladósodás, mely mögött nincs túlfogyasztás. Jogilag az ilyen adósságot is meg kell adni, bár ez is vitatható. Közgazdaságilag azonban az ilyen adósság nem azonos azzal, amely mögött túlfogyasztás van.

És még egy megjegyzés, korábban azt mondtam: a pénzügyi válságok jellemzően túlhitelezési válságok. Ezt kiegészítem: a túlhitelezés lehet látszólagos is, azaz túlfogyasztás nélküli túlhitelezés is.

És ideje pótolni a közgazdaságtudomány hiányosságát, vagyis állapítsuk meg a hitelezés, adósság (eladósodás) kettő alapvető nagy kategóriáját:

Normális hitelezés és adósság, amikor a termeléstöbblet, alulfogyasztás végső soron, összesítve kiegyenlítődik a hiteladó és a hitelfelvevő között.

Spekulációs-hanyagság (egyoldalú) hitelezés és adósság, amikor végső soron összesítve csak a hitelfelvevőnek van termeléstöbblete és alulfogyasztása. 

A hitelezés, az eladósodás, a megtakarítás (nyugdíjrendszer). Gyakorlati rész-rendszertényező. Sok ábra,  B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrák.

B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, B/13, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák.

Tartalom:

A hitelezés lényege…………………………345. old.

Eladósodás…………………………….kb. 389. old.

Megtakarítás, nyugdíjrendszer……….kb. 428. old.

Feladatok…………………………………430. old.

A pénzügyi alapfolyamatokról szóló tanulmányrészben már meglehetősen hosszasan foglalkoztam a hitelezés, eladósodás problémájával. Különösen kiemelném „A nemzeti termelés, ill. jövedelem és kapcsolódó problémák. A gazdasági ábrák (fejezetek) kiegészítése, pontosítása A viszonylagos termékfölösleg (pénzhiány) pénzfölösleg (termékhiány) problémaköre. B/13/b ábra B/19 ábra.  Elméleti rendszertényező.” c. fejeztet.

 Ezért ajánlatos e fejezetet átolvasni, az ábrákat tanulmányozni, így teljesebb kép alakul ki a problémakörről.

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

A hitelezés lényege. A B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrák. 

Bevezető ismétlés.

Összefoglalva:

1. A hitelközvetítők, (a bankok stb.) monopolhelyzetben, ill. árkarterben vannak. A betéti kamatok az igazságosnál alacsonyabbak, a hitelkamatok az igazságosnál magasabbak.

Lehetőség van az egyoldalú szerződésmódosításra, és más trükközésre.

2. A pénzpiaci, hitelpiaci árfolyamok indokolatlanul nagymértékben hullámoznak, elszakadnak a termeléstől, a kicsiknek és az államoknak kárt, a nagyoknak érdemtelen hasznot okoznak.

Lehetőség van a spekulációra.

Pénzegyensúlyi (termelés-pénz, ill. termelés-fogyasztás) zavarok jönnek létre.

3. Általában túlhitelezés van. Ebből erednek a pénzügyi-gazdasági válságok.

4. Igen nagyarányú az egyoldalú (uzsora) hitel. Ezek megkárosítják a hitelfelvevőt. Az államok által felvett hitelek is ilyenek.

5. Igen nagyarányú a fogyasztási hitel, (ezek duplán károsak), az államok által felvett hitelek is döntően ilyenek.

6. A saját nép nyújt saját államának hitelt, e helyett, kevés külföldi nyújt devizában hitelt az államnak.

Mindez nem szükségszerű, mert a csökkentésnek, kvázi megszüntetésnek lennének viszonylag egyszerű módszerei. Csak a nyugati hatalmak politikai akarata hiányzik.

Egyszerű, sarkított feladatok:

Ki kell szabadulni az adósságcsapdákból.

A nagytőkések tőkéjét befektető pénzét korlátozni kell.

A nagytőke zsaroló hatalmát (pénzkonvertibilitás, bankcsőd, államcsőd, stb.) korlátozni kell.

Világpénz.

Fix devizaárfolyamok.

A spekulációt korlátozni kell.

Trükközési lehetőségeket még inkább korlátozni kell.

Állami referencia bankok.

A betéti kamat, hitelkamat változtatásokat még inkább korlátozni kell.

A hitelpiac árfolyam változtatásait még inkább korlátozni kell.

A hitelezést korlátozni kell.

A rossz hitelezés kárát, döntően a hitelnyújtó szenvedje el.

Az egyoldalú (zsaroló) hitelezést még inkább korlátozni kell.

A fogyasztási hiteleket még inkább korlátozni kell.

Az állami hitelfelvételeket még inkább korlátozni kell.

Nem muszáj hitelt felvenni.

Ha már hitelt vesznek fel, akkor beruházási hitelt, hazai néptől, hazai pénzben.

A megtakarítások (önhitelezések) ösztönzése, növelése.

(Korlátozás úgy, mint: szigorúbb keretek között, szigorúbb limitekkel, szigorúbb feltételekkel, állami eszközökkel, szabályozás, adózás, felvilágosítás, stb., valamint nemzetközi joggal.)

De kétségkívül egy birodalmat kellene ledönteni, még akkor is, ha ez hamis birodalom. 

Ne felejtse el a kedves olvasó, hogy én általában, itt is, nem jelen helyzetről, hanem a háttérigazságról beszélek.

Kiindulás: a hitelezés nem a gazdaság motorja, de a jó, kiszámított beszabályozott (a jelenleginél korlátozottabb) hitel, egy jelentős termelésnövelő tényező lehet a többi között.

A hitelezés, hitelfelvétel az adósság értelme egyszerűen.

A hitelfelvételnek, adósságnak akkor van értelme, ha azt olyan technikára, technológiára, beruházásra fordítják, amely termelése bőven behozza a felvett hitelt. Ezen kívül a fiatal családalapítók, és jó ötlettel rendelkező kezdő kisvállalkozások esetében lehet értelme.

Bizonyos határon felül (ez függ a hitelfelvevő állapotától is) a felvett hitel kára ugrásszerűen nő.

A folyamatos hitelfelvétel, (eladósodás) a világ második legnagyobb baromsága (az első a hódító háború), mert ez azt jelenti, hogy a hitelfelvevő fölöslegesen fizeti a hitelkamatokat. Egyébként pedig a pénze, fogyasztása munkája annyi lenne, mintha nem vett fel volna hitelt. Ráadásul a lehetséges betéti kamatoktól is elesik.

A hitelfelvétel jótékony munkamotivációs hatása (vannak más munkamotivációk is) eltörpül a káros mellékhatások mellett, mely káros mellékhatásokat oldalszámra lehetne sorolni.

A megfelelő ár a megfelelő jövedelem hatékonyabb és sokkal veszélytelenebb termelésnövelő tényező, mint a felvett (adott) hitel. 

Érdemes átolvasni: „És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Elméleti rendszertényező” fejezetet, ami az állami gazdálkodás, fogyasztás témájú (4.) tanulmányrészben található. 

Az optimális hitelezés.

A hitelezés értelme. A felelőtlen áruvásárlási (fogyasztási) hitelek. A megtakarítás és hitelezés közötti különbség. B/5/b ábra, optimális hitelezés.

Mi történik, ha valaki pénzét nem fogyasztja el egy ideig (minimum 3hónapig, maximum 30 évig), hanem félreteszi (akár otthon akár bankba)?

Az történik hogy ezt a pénzt (annak értékét) más, mások elfogyaszthatják. Feltételezzük hogy a pénz általában a termelésből ered. Vagyis általában valaki termel, de nem fogyaszt, az általa termelt dolgokat más fogyasztja el. Az a lényeg hogy magtakarítással valaki fogyasztást ad át másoknak. Ez fogyasztás átadás alapvetően, automatikusan jól oszlik el. Akinek akkor éppen több jövedelme van (általában többet termel)  az többet fogyaszthat, akinek kevesebb jövedelme van ( általában kevesebbet termel) kevesebbet fogyaszthat az átadott fogyasztásból.

Mi a hitelezés értelme, lényege. Az, hogy a megtakarítás által automatikusan átadott, alapvetően jó fogyasztási elosztással nem elégszünk meg, hanem még jobb, kiváló elosztást akarunk. Ezért a megtakarított jövedelmet célzottan adjuk oda egyes szereplőknek. E célzott odaadás alapja csak az lehet, hogy az kapja meg a jövedelmet, aki képes beruházni (fejleszteni), vagyis a termelési kapacitását növelni.

A felelőtlen fogyasztási hitelek (ezek nem beruházási hitelek) arról szólnak, hogy a célzott átadás rosszabb, mint a megtakarítás automatikusan jó átadása.

Mi történik? Annak adják a fogyasztási hitelt, akinek jelen termelése jövedelme még azt nem érdemli meg legfeljebb talán a jövőbeli termelése, jövedelme fogja kiérdemelni. Talán kiérdemli, de az esetek jelentős részében biztosan nem érdemli ki. Ez egy kényszerű termelésnövekedés lesz, és ez a rossz hatásfokú, ráadásul kellemetlen a hitelfelvevőnek. Jelentős része bele is bukik, vagy robotmunkával tudja visszafizetni a hitelt. Lényegében ez is a fogyasztás- termelés mókuskerekét pörgeti fel. Ez egy kétes termelésnövekedés. A másik probléma az, hogy feszültség alakul ki. Aki a jelenben megérdemelné, az nem kapja meg, aki kevésbé érdemli meg, az kapja meg. Aki a jelenben megérdemelné az, vagy porul jár, vagy belép tisztességtelen gazdasági szereplők táborába.

A jelen pénzügyi rendszer, pontosabban az állam, azonban a hitelezés okán pénzt bocsát ki.  Igaz hogy ezzel csökken az említett feszültség, de nem oldódik meg az a probléma, hogy kényszerhelyzetbe (nem beruházási) helyzetbe kerül a hitelfelvevő.  Ugyanakkor jelentkezik egy sokkal nagyobb probléma, az infláció. Minden gazdaságba fölöslegesen bekerülő pénz inflációt okoz, márpedig itt arról van szó. Ez a megoldás, a hitelezést összekötni a pénzkibocsátással, tehát egy fél fokkal rosszabb, mint az előző. Akkor miért teszik ezt? Azért hogy bankszektornak (többek között nagytőkések, nagy pénzbefektetők, és profi pénz-spekulánsok) magas profitja legyen.

A bankszektornak minden hitelügylet magas profitot jelent. 

A jelen nemzetközi pénzügyi rendszer, amely az államok pénzügyi rendszerét jelentős részben meghatározza, alapvető célja: biztosítsa bakszektor nagyon magas profitját. Ez a cél többnyire ellenkezik a nép, a nemzetgazdaság érdekének céljával.  

Ez van tehát a felelőtlen, káros (feszültséget, rossz, igazságtalan elosztást, nem beruházást, hanem inflációt okozó) fogyasztási hitelek mögött.

Ne felejtsük el, az automatikus jó elosztást egy rosszabb váltja fel.

A hitel igazi értelme az, hogy az automatikusa jó elosztásnál jobb, azaz kiváló elosztás jöjjön létre. Akkor van értelme a hitelezésnek, ha az jő ötlettel rendelkező, vagy induló, vagy fejlődni akaró vállalkozások kapják meg. Illetve egyfajta beruházási hitelnek tekinthető (valójában a beruházási és fogyasztási hitel keveréke) még, a szegényebb, átalagos vagyon helyzetű fiatalemberek, fiatal családalapítók, induláshoz (lakás, autó, stb.) szükséges hitelét. Fel lehet azt úgy fogni, hogy ezek a hitelek biztosítják a nyugodt és ezért hatékony munkavégzést. Illetve biztosítják a gyermeknevelést, amely szintén társadalmi érdek.  A felsoroltak azok, akiknek nincs lehetőségük az önhitelezésre. Elsősorban azoknál van értelme a hitelnek, akiknél az önhitelezés nem lehetséges. Az önhitelezés jobb, mint az idegen hitelezés. Amely gazdasági szereplő megtehette volna, de nem takarít meg sem beruházásra, sem fogyasztásra az valószínűleg felelőtlen, a hitellel sem jól bánó gazdasági szereplő.

Állapítsuk meg megtakarítás és a hitelezés különbségét.  

A legfontosabb különbség: a megtakarítást nem követi hitelnyújtás, (célzott átadás) az automatikus nagyjából jó oszlik el. A megtakarítás a fogyasztási megtakarítás (pénz) időszakos átadása. A legjellemzőbb megtakarítás az időskori (nyugdíj) megtakarítás) ez hosszú távú. Ez arról szól, hogy a dolgozó termel, de nem fogyaszt, átadja fogyasztását az időseknek, más okból munkaképteleneknek, azért mert tudja, hogy időskorát elérve ugyanezt teszik az akkori dolgozók. A fogyasztás ugyanis általában jelen idejű termelést jelent. A megtakarítás a lakosságra jellemző, a magángazdaság, az állam csak a biztonsági tartalék miatt takarít meg. Van, azonban lakossági beruházás ez pl. az említett fiatalok pályakezdése, ill. lehetnek még egyéblakossági fogyasztási, beruházási hitelek.

A hitelezés ezzel eltérően: a megtakarítást hitelnyújtás követi, méghozzá célzott, beruházásokat fejlesztő hitelnyújtás. A hitelező elvileg a beruházási megtakarítást adja át másoknak. A hitelezés általában rövidebb távú. A hitelezés a magángazdaságra, cégekre, ill. az államra jellemző.

A hosszabb ideig félretett reáljövedelmek reálpénzek kiszámítása.

A dolgozóknak félre kell tenniük a saját jövedelmük 17%-át időskori megtakarításra.  Szűken értelmezett megtakarítások még a biztonsági tartalékok.

Szélesebben értelmezett megtakarítások, ha ide soroljuk az önhitelezésre félretett pénzeket.

A pénz persze nemcsak készpénzt jelenthet, pénzt lehet tartani, valamilyen értékálló tárgyban, eszközben, ingatlanban, stb. is.

A megtakarításokról még szó lesz.

Vannak persze más tényezői is a hitelezési egyensúlynak.  Pl. az, hogy minimális legyen a fölösleges oda-vissza hitel.

Visszatérek a beruházási hitelre, ill. a beruházásokra.

A beruházás (fejlesztés) célja a termelési kapacitás növelése. Ez azt jelenti, hogy akkor van értelme a beruházásnak, ha az előzőnél magasabb termelést (többet jobbat) biztosít méghozzá hosszabb ideig. Tehát a beruházásnak innovációs (modernebb technológia, technika) beruházásnak kell lennie. Talán az ábrából is kiderül, hogy beruházó igen kényes feszített helyzetben van. Először is nagyon meg kell tervezni a beruházást. A beruházás csak akkora lehet, amit a beruházó, gyorsan meg tud csinálni, és amire futja pénze. Ellenkező esetben még hasznos beruházás is becsődőlhet.

A beruházás korlátja az, hogy beruházónak vissza kell fizetnie hitelt, méghozzá kamatostul. Mit tehet az, akinek van jó ötlete, munkakedve, de egyszerűen nincs akkora munkakapacitása,  hogy egy nagyon jó, de az erejét meghaladó beruházást megcsináljon. Ennek gazdasági szereplőnek beruházási szövetségest kell keresni. Nem pénzbefektetőt, hiszen, az a hitelező, hanem munkakapacitással rendelkező szövetségest. A magángazdaságban pl. kettő, vagy több vállalkozás szövetkezik. A csatlakozó vállalkozásnak ugyanakkor le kell mondani a saját, külön fejlesztéséről. Hasonló a helyzet az állammal. Lehet nagyszabású fejlesztéseket tervezni, csak akkor más fejlesztésekről le kell mondani.  

A beruházás egyébként egyfajta fogyasztás, vásárlás, hiszen a beruházó, termelő eszközöket, eszközöket, alapanyagot, munkaerőt vásárol. 

A beruházónak azzal is számolnia kell, hogy a fogyasztása, az életszínvonala a beruházás alatt és utána a visszafizetési időszakban nem emelkedhet, sőt. Tehát, a valóban jó beruházás nem könnyű ügy. Viszont ezután jöhet a beruházás haszna.

Nem könnyű dolog a jó beruházás és ez behatárolja a hitelforgalom mértékét.  Egyszerűen arról van szó, hogy sokak, különböző okokból nincsenek abban a helyzetben, hogy valóban jó beruházást csináljanak. Akik meg abban a helyzetben vannak, azok nagyobb része önhitelező. Az önhitelezés, pénzügyileg nem hitelezési ügylet. Legalábbis én nem annak veszem.

A beruházás feltételei: a beruházás illeszkedjen a munkakapacitáshoz, ill. a beruházás kezdetén való termeléshez. A beruházás innovációs legyen, fokozza a termelési kapacitást. A beruházás növelje a termelést, a jövedelemszerzést, mely jövedelemszerzés először a visszafizetést szolgálja, de visszafizetés után emelje a beruházó életszínvonalát legalább 5%-kal.     A beruházás miatt ne adósodjon el beruházó. A beruházás kiszámított legyen, meg lehessen csinálni. A beruházás lehetőség szerint önberuházás legyen. A beruházás minőségi hasznos terméket, szolgáltatást állítson elő.

Mindez behatárolja hitelforgalom mértékét.

Kijelenthetjük, hogy ezen korlátozások azt jelentik, hogy valóban jó beruházást, (nem önhitelező beruházást), adott időszakban, adott évben, elnézően számolva   csak   magángazdasági cégek legfeljebb 25%-a képes csinálni.

A hitelezés minimális haszna az, ha a beruházás növeli a hasznos termelést, a jövedelemszerzést, és a beruházás, a visszafizetés után valamelyest növekszik a beruházó életszínvonala. Ha mindez nagymértékben növekszik, akkor a beruházónak nagy haszna van.  Mivel a beruházás haszna igen változó, közgazdaságilag csak az mondható, hogy legalább a minimális haszonnak meg kell lenni. Az a beruházás nevezhető hasznos, jó beruházásnak, amelynek megvan a minimális haszna.

Emlékeztetőül: magával a beruházási megtakarítással (ha azt célzottan nem osztják ki) megtörténik egy automatikusan jó elosztás. Akkor van értelme a célzott kiosztásnak, ha az jobb, mint az automatikus elosztás.

A hitelezés további értelme: azon gazdasági szereplők, akiknek van beruházási megtakarításuk, de nincs szükségük beruházásra (még tart a beruházásuk), vagy nincs lehetőségük jó, hasznos beruházásra, időszakosan átadják a megtakarításukat azoknak, akiknek van képességük, lehetőségük (tervük, ötletük, munkakapacitásuk, stb.), és szükségük hasznos, jó beruházásra.

A hitelezéshez.

A hitel aránya a legfontosabb emellett, e mögött van a hitel fedezetének fontossága.

Ettől eltérően van olyan felfogás, amely szerint teljesen mindegy, hogy mekkora arányú a hitelezés, ha hitelek mögött biztos fedezet van, vagyis a hitelt valahogy visszaadják.  Vázlatosan kétféle fedezet lehetséges, Az egyik alaposan megnézik, aki felveszi a hitelt az vissza tudja fizetni, ill. a hitelezett beruházás megtérül e. Ez a munka, termelési fedezet. Ez egyébként, akárhogy is vizsgálódnak nem egy garantált fedezet. A másik a direkt fedezet, pl. a jelzáloghitel.

Miért a legfontosabb az arány?

Először is az arány és a fedezetes hitel aránya összefügg, ha sok hitelt akar hitelező beleértve bankot kiosztani, akkor már kevésbé fedezetes hitelt is be kell vállalnia.

Másrészt a bankok jelenleg is bankcsőd kockázata mellett működnek és ez hitel túlzott aránya miatt van, és nem a kevésbé fedezett hitelek miatt van. Talán nem mindenki tudja, de mindegyik bank nagy bajba kerülne, ha a betétesek, befektetők egyszerre kérnék vissza pénzüket. Pontosabban a betétesek, befektetők kerülnének bajba, mert a bank nem tudná azt kifizetni. A bankoknak meg van engedve ez a kis trükközés, ők a legális, a kiválasztott pilótajáték-játszók.  Egyébként a bankcsőd (általában sorozatos bankcsőd) a hitelválság egy jelentős tényezője. Tehát így működnek bankok, és ez a túlzott arányú hitelezés miatt van. Hiába van fedezet minden hitel mögött, ha a hitelek időben később kerülnek visszafizetésre, mint ahogy azt a betéteseknek, befektetőknek vissza kellene fizetni.

A következő indokhoz azonban idézzük fel az alapokat.

A köz-gazdaság célja akár így is megfogalmazható: A gazdaság egyes szereplői úgy járnak jól, úgy hasznosulnak, hogy közben más szereplők nem károsulnak.

Vagyis nem arról szól a történet, hogy bankok jól járnak, és mások ráfaragnak. Hanem arról szól a köz-gazdaság ez esetben, hogy a hitelező, a hitelezett és bank is jól jár. Másképpen a hitelezés célja az, hogy átmenetileg kisegítse a bajba jutott munkaképes embereket, segítsen a jó beruházások létrehozásában (segítse a munkát, termelést) mindezt úgy, hogy közben a hitelezett nem adósodik el. Nemcsak az adósodik el, aki nem tudja visszafizetni a hitelt. Az eladósodás akár így is megfogalmazható: a hitel munkanövelő, termelésnövelő, jólétnövelő célja nem valósul meg a hitelfelvevőnek nincs haszna, csak kára van a hitelből. Ez esetben a hitelezett károsul, és hiába hasznosul a hitelező és bank, köz-gazdaságilag pocsék dolog alakul ki. Ez a kvázi eladósodás, pedig akkor is létrejöhet, ha van fedezet a hitel mögött. Mondjuk, a hitelezett a jelzáloghitel miatt, úgy fizeti vissza a hitelt, hogy elárverezik a házát. Nyilván ez a hitelezettnek (hitelfelvevőnek) egy erős kár. Megjegyzem, a bank és a hitelező is ráfarag, mert így befektetett pénze sem jön teljesen vissza, nemhogy a kamatos pénze. Tehát biztos fedezet volt a hitel mögött mégis pocsék dolog alakult ki belőle. Mindezért kijelenthető az indító megállapítás: a hitel aránya a legfontosabb emellett, e mögött van hitel fedezetének fontossága. Vagyis, fontos fedezet, de azért az arány a legfontosabb.

Kitérés az eladósodásra. A maximális-optimális hitelforgalom.

Valaki azért adósodik el, mert többet költ, mint amennyit termel. Akinek a kiadásai meghaladják bevételeit.

Az eladósodás létrejöhet a rossz, haszontalan beruházás miatt, de létrejöhet egyszerű túlfogyasztás miatt, vagy pl. a rossz cserearány miatt. Aki eladósodik annak hitelt kell felvennie. Illetve az esetek jelentős részében azért tud eladósodni, mert hitelt (pénz vagy áruhitelt) tudott felvenni. (Ha valakinek elfogy a pénze, akkor nem tud tovább vásárolni, ha nincs hitel. Akkor tud tovább vásárolni, ha valamilyen hitelt kap. Ekkor fordul át pénze tartozásba, azaz mínusz pénzbe.)

Ezek szerint többféle eladósodás van.

De az eladósodást úgy is kategorizálhatjuk, hogy van gyenge, közepes, erős eladósodás és nagyon erős eladósodás. 

Akinek tartozásai meghaladják bevételét (jövedelmét) az már nagyon erősen el van adósodva. Kérdés hogy ez a valaki miből él. Élhet pl., abból hogy állandóan növeli a felvett hitelét. Vagy élhet abból, hogy nem fizeti vissza, vagy késve fizeti vissza a hitelét.

Eladósodás azonban az is, ha valakinek egy kevéssel több a bevétele (termelési-jövedelme) mint a tartozása, de olyan kevés a megmaradt pénze, hogy abból „nyomorog”, hogy nem képes beruházni, fejleszteni, és ki van szolgáltatva a hitelezőnek. Eladósodik az akinek, termelési jövedelmének a felét a tartozásai folyamatosan meghaladják. Ez az erős eladósodás.  Ha kisebb a folyamatos tartozás aránya, ha kevésbé nyomorog, de az átlagosnál, vagy az előző helyzetéhez képes rosszabbul él, ha valamelyest képes fejleszteni, ha kevésbé van a hitelezőnek kiszolgáltatva, de azért ki van szolgáltatva, akkor közepes az eladósodás.

És gyenge az eladósodás, ha a vázolt tendencia javul, de azért még mindig jelentős a tartozás aránya, és sorolhatnám tovább.

Az eladósodás függ az induló szegénységi állapottól. Egy gazdagnak kisebb problémát okoz, ha a termelési-jövedelmének csak a fele marad meg.  Egy szegényebbnek már az is probléma (már rosszabbul él, már nem képes beruházni, már ki van szolgáltatva) ha a termelési-jövedelmének csak a háromnegyede maradhat meg. Ugyanakkor az sem mindegy, hogy magánszemélyről, (háztartásról) államról, vagy magánvállalkozásról (cégről) van szó. Magyarország (az állam, az átlagos lakos, az átlagos magyar cég) a 2000-es években a szegényebb kategóriába sorolható.

A folyamatos tartozás mértéke nem más, mint a visszafizetendő hitelrészletek nagysága, amely persze a kamatok egy részét is tartalmazza.

Mekkora az a tartozás (visszafizetendő hitelrészlet) amelyet egy átlagos magyar magánvállalkozás (2000-es években) folyamatosan vissza tud fizetni, anélkül, hogy közepesen eladósodjon. Ha az induló termelésének (termelési-jövedelmének, pl. az évi termelési jövedelmének ) évenként  30%-át fizeti vissza folyamatosan, akkor  megmarad a gyenge (még elfogadható)  eladósodás kategóriájában. Ha ez öt éves futamidőben történik, akkor az összes visszafizetendő összeg a másfél éves termelési-jövedelemét (a hitelfelvétel indulásakor számított) teszi ki. Ugyanakkor ezen összeg visszafizetése mellett még jó eséllyel képes egy jó beruházást megvalósítani.

(Ez az elemezés az egyszeri hitelfelvételre igaz és nem a folyamatos hitelfelvételre.)

Mekkora az a tartozás, amelyet egy átlagos magyar dolgozó, háztartás (2000-es években) folyamatosan vissza tud fizetni, anélkül, hogy közepesen eladósodjon.  Ha az induló  termelési-jövedelmének a 20%-át fizeti vissza folyamatosan (pl. az egy éves jövedelmének 20%-át fizeti vissza évenként), akkor megmarad gyenge (még elfogadható) eladósodás kategóriájában. Ha ez öt éves futamidőben történik, akkor az összes visszafizetendő összeg, a hitelfelvevő egy éves jövedelmét (a hitel indulásakor számított) teszi ki. Ugyanakkor ezen összeg visszafizetése mellett még nyugodtan tud dolgozni, nőhet a munkamotivációja, nőhet a munkaképessége. Ez a „beruházás” a munkájában is segíti, de a gyermekeltartásban, gyermeknevelésben is segíti.

Az államot itt és most fogjuk fel úgy, mint az állami szolgáltató cégek sokaságát.

Azonban az állami cég több okból kényesebb, mint egy magánvállalkozás.   Csak egy ok a sok közül: nem saját pénzével, hanem az adófizetők pénzével gazdálkodik.

Mekkora az a tartozás, amelyet egy átlagos magyar állami szolgáltató „cég” (2000-es évek) folyamatosan vissza tud fizetni anélkül, hogy közepesen eladósodjon.  Ha az induló termelésének (termelési-jövedelmének, pl. az évi termelési jövedelmének ) évenként  20%-át fizeti vissza folyamatosan, akkor  megmarad a gyenge (még elfogadható)  eladósodás kategóriájában. Ha ez öt éves futamidőben történik, akkor az összes visszafizetendő összeg, a hitelfelvevő 1 éves termelési-jövedelemét (a hitelfelvétel indulásakor számított) teszi ki. Ugyanakkor ezen összeg visszafizetése mellett még jó eséllyel képes egy jó, hasznos beruházást megvalósítani.

A fentiekből tévesen ezt lehet következtetni. Ha az átlagos magyar cég jövedelméhez képest 30%-kos visszafizetésnél nem adósodik el, akkor a magyar cégek többsége nyugodtan felvehet ekkora hitelt.  Vagy ha az átlagos magyar állampolgár jövedelméhez képest 20%-kos visszafizetésnél nem adósodik el, akkor az állampolgárok többsége nyugodtan felvehet akkora hitelt. Vagy az állam is felvehet nyugodtan akkora hitelt, amelynek a visszafizetése nem több mint bevételének a 20%-a. Ezek azonban téves következtetések. Itt figyelembe kell venni, amit az értelmes hitelfelvétellel kapcsolatban elmondtam. 

Fontos megállapítások. A megtakarítás (nem hitelezés), automatikusan jó elosztás. Az önhitelezés jobb, mint az idegen hitelezés. Akkor van értelme hitelezésnek, ha az, jó, hasznos beruházást okoz.  Stb.

Ha a gazdasági szereplő elvileg vissza tudná fizetni a hitelt, de értelmetlen (nem hasznos, jó beruházást okozó) hitelt vesz fel, akkor vagy (és) eladósodik, vagy (és) pénzügyi károkat okoz másoknak.

Az nyilvánvaló, hogy aki fogyasztási, áruvásárlási hitelt vesz fel az, könnyebben eladósodik, mint az, aki beruházásra fordítja hitelét. Eleve kérdés, miért vesz fel valaki (aki elég jól áll anyagilag áruvásárlási hitelt, (olyan hitelt, amelyet nem beruházásra fordít)?  Vagy spekulációs célból veszi fel a hitelt. Ez kárt okozhat magának, vagy másoknak. Vagy még jobban akar élni, mint azt a termelése, jövedelme megengedi. Ez eladósodáshoz vezethet. Ha eladósodás nélkül vissza is fizeti a hitelt, akkor is pénzügyi károkat okoz. Az automatikusnál rosszabb elosztás, feszültség jön létre. Fölösleges pénzkibocsátás jön létre. A túl nagy, fölöslegesen nagy hitelforgalom túl nagy és hektikus pénzáramlást, ezzel pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz. Ha spekulációs hitelfelvétel sikeres, akkor az érdemtelen jövedelmek okoznak kárt.

Ezért figyelembe kell venni, hogy gazdasági szereplők mekkora része képes értelmes beruházási hitelt felvenni.

Az eladósodás jelen adatai.

A hiányos és zavaros adatszolgáltatás ellenére azért mégis közlök néhány adatot, remélem, ezzel nem fokozom a káoszt.

Fogadjuk el, hogy nagyjából jók az állandóan közölt adatok. Én így értelmezem őket.  2007 végén az állam éves adóssága a GDP (termelési jövedelem) 7-10% körül van (négyszer nagyobb az optimális-maximálisnál.) Lehet hogy ez nem adósság, hanem a költségvetési hiány, és abban sem vagyok biztos, hogy ezt nem a költségvetéshez arányítják. 1-1,5 ezermilliárddal növekedett évente a halmozott adósság. Ez 2006-ban (akkor volt 1,5%) a GDP 7%-a. 2008-ban a GDP 4%. Igaz, hogy hiány növekedése nem egyenlő hiánnyal. Viszont 2006-ban hivatalosan is kijelentették a 9%-os hiányt.  A B/11 ábra szerint (egy kormányzati kiadvány szerint készült) a hiány és az adósság is 8-9%-a költségvetésnek. A költségvetés viszont kb. egyharmada a GDP-nek. Igaz, hogy e kiadvány szerint nem harmada, hanem a fele. A kb. 1.2 ezermilliárd hiány itt is kijön.  Bár ez a kiadvány más miatt is elég furcsa. Az viszont biztos, hogy folyamatosan fennáll a magas költségvetési hiány. (A GDP talán 20-25 ezermilliárd Ft körül mozog. Sokféle eltérő adat van erre, és azt sem tudom mi alapján számítják.) Az állam halmozott összes adóssága a GDP 60%-a  körül van (háromszor nagyobb az optimális-maximálisnál).  Az összes nemzeti adósság állítólag a 67% körül van. Ha ez sok éves halmozott, akkor ennek döntő többségét az állam adóssága teszi ki. Így lakosság, magángazdaság adóssága kevés, ami elég érthetetlen, hiszen özönével vesznek fel külföldi hitelt.  Ha ezt évesnek kell venni, akkor viszont a lakosság is súlyosan el van adósodva. A magáncégek adósságát lehet, hogy belekeverik a külkereskedelmi mérlegbe. Lehet hogy a külkereskedelmi mérleg emiatt, vagyis nem termelésnövekedés miatt javult. Én nem tudok jelentős termelésnövekedésről.

Mindez döntően külföld felé adósság, de e vonatkozásban sincs pontosan tisztázva az eladósodás.

2009-ben viszont kb. 20 ezermilliárd Ft fölé ugrott az állam halmozott adóssága (a válság miatt felvett hitelek 1év alatt 5ezermilliárd Ft miatt), és kb.  10 ezermilliárd volt a háztartások és egyebek adóssága. Az összes nemzeti adósság ezek szerint 30 ezermilliárd. Szerintem ez legalább annyi, mint az éves GDP, vagyis 100%-os lett az eladósodás.

Ugyanakkor pl. ezt az adatot sem ártana értelmezni, pl. nemzetközi összehasonlításba tenni, persze az 1 főre leosztva. Ha jól számolom, akkor ez személyenként (mindenkit, gyerekeket, időseket számolva) több mint 3 millió Ft. Csak a munkaképes lakosságot nézve, fejenként 6 millió Ft. A 30 ezermilliárdból kb. 60 db komplett 4-es metróhoz hasonló metróvonal építhető.

De nézzük csak az állam (az államapparátus, kormány) összes adósságát a 20 ezermilliárd Ft-ot. Ez 5 millió munkakorú lakosra leosztva 4 millió fejenként.  Ez azon összeg, amelyet a „tisztelt vezetőink” a megkérdezésünk nélkül, helyettünk felvettek, majd helyettünk elvertek (mert látszata az nem sok van), és most nekünk kell visszafizetni. Ez így talán nem is tűnik annyira soknak, de a következőket sem árt figyelembe venni. Ez egy mélyülő csapdahelyzet, egy lefelé mozgó spirál. Miközben összeszedték a hatalmas adósságot, aközben eladtak minden államvagyont (privatizáltak) tehát ez az adósság egy lecsupasztott, tartalékok nélküli állam adóssága. A 4 millió Ft talán más gazdagabb országnak nem sok, de itt több millió ember van, akinek az életen át összegyűjtött vagyona nem több mint 4 millió Ft. Tehát több millió embernek az életen át összegyűjtött vagyonát kell adósságként kifizetni. Sokan meggazdagodtak ebből a pénzből, de még sokkal többnek egy peták sem jutott belőle. Azonban a visszafizetésnél már ez a jelszó: fogjunk össze elvtársak. Vagy: hát sajnos a válság mindenkit érint, tárja szét a kezét az álnok vezetés.

Mit lehet erre mondani, várjuk az összeomlást, de az biztos, hogy még az unokáink is gúzsbakötve fognak robotolni, hogy elérjék az európai átlag-életszínvonalának harmadát, persze csak akkor, ha szerencsésebbek közé tartoznak és lesz munkájuk.

Egyébként szinte minden adatban, mutatóban az EU végén kullogunk és szinte minden adat önmagunkhoz képest is visszaesést mutat. Más országokhoz képest és önmagunkhoz képest is, ez mutatja válságot.  A rendszerváltó országok előre mennek mi egyedül visszafele.

A magángazdasági szektor eladósodása és maximális-optimális hitelforgalma.

(Mindenhol erős ráhagyással, inkább többet számolok. Ne érjen az a vád, hogy én szűkíteni akarom a hitelezést.) 

A magángazdasági cégek vonatkozásában, jó esetben, az értelmes hitelfelvétel aránya. 25%. Vagyis magángazdasági cégek 30%-a vehet fel, átlagosan akkora hitelt, amelynek a részlet-visszafizetése legfeljebb 40%-a kezdeti termelésének, jövedelmének. Másképpen számítva  40%-a a hosszabb távú átlagtermelésének, jövedelmének.

A 30% - 40%-a, az 12%. Valószínűleg eladósodik (közepesen eladósodik) a magángazdaság szektora, akkor, ha ez a hitelfelvétel meghaladja a 12%-ot.  Ez még egy gazdagabb országra is igaz.

Kitérés nemzeti termelési jövedelemszámolásra.

Néha kifelejtem a „termelési” szót.  Tulajdonképpen itt a GDP-ről van szó.  Ezt azonban több módón lehet számolni. Az viszont biztos, hogy nemzeti bevételről nem a nemzeti fogyasztásról (fogyasztási jövedelemről) van szó, mert az éppen a kapott adott hitelek miatt több, vagy kevesebb lehet. A nemzeti jövedelem tehát ebben a fejezetben (egyébként általában is) azonos a nemzeti termelési jövedelemmel.

Ellenben a számokat le kellene fordítani úgy, hogy azok a nemzeti termelési jövedelem százalékát mutassák. Valójában leegyszerűsítve kb. 3-mal kellene osztani a számokat mert a nemzeti  jövedelem a három szektor összeadott jövedelme, bár az igazi számolás ennél sokkal bonyolultabb. Sajnos itt beleütközök abba problémába, hogy a jelenlegi számolások pontatlanok. Pontatlanok a GDP számolások is.   Ezért a szektorok jövedelmét inkább viszonylagosan lehet érteni. Értelmezzük úgy hogy szektorok jövedelme részben átfedi egymást.  Az egyensúlyban, levő gazdaságban inkább ilyen számok jönnek ki: lakosság (háztartások) 55%, magángazdaság 45%, állam 40%. A másik ok, ami miatt kisebb számmal osztok: itt egy nagyon jó, optimális gazdaság határszámairól van szó, ezek pedig magasabbak is lehetnek.

A harmadik ok, pedig az, hogy azért a hitelforgalom ennél magasabb, mert azért vannak szükségszerű oda-vissza hitelek.  Ezért a számokat az egyszerűség miatt osztom hárommal, de azt beszorzom 1,5-tel. Vagyis a számokat 2-vel osztom, így jön ki a nemzeti jövedelem arányába leosztott végső számok, amelyben lehetnek 0,2%-os pontatlanságok. A cél, hogy kijelöljenek ezek a számok olyan határértékeket, amelyeket nem lehet, nem szabad átlépni, azért teljesül.

A magángazdaság hitelfelvételi eladósodási határszáma tehát a nemzeti termelési jövedelem 6%-a.  (Ez nem teljes felvett vagy visszafizetendő hitelösszeg, hanem a törlesztő-részlet.)

A hitelforgalmat én úgy számolom, hogy ahol van hitelfelvevő, ott hitelnyújtónak is kell lenni. Ezért a 6% dupláját veszem. Tulajdonképpen csak az 1,5-szörösét kelne venni. Ellenben azért egy kevés elkerülhetetlen oda-vissza hitelforgalmat is beszámolok, így egyszerűsítve a dupláját veszem az eladósodási határszámnak.  A magángazdaság maximális-optimális hitelforgalma szerintem a nemzeti termelési jövedelem 12%-a.

Maximális-optimális azt jelenti, hogy a legjobb esetben maximum ennyi lehet.

(Ha a hitelforgalomba bevesszük a jelenleg gyakori oda-vissza tartozásokat, akkor persze sokkal nagyobb lehet a hitelforgalom. Én csak az oda-vissza tartozás egyenlegét számítom a hitelforgalomba. Egyébként pedig azt mondom, hogy az oda-vissza tartozást minimalizálni kell, mert fölösleges. A körbetartozások, legalábbis azok egy része is egyféle oda-vissza tartozások.)

A lakossági szektor eladósodása és maximális-optimális hitelforgalma.

A lakosság kb. 20% az, aki értelmes beruházási, áruvásárlási hitelt tud felvenni.

Azok a fiatalok (20-30 évesek) akik pályakezdők, családalapítók, akik szerényebb vagyonnal rendelkeznek, akik ambiciózusak, akik vissza tudják fizetni a hitelt. A 20% vehet fel átlagosan 30%-kos visszafizetéssel járó hitelt, Ez 20%- 30%-a, vagyis 6% Ezt osztom 2-vel, a nemzeti jövedelem ( és más tényezők miatt)  miatt.

A lakossági szektor hitelfelvételi, eladósodási határa, a nemzeti termelési jövedelem 3%-a. A lakossági szektor maximális-optimális hitelforgalma, a nemzeti jövedelem 6%-a.

Összevonom a magángazdasági eladósodást és a lakossági eladósodást, ezt nevezem nemzeti eladósodásnak. A nemzeti eladósodás  határa, a nemzeti termelési jövedelem  9%-a A nemzet vonatkozásában a maximális-optimális hitelforgalom, a nemzeti termelési jövedelem 18%-a.

Az állam számai.

Az állam több okból kevesebb hitelt vehet fel, mint a magángazdaság.

Az állam 30%-a vehet fel értelmesen átlagosan 30% hitelt. A 30% - 30%-a, az 9%.  Nemzeti jövedelem arányában ez  4,5%.

Az állam hitelfelvételi eladósodási határa, a nemzeti termelési jövedelem 4,5%-a Az állam maximális-optimális hitelforgalma, a nemzeti jövedelem  9%-a

Összevonom az államot és nemzeti eladósodást, és összes nemzeti eladósodásnak nevezem. Az összes nemzeti hitelfelvételi, eladósodás határa, a nemzeti termelési jövedelem  13,5%-a Az összes nemzeti maximális-optimális hitelforgalom a nemzeti termelési jövedelem 27%-a.

Ugyanakkor ezek a számok a belső (egyes egységek) eladósodásra vonatkoznak. A külső hitelegyenleg nulla.)  

A fenti értékek akkor igazak, ha a belföldi (elsősorban szektoron belüli) beruházás célú magtakarítások hitelnyújtások teljes egészében, de legalább 50%-ban fedezik a hitelfelvételeket. Értelemszerűen a hitelnél kizárólag csak beruházás célú megtakarításról és beruházás célú hitelfelvételről beszélhetünk.

Amikor a hitelről gondolkodunk akkor a hitelezés mindkét oldalát tisztázni, kell. Nem elég azt kijelenteni, hogy csak ennyi, meg ennyi lehet a hitelfelvétel.

Megint elemezzük miről is szól a hitelezés? A kiindulás egy jó, szinte optimális helyzet. Először is feltételezzük, hogy a magángazdasági cégek kb. 40%-a (harmada) a saját bevételük 12%át (nemzeti jövedelemre fordítva 6%) félre tudják tenni fejlesztésre, beruházásra. Ők az önhitelezők. Velük nem is foglakozom, mert ez nem okoz pénzáramlást. A másik kétharmadról ill. 60%-ról van szó.

(Megint megjegyzem nincsenek tiszta határvonalak. Ezek a harmadok állandóan változnak, de azért összegszerűségükben megmaradnak.  Mivel magtakarítás, beruházás, visszafizetés egy hosszabb időszakot tesz ki, de a hitelezés egy óra alatt egy összegben történik, ezért szét kell választani a teljes hitelösszeget a törlesztő-részletektől. És most a törlesztő-részletek szempontjából elemzek.)

Visszatérve a fennmaradó 60%-ra. A megtakarítás lényegében a hitelnyújtás másik oldala. Megalapozva feltételezzük, hogy mindig van egy olyan 30%-nyi magángazdasági réteg, amelynek nincs pénze, de a felvett hitelt értelmes beruházásra tudja fordítani és abból annyi jövedelmet szerez, hogy ennek jövedelemnek a 40%-át (20-60%-át) vissza tudja fizetni. Akkor fel kell tételezni, hogy van egy olyan 30%-nyi magángazdasági réteg, amelynek már nagyon jól működik a beruházása, már nincs hiteltörlesztése, és a jövedelmének a 30-35%-át (15-55%-át) kölcsön tudja adni. (Itt azért kisebbek az összegek, mert hitelkamattal csökkennek.) Egy jó gazdaságban ez sem lehetetlen feltételezés. Ha ez utóbbi réteg hitelez, az előbbi rétegnek, akkor beáll az egyensúly, magángazdasági szektor hitegyenlege nulla lesz.

A magángazdasághoz hasonlóan értelmezzük a lakosság háztartások és az állam eladósodását is. Én ezt itt nem írom le csak következőt, jegyzem meg. Ha magángazdasági cégek a jövedelmük 12%-át átlagosan (akik többre képesek, azok többet, akik kevesebbre azok kevesebbet) beruházási hitelre félreteszik akkor áll be a hitelegyensúly az említett optimális hitelfelvétel (maximális jó beruházás) mellett.

A lakosság (háztartásoknál) eleve van (kell lenni) egy 17%-os időskori megtakarítás.

Ha lakosság a háztartások a jövedelmük 6%-át átlagosan (akik többre képesek, többet, akik kevesebbre, azok kevesebbet) „beruházási” (az időskori megtakarításon felül) hitelre félreteszik, akkor áll be a hitelegyensúly az említett optimális hitelfelvétel (maximális jó beruházás) mellett.  Ha az állam a jövedelmének (adóból, árakból keletkező) a 9%-át (azon állami ágazatok szolgáltatók, akinek ez nem okoz gondot) átlagosan félreteszi akkor áll be a hitelegyensúly az említett optimális hitelfelvétel (maximális jó beruházás) mellett.

Ha gazdasági szereplők szektorok nem tudják, vagy nem akarják félretenni akkor, két lehetőség van. Vagy csökkenteni kell hitelfelvételt, de azzal csökken beruházás is. Vagy időszakosan és részben külföldi hitelekre kell szorulni.

Röviden még elemezzük miről is szól ez a belső hitelegyensúly. Tehát van adósság, de ez egyes részek, egységek adóssága, az egésznek nincs adóssága. 

Más a helyzet, ha pl. magángazdaság szektorának a hitegyenlege egy negatív szám, vagyis a szektor egészének is van adóssága. Ezért ki kell hangsúlyozni, hogy milyen adósságról (eladósodásról, tartozásról) beszélünk, ugyanis két fajta van. Belső részleges, amikor hitegyenleg nulla vagy pozitív. És külső, amikor a hitelegyenleg negatív.

Sőt ezt tovább bonthatjuk. A magángazdaság egészének külső adóssága. Ha ez kicsi, akkor esetleg a másik két szektor (főleg a lakosság) képes finanszírozni, nincs szükség külföldi hitelre.

A lakosság (háztartások) egészének külső adóssága. Ha ez kicsi, a másik két szektor (főleg magángazdaság) talán képes finanszírozni, nincs szükség külföldi hitelre.

Az állam egészének külső adóssága. Ha ez kicsi, a másik két szektor talán  képes finanszírozni, nincs szükség külföldi adósságra.

Ha ezek a külső adósságok külön, vagy összesítve nagyobbak (a hitelelvétel összesítve meghaladja pl. 3%-kal magtakarítást), akkor biztosan nem tudják egymást finanszírozni a szektorok. Ekkor időszakosan érdemes (persze több feltétel megléte mellett) külföldi hitelt felvenni. Ekkor beszélhetünk: összes nemzeti külföldi adósságáról. Ha ez nagy, akkor (ez csak ebben az abnormális pénzügyi rendszerben lehetséges), akkor beszélhetünk: összes nemzeti külföldi eladósodásról. (Talán ezt nevezik külső államadósságnak.)

A külföldi adósság.

A szektorok nagyobb negatív hitelegyenlege (hiánya), ill. a nemzeti összes negatív hitelegyenleg (hiány), értelemszerűen csak külföldi adósság (külföldnek visszafizetendő) lehet. 

Abból kell kiindulni, hogy a külföldi hitel legalább kétszer olyan veszélyes, káros, mint a belföldi. Veszélyesebb pl. a pénzváltás miatt. Károsabb, mert hitelnyújtás haszna külföldön realizálódik, a hitelfelvétel kára viszont belföldön.

Az eladósodás nagysága, veszélyessége, kára a külföldi hitelnyújtás arányában nő.

A magyar állami eladósodás, költségvetési hiány is azért nagy baj, mert a másik oldalon többnyire külföldi hitelnyújtók vannak. Nagyobb probléma az, ha 6%-os az állami eladósodás, de külföldre tartozunk, mintha 10%-os lenne, de a másik oldalon hazai hitelnyújtók lennének.

A másik kiindulás, az hogy az értelmes hitelfelvétel szabályai, a nemzetgazdaság egészére és külföldi hitelekre ugyanúgy vonatkozik, mint bármilyen más hitelre. Szinte csak beruházás célú lehet. Csak időszakos lehet. Semmiképpen nem lehet folyamatos magas összegű magas kamatú. Visszafizethetőnek kell lenni, stb. Optimális esetben az egyes ország hol hitelfelvevő, hol hitelnyújtó, vagyis éppen úgy kellene váltakozni ennek, mint bármilyen gazdasági szereplő esetében.

(Jelenleg az a helyzet, egyébként már régóta, hogy az államok belemennek abba játékba, hogy ők a folyamatos hitelfelvevők. Természetesen gazdagoknak dupla haszon, ha az állam, hitelekkel próbálja helyre tenni az egyensúlyát (hosszabb távon ez nem sikerülhet), mintha adóból tenné ezt.  Nem sikerül és végül az adóból fizetik vissza a hitelt, de alacsony adóból. Az alacsony adó csökkenése pedig azt jelenti, hogy az állami szolgáltatások mennyisége, minősége csökken, vagyis szegényebbek faragnak rá. Ha netán az államok, ritkán adóemelésből (progresszív jövedelemadó emelése) tennék helyre az egyensúlyt, akkor gazdag hitelezők, még mindig viszonylag jól járnának, mert csak azt vesztik el, amit a hitelezéssel megnyertek. Ha a gazdag hitelezők csak a saját államukat szívatnák, akkor az országok belső hitelegyensúlya nem borulna fel, nem szorulnának külföldi hitelre. A nemzetközi pénzügyi rendszer azonban valóban nemzetközi. Ezért gazdagok a szegényebb és butább (rossz hitelezési politikát folytató eladósodó) országoknak hiteleznek függetlenül attól, hogy azok idegen vagy hazai országok. Szóval ezen országok pontosabban ezen országok szegényrétege, átlagrétege farag rá. A pénzügyi vezetők, „szakemberek meg statisztálnak ehhez, azzal hogy ezer módón bizonygatják: nem is olyan nagy baj az eladósodás.)

Én abból indulok ki, hogy a maximális-optimális külföldi hitel fele akkora lehet, mint a belföldi hitel, de időszakhoz kötötten.

A magángazdaság külföldi hitelfelvételi eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 3%-a (vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig. A lakosság (háztartások) külföldi hitelfelvételi eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 1,5%-a (vagy ennél kevesebb) lehet,  legfeljebb 10 ( illetve 16)  évig. Az állam külföldi hitelfelvételi, eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 2,25%-a ( vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig.

Az összes nemzeti külföldi hitelfelvételi, eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 6, 75%-a (vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig. Ekkor az optimális-maximális hitelfelvétel 6, 75% külföldi hitelből és 6, 75% belföldi hitelből áll össze.

Ha túlhaladja (az itt felsorolt értékek szerint) a külföldi tartozás a 10 évet akkor 3 év alatt 0-ra kell csökkenteni és legalább 7 évig, ott kell tartani.

Mit jelent a „16év”?

Ha ennél (pl. alacsonyabb a külföldi hitelfelvétel, akkor a csökkenő százalékok arányában nőhet a 10 éves eladósodási időszak. Pl. 0,75% külföldi hitelnél az összes eladósodási időszak 16 év lehet.

Optimális esetben persze itt egy olyan időszaknak kellene következni, amikor nemzet egésze hitelnyújtó a hitelegyenlege pozitív. Ha ettől el is tekintünk, akkor legalább az kikötés hogy egy ideig ne legyen negatív a hitelegyenleg.

Kérdés hogy ez külföldi hitel hozzáadódhat az optimális maximális hazai hitelhez vagy csak kevés megtakarítás esetén, csak kiegészítheti azt. Általában csak kiegészítheti azt. A jó, hasznos beruházások határértéke ugyanakkora, mint az optimális-maximális hitelfelvétel eladósodás értéke.  Az ennél nagyobb hitel már valószínűleg nem jó hasznos beruházásra fordítódik.  Ezt jelzi a zárójelben levő szöveg: „vagy annál kevesebb”.

Ritkán pl. 40 évente egyszer kivételesen, pl. egy olimpia rendezésénél megengedhető, hogy hozzáadódjanak, sőt ebben az estben a külföldi hitel az 50%-ról akár 75%-ra is emelkedhet. A 10 éves szabálynak azonban ekkor is fenn kell maradnia. 

Az állam vonatkozásban egyszerű törvénnyel meg lehet oldani a számok betartását, összefüggésben a költségvetési törvénnyel.  A lakosság magángazdaság esetében pedig elő kell venni az állami eszközöket. Normális esetben az egyik eszköz az lapkamat változtatás. A tartalékráta változtatás, bankszektor szigorúbb szabályozása, a hitelfelvételek adóztatása, a hitelfelvevők meggyőzése és még sok állami eszköz van. Ugyanakkor hitelfelvétel közvetlen korlátozás után, illetve attól függetlenül is, az eladósodás okait is meg kell szüntetni.

Vagyis 20 éves időszakban 10 év lehet, amikor az ország egy gyenge külföldi eladósodásban van.

Mi van, ha nem elég a hitel. Nézzük meg az okokat. Több a fogyasztás, mint a termelés. Az államnál több a költségvetés, mint a bevétel. Pl. azért mert az állam rossz hatékonyságú és korrupt.  Kevés a megtakarítás. Sok és rossz (elsősorban a fogyasztási hitelekre gondolok) a hitelfelvétel. Egyéb okok, pl. pazarlógazdaság, rossz cserearányok, stb. Ezek tehát olyan negatívumok, amiket amúgy is meg kellene oldani.  Ritkán fordul elő, csak egy tényező a sok negatívum között: olyan sok az értelmes hasznos beruházás hogy még a normális (nem kevés) megtakarítás is kevés rá. Ebben a helyzetben jöhet elő a 40 éves szabály.

Az előző megállapításokat most egy kicsit másképpen és szigorúbban fogalmazom meg.

Az állam aktuális évi adóssága (a hitelfelvételt nem lehet pozitív számnak könyvelni),  nem lehet több mint a nemzeti jövedelem 4,5%, de ennek csak fele lehet külföldi. Az állam aktuális éves külföldi adóssága, nem lehet  több mint a nemzeti termelési jövedelem 2,25%-a, ill., mint a saját éves bevételének a 4.5%-a.

Az állam, összes teljes ( sok éves) külföldi adóssága (a nem lehet több, mint a nemzeti termelési jövedelem 22,5%-a, illetve mint saját éves bevételének a 45%-a. A nemzeti jövedelem (termelés GDP) mindig egy éves jövedelemről szól.

Az összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) aktuális éves adóssága (a hitelvételt nem lehet pozitív számnak könyvelni)    nem lehet több mint a nemzeti jövedelem 13,5%-a, de ennek csak fele lehet külföldi. Az aktuális éves összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság nem lehet több, mint a nemzeti termelési jövedelem 6,75%-a. Az összes teljes (sok éves) összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság, nem lehet több, mint a nemzeti termelési jövedelem 67,5%-a.

További szabály, a hitelvételt nem lehet pozitív számnak könyvelni. További szabály: 10-16 év (az adósság arányától függően) után, minden adósságnak 3 év alatt nullára kell csökkenni.

Magyarázat az előző szabályokhoz.

Talán nem világos, hogy lényegében minden megfogalmazás ugyanarról szól.

A kiindulás az volt hogy mekkora az, az összeg (mennyien, mekkora hányadban) amelyet egy év alatt jó, hasznos, beruházási hitelre fel lehet venni, úgy, hogy az visszafizethető legyen. Illetve mekkora az, az összeg, amelyet egy év alatt, különösebb gond nélkül meg lehet takarítani. A kettőnek nagyjából meg kell egyezni. Ez szám nagyjából megegyezik az éves visszafizetendő törlesztő részletekkel, úgy hogy a felvett hitelt nem számolom bevételnek. Ez a szám megegyezik az éves adóssággal. Lényegében a hitelforgalom számai is ezt jelentik. 

A hitelnyújtást lehet pozitív számnak könyvelni a hitelelvételt nem.

Lényegében itt arról van szó, hogy az éves visszafizetendő törlesztő részletet csökkenti (sőt egyes helyzetekben „bevételre”, pozitív számra fordítja), az újabb felvett hitel. A hitelt nem az önerőből fizeti vissza, hanem más újabb hitelekből.  Természetesen ez egy csalóka többlet, mert közben az összes teljes adósság nő. Ezért nem lehet pozitív számnak könyvelni.  Erről beszélek részletesen, amikor a folyamatos sorozatos hitfelvételt elemzem. Ezért itt és most megelégszem ennyivel.  

Miért kell kitérni az összes, teljes adósságra?

Részben az előző miatt. Ha az összes teljes adósságot (talán ezt nevezik bruttó adósságnak) is bevonjuk a szabályozásba, akkor minden számolgatás értelmezés nélkül is egyértelmű lesz a szabályozás. Ugyanis a sorozatos hitelfelvétel mindenképpen növeli az össze teljes adósságot. Ezért akkor teljes és egyértelmű a szabályozás, ha az aktuális éves adósság és az összes, teljes adósság is szabályozva van. Semelyik határszámot nem ajánlatos átlépni.  Az összes teljes adósság szabályozása önmagában nem elég. Egyébként is az átlagember általában ilyen formában (összes, teljes adósság) találkozik a problémával. Egyébként pedig nagyon fontos hogy még az átlagember is különbséget tegyen az éves teljes adósság és az aktuális éves adósság között. Ezt a kettőt manapság általában kevergetik.

Az éves hiány, a sok éves összes hiány, a teljes összes adósság, az aktuális éves adósság, az adósság hossza, a futamidő, a kamatok, nyilván egymással összefüggő dolgok.  Itt és most pontosan nem térek ki az összefüggésekre. Nyilván az összes hiány és az összes adósság hosszabb távon valahol megegyezik, tehát a két szám összefügg. Összefügg a az éves hiány és az éves adósság is bár ez már számolást igénylő összefüggés. Én mégis jobb megoldásnak gondolom, hogy az adósságról, hitelezésről szóló fejezetben és szabályozásban az adósságból indulok ki, és nem a hiányból. A költségvetési törvény foglakozzon a hiánnyal. Ha csak hiányból indulunk ki, akkor nem egyértelműen juthat el a gondolkodó, a szabályozó pl. a hitelek korlátozásához. A lényeg az, hogy a hiány, és az adósság (eladósodás), összefüggő, de mégis más problémakör.  

Miért fontos az időfaktor? Miért pont 10 év?

Ha 10 évre szólóan vehet fel valaki akkora hitelt, hogy annak az éves törlesztő-részlete 2, 25%, akkor nyilván 10 év alatt 22,5% lesz az összes adóssága.

Egyébként is 10 év makrogazdasági ( a szektorok és nemzetgazdaság) szinten egy átlagos futamidőnek, időtényezőnek tekinthető. (A kisebb gazdasági szereplők szintjén inkább az 5 év a jó.)

Az időfaktort is több részre osztható. Mennyi idő alatt halmozódik fel az adósság. Minél hosszabb ideig tart annál nagyobb az esélye a túl magas adósságnak. A 10-16 év ezt is beszabályozza, vagyis lehetetlenné teszi a folyamatos sorozatos hitelfelvételt. A másik része a futamidő. Melyik jobb a rövidebb vagy hosszabb futamidő? Magas hitelnél mindkettő egyformán rossz, de talán a hosszabb futamidő egy fél fokkal rosszabb. Ugyanis az éves törlesztő részlet csökken, de a hitelkamatokat a futamidővel arányosan, sőt aránytalanul emelik. Általában, minél hosszabb az adósság annál nagyobb (fokozottan nagyobb) a hitelkamat. Ezért is érdemes az adósság hosszát behatárolni.  

Jelenleg mit hogyan számolnak, mik a szabályok és az miért nem jó.

Azzal kezdem, hogy csak sejtem mit számolnak, és mik a szabályok.  Az egyik biztos probléma, tehát a zavaros tájékoztatás problémája. Ha minden magyar embernek elmegy a jövedelmének 10%-a adósságra, de közben nem csökken az adósság és semmibe elmenő jövedelem ( valójában külföldi tőkések zsebébe vándorló)  akkor legalább ahhoz jogok van az embereknek, hogy  miről is van szó. Az is biztos, hogy nem az itt leírtak szerint számolnak és szabályoznak. Márpedig az itt leirt számolás és szabályozása jó, tehát a jelenlegi számolás és szabályozás nagy valószínűséggel nem jó. 

Az állami hitelfelvétel elvi szabályai.

Normális gazdaságban a gazdasági szereplők döntő többsége hosszabb távon (pl. 5 éven túl) nullaszaldós, ami a hitelfelvételt és hitelnyújtást általában kinnlevőséget és a tartozást illeti.  A nagy szektorok, az állam, és a nemzet pedig biztosan nullaszaldós a normális gazdaságban.  Azonban, ha túl sokan vesznek fel, túl nagy értelmetlen hitelt, akkor hiába vannak a másik oldalon hitelnyújtók, ezek a szereplők el fognak adósodni. Ha pedig eladósodnak, akkor ezzel nemcsak maguknak okoznak kárt, hanem kvázi az egész szektor, az egész nemzet eladósodik. Különösen igaz ez, ha az állam adósodik el. A nemzetgazdaság azt jelenti, hogy egy csapatban focizunk. Ha nagyon erős, ill. erős az eladósodás akkor az eladósodott gyakran fizetni sem tud, ezzel a hitelnyújtónak is kárt okoz. Ha közepes az eladósodás, akkor az eladósodott képes fizetni de legyengül termelése, nem tud fejleszteni, stb. Az eladósodás kára (károsul az eladósodott és nemzetgazdaság is) nagyobb, mint hitnyújtó nyeresége, ill. az abból következő nemzetgazdasági nyereség.   

Kétszeres a probléma, ha külföldi hitelt vesznek fel, mert ez azt jelenti, hogy nem hazaiak nyújtanak hitelt, tehát a hitelnyújtás nyeresége is külföldre megy.

A hitelfelvételi, eladósodási határ azt a számot jelzi, amelyik még elfogadható, abban az esetben, ha van a másik oldalon hazai hitelnyújtó. Ha ennél nagyobb a szám, akkor hiába van a másik oldalon hazai hitelnyújtó, már nemzetgazdasági kár következik be.  Illetve azt a számot is jelzi, hogy kb.  őt évig maradhat fenn ez  a  hitelfelvétel, ha nincs a másik oldalon elég hazai hitelnyújtó. Persze ha másik oldalon csak külföldi hitelnyújtó van, akkor még az 5 év is sok. Tehát a hitelfelvételi, eladósodási százalékok abban az esetben jók, ha a másik oldalon hazai hitelnyújtók vannak. Ha másik oldalon külföldi hitelnyújtók vannak, akkor a külföldi hitelnyújtók arányában csökkenteni kell a százalékot. Ha pedig döntően külföldi hitelnyújtók vannak a másik oldalon, akkor még a csökkentett érték is csak pár évig maradhat fenn.   A maximális-optimális hitelforgalom száma pedig azt jelenti, hogyha ennél nagyobb hitelforgalom, akkor megnő az eladósodási százalék is, és bekövetkezik az eladósodás. A két szám tehát lényegében ugyanarról szól.

A magas hitelforgalom azt jelenti, hogy túl sokan (többen, mint a jó beruházások lehetősége) vesznek fel nagy ősszegű hitelt (ráadásul gyakran magas hitelkamatra), tehát az eladósodás szintje túlmegy a megengedhető gyenge eladósodáson. A közepes, és erős eladósodás, rossz (kárt okoz) az eladósodottnak, de rossz (kárt okoz) nemzetgazdaságnak is. A nagyon erős eladósodás mindenkinek rossz a hitelnyújtónak is káros.

Az éppen prosperáló, az adóból jól működő állami szolgáltató „cégeknek” is félre kell tenni. Átlagosan az államnak, a jövedelmének a 9%-át kell fejlesztésre, beruházásokra fordítani.

Pontosabban a viszonylagos éves többletjövedelmüket be kell tenni a közös kasszába, ahonnan a jól szervezett, tervezett állami elosztás azt megfelelő helyre teszi. Ezt döntően az éves költségvetés feladata, amelyik pontosan figyeli, hogy melyik ágazat, szolgáltatás milyen fejlődési tendenciát mutat. Ha egy ágazat, szolgáltatás le van maradva akkor ott rossz a hatékonyság (nagy a korrupció), vagy (és) kevés a beruházás, kevés a pénz.

Az állami néha egy-egy időszakra vehet fel nagyobb hitelt, egy-egy hatalmas állami beruházás (pl. olimpia) céljából. Egyébként az állam sem lehet folyamatos hitelfelvevő, és még kevésbé adósodhat el.

A normális állam tehát saját szokásos beruházásait (kb. 9%) döntően önhitelezéssel, adóból teszi meg.

Az optimális hitelezés érdekében egyaránt szükséges a hitelfelvételt befolyásolni és a magtakarítást befolyásolni.

Az állam néha csinálhat egy-egy nagyobb beruházást, ( pl. olimpia, valódi alapvető reform) ehhez vehet fel viszonylag nagyobb hitelt.

Gyakrabban felvehet, (de nem folyamatosan) 1-3%-os hitelt, elsősorban belföldről abból a célból, hogy ebből nyújtson kedvezményes hitelt az arra érdemes magánvállalkozásoknak, esetleg lakosság egy-egy csoportjának. Arról több helyen beszélek, hogy az állam egyik fontos eszköze a kedvezményes (kamatmentes) hitel. A kamatmentes hitel veszteségét (kamatos hitelt vesz fel, de kamatmentesen nyújt hitelt) az adóból (költségvetésből) kell pótolni.

Az állam hitelezési szempontból egy olyan magánvállalkozáshoz hasonlítható, amelyben fokozottan kell vigyázni az eladósodásra, ezért a hitelforgalma és az eladósodási határa is alacsonyabb.

Az állam nem bankszektor, sem céljaiban, sem lehetőségeiben nem az. Az állam nem mehet bele spekulációs hitelfelvételekbe, és hitelnyújtásokba. A folyamatos nagy összegű, magas hitelkamatú hitelfelvétel, eladósodáshoz, adósságcsapdáshoz vezet.

Nevezzük a fentieket és az alábbiakat az állami hitelezés elvi szabályainak.     

Az állam feladata természetesen az, hogy ő maga, tehát az állam ne adósodjon el. Az államnak értelmes beruházási, és mérsékelt kiszámított hitelt kell felvennie, elsősorban hazai hitelnyújtóktól.   Továbbá feladata, hogy a magángazdaság, a lakosság eladósodását megakadályozza. Arra kell törekednie, hogy azok kapjanak hitelt az államtól és bankszektortól is akik beruházásra fejlesztésre használják a hitelt. Arra kell törekednie, hogy áruvásárlási hitelt szinte csak a fiatal pályakezdő, családalapító ambiciózus korosztály kapjon. Illetve arra kell törekednie, hogy a hitelforgalom ne lépje túl a maximális optimális határt.

Miért adósodott el magyar állam egy olyan időszakban, amikor nem volt nagy beruházás, sőt privatizációs időszak volt? Ennek sok oka van. Nyilván a legfőbb oka a felelőtlen költekezés, ezt kellett hitelekből pótolni. A következő jelentős ok, az a helytelen monetáris politika, hogy az inflációt, ill. hazai pénz devizaárfolyam „romlást” fokozott hitelfelvétellel (magas alapkamattal) lehet megoldani. Az okok között azonban ott van az is, hogy a magyar állam, elsősorban monetáris irányítás nem ismerte az állami hitelezés elvi szabályait. 

A megtakarítás számai.

A biztonsági tartalék magángazdaság és az állam vonatkozásban a nemzeti jövedelem kb. 1-2%-a. Ezt azonban csak egyszer kell megtakarítani és utána csak tartani. Ez nem nagy erőfeszítés, de nagyon jó, ha van.

A lakosság időskori megtakarítása.

Nem árt megint elemezni, miről van szó. A dolgozók megtakarítják a viszonylag magasabb jövedelmük egy részét, ezzel a fogyasztásukat (és a termelésük) átadják azoknak (elsősorban azoknak) akiknek van megtakarított pénzük, de ez a pénz viszonylag kevés, mert már nincs termelésük. Folyamatosan ez történik, akkor is, amikor a mostani dolgozók kerülnek nem termelő (nyugdíjas) állapotba.  Ez teszi ki a megtakarítás nagyobb részét. Ha valaki folyamatosan elteszi a jövedelmének 17%-át akkor durván 5 év alatt szedi össze azt az összeget, amelyet, dolgozó korában használ. (Itt már nem nemzeti jövedelemhez viszonyítok, hanem megtakarító jövedelméhez, illetve lakossági szektor pénzéhez.) Negyvenévi munkával 8 éves nyugdíjas évet gyűjt össze. Természetesen én itt azt feltételezem, hogy pénz vásárlóértéke nem romlik. Ugyanakkor kétségkívül egy nyugdíjasnak átlagosan  kisebb a fogyasztási igénye, mint egy dolgozónak. Ugyanakkor az egészségügyi kiadásai megnőnek, számoljuk úgy hogy a nyugdíjasnak csak 20%-kal csökken a fogyasztási igénye. Tehát ne 8 évet, hanem 9,5 évet szed össze 40 évi munkával, ha 17%-ot tartalékol. Azt gondolom, hogy a 17%-os állandó megtakarítás nemzetgazdaságilag általában nem sok.  A megtakarítás másik oldalán nincs hitelfelvétel, tehát az eladósodás ilyen értelemben nem jöhet szóba. Egy normális gazdaságban olyan jövedelmek, vannak hogy a szegényebb dolgozók is képesek a jövedelmük 17%-át megtakarítani. Aki pedig nem dolgozik 40 évet akkor annak kevesebb időskori fogyasztással, kell számolni. Az viszont igaz, hogy valamekkora megtakarításnak szinte kötelezőnek kell lenni. A jó nyugdíjrendszerről még beszélek. Ha összevonjuk a kb. 6%-kos lakossági hitelezést, a 17%-os megtakarítással akkor átlagosan egy állampolgárnak, a jövedelmének kb. 23%-át meg kell megtakarítani. Ekkor lakossági szektor hitelezése a szektoron belül nagyjából egyensúlyba kerül.

 Minden nagy szektor (lakosság, állam, magángazdaság) hitelezésének a szektoron belül egyensúlyban kell lenni. Más kérdés, hogy közben a nagy szektorok között is folyik egy hitelforgalom, természetesen ennek is nagyjából egyensúlyba kell kerülni. A külföldről kapott és külföldre adott hiteleknek is hosszabb távon (5-10 év) egyensúlyba kell kerülni.

A bankszektor és a kamatok problémája.

Először kitérek arra, hogy van egy évi 2-3%-os normális infláció. Kérdés, hogy követhetik a megtakarítások az inflációt? Normális esetben a fizetések, munkabérek követik, sőt meg is haladják az inflációt. Amikor a dolgozó lemond a jövedelmének pl. 17%-ról akkor már egy olyan jövedelmének a százalékáról van szó, amely követte az inflációt. Ugyanezt tette az is, aki kiveszi a megtakarítását. Tehát az infláció követése az nem jótétemény.  Ugyanakkor az infláció követése az egy csekély haszon a megtakarítónak. Ezt itt most nem részletezem.

„A növekedési egyensúly” c. fejezetben foglakozom a megtakarítási egyensúllyal.  A számítások szerint kijön az egyensúly az inflációkövetés, ha mindenki a jövedelmének arányában (minimum 17%) megtakarít és minden megtakarítást reálértéken, vesznek fel.  Lényegében az inflációt a jelenlegi megtakarítók fizetik be az által, hogy jövedelmük is követte az inflációt és magtakarításuk követi a jövedelmüket. 

Ha mégis adódna itt némi hiány, akkor azt akár az adóból is lehetne pótolni.

A haladékos fizetések (a 2 hónapnál rövidebb távú „hitelek”) problémája. A gazdaság tele van haladékos fizetéssel. Az árú később, vagy éppen előbb érkezik meg, mint a pénz. A munkabéreket általában hónap végén fizetik ki. Ezek haladékos fizetések, gyakorlatilag a folyó számlákon levő pénzek, nem tekinthető hiteleknek.

Az infláción felül legalább 1%-os betéti kamat kell ahhoz, hogy az emberek megtakarítsanak. (Itt már nem nemzeti jövedelemhez viszonyítok, hanem a megtakarítás összegéhez)

A megtakarító nem hoz nagy áldozatot, hiszen arról a pénzről mond le, csak időszakosan, amit a jelenben amúgy sem költene el.  Azért hoz valamennyi áldozatot, talán ez az átlagosan 1% haszon megfelel ennek.

(Ugyanakkor szó volt arról, hogy ezeknél, a százalékos jövedelmeknél a munkadíj az áldozathozás bár arányos a pénzösszeggel de nem egyenesen arányos. Pl. egy 1milliós megtakarítás a szegény embernek majdnem akkora áldozatot jelent, mint gazdag embernek egy 10 milliós megtakarítás. Vagy 1 milliós megtakarítással, (ill. hitelezéssel) majdnem akkor a gond van, mint egy 10 millióssal. Ezért pl. a számítás, lehet az, hogy az összeg nagyságával csökkennek kamatok. Mielőtt kijelentjük ez jelenleg is így van, tisztázni kell, hogy miről van szó. Én itt az optimális árakról beszélek. Optimális esetben a nagy összegű betétes, ill. hitelnyújtó nem kap plusz pénzt (nagyobb kamatot) és a bank a relatív hasznát átadja az államnak, vagy a hitelfelvevőnek.)

Mielőtt továbbmegyünk fel kell tételezni, hogy az optimális gazdaságban lesznek csak megtakarítások, olyanok melyeket nem hiteleznek ki. Ezek megőrzése, kezelése azért pénzbe kerül. A megőrzés, kezelés összegét ki (kb. 1%) tudja gazdálkodni bank a sorozatos hitelfelvétel hasznából. Az infláción felüli 1%-ot viszont nem tudja kigazdálkodni. Ezt megint az adófizetőknek kell kifizetni. Ez látszólag igazságtalan, de megtakarítás egyrészt nemzeti érdek. Másrészt a normális gazdaságban majdnem mindenki megtakarít, tehát visszakapja pénzét.

Mi van, ha a bank kihitelezi az összeget. Elvileg akkor a hitelfelvevőre rá lehet terhelni az inflációt, pl. 3%, az infláción felüli 1,5%-ot, a megőrzést, a kezelést (1%).  Sőt még a hitelezéssel járó munkadíjat (2%) és kockázati díjat is (2%) is rá lehet terhelni a hitelfelvevőre.  Ez 9,5 % hitelkamatot jelent. A hitelkamat tehát sok összetevőből áll, alapvetően a betéti kamat, plusz hitelezés díja, kockázata.  

Azonban azon vitatkozni lehet, hogy az inflációt igazságos e a hitelfelvevőre hárítani. Talán az igazságos megoldás, ha az infláció felét fizeti a hitelfelvevő. Tehát 3%-os inflációnál a hitelkamat mondjuk 8%. De az változik, a futamidő és az összeg nagyságában.

Az alábbiak a hitelnyújtás (nem a magtakarítás) számai.

A 8%-ból tehát a megtakarító-hitelnyújtó kapja az infláció összegét, az 1,5%-ot, továbbá megkapja a kockázati díj felét és még a hitelezési munkadíjból is kap 0,5%-ot. Így ha a megtakarítást (ez már befektetés) kihitezik, akkor az infláción felül 3%-ot kap a magtakarító-hitelnyújtó. (Ne felejtsük el én mindig nemzetgazdasági átlagokról, beszélek.) A bank kap 5%-ot. Az állam, az adófizetők ebben az esetben 1,5%-kal járulnak hozzá a hitelezéshez.

Ha sok a fölösleges hitelfelvétel, akkor viszont az egész inflációt rá kell terhelni hitelfelvevőkre, az emelkedő hitelkamat visszafogja hiteleket. Ekkor az adófizetőknek nem kell pótolni.  Ha túl nagy a hitelkamat akkor viszont létrejöhet az eladósodás. Azt gondolom, hogy spekulációs, vagy csaló nem visszafizető) hitfelvevőket nem riasztja el a nagy hitelkamat.

Az optimális hitelkamat évi 7,5 -10%. 

Az optimális betéti, megtakarítási kamat az infláció plusz évi 1%. (0-1,2%)

Valójában viszont a tényleges munkajövedelmet kellene kiszámítani. A munka kvalitása (ez a bankári munka vonatkozásában közepes a „túltermelés” miatt), szorozva a munkaidővel.

A betéti, magtakarítási kamatot tehát befolyásolja az infláció.  Az inflációt viszont sok módón számolhatjuk. Az infláció összefügg a pénz vásárlóértékével. Az inflációt és én az alacsonyabb és az átlagos jövedelműek fogyasztói kosara alapján számítom. Továbbá az azonos vásárlóértékbe beszámítok némi minőségjavulást is. Pl. valaki egy ugyanakkora  mosógépet tud megvenni a jövedelméből 10 évente, de az új mosógép többet tud, energiatakarékosabb, stb. Ha így számoljuk az inflációt, akkor még az is elfogadható, ha megtakarított pénz megőrzi a vásárlóértékét vagyis tartja az inflációt. 

Az államnak (az adófizetőknek) be kell szállni, a csak megtakarítóknál az összeg 4,5%-a, ha 3%-os az infláció. (Most nem az adón keresztül fizetjük ki ezt, de ennél többet is kifizetünk.) 

Az optimális alapkamat akkora, hogy ez a betéti és hitelkamat jöjjön ki belőle, tehát kb. 1,5%-os.

A fenti százalékok jönnek ki, ha 1 éves betét ill. a hitel.  Most azon lehet vitatkozni, ha pl. 5 éves a betét, vagy hitel akkor ennek az ötszöröse jár, vagy annál kevesebb, vagy annál több.

A lényeg az, hogy hitelezéssel kapcsolatos kamatokat, (hozamokat), díjakat, egyszerű szolgáltatási árnak ill. munkajövedelemnek kell tekinteni. Jelenleg nem annak tekintik, nem ez a számolás alapja.  

A normális hitelezési rendszerben nem minden megtakarítást hiteleznek ki. Csak megtakarításnak számít a 3 hónapnál rövidebb hitel, ez késleltetett fizetés. Az önhitelezés. Valamint az időskori, a lakossági megtakarítás.  A hitelezési egyensúly akkor jön ki, ha ezeket nem hitelezik ki.

Mit lehet tenni ennek érdekében.

A leghatásosabb módszer, ha nem vesznek fel több hitelt, mint amire szükség van. Mindenhol orrba-szájba hirdetik a hiteleket, főleg az áruvásárlási hiteleket, de a lakosság a magánvállalatok azt mondják: nem veszek fel fölösleges, értelmetlen hitelt, mert az számomra is káros, de nemzetgazdaságnak is káros.

A megoldás tehát elsősorban az állandó intenzív tájékoztatás, oktatás. A jelenlegi oktatás, tájékoztatás (a reklámokról nem is beszélve) nem megtakarításra az átgondolt hitelfelvételre ösztönöz, hanem a hitelügyletek növelésére.

Kétségtelen az alacsony normális hitelkamat az még erősebben motivál a hitelfelvételre. Azt kell megértetni az emberekkel, hogy még a 8%-os hitelkamattal is ráfaragnak, ha azt nem beruházásra veszik fel.

Sokkal jobban járnak, ha megtakarítanak, önhiteleznek, mert akkor nem 8-10%-os mínuszból indulnak, hanem 1,5%-os pluszból.

A tájékoztatás másik oldala a megtakarításra való ösztönzés. Csak a megtakarításból lehet önhitelezni. Persze akkor hiába van jó és intenzív tájékoztatás, oktatás, ha az infláció magasabb, mint betéti kamat.

A harmadik megoldás a bankszektor korlátozása, szabályozása, erről még beszélek.

A negyedik megoldás egy szigorú eladósodási törvény kialakítása.

Megismétlem, persze a legfontosabb feladat, hogy az állam is megtakarítson, helyes hitelezési politikát folytasson, és természetesen ne adósodjon el.

Ennyi fér bele az optimális hitelezés témájába.

Az kijelenthető: a jelenlegi hitelezés messze nem olyan, mint az itt vázolt optimális, normális hitelezési rendszer.

A (szélesen értelmezett) megtakarítások kiszámítása.

Az egyensúlyi gazdaságban megtakarítások összege (az önhitelezést nem számítva) azonos a hitelezések összegével. A visszafizetendő hitel amit én számoltam azonban  a hitelkamattal növeltek.  Ezért egyszerűen a hitelfelvételi eladósodási határértékéből le kellene vonni a számok 8%-t. Kivéve az időskori magtakarítást mert ott szinte azonos megtakarítás a visszafizetéssel. A reálérték-tartásról egy másik fejezetben elmélkedem. Le kellene vonni de ne feledkezzünk el a biztonsági tartalékokról sem, az állam és magángazdaság esetén kb. 2%. Ezért csak 6%-kal kell csökkenteni a számokat

Itt most csak saját jövedelemhez viszonyulnak a megtakarítási százalékok. És átlagos illetve összes, de egy éves jövedelem egy éves megtakarításáról van szó.

Állam 8,5%. Magángazdaság 11, 3%. Lakosság beruházási megtakarítása 5,6% Időskori megtakarítása 17%. Összes lakossági 22, 6%.

Gyakorlatilag ez számok azt mutatják, hogy pl. egy magánvállalatnak átlagosan mennyit, kell megtakarítani, félretenni, és ennek zömét fejlesztésre fordítani.    Vagy pl. egy államnak mennyit, kell az adóból nagyjából fejlesztésre fordítani. Sőt az államnak ennél is többet, mert a kutatás-fejlesztés, ill. a nemzeti innováció állami irányítása, támogatása,  egy ezen felüli állami ágazat. Persze az állam esetében a megtakarításon kívül az adó nagysága és annak elosztása is fontos.   És azt mutatja meg, hogy egy dolgozónak, átlagosan a jövedelmének mekkora részét kell megtakarítani. Mennyit kell minimálisan megtakarítani, hogy  pl. fel tudja újítani lakását, netán nagyobb lakást autót tudjon vásárolni és időskorában is viszonylag jól éljen. Annak dolgozónak, aki színvonal-emelésre törekszik a lakás, autó, tartós vagyon, tulajdon tekintetében, ill., aki jobban akar élni időskorában, annak ennél nagyobb arányban kell megtakarítani.     Erről is szólnak ezek a számok, de a nemzetgazdaság hitelezési egyensúlyáról is szólnak.

Egy-egy szegényebb időszakban pl. 20 évenként 10 év ez lecsökkenhet legfeljebb a felére. De a fejlődés normális esetben folyamatosan nem csökkenhet, ezért a következő időszakban, az átlagosnál magasabb megtakarítást kell elérni.

A lakossági időskori magtakarítás esetében nem jöhet számításba a külföldi hitel, mert a termelés-fogyasztás egyensúlya a szempont.

Az állam adóssága, hitelfelvétele (minden szempontból, éves sok éves, belföldi és külföldi) a nemzeti összes adósság, hitelfelvétel, harmada lehet.    

A nemzeti jövedelemhez képest a megtakarítás és a hitelnyújtás.

Az előző számokat elfelezzük és összeadjuk, vagy fordítva.   Állam 4,25%, magángazdaság 5,65%, lakosság 11,3%. Egy évben, jó esetben a nemzeti termelési jövedelem 21,2%-a, az összes nemzeti megtakarítás. Az éves összes nemzeti hitelnyújtás a nemzeti jövedelem 13,5%-a, aminek a fele lehet külföldi.  A kettő közötti különbség 7,7%.  Nemzetgazdasági szempontból a megtakarítások csak 64%-a lehet hitel-visszafizetés.  Megtakarítások kb. 56%-a lehet a nyújtott és felvett hitel, évi 8%-os hitelkamattal számolva.  A megtakarításoknak kb. nemzeti jövedelem 8%-val többnek kell lenni, mint a felvett hiteleknek. (2008-ban Magyarországon közel egyenlő volt a kettő, ez komoly torzulás.) Ugyanez a külföldi adóssághoz ( évi 6,75%, legfeljebb 10 évig) viszonyítva. A különbség 14,5%. A megtakarítások kb. 46%-a lehet külföldi hitelből eredő visszafizetés. A megtakarítások kb. 38%-a lehet külföldi hitelnyújtás-hitelfelvétel (8%-os hitelkamatnál), legfeljebb 10 évig.

Ugyanakkor nincs olyan, hogy sok éves halmozódó megtakarítás, mert  csak megtakarítás szintjét kell tartani, kb. 21,2%. Viszont egy időszakban (10 év) felhalmozódhat a külföldi adósság 67,5%.

A megtakarítás meghatározása. Azon összeg, amit a gazdasági szereplőnek állandóan, rendszeresen, átlagosan félre kell tennie, nem szabad elfogyasztania, nem szabad a működésére felhasználnia.  

Az államnak a lakosság vonatkozásában egy jó nyugdíjrendszert kell kialakítania. Továbbá erősen befolyásolni kell a hitelforgalom mennyiségét és főleg a minőségét (a beruházási hitelek arányát) ez is elősegíti a helyes megtakarítást, önhitelezést. Továbbá oktatással és tájékoztatással, pozitív propagandával kell hatnia a megtakarításokra.

Továbbá különböző eszközökkel (adó, szabályozás, kedvezményes hitelezés, stb.) hatnia kell arra, hogy a lakosság, magángazdaság fejlesszen, beruházzon. Sőt valamilyen szinten arra is hathat, hogy ezek beruházások jók (éppen aktuálisan arányosak, a fejlődésnek megfelelőek legyenek).

Összefoglalva: az államnak példamutatónak kell lenni, minden tekintetben. Az állam (saját magán belül) törvényekkel biztosítottan, csak az optimális hitelezést, beruházást, megtakarítást, lehetséges eladósodást produkálhatja.   Hatnia kell a bankszektorra és ezen keresztül a hitelezésre, a beruházásokra, a megtakarításra, a lehetséges eladósodásra. Hatnia kell a lakosság és magángazdaság hitelezésére, beruházására, megtakarításra, lehetséges eladódódására.   

A hitelforgalom mennyisége, minősége, az eladósodás, és a helyes megtakarítás, helyes beruházás fejlesztés szorosan összefügg.

A bankszektor problémája.

Normális esetben a bank a saját szolgáltatásért (pénzőrzés, kezelés, hitelközvetítés, stb.) mint szolgáltató pénzt kér. A legtisztább az lenne, ha ez a munkadíj nem is keveredne nagyon a megtakarítások, hitelek összegével. Sőt az eredeti hitelnyújtó megtakarítási egyéb jutaléka sem keveredne a hitel összegével. Nem keveredne, ez nem jelenti azt, hogy a díjak kiszámításban ne számítson bele a magtakarított kihitelezett összeg.  Ne keveredjen azt jelenti, hogy ezen díjakat közgazdaságilag úgy is ki lehet számítani hogy  azt a hitfelvevő a más bevételeiből fizeti. Lehet azonban keverve is számolni. Általában így számolják, én is így számolom.

Az előzőkben sok számot felsoroltam. Ezen számokat úgy kell értelmezni, hogy abban benne vannak a bankszektor normális arányos szolgáltatási díjai is. A szolgáltatás díjai nem csökkentik, növelik az optimális megtakarítások, hitelfelvételek, hitelforgalom számait.  Egyrészt én a visszafizetendő összegből vezetem le a felvehető hitel nagyságát. Általában végső soron a hitelfelvevő fizeti ki bank díjait, és megtakarító díjait is. A csak megtakarítások esetében pedig a pénzőrzés, pénzkezelés banki díját (normális esetben) fedezi az a haszon ami a pénzőrzés haszna. Vagyis az a haszon, hogy a pénzőrző használhatja a pénzt. Tehát itt az egyenleg közel nulla.

Pl. egy gépkocsi kölcsönző (a bank) nem a saját autóit kölcsönzi ki, hanem a lakosságtól bérbevett autókat. Azok adják oda az autóikat, akik pl., elutaznak, vagy egyéb okok miatt nem használják az autóikat. A kölcsönző vállalja, hogy megőrzi az autókat, vagyis ugyanolyan állapotba adja vissza, ahogy megkapta őket. Viszont közben kikölcsönzi az autókat, a bevételből megjavítja az autókat, és még marad is pénze. Ezért a kölcsönző nem kér a megőrzésért pénzt, de nem is nagyon fizet bérleti díjat. A példa nem pontos, de nagyjából erről lenne szó.  

Normális arányos díjakról beszélek, mert az optimális hitelezésről van szó.

Mi az, amit közvetlenül tapasztalunk.

Minden gazdasági szereplő szinte kötelezően be van terelve a bankszektorba, szinte kötelező igénybe venni bankszektor „szolgáltatását”. Az állam is, a nemzeti bank is be van terelve. A cégeknek kötelező bankszámlát nyitni. Jelenleg már a fizetést is bankkártyán keresztül adják. A vásárlások is, ezen keresztül történnek. Egyébként pedig otthon nem lehet pénzt tartani, egyrészt az infláció miatt, másrészt a betörések miatt. (Lehet, hogy ezért nem szorgoskodik a rendőrség a betörések felderítésében?)

Azt tapasztaljuk, hogy a bankok szinte hetente találnak ki újabb és újabb befektetési és hitelkonstrukciókat. Hihetetlen találékonysággal (nem kevés energiával, munkaidővel) keverik a két tényezőt, a kamatnagyságot és a futamidőt, ráadásul úgy, hogy a végeredmény szinte azonos.  Ez nyilvánvalóan improduktív munka.

Azt tapasztaljuk, hogy ennek ellenére a betétesnek (befektetőnek) és hitelezőnek is (mindenkinek) nagyon sok idejét elveszi bankügyek intézése.

Azt tapasztaljuk, hogy általában átlagosan, főleg a kicsik (kisbefektetők, kis-hitelfelvevők) veszteséggel (ha az inflációt és minden tényezőt beszámítunk) jönnek ki a bankügyletekből, a hitelügyletekből.

Azt tapasztaljuk, hogy végeredményben, a bankszektorban nincsenek igazán nagy kamatkülönbségek, árkülönbségek. És nincsenek nagy szolgáltatási különbségek. Kis különbségek vannak.

(A hozamok problémájáról még beszélek)

Azt halljuk, látjuk, hogy a bankszektor hatalmas nyereségeket, profitokat zsebel be.

Azt tapasztaljuk, hogy nagyon erős a reklámtevékenység.

(El lehet azon gondolkodni, hogy egyáltalán szükség van e bankszektorra. Mi lenne, ha a közvetlen hitelezések növekednének.  Vagy szükség van ezen magángazdasági ágazatra. Nem lehetne, ez állami ágazat. Én abból indulok ki, hogy szükség van erre.   Az viszont biztos, hogy korlátozásra, szabályozásra szükség van.)

Összefoglalva.

A legkisebb baj az, hogy az optimálisnál magasabbak a bankszektor árai. Nincs igazi teljes árverseny, ill. minőségi verseny.

Ennél nagyobb baj, hogy igazságtalanok a bankszektoron, a hitelpiacon belüli árak, jövedelmek. (Az árak, jövedelmek alatt, átvitt és plusz-mínusz értelemben a kamatokat, hozamokat, hitelkamatokat, ill. bankszektornak fizetett díjakat, stb. kell érteni)

Ennél nagyobb baj, a nagyfokú improduktivitás. Ez két részből áll, a bankszektor improduktivitásából, és abból hogy sok időt, energiát rabolnak el az emberektől.

Talán a legnagyobb baj azonban az (erről még nem beszéltem), hogy hatalmasra van pumpálva a fogyasztási (áruvásárlási) hitelforgalom.  

Miért baj a túlzottan magas fogyasztási hitelforgalom.

Mert eladósodáshoz vezethet, erről már szó volt.

Mert pénzügyi egyensúlytalanságokhoz vezethet.

Most itt arra nem térek ki, hogy a hitelforgalom jelentős része oda-vissza hitel tehát egy üresjárati körforgás.

Nem térek ki arra sem, hogy a megtakarítás automatikusan jó elosztást jelent. Arra sem hogy az önhitelezés jobb, mint az idegen hitelezés. 

Induljunk ki a vízhálózat modelljéből.

Mi történik, ha vízhálózatban fölösleges sok víz nagy nyomással kering, ráadásul hektikusan. Sok víz kell hozzá, az emberek sok vizet fognak elhasználni. (Ha nagyon vigyáznak, akkor talán nem. Itt is megjegyzem a hitelforgalom felpumpálásban azért részt vesznek a hitelfelvevők, a lakosság, a cégek, az állam, a nemzeti bank.)

Ugyanez a pénz vonatkozásában inflációhoz vezet. És igazságtalan elosztáshoz vezet

Kérdések. Hogyan lehet megoldani azt, hogy hazai megtakarítások magasak legyenek? A hitelfelvételek alacsonyak legyenek? A külföldi pénzbefektetések alacsonyak legyenek?  Hogyan lehet megoldani ezt a kamatokkal? És egyéb módszerekkel? A megoldás első lépcsője az, hogy meg akarják ezt oldani.

A bankszektor érthetően nem akarja ezt megoldani, hiszen ez, az érdekeivel ellentétes.

A bankszektor és a piacgazdaság, versenygazdaság. Kiegészítések a gazdasági versenyhez.

Elvileg a versenygazdaság szabályozza az árakat, kialakít egy árversenyt és ezzel összhangban egy minőségi versenyt. Van egy harmadik verseny is, a mennyiségi fogyasztási verseny. Pl. az egyik cipőgyár árban, minőségben versenyez a másik cipőgyárral. Ugyanakkor a cipőgyártás ágazata versenyez más ágazatokkal, azért hogy miből mennyit fogyasztanak az emberek. Pl. a cipőgyártás ágazat, versenyez a vendéglátással, a hűtőgépgyártással, az egészségügyi szolgáltatással, és még hosszasan sorolhatnám.  Mindegyik fogyasztás kell az embereknek, de azért az ár, a minőség befolyásolja azt, hogy valaki egy évenként vesz egy cipőt és tízévenként egy hűtőt, vagy kettő évente vesz egy cipőt, és nyolc évente egy hűtőt. Azonban az ágazat összefoghat és trükközhet. Pl. egységesen rossz minőségű terméket ad egységesen drágán. Az ágazaton belüli verseny akadályozza meg, hogy az ágazat összefogjon és trükközzön.

Azonban ha az ágazat túl egységes, túl kiváltságos, és nincs komoly ágazaton belüli verseny, akkor az ágazat trükközhet, akkor nincs fogyasztási verseny. Ez a helyzet a bankszektorral. Vannak ágazatok melyek eleve olyan jellegűek, hogy egységesek és kiváltságosak. Ezeket, az ágazatokat, szinte versenyre (ágazaton belüli) kell kényszeríteni. Vagy az államban kell őket tartani. A bankszektor azonban úgy is kiváltságos, hogy elsősorban nem az állam határozza meg a szabályozást, hanem a nemzetközi pénzügyi rendszer. A bankszektor úgy is kiváltságos, hogy mindenki bele van „kényszerítve”. Egyébként is olyan szolgáltatási ágazat, amelyben korlátozott az innováció, korlátozott a minőségi eltérés, stb.

Egyébként a B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrákon nagyjából vázolom hogy a túlzott hitelforgalom egyetlen nyertese a bankszektor (beleértve a profi nagybefektetőket) minden más szereplő, az állam is károsodik. 

Az államok, a társadalomtudomány, a politikai vezetések alig szabályozhatják a bankszektort és általában a pénzügyi rendszert és ez nemcsak magyar probléma. Pl. gazdaságilag, és politikailag is diszkriminálják azt az államot, amelyik a bankszektort államosítaná, akarná, ill. egyéb vonatkozásban sem engedelmeskedik a nemzetközi pénzügyi szabályozásnak. Az államok is diszkriminálják, és a nemzetközi pénzügyi rendszer is diszkriminálja.

A jövő fejlettebb rendszerének szempontjából mégis az lenne a megoldás, hogy az államoknak nagyobb mozgásteret nagyobb szabályozási lehetőséget kell adni, e kiváltságos ágazatokkal szemben. Illetve a nemzetközi pénzügyi rendszer is állandó átalakítást, megújulást igényel, olyan átalakítást, amelyben a nemzetgazdaságok érdeke erősen megjelenik. Ha ez nem lehetséges, akkor az már rendszert, pl. az államkapitalizmust, minősíti. 

Néhány megállapítás. Nem jöhet létre valóságos verseny, (valós piaci önszabályozás) a túlságosan egységes, kiváltságos ágazatokban. Minél messzebb van egy ágazat az effektív termeléstől, annál kevésbé jöhet létre valóságos verseny.

A bankszektor legnagyobb problémája, hogy képes felpumpálni (túlzott, káros mértékre vinni) a hitelfelvételeket, különösen a fogyasztási (áruvásárlási) hitelfelvételeket.

A legfontosabb feladat az, hogy a fogyasztási (áruvásárlási) hitelforgalmat, (az ilyen hitelek számát összegét) az állam a nemzetközi pénzügyi rendszer segítségével korlátozza, szabályozza.  Ennek a részei. A hitelfelvevők, különösen a fogyasztási hitelfelvevők oktatása, tájékoztatása, meggyőzése. A hitelfelvevők, különösen a fogyasztási hitelfelvevők korlátozása, szabályozása (A másik oldalon: a normális határig a beruházási hitelfelvevők támogatása. Természetesen minden esetben, korlátozásnál és támogatásnál is, figyelembe kell venni, hogy az aktuális értékek mennyire térnek el az optimális értékektől). A legfontosabb rész: a bankszektor korlátozása, szabályozása: a nyújtott hitelek ne lépjék túl az optimális határokat, különös figyelemmel a fogyasztási hitelekre.

A negyedik rész: az eredeti hitelnyújtók korlátozása, szabályozása, hogy nyújtott hitelek ne lépjék túl az optimális határokat, különös figyelemmel a fogyasztási hitelekre.

Az államnak a saját eszközeivel (szabályozás, adó, kedvezményes hitel, tájékoztatás, kötelező tartalékráta, alapkamat, stb.) a fentiekre kell törekedni.

A nemzetközi pénzügyi rendszernek olyannak kell lenni, hogy az államot ne  akadályozza, sőt támogassa ezen törekvéseibe.

A jövő államának és nemzetközi pénzügyi rendszerének persze vannak más pénzügyi feladatai is. Pl. nagyon fontos feladata a spekulációs célú hitelezések korlátozása.

Továbbá a tőzsdetípusú kereskedelem korlátozása, az igazságos pénzváltórendszer, stb., de ezek már más fejezetek témái.

Az optimális „jó” hitelezési arányok kialakítása csak az egyik fele a megoldásnak. Csak akkor alakulhat ki összességében jó, értelmes hitelezés ha az állam sok módón támogatja a hasznos fejlesztéseket, beruházásokat.

Az állam mutasson jó példát. A magángazdaság kizárólag beruházási fejlesztési hiteleket kapjon az államról. A lakosságból pedig szinte csak a fiatalabb korosztály a családlapítók, kapjanak „áruvásárlási” hitelt. Illetve diplomások, szakképzettek kapjanak hitelt. Illetve ezek közül azok ne kapjanak hitelt, akiknek az átlagosnál jóval magasabb a jövedelmük.  

A támogatás, szabályozás lényege: az kapjon gyorsan, könnyen, akár nagyobb hitelt, aki hasznos fejlesztésre, beruházásra fordítja azt. Aki nem arra fordítja, az nehezen lassan és korlátozott összeget kapjon.

Illetve mutasd be a beruházást és kedvezményt, jutalmat (adócsökkentés, kedvezményes hitel, kamatkifizetés, stb.) kapsz. Fiatal családoknak pl. lakás is beruházás. Illetve aki jó (beruházási) hitelt ad, ( bankszektor, nagy hitelnyújtók) ad, az jutalmat (adó, stb.) érdemel, aki rossz hitelt ad (áruvásárlási), az szankciót (adó,stb.) érdemel.

Az államnak természetesen példamutatóan, az államon belül állandóan hasznos, fejlesztéseket, beruházásokat kell csinálnia. Persze csak a mérsékletesen, az optimális határokon belül.

Itt azért kitérek egy tévedésre, amiről már szó volt, de nem árt ismételni. Van egy olyan felfogás, amely szerint a mérsékletes optimális hitelezés, és a fejlesztés, beruházás szemben állna egymással. Pontosabban ez felfogás valami ilyen téveszmét hangoztat: minél több, nagyobb a hitelezés (a nyújtott és felvett hitel) annál több fejlesztés beruházás történik. Természetesen ez több szempontból sem igaz. Egyfelől vannak az áruvásárlási, fogyasztási hitelek. Vannak spekulációs hitelek. Vannak az elherdált hitelek. A logika fordított. Sok módón kell a beruházásokat, fejlesztéseket támogatni, és csak annak kell hitelt adni, aki ezekre fordítja hitelt. Viszont az is szempont hogy csak jó, legjobb beruházások fejlesztések valósuljanak meg. Ez pedig egy gazdaságban korlátozott. Ráadásul ott van a törvényszerűség: az önhitelezés, jobb, mint az idegen hitelezés. Továbbá fel kell tenni a kérdést: milyen gazdaság alakul ki az által, ha mindenki, gyorsan, könnyen minden feltétel nélkül hitelhez juthat? Ez egy pazarló, hedonista pénzügyi egyensúlytalanságoktól hemzsegő gazdaság lesz. Ezért megfogalmazhatjuk a következő elvet. A mérsékelt, optimális hitelezés (összesített hitelösszeg) nem gátolja, de segíti a hasznos, beruházásokat, fejlesztéseket. A mérsékelt, optimális hitelezés, a jó hitelarányok, és a hasznos beruházások, fejlesztések egymást gerjesztik, és nem egymást fékezik. Nem igaz, hogy minél több, nagyobb a hitel, annál több a hasznos beruházás, fejlesztés.

Az hogy az állam ill. magáncég csakis beruházás miatt vesz fel hitelt, közgazdaságilag természetes. Ugyanakkor nem biztos, hogy ez a vezetők a hitelfelvevők számára természetes. Ezért e vonatkozásban is pontos számokat, határértékeket kell meghatározni.

Az államnak szabályozni, korlátozni kell azon hitelfelvételeket amelyek túllépik a az eladósodási  határértékeket. Továbbá az eladósodási határértéken belül szabályozni, korlátozni, szankcionálni kell, elsősorban azon állami és magángazdasági hiteleket, amelyek nem hasznos, termelés és jövedelemnövelő beruházásra fordítódnak. A felvett hitelek legfeljebb 15%-át lehet, nem hasznos beruházásra fordítani.

Visszatérve, az államnak tehát példamutatónak kell lenni. Az állam kedvezményes hitelt csak hasznos értelmes beruházásokra adhat.

Az állam a saját eszközeivel úgy szabályozza bankszektort, hogy az elsősorban hasznos, beruházásokra, fejlesztésekre adjon hitelt. Itt megint meg kell állni. A magánbankok előnye éppen az, hogy profitérdekeltségük miatt nagyon jól megválogatják a hitelnyújtásokat – így szól a nézet.  Kétségtelen van egy ilyen szelekció, de az elsősorban a visszafizetést, a hasznot, a behajthatóságot veszi figyelembe és nem a hasznos fejlesztéseket. Egyébként sem arról van szó, hogy az állam vizsgáljon meg minden hitelkérelmet. Hanem arról van szó, hogy az állam arra ösztönözze bankokat, hogy beruházási hitelt adjanak, és korlátozza, abban hogy áruvásárlási hitel adjanak. Az államnak legfeljebb csak azt kell ellenőriznie, hogy az adott hitel milyen fajta hitel.

Az államnak saját eszközeivel ( adó szabályozás, kedvezményes hitel, stb.) ösztönözni kell magáncégeket, hogy hasznos fejlesztéseket csináljanak. Gyakorlatilag nem nagyon képes az állam pl. a következőt megtenni: na ez a magáncég hitelt vett fel, de azt nem beruházásra fordította, ezért én erre a cégre kivetem pl. a fogyasztási hiteladót. Azt viszont meg tudja tenni, hogy mutasd be a beruházást és akkor pl. adókedvezményt, kapsz. Vagy azt mondja ennek hitelnek én a kamatrészét, kifizetem, kvázi kamatmentes hitel csinálok, a kamatos hitelből. Ez a bankoknak is ösztökélés. Egyébként az EU is valami ilyesmit tesz.

Mi tehet az állam, annak érdekében, hogy szinte csak a fiatalok, a fiatal családosok, kapjanak hitelt. Pl., ha a fiatalember bemutatja hitelszerződést, és esetleg azt mire fordította, akkor az állam annak kifizetheti egy részét. Vagy adókedvezményt adhat.  Az állam különböző feltételekhez kötheti a kedvezmény mértékét. Pl. diplomás szerényebb jövedelműek nagyobb kedvezményt kapnak, mint szakképzetlenek, gazdag, nem önérdemű jövedelemmel rendelkezők.   Az állam, nem képes megakadályozni azt, hogy a bank ne adjon, mondjuk egy ötven éves jól kereső embernek áruvásárlási hitelt. Azt viszont megteheti, hogy különböző statisztikák alapján (ezek igazát szúrópróbával leellenőrizheti) különböző adókat vet ki bankokra. Akik nemzetgazdaság szempontjából rossz hiteleket adnak azokat adóval, vagy mással szankcionálja. Aki jó hiteleket adnak azokat adókedvezménnyel vagy mással, megjutalmazza.  Talán megteheti, itt jön közbe, a  bankszektor kiváltságos helyzete.

A hitelezési egyensúly fenntartása adóztatással.

Tudom hogy jelenlegi igen undorító dolognak hat az adóztatás, főleg ha az, a hitelekre, betétekre vonatkozik. A jövőben talán az emberek megértik, az oktatás, tájékoztatás erről meggyőzi őket, hogy az adóztatás az állam leghatékonyabb eszköze a jó dolgok kialakításra. A betétek, hitelek adóztatásánál pedig fontos azt látni, hogy ennek célja nem az állami bevételek növelése, nem az igazságosabb végső elosztás biztosítása, hanem a megtakarítások és hitelek egyensúlyának fenntartása.

Jelenleg kis hazánkban van mindenre (magtakarításra, befektetésre, stb.) kiterjedő kamatadó. Ha már bevezették ezt, akkor érdemes lett volna jól elkészíteni. Ugyanis a jelenlegi megoldás, főleg a jelenlegi gazdasági helyzetben rossz.

Általában a megtakarításokat (a megtakarítás mindig hazai, illetve hazai hitelforrás) ösztökélni kell az ezzel kapcsolatos kamatokat emelni kell. Főleg a jelenlegi magyar helyzetben.

(Pl., ha jelenleg nőnének megtakarítások, akkor az állam hazai hitelekre cserélhetné a külföldi hiteleket. Ráadásul ezzel önkéntesen csökkenne a fogyasztás, amely ebben az eladósodott állapotban fontos lenne. Ugyancsak csökkenne fogyasztás és javulna a nemzeti hitelegyensúly, ha csökkennének az áruvásárlási hitelek, ill. a külföldi hitelek.)

A külföldi befektetéseket esetleg lehet korlátozni. Az áruvásárlási hitelfelvételeket (hitelnyújtásokat) általában gyakran korlátozni kell.

Ha kivetnek a betétekre, betéti összegekre, pontosabban a felvett összegekre adót, akkor ennek nagy részét a bank áthárítja a betétesre. Esetleg az adó 10%-át vállalja át. Ugyanez a helyzet a hitelfelvételi összegekkel. Ezzel együtt összességében az adó csökkenti a betéteket (megtakarításokat) és csökkenti a hitelfelvételeket.

Ha már adó, akkor figyelembe kellene venni, hogy a nemzetgazdaságnak mi, jó és mi, rossz.

Először is a tisztességes, jó hitelezésből, megtakarításokból származó, tisztességes jövedelmet nem kellene adóztatni. Pl. csak az infláció, plusz 1% felett jövedelmező ősszegeket (kamatokat) nem kellene adóztatni. Pl. egyszerű betéteket, megtakarításokat, ill. a magyar állampapír vásárlókat nem kellene adóztatni.

Pl. a külföldre irányuló befektetéseket, meg lehet adóztatni, főleg azokat, amelyekben magasabb kamatbevétel, hozambevétel.   

Ugyanakkor, szerintem lehetséges, szükséges az értelmetlen rossz hitelvételek adóztatása is.

Pl. meg lehetne adóztatni, azon külföldi hitelfelvételeket, amelyek nem bizonyítottan beruházási célúak, főleg akkor, ha a hitelkamat magasabb. Pl., amelyek hitelkamata túllépi pl. a 8%-ot. Ha hazai eredetű a hitelfelvétel, akkor ez határ normális helyzetben mondjuk 14% lehet. Jelen abnormális helyzetben, pl. 20% lehet.

Lakosság vonatkozásban a fiatalok, főleg családosok hitelfelvételét nemhogy adóztatni nem kell, sőt segíteni kell a visszafizetésben.

Ne felejtsük el  általában szankció ( az adó is egyfajta  szankció, még akkor is ha a fő célja nem az) másik oldalán ott kell lenni a jutalmazásnak (pl. adócsökkentésnek, adózatlanságnak, más pénzbeli és szabályozási támogatásnak. (Közgazdaságilag a szankció, korlátozást jelent. Nem arról van szó, hogy valaki jogi értelemben bűnt követ el, hanem arról hogy nemzetgazdaság szempontjából hasznos, vagy káros a tevékenysége.) Át kell gondolni, a nemzetgazdaságnak mi a jó: kik, milyen mekkora hitel nyújtsanak. Illetve kik, milyen mekkora hitel vegyenek fel a nemzetgazdaság jó működéséhez. Őket „jutalmazni” kell. Át kell gondolni, milyen mekkora és kik által nyújtott hitelek ártanak a nemzetgazdaságnak. Őket szankcionálni többek között adóztatni kell. Illetve milyen mekkora, és kik által felvett hitelek árthatnak nemzetgazdaságnak, őket is szankcionálni kell. Ezért ez az egész egy alapos átgondolást igényel.

Meg kell állapítani az adóztatás (jutalmazás) határait. Ezt a határt pl. a hitelezés esetében, a kamatnagyságból kiindulva lehet megállapítani. De meg lehet állapítani a hitelösszeg (betéti, befektetési, felvett) nagyságából kiindulva is. Pl. adózzon az,  aki a jövedelmét 30%-ban meghaladó (nem bizonyítottan beruházási) hitelt  vesz fel. Vagy pl. adózzon az aki 2 milliónál több ( nem bizonyítottan beruházási)  hitel vesz fel. Vagy, csak az a betétes, megtakarító, befektető, adózzon, aki 1 milliónál nagyobb összeget vesz ki a bankból, és azt nem teszi be másik bankba, tehát elfogyasztja. Ebbe bele lehet keverni azt, hogy milyen hitelfelvételről, milyen betétről van szó. Rengeteg variáció van. Át kell gondolni melyek a legjobb megoldások.

Az is kérdés, hogy  a hitelezés szabályozásba  belevegyenek olyan kategóriákat, hogy kisvállalkozások, kezdő vállalkozások, stb.  Esetleg progresszív jutalmazáson, szankción, adóztatáson is el lehet gondolkodni. Én csak vázolom a problémát.

Bizonyos hitelkamat felett pedig egyszerűen nem lehet hitelt adni, mert az már uzsorakamatnak, uzsorahitelnek minősül.

(Valamint a folyamatos egyoldalú hitel, is uzsorahitelnek minősül.

Egyébként az uzsorakamat már jogi kategória. Úgy tudom, hogy jelenlegi is van ilyen törvény, igaz az nem használt nem betartott.

Mindenesetre a jövőben ezt a törvényt is komolyan fogják venni. 

A hitelezéssel, inflációval kapcsolatos felsorolások.

E felsorolásokban a változások dominálnak. A változások további változásokat okoznak. 

A megtakarítások fajtái.

A félretett pénz. Csökken a gazdasági szereplők (lakosság, magángazdasági cégek, állam) pénzkészlete nő a félretett pénz (bankban, állami bankban, stb.), és a fogyasztás, de nem csökken a termelés, a megmaradt termelés külföldre megy. Onnan innováció jön, termelőeszközök jönnek, vagy később kamatokkal növelt visszafizetés jön. ( Ha pénz, ill. a megmaradt termelés egyszerűen külföldre megy, pl. eladósodás miatt, onnan nem jön semmi, akkor az egy külön helyzet, erről még beszélek.)

Bár azt mondtam, hogy a megtakarított pénz automatikusan lefogyasztásra kerül. De ha mindenki megtakarít, ha egy általános megtakarítás-növekedés van akkor ez az automatikus lefogyasztás fennáll, de nem egyenes arányban követi a megtakarítást.

A megtakarítás által a beruházások növekednek, a pénzkészlet nem csökken, de a fogyasztás csökken. A munka egy része nem  fogyasztási termelésre, hanem beruházásra fordítódik. Átmenetileg csökken a fogyasztási termelés és a fogyasztás.

Ez a két megtakarítás ill. e kettő egyidejű megjelenése, nevezhető pozitív megtakarításnak.  A lényeg az, hogy jelen időben csökken a pénzkészlet, csökken a fogyasztás, de később ez egy fokozott termelésbe, fokozott fogyasztásba csap át. Jelen időben a termelés kevésbé csökken, mint a pénzkészlet.

Látszat-megtakarítás. Nő a megtakarítás de a másik oldalon nő a hitelezés, ill. a másik oldalon nő a fogyasztás.  Ha másik oldal növekedése nem kisebb, mint a magtakarítás növekedés akkor ez negatív megtakarítás-növekedés. Ez nem csökkenti az inflációt és az eladósodást, sőt.

A jelenlegi (inflációs stratégiájú, profitorientált, kapzsiságdeterminált) gazdaságban szinte minden változás inflációt okoz.

Felsorolás.

Ha csökken a gazdasági szereplők (lakosság állam, magáncégek) pénze (bevétele, jövedelme, stb.), akkor infláció-stagnálás (nem emelkednek az árak) jön létre. De csak akkor, ha ez csökkenés önkéntes, önkéntes megtakarításból, önkéntes beruházásból származik. Minden gazdasági szereplő önkéntes lemondásról van szó. a lakosság is  képes a jövedelem-növelésre, ha kényszerű a csökkenés. (Az állam csökkenése végeredményben a lakosság csökkenése.) A magáncégek pedig könnyen képesek árat emelni. Ha a lakosság pénze csökken, a lakossági vásárlás csökken), akkor csökken a kereslet, ami árstagnálást (általános árcsökkenés ebben a rendszerben nem létezik) hoz létre. Ugyanakkor ezt a magáncégek úgy is megélhetik, mint bevétel kiesést, és ezt áremeléssel pótolják.

Ha  nő a lakosság pénze akkor nő a kereslet ami, áremelést okoz. Ha magáncégek pénze nő, ami általában, átlagosan, árstagnálást okoz.

A magáncégek egyben, vásárlók is. Ha csökken magáncégek pénze, vásárlása, akkor ez más magáncégeknek bevételkiesés. Pótolhatják, és gyakran pótolják áremeléssel.  Ha nő magáncégek pénze, vásárlása, akkor ez más magáncégeknek keresletnövekedés, növelik az árakat.

Látszólag nem mindegy, hogy egy magáncégnek a költségei növekednek, vagy csökken a bevétele. A költségnövekedést pótolni kell áremeléssel. Azonban a költségnövekedés végső soron hasonló bevételcsökkenést okoz, mint a vásárlás – csökkenés miatti bevételcsökkenés.

Nem mindegy, hogy milyen gazdasági verseny van. Ha igazi verseny van, akkor az áremelés nem jön be. Az áremelőktől kevesebbet vásárolnak. A monopolhelyzetű cégek, a kiváltságos ágazatok nyugodtan emelhetik az áraikat.

Mitől csökkenhet (esetleg nőhet) a pénz.

A megtakarítás, hitelezés változás miatt. A külföldi hitelezés miatt. A pénzkibocsátással összekötött fogyasztási hitelek miatt. 

Az import termékek árai miatt.  Ez összefügg az árfolyammal (deviza-váltással).

Vannak még az indokolatlan áremelések.

A kapzsiságdeterminált (profitorientált) gazdaság felfogása.

A magáncég rövid ideig örül a bevétel-növekedésnek. Nem firtatja, hogy az megérdemelt volt, vagy sem.  Egy idő után már nem örül a magas bevételének (profitjának), mert ezt mondja: baj van az előző időszakban emelkedett a bevételem, most viszont megállt ez az emelkedés. Azt elfelejti, hogy ez amúgy is magas bevétel. Jobb esetben ezt mondja: ez csak a megszokott bevétel, ideje emelni. Ezért ha teheti, árat emel (ez az indokolatlan áremelés), vagy más trükkös megoldást alkalmaz.

Ha csökken a magas bevétel, de még mindig magas marad, akkor ezt mondja: ez tragédia, növekedni kellene, ehelyett csökken a bevétel. Jobb esetben ezt mondja: ez tragédia, még a megszokott bevétel sem jön be. Ezért ha teheti (egy percet sem gondolkodik), akkora árat emel, hogy az még a bevétel-növekedést is pótolja. Ez történik, ha bármi okból, pl. költségnövekedés, vásárlás-csökkenés, vagy beruházás miatt csökken a bevétele.

Ez a felfogás egy állandó erőltetett bevétel-növekedési csapdahelyzetet okoz, nem lehet akkor bevétel, profit, amivel megelégedne a tőkés. Ráadásul azt mondja: nekem mindegy, hogy miből van a növekedés, innovációs növekedésből vagy áremelésből, vagy trükközésből, vagy másból.

A helyes felfogás ez lenne: hol magasabb bevételem, hol alacsonyabb, de még a csökkent bevételem is meghaladja a tisztességes bevételt. Ha pedig bevétel-növekedést akarok, akkor azt csak több ill. jobb minőségű termék, szolgáltatás által akarom.

(A verseny pl. sportverseny, gazdasági verseny, stb. csapdahelyzete: állandó, erőltetett (minden eszközzel) növekedés kell. A helyes felfogás: állandó, de csak természetes, csak tényleges teljesítményen alapuló növekedés szükséges. Egyébként pedig: a tényleges teljesítmény alapján, az adott mezőnyben elfoglalt helyezés a fontos. A győztes ne taroljon, a vesztes ne nyomorogjon.)

Összefoglalva.

A kapzsiságdeterminált piacgazdaságban és az igazi verseny nélküli gazdaságban szinte minden pénzügyi termelési, stb. változás inflációt (a normális inflációnál magasabb inflációt) okoz. Minél több hektikusabb a változás, annál nagyobb az infláció-okozás.

Az inflációokozók.

Elsősorban az indokolatlan áremelések, (állam, magángazdaság).

Másodsorban.

A kiegyensúlyozatlan hektikus állandóan változó (nem egyenletesen változó) gazdaság.

(Többek között a túlzottan nagyarányú és hektikus hitelezés. Az előző részekben megállapított jó pozitív megtakarítástól, hitelezéstől eltérő hitelezés.) 

A kapzsiságdeterminált (profitorientált) gazdaság, a helytelen felfogással.

A valós igazságos verseny nélküli „versenygazdaság”.

A rossz hatékonyságú, korrupt állam.

Az adókat, árakat rángató állam.

Szinte minden negatív gazdasági jelenség, folyamat.

(Más kérdés, ha már gazdaság adósságcsapdában van, vagy abból ki akar mászni. A negatív külkereskedelmi mérleget vegyük egyféle adósságcsapdának. Ennek létrejöttéhez is hitelfelvétel szükséges. )

Normális inflációt jelent a fentiek ellentéte.

A hitelezés-változás (alapkamat-változás) és az infláció.

Ha még nincs adósságcsapdában (az eladósodás még nem éri el közepes, már jelentős eladósodást) a gazdaság.

A növekvő alapkamat növeli betéti, befektetési kamatokat, ezért növekedne a betétesek, befektetők megtakarítók száma, összege. (A növekvő alapkamat növeli a hitelkamatot, ezért csökkenne a hitelfelvevők száma, összege.)

Hogyan hat ez az államra. Elvileg az állam választhatja azt, hogy ilyenkor nem vesz fel hitelt, mert túl magas a hitelkamat. Vagy csak időszakosan, mérsékelten felvesz beruházási hitelt, ha van egy valóban jó, nagyszabású beruházás, pl. egy olimpia. Ezek jó megoldások.

A magyar állam azonban éppen azért emelt alapkamatot, hitelkamatot, mert hitelt akart felvenni. Legalábbis ez volt az egyik ok. De nem egy időszakra, nagyszabású beruházás miatt vett fel magas hitelkamatú hitelt. Miért csinált ilyen ostobaságot?

Mert elherdálta pénzt és hiány keletkezett. Mert azt gondolta, hogy az eladósodás nem gond. Mert a kisebb beruházásokat is hitelből (nem önhitelezésből) akarta megoldani. Mert azt hitte, hogy felvett hitellel jól lehet spekulálni. Mert azt hitte, hogy a  bejövő hitel jó megoldás a forint erősítésére. (Jó megoldás az inflációra) Az utóbbi három már a jegybank (nemzeti bank) ostobasága. Tehát azt gondolta, hogy az állami hitelfelvétel nem rossz, sőt jó, ezért magas hitelt vett fel, még a magas hitelkamat árán is.

A felvett hitelt az ostoba állam részben fogyasztásra visszaszórta gazdaságba. Ez inflációt okoz.  Részben a külföldi (nem pénzbefektetők) tették zsebre. (Most még nem tartunk az eladósodásnál, a visszafizetésnél.) Az ostoba állam továbbra is rángatta az adókat, árakat, amely szintén inflációt okoz.

Hogyan hat az alapkamat-emelés a hitelkamat emelés az államon kívüli gazdaságra.

Hat az árfolyamon, ill. az import termékek árain keresztül. Erről majd később.

Elvileg úgy hatna, hogy növekedne a megtakarítások száma, összege csökkenne a hitelfelvételek száma összege.  A lakosság, a cégek pénze, fogyasztása csökkenne, a termelésük külföldre kerül, stb. az optimális helyzetet már a fejezet elején vázoltam.

Ha egyébként egy normális inflációt tartani tudó gazdaságról (kiegyensúlyozott, nem kapzsiságdeterminált, nem áremelő, stb.) lenne szó, akkor a kisebb, de már káros inflációs kilengést (pl. 4%) valóban képes orvosolni a kisebb alapkamat, hitelkamat emelés.

Ha viszont kiegyensúlyozatlan, kapzsiságdeterminált, stb. a gazdaság akkor az alapkamat, hitelkamat emelés nem orvosság, hanem inkább hosszú távon ható méreg. Az inflációt nem oldja meg, ellenben egy sereg kárt okoz. Az ilyen gazdaságban el kell felejteni az alapkamat, hitelkamat emelést más megoldások kellenek.

Egyrészt az ilyen gazdaságban nem csökken az indokolatlan áremelés.

Másrészt az infláció egyéb másodlagos okozói sem csökkennek.

De nézzük csak a hitelezést. Az ilyen gazdaságban bankszektor még szokásosnál is egy fokkal, nagyobb hitel-transzformációval bír. És még egy fokkal felelőtlenebbül fogyasztási hiteleket folyósít, a magáncégekkel szövetkezve. Az ilyen gazdaságban még a szokásosnál egy fokkal több a felelőtlen fogyasztási (nem beruházási) hitelfelvevő. Tehát felelőtlen fogyasztási hitelek száma összege nem csökken. Ezzel, most már pénzkibocsátással növelve, visszakerül a pénz a gazdaságba. A pénz, a fogyasztás nem csökken, a termelés nem nő, nem csökken az infláció. A beérkező betétek, befektetések a magas kamat reményében legalább olyan erősen feszítik, növelik a hitelnyújtást, mint ahogy azt magas hitelkamat csökkentené. 

Ráadásul magas kamatnak van egy olyan hatása, hogy ahhoz igazodnak az árak és jövedelmek. Ez pedig egy direkt inflációs hatás.

A felelőtlen költekező, rángató, korrupt állam a hitelfelvétel lehetőségével, talán még egy fokkal felelőtlenebb lesz.

Végeredményben, az abnormális gazdaságban, jó esetben nem nő, csak stagnál az infláció, ha növelik az alapkamatot, hitelkamatot.

Az is tévedés hogy a jó árfolyamot az árfolyam-stabilitást a hitelfelvétel növelésével lehet megoldani. Lényegében a probléma hasonló az infláció problémájával. Először is kiegyensúlyozott, normális, az egyenletesen fejlődő gazdaságban nem nagyon jönnek létre árfolyam-problémák. Az ilyen gazdaságban lehet, hogy a kisebb kilengéseket lehet orvosolni a kisebb alapkamat-változással. Az abnormális gazdaságban ez nem jó megoldás.

Hasonló a helyzet a termeléssel. Sokszor azért változtatják az alapkamatot, mert attól várnak valamiféle termelésnövekedést. Csak az előzőket tudom ismételni. A termeléscsökkenésnek (viszonylagos vagy abszolút), az inflációnak, az árfolyamnak megvannak maga tényezői, okai. Ezeken kell változtatni, és nem az alapkamaton, a hitelezésen. Talán egy normális gazdaságban igen kismértékben hat egy kismértékű alapkamat-változás a termelésre de ez egy nagyon mellékes eszköz.

A magas alapkamat a magas hitelkamat, főleg egy abnormális kiegyensúlyozatlan hektikus, kapzsiságdeterminált, gazdaságban, rosszul gazdálkodó, korrupt, adót, árat rángató, állam mellett csak arra jó, hogy eladósodjon az ország. Az meg külön baj, ha az alapkamatot nem egyenletesen, kislépésekben változtatják. Mindez a még eladósodás előtti helyzetről szólt.

Mi történik, ha már eladósodott (külföld felé) az ország.

Először is az ilyen gazdaságban (állam, lakosság, magángazdaság) a folyamatos sorozatos magas hitelkamatú hitelfelvétel már nem választás kérdése, hanem kényszerhelyzet. Illetve kényszerhelyzet, ha nem akar lezuhanni pl. az eladósodott állam a gödör fenekére. Más kérdés a kimászás. Akár lezuhan az állam gödör fenekére akár ki akar mászni, az többek között magas, vágtató inflációval jár. Azért a legjobb megoldás a tudatos kimászás, a két rosszabb megoldás folyamatosan lavírozni a folyamatos, sorozatos hitelfelvétel ingatag kiszögelésén, vagy lezuhanni onnan.

Visszatérve, ha már benn van a hitelfelvevő a csapdába (a folyamatos sorozatos hitelfelvételen inog) akkor már kényszerű a hitelfelvétel, vagy a magas visszafizetés. Eladósodás után már kényszerű hitelügyletek vannak.

Másfelől a folyamatos, sorozatos növekvő hitelfelvételeken lavírozás azt eredményezi, hogy minden gazdasági mutató, köztük az infláció is rossz állapotba kerül, de nem válságos borzalmas állapotba. Az infláció magas lesz de nem vágtató.  Egyfelől az történik, hogy gúzsba kötve robotoló ország termelget, de ennél kevesebb a pénze, jövedelme, fogyasztása. (Mondhatjuk már beköszöntött a nyomor, az általános fogyasztás-csökkenés, már visszafizetési állapotban van az ország.) Ez az állapot azt jelentené, hogy csökken az infláció, hiszen a jövedelem, a pénz a fogyasztás még alacsonyabb, mint a termelés.  Ugyanakkor ez nem önkéntes megtakarítás és főleg nem beruházási szakasz. Sőt a fő probléma az, hogy felvett hiteleket ebben az állapotban már arra kell felvenni, hogy a régebbi hiteleket abból fizessék ki. Tehát beruházásra, fejlesztésre nem marad. Visszatérve a nagyfokú feszítettség, elégedetlenség azt eredményezi, hogy az indokolatlan áremelések megmaradnak, és általában mindenki magasabb jövedelemre törekszik. Ugyanakkor az eladósodás, önmagában is egy hektikus gazdaságot jelent. Az állítólag reformáló állam az intézkedéseivel szintén megrángatja gazdaságot, az adókat, árakat.  A bankszféra hitel-transzformációja a fogyasztási hitelek sem csökkenek. Csökken az emberek cégek, pénze ezért hitelből akarnak fogyasztani. Végeredményben így jön ki az a helyzet, hogy minden gazdasági mutató, rossz lesz, az infláció is magas lesz, de nem lesz válságos. Ebben a helyzetben (eladósodás után) már végképp értelmezhetetlen az, hogy az infláció miatt kell az alapkamatot emelni.   

Az infláció, a hazai pénz devizaárfolyama (pénzváltás), a termelés (termeléscsökkenés), ill. rossz hitelezés (eladósodás) pontos összefüggései.

Az előző három (az infláció, a devizaárfolyam, a termelés) kölcsönösen közvetlenül és oda-vissza összefügg. Pl., ha nő az infláció, akkor szükségszerűen változik a termelés pl. a pénzügyi zavarok miatt. De változni kellene a devizaárfolyamnak is.

Eladósodás előtt a hitelezés csak egyoldalúan függ össze szükségszerűen a másik három tényezővel. Pl. ha változik az infláció, akkor az nem jelenti azt, hogy szükségszerűen megváltozik a hitezés,

(a hitelforgalom, a hitelfelvétel, stb.). (Más kérdés hogy vannak közvetett nem szükségszerű összefüggések.) Az infláció, az árfolyam-válság, a termeléscsökkenés nem jelenti azt, hogy megváltozik a hitelezés. Azt sem jelenti, hogy mennyiségileg kell változtatni, növelni vagy csökkenteni kell a hitelezést.

Azt jelenti, hogy érdemes hitelezést felülvizsgálni és az esetleges rossz, értelmetlen hitelezést érdemes csökkenteni, a jó, értelmes beruházási hiteleket, érdemes növelni. Illetve a külső főleg a külföldi hiteleket érdemes csökkenteni, az önhitelezést, a megtakarítást érdemes növelni. Érdemes hitelezés minőségén javítani.

Ellenben a vissza-kapcsolat szükségszerű. Ha változik a hitelezés, akkor szükségszerűen változik az infláció. Itt és most nem firtatom a változás erősségét. Nyilvánvalóan csökkentett hatásokról van szó.

Továbbá: csakis a normális kiegyensúlyozott gazdaságban, csakis a kisebb kilengéseket, csakis csekély mennyiségi hitelváltozással (hitelforgalom, hitelfelvétel, stb.) érdemes korrigálni.

Mindez ajánlás, és nem szükségszerűség.

Ugyanakkor, a hibák (inflációs, árfolyam-gazdálkodási, hitelezési, stb.) közvetlenül, és közvetve egymást továbbgerjesztik. Kiemelem: továbbgerjesztik (nem az eredeti okozók). A hibáknak megvan az önálló aspektusuk, ezeket kell megszüntetni.

A túlzottan magas és általában már ezért is hektikus hitelforgalom túlzott és hektikus pénzforgást, ezzel pénzügyi egyensúlytalanságokat, inflációt okozhat. Ez csak hozzáadódik az eredetileg rossz inflációs politikához.

A példázat szóljon arról, hogy valakinek egy időben több különböző betegsége van, pl. valakinek köszvénye van,  és ráadásul tüdőgyulladást kap. Nyilvánvalóan ezek bonyolult szervezetben összefüggnek és általában nem egymást gyógyítva, hanem ellenkezőleg függnek össze. Összefüggnek úgy is, hogy leromlik a szervezet ellenálló képessége. Illetve az általános rossz állapot, fokozódik. Az összefüggés tehát nem arról szól, hogy X betegség gyógyszere, főleg annak túladagolása, eleve megelőzi Y betegséget. Arról szól az összefüggés, hogy aki X betegségben szenved, az általában egy fél fokkal hajlamosabb Y betegségre is. A példázat azért is jó, mert van az egészséges ember és leromlott, beteg állapot. Nincs az egészséges állapotnak másik oldala, illetve nincs túl egészséges oldal. A gazdaságban az egyensúly (optimális értékek) állapota (ebből van legalább 100-féle), az egészséges állapot.

Visszatérve a példázatra. Sok betegség súlyos állapota azonban már nagy valószínűséggel, szövődményekkel jár. A rossz hitelezés súlyos állapota, az eladósodás.   Ez az állapot már szükségszerűen kihat az inflációra, az árfolyamra és szinte minden pénzügyi tényezőre.

(Ha a gazdasági, pénzügyi vezetők csak fele annyit tudnának az egészséges, ill. beteg gazdaságról, mint az orvosok az emberi szervezetről, már nem lenne baj.) 

Eladósodás után viszont a szükségszerűek lesznek a hitelezés változások. (Kényszerűen megnő a visszafizetés.) Ezért a vissza-kapcsolat is szükségszerű lesz. Kialakul egy szükségszerű oda-vissza kapcsolat a hitelezés, az infláció, a devizaárfolyam, a termelés között. Ez már egy kényszerű negatív folyamat, egy csapdahelyzet.

A hitelezés minőségi változtatása ilyenkor már erősen korlátozott. A korlátozott és kiszolgáltatott termelés miatt, ill., az elszegényedés miatt korlátozott az önhitelezés. A beruházások a beruházási hitelek növelés is korlátozott. Azért kell hitelt felvenni, hogy abból legyen visszafizetve a tartozás (az előző hitelfelvétel). Így a beruházási hitelre már nem marad pénz, munka, stb.

Ennek ellenére még ebben a helyzetben is törekedni kell a hitel minőségi változására, több megtakarítás, több önhitelezés, több beruházási hitelezés.

Az eladósodás (adósságcsapda) alaphelyzetei 

Az eladósodott a folyamatos, sorozatos hitelfelvétel (további eladósodás) ingatag kiszögelésén (korlátozott robotmunkával) lavíroz.  (Ráadásul már megjelennek a tripla adósságcsapda jelei)

Az eladósodott belesik a mély adóssággödörbe. (Csökken a hitelnyújtás, azaz az eladósodott hitelfelvétele.)

Az eladósodott tudatosan ki akar mászni. (Ha ki akar mászni akkor is kénytelen csökkenteni a hitelfelvételt.)

Az utóbbi helyzetek következményei.

Ha csökken, vagy akár stagnál a hitelfelvétel, akkor a hatalmasra duzzadt, (kamatokkal növelt) visszafizetés (ezt már nem pótolja a bejövő hitel) szinte elviselhetetlen terhet jelent az eladósodott számára.  Ez az elsődleges hatás.

A másodlagos hatások.

A hazai pénz erősen romlik (devizaválság).  Az import termékek árai erősen emelkednek, ez vágtató inflációt okoz. Általában minden befektető menekül a gazdaságból, ez erős pénzkivonást és vágtató inflációt okoz. Az infláció erősen meghaladja a betéti, befektetési kamatokat ezért nem lesz megtakarítás, önhitelezés. Az idegen, a külföldi hitelezés is tovább csökken. (Vagy csak hatalmas kamatokra adnak hitelt.) Egy negatív spirál alakul ki.   Mindez termeléscsökkenéssel jár.

Ezért nevezhetjük az összes nemzeti eladósodást (adósságcsapdát) tripla adósságcsapdának.

(A pénzügyi válság, a gazdasági válság, az egészségügyi válság, a jóléti válság, az erkölcsi válság, a háborús válság (erőszakos cselekmények sora) összekapcsolódik egy válság-láncreakció alakul ki.)

Nagyon röviden egyszerűen az eladósodás és a deviza-árfolyam alakulása.

Van, többek között kettő komoly pénzügyi hiba.  Az egyik hogy az optimális árfolyam helyett túl sovány ill. jellemzőbben túl kövér pénzt hoz létre a rossz monetáris politika a spekulatív pénzügyi világgal együtt. A másik még komolyabb hiba az ország (állam, lakosság) külföld felé devizában történő eladósítása.  Ez a két hiba tulajdonképpen azzal kapcsolódik össze szorosan, hogy megtörténik az ország eladósítása.

Szinte mindennap hallom a médiából a következő érvelést: az erős forint (valójában ez kövér forint, és nem erős) azért jó, mert akkor kisebb lesz a devizaadósság. Illetve, ha soványodik a forint (leértékelődik) akkor nő a devizaadósság. De azt elfelejtik hozzátenni (és így az egész badarsággá válik), hogy csak ebben az eladósodott helyzetben jó a viszonylag kövérebb forint. És csak viszonylagos kövérítésről lehet szó, mert a kövér forint növeli a fogyasztást és csökkenti a termelést, elsősorban az exporttermelést, és az idegenforgalmi termelést. Egyébként pedig a kövér forint (helytelenül, erős forint) árt a gazdaságnak.

Eladósodott helyzetben, nyilván ha keveset ér a hazai pénz, akkor abból többet kell visszafizetni, tehát kvázi nő az adósság.

Az eladósodás azért is hatalmas hiba mert a spekulatív pénznagytőke, mely kezében tarja az árfolyamokat, és az adósság is az ő kezében van, duplán kerül zsaroló helyzetbe. Egyfelől az adósság oldaláról, közvetlenül. Másfelől, ha nem tetszik neki valami, akkor árfolyam-változással úgy cseszik ki az eladósodott országgal, ahogy csak akar. Ennek a dupla zsaroló helyzetnek (dupla adósságcsapdásnak) vagyunk mi most tanúi.

Mellékesen, kövér pénz mellett könnyebben jön létre a devizában való eladósodás.

Csak ismételni tudom magam, nem szabad eladósodni, főleg devizában eladósodni. És nem szabad erős hazai pénzre (kövér hazai pénzre) törekedni, az optimális árfolyamra kell törekedni. Ha pedig megtörtént az eladósodás, akkor az optimális árfolyamot kénytelen az eladósodott ország magasabbra helyezni, de ennek is van egy optimális helyzete, ekkor sem igaz: legyen minél erősebb a hazai pénz. Eladósodott állapotban, már csak a veszteségek csökkentésről lehet szó.

Más szempontból az összefüggések.

A felsoroltak közül melyik a fontosabb?

Önmagában egy közepes infláció egy gyakori, nehezebben megelőzhető, megoldható, de felsoroltak közül a legveszélytelenebb, legkevésbé káros jelenség. Önmagában egy közepes valutaválság instabil árfolyam, szintén gyakori, nehezen megelőzhető, megoldható, de csak kicsit veszélyesebb, károsabb jelenség.

A termeléscsökkenés már egy fokkal veszélyesebb már jelentős effektív kárral járó jelenség.

A legveszélyesebb legkárosabb azonban az eladósodás. A helytelen hitelezési mechanizmus károssága, csak az infláció, ill. valutaválság megelőzhetőségével és károsságával vetekszik. A külkereskedelmi hiány is hasonlóan megelőzhető is káros.

Az eladósodás (elsősorban a nagyfokú költségvetési hiány) ezeknél (közepes infláció, árfolyam-ingadozás, stb.) egy sokkal súlyosabb helyzetet teremt. Ez a legkönnyebben megelőzhető, de legnehezebben megoldható, és legkárosabb pénzügyi jelenség.  Ugyanakkor a szűk állam (a nagyfokú költségvetési hiány) eladósodását a legkönnyebb megelőzni. Egyszerűen az államnak egy bizonyos határ után nem szabad tovább növelni hiányt. Egyszerűen egy visszafogott monetáris politikára van szükség. Ha viszont már kialakult az eladósodás, akkor már nincs jó megoldás. Ez, azon negatív tényező (helyzet, folyamat), ahol növekedéssel nem egyenes arányban, hanem hatványozottan jelentkezik a baj.  Ezért sokkal nagyobb annak felelőssége, aki eladósodásba vezeti a nemzetgazdaságot, mint annak, aki más pénzügyi botorságokat tesz. Ezért sem lehet azért eladósodni, hogy más pénzügyi problémák megoldódjanak.    

Peti és Zsiga a furcsa páros, de aztán jött Feri és barátja Jani.

Peti kezelte a háztartás pénzeit, Zsiga kezelte bankügyeket. Ez két fickó erősen utálta egymást, ugyanakkor sok hasonlóság volt közöttük. Pl. az hogy utálatuk és az önös érdekük  háttérbe szorította nagy család érdekeit. De abban is azonosak voltak, hogy az eladósodást nem vették komolyan, sőt hasznos dolognak gondolták. Valami olyan dolognak tartották az eladósodást, aminek a káros hatási még a rosszabb esetben sem haladják meg erősen hasznos hatásait, ellenben jobb esetben a haszon kerekedik felül. Természetesen ez tévedés. Az eladósodás nem lehet jó, nincs hasznos eladósodás. (Lehet, hogy csak úgy tettek mintha utálnák egymást? Hiszen vállvetve vezették a nagycsaládot az eladósodás gödrébe.)

Peti felelőtlenül kezelte a pénzeket, többet költött, mint a bevétel. Ráadásul elherdálta pénzt, nem beruházásra költötte. Zsiga viszont rosszul kezelte bankügyeket, többek között imádott hitelt felvenni. Nyilván Peti azért tudott túlköltekezni, mert Zsiga hiteleket vett fel. A kapcsolat azonban zavaros. Lehet, hogy Peti ráparancsolhatott Zsigára, nekem most pénz kell és Zsiga kénytelen volt pénzt kölcsönözni. Vagy Peti azért tudott többet költeni, mert mindig volt a közös kasszában kölcsönpénz.  Elvileg Zsiga azért kezelte bankügyeket külön, hogy azt mondhassa: elég volt, nem veszek fel több hitelt. Pontosabban ezt úgy érhette volna el, hogy az alacsony alapkamat (ezt ő állapíthatta meg) miatt kevés hitelező jelentkezik.  Zsiga azonban különböző okokból, imádott hitelt felvenni (azt hitte, hogy ez jó pénzügyi buli) és ezért magas alapkamatot állapított meg, amire dögivel jöttek a hitnyújtók.  Zsigának volt egy pár téves kényszerképzete, azon kívül, hogy az eladósodást nem vette komolyan Pl., azt hitte, hogy a hitelfelvétel javít a gazdaság pénzügyi helyzetén. Megoldja az árfolyamproblémát, az inflációt. De, ezen felül nem lehet tudni mi járt Zsiga fejében, azzal kapcsolatba hogy mi lesz a felvett hitellel. Talán arra gondolt, hogy majd ő ebből ügyes pénzügyi üzleteket csinál? Természetesen tévedett, mert a végső nyertes csak a bankszektor lehet. Vagy arra gondolt, hogy Peti megjavul, és beruházásokra fogja költeni a felvett hitelt? Egy idő után mindenképpen rá kellett volna jönnie, hogy ez hiú ábránd. Zsiga azonban nem állt le a magas alapkamattal (ráadásul nem kislépésenként változtatta azt), nem állt le hitelfelvétellel. Azzal hogy Peti elherdálta Zsiga felvett hiteleit, tulajdonképpen megoldódott a probléma: mi lesz felvett hitelekkel.

A végeredmény azonban az, hogy Peti és Zsiga egymást froclizó együttműködése következtében egy közepes adósságcsapdába került az ország.

Na de ekkor Peti helyett jött Feri és barátja Jani. Igaz, Tibit se hagyjuk ki, mert ő is itt volt az elején. Ha Peti egy felelőtlen költekező volt, akkor Feri és Jani ennél kb. tízszer volt felelőtlenebb. Elképesztő másfél év következett, az amúgy is magas költségvetési hiány a duplájára nőtt. Elképesztő ez a két ember, mármint Feri és Jani.  Az hogy az ő fejükbe mi járhatott, már követhetetlen és mellékes is ahhoz képest, amit tettek. Zsiga még mindig asszisztált. Ezzel már nem közepes, de erős adósságcsapdába került az ország.

Néhány megjegyzés a példázathoz.

Nyilvánvalóan itt ki van emelve egy-két ember, de ezen emberek mögött további emberek állnak, és ezek mögött olyan törvények állnak, amelyek megengedik, hogy ezt tegyék.

Pl. itt van Peti és Zsiga zavaros kapcsolata. Ezt is törvények szabályozzák. Elképesztően zavaros, rossz törvények, mechanizmusok lehetnek, amelyek ezt a kapcsolatot szabályozzák.

Valójában ez az egész egyáltalán nem vicces. Sajnos ezzel az eladósodással, milliók hosszabb távú életszínvonal-csökkenését, nyomorát, és ezrek halálát okozták. Egy nemzet hanyatlását idézték elő.

Az öszödi beszéd, a rossz egészségügyi reform, a rendőri brutalitás, ezek pitiáner ügyek az adósságcsapdához képest. Pontosabban, mindezek az adósságcsapda következményei.

Az eladósodás, az adósságcsapda. B/5/c ábra. 

Sok helyre szóló fontos kiegészítés. 

Az állam, az adóztatás és főleg az állam eladósítása, diktatórikus és erkölcstelen oldala, mindaddig fennmarad, amíg az állampolgárok bizonyos szinten, a jelenleginél sokkal inkább, nem szólnak bele, hogy mekkora legyen az adó és az adósság, és azt mire költsék el. És ez a bizonyos színtű beleszólás csak közvetlen beleszólással lehetséges.

A teljes fejezetrész az államról, a rendszerről szóló, 2. tanulmányrészben olvasható.

Az előzőkben már sok mindent elmondtam erről a témáról, de közel sem mindent.

A problémakör felosztása.

Kettő vagy egy adósságcsapdáról van szó?

Az adósságcsapda elvi meghatározása.

Az adósságcsapda számokban. Az adósságcsapda konkrét gyakorlati meghatározása. Amit még figyelembe kell venni, pl. külföldi hitel, szegénységi állapot, stb.) 

Az adósságcsapda nagysága, a közepes erős adósságcsapda helyzetei.

Az eladósodott a folyamatos, sorozatos hitelfelvétel (további eladósodás) ingatag kiszögelésén (korlátozott robotmunkával) lavíroz – helyzet elemzése.

Az adósságcsapdával kapcsolatos rendszerfeladatok.

Elvileg a tudatos kimászás. Gyakorlatilag a magyar kimászás.

Kezdjük viszont ezzel a témával.

Kik, mik, milyen felfogások vitték bele pl. magyar népet (nemzetgazdaságot) az adósságcsapdába.

A nagytőke, pénztőke, bankszektor, aki konkrétan ássa az adósságcsapdát. (Az érdekük az, hogy nemzetgazdaság a folyamatos, sorozatos hitelfelvételen kiszolgáltatva lavírozzon) 

A nemzetközi pénzügyi rendszer, amelyik lehetővé teszi az adósságcsapdák kiásását. 

Akik nem figyelmeztettek, érdemben nem segítenek, elsősorban az EU. (Az EU tévedései.)

A felelőtlenül költekező, választási ígéretekkel manipuláló politikai vezetések.

A politikai rendszer.

A választási rendszer. A rossz költségvetési törvények. Az elmaradt felelősségre vonás. A zavaros államirányítás.  Az államkapitalizmus és az adósságcsapda. (A hódító háborúra, leigázásra legalább odafigyelnek.)

A pénzügyi, monetáris vezetés. A konkrét pénzügyi tévedések (manipulációk)

(Helytelen a hitelezés lényegének értelmezése, a hitelezési mechanizmus kialakítása.  Az eladósodás lebecsülése. A folyamatos, sorozatos hitelfelvétel, helytelen értelmezése. Az infláció, az árfolyam és a hitelezés összefüggéseinek helytelen értelmezése. Stb.) 

Az általános pénzügyi gazdasági tévedések, manipulációk.

A nagytőke ajnározók. 

Akik nem beszélnek az adósságcsapdáról.

Az politikai gazdasági vezetés, a gazdasági értelmiség, a média, a társadalomtudomány egységesen hanyagolja, lebecsüli, elhallgatja a problémát.

A megtévesztő útvonal, és egyéb a tévedéseket keltő jelenségek.

(A rossz hatékonyságú, korrupt állam, csak harmadlagos eladósodási ok. Viszont nem lehet kimászni a megjavítása nélkül)

A felelősségi sorrend.

A felsoroltak némelyikéhez néhány gondolat.  

A nemzetközi pénzügyi rendszer zavaros, logikátlan, igazságtalan erről még lesz szó. Többek között azért rossz, mert lehetővé teszi, sőt segíti, gerjeszti  az adósságcsapdák kiásását.

Azt tudjuk, hogy nincs gazdaság, politika nélkül, és nincs politika gazdaság nélkül. Az eladósodás sem csak gazdasági probléma. Pl. miért is alakult ki a magyar eladósodás többek között.  A hatalmi harc a választási ígéretek, az ígérgetési verseny miatt. Jött az M úr és pártja, és beígért egy hatalmas egyszerre történő állami béremelést, és ezt be is tartotta. Nehéz megmondani, hogy jobb lett volna, ha nem tartja be. Gy. úr már „tanult” az esetből, ígérgetett, de nem tartotta be.  Ettől függetlenül az első évben duplájára növelte az amúgy is magas költségvetési hiányt.  Ez már egy tripla sunyiság volt, már előre eladósította az országot, ezt eltagadta, majd olyan ígéretekkel jött elő, amelyekről tudta, hogy nem fogja betartani.  Gy. úr negatív teljesítménye és sunyisága felülmúlhatatlan. Mindenesetre levonhatjuk a következtetést: nem jó az a választási rendszer, nem jó az a törvénykezés, amelyben ilyeneket meg lehet tenni, amelyben ilyen károkozásokkal hatalomra lehet jutni. Persze ez csak egy politikai vonatkozása a problémának. Egyáltalán hogyan kerülhetnek olyan emberek hatalomra, akik jelentős költségvetési hiányokat okoznak és hogyan lehet hogy ezek a hatalmas károkozásokat szemrebbenés nélkül megússzák. Nyilvánvalóan ez nem gazdasági kérdés.

Egy kicsit elszakadva azonban kis hazánktól, nekem erről az egész nemzeti eladósodásról ez jut az eszembe: ez az egész annyira büdös és sunyi jelenség, hogy nagyon jellemző a jelenlegi államkapitalista rendszerre.  Minden vonatkozása jellemző. Pl. aki nem elég ravasz az dögöljön meg. És dögöljön meg az nép is  akinek a vezetése rossz. Mert azt már elérte ez rendszer, hogy a hódtó háborúk csökkennek, a leigázásokra erősebben reagálnak. De hát egy nemzeti eladósodás is nyomort és szenvedéseket okoz. És még az a verzió sem igaz, hogy ez a nép túlfogyasztásból eredne. Lehet, hogy egyesek túlfogyasztottak. De az is lehet hogy egyszerűen a vezetés rossz cserearányokkal kereskedett, pl. fillérekért adta el az országot. A lényeg az, hogy a nép többsége csak szenvedő alanya ennek az egésznek. A lényeg az, hogy a nép többsége  egyes nagytőkések, pénztőkések, leigázott bérmunkásává válik. A lényeg az, hogy egy ország egy nép igazságtalanul károsul más országok más emberek hasznosulnak. Az is jellemző erre rendszerre, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer rosszasága, igazságtalansága  egyszerűen nem kerül kritika alá. Minden lótúrót kritizálnak, csak a leglényegesebbet nem.

Az (állam, nemzet) eladósodást közvetlenül a folyamatos, sorozatos (ráadásul nem beruházási) hitelfelvétel, ill. a magas hitelkamat okozza ezért így nem szabad hitel felvenni. További fő okozó a viszonylag nagy és folyamatos költségvetési hiány. Ezeket törvényben kell tiltani, szigorú szankciók mellett. 

Nem győzöm elégszer, újra, és újra hangoztatni: egy főre eső azonos nemzeti eladósok között óriási különbségek vannak, akár kétszeres súlyosságú lehet az egyik, mint a másik. Sokkal súlyosabb egy kimerült szegény tartalékok nélküli nemzet eladósodása, mint egy gazdag jelentős tartalékokkal rendelkező nemzet eladósodása. (Gondoljunk csak szegény, szakképzetlen ember és a gazdag nagy tudású ember eladósodására.) Tartalékok szélesebb értelemben: természeti kincsek erőforrások. Humán erőforrás tartalékok, innovációs erő, szakképzetség, felsőfokú tudás, munkamorál, munkamotiváció. A tisztességes munka és általában az erkölcsi tartalék. Az állami vagyon, és a jól működő állam.  Általában az ország épített öröksége, épületek, utak hidak, közlekedés, infrastruktúra. És az egyének családok vagyona.  Tehát egészen más, ha egy fejlett (tartalékokkal rendelkező) ország adósodik el, és más, ha pl. Magyarország (egy kimerült szegény, tartalékok nélküli ország) adósodik el, összegszerűen egyenlően. Számszerűleg: pl. a GDP 80%-os eladósodása a gazdag, fejlett ország esetében pl. 50%-os valóságos eladósodást jelent, ha tartalékokhoz mérjük, Magyarország esetében pedig 120%-os valóságos eladósodást jelent, ha a tartalékokhoz mérjük. (Mellesleg a jövő egyik közgazdasági és adatszolgáltatási feladata, hogy az eladósodást ne a GDP-hez, hanem az általános tartalékokhoz mérje.) Egyébként szegénység kimerültség csökkent tartalékok jelentős oka éppen az, hogy a túl nagy hitelt nem beruházásra, tartalékképzésre fordították, hanem elverték, elherdálták, külföldi nagytőkések nyelték le, ill. egy gazdag réteg személyes vagyona lett.

Az adósságcsapda számokban. Az adósságcsapda konkrét gyakorlati meghatározása.

Tulajdonképpen az előző fejezetrészben felsoroltam az eladósodás számait. 

Talán a legfontosabbat említem újra:

 Az állam aktuális éves külföldi adóssága, nem lehet  több, mint a nemzeti termelési jövedelem 2,25%-a, ill., mint a saját éves bevételének a 4.5%-a.

Az állam, összes teljes ( sok éves) külföldi adóssága (a nem lehet több mint a nemzeti termelési jövedelem 22,5%-a, illetve, mint saját éves bevételének a 45%-a.

Az aktuális éves összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság nem lehet több, mint a nemzeti termelési  jövedelem 6,75%-a. Az összes teljes (sok éves) összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság, nem lehet több, mint a nemzeti termelési jövedelem 67,5%-a. (Talán ezt nevezik bruttó külső államadósságnak.)

További szabály, a hitelvételt csak feltételekkel lehet pozitív számnak könyvelni. További szabály: 10-16 év (az adósság arányától függően) után, minden adósságnak 3 év alatt nullára kell csökkeni.

Ha ezeket, a számokat túllépik nagy valószínűséggel, közepes, vagy annál erősebb eladósodás jön létre, jobb esetben csak egyensúlytalanság és egyéb károkozás történik. Tehát az államnak (és az EU-nak) arra kell törekedni, hogy ezen értékeket ne lépjék túl. Méghozzá szigorúan és megelőzően kell erre törekedni.

Néhány kiegészítés a témához.

Először is újra megjegyzem: én nem a jelenleg általában elfogadott fogalmakból, meghatározásokból, elméletekből indulok ki. Szerintem azok zavarosak rosszak. Ezek az én általam jónak tartott fogalmak, meghatározások elméletek.

A hiány nem egészen azonos a felvett hitel nem egészen azonos a tartozással, az eladósodással.

Az is felvehet hitelt ( tartozást, adósságot csinál), akinek nincs hiánya. (Persze aki magas jövedelem mellett vesz fel hitelt, az vagy ostoba, vagy spekulálni akar, tehát eleve káros a hitelfelvétele. Azonban kis jövedelmű, vagy nullaszaldós gazdasági szereplő is felvehet, ő már jogosan, hasznosan, hitelt. Kevésbé jogos, hasznos a hitelfelvétele annak, akinek már mínuszban van az egyenlege. Itt már az történik, hogy az egyik tartozással pótolják, fizetik a másik előző tartozást. Ez már sorozatos hitelfelvétel.)

Visszatérve az is felvehet hitelt, akinek nincs tartozása. Ennek ellenére ez is tartozás, adósság, adott esetben eladódódás, főleg ha ez a valaki szegényebb, kevés jövedelme, kis termelése van. Ezért tehát a pl. a költségvetési hiány nem azonos a szűk állam tartozásával (eladódásával) csak összefügg azzal.

 Én az adósság (tartozás) megállapításánál a törlesztő-részletekből, azaz az aktuális éves adósságból indulok ki.

Nézzünk egy példát. Valaki felvesz 1 millió Ft-ot öt évre. A visszafizetés összesen 1,5 millió Ft. Az éves, az aktuális tartozása 300 ezer Ft. (Ez az éves jövedelmének pl. a 20%-a. A havi jövedelmének is a 10%-át kell  a visszafizetésre fordítani.)  nem lenne pontos, ha a felvett hitel összegét venném a tartozásnak. Az sem lenne pontos, ha a visszafizetendő összeget venném a tartozásnak. Ezért az aktuális tartozásból (a törlesztő-részletekből) kell kiindulni. Ne, de ez sem elég pontos. Egy másik valaki felvesz 1,5 millió Ft-ot 8 évre. A visszafizetendő összeg 2,4 millió Ft. De ennek valakinek is 300 ezer az éves törlesztő-részlete. A két tartozás között azonban különbség van. Ezért valamilyen arányban be kell számítani vagy a visszafizetendő összeget, vagy az adósság hosszúságát, vagy esetleg a kamatokat, vagy mindhármat. ( Én az adósság hosszúságát választom.) A lényeg az, hogy ennek második valakinek tarozását nem 300 ezer Ft-ra kell értékelni, hanem pl. 330 ezer Ft-ra. Arról, hogy jön ez ki, lehet vitatkozni. Az nem vitaható, hogy ennek a második valakinek magasabbra kell értékelni az adósságát.

Így az eleve tartozó hitelfelvevők, a sorozatos hitelfelvevők is megkülönböztethetők, hiszen nekik emelkedik a visszafizetendő összegük, a kamatuk, és növekszik az adósság hosszúsága.

Ezek után nézzük meg a szektorok eladósodási irányszámait. Állam (nemzeti termelési jövedelem) 4,5%, magángazdaság (nemzeti termelési jövedelem) 6%, lakosság (nemzeti jövedelem) 3%.

Miért ilyen alacsonyak ezen számok. Egyrészt, azért mert ez nem a saját, hanem a nemzeti jövedelemhez (az összes jövedelemhez) vannak viszonyítva.

Másrészt, azért mert az eladósodás alap-meghatározásából indulok ki, és szektorokról van szó, nem egyes szereplőkről.

Az alapvető meghatározás így szól: az eladósodás olyan hitelfelvétel (általában a hitelfelvevő erejét meghaladó), amellyel a hitelfelvevő elsősorban magának, de másoknak is kárt okoz. (Jobb esetben csak azzal okoz kárt magának, hogy csak nyomorogva tudja visszafizetni a hitelt. A károkozásról az előző fejezetben már beszéltem.)

A szektorok esetében arról van szó, hogy amelyik szektor hitelfelvétele meghaladja az adott irányszámot (pontosabban a módosított irányszámot), abban a szektorban, vagy kevesen vesznek fel, de túl magas hitelt. Vagy sokan vesznek fel (nem magas hitelt), de köztük sokan olyanok, akiknek még ez az alacsony hitel is sok. Még az alacsony hitelt sem tudják beruházásra fordítani, még az alacsony hitelt is csak nyomorogva tudják visszafizetni. (Aki nem képes az önhitelezésre, annak általában az idegen hitelezés visszafizetése sem megy.)

Tehát ezért tűnnek alacsonynak ezek az irányszámok.

Az eladósodás jelen adatai.

A hiányos és zavaros adatszolgáltatás ellenére azért mégis közlök néhány adatot, remélem, ezzel nem fokozom a káoszt.

Fogadjuk el, hogy nagyjából jók az állandóan közölt adatok. Én így értelmezem őket.  2007 végén az állam éves adóssága a GDP (termelési jövedelem) 7-10% körül van (négyszer nagyobb az optimális-maximálisnál.) Lehet hogy ez nem adósság, hanem a költségvetési hiány, és abban sem vagyok biztos, hogy ezt nem a költségvetéshez arányítják. 1-1,5 ezermilliárddal növekedett évente a halmozott adósság. Ez 2006-ban (akkor volt 1,5%) a GDP 7%-a. 2008-ban a GDP 4%. Igaz, hogy hiány növekedése nem egyenlő hiánnyal. Viszont 2006-ban hivatalosan is kijelentették a 9%-os hiányt.  A B/11 ábra szerint (egy kormányzati kiadvány szerint készült) a hiány és az adósság is 8-9%-a költségvetésnek. A költségvetés viszont kb. egyharmada a GDP-nek. Igaz, hogy e kiadvány szerint nem harmada, hanem a fele. A kb. 1.2 ezermilliárd hiány itt is kijön.  Bár ez a kiadvány más miatt is elég furcsa. Az viszont biztos, hogy folyamatosan fennáll a magas költségvetési hiány. (A GDP talán 20-25 ezermilliárd Ft körül mozog. Sokféle eltérő adat van erre, és azt sem tudom mi alapján számítják.) Az állam halmozott összes adóssága a GDP 60%-a  körül van (háromszor nagyobb az optimális-maximálisnál).  Az összes nemzeti adósság állítólag a 67% körül van. Ha ez sok éves halmozott, akkor ennek döntő többségét az állam adóssága teszi ki. Így lakosság, magángazdaság adóssága kevés, ami elég érthetetlen, hiszen özönével vesznek fel külföldi hitelt.  Ha ezt évesnek kell venni, akkor viszont a lakosság is súlyosan el van adósodva. A magáncégek adósságát lehet, hogy belekeverik a külkereskedelmi mérlegbe. Lehet hogy a külkereskedelmi mérleg emiatt, vagyis nem termelésnövekedés miatt javult. Én nem tudok jelentős termelésnövekedésről.

Mindez döntően külföld felé adósság, de e vonatkozásban sincs pontosan tisztázva az eladósodás.

2009-ben viszont kb. 20 ezermilliárd Ft fölé ugrott az állam halmozott adóssága (a válság miatt felvett hitelek 1év alatt 5ezermilliárd Ft miatt), és kb.  10 ezermilliárd volt a háztartások és egyebek adóssága. Az összes nemzeti adósság ezek szerint 30 ezermilliárd. Szerintem ez legalább annyi, mint az éves GDP, vagyis 100%-os lett az eladósodás.

Ugyanakkor pl. ezt az adatot sem ártana értelmezni, pl. nemzetközi összehasonlításba tenni, persze az 1 főre leosztva. Ha jól számolom, akkor ez személyenként (mindenkit, gyerekeket, időseket számolva) több mint 3 millió Ft. Csak a munkaképes lakosságot nézve, fejenként 6 millió Ft. A 30 ezermilliárdból kb. 60 db komplett 4-es metróhoz hasonló metróvonal építhető.

De nézzük csak az állam (az államapparátus, kormány) összes adósságát a 20 ezermilliárd Ft-ot. Ez 5 millió munkakorú lakosra leosztva 4 millió fejenként.  Ez azon összeg, amelyet a „tisztelt vezetőink” a megkérdezésünk nélkül, helyettünk felvettek, majd helyettünk elvertek (mert látszata az nem sok van), és most nekünk kell visszafizetni. Ez így talán nem is tűnik annyira soknak, de a következőket sem árt figyelembe venni. Ez egy mélyülő csapdahelyzet, egy lefelé mozgó spirál. Miközben összeszedték a hatalmas adósságot, aközben eladtak minden államvagyont (privatizáltak) tehát ez az adósság egy lecsupasztott, tartalékok nélküli állam adóssága. A 4 millió Ft talán más gazdagabb országnak nem sok, de itt több millió ember van, akinek az életen át összegyűjtött vagyona nem több mint 4 millió Ft. Tehát több millió embernek az életen át összegyűjtött vagyonát kell adósságként kifizetni. Sokan meggazdagodtak ebből a pénzből, de még sokkal többnek egy peták sem jutott belőle. Azonban a visszafizetésnél már ez a jelszó: fogjunk össze elvtársak. Vagy: hát sajnos a válság mindenkit érint, tárja szét a kezét az álnok vezetés.

Mit lehet erre mondani, várjuk az összeomlást, de az biztos, hogy még az unokáink is gúzsbakötve fognak robotolni, hogy elérjék az európai átlag-életszínvonalának harmadát, persze csak akkor, ha szerencsésebbek közé tartoznak és lesz munkájuk.

Egyébként szinte minden adatban, mutatóban az EU végén kullogunk és szinte minden adat önmagunkhoz képest is visszaesést mutat. Más országokhoz képest és önmagunkhoz képest is, ez mutatja válságot.  A rendszerváltó országok előre mennek mi egyedül visszafele.

A külföldi tőkések (tulajdonosok) jövedelme és néhány más adóssággal kapcsolatos probléma

Amire viszont ki akarok térni az a nemzetközi fizetésimérleg egy rovata, amelynek a neve: közvetlen tőkebefektetés jövedelme. Szerintem a működő tőke tulajdonosok (ők egyben valószínűleg pénzhitelezők is) jövedelméről van szó. „Jaj de jó a működő tőkebefektetés”. Most jött el az ideje, hogy kivegye és kivigye a maga hasznát. Ennek nagyobb része nem termelés, hanem kereskedelem.  Nos ez a rovat tartalmazza legnagyobb mínuszokat. Szerintem arról van szó, hogy van egy pár (pl. 50-100)  nagytőkés, akinek jövedelme kiteszi az éves magyar adósság 25%-át.  Egy bennfentes szerint mindössze kb. 10 külföldi befektető, nagytőkés tartja kezében az ország adósságát, és ezzel egyben az országot.  Lehet hogy többen vannak de az biztos, hogy ezek megtalálják annak módját, hogyan zsigereljék ki az országot.

Igen érdekes az a jelenség hogy Magyarország már visszafizetésben van mégsem romlik (soványodik, valójában erősödik)  a forint. A jelenség mögött szerintem az áll hogy a külföldi hitelezőknek befektetőknek, az erős (elhízott) forint az érdekük. Persze ez káros nemzetgazdaságnak mert pont a termelést (exporttermelést, idegenforgalmi szolgáltatást) gátolja.  Ellenben jó a külföldi befektetőknek, a magas kamat mellett így lefölözik a az árfolyamnyereséget is. És ha jó akkor ők megtalálják a módját hogyan vigyék ki a pénzt úgy hogy közben nem  fogy le a forint. Azért abban ne reménykedjünk, hogy ha baj van, ha valóban jelentősen csökken a hitelfelvétel, akkor sem omlik össze a forint. 

Számomra ezek az EU támogatások is homályosak. Lehet, hogy rosszul számolok, de szerintem az összes támogatás szinte annyi, mint a kifizetés.  Ráadásul, ha az összes veszteséget beszámoljuk, ami az EU csatlakozással érte az országot, akkor erősen mínuszban vagyunk. A szabad áru, munkaerő, tőkemozgás logikusan mindig nagy, gazdag országoknak kedvező, és kis szegény országoknak kedvezőtlen. Ráadásul ott van a nagy országok mezőgazdasági támogatása, ami közvetve tönkreteszi magyar mezőgazdaságot.  A számok alapján sem értem azokat az okoskodásokat miszerint az EU valamilyen komoly bevételt jelentene az országnak. Lehet hogy ez az egész csak félig igaz.  Az viszont biztos, hogy komoly csapdában van az ország.

A határszámok pontosítása.

Az állam előre betervezi (sajnos nálunk rendszeresen) a költségvetési hiányt. Ugyanakkor kifizeti az aktuális éves adósságát, amely a halmozott adósság, a futamidő és az esedékes törlesztések függvénye elsősorban, de felvett hitelek, és más is befolyásolja.   Ez 90%-ban kényszerű és 10%-ban variálható, tervezhető. Ez két összefüggő (és hasonló), de különböző összeg.  Az eladósodási határszám az adósságra vonatkozik de az alig tervezhető. Ezért elsősorban a hiányt kell úgy tervezni, hogy az eladósodási határszám ne legyen túllépve. Minimálisan ez azt jelenti, ha az adósság (éves és összes) megközelíti az eladósodási határszámot, akkor kisebb hiányt kell tervezni. Valójában a normális állam előre, és sok tényezőt figyelembe véve tervez. Előre kell tervezni, vagyis a hiány következményeivel kell számolni, mennyi lesz a halmozott adósság kettő, három év múlva, stb.

A sok tényező nagy része a B/13-as ábrán fel van sorolva.  Lényegében arról van szó, hogy az adósság nagysága attól is függ,  milyen államról, országról van szó és az milyen helyzetben van.  Tehát van egy számszerű adósság ill. hiány, és van egy tényleges, (az adott helyzetnek megfelelő) de tovább számolt, módosított adósság ill. hiány. A kérdés, az hogy mit kell módosítani, a hiányt ill. az adósságot, vagy az eladósodási határszámot, határszámokat. Jelenleg mindettől messze vagyunk. A jövőben talán az lenne a legjobb, ha mindkettőt módosítanák. 

Itt azonban a viszonylag egyszerűbb megoldást javaslom: az eladódódási határszámok módosítását az ábrán levő tényezők alapján.  Vagyis a megállapított határszámok (pl. külföldi adósság éves 2,25, összes 22,5, stb.) csak középértékek. Ezeket kell növelni, csökkenteni több tényező alapján. Pl. a külföldi adósság arányában. A kiindulás alap az, hogy a jelenleg magállapított hiány, ill. adósság nem pontos (nem mutatja helyzetet), de arra jó, hogy a módosított határszámokkal együtt, az ország az optimális értékek közelében maradjon. Ha nem módosítnák határszámokat, akkor a jelenlegi „pontatlan” hiány, ill. adósság értékek mellett valószínűleg messzire kerülne az ország az optimális állapottól. 

A legfontosabb tényező az, hogy mekkora megtakarítások, tartalékok vannak az országban. A közvetlen megtakarítások viszonylag kevesek, ha már adósságról, ill. gyenge eladósodásról beszélünk. De nem mindegy, hogy mennyire kevesek. Ugyanakkor ott vannak nagy tartalékok (munkatartalék, természeti erőforrások stb.) ezeket is be kell számolni. Amelyik országban viszonylag nagyobbak megtakarítások tartalékok annak magasabb lehet az adóssága. Amelyiknek kisebbek megtakarítása, tartaléka annak kevesebb lehet az adóssága. 

Be kell számolni a külföldi adósság arányát is. Igaz hogy ez maximum csak 50% lehet, de nem mindegy hogy 20%, vagy 50%. Be kell számolni, (ha egyáltalán van ilyen jelentős) a folyó beruházásokat. Ha sok (nagy tételű) a folyó beruházás, várhatóan jelentősen nő termelés, akkor egy kevéssel emelni lehet a határszámot. 

Az adósságot mindenképpen a GDP-hez (összes nemzeti termelési jövedelem) kell viszonyítani, ebben benne van termelésnövekedés is. Benne van az ország termelési kapacitása, közvetve a nagysága és gazdagsága is.  Az ország szegénységi állapotát, az életszínvonalat azért nem árt külön figyelembe venni. Az igaz, hogy csak viszonylag szegény ország esetében beszélhetünk eladósodásról, ha határszámok valamennyire is érvényesülnek. Ha nincsenek határok, ha felelőtlen a költekezés, ha a pénzügyi politika, a hitelezés szinte korlátlan, akkor minden elképzelhető. Akkor még egy gazdag ország is padlóra kerülhet, lásd a 1929-es Amerikát, vagy akár a jelenlegi Amerikát. Most itt arról van szó, hogyan lehet korlátokat pontosítani, illetve a közepes megoldást jó megoldássá tenni. 

Visszatérve, nem mindegy hogy mennyire szegény az ország. Minél szegényebb az ország annál kisebb lehet az eladósodási határszám. Ez látszólag ellentmond, annak, hogy pont a szegény országnak van szüksége hitelre. Kedvező kamatozású hitelre valóban szüksége lenne, de képtelen visszafizetni hatalmas kamatú, hatalmas hiteleket. (Ne felejtsük el, többek között arról a stádiumról beszélünk, amikor az ország már gyengén el van adósodva.) Ha a szegény ország eladósodik, akkor nemhogy nem fejlődik, de ki is lesz zsigerelve.  Sajnos egy szegényebb ország (pl. ez egy főre eső GDP kevés) csak kisebb hitelt vehet fel, mint egy gazdagabb ország. (Ettől függetlenül adott esetben (lehetséges a fejlődés) érdemes magasabb támogatást adni.)

A probléma másik oldala, hogy az adatok hogy vannak tálalva: tudja e az ország vezetése és lakossága, mi fő probléma, valójában hogyan is áll.

A nemzeti (háztartások, magángazdaság) adóssága.

A probléma és megoldás részben azonos, részben más. A normális állam a nemzetgazdasággal is törődik. A nemzeti hiányt, ill. adósságot bár nem ő tervezi, de figyeli, és jó irányba tereli. Az első lépés, hogy tudja, (vagy előre vagy, kialakulás után rögtön), hogy mekkora is a nemzeti adósság. Ha megközelíti határszámokat (külföldi éves adósság 4,5%, összes 45%, stb.),

ill. látható, hogy pár éven belül átlépi azokat, akkor állami intézkedésre van szükség. Összes nemzeti (állam, magángazdaság háztartások) éves külföldi éves 6,75%, összes 67,5%, stb.  Az adósság számok itt is pontatlanok ezért itt is határszámokat kell, érdemes módosítani. Illetve itt is szinte ugyanazokat, nemzetgazdasági sajátosságokat kell figyelembe venni. Az intézkedés más, mint az állam esetében, mert ott pl., lehet egy közvetlen csökkentés költségvetés-tervezés. Itt az államnak a különböző eszközeivel arra kell rábírni a magángazdaságot, a lakosságot, hogy csökkenjen az adósság.

Ez lenne nagyjából a jövő egyik megoldása, erre kell törekedni.

Jelenleg legalább azt el kellene érni, ha nincsenek is határszámok, legalább a jelenlegi hiány és adósság számok mellett létre kellene hozni egy másik számsort, amelyik a kifejezné a hiány és adósság adott helyzethez illő értékét.

Mivel szerintem az eladósodás küldte padlóra az országot, beleértve magamat is, egyre csak azon gondolkodom, hogy lehet olyan rendszert létrehozni, amelyben ez nem jöhet létre. A megoldásból nem lehet kifelejteni az adatok problémáját.

Manapság ha azt mondja valaki ez helyzet borzalmas, a vezetés megvonja vállát, és azt mondja: már miért lenne ez borzalmas. És ilyenkor jobb esetben elkezdődhet egy vég nélküli vita.  Rosszabb esetben: nem borzalmas, jó ez a helyzet és le van zárva az ügy. El kellene jutni addig, hogy ezt lehessen mondani: azért borzalmas, mert itt van ez az adat, és ez azt jelenti a helyzet borzalmas.  És egyébként  tisztelt vezető úr, ez az adat benne van a törvénybe,  és aki törvényt megszegi, az börtönbe kerül.

A B/13-as ábrán számolási problémák is megjelennek. Az egyik cél az, hogy a jelenleginél pontosabb egymáshoz jobban illeszkedő, mellesleg közérthetőbb adatok jöjjenek létre. Az ábra arra is szól, legalábbis a jelzés szintjén, hogy jelenlegi adatok és számolások enyhén szólva vitathatók. 

Az adósságszámítás. B/13-as ábra.

Az rendben van, hogy ismerjük határszámokat de azt is meg kell állapítani, hogy milyen számot hasonlítunk határszámokhoz.

A kiindulás legyen tehát egy enyhén-erősebben eladósodott ország, nemzet.

Az összes halmozott adósság.

Az összes a jelen időponttól érvényes összes fizetési kötelezettség és az összes kintlévőség egyenlege.

Jó kérdés hogy beleszámoljuk azt is, ha 50 év múlva esedékes egy tartozás? Én beleszámolom.

Miért nem számolom bele felvett és nyújtott hiteleket. Azért mert az nincs benne. A felvett hitel egyébként közvetve belemegy az összes visszafizetésbe. És egyébként jelentkezik a termelési mutatóba. Az is jelentkezés, ha termelés kicsi marad, ez azt jelenti, hogy rosszul, nem értelmes beruházásra használták a felvett hitelt. A lényeg az, hogy a felvett hitel a hosszabb távú adósság szempontjából fel van használva. Ugyanezen okok miatt kell beszámolni az összes kintlévőséget is, és nem kell beszámolni a nyújtott hitelt. A nyújtott hitel közvetve belemegy abba az összegbe, amivel a nemzetnek a külföld tartozik, vagyis az összes kintlévőségbe.

De nézzünk egy példát.

A valaki éves jövedelme (termelési jövedelme)  2,1 millió pénz.  Felvesz 1,2 millió pénz hitelt, mondjuk 10 évre. 10 év alatt 2,4 millió pénzt kell visszafizetnie. Ugyanakkor 0,6 millió pénzt kölcsönöz. 10 év alatt ezért 1milliót kell kapnia. Az összes halmozott adóssága 1,4 millió. Ez az éves jövedelmének a 66, 6% (kétharmada).

Ez a valaki a nemzet. A nemzet összes adóssága nem lehet több, mint 67.5%. Ez az adósság szinte azonos határszámmal tehát több hitelt már nem vehet fel.

Ha pl. magyar nemzetbe, gondolkodunk, akkor az itt szereplő számokat (nagyjából 2006 évi értékben) meg kell szorozni 10millióval. Ez azt jelenti, hogy a nemzet éves termelési jövedelme 21 ezermilliárd Ft lesz. Az összes halmozott adóssága pedig 14 ezermilliárd Ft lesz. Nem a magyar nemzet hanem, csak magyar állam összes adóssága volt ekkora.

Az éves külföldi mérleg (adósság) megállapítása. B/5/a, B/5/b, B/13 ábra

Az éves külföldi adósság nem egyezik az éves hiánnyal, de enyhe - erősebb eladósodásnál ahhoz hasonló szám.  Illetve ez is egy számolási szempont, hogy ahhoz hasonló szám legyen. És az is számolási szempont, hogy illeszkedjen a halmozott adóssághoz. Ugyanakkor az éves adósságba már valahogy be kellene számítani a felvett hitelt és a nyújtott hitelt.   Az éves költségvetésben, termelésben, fogyasztásban ezek az összegek ezért megjelennek valahogy. Nem véletlenül hangsúlyozom ki hogy „valahogy”, mert nem egy, az egyben jelennek meg.

Több szempontból is hiba, ha egy, az egyben számolnánk az összegeket. Az biztos, hogy az éves esedékes kimenő, és bejövő törlesztő-részletet be kell számolni.

A jelentős torzítás ott kezdődik, ha bejövő hitelt és a nyújtott hitelt egy, az egyben számoljuk be.

Nézzük ezt a szempontot. Ha bejövő hitelt közvetlenül a hitelegyenlegbe teszik be, vagy máshová akkor is idő kell ahhoz, hogy oda ténylegesen bekerüljön.  Ha pl., azt mondja az eladósodott (márpedig jellemzően azt mondja), hogy ő bejövő hitelt az adósság kifizetésbe teszi be, akkor azt csak több év alatt teheti meg.

A példában ezt úgy tudjuk megjeleníteni, ha feltételezzük, hogy a valaki még abban az évben vagy a következő évben felvesz újabb 800 ezres hitelt.

A visszafizetendő törlesztő-részlet egyenlege ( A 10 éves futamidő miatt összes számokat 10-zel osztjuk)  240-100=140 ezer ( Ez csak pontatlan számítás.) Nos, a valaki azért vett fel újabb 0,8 milliós ( 800 ezer)  hitelt hogy ezt a kb. 140 ezres éves adósságot ki tudja fizetni. Ebben az esetben kb. 5-6 évre el kell tenni neki a felvett hitelét. Ha egy részét mondjuk a fogyasztásba, teszi akkor is időbe elhúzódhat a lefogyasztás, ha a termelésbe teszi akkor is elhúzódik, bár az eladósodott legkevésbé teszi a termelésbe.

Van azonban ennél erősebb indok is.

Ehhez azonban bővíteni kell példázatot. A valaki tehát felelőtlen volt, mert a határértéken levőadósságát növelte. A példázatban van egy másik rendes szereplő, akinek ugyanekkora hitele de ő nem vesz fel újabb hitelt.

Nézzük felelőtlen valaki összes adósságát. Már nem 1,4 millió, hanem 2,2 millió. Pontosabban egy törlesztő-részletet visszafizetet ezért 2,06 millió Nézzük a következő évek törlesztő-részletét. Nem 140 ezer, hanem 220 ezer. Nyilván rosszabbul áll, mint a rendes valaki, akinek az összes adóssága 1,26 millió lesz és a törlesztő-részlete  marad 140 ezer.  

Ha viszont mindent egy az egybe számolunk, akkor a felelőtlen valaki éves bevétele 800 ezer mínusz 140 ezer pénz. Ugyanis ebben az évben még nem növekszik a kimenő törlesztő-részlet. Egyébként pedig e példázatban nyújtott hitel sem változik. A felelőtlen valaki éves egyenlege plusz 660 ezer lesz, annak ellenére, hogy nőtt az adóssága és ezt a növekedést valószínűleg nem tudja értelmes beruházásra fordítani. Mivel most már ez felelőtlen valaki el van adósodva nagy valószínűséggel a felvett hitelét vagy fogyasztásba, vagy a közvetlen hitelegyenlegbe tudja betenni.

Tehát valakinek romlik a helyzetes számok pedig javulást mutatnak, ez ellenmondás torzítás.

A másik probléma hogy az ilyen számolásnál, az éves adósság és az összes adósság nem illeszkedik. De nem illeszkedik a hiány és az éves adósság sem. Valószínűleg hogy felelőtlen valaki azért vesz fel újabb hitelt, mert többet fogyaszt, vagy költ, mint amennyit termel, vagyis hiánya van. Hiánya van de az éves egyenlege mégis plusz  660 ezer pénz.

 Ez tehát nem jó, akkor hogy lehet beszámítani a felvett hitelt és nyújtott hitelt? Az első lépés az hogy felvett hitelt és nyújtott hitelt is leosztjuk az átlagos futamidőre (10 évre). Így számolva az indulás évében mindketten 120 ezer (felvett hitel leosztása) + 100 ezer bejövő törlesztő-részlet, mínusz 60 ezer (hitelnyújtás leosztása) mínusz a visszafizetés törlesztő-részlet 240 ezer. Ez összesen 80 ezer éves adósság.

A következő évben a rendes valakinek nem változik az éves adóssága e számítás szerint. (az összes adóssága csökken). A következő évben a felelőtlen valakinek így alakul az adóssága.

120 ezer + 80 ezer + 100 ezer, mínusz 60 ezer, mínusz 240 ezer mínusz 160 ezer. (Ez utóbbi szám a 800 ezer törlesztő-részlete.) Az összes éves adóssága tehát 160 ezer lesz.

Vessük össze ezeket számokat a összes halmozott adóssággal.

Az összes halmozott adósság 1, 4millió (ennek tizede 140 ezer) ezzel szemben az éves adósság 80 ezer lesz. A felelőtlen valaki második éves adóssága 160 ezer, az összes adóssága 2,06 millió, ennek a tizedrésze 206 ezer. Még elég távol vannak egymástól a számok. Most számoljunk úgy bejövő pénzeket csak 80%-ban számoljuk be. A kimenő pénzeket viszont teljesen.

A rendes valaki éves adóssága.

120 ezer  80%-a, az 96 ezer.  a 100 ezer 80%-a, az 80 ezer.

96ezer + 80 ezer, mínusz 60 ezer, mínusz 240 ezer. Összesen ez 124 ezer adósság. A halmozott adósság tizedrésze 140 ezer. Ez már közel van.

A felelőtlen valaki összes bejövő pénze csak a 80 ezer 80%, az 64ezer nő.

A bejövő pénzek 96ezer + 80ezer + 64ezer, mínusz 460 ezer. (A kimenő pénzek nem változnak.) Az összes éves adósság 220 ezer lesz.  Ez egy kevéssel több, mint az összes halmozott adósság tizede, de talán ez nem baj. Ha elfogadható a hitel, akkor az éves adósság viszonylag kisebb, mint az összes adósság. Ha nő az eladósodás az éves adósság is fokozatosan nő.

Általánosan ugyanez a téma.

Ne felejtsük el, hogy a felvett hitel csak kölcsön pénz, azt vissza kell fizetni. Nem lehet úgy elszámolni, mint egy rendes bevételt, jövedelmet. A bérelt lakást sem lehet, saját lakásként kezelni, számítani. Talán ez a jó megfogalmazás: időszakos, korlátozott tulajdon. Korlátozott, mert pl., nem lehet eladni, és vissza kell adni. A kölcsönzött pénz is: időszakos, korlátozott tulajdon. A kölcsön pénz korlátja az lenne, hogy nem lehet elfogyasztani, elpazarolni. Csak sajnos ezt a korlátot manapság nem tartják be. Az viszont biztos, hogy nem lehet úgy számolni, mint egy szokványos bevételt. Valahogy azért el kell számolni. Szerintem ez az egyik jó elszámolás: le kell osztani a futamidőre, és a korlátozottság miatt kevesebbet is lehet számolni. Több helyen, ábrán megállapítom, hogy felvett hitel lényegében kamatos összegével növeli az összes halmozott hitelt. Ez a magállapítás összefügg az előző gondolatokkal.

A kérdés az, hogy jogosan számíthatjuk a bejövő pénzek 80%-át.

Az eladósodott valakinél a bejövő pénz részben a fogyasztásba részben a közvetlen hitelegyenlegbe megy be. Az biztos, hogy termelésbe minimális pénz megy be. A termelési bevétel tehát nem változik a beruházás által. Tehát az innovációs, technikai termelésbevétel nem változik.  A kimenő pénz kimehet a fogyasztásból és kimehet a munkaidős termelésnövekedésből. Ha közvetlenül takarékból, tartalékból megy ki (eladósodottnál ez különben is minimális), akkor is ezek közvetve érintik fogyasztást és a munkaidős termelésnövekedést. A munkaidős termelésnövekedés nem igazi termelésnövekedés, sőt a hatékonysági szám romlik.  Pontosabban erősebben csökken hatékonysági szám, mint ahogy nő a termelés. Ezért a kár miatt több pénz megy ki, mint a felszíni valóság.  A példában 460 ezer volt a kimenő pénz. Ennek átlagosan az 50% 230 ezer a munkaidő-növekedéssel termelődik. Ennek a kára (hatékonyság romlás és egyébként életszínvonal-romlás is) átlagosan legalább 20%-os, azaz 46 ezer. A kimenő pénzhez hozzá kellene adnia kimenő pénz 50%-nak a 20%-át. Ez a kimenő pénz 10%-a. Azonban különböző meggondolásokból nem a kimenő pénz növeljük 10%-kal hanem bejövő pénzt csökkentjük 20%-kal. Bár úgy is jó a számítás, ha kimenő pénz növeljük 10%-kal.

Összefoglalva.

Az összes halmozott adósság számítása: jelen időtől számított jövőben az összes adósság és kintlévőség egyenlege. (A hitelfelvétel, hitelnyújtás nem számít.) Az éves adósság számítása enyhe-erős eladósodásnál: az időszakos törlesztő-részlet egyenleg és az időszakra leosztott hitelfelvétel, hitelnyújtás egyenlege, illetve ezek egyenlege, de úgy hogy a kimenő pénzt a hatékonyság károsodás miatt 10%-kal növeljük. Vagy a bejövő pénzt 20%-kal csökkentjük.

Egyébként ezt az okoskodást más oldalról is meg lehet közelíteni. A lényeg, hogy más számok jönnek ki attól függően, hogy a bejövő és kimenő pénzeket hová tesszük be.  Megváltozik annak a résznek száma is ahová betesszük és kivesszük, (pl. termelés, fogyasztás, közvetlen hitelegyenleg, stb.) és megváltozik az adósság száma is. ha csak szűk hitelegyenlegbe gondolkodunk, akkor az adósság  akkora, mint a kamat. Ha a fogyasztásba megy bele, akkor még az elkényelmesedés kárával is lehet számolni.

Nem győzőm ismételni. A hitelfelvétel csak akkor jó buli, ha abból beruházás fejlesztés történik. Egyébként rossz buli, mert a magas hitelkamatokat ki kell fizetni.

Az adósságszámításnak, ill. annak közlésének egy számsornak kell lenni, amely a következőket tartalmazza. Az összes halmozott adósság az itt vázolt számítással. Mellette a pontosított összes adósság határszáma. Mindez összes nemzeti és állami felbontásban. Az éves adósság az itt vázolt számítással. Mellette az éves adósság pontosított határszámával. Mindez állami és összes nemzeti felbontásban. A termelési jövedelem (GDP), mellette a hatékonysági szorzószám.  (Ha valamilyen összesített adósságszámot akarunk, akkor ezeket a számokat kell valahogy összesíteni.) És ha nagyon akarják ott lehetnek a jelenlegi számítások is, pl. nemzetközi fizetési mérleg. (A nemzetközi fizetésimérleg szerintem hiányt számol azt is rosszul. Az éves hiánynak és az éves adósságnak hasonló számoknak kell lenni, hosszabb távon pedig meg kell egyezni.

Még annyit ehhez a számításhoz, hogy a külker mérleg végső számának azon részét, amely utólagos kifizetésű azt hitelnek illetve visszafizetésnek kell felfogni.

Az összes adósságnak, a termelési mutatónak, a fogyasztásnak életszínvonalnak, a megtakarításoknak, tartalékoknak illetve ezek számainak valahogy illeszkedni kell.

Sokféle jó és sokféle rossz számolás lehetséges. Az én számolásom viszonylag csak egyféle, jó, de szerintem egyszerű, egyértelmű és megelőző.  Lehetnek más jó számolások. A lényeg az, hogy nem jöhet létre eladósodás.

Mit jelent az eladósodási határszám.

Amelyik, állam nemzet ezeket a határokat eléri, az nem növelheti a felvett hitelét.  A hitelfelvétele legfeljebb stagnálhat, legfeljebb 10 évig. 10 év múlva viszont csökkentenie kell. Amelyik állam, nemzet, ezt a százalékot mégis túlhaladja annak azonnal csökkenteni, kell a százalékot, leginkább úgy, hogy csökkenti, felvett hitelét.

A lényeg az, hogy vannak optimális eladósodási határértékek.  És vannak optimális megtakarítási értékek, és vannak optimális hitelforgalmi értékek és vannak optimális kamatok. Általában gazdaságban vannak hosszabb távra igaz optimális értékek (számok, százalékok, arányok). Ezen értékeket a társadalomtudománynak, a gazdaságirányításnak (a jövőben a kettő szinte azonos) kell kiszámolnia, és a gazdaságirányítás feladata hogy ezen értékek közelében maradjon a gazdaság.

Én mindig meglepődők a jelenleg zajló vitákon, főleg ha azok a gazdaságról szólnak. Most adót emeljünk, nem, adót kell csökkenteni. Most emelni kell az alapkamatot, nem csökkenteni kell stb. Ezek nem egyéni vélemények kérdése, legalábbis a fejlettebb jövőben nem azok lesznek. A legfontosabb értékek a jövőben előre ki lesznek számolva. Ha b, c, d, stb., tényezők így állnak akkor ezek az optimális értékek és ebből eredő teendők. Ezen értékeket sok száz bizonyítás (elméleti és gyakorlati) fogja alátámasztani. Persze a tudomány fejlődik. Lehet, hogy a jövőben a tudomány pár évente rájön, ennél is van pontosabb számolás, akkor persze változtat. Azonban ez az egész nem ilyen esetlegesen, az aktuális érdekek, és az éppen ez a véleményem szintjén fog működni. A fejlettebb jövőben, tudományos szinten fog működni gazdaságirányítás.

Hogy egyeztethető össze ez versenygazdasággal (piacgazdasággal).

A versenygazdaság szereplőinek meg kell engedni az önálló döntést, és ebben benne van, némi önzés, tisztességtelenség, és ostobaság. Tehát a gazdaság szereplői hozhatnak rossz döntéseket, de csak korlátozva. Szóval azért a rossz döntések lehetősége a versenygazdaságban (és általában a demokráciában) nem korátlan. Az állam, a vezetés azonban nem egy szereplő, hanem az irányító. Az állam a vezetés csak a tökéletesre, az optimálisra törekedhet. Az állam a vezetés vonatkozásában nem engedhető meg, még korlátozottan sem, a tisztességtelenség, az önérdek,  az ostobaság. Ez tehát a szándék, az akarat, a törekvés. 

 A gazdasági szereplők (magángazdaság, lakosság) korlátozása, szabályozása azonban nem lehet erős sem, hiszen akkor nem érvényesül a versenygazdaság és általában demokrácia sem. A szabályozásnak elsősorban meggyőzésre, pozitív, objektív propagandára, ill. oktatásra kell épülnie. Továbbá limitált, alternatívált (mozgásteret megengedő) szabályozásra (törvények, adók, stb.) kell épülnie. Azért is, mert az állam a vezetés ugyan tökétességre törekszik, de nem lehet abszolút tökéletes.  Nincs abszolút tökéletesség, csak fejlődés van, az előzőt meghaladó fejlettségi, az előzőnél tökéletesebb szint van.  Az államnak, az irányításnak tudományos szinten kell működnie, és állandóan fejlődnie kell. Az államnak, az irányításnak mindig figyelembe kell venni (pl. 10-60%-ban) a gazdasági szereplők igényét véleményét, akaratát.  Figyelembe kell venni, vagyis ezt véleményt, igényt, akaratot be kell építenie a szabályozásba.

Érdemes tanulmányozni a B/13-as ábrát, mert azon több olyan megjegyzés van amire itt nem térek ki.

A külföldi hitelek pénzváltással járnak és így befolyásolják az árfolyamokat. Az inflációt is befolyásolják.

Érdekes hogy pénzváltás problémaköre ugyanazokat a tényezőket érinti mint a a külföldi adósság problémaköre, de mégis két különböző problémakör. Kétségtelenül vannak még itt elemezésre alkalmas területek. Pl. kinek jó a felértékelt hazai pénz kinek rossz.

Néhány további megjegyzés.

Miért nem vehet fel magasabb hitelt egy jól prosperáló, amúgy is gazdag gazdasági szereplő, legyen az akár egy nemzetgazdaság?

Miért vesz fel valaki hitelt, aki nincs rászorulva. Ha spekulációs célból, akkor az, nem jó. Ha viszont a jól prosperáló fölöslegesen vesz fel hitelt, akkor éppen ezzel léphet rá a lejtő útjára. Tehát e közölt százalékok minden esetben jók, akkor is, ha nagy a nemzeti jövedelem, akkor is, ha kicsi.  

Mit jelent ez a folyamatos sorozatos hitelfelvétel szempontjából? Szerintem az én számolásom megoldja ezt a problémát, vagyis nem lehet egy állam egy nemzet folyamatos, sorozatos hitelfelvevő. Pontosabban csak korlátozva lehet az.

A külkereskedelmi mérleg (hiány) értelmezése, mint a magángazdaság, és a nemzetgazdaság tartozása. Behozhatnak úgy is importterméket, hogy majd később, de éven belül fizetsz. (Eladod és fizetsz. Igaz az eladás teljes hasznával nő a hazai gazdasági szereplő jövedelme és a nemzeti jövedelem. Viszont nem biztos, hogy el lehet adni.) Ez tehát egy rendes éves tartozás. Igaz az is lehet, hogy hitelből fizetik ki ezt a tartozást. Vagy rögtön fizetnek, de a pénz, már előző hitelből van. Az utóbbi esetekben a pénzhitel oldalon jelenik meg a tartozás. Ezek szerint számít bele a külkereskedelmi hiányt a tartozásba. Kétszer nem lehet beszámítani tartozásba.  Ha külföldi cég hozza be és adja el, akkor nem tartozás nő, hanem nemzeti jövedelem csökken az eladás hasznával (haszonkulccsal).  Összességében és általában a külkereskedelmi hány, minimum ez egy éves külföldi tartozásnak felel meg. Azért itt pontosabb számolás szükséges.

Mit fognak jelenteni konkrétan, a jövőben, a pontosított eladósodási határértékek.

Azt jelentik, hogy ezeket határértékeket nem lehet túllépni, illetve aki túllépi a közepes eladósodás határértékét azt komoly szankciókkal sújtják. Nem lehet túllépni, mert aki túllépi az, magának kárt okoz, ezzel is károsítja csapatot. De másoknak is kárt okoz, ezzel is károsítja csapatot. 

Ezek mivel már a közepes eladósodást is szankcionálják, megelőző szankciók lesznek.

Egyfelől ezek határértékek (ehhez hasonló) egy nagyon komoly törvényben (akár az alkotmányban is) is szerepelnek. Tehát az azokat a vezetőket komolyan  szankcionálja a saját állama, akik felelősek ezen határértékek átlépésében. Minimum azonnali leváltás, a szankció. De mivel ez a szankció nem biztos, ezért nemzetközi pénzügynek és a nemzetközi szövetségeknek is szankcionálni kell.

A nemzetközi pénzügy most kvázi úgy szankcionál, hogy egyre magasabb kamatra ad hitelt. Ez nem jó szankció. A felelőtlen vezetést, aki nem magát, hanem a népét sújtja, nem riasztja vissza a magas kamat. Ezzel csak az érhető el, hogy még inkább eladósodik az ártatlan nép.  A szankció egyik része maradhat a növekvő kamat, a másik része viszont az kell legyen, hogy egyszerűen korlátozzák az adható hiteleket. Minél nagyobb az eladósodás annál kevesebb hitelt kaphat az eladósodott. Egyébként ez mikro szinten is működik. Így meg lehet előzni az erős eladósodást.

A nagyon erős eladósodás senki sem, a hitelnyújtónak sem jó. A nemzetközi szövetségnek is káros. A közepes, ill. erős eladósodásból viszont könnyen nagyon erős eladósodás jöhet létre.

Viszont a közepes eladósodás jó a hitelnyújtónak. Ezért kell nemzetközi szövetségnek (pl. az EU-nak) is szankcionálni, megelőzni már a közepes eladósodást is. Viszont a gyengén eladósodott, közepes inflációjú, országokat be lehet venni a közös pénzrendszerbe, ez is egyfajta megelőzés, mivel a felelőtlen vezetés nem tudja tovább rontani a helyzetet.

Ez szankció lehet pl. segítségelvonás, kereskedelmi korlátozás, stb.

Ezek tehát a megelőző szankciók. Ha már benne van nép az adósságcsapdába, akkor már késő szankcionálni, akkor már az ártatlan nép szenved.

Jelenleg nem így, a leírtak szerint, működik a rendszer ( az államok sem, a nemzetközi pénzügyi rendszer se, a nemzetközi szövetség sem) tehát a rendszer, ezen része is rossz.

Kitérés az összefüggő (egy nagyobb egységet alkotó, gumiszalaggal összekötött tényezők) tényezők összefüggésére, és számolására.

A számolás vagy az átlag értékre koncentrál, vagy az összesített (az egész) értékre koncentrál. A kettő végeredményben ugyanarról szól. Itt most három tényező van: állam, magángazdaság, lakosság. Az összesített (az egész) pedig nemzeti jövedelem ill., nemzeti termelés. (A pénzoldal felbontható, árakra ártömegre, ill. jövedelmekre.  A termelés oldal felosztható termelésre és fogyasztásra.)

Az általános szabály pedig ez. Ha egy tényező kevéssel rosszabb az optimálisnál (megengedhető határértéknél) akkor a többi, jó tényező azt képes kompenzálni.  Ha rossz tényező nagyon rossz, akkor magával húzza jó tényezőket is.

Ha az összesített érték már határon van, akkor minden határátlépés baj. Ha az összesített érték, jóval magasabb, mint határérték akkor minden határátlépéssel fokozódik (hatványozódik) a baj. (Ugyanez kiszámolható az átlag szempontjából is.)

(Progresszívan növekszik, hatványozottan növekszik, exponenciálisan növekszik, egyre fokozottabban növekszik: ezek lényegében ugyanazt jelentik.)

Itt most három, vagy kettő, vagy egy adósságcsapdáról van szó?

Mindháromról. De fogalmazhatok úgy is, hogy egyről, de annak három, ill. kettő része van. Valójában mind az öt adat fontos: a szektorok eladósodása külön-külön. Összevonva a magángazdaság és lakosság eladósodását (nemzeti eladósodás) ez is fontos. És összevonva a három (összes nemzeti eladósodás), ez is fontos. Ha mégis rangsorolunk, akkor egy negyed fokkal fontosabb az összesített érték és az állami eladósodás.  Persze ezek módosulnak a korábban levezett számítás szerint.

Ezek nagy számok azért szükségesek, hogy megállapítsuk hogy az egyes gazdasági szereplők közül ki, és mekkora hitelt vehet fel. Az hogy a hitelek többségének beruházási hitelnek kell lenni, az minden számnál érvényes. 

Visszatérve az alapkérdésre adott válaszból: egyszerre van három, kettő és egy nagy adósságcsapda. Ezt le lehet vezetni az előző fejezetrészben vázolt számításból.

De van más levezetés is. Általában minden munkateher (alulfizetett túlmunka) a dolgozókat sújtja. És minden jövedelem ( életszínvonalbeli) teher a az átlagos, vagy annál alacsonyabb jövedelműeket terheli.

Pl. az infláció is elsősorban a kisebb jövedelműeket, terheli, mert az ő fogyasztói kosaruk árai emelkednek gyorsabban, intenzívebben. Továbbá a gazdagok vállalatvezetők rövid távon képesek a terheiket áthárítani. Pl. képesek az adóemelés terheit áthárítani. (Főleg ha az adóemelés eleve a kisembereket sújtja. Az állami árak emelkedése is a kisembereket sújtja.)

Nézzünk egy harmadik levezetést.

Egy átlagos jövedelmű dolgozó áruvásárlási hitelt vesz fel, nyilván ezt kamatostul vissza kell fizetni. Közben az ő adóterhe, növekszik ( az állami is eladósodott). Közben a vállalata is nagyobb adót fizet. Közben a vállalata is el van adósodva, nem tud fejlődni, stb. Ennek dolgozónak jobb esetben nem emelkedik a jövedelme, de nő a munkaideje. Ilyen körülmények között kell neki az áruvásárlási hitelt visszafizetni.  Ráadásul közben az infláció is sújtja. Lehet hogy közben az állami szolgáltatások (pl. az egészségi szolgáltatások), is csökkennek. Ez az ember vagy nem tudja visszafizetni a saját hitelét, vagy csak túlzott áldozatok árán tudja azt visszafizetni. Ha nem vesz fel hitelt, akkor is ráfarag, csak kevésbé.

Ne felejtsük el a hitfelvétel csak akkor jó üzlet a hitfelvevő számára, ha azzal növelni tudja termelését (hosszabb távú jövedelmét) és ha azt viszonylag könnyen vissza tudja fizetni. Ez már egy általánosan eladósodott állapotban (az összesített nemzet van eladósodva) már alig valószínű.

A hitelnyújtónak a hitel általában jó üzlet. Azonban egy általánosan eladósodott állapotban már hazai hitelnyújtóknak, általában nem jó üzlet. A külföldi hitnyújtóknak pedig a nagyon erős eladósodásig jó üzlet.

Ha az átlagos dolgozó és annak családja „nyomorog” (rosszabbul él és túl sokat dolgozik) akkor az egész nép rosszabbul él és ehhez képest sokat dolgozik. (Túl sokat dolgozik: nincs ideje a gyermeknevelésre, a pihenésre, a szórakozásra, ingerlékeny, elégedetlen, fogékonyabb a tisztességtelenségre, betegeskedik, korábban hal meg, stb.)

Minden hitel (állami, magángazdasági, lakossági) döntő többségét végső soron a dolgozok és az átalagosan, átlag alatt keresők fizetnek vissza. Minden pénzügyi, gazdasági válság, romlás őket sújtja. Lényegében az már nem egy réteg, hanem a döntő többség, a nép.

Tehát kijelenhetjük, adott esetben van egy nagy adósságcsapda, amelyben az egész hazai nép benne van.

Az állami, de a lakossági és magángazdasági eladósodás is nem egyesek eladósodása, kára, hanem az egész nép eladósodása, kára, kár, mely szenvedéssel, nyomorral jár. 

Az EU tévedései.

Az „rendben van”, hogy a magyar pénzügyi vezetés csapnivaló. Na de az EU tagja vagyunk az EU állítólag, segít nekünk. Az biztos hogy feltételeket szab, tehát beszól elsősorban pénzügyekbe, a kereskedelmi ügyekbe.

Legalább három tévedése volt, van az EU-nak. Vagy talán ezek nem is tévedések?

Szerintem szűk állam eladódódását túlságosan felértékeli, a nemzeti eladódódást túlságosan leértékeli. Igaz hogy ez csak sejtés, mert a jelenlegi adatokon nem ismerem ki magam.

Ne felejtsük el jelenleg az a helyzet, hogy bár szűk állam eladósodása csökken, stagnál (a növekedés megállt, de még mindig hatalmas), de a nemzeti eladósás nő, és az összes nemzeti eladósodás is nő. Tulajdonképpen a folyamatos, sorozatos (külföldi) hitelfelvétel szempontjából a szűk államot felváltotta a hazai magángazdaság és a lakosság. Vagyis a nagy adósságcsapda megmaradt.

Az adósságcsapda megelőzésének nem tulajdonít kellő jelentőséget. Vagyis hagyta a magyar népet beleesni, belevezetni az adósságcsapdába. Mivel magyar népet belevezették ezért nyilvánvalóan kevés volt az a megelőzés, amely ezt a belevezetést megakadályozza.

Az adósságcsapdából való kimászáshoz nem nyújt kellő segítséget, sem anyagit, sem szellemit. Talán nem is rossz megoldás egy közepesen eladósodott szűk állam és egy gyengén-közepesen eladósodott nemzet (magángazdaság, lakosság) esetében bevezetni az eurót (a közös pénzt) és ezzel kivenni magyar pénzügyi vezetés kezéből az irányítást. Az viszont biztos, hogy egy rossz megoldási programot (konvergencia program) fogadott el. Illetve nem adott ennél jobb megoldási programot.

Mit jelent az adósságcsapda általában?

Újra ki szeretném emelni a páratlan, hatalmas károsságát.

Ugye itt arról van szó, hogy más gazdasági, pénzügyi válságból könnyebb a kimászás. Ezért azok válságok ez pedig csapda.

Az eladósodás általános meghatározásai.

 Az alapvető meghatározás így szól: az eladósodás olyan hitelfelvétel (általában a hitelfelvevő erejét meghaladó), amellyel a hitelfelvevő elsősorban magának, de másoknak is kárt okoz.

Az eladósodás oka: olyan túlzott (többek között folyamatos, sorozatos) hitelfelvétel, amelynek nagyobb része nem hasznos (hasznos termelést és jövedelmet fokozó), megvalósítható beruházásra fordítódik.

Az alapvető megoldás: be kell határolni az összes felvett hitel nagyságát (a tartozás nagyságát) és be kell határolni azon részét (legfeljebb a felvett hitel 15%-a), amely nem hasznos beruházásra fordítódik.

(A hitelezés, ill. tartozás mértékét az eladósodás megakadályozásán kívül, a kellő arányú önhitelezés, és a megtakarítások automatikusan jó eloszlása miatt is be kell határolni.)  

Az adósságcsapdából csak vérrel, verítékkel, nagy áldozatok árán lehet kimászni, de a bennmaradás még rosszabb: ezért csapda.

Az is igaz hogy válság-láncreakció, már egyféle csapda. Az eladósodás azonban önmagában is csapda, ráadásul magával hozhat egy válság-láncreakciót.

Konkrétabban a következőről van szó.  Az adósságcsapdának három helyzete van.

Kezdjük ezzel a helyzettel.

A hazai nép a folyamatos sorozatos túlzott hitelfelvétel ingatag kiszögelésén korlátozottan robotolva, kiszolgáltatva lavíroz.

A B/5/a ábrán ábrázoltam hogy milyen helyzet alakul ki, ha valaki folyamatosan sorozatosan hitelt vesz fel. Az biztos, hogy a hitelek ebben az esetben már nem beruházást, fejlesztést szolgálják, hanem az egyre növekvő adósságtörlesztést. Tehát a beruházásokra, fejlesztésekre sem pénz, sem munkaerő nem jut. Ebben a helyzetben, a már visszafizetési szakaszban (már visszafizetés nagyobb, mint a hitelfelvétel) már csökken a nemzet pénze munkája, pontosabban az már nagyobb arányban kerül ki külföldre.  Ez tehát már az elszegényedő szakasz.

(Amikor a hitelfelvétel fokozottan nő, ez a hitelkamat-emelést, (alapkamat emelést) követő pár év akkor a hitelfelvevő szempontjából a bevételnövekvő szakasz. De az alapkamatot, hitelkamatot nem lehet a végtelenségig növelni, és más okból is szükségszerűen csökkennek a hitelek. A következő szakasz, amikor már csak enyhén növekedik a hitelfelvétel, ez van most. Ez már egy visszafizető szakasz. Igaz a többlet-visszafizetés még viszonylag enyhe, mert még egy kissé növekedik a hitelfelvétel. A baj akkor van, amikor a hitelfelvétel növekedése ténylegesen megáll, netán csökken. Mert e folyamat hátterében az van, hogy közben hatalmasra duzzad a visszafizetendő összeg. Nő a visszafizetendő alapösszeg, ráadásul azt egyre nagyobb kamatra adják.)

Tehát ez már a visszafizető, elszegényedő szakasz, a nemzet pénze, munkája ezért is kerül nagyobb arányban külföldre. Az  is elég világos, hogy hitelnyújtó zsaroló helyzetben van: ha nem azt teszed, amit mondok, nem adok több hitelt, és akkor általános válság alakul ki. Persze, ez a zsarolás nem ilyen nyílt és közvetlen. Ez rejtetten és közvetve következik be.

Egy másik fejezetben már kifejtettem, hogy ez helyzet azzal jár, hogy minden pénzügyi, mutató (és gazdasági mutató is) romlik. Közepes-nagy infláció alakul ki, a hazai pénz árfolyama közepesen ingadozik, stb.  A termelésnövekedés lelassul, megáll. Persze ez még egy viszonylag kedvezőbb helyzet, annál, ami akkor alakul ki, amikor ténylegesen is csökkenek a hitelek.

Szóval ezt a helyzetet nevezem én: a hazai nép a folyamatos sorozatos túlzott hitelfelvétel ingatag kiszögelésén korlátozottan robotolva, kiszolgáltatva lavíroz – helyzetnek.

Világos hogy ez egy borzalmas csapdahelyzet, ebből szabadulni kell.

A magyar nép 2006-tól ebben a helyzetben van.

Ne felejtsük el jelenleg az a helyzet, hogy bár szűk állam eladósodása csökken, stagnál (a növekedés megállt, de még mindig hatalmas), de a nemzeti eladósás nő, és az összes nemzeti eladósodás is nő. Tulajdonképpen a folyamatos, sorozatos (külföldi) hitelfelvétel szempontjából a szűk államot felváltotta a hazai magángazdaság és a lakosság. Vagyis a nagy adósságcsapda megmaradt.

 A hazai nép, a nem tudatos kimászás okán, vagy más okból belesik az adósságcsapdába.

Az előzőkből kiderül, hogy ez akkor történik, ha valamilyen okból (sok ok lehetséges) csökken, vagy akár stagnál a hitelfelvétel. Lehet ok pl. hogy a hitelnyújtók mondják: köszönöm ez már nagyon veszélyes, kockázatos hiába van magas kamat.  Előbb-utóbb ezt mondják a hitnyújtók. Azért azzal ők is tisztában vannak, hogy előbb-utóbb még megszakadva sem tudja visszafizetni a nép a felvett hitelt. Azt is látják, hogy ez egy romló állapot. Előfordulhat hogy nem egyenletes a romlás, esetleg lassú a romlás. A csőd vég azonban szerintem nagy valószínűséggel bekövetkezik.  Vagy a hitelfelvevő mondja: én ki akarok mászni, kevesebb hitelt veszek fel.

Ekkor jön az, hogy a visszafizetendő összeg már sokkal nagyobb, mint a felvett hitel. Persze ez attól függ, hogy mennyire állnak le a hitelek. Ebben a pénzügyi rendszerben azonban jellemező a gyors csőd, a gyors összeomlás, a befektetői pánik.  A tovább következmény az, hogy a hazai pénz jelentősen leértékelődik és az import árak, jelentősen megemelkednek. Ezért is, másért is egy nagy most már esetleg vágtató infláció alakul ki.

Tulajdonképpen ezen további következmények (gyors összeomlás, magas, vágtató infláció, árfolyamválság, stb.) nevezhetjük ezt adósságcsapdának. Ráadásul a kamatszázalék és a visszafizetendő összeg is folyamatosan, fokozottan nő. Adósságcsapda, mert gyors, és kiterjedt összeomlás, válság alakulhat ki, magától vagy éppen a kimászás következtében.

Nehéz megmondani, hogy ez helyzet, vagy az előző helyzet a rosszabb. Adósságcsapda, mert aki bekerül az mindenképpen fokozottan károsul.

Nehéz megmondani, mert lényegében a gyors halál vagy az elhúzódó agonizálás között kell választani. Kicsit enyhébb hasonlattal egy gyors lefolyású nagyon súlyos heveny betegséget választunk, (remélhető gyógyulással), vagy nagyon sokáig elhúzódó, enyhébb, de bármikor rosszabbodó betegséget választunk.

Az adósságcsapda három állapota, alternatívája.

A nép a folyamatos, sorozatos hitelfelvétel, ingatag kiszögelésén lavírozva, korlátozva, nyomorogva, kiszolgáltatva robotol. A termelése (jövedelme), fejlődése, korlátozott, alacsony, miközben az adóssága nő.  Leesik az ingatag kiszögelésről, vagy az leszakad, a csapda mélyére zuhan.

Nagy áldozatok árán, (a hitelfelvétel erős csökkentésével, nagyon jó, kiszámított programmal) tudatosan kimászik csapdából.

A három állapotról már az előző fejezetrészben szó volt. 

A hazai nép tudatosan, áldozatokkal, de viszonylag kisebb áldozatokkal, tervezetten, tudatosan kimászik az adósságcsapdából.

Itt és most nem foglakozom a részletes kimászás tervével. Csak néhány fontosabb megállapítást teszek. 

Az előző két helyet olyan rossz, hogy annál csak jobb lehet a tudatos kimászás. Nincs szenvedés nélküli, könnyű kimászás. A befektetőknek sem érdeke hogy teljes összeomlás következzen be. Az érdekük, a hogy az első helyzet, a kiszögelésen való lavírozás fennmaradjon. Ha viszont közlik a befektetőkkel hogy azt semmiképpen akarják folytatni, akkor esetleg lehet velük tárgyalni, mert az összeomlást ők is el akarják kerülni. Nem lehet a nélkül kimászni, hogy a hitelfelvétel ne csökkenjen. Csak a termelés növelésével szerintem egy gyenge, korrupt állammal és egy viszonylag gyenge hazai magángazdasággal rendelkező ország nem tud kimászni. Ezek tehát eleve gyengék, ráadásul az adósságcsapdában, a kiszögelésen inogva gúzsbakötve, ezek csak korlátozottan fejleszthetők. Azért fejleszthetők elsősorban nem anyagilag, hanem szervezési, irányítási szempontból. Az állam is hasznos termelést ad. Tévedés az, hogy csak magángazdaság fejlesztése, növelése a jó megoldás. (Egyébként is a magángazdaság termelése akkor maximális, amikor az állam optimális.) Mindent egybevetve szükség van az áldozathozásra is (alulfizetett túlmunka, csökkenő életszínvonal, pénzügyi válsághoz közeli helyzet.).

Szükség van egy rövid távú tervre: hogy lehet csökkenteni a hitelfelvételt, úgy hogy az ne eredményezzen nagy összeomlást. Illetve arról szólna, hogy a hatalmas terheket kik milyen arányban vállalják. Illetve arról szólna, hogy a külföldi hitlenyújtásokat hazai hitelnyújtások legalább részben pótolják. És arról, hogy többet ne alakuljon ki adósságcsapda.

Egy középtávú tervre, ez elsősorban az állam hatékonyabbá, és tisztességesebbé tételéről szólna. Továbbá az optimális hitelezés kialakításról szólna. Esetleg arról szólna, hogy az állam hanyatlása nélkül hogyan lehet a magángazdaságot gyorsan fejleszteni.

És szükség van egy hosszabb távú tervre, ami sok mindenről szólna.

De mindenek előtt az kell, hogy a helyzetet feltárják, a nyilvánossággal megtárgyalják. Tisztelt nép adósságcsapdába vittük magukat kérjük a segítségüket. És ezeket garanciákkal garantáljuk, hogy soha többet ilyen nem fordulhat elő.  Ezt az egészet, pedig csak egy új, hiteles vezetés tudja csak véghez vinni.

A jövő szempontjából a feladatok nem szólhatnak kimászásról (ez már egy rossz helyzet) csak az adósságcsapda megelőzéséről. A megelőzés egyben a helyes pénzügyi politika, a helyes (jó hasznos, értelmes) hitelezés, olyan, ami a fejlődést biztosítja.

Az adósságcsapda néhány további meghatározása. 

Olyan folyamatos sorozatos túlzott állami, nemzeti hitelfelvétel amely, ráadásul értelmetlen haszontalan (nem beruházási), amelynek a visszafizetése, megakadályozza beruházást, fejlesztést, és pénzügyi, gazdasági összeomlást okoz.

Olyan túlzott állami, nemzeti hitelfelvétel, amelynek a visszafizetése (meghaladja a nép erejét), kárt okoz a népnek, és ráadásul beindít negatív pénzügyi, gazdasági folyamatokat, és ezért további áldozatokat követel.

Ugyanakkor az is igaz, hogy amelyik állam, nemzet adósságcsapdába kerül ott valószínűleg gyenge a gazdaság, rosszul működik az állam, felelőtlen, önző a vezetés, rossz a politikai rendszer, és a rendszerváltozat.

Adósságcsapdába csak úgy kerülhet egy állam, nemzet, ha a vezetése folyamatosan alapvető stratégiai hibákat követ el.

Az eladósodás a legegyszerűbb, legsúlyosabb, legostobább hiba. Az általános ostobaságok.     

Sajnos e sorok leírásánál minden bizonytalanság, kétség feltolul bennem. Az elkeseredés a reménytelenség kiüti a kezemből a tollat, pontosabban klaviatúrát. Nincs szükség komoly elemzésre, a normális ember szinte ösztönösen megérzi mik az egyszerű ostobaságok. Egy külföldi jogosan kérdezheti meg: mi a fenének kell órákig bizonygatni, hogy az eladósodás ostobaság, hiszen nyilvánvalóan az. A magyar értelmiségnek, vezetésnek pedig hiába bizonygatom, ők újra és újra el fogják követni ezt az egyszerű ostobaságot is. Nagy nehezen kilábalunk ez egyik eladósodásból, és máris besétálunk a másikba. Nyilatkozatok ezrei kimondják, a Kádár rendszer rosszasága végső soron az eladósodásba nyilvánult meg. Persze ez sem igaz, hiszen egy másik rendszerben ugyanúgy, sőt jobban eladósodunk. ( Ráadásul ez az eladósodás már a reformszocializmus,  kapitalizálódó szocializmus terméke volt.) A leckéből azonban tanulnunk kellett volna. Mi nem tanulunk abból, sem ami saját bőrűnkön csattan, fájón, belemarva a testünkbe. Persze nincs egyforma szenvedés és nincs egyforma felelősség. A vezetés, az értelmiség szenvedése sokkal kisebb, de éppen ezért kellene ezt a szenvedést legalább a szankciókkal kiegyenlíteni. Ők az okozók, de nem ők szenvednek, jelenleg ez a helyzet.

Rengeteg egyszerű, súlyos pénzügyi ostobaság van, de a képzeletbeli dobogó legfelső fokára kétségtelenül az eladósodást kell feltenni.

Ez az egész eladósodási ügy nemcsak az államkapitalizmusra jellemző, nemcsak az EU-ra jellemző, de sajnos nagyon jellemző a magyar értelmiségre, vezetésre. 

Nézzünk a magyar értelmiségre néhány jellemző egyszerű ostobaságot.

„Majd kívülről megérkezik a segítség” – ez a lényege az ostobaságnak.  Sajnos magyar értelmiség évszázadok alatt rengeteg csalódás után sem tudta megérteni, hogy nem erről szól a történet. A nemzeteken nem segít senki. Jobb esetben egy korrekt kapcsolat, verseny van. Csak jobb esetben, ritkábban. Rosszabb esetben átverés, kizsákmányolás van. Akiktől a legkevésbé várható a segítség azok kapitalisták, nagytőkések. A következő ostobaság: „a kapitalisták Róbert bácsik”

A következő ostobaság: „jaj csak befektetők (ráadásul, pénzbefektetők) jöjjenek, a legfontosabb a befektetők bizalma.” Itt már kulminálódnak az előző ostobaságok. De aki így gondolkodik, az eleve valamilyen spekulációs akciósorozatnak nézi a gazdaságot. „A gazdasági, pénzügyi élet egy átverős, spekulációs társasjáték” – így szól a következő ostobaság. Ráadásul az ostoba értelmiség, vezetés túlértékeli a saját képességét, mert még ehhez a spekulációs játékhoz sem ért.

Általános ostobaság: a pénzügyi spekulációk (tisztességtelen, munka nélkül megszerzett igazságtalanul nagy jövedelmek) nem ártanak a gazdaságnak, nem ártanak senkinek, sőt hasznosak.

„A jelenlegi pénzügyi világban nincs vagy-vagy elosztás ( mindenki jól járhat) vagy az van, de akkor a hitelnyújtók ostobák, a hitelfelvevők az okosak.” Ez a következő egyszerű ostobaság.

Mindezekből kijön a fő ostobaság: „az eladósodás jó dolog, vagy rosszabb esetben sem súlyos probléma.” Az adósságcsapda, valójában a legsúlyosabb, a legprimitívebb, legnagyobb ostobaság. Ez egy fegyvertelen kizsákmányolása a népnek, nagyobb ostobaság, mint a háború. Talán kevésbé aljas, de mint ostobaság, nagyobb.

Miért szinte kilátástalanul borzalmas Magyarország helyzete a 2009-es években: a hatalmas halmozott államadósság miatt? Nem csak az adósság nagysága számít, nem mindegy, hogy ki és hogyan adósodik el.

Közben jött a pénzügyi-gazdasági világválság, amely szintén a túlhitelezésből ered, de én azokkal értek egyet, akik nem ezt jelölik meg a magyar válság okának. A magyar pénzügyi-gazdasági válság oka a súlyos eladásódás. A világválság valamennyire tovább súlyosbította, gyorsította magyar válságot, ami világválság nélkül is bekövetkezett volna. Jónak tartom ezt a hasonlatot: ahogy bizonyos fertőzések csak a legyengült, amúgy is betegeskedő embereknek okoznak súlyos betegséget, úgy világválságok is az ilyen legyengült országoknak, amúgy is betegeskedő országoknak okoznak súlyos válságot. Ezt bizonyítják a tények is, hiszen egy sereg ország alig érezte meg a világválságot.

Tehát az adósságról van szó, ami elsősorban a szűk állam (kormány, vezetés) adóssága, és amelynek nagyobb része külföldi hitel, és amelynek jelentős része külföldi pénz (deviza) hitel, és amelynek hatalmas kamatszázaléka.  Amely hitel most már nem 16 ezer-milliárd Ft értékű, mint 2008-ban, hanem 20 ezer-milliárd Ft értékű. Számos tévedés hangzik el, ez ügyben is, az un. szakértők szájából, pl., hogy más országoknak is van ekkora. Meg, hogy volt már ilyen. Volt ilyen, csak akkor még Magyarországnak volt vagyona, voltak állami vállalatok, amiket közben privatizáltak. Lehet, hogy más ország is, de Magyarország külföld felé adósodott el, és ez számít igazán. A külföldi adósság ötször súlyosabb, mint belföldi, de pontosabb, ha azt mondom: ez az igazi adósság. A deviza adósság pedig egy fokkal súlyosabb, mint a Ft adósság. És van itt még egy dolog: minél szegényebb valaki (ez vonatkozik az országra is) a jövedelméhez (pl. az éves GDP-hez képest) annál kisebb arányú százalékú lehet az adóssága. Hasonlítsuk ezt ahhoz, ha egy gazdag ember egy 10 milliárddal rendelkező ember adósodik el, pl. 7 milliárddal (ez 70%), és, ha egy szegény ember 1 millióval rendelkező ember adósodik 700 ezerrel (ez is 70%). Csakhogy az egyiknek marad még 3 milliárdja, a másiknak marad 300 ezer pénze egy évre. Ez utóbbi a havi 25 ezréből még nyomorogni sem tud, ahhoz is újabb, hitelt kell felvennie, hogy nyomorogjon.

Összefoglalva: a jelen 2009 magyar eladósodása azért súlyosabb minden másnál, a hatalmas összegén felül, mert külföld felé történt, mert jelentős része devizában történt, mert a szokásosnál is magasabb a kamat, mert már nincs vagyon (mindent eladtak), mert szegény és egyre szegényebb országról van szó.

Nézzünk néhány konkrétabb pénzügyi ostobaságot.

„A hitelfelvétel növelésével érdemben lehet változtatnia az infláción, a hazai pénz jó árfolyamán, a termelésen.” Ezen belül, ostobaság azt gondolni, hogy az elhízott pénz (tévesen erős pénz)  jó dolog. Erről még beszélek.

Ostobaság, ha a bankszektor hatalmas hitel-transzformációs képességével nem számolnak. Ostobaság, ha nem látják bankszektor kiváltságos helyzetét, pl., az államot, a nemzeti bankot hasonló dolognak gondolják, mint a bankszektort. Ostobaság, ha nem számolnak bankszektor hatalmas profitján keresztül, a vagy-vagy elosztással. Illetve azzal, hogy az, eltúlzott, korlátozatlan bankszektor pénzt és munkát, munkaerőt, időt vesz el a gazdaságtól.

Konkrét ostobaság a folyamatos, sorozatos hitelfelvétel „hasznát” félreértelmezni. A B/5/a ábra alán ábrázolom a problémát. A hitelfelvétel elején, illetve azon szakaszban, amikor megnő hitelfelvétel (természetesen hitelnyújtás is nő),  akkor a hitelfelvevőnek van egy átmeneti, látszólagos haszna. (A hitelnyújtás persze azért növekszik, mert az átlagosnál eleve magasabb a hitelkamat.) Azonban egy idő után elérkezik a visszafizetési időszak, ekkor már meredeken csökken ez az átmeneti haszon. Bármilyen magas is a kamat, a hitelnyújtás viszonylagosan csökkeni fog, ez már mínuszba vezérli a hitelfelvevő egyenlegét. Ha abszolút mértékben azért továbbra is nő a hitelfelvétel, akkor az, valamennyire kompenzálja, csökkenti hitelfelvevő negatív egyenlegét. Ennek azonban az ára, hogy igen magas, egyre magasabb a hitelkamat és háttér-eladósodás.  Nyilván a befektetők is látják a csapda helyzetet, a kockázatot és mindig olyan feltételekkel adnak hitelt, hogy az nekik bőven megérje. E helyzetet nevezem én a folyamatos sorozatos hitelfelvétel ingatag kiszögelésén való lavírozásnak. Nyilván ez helyzet sem mehet a végtelenségig.  Rosszabb esetben a hitelnyújtók mondják azt: elég volt a hitelezésből ez már kockázatos, tessék visszafizetni a hitelt. Vagy hitelfelvevő áll le a hitelfelvétellel. Azzal a hitelfelvétellel, aminek nincs beruházási haszna csak visszafizetést, szolgálja, miközben nő a háttér-eladósodás. Szóvak a hitelfelvétel előbb-utóbb stagnál, ill. csökken és ekkor már csak a hatalmas visszafizetés, marad. Szóval ezt az egész folyamatot félre lehet értelmezni, úgy hogy csak a pozitív elemeit emelik ki. Csak a kezdeti hasznot nézik, illetve azt nézik, hogy egy ideig a negatív egyenleg szerényebben növekszik. Ez tehát egy súlyos pénzügyi tévedés.

Konkrét pénzügyi tévedés az, hogy a hitelfelvevő nincs tisztában hitelfelvétel lényegével. Vagyis azzal hogy ennek a lényege a kiemelt beruházási időszakos szakasz, csak akkor van értelme, ha egy sereg feltétel (pontos, átgondolt, hasznos termelést fokozó nagy beruházási tervek) adott e szakasz elkezdéséhez.

Nincs értelme a hitelfelvételnek, ha átlagos, átlag alatti beruházásról van szó. Nincs értelme, ha az nem átgondolt nem precízen kidolgozott. Nincs értelme, ha az a megvalósulás után nem a hasznos termelést, jövedelmet fokozza.

Az eladósodás „cseles” útvonalának félreértése, mint egyfajta pénzügyi ostobaság.

Az útvonal azért „cseles” (persze csak az ostoba számára) mert szépen fokozatosan lehet besétálni a csapdába, de onnan már nem lehet kijönni. „Cseles” mert az oda-út nem ugyanaz, mint a vissza-út. Nyilvánvalóan az ostoba csak azt látja, hogy a lejtőn lefelé menni sokkal könnyebb, mint visszafordulni és lejtőn felfelé, viszonylagos nélkülözésekkel, nehézségekkel kijönni a gödörből. Minden ostoba vezetés ezt gondolja és viszi magával a népet is: per, pillanat ez a könnyebb a hasznosabb út, a másik út keserves, tehát gyerünk a gödörbe. Egyáltalán látják, hogy már közel van a gödör, vagy még ezt sem látják? Talán a vezetők jelentős része még azt sem tudja, miről szól az adósságcsapda.  Elképesztő ostobaság. Azért ne mossuk össze felelősséget. Az első vezetők még azt gondolhatják, majd a következő vezetés kimászik belőle. Nekünk jó a könnyű út, a következő vezetéssel meg kicseszünk, ez is jó nekünk. Illetve azt gondolhatják: ez még nem csapda csak egy kis gödröcske. A következő vezetők ugyanezt gondolhatják. És így tovább. Mindenki, csak egy kicsit sétál mélyebbre a csapdában. Az előzőhöz képest csak egy fokkal adósodik el jobban. Na, de annak vezetésnek, aki előtt már ott tátong a mélység, annak azért már nem szabadna következő lépést megtennie. Ő előtte már konkrétan ott tátong a szakadék. Igaz, ez a vezetés visszanéz a lejtőre (emelkedőre) amit meg kell mászni, és azt mondja: na ebből aztán nem lehet kimászni.(Valójában ezt kellene mondania: innen már vérrel verítékkel lehet kimászni, de nincs más megoldás.) Akkor gyerünk bele, mondták a magyar vezetések, főleg a Gy. féle vezetés.  De ennek a vezetésnek a rossz irányú csapda felé vezető lépése már nem ugyanakkora hiba, mint az első, második vezetések lépései. Itt már egy lépés tízszer olyan súlyos hiba (ez már bűn) mint a csapda szélén tett lépések.

A Gy. féle vezetés, felelősségét, szerepét pontosan kell tisztázni.

A felületes szemlélő számára Gy. féle vezetés ébredt fel először és mondta azt, hogy na akkor vérrel verítékkel ki csapdásból. (Az, hogy nem ezt mondták, és rosszul akartak kimászni csapdából az egy más probléma.) Valójában az történt, hogy a  Gy. féle vezetés volt az, aki megtette  a  legsúlyosabb   csapdába vezető utolsó lépéseket. A 2005-2006 években nemhogy sürgősen csökkentette volna a költségvetési hiányt, de alaposan megnövelte. Így került a magyar nép konkrétan csapda mélyére. És miután belevezette a magyar népet a csapdába akkor jött elő reformjaival, programjaival.

Azon buszsofőr, aki gyorshajtás miatt az árokba hajt, és a buszon ülök, meghalnak, megsérülnek, felelősségét mennyiben csökkenti, az, hogy baleset után ez a sofőr megpróbál egyeseknek elsősegélyt adni?  És mennyiben csökkenti az, hogy az előző sofőrök is gyorsan hajtottak.  Ezen a kérdéseket kell feltenni, amikor a konkrét felelősséget vizsgáljuk. Márpedig a konkrét felelősség nagyon fontos. A jövő rendszerében mindig pontosan lesz mérve a konkrét felelősség.

Utána pedig a szűk állam eladósodását részben felváltotta, nagyobb részt azonban az összes nemzeti eladósodást növelte a lakosság eladósodása. Ezt sem akadályozta meg a vezetés. Egyébként kisebb pénzügyi ostobaság az is, ha jelentős különbséget tesznek a szűk állam eladósodása és a nemzet (magángazdaság, lakosság) eladósodása között.

Visszatérek az ostobaságra. Én az ostobaság szót használtam, de valójában a manipuláció kifejezés ugyanolyan jó. Nem lehet tudni, hogy mekkora itt az ostobaság és mekkora a manipuláció.

A világ számára mi magyarok jogosan az ostoba, rafinálkodók maradunk. Akik másnak ásnak vermet, de maguk esnek bele.  És mi vagyunk azok, akik újra és újra belesnek a verembe. Ugyanakkor jövő embere a képes lesz szétválasztani a vezetést, a néptől. Nem azt mondja: gyenge népség ez a magyar.  Hanem ezt: szerencsétlen magyarok, jól kicseszett velük a borzalmas vezetésük. Vagy talán még ezt is hozzáteszi: ezért ebben az egészben mások is hibáztak. Azért ebből mások is, akár mi is hasznot húztunk.

Vannak tehát általános pénzügyi ostobaságok (manipulációk) és konkrétabb pénzügyi ostobaságok (manipulációk).

Egészen konkrét hibák: a költségvetési törvény és az intézményrendszer. 

Nagyjából átnéztem a költségvetési törvényt, de nem találtam olyan paragrafust, amely pl. a költségvetési hiány nagyságával annak átlépésének megelőzésével, ill. következményeivel foglakozna. Az biztos, hogy nincs ilyen kiemelt része a törvénynek. Tehát a legfontosabb dolog hiányzik a törvényből. Ha itt tart a jogalkotás, akkor miről beszélünk.

Bár a Nemzeti Bank és kormány zavaros viszonyáról több helyen beszélek, de azért itt a kormányzaton, államon belül is hihetetlen zavarosság van. Jelen rendszerben mely szervek állnak kapcsolatban a költségvetéssel, ill. az adóssággal. A kormány, a pénzügyminisztérium. A parlament. Az ÁSZ. Az államadósság kezelő központ ÁKK. Azt nem mondhatom, hogy ezek felelősek, mert hiába van ennyi szerv, felelősség az nincs. Sőt ez a sok szerv arra jó, hogy egymásra tudjanak mutogatni. A parlament több okból, idő és szakértelem hiánya, pártfegyelem, hatalmi taktika, a kormányzópárt uralma, stb. csak azt teszi, hogy különösebb megfontolás nélkül követi a kormány (kormányfő, pénzügyminiszter) javaslatait. Lényegében egy pár „nagyon okos ember dönt”, a miniszterelnök a pénzügyminiszter stb. Az ÁSZ szerepe csak névleges. Az ÁKK szerepe még borzalmasabb. Érdemes elolvasni az ÁKK pályafutását. Volt egy amúgy is zavaros intézmény az MNB keveréke a pénzügyminisztériummal. Egyébként ezen intézmény szerepe az, hogy meglevő államadósságot a lehető legjobban próbálja visszafizetni. Tehát nincs egy olyan szerv, intézmény, amelyik konkrétan a hiány, az adósság megakadályozásával foglakozna. Ha már megtörtént baj, mit lehet tenni – jobb esetben ezzel foglakoznak az itt felsorolt szervek, intézmények. Visszatérve, az ÁKK ekkor még zavaros volt, de legalább volt valamilyen kontroll szerepe. Viszont utána egyszerűen a pénzügyminiszter hatáskörébe tették, mellesleg  Gy. úr kormányzása alatt. Így aztán az a kevés önállósága, kontroll szerepe is megszűnt, ami addig megvolt. Ez jelenleg tulajdonképpen egy látszatintézmény (nem független testület).

Ne ezt a zavaros felelősség nélküli látszat-intézményrendszert fogja felváltani a jövő intézményrendszere.

A lényeg az, hogy megint megjegyezhető: a gazdasági problémák gyökere a politikai (döntéshozó, jogalkotó, jogi) rendszerben van. 

Megint: mi az összefüggés az adósságcsapda (a legnagyobb hiba) és az egyéb nagy hibák (korrupt rossz hatékonyságú állam, kisvállalkozások nyüstölése, nagytőke ajnározása, rossz, túlzott privatizáció, elhanyagolt innováció, rosszul értelmezett gazdasági állam, rossz rángató adó, felelőtlen költségvetés, állam gerjesztette infláció, állandóan túlzottan felülértékelt (elhízott) forint, stb.) között.

Három részre bonthatjuk a problémát. Az első rész: a kialakulás szempontjából vizsgálja az összefüggéseket. Második rész: ha már benne van az állam, nemzet az adósságcsapdába. Harmadik rész: ha onnan tudatosan ki akar mászni.

Előzetes megjegyzések. Az adósságcsapda közvetlen oka a túlzott (a bevételt meghaladó) felelőtlen nem beruházási költekezés, illetve a túlzott, folyamatos sorozatos, rossz (nem beruházási) hitelfelvétel.

A kialakulást tekintve nincs szoros, közvetlen összefüggés az egyéb nagy hibák és az eladósodás között.

Minden nagy hibának az összefüggések mellett megvan az önálló kialakulási aspektusa, és az önálló gyógymódja. A kialakulás szakaszában ez az önálló aspektus) meglehetősen nagy, később már csökken, azaz erősödnek a közvetlen és közvetett összefüggések.

A legjobb gyógymód, ha ezek a nagy hibák nem alakulnak ki.

Közvetett összefüggés azonban van. Az egyik az, hogy a csapnivaló vezetés valószínűleg minden hibát el fog követni, miért hagyná ki pont az eladósodást.

A másik közvetett összefüggés: minden hiba, gyenge gazdaságot, kevés nemzeti termelést, jövetelemet okoz. Ezt a csökkent jövedelmet a csapnivaló vezetés hitelfelvétellel pótolja.  A lényeg az, hogy az egyéb nagy hibákat a csapnivaló vezetés egy újabb nagy a legnagyobb hibával tetézi, az eladósodással. Azzal kerüli el csak rövid időre a közepes gazdasági válságot, hogy hosszabb távon egy nagy gazdasági válságot hoz létre. Úgy megy bele az eladósodásba, a nagy válságba, hogy közben semmit nem old meg. Általában arról van szó, hogy a jó érdemi megoldások helyett a csapnivaló vezetés egy másik hibával (felületes megoldással) próbálja megoldani a közepes válságot. Pl. kevés a pénz, akkor felelőtlenül privatizál.  Vagy kevés a pénz akkor felelőtlenül adót emel. És még lehetne sorolni. A legnagyobb hiba, azonban az, hogy eközben el is adósodik. A hibák tehát folytonosak, nem állnak le a hibákkal, illetve nincs érdemi stratégiai, és igazi strukturális változás.

Az adósságcsapda ebből a szempontból is csapda, nemcsak az adósságcsapdából kell kimászni, de egy legyengült rossz gazdaságnak kell abból kimászni. Kétszeresen is legyengül a gazdaság. Eleve legyengülten (jelen vannak az egyéb nagy hibák, a rossz hatékonyságú korrupt állam, stb.) kerül az adósságcsapdába, illetve az adósságcsapdába tovább gyengül.

Ha pl., ha Magyarország, nem adósodik el ( illetve feltételezzük, hogy az eladósodás lehetetlen), akkor kb. 3-5 évvel korábban kialakult, volna, egy közepes gazdasági válság. Erre a válságra (feltételezve, hogy a vezetés normálisabb, mint a magyar, szocialista, liberális vezetés) a vezetésnek válaszolni kellett volna. Összességében ez, minden rosszasága mellett egy sokkal jobb helyzet lett volna. 

Amikor gazdaság már az adósságcsapdában van, akkor az összefüggés lényege az, hogy az egyéb nagy hibákat sokkal nehezebb gyógyítani. Illetve a magas (nem vágtató) infláció szükségszerűen kialakul. Illetve a túlértékelt (elhízott) forint is egyfajta kényszerűség. Illetve, ahogy mondtam, magában az adósságcsapdában még tovább gyengül gazdaság, hiszen évekig kiszolgáltatva, gúzsbakötve (a beruházások szinte lehetetlenek) robotol. Illetve a válság-láncreakció (többek között az elégedetlenség, a tisztességtelenség, a sztrájkok, stb.) tovább gyengítik a gazdaságot.

A kimászás lényege. Természetesen meg kellene szüntetni az egyéb nagy hibákat. Első lépésben, legalább elvileg, törvényileg. Van, amit meg lehet szüntetni azonnal. Pl. az államnak nem kellene inflációt gerjesztenie, a magángazdaság eléggé gerjeszti azt. Pl., nem szabadna tovább felelőtlenül privatizálni.

Vannak olyan hibák, amelyeket csak középtávon lehet kijavítani. Pl. egy jobban szervezett, hatékony, tisztességes állam. Természetesen ezeket is el kell kezdeni, de nagyon tudatosan, szervezetten és jó irányban. Egy rossz, rángató reform, ebben a helyzetben nem javít, sőt adott esetben ronthat.

Az alapkérdés ekkor azonban az, hogy az állam gyorsan vagy lassabban álljon le a hitelfelvétellel. Mert az, világos, hogy le kell állni.

Konkrétan a hitelfelvétel leállása (akár gyorsabb akár lassabb, nagyon lassú nem lehet) biztosan magas inflációt a hazai pénz leértékelődést hozza. Illetve csökken a termelés, a nemzeti jövedelem, az életszínvonal. Kimászáskor ezek átmenetileg jobban csökkennek, mint az adósságcsapdában. A különbség, az hogy az adósságcsapda egy tartósan rossz állapot, a kimászás, még rosszabb, de átmeneti állapot. Ellenben utána jöhet a szabad fejlődés.

Az biztos, hogy társadalmi összefogás szükséges, és az új vezetésnek garanciákat kell adnia, hogy a hibák (elsősorban az eladósodás) nem fordulhatnak elő többet. Az is biztos, hogy mindehhez, egy új, hiteles vezetés kell.

Az is biztos, hogy a kimászás terheit elsősorban azoknak kell viselni, akik az előző állapot nyertesei voltak, illetve akik bírják viselni, vagyis a gazdagoknak.

Pl. az első lépések között kellett volna lenni, egy jó igazságos vagyonadó kialakításának.

Az is biztos, hogy a kimászásban a hatékony és tisztességes állam kialakításának van az egyik legfontosabb szerepe.  Rövid távon a hatékony tisztességes állam azonos szolgáltatás mellett kisebb költséggel dolgozik, ez csökkenti a hiányt. Középtávon szerintem a megoldás része az, hogy az állami szolgáltatások bővítése (egyfajta termelésnövekedés) húzza előre gazdaságot. Ehhez is azonban hatékony, tisztességes államra van szükség.

Az, hogy hazánkban egészen másképp alakult az adósságcsapda megoldása (nincs tudatos kimászás) nem kétséges. A további elemzés nem fér bele e tanulmányba.

A jövő szempontjából azonban nem lehetnek feladatok az adósságcsapdából való kimászás feladatai.  A jövő, a fejlettebb rendszer feladatainak a lényege az, hogy senki se kerülhessen, (kiváltképpen egy állam, egy nemzet ne kerülhessen) adósságcsapdába.

Magyarország és a pénzügyi hibák. A jelenlegi rendszer és a rossz pénzügyi rendszer.

Sajnos tény hogy a magyarokra mindig is, de a XX. és ezek szerint a XXI. században sokkal jellemzőbbek a pénzügyi hibák, mint más nemzetekre. Itt volt a legtöbb és legnagyobb infláció. Ez az állam, nemzet adósodott el a legtöbbször. Sajnos a pénzügyi hibák, minden szempontból lerohasztják az országot. Vannak, akik legyintenek, ez csak pénzügyi hiba, nem számít. Természetesen alaposan tévednek. Ők a probléma lebecsülésével járulnak hozzá a probléma kialakuláshoz, erősödéséhez.

El kell azon gondolkodni, hogy mi ennek az oka. Azok magyarázatok melyek a magyar gazdaságot valamilyen speciális gazdaságnak vélik, természetesen hibásak, hiszen számos kis ország, számos hasonló adottságú, hasonló történelmű nemzet van, amelyik nem követ el ennyi és ekkora hibákat. Azon elmélet sem igaz, hogy az első válság, szinte szükségszerűen tovább gyűrűzik. Nem erről van szó. Nagy nehezen, nyomor, szenvedés árán   kimászunk az egyik hibából, csapdából és már mászunk bele a következőbe. Nagyon is pontosan kimutathatók a konkrét ostobaságok a konkrét hibák, amelyek ezt eredményezik.

Pl. egy a sok közül, gyakran hallom ezt a véleményt: van régimódi pénzügyi egyensúlyra törekvő politika, és van a modern dinamizáló pénzügyi politika. Ez megint egy magyar agyrém. Nálunk állandóan infláció van, állandóan eladósodunk, de ehhez kitalálunk jól hangzó ürügyeket, pl. ilyen: a modern dinamizáló pénzügyi politika. Tisztelt magyarok, csak az egyensúlyra törekvő pénzügyi politika lehet jó. Ha az elméletnek nem is hisznek, legalább higgyenek a saját káruknak. Hányszor kell még károsodni (már százszor károsodtunk), hogy ezt elhiggyék?

Nyilvánvalóan azok terjesztik az agyrémeket, a téves eszméket, akik a rossz pénzügyi politikából hasznot húznak, ezek pedig nagytőkések, pénznagytőkések, és azok kiszolgálói. Az igazán ostobák viszont azok, akik a saját káruk ellenére, átgondolatlanul majmolják e téveszméket.

Egyébként a gazdaság dinamizálását az innováció növelésével kell megoldani.

A hibáknak, ostobaságoknak sok oka van. E fejezetben és az ábrán is szerepelnek eme okok egy része. Az hogy magyarokra jellemzőbb ez az egész talán felveti azt, hogy itt valamilyen mélyebb kulturális, nép-mentalítási probléma van. Ugyanakkor a magyar nép, genetikailag és kulturálisan is egy erősen keveredett, ötvöződött nép. A lényeg szerintem a következő. Van legalább ötven a pénzügyi politikával összefüggő tényező, és ezen tényezők mindegyikében, negyed-fél fokkal gyengébbek vagyunk. Azonban ezek a negyed-fél fokok összeadódnak és végül is kijön a jelentős különbség, sajnos ez negatív irányú.

A magyar társadalmat talán egy olyan ételhez is lehet hasonlítani, amelyben az összetevők talán önmagukban nem lennének rosszak, (legalábbis a többségük nem rossz, nem rosszabb, mint máshol), de valahogy úgy van az egész összekutyulva, hogy az egész étel ehetetlen borzalommá válik. A paprikás krumplit és a lekváros palacsintát nem ajánlatos összekeverni.

Egy kis általános elmélkedés.

A társadalmi, gazdasági fejlődés alapvető (legfontosabb elsődleges) tényezői.

Nem győzőm hangsúlyozni, a legfontosabb (alapvető) tényezőnek a vezetés jóságát, minőségét tartom. A vezetés jósága pedig ez emberiség diktatórikus történelme során (erősebb-enyhébb, külső és belső diktatúrák sorozata, ill. nem volt, nincs tényleges demokrácia) jelentős részben véletlenszerűen alakul. (Hiszen véletlenszerű pl. a trónörökös alkalmassága tehetsége. De a jelen a rendszerben is még mindig jelentős a jó, rátermett vezetés (a kiválasztás és más okok miatt) véletlenszerűsége.) Ugyanakkor megállapíthatjuk, minél diktatórikusabb egy rendszer annál nagyobb a jó, rátermett vezetés véletlenszerűsége, minél demokratikusabb egy rendszer annál kisebb ez a véletlenszerűség, elsősorban a helyes kiválasztás miatt. Ugyanakkor kérdés: mi az eredeti, az elsődleges (alapvető)  ok: a rendszer demokratikussága, vagy a vezetés véletlenszerűsége. Szerintem az eredeti ok a vezetés véletlenszerű jósága, ami nem jelenti azt, hogy a legfontosabb gyógyszer nem a demokratizálódás. 

A további fontos eredeti, alapvető ok: kultúra, pontosabb a közszellemiség. Pl. a puritánság szorgalom, tisztesség, a közösségi szellemiség, az újítási szellemiség. Az önállósági, önrendelkezési szellemiség, stb.)

A munkakultúrát a vezetés jósága és a közszellemiség határozza meg, tehát csak mellékes ok. A természeti erőforrások bősége, közepes ok.

Általános megállapítás: a tényezők fontosságát, elsődlegességét két szempontból határozhatjuk meg, a kialakulás okainak szempontjából és a megoldások (gyógykezelés) szempontjából. Mivel a kettő gyakran nem egyezik (a megoldás gyakran nem lehet a kialakulás okainak megváltoztatása), ezért a két szempont vizsgálatát, az összefüggések figyelembevételével szét kell választani. (Pl. a természeti erőforrások bősége adott dolog, de ebben a helyzetben is sok jó megoldás lehet.)

Visszatérve.

Ugyanakkor fel kell tenni a kérdést: ez az egész, a pénzügyi rendszer problémaköre, rendszerprobléma, vagy csak magyar probléma?

Azért foglakozom ilyen hosszan ezzel, mert meg vagyok győződve, hogy ez rendszerprobléma is. Magyarország olyan, mint egy orvosi ló. Minden a lovakra jellemző gyengeség, betegség, itt már súlyos akut állapotba kerül. Azért a jelenlegi pénzügyi rendszer ingatagsága, bizonytalansága, zavarossága, igazságtalansága, felfedezhető más országok, nemzetek ill. a világ vonatkozásában is. Sajnos egy másik pénzügyileg problémás ország, nem más, mint a rendszer zászlóshajója, (legnagyobb hajója) az USA.

Rossz a pénzügyi rendszer mert azért az egész világra jellemző átlagosan, hogy kisbetétesek, kisszereplők (az átlag-állampolgár) átlagosan általában károsodva kerülnek ki a szinte kötelező banki üzletelésekből, bankok, elsősorban bakvezérek, tulajdonosok hatalmas nyereséget tehetnek zsebre, a nagybefektetők, a spekulálók szintén érdemtelen jövedelmet szereznek.

A pénzisten, az anyagi javak istenítése, a spekuláció, a nagytőke terjeszkedése (a pénzügyi rendszert determináló alapvető tényezők) a jelenlegi rendszer jellemzői. Arról is meg vagyok győződve, hogy elég nagy eséllyel kialakulhat egy világválság-láncreakció. Ha ez kialakul, akkor abban szinte biztosan jelentős szerepe lesz a pénzügyi rendszer összeomlásának.

Szóval talán nem fölösleges elgondolkodni ezen a problémakörön.

Magyarország jelenlegi válságát így is értékelhetjük. A rendszerválság kezdeti szakaszán a leggyengébb láncszemek szakadnak el először. A rendszerhez tartózó, leggyengébb országokban alakul ki először válság. Lehet hogy ez a magyar válság, elsősorban erről szól.

Evezzünk vissza konkrétabb vizekre. Mi szerepel még az ábrán? 

Rossz a pénzügyi rendszer mert azért az egész világra jellemző átlagosan, hogy kisbetétesek, kisszereplők (az átlag-állampolgár) átlagosan általában károsodva kerülnek ki a szinte kényszerű banki üzletelésekből, bankok, elsősorban bakvezérek, tulajdonosok hatalmas nyereséget tehetnek zsebre, a nagybefektetők, a spekulálók szintén érdemtelen jövedelmet szereznek.

Persze amikor kimondom a fenti mondatot kétségek rohannak meg.

Kíváncsi lennék, hogy néz ki ez pl. Svédországban, Svájcban. Erre vonatkozó adat sincs. Van egy olyan erős sejtésem, hogy ez az igazságtalan elosztás, pl. Magyarországon sokkal nagyobb, mint az előbb említett országokban.

Sőt erős gyanúm hogy ez az igazságtalan elosztás kis hazánkban nagyobb arányú, mint akár a jól működő rendszerváltó országokban. E tekintetben is rosszabbul állunk, mint a csehek, a szlovének, és még sorolhatnám. Talán ezen országoktól is tanulhatnánk.  Szerintem hazánkban a legkisebb, a politikai vezetés azon törekvése, hogy a kisembernek, a lakosságnak valamiféle pénzügyi védelmet nyújtson.  Ennek viszont az a hatása, hogy a lakosság is felelőtlen lesz. Nem takarít meg, felelőtlenül költekezik, vesz fel hiteleket, stb.

Áttételesen viszont a svéd, a svájci, az amerikai, az izraeli, stb. bank, pénznagytőkés, stb., pl. a magyar kisembertől, veszi be a hatalmas jövedelmét. A saját honfitársait kevésbé károsítja meg. Ez a rejtett kizsákmányolás egyik formája.

Tehát sajnos nem látom át (erről senki nem beszél), hogy ez mennyiben magyar probléma, és mennyiben a nemzetközi pénzügyi rendszer hibája. Azt gondolom, azonban hogy jövő a fejlettebb rendszere működhet, pl. ilyen elv alapján: aki ostoba, aki rosszul spekulál, kalkulál, az szenvedjen, függetlenül, attól hogy milyen hasznos munkát végez. És függetlenül, attól hogy mennyiben tehet arról, hogy rosszul kalkulál, vagy egyáltalán van e lehetősége, a jó kalkulációra.

Nagyon fontos azt újra és újra kijelenteni: a jövő fejletettebb rendszere a hasznos munkán alapuló igazságos arányos elosztásra (hierarchiára) törekszik.

Ha fenti elvet tekintjük kiindulópontnak, akkor olyan rendszert kell kialakítani, amelyben senki, a kisember, még magyar kisember sem károsodhat, az önhibáján kívül.

Ugyanakkor szabad döntést, a szabad kalkuláció lehetőségét is valamennyire biztosítani kell.

Konkrétabban ez a hitelezés vonatkozásában azt jelenti, hogy a bankban (bármely bankban) tartott pénz (a kimondott megtakarítás) vásárlóértéke nem csökkenhet. Nem csökkenhet, sőt enyhén növekednie kell.

Továbbá a nem fenyegeti bankcsőd, nem kényszerül állandóan pénzével foglakozni, nem kényszerül fölösleges ide-oda rakosgatással.

Persze  ha háború, vagy nagy válság van, akkor ez nem lehetséges. Nem lehetséges, ha magas infláció vagy jelentős termeléscsökkenés van. Azért az okot, okozatot ne cseréljük fel. Téves az a logika, amelyik ezt mondja: mivel lehetnek a jó dolgokat meghiúsító tényezők, ezért nem lehet, nem érdemes a jó dolgokat létrehozni. Ezen logika mentén, nincs fejlődés. A jó dolgot meg kell csinálni, de úgy, hogy fel kell készülni minden problémás helyzetre.

Menjünk azonban sorba.

A megtakarító kijelenti az én célom a hosszabb távú (legalább 3 éves) megtakarítás, nem akarok kockáztatni, nem akarok hitelezni. Én csak arra kérem (követelem) a bankot hogy pénzem megőrizze, és amikor kiveszem akkor a pénzem vásárlóértéke, megmaradjon, ill. az összeg 1%-ával növekedjen a vásárlóérték. (a reálérték kiszámításra még visszatérek. Az 1% is csak átlagosan 1%, kisebb összegnél ez csökkenhet, mert a banknak viszonylag több munkája van a megőrzéssel.) Ennek fejében én a pénzem használatát szabadon átengedem a banknak. Nagyjából ez (ennek kellene lenni) az alapja a betéti (megtakarítási) szerződésnek.

Nézzük meg a másik, az előzőtől jelentősen eltérő hitelügyletet. (Pontosabban az előző nem is volt hitelnyújtás csak megtakarítás.) Én a bankkal (pénzintézettel) közösen hitelt nyújtók, befektetek, vállalom a kockázatot, vállalom az ezzel járó utánanézést, ügyintézést, ezért a következő díjazásban, feltételekben állapodok meg a bankkal.

A harmadik típusú hitelügylet a hitelfelvétel.

Térjünk vissza, azonban a megtakarításra. Igazságos, ha a megtakarító legalább a reálértékben visszakapja pénzét, vagy ennél vagy ennél kisebb összeget érdemel. (Pl. jelenleg egy kisbetétes 12%-os infláció mellett jó, ha 7%-ot kap vissza banktól. Általában, gyakran a kisbetétes nem kapja vissza reálértéket.)

Sokkal többet nem érdemel a megtakarító. Mert végső soron saját magának takarít meg. Mert nyilván arról pénzéről mond le átmenetileg, amire nincs szüksége. Nem mások nem bank kedvéért mond le a pénzéről átmenetileg. Mert ezzel nincs munkája, és pénze biztonságban van. Neki nem kell törődni a pénzének a biztonságával, tehát szolgáltatást kap. Kevesebbet sem érdemel, mert azért mégis átengedte pénzének használatát másnak. Miért járjon rosszabbul az, aki pénzben tartja, a pénzét, mint az, aki vagyontárgyba, pl. aranyban, stb. Ugyanakkor nemzetgazdaságilag, makrogazdaságilag is ez jó megoldás. Ekkor fognak pénzben megtakarítani az emberek, gazdasági szereplők.

A következő kérdések merülnek fel. Hogy jár ezzel az üzlettel bank? Mi van, ha magas infláció van? Ha termeléscsökkenés van? Hogyan lehet a pénzügyi rendszert ilyenné alakítani?

Normális esetben a bank csak megtakarított pénzek felét (legfeljebb a felét hitelezi ki) normális esetben pl. 2%-os infláció van.  Ha a bank minden hitelnyújtásra átlagosan rátesz 4%-ot, plusz 1%-ot, plusz a saját költségeire, nyereségére 4%-ot, akkor a hitelkamat átlagosan 9%. Így a hitelkamatnak átlagosan 9%-osnak kell lenni, 2%-os inflációnál. Az átlagosan 9%-os hitelkamat még nem okoz eladósodást. Igaz már határon van, nagyon több nem lehet.  Lényegében az inflációt leszámítva, ez csak 7%-os hitelkamat.

Normális inflációnál mindenki jól jár, ez egyszerű (a megtakarítások felének) hitelezés kiteheti a hitelügyletek 95%-át. Mindenki jól jár, mert a megtakarító visszakapja az infláció, plusz 1%-ot, a bank is jól jár és hitelfelvevő is elviselhető terhet, kap nyakába. Ha 4%-nál magasabb az infláció akkor már baj van. Mivel a hitelkamatot optimális hitelezési rendszerben nem lehet 12%-nál feljebb vinni (ez már eladósodáshoz vezethet) sajnos az egyik megoldás hogy ezt a veszteséget az adófizetőknek kell kifizetni. Ugyanakkor ez eggyel több ok, hogy normális szinten maradjon az infláció. A kisebb termeléscsökkenés (az már nagyon elvadult helyzet, ha a termelés jelentősen csökken) szerintem, nem befolyásolja megtakarítások reálértéken való kifizetését.

Igen ám de mi legyen azokkal, akik nagyobb nyereség reményében kimondottan hitelezni akarnak, akik kimondottan kockáztatni akarnak, stb. Erre mondja azt a jövő rendszere: ez engem nem érdekel, ez nagyon mellékes probléma. Eleve a jövő irányítása eleve korlátozni fogja, hogy a nagyon kockázatos szereplők hitel kapjanak. Mégis lesz egy ilyen szűk réteg akkor az  a szűk kockáztató réteg a pénzéhes bankokkal együtt  ezeknek hitelezhet. Hogy ilyenkor mik legyenek kamatok, hozamok, mennyi legyen ebből a bank nyeresége, mennyi legyen ebből a hitelnyújtó nyeresége, ebbe most nem megyek bele.

A bankszektornak azonban szüksége van némi mozgástérre, pl. a versenygazdaság miatt. Ezért plusz mínusz 1%-kal változtathat a betéti kamaton és mondjuk 2%-kal hitelkamaton.

Összefoglalva milyen lehet a jövő hitelezési rendszere. A hitelek 90-95%-a nyugodt kockázatmentes hitelezésből fog állni. A megtakarítási kamatok a normális infláción felül 0-2%osak lesznek átlagosan. (a megtakarítási összeg figyelembevételével 0-3% között változhat.  Az optimális megtakarítási kamat: normál infláció plusz 1% átalagosan. A hitelkamatok a normális infláción felül 5-9%-osak lehetnek átlagosan. A hitelösszeg figyelembe vételével (kis hitelnyújtással, viszonylag több munka van) 5-11% között mozoghatnak. Az optimális hitelkamat, normális infláción felül 7%, átlagosan.

Általában bankszektort, szolgáltatónak, kamatot, szolgáltatási díjnak fogják értékelni. Ez a kiindulás: ez egy szolgáltatás.  A téves felfogások megszűnnek.. 

A jegybanki alapkamat. Jelenleg kevés megtakarító sok a hitelfelvevő. A bank ezért az államtól kap hitelt (ez sokszor pénzkibocsátással jár), hogy hitelt tudjon nyújtani. Az alapkamat kvázi egy betéti kamat. Más kérdés hogy pénzéhes bankok mindenből lecsípnek, hozzátesznek, hogy így-úgy, sok mindennel növeljék a profitjukat.

A jövő rendszerében eleve más lesz helyzet. A megtakarítások bőven fedezik a hitelnyújtásokat. A jövő rendszerének alapja az, hogy állandóan megfelelő arányú (magas értékű) legyen magtakarítás, és állandóan megfelelő arányú legyen hitelfelvétel, (alacsony) és az is beruházási hitel legyen. A jelen rendszere azt bizonyítja, hogy ezt csupán az alapkamattal nem lehet megoldani. Az alapkamat emelés legfeljebb egy eszköz lehet a sok között, ami segíti ezt az egyensúlyt kialakítani. Milyen eszközök lehetségesek illetve szükségesek még?

Itt van egy másik eszköz, a magas tartalékráta, amely szintén csak egy eszköz a sok között.   

Az optimális alapkamat tehát kb. normális infláció, plusz 1,5%.

Ennél is fontosabb az, hogy csak nagyon óvatosan lehet változtatni az alapkamatot. Optimális változás agy alkalommal 0,3%, egy évben összesen 1% lehet. Összességében azonban nem lehet több 5%-nál. Igen de mi van, ha rossz helyzet alakul ki. Mivel erről már rengeteget beszéltem, ezért röviden. Pl. magas inflációt saját gyógyszerével, kell orvosolni. E mellett nagyon óvatosan lehet az alapkamat-emeléssel orvosolni. Ha állandóan az alapkamat-emeléssel orvosolják, akkor megmarad, sőt nő a magas infláció, de ezt tetézi egy sokkal súlyosabb betegség, a rossz hitelarány és az eladósodás.

A fontossági sorrendet egyébként sem szabad elfelejteni. Ha a hitelezési arányok rendben vannak, ha beruházások fejlesztések rendben vannak, ha nincs eladósodás, akkor nagyjából rendben van a pénzügyi helyzet. Az előbb felsoroltak legalább olyan fontosak, sőt talán fontosabbak, mint más fontos pénzügyi tényezők. Az biztos, hogy az eladósodás a legnegatívabb tényező.

Mivel sok feladat, megoldás összegyűlt itt ezért csoportosítsuk feladatokat.

Vannak a jelenleg is meglevő (esetleg nem alkalmazott) eszközök és a jövőben kialakítandó eszközök.

Akiket korlátozni, szabályozni kell: az államokat, a pénzügyi vezetéseket. A bankszektort (Ez részben a nemzetközi pénzügyi rendszer.) A gazdasági szereplőket, ezúttal úgy, mint bankszektor melletti megtakarítókat, hitelnyújtókat, hitelfelvevőket. Másképpen, lakosságot és magángazdaságot kell még szabályozni, korlátozni.

Aki korlátoznak, szabályoznak: az államok vezetések. Az államok többek között, saját magukat is szabályozzák, korlátozzák elsősorban törvényekkel.  A nemzetközi pénzügyi rendszer is szabályozó, korlátozó. És a nemzetközi szövetségek gondolok itt elsősorban az EU-ra. De gondolok itt az ENSZ-re is, de még inkább gondolok a jövő fejletettebb világszövetségére.

Néhány probléma.

Ezek a problémák más rendszertényezőkben is megvannak pl. a nemzetközi pénzváltórendszerben.

A nemzetközi pénzügyi rendszer nyilván, amely legkevésbé akar korlátozni, szabályozni, és aki legkevésbé hagyja magát korlátozni, szabályozni. A jelenlegi rendszert többnyire ő alakította ki és úgy néz ki neki előnyős. Neki saját magának kellene elsősorban saját magát átalakítani. Egyáltalán szükség van erre az átalakításra? És ezt az átalakítást meg lehet tenni a nemzetközi pénzügyi rendszer ellenállása ellenére? Itt azért van egy rossz, de stabil, bejáratott rendszer. Szerintem igazi átalakítás nem lehetséges a pénzügyi rendszer belegyezése, közreműködése nélkül.

A nemzetközi szövetségek jelenlegi taktikája kb. a következő: egy kicsit ide is vágok, egy kicsit oda is szúrok, de ezért nem komolyan. A nemzetközi pénzügyi rendszert pedig nagyon is tiszteletben tartom, bizony nem ajánlatos vele kekeckedni.  Ugyanakkor az EU szükségszerűen szabályozza, korlátozza az euró övezetes országokat. Szabályozza, korlátozza a belépőket, de éppen a magyar példa mutatja, hogy ez messze van a jótól.

A legfontosabb az lenne, ha az államok vezetések saját magukat ill. a saját országukat szabályoznák, korlátoznák. Igen ám de mi van akkor, ha jönnek az őrült, ostoba önérdekű vezetések, ők erre nem képesek.

A jelenlegi politikai rendszer azon hibái melyek közvetlen összefüggésbe hozhatók az eladósodással, a teljesség igénye nélkül.

Általában az elit politikai, állami vezetést szabályozó törvények hiánya.

Általában az elit politikai, állami vezetés érdemi felelősségre vonásának hiánya.

A választási rendszer, pontosabban annak lehetségessége, hogy választási ígéretekkel választást lehet nyerni.

Az elit politikai, állami vezetők felkészületlenül kerülhetnek nemzet-meghatározó, hatalmas felelősséggel, kockázattal járó, hatalmi pozícióba.

A döntéshozó mechanizmus (pénzügyi irányítás) rossz felépítése.

Ez volt tehát a felsorolás, néhány mondattal azért kiegészítem.

Az, rendben van, hogy mi magyarok nem értünk a pénzügyi dolgokhoz. De a fenti hibák az államkapitalista rendszer jellemzői. A rendszert pedig nem a magyarok hozták létre. Annál jobb a rendszer minél kevesebb benne a hiba.  Annál jobb a rendszer minél kevesebb hibát enged meg. Vagyis a jó rendszerben még a rossz vezetés sem tud nagy kárt okozni. Márpedig a fenti hibák megengedik, hogy létrejöjjön a hatalmas károkozás, az állami, nemzeti eladósodás.

Nyilvánvalóan egy felelőtlen költekező, elherdáló politika vezet elsősorban az eladósodáshoz.   Felelőtlen tud lenni az elit vezető, mert nincsenek szigorú törvények, amelyek előírnák a ténykedését. Felelőtlen tud lenni az elit vezető, mert nem kell számolni azzal, hogy bizony ő komolyan, keményen felelősségre lesz vonva, ha anyagi kárt okoz az országnak. Nemcsak azért lesz felelősségre vonva, ha megcsalja feleségét, ha az utcán pisil, ha negatívan nyilatkozik egyes kisebbségekről, ha káromkodik a parlamentben, de akkor is, ha milliárdos károkat okoz a népnek. Ha pedig ez a kár sok ezermilliárd (ez az eladósodás), akkor a börtön is járhat.

Az elit vezetés, (kormány, képviselők, stb.) alkalmasságáról, pontosabban, arról hogy a szélesebben értelmezett választási rendszer nem teszi lehetővé az alkalmas vezetők kiválasztását e tanulmányban, sokat beszélek. Itt azonban arról szólók néhány mondatot, hogy egyszerűen felkészületlen (ezért alkalmatlan) vezetők kerülhetnek fontos, emberek milliónak életét befolyásoló (elit vezetői) pozícióba. Egy buszsofőrnek éves tanfolyamot és vizsgát kell letennie, mielőtt a buszkormánya mögé ülhet. Ugyanakkor képviselői, miniszteri, sőt miniszterelnöki pozícióba kerülhetnek emberek anélkül, hogy átlátnák a gazdasági, társadalmi rendszert, anélkül hogy akár átlátnák az állam működését, szerepét, vagy átlátnák azt a munkát, amit el kell majd végezniük. A felelősségük nagyságával nincsenek tisztában, azzal hogy egy aprónak látszó hibájuk sok ezer ember életét nyomoríthatja meg. Mindez megint a politikai rendszer hibája. A következő hihetetlenül alapvető és egyszerű dolog hiányzik a politikai rendszerből: mielőtt valaki beleül a bársonyszékbe, legalább egy éves iskolát kellene elvégeznie, és persze vizsgáznia is szükséges. További fél évig pedig az adott pozícióban, munkában, csak mint megfigyelő (mint önálló döntés nélküli helyettes) vehetne részt. Szerintem, ez lenne minimum. Milyen rendszer az, amelyben ez a minimum is hiányzik?

Tudom, hogy csak diplomások kerülhetnek elit, pozícióba, de mit ér a diploma ezen a szinten? Tudom, hogy általában van némi tapasztalatuk (gyakran ez nem is államigazgatási tapasztalat), de ez mégis olyan, mintha egy személyautó jogosítvánnyal kezdene valaki buszt vezetni. A korábbi rendszerekben a trónörökös már gyerekkorától készült a feladatara. Ebben rendszerben pedig előkerülnek (a főnökeik kiválasztják a talpnyalókat, kiszolgálókat, lefelé taposókat) mindenféle emberek, a munka fontossági és veszélyeztető szintjéhez képest, a  minimálisnál kevesebb felelősségtudattal és a minimálisnál kevesebb szakismerettel, és két-három esetlen, akár szükségszerű kezdeti  hibájukkal milliók életét cseszik (ku..ják) el. Az alkalmasságon, ill. a helyes kiválasztáson kívül, egyszerűen hiányzik az adott munkára való felkészítés, az elit vezetés vonatkozásában.

Ez jutott eszembe az eladódódásról, pontosabb V. J. színrelépéséről, de más neveket, embereket is sorolhatnék.  Ki merem jelenteni e rendszerben az elit vezetők jelentős része legalább is kezdetben egyszerűen nincs kellőképpen tisztában a feladataival, a felelősségével.

A döntéshozó mechanizmus rossz felépítése alatt itt konkrétan a kormány és nemzeti bank viszonyára gondolok.  Az hogy létrejöhet ilyen súlyos hiba, eleve azt jelenti, hogy rossz a döntéshozó mechanizmus. A jó döntéshozó mechanizmus az általam elképzelt döntéshozó mechanizmus, vagy ahhoz hasonló. Vagyis legyen a költségvetésnek, az adózásnak, az árfolyam-politikának, a hitelezésnek és minden pénzügyi problémakörnek külön legfelső irányító testülete. Ezen testületek nincsenek egymás fölé helyezve, vagyis egyenrangúak.  Általában minden nagy társadalmi gazdasági problémakörnek legyen önálló tudományos demokratikus testülete.   Ezen testületeket pedig az alapvető elveken, törvényeken kívül a kötelező „egyenrangú” demokratikus döntéshozás szabályozza.

Néhány konkrétabb megoldás. Pl. a költségvetést eleve több testület, szavazhatja meg, legalábbis érdemi beleszólása lesz a döntésbe. Ha például a hitelezést felügyelő testületnek (jelenleg az MNB) nem tetszik a költségvetés, annak hiányát nagynak tartja, akkor az egyszerűen megvétózhatja, a költségvetést, vagyis új költségvetést kérhet. Vagy, ha a költségvetési testületnek nem tetszik az alapkamat, akkor az megvétózhatja döntést. Végső soron pedig a megoldatlan döntésekben a testületek demokratikusan szavaznának. Pl. úgy, hogy a közvetlenül felügyelő testület szavazata 40%-ot ér, másik három (független, tudományos, demokratikus) testület szavazata egyenként 20%-ot ér. Valami ilyesmi lesz fejlettebb rendszer döntéshozó mechanizmusa. A jelenlegi nem ilyen, ezért a súlyos hibák elkövetése lehetséges.

A nemzetközi szövetség pedig a jogharmonizáció keretében éppen az ilyen szabályozásokat fogja számon kérni. Az EU milyen költségvetési törvényt kért számon? Miről szólt az un. jogharmonizáció, ha a legfontosabb törvények, szabályozások kimaradtak abból?

A rossz politikai rendszer (átlagos államkapitalizmus) tehát nyakig benne van a magyar eladósodás kialakulásban.

Az ábrán még szerepelnek olyan okok az adósságcsapdába belevezetők, mint nagytőke ajnározók, ill. azok, akik nem beszélnek a problémáról. Nyilvánvalóan ezen emberek csoportok (sajnos jókora csoportok) egymással karöltve szinté átvitt értelemben belevezették (belelökték) magyar népet az adósságcsapdásba.  A nagytőke ajnározok, azokat támogatják feltétel nélkül, akik az adósságcsapdát ássák. Akik pedig nem beszélnek róla azok, pedig bekötik magyar nép szemét, így persze könnyebb belevezetni csóró népet. A vezetést kiszolgáló, pl. a eladósodás súlyos hibáját nem bizonyító, nem hangoztató társadalomtudomány szintén ott van a felelősök között.

Az ábrán még szerepel a belevezetés felelősségi sorrendje.  Egyszerűen arról van szó, hogy rablót, főleg ha az legálisan rabol, kisebb felelősség terheli, mint azt akinek meg kellene védeni rablótól, főleg ha az a védelem nem is olyan nehéz. Ha pedig a védelemre felkért valaki, összejátszik rablóval, vagy önérdekűsége miatt kvázi összejátszik a rablóval, vagy netán ő maga is rabol, akkor pedig nyilvánvalóan ő a legnagyobb bűnös. Vagyis az adósságcsapdába vezető magyar vezetést terheli a legnagyobb felelősség.

Az eladósodás (adósságcsapda) felelősségének (a hibázás nagyságának) és egyben az okok sorrendje felsorolásszerűen. A B/5/c ábra.

Mivel meglehetősen hosszú ez fejezet, nem árt összefoglalásokat készíteni. Sok ok, sok hiba, sok megoldás lett itt felsorolva, azért ki kell emelni a lényegeseket. Egyébként sem ajánlatos a felelősségeket összemosni. Ezért a B/5/c ábrán számokkal jelöltem meg a felelősség sorrendjét. Ezt most újra felsorolom.

A legnagyobb hibát követte el, a leginkább felelős, az utolsó Gy. úr. vezette kormány és támogatói, akik konkrétan átlépték azt az utolsó  államadóssági (költségvetési hiány) határvonalat, amelyet már bűn volt átlépni.

Szinte ugyanilyen bűnös az a monetáris, pénzügyi vezetés, amely akarva, akaratlanul is de statisztált ehhez az eladósodáshoz. A helytelen hitelezési politika önmagában is képes egy nemzetgazdaságot részben (közepesen) eladósítani. Magyarországon is ez történt csak itt az eladósodás másik feléről a felelőtlen kormány „gondoskodott”, így lett ebből végül is erős eladósodás.

Általában a korrupcióval átszőtt, választási ígéreteket (hatalmi érdekeket követő) követő, felelőtlen költekezés (ezt cselekvő állami kormányzati vezetés) felelős elsők között az eladósodásért.

Ugyancsak a politikai pénzügyi vezetés felelőssége az, hogy a bankszektornak megengedi azt a túlzott, másokat, károsító szabadságot, amellyel képes a hitelforgalmat és főleg az áruvásárlási hitelforgalmat hatalmasra transzformálni. Olyan nagyra, hogy az már nemzetgazdasági (lakosság, magángazdasági) szinten, közepes, erős eladósodást okoz.

Ugyancsak az állami kormányzati, politikai pénzügyi vezetés feladata lett volna, ezért az ő felelősségük az, hogy egy erős ellenpropagandával, tájékoztatással megállítsa lakosság, magángazdaság eladósodását.

Tehát az elsődleges okok még rövidebben.  A korrupt felelőtlen, hatalmi célú költekezés. A helytelen hitelezési politika, amely nem ismeri a hitelezés lényegét, az eladósodás veszélyességét. A bankszektor túlzott, érdemtelen profitszerzése, és ez irányú, másokra káros szabadsága. A megfelelő oktatás, tájékoztatás hiánya.

Ezzel le is zárom az eladósodás, adósságcsapda témáját.   

Megtakarítás, nyugdíjrendszer.  

A megtakarítási és nyugdíjrendszer lényege.

Azon kell elgondolkozni, hogyan érhető el, hogy minden dolgozó átlagosan a jövedelmének minimum 15%-át (sokan viszont ennél nagyobb százalékban) megtakarítsa, ne fogyassza el. Ugyanis ekkor jön létre az, az egyensúly, hogy a pénzzel rendelkező, de már nem dolgozó idősek fogyasztását a megtakarítók csökkentett fogyasztása pótolja. Illetve az egyén szempontjából, az idős ember így kerül abba helyzetbe, hogy nem kell nyomorognia, és másoknak sem kell őt eltartani. 

(Az hogy szinte minden munkakorú dolgozik, hogy a jövedelmek normálisak, stb. más fejezetet témái)

A megoldások. A kötelezés, valamilyen módón.  Az egyéb ösztönzés. Az oktatás, tájékoztatás, meggyőzés.

Másképpen is megfogalmazom a problémát. Igazságos nyugdíjrendszer (egyben jó termelési, fogyasztási egyensúly) akkor jön létre, ha mindenki az élete során félretett, megtakarított pénzét veheti fel időskorában, ennek azonban az a feltétele, hogy a pénze megőrizze a vásárlóértékét. Ha az állam kezeli a nyugdíjakat, akkor is lényegében így kellene működnie. Az összes félretett, el nem fogyasztott pénzt kell számon tartani és azt reálértékben visszaadni. Ez is egy feltétele a normális gazdaságnak. Abból kell kiindulni, ha nem teljesen normális gazdaság, de ezt megoldják, akkor már két fokkal normálisabb lesz. Tehát megint nem jó azon gondolkodás, hát igen de ettől messze vagyunk. Azért vagyunk mindentől messze, mert mindenre legyintünk, nem csinálunk semmit, mondván, ez is lehetetlen.

A kötelezés önmagában nem oldja meg a problémát.

Szükség van az ösztönzésre, ennek viszont az első feltétele hogy megtakarított pénz megőrzi a vásárlóértékét.  Ezt több módón el lehet érni. A bankszektor és az állam ezen része, pontosan követi a hosszabb távú betétetek, megtakarítások szempontjából az  inflációt ( a kis jövedelműek inflációját), vagy egyéb módón számítják ki a az adott pénz vásárlóértékét. Tehát az elv ide is vonatkozik. Tartani kell az optimális, hosszabb távú betéti, megtakarítási kamat százalékát, (akár a bankszektor, akár az állam kezeli azt), mely minimálisan a kisjövedelműek inflációja. Szükség van egy olyan pénzszámra, amely reáljövedelmek abszolút értékét fejezi ki.

Erre a számra egyébként is szükség van.

Pl., adva van, adott évben egy ember akinek havi jövedelme 100 ezer Ft. 10 év múlva ezen ember jövedelme 500 ezer Ft lesz, de pénzének vásárlóértéke nem változik. A közgazdaságtudomány a pénzügyi vezetés viszont már korábban megállapított egy számot és azt mondta ezen vásárlóérték ( pl. évi 100 kg kenyér, X számú ruházat, 50nm. átlagos komfortos lakás és még száz adat – 850-es szintű reáérték pénz.)  Tehát ennek az embernek a reáljövedelme 10 évvel korábban is és jelenleg is 850 pénz. Természetesen ezt nem kell minden emberre állandóan megállapítani.  Minden hónapban megállapítanak egy szorzót, amellyel az adott pénzt be kell szorozni. Pl. 2008 február, a magyar Ft szorzószáma 1,523

Egyébként erről már szó volt. A hazai és nemzetközi közgazdaságtudomány és pénzügyi vezetés „direkt” zavarossá teszi a tudományt és a  tájékoztatást azzal, hogy ezt a számot nem állapítja meg, és nem közli állandóan. Nevezzük ezt a számot: abszolút reáljövedelmi értéknek. 

Visszatérve a kötelezésre.

A bejelentett dolgozók jövedelmének 15%-át kötelezően le kell vonni, félre kell tenni (nem, mint adót) a valamilyen nyugdíjkasszába, mindaddig, amíg a dolgozó összes igazolt megtakarított jövedelme nem éri el következő  a számot. Egy szerényebben élő, de nem nyomorgó ember éves reáljövedelmét (abszolút reáljövedelmi értéke) (ez magyar minimálbér) szorozva 15-tel ugyanis átlagosan ennyi évig nem dolgozik egy idős ember.

Kicsit egyszerűbben: addig kötelező egy viszonylag magas (jövedelmek 20%-a) nyugdíjfizetés, amíg a dolgozó összes igazolt megtakarítása nem éri el az éves minimálbér 15-szörösét. Ezt nevezem én összes minimális megtakarítási összegnek. Persze ezt minden évben igazolni kell. Az optimális az ha, a dolgozók 35-55 éves koruk között takarítanak meg a legtöbbet. Ebben a korban a kötelező nyugdíjfizetés a jövedelmének 25%-a, ha hanem éri el az összes minimális megtakarítási összeget. Aki ennél (minimálbér színvonalától) jobban akar élni időskorában, annak többet kell megtakarítani. Ezt tájékoztatással kell tudatosítani. Ugyancsak tájékoztatással kell azt tudatosítani, hogy aki bármilyen okból jelentősen elmarad az összes minimális megtakarítás összegétől, az időskorában nagy valószínűséggel nyomorogni fog.

Kik mehetnek nyugdíjba, vagyis kik kezdhetik felvenni az összes megtakarításukat? Akiknek nincs meg az összes minimális megtakarításuk azok 65 éves korukban. Akiknek éppen megvan, azok 60 éves korukban. Akiknek több van azok korábban. Minden 20%-os plusz egy évet jelent, de 55 éves kor előtt általában senki nem mehet nyugdíjba.

Bárki kezeli, gyakorolja a nyugdíjrendszert, (állam nyugdíjpénztár, stb.), ehhez hasonló elvek alapján kell működnie. A nyugdíjrendszert le kell választani az adótól, a költségvetéstől, a szociális rendszertől, az egészségügytől, ez egy külön rendszer. A jó nyugdíjrendszer egyben jó megtakarítási rendszer, így a nemzetgazdaság egyensúlyának alapja. 

A megtakarítással, hitelezéssel kapcsolatos feladatok.

Sok fejezetben igen bőven foglalkoztam a hitelezéssel (hitelezés mindennel összefügg) úgyhogy szépen összejöttek a feladatok. A feladatokat kategorizálnám, az alábbiak szerint.

Egyszerű, sarkított feladatok:

Ki kell szabadulni az adósságcsapdákból.

A nagytőkések tőkéjét befektető pénzét korlátozni kell.

A nagytőke zsaroló hatalmát (pénzkonvertibilitás, bankcsőd, államcsőd, stb.) korlátozni kell.

Világpénz.

Fix devizaárfolyamok.

A spekulációt korlátozni kell.

Trükközési lehetőségeket még inkább korlátozni kell.

Állami referencia bankok.

A betéti kamat, hitelkamat változtatásokat még inkább korlátozni kell.

A hitelpiac árfolyam változtatásait még inkább korlátozni kell.

A hitelezést korlátozni kell.

A rossz hitelezés kárát, döntően a hitelnyújtó szenvedje el.

Az egyoldalú (zsaroló) hitelezést még inkább korlátozni kell.

A fogyasztási hiteleket még inkább korlátozni kell.

Az állami hitelfelvételeket még inkább korlátozni kell.

Nem muszáj hitelt felvenni.

Ha már hitelt vesznek fel, akkor hazai néptől, hazai pénzben.

A megtakarítások (önhitelezések)ösztönözése, növelése.

(Korlátozás úgy, mint: szigorúbb keretek között, szigorúbb limitekkel, szigorúbb feltételekkel, állami eszközökkel, szabályozás, adózás, felvilágosítás, stb., valamint nemzetközi joggal.)

Általános feladatok

A hitelezés elvi, elméleti tisztázása. A hitelezés igaz elveinek törvényszerűségeinek kialakítása, oktatása, felügyelete. Az általános és konkrét téves elvek, elméletek (ostobaságok, manipulációk) „elfelejtése”.nyilvánvalóan politikai rendszert is olyanná kell átalakítani, hogy ne generálja pénzügyi , hitelezési, eladósodási hibákat. Gondolok itt pl. a választási ígéretekre, kvázi csalásokra. Vagy gondolok a rossz döntéshozó mechanizmusra, konkrétan arra, hogy a kormány és nemzeti bank munkamegosztása zavaros és végül is lehetővé teszi a pénzügyi hibák elkövetését. Gondolok az egyéb a fejezetben is taglalt hibákra.

A hitelezés elveire is vonatkoznak a pénzügyi monetáris elvek (kis lépések, megelőzés, optimális értékek, mindent a saját eszközével, stb.).

A hitelezés megtakarítás nem általános csodaszer, csak másodlagosan, mellékesen, kis mértékben használható az infláció, az árfolyam, a termelés-fogyasztás kiegyensúlyozásra. Nemcsak pénzegyensúlyra kell figyelni, de termelés, munka egyensúlyára is. A hitelezés mértéke sok szempontból igen fontos tényező (jelenleg lebecsülik a fontosságát). Az alapkamat változtatása viszonylag legrosszabb, legveszélyesebb eszköz a hitelezés mértékének és egyéb egyensúlyok (infláció, árfolyam, stb.) kiegyenlítésére. A megtakarítás, hitelezés alapvető elveit, szabályait a legmagasabb törvényeknek, akár az alkotmánynak kell tartalmaznia.

Ha vissza van szorítva spekuláció, valamint a bankok túlzott profitszerzése, valamint a rossz állami irányítás, akkor a termeléscélú hitelezés kereslet-kínálat fog elsősorban érvényesülni. A szabályozásnak csak annyira szabad szigorúnak lenni, hogy termelés célú kereslet-kínálatot ne gátolja. Valamint nem gátolja a bankszféra (ker. bankok hitelintézetek, pénzintézetek, tőzsdék, biztosítok, stb.) működését, versenyét amennyiben azok egyféle hasznos szolgáltatást hajtanak végre. Viszont akadályozza meg azt, hogy bankszféra, mint ágazat eltúlzott és a gazdaságra rátelepedő legyen.

A jelenleginél erősebben szigorúbban kell szabályozni, ellenőrizni a bankszférát a jelenlegi eszközökkel (kötelező tartalékráta, versenyhivatal, reklámellenőrzés, egyéb ellenőrzés, felügyelet, PSZÁF, kismértékű, óvatos lapkamat-változtatás, stb.) erősebben hatékonyabban, és a jövőben kialakított és használt eszközökkel.

A szabályozás legfontosabb célja: ne alakuljon ki túlzott, ill. rossz struktúrájú hitelezés, nemzetgazdasági szinten. 

Ugyanakkor az államokat is erősebben kell szabályozni, a helyes hitelezési politika, és főleg az eladósodás megakadályozása érdekében. Az államoknak saját magukat is szigorúbban kell szabályozni.

Optimális esetben kialakul a demokratikus nemzetközi szövetség és a nemzetközi pénzügyi rendszer (bankszféra vezetés) fejlődőképes, nemzetgazdaságok érdekeit figyelembe vevő együttműködése, ez szabályozza alapvetően az államokat (az esetleges ostoba, önérdekű vezetéseket), és a bankszférát, természetesen limitáltan, alternatíváltan. A legjelentősebb jövőbeli eszköz, a közös világpénz kialakítása, amely nagyrészt közös hitelezési politikát is jelent. A közös pénz és közös pénzbe lépés kialakítása az optimális hitelezés, és az állami, nemzeti eladósodás megszüntetésének szempontjából.

Olyan nemzetközi pénzügyi rendszer kialakítása, a nemzetközi pénzügyi rendszer, valamint a nemzetközi szövetség közreműködésével, amely a helyes elvek, értékek, valamint a konkrét feladatok betartásában segítik, néha kvázi kötelezik az államokat. A nemzetközi pénzügyi rendszer átalakítása az optimális hitelezés, és az állami, nemzeti eladósodás megszüntetésének szempontjából is. 

Nagyon fontos elsősorban állami feladatsor, a gazdasági szereplők (lakosság, magáncégek) hatékony oktatása, tájékoztatása, meggyőzése a helyes megtakarításról, a helyes hitelezésről, a helyes eladósodást elkerülő hitelfelvételről.

A spekulációs befektetések, hitelek csökkentése, különböző banki eszközökkel. Ha pénzmosás ellen lehet küzdeni, akkor a spekuláció ellen is lehet. 

Gyakrabban és bátrabban lehet használni a kötelező tartalékráta eszközét. Jó eszköz, elsősorban a hitelek, másodsorban a betétek adóztatása, limitált szabályozása, ezt kell kidolgozni, használni. Jó eszköz a bankok, hitelintézetek hitel-transzformációjának egyéb korlátozása, ki kell dolgozni és használni.

Szabályozni kell azt is, hogy kik azok (mely gazdasági szereplők) akiknek pl. a megengedhetetlen eladósodásuk miatt, vagy más okok miatt tilos hitelt adni, ill. tilos velük való pénzüzletelés.

Általában a hitelekkel kapcsolatos csalásokat (uzsorakamatokat, adósságokat, csalásokat, stb.) erősebb szigorúbb jogi elbírálásban kell részesíteni. Az uzsorakamat szabálya mindenkire, a bankszférára is vonatkozzon. Érdemes ilyen vitákra gyorsbíróságot létrehozni. A bankszférát erősebben szigorúbban kell szabályozni, ellenőrizni és szankcionálni a kisebb csalások, valamint az agymosó reklámok tekintetében.

Ha rendszer, a kamatok úgy vannak kialakítva, hogy kisbetétesek, kisbefektetők, a kis-hitelfelvevők általában átlagosan nem károsodhatnak, akkor rendszer igazságos lesz, ne teszi lehetővé az igazságtalan jövedelmeket. Ezért feladat ez ilyen irányú szabályozás.

Ugyanakkor a szabályozásnak biztosítani kell az önálló döntést, az önálló kalkulációt, a versenygazdaság fennmaradását.

A pénzügyi-gazdasági (rendszerint túlhitelezési ill. hatalmasak, és igazságtalanok a pénzpiaci jövedelmek) világválság megakadályozásának feladatai. Nem jöhet létre egy bank esetében sem bankcsőd, vagyis mindegyik bak köteles úgy gazdálkodni, tartalékolni, hogy amennyiben minden betétes, befektető kiakarja venni a pénzét, akkor mindenki megkapja legalább a betett alapösszeget, és 2 éven belül neki járó kamatokat.

Olyan állam kialakítása, amely pénzügyi-gazdasági válság esetén, legalább átmenetileg gyorsan képes a „hasznos” termelését ( foglalkoztatottságát) növelni. Vagyis ez egyfajta katasztrófavédelem. Pl. az állami építőipar beindítása. Olyan állami építkezések (utak, hidak, épületek) beindítása, amelyek sok segédmunkát képesek felvenni. Ilyen állami ágazat lehet pl. a hulladék feldolgozás is.  A lényeg az, hogy a tervezettség szintjén ki kell építeni olyan termeléseket, amelyek átmenetileg 1-2 évig legalább termelnek, ha nem is legmagasabb hatékonysággal, de legalább megszüntetik a tömeges munkanélküliséget.

Van kettő ill. három egyszerű szabály, amellyel akár felére lehetne csökkenteni a bankrendszer tisztességtelenségét és a spekulációt szintén.

Az első szabály lényege: a jelenlegi árfolyamváltozást a felére kell csökkenteni, egyszerűen úgy, hogy a politikai vezetés által megalkotott törvény előírná a felezést, vagyis a képzett számot el kell osztani kettővel.

A másik szabály (természetesen ezt  a törvényt is politikai vezetés hozná) lényege az, hogy egy évben egy adott pénzügyi szám (legyen az hitelkamat, betéti kamat,  befektetési hozam, bármilyen díj, és egyebek)  legfeljebb csak 10%-ot változhat, de nem össze-vissza ugrálva, hanem úgy, hogy  a változtatás mértéke soha nem lépheti át a  10%-ot.

Tehát a kutya (a politikai vezetés) csóválná farkat (a magánbankokat), és nem a farok csóválná a kutyát. Persze ezerszámra kitalálnak mindenféle ürügyet: miért nem lehet. Valójában egy ok miatt nem lehet: nincs meg hozzá a politikai akarat. Vagyis, szinte mindent lehet, ha van akarat. Igaz, hogy a rossz dolgokat is meg lehet csinálni, és gyakran meg is csinálják, azonban a jó és a rossz mérlegelése már egy másik történet.

És még egy viszonylag egyszerű megoldás: olyan vagyonadó, amely vizsgálná vagyon eredetét.

Ha újításból, munkából szerzett a vagyon, akkor a vagyon kis százaléka (alacsony mértékű) lenne a vagyonadó.

Ha öröklött a vagyon, akkor közepes mértékű lenne a vagyonadó.

Ha pénzügyi spekulációból, szerencsejátékból, vagy nem bizonyított forrásból szerzett a vagyon, akkor igen magas mértékű lenne a vagyonadó.

A vagyonadónak az előnye, hogy az állam, a társadalom ezt mondja: nem érdekel, hogy mit teszel, mit variálsz össze, de a végén mi a társadalom (az állam) úgyis odamegyünk és elszámoltatunk, persze csak „humánusan”, az adózás módszerével.

Bármit is teszel, addig nem fogsz jobban élni, amíg el nem számolsz a vagyonoddal és annak eredetével.  

Feladatok konkrétabban.

A megelőzés, az optimális értékek fenntartása a legfontosabb feladat.   

A fejezetben megjelenő elvek, vagy ahhoz hasonló (lényegét tekintve azonos elvek) betartatása, felügyelete, ill. megjelenítése törvényekben. A fontosabb alapelvek megjelenítése az alkotmányban. A fejezetben megjelenő számok, vagy ahhoz hasonló értékek (optimális hitelforgalom, eladósodási határszámok, megtakarítási értékek, stb.) betartatása, felügyelete, további pontosítása. A számok értékek megjelenítése törvényben. Egy szigorú (tényleges szankciókat előíró, kétharmados) eladósodási (és költségvetési) törvény magalkotása. Általában az optimális értékek elfogadása, ilyen jellegű pénzügyi irányítás, politizálás. Általában a megelőző jellegű pénzügyi irányítás.

E célzott odaadás alapja csak az lehet, hogy az kapja meg a jövedelmet, aki képes beruházni (fejleszteni), vagyis a termelési kapacitását növelni.

Vannak persze más tényezői is a hitelezési egyensúlynak.  Pl. az, hogy minimális legyen a fölösleges oda-vissza hitel.

A beruházás feltételei: a beruházás illeszkedjen a munkakapacitáshoz, ill. a beruházás kezdetén való termeléshez. A beruházás innovációs legyen, fokozza a termelési kapacitást. A beruházás növelje a termelést, a jövedelemszerzést, mely jövedelemszerzés először a visszafizetést szolgálja, de visszafizetés után emelje a beruházó életszínvonalát legalább 5%-kal.     A beruházás miatt ne adósodjon el beruházó. A beruházás kiszámított legyen, meg lehessen csinálni. A beruházás lehetőség szerint önberuházás legyen. A beruházás minőségi hasznos terméket, szolgáltatást állítson elő.

Mindez behatárolja hitelforgalom mértékét.

Továbbá az eladósodási határértéken belül szabályozni, korlátozni, szankcionálni kell, elsősorban azon állami és magángazdasági hiteleket, amelyek nem hasznos, termelés és jövedelemnövelő beruházásra fordítódnak. A felvett hitelek legfeljebb 15%-át lehet, nem hasznos beruházásra fordítani. (A hitelezés, ill. tartozás mértékét az eladósodás megakadályozásán kívül, a kellő arányú önhitelezés, és a megtakarítások automatikusan jó eloszlása miatt is be kell határolni.)

 A hitelezés „optimális” számai, értékei.

A magángazdaság hitelfelvételi eladósodási határszáma tehát a nemzeti termelési jövedelem 6%-a. A magángazdaság maximális-optimális hitelforgalma szerintem a nemzeti termelési jövedelem 12%-a. A lakossági szektor hitelfelvételi, eladósodási határa, a nemzeti termelési jövedelem 3%-a. A lakossági szektor maximális-optimális hitelforgalma, a nemzeti termelési jövedelem 6%-a.

Összevonom a magángazdasági eladósodást és a lakossági eladósodást, ezt nevezem nemzeti eladósodásnak. A nemzeti eladósodás  határa, a nemzeti termelési  jövedelem  9%-a A nemzet vonatkozásában a maximális-optimális hitelforgalom, a nemzeti jövedelem 18%-a.

Az állam hitelfelvételi eladósodási határa, a nemzeti termelési jövedelem 4,5%-a Az állam maximális-optimális hitelforgalma, a nemzeti termelési  jövedelem  9%-a

Összevonom az államot és nemzeti eladósodást, és összes nemzeti eladósodásnak nevezem. Az összes nemzeti hitelfelvételi, eladósodás határa, a nemzeti termelési jövedelem  13,5%-a Az összes nemzeti maximális-optimális hitelforgalom a nemzeti termelési jövedelem 27%-a.

Ugyanakkor ezek a számok a belső (egyes egységek) eladósodásra vonatkoznak. A külső hitelegyenleg nulla.)   

A fenti értékek akkor igazak, ha a belföldi (elsősorban szektoron belüli) beruházás célú magtakarítások hitelnyújtások teljes egészében, de legalább 50%-ban fedezik a hitelfelvételeket.

Az eladósodás nagysága, veszélyessége, kára a külföldi hitelnyújtás arányában nő.

A magángazdaság külföldi hitelfelvételi eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 3%-a (vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig. A lakosság (háztartások) külföldi hitelfelvételi eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 1,5%-a (vagy ennél kevesebb) lehet,  legfeljebb 10 ( illetve 16)  évig. Az állam külföldi hitelfelvételi, eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 2,25%-a ( vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig.

Az összes nemzeti külföldi hitelfelvételi, eladósodási aránya a nemzeti termelési jövedelem 6, 75%-a (vagy ennél kevesebb) lehet, legfeljebb 10 (illetve 16) évig. Ekkor az optimális-maximális hitelfelvétel 6, 75% külföldi hitelből és 6, 75% belföldi hitelből áll össze.

Ha túlhaladja (az itt felsorolt értékek szerint) a külföldi tartozás a 10 évet akkor 3 év alatt 0-ra kell csökkenteni és legalább 7 évig ott kell tartani.

Mit jelent a „16év”?

Ha ennél (pl. alacsonyabb a külföldi hitelfelvétel, akkor a csökkenő százalékok arányában nőhet a 10 éves eladósodási időszak. Pl. 0,75% külföldi hitelnél az összes eladósodási időszak 16 év lehet.

Az állam vonatkozásban egyszerű törvénnyel meg lehet oldani a számok betartását, összefüggésben a költségvetési törvénnyel.  A lakosság magángazdaság esetében pedig elő kell venni az állami eszközöket. Normális esetben az egyik eszköz az lapkamat változtatás. A tartalékráta változtatás, bankszektor szigorúbb szabályozása, a hitelfelvételek adóztatása, a hitelfelvevők meggyőzése és még sok állami eszköz van. Ugyanakkor hitelfelvétel közvetlen korlátozás után, illetve attól függetlenül is, az eladósodás okait is meg kell szüntetni.

Az állam aktuális éves külföldi adóssága, nem lehet  több, mint a nemzeti termelési jövedelem 2,25%-a, ill., mint a saját éves bevételének a 4.5%-a.

Az állam, összes teljes ( sok éves) külföldi adóssága (a nem lehet több mint a nemzeti termelési jövedelem 22,5%-a, illetve mint saját éves bevételének a 45%-a.

Az aktuális éves összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság nem lehet több, mint a nemzeti termelési  jövedelem 6,75%-a. Az összes teljes (sok éves) összes nemzeti (állam, magángazdaság, külkereskedelem, háztartások) külföldi adósság, nem lehet több, mint a nemzeti termelési jövedelem 67,5%-a.

További szabály, a hitelvételt nem lehet egyértelműen pozitív számnak könyvelni. A visszafizetésről és halmozódó adósságról nem szabad megfeledkezni.   További szabály: 10-16 év (az adósság arányától függően) után, minden adósságnak 3 év alatt nullára kell csökkeni.

További szabály: a felvett hitelekből döntően 90%-ban beruházást, fejlesztést kell csinálni. A lakossági (háztartások) hiteleknek a döntő többsége is kvázi beruházási hitel lehet, a fiatalok pályakezdését, családalapítását segítő hitel. 

A normális állam tehát saját szokásos beruházásait (kb. 9%) döntően önhitelezéssel, adóból teszi meg.

Az optimális hitelezés érdekében egyaránt szükséges a hitelfelvételt befolyásolni és a megtakarítást befolyásolni.

Megtakarítás számai.  

Itt most csak saját jövedelemhez viszonyulnak a megtakarítási százalékok. És átlagos illetve összes, de egy éves jövedelem egy éves megtakarításáról van szó.

Állam 8,5%. Magángazdaság 11, 3%. Lakosság beruházási megtakarítása 5,6% Időskori megtakarítása 17%. Összes lakossági 22, 6%.

A lakossági időskori magtakarítás esetében nem jöhet számításba a külföldi hitel, mert a termelés-fogyasztás egyensúlya a szempont.

Az állam adóssága, hitelfelvétele (minden szempontból, éves sok éves, belföldi és külföldi) a nemzeti összes adósság, hitelfelvétel, harmada lehet.   

Egy évben, jó esetben a nemzeti jövedelem 21,2%-a, az összes nemzeti megtakarítás.

Megtakarítások kb. 56%-a lehet a nyújtott és felvett hitel, évi 8%-os hitelkamattal számolva.

A megtakarítások kb. 38%-a lehet külföldi hitelnyújtás-hitelfelvétel (8%-os hitelkamatnál), legfeljebb 10 évig.

A határszámok pontosítása.

Vagyis a megállapított határszámok (pl. külföldi adósság éves 2,25, összes 22,5, stb.) csak középértékek. Ezeket kell növelni, csökkenteni több tényező alapján.  

A legfontosabb tényező az, hogy mekkora megtakarítások, tartalékok vannak az országban. Be kell számolni a külföldi adósság arányát is. Be kell számolni, (ha egyáltalán van ilyen jelentős) a folyó beruházásokat. Az adósságot mindenképpen a GDP-hez (összes nemzeti termelési jövedelem) kell viszonyítani.

Az, rendben van, hogy ismerjük határszámokat, de azt is meg kell állapítani, hogy milyen számot hasonlítunk határszámokhoz.

Az összes halmozott adósság számítása: jelen időtől számított jövőben az összes adósság és kintlévőség egyenlege. (A hitelfelvétel, hitelnyújtás nem számít.) Az éves adósság számítása enyhe-erős eladósodásnál: az időszakos törlesztő-részlet egyenleg és az időszakra leosztott hitelfelvétel, hitelnyújtás egyenlege, illetve ezek egyenlege, de úgy hogy a kimenő pénzt a hatékonyság károsodás miatt 10%-kal növeljük. Vagy a bejövő pénzt 20%-kal csökkentjük.

Az adósságszámításnak, ill. annak közlésének egy számsornak kell lenni.

Sokféle jó és sokféle rossz számolás lehetséges. Az én számolásom viszonylag csak egyféle, jó, de szerintem egyszerű, egyértelmű és megelőző.  Lehetnek más jó számolások. A lényeg az, hogy nem jöhet létre eladósodás.

Amelyik, állam nemzet ezeket a határokat eléri, az nem növelheti a felvett hitelét.  A hitelfelvétele legfeljebb stagnálhat, legfeljebb 10 évig. 10 év múlva viszont csökkentenie kell. Amelyik állam, nemzet, ezt a százalékot mégis túlhaladja annak azonnal csökkenteni, kell a százalékot, leginkább úgy, hogy csökkenti, felvett hitelét.

A lényeg az, hogy vannak optimális eladósodási határértékek.  És vannak optimális megtakarítási értékek, és vannak optimális hitelforgalmi értékek és vannak optimális kamatok. Általában gazdaságban vannak hosszabb távra igaz optimális értékek (számok, százalékok, arányok). Ezen értékeket a társadalomtudománynak, a gazdaságirányításnak (a jövőben a kettő szinte azonos) kell kiszámolnia, és a gazdaságirányítás feladata hogy ezen értékek közelében maradjon a gazdaság. Tehát az azokat a vezetőket komolyan  szankcionálja a saját állama, akik felelősek ezen határértékek átlépésében.

A szankció egyik része maradhat a növekvő kamat, a másik része viszont az kell legyen, hogy egyszerűen korlátozzák az adható hiteleket.

Az alapvető meghatározás így szól: az eladósodás olyan hitelfelvétel (általában a hitelfelvevő erejét meghaladó), amellyel a hitelfelvevő elsősorban magának, de másoknak is kárt okoz. A nagyon erős eladósodás senki sem, a hitelnyújtónak sem jó. A nemzetközi szövetségnek is káros. A közepes, ill. erős eladósodásból viszont könnyen nagyon erős eladósodás jöhet létre. Viszont a közepes eladósodás jó a hitelnyújtónak. Ezért kell nemzetközi szövetségnek (pl. az EU-nak) is szankcionálni, megelőzni már a közepes eladósodást is. Viszont a gyengén eladósodott, közepes inflációjú, országokat be lehet venni a közös pénzrendszerbe, ez is egyfajta megelőzés, mivel a felelőtlen vezetés nem tudja tovább rontani a helyzetet.

Az optimális hitelkamat évi 9% (7,5 -10%.)   normális inflációval ( pl. 2%) együtt.

Az optimális betéti, megtakarítási kamat, az infláció (normális) plusz évi 1%. (0-2%)

Valójában viszont a tényleges munkajövedelmet kellene kiszámítani. A munka kvalitása (ez a bankári munka vonatkozásában közepes a „túltermelés” miatt), szorozva a munkaidővel.

Általában a helyes alapkamat infláció (normális) plusz, 1,5%.  Helyes alapkamat-változás alkalmanként, 0,3%, évi 1%. 5%-nál magasabb nem lehet.

Sokféle jó és sokféle rossz számolás lehetséges. Az én számolásom viszonylag csak egyféle, jó, de szerintem egyszerű, egyértelmű és megelőző.  Lehetnek más jó számolások. A lényeg az, hogy nem jöhet létre eladósodás.

Amelyik, állam nemzet ezeket a határokat eléri, az nem növelheti a felvett hitelét.  A hitelfelvétele legfeljebb stagnálhat, legfeljebb 10 évig. 10 év múlva viszont csökkentenie kell. Amelyik állam, nemzet, ezt a százalékot mégis túlhaladja annak azonnal csökkenteni, kell a százalékot, leginkább úgy, hogy csökkenti, felvett hitelét.

A lényeg az, hogy vannak optimális eladósodási határértékek.  És vannak optimális megtakarítási értékek, és vannak optimális hitelforgalmi értékek és vannak optimális kamatok. Általában gazdaságban vannak hosszabb távra igaz optimális értékek (számok, százalékok, arányok). Ezen értékeket a társadalomtudománynak, a gazdaságirányításnak (a jövőben a kettő szinte azonos) kell kiszámolnia, és a gazdaságirányítás feladata hogy ezen értékek közelében maradjon a gazdaság.

Olyan törvényeket és intézményrendszert kell kialakítani, amely garantálva megelőzi elsősorban a költségvetési eladósodást, hiányt, de általában megelőzi  a nemzetgazdaság hiányát, eladósodását. 

A megtakarítás meghatározása. Azon összeg, amit a gazdasági szereplőnek állandóan, rendszeresen, átlagosan félre kell tennie, nem szabad elfogyasztania, nem szabad a működésére felhasználnia.

A magas hitelforgalom azt jelenti, hogy túl sokan (többen, mint a jó beruházások lehetősége) vesznek fel nagy ősszegű hitelt (ráadásul gyakran magas hitelkamatra), tehát az eladósodás szintje túlmegy a megengedhető gyenge eladósodáson. A közepes, és erős eladósodás, rossz (kárt okoz) az eladósodottnak, de rossz (kárt okoz) nemzetgazdaságnak is. A nagyon erős eladósodás mindenkinek rossz a hitelnyújtónak is káros.

Az államnak a lakosság vonatkozásában egy jó nyugdíjrendszert kell kialakítania. Továbbá erősen befolyásolni kell a hitelforgalom mennyiségét és főleg a minőségét (a beruházási hitelek arányát) ez is elősegíti a helyes megtakarítást, önhitelezést. Továbbá oktatással és tájékoztatással, pozitív propagandával kell hatnia a megtakarításokra.

Továbbá különböző eszközökkel (adó, szabályozás, kedvezményes hitelezés, stb.) hatnia kell arra, hogy a lakosság, magángazdaság fejlesszen, beruházzon. Sőt valamilyen szinten arra is hathat, hogy ezek beruházások jók (éppen aktuálisan arányosak, a fejlődésnek megfelelőek legyenek).

Összefoglalva: az államnak példamutatónak kell lenni, minden tekintetben. Az állam (saját magán belül) törvényekkel biztosítottan, csak az optimális hitelezést, beruházást, megtakarítást, lehetséges eladósodást produkálhatja.   Hatnia kell a bankszektorra és ezen keresztül a hitelezésre, a beruházásokra, a megtakarításra, a lehetséges eladósodásra. Hatnia kell a lakosság és magángazdaság hitelezésére, beruházására, megtakarításra, lehetséges eladódódására.   

A hitelforgalom mennyisége, minősége, az eladósodás, és a helyes megtakarítás, helyes beruházás fejlesztés szorosan összefügg.

Ha ezeket a számokat túllépik nagy valószínűséggel, közepes, vagy annál erősebb eladósodás jön létre, jobb esetben csak egyensúlytalanság és egyéb károkozás történik. Tehát az államnak ( és az EU-nak) arra kell törekedni, hogy ezen értékeket ne lépjék túl. Méghozzá szigorúan és megelőzően kell erre törekedni.

Megismétlem, persze a legfontosabb feladat, hogy az állam is megtakarítson, helyes hitelezési politikát folytasson, és természetesen ne adósodjon el.

Az államnak a lakosság vonatkozásában egy jó nyugdíjrendszert kell kialakítania. Továbbá erősen befolyásolni kell a hitelforgalom mennyiségét és főleg a minőségét (a beruházási hitelek arányát) ez is elősegíti a helyes megtakarítást, önhitelezést. Továbbá oktatással és tájékoztatással, pozitív propagandával kell hatnia a megtakarításokra.

Továbbá különböző eszközökkel (adó, szabályozás, kedvezményes hitelezés, stb.) hatnia kell arra, hogy a lakosság, magángazdaság fejlesszen, beruházzon. Sőt valamilyen szinten arra is hathat, hogy ezek beruházások jók (éppen aktuálisan arányosak, a fejlődésnek megfelelőek legyenek).

Összefoglalva: az államnak példamutatónak kell lenni, minden tekintetben. Az állam (saját magán belül) törvényekkel biztosítottan, csak az optimális hitelezést, beruházást, megtakarítást, lehetséges eladósodást produkálhatja.   Hatnia kell bankszektorra és ezen keresztül a hitelezésre, a beruházásokra, a megtakarításra, a lehetséges eladósodásra. Hatnia kell a lakosság és magángazdaság hitelezésére, beruházására, megtakarításra, lehetséges eladódódására.   

A legfontosabb feladat az, hogy a fogyasztási (áruvásárlási) hitelforgalmat, (az ilyen hitelek számát összegét) az állam a nemzetközi pénzügyi rendszer segítségével korlátozza, szabályozza.  Ennek a részei. A hitelfelvevők, különösen a fogyasztási hitelfelvevők oktatása, tájékoztatása, meggyőzése. A hitelfelvevők, különösen a fogyasztási hitelfelvevők korlátozása, szabályozása (A másik oldalon: a normális határig a beruházási hitelfelvevők támogatása. Természetesen minden esetben, korlátozásnál és támogatásnál is, figyelembe kell venni, hogy az aktuális értékek mennyire térnek el az optimális értékektől) A legfontosabb rész: a bankszektor korlátozása, szabályozása: a nyújtott hitelek ne lépjék túl az optimális határokat, különös figyelemmel a fogyasztási hitelekre.

A negyedik rész: az eredeti hitelnyújtók korlátozása, szabályozása, hogy nyújtott hitelek ne lépjék túl az optimális határokat, különös figyelemmel a fogyasztási hitelekre.

Az államnak a saját eszközeivel (szabályozás, adó, kedvezményes hitel, tájékoztatás, kötelező tartalékráta, alapkamat, stb.) a fentiekre kell törekedni.

Az optimális „jó” hitelezési arányok kialakítása csak az egyik fele a megoldásnak. Csak akkor alakulhat ki összességében jó, értelmes hitelezés, ha az állam sok módón támogatja a hasznos fejlesztéseket, beruházásokat.

Az állam e tekintetben is mutasson jó példát. A magángazdaságnak kizárólag beruházási fejlesztési hiteleket adjon. A pénzügyi vezetésnek a jelenleginél átgondoltabban (jó célra, jó arányban, egyensúlyra figyelve) kell az állami célzott és kedvezményes hiteleket adnia.  

A lakosságból pedig szinte csak a fiatalabb korosztály a családlapítók, kapjanak „áruvásárlási” hitelt. Illetve diplomások, szakképzettek kapjanak hitelt. Illetve ezek közül azok ne kapjanak hitelt, akiknek az átlagosnál jóval magasabb a jövedelmük.  

A támogatás, szabályozás lényege: az kapjon gyorsan, könnyen, akár nagyobb hitelt, aki hasznos fejlesztésre, beruházásra fordítja azt. Aki nem arra fordítja, az, nehezen lassan és korlátozott összeget kapjon.

Illetve mutasd be a beruházást és kedvezményt, jutalmat (adócsökkentés, kedvezményes hitel, kamatkifizetés, stb.) kapsz. Fiatal családoknak pl. lakás is beruházás. Illetve aki jó (beruházási) hitelt ad, ( bankszektor, nagy hitelnyújtók) ad, az jutalmat (adó, stb.) érdemel, aki rossz hitelt ad (áruvásárlási), az szankciót (adó,stb.) érdemel.

Az államnak természetesen példamutatóan, az államon belül állandóan hasznos, fejlesztéseket, beruházásokat kell csinálnia. Persze csak a mérsékletesen, az optimális határokon belül.

Ha már adó, akkor figyelembe kellene venni, hogy a nemzetgazdaságnak mi jó és mi rossz.

Először is a tisztességes, jó hitelezésből, megtakarításokból származó, tisztességes jövedelmet nem kellene adóztatni. Pl. csak az infláció, plusz 1% felett jövedelmező ősszegeket (kamatokat) nem kellene adóztatni. Pl. egyszerű betéteket, megtakarításokat, ill. a magyar állampapír vásárlókat nem kellene adóztatni.

Pl. a külföldre irányuló befektetéseket, meg lehet adóztatni, főleg azokat, amelyekben magasabb kamatbevétel, hozambevétel.   

Ugyanakkor, szerintem lehetséges, szükséges az értelmetlen rossz hitelvételek adóztatása is. Pl., meg lehetne adóztatni, azon külföldi hitelfelvételeket, amelyek nem bizonyítottan beruházási célúak, főleg akkor, ha a hitelkamat magasabb.

Ha egyébként egy normális inflációt tartani tudó gazdaságról (kiegyensúlyozott, nem kapzsiságdeterminált, nem áremelő, stb.) lenne szó, akkor a kisebb, de már káros inflációs kilengést (pl. 4%) valóban képes orvosolni a kisebb alapkamat, hitelkamat emelés.

Ha viszont kiegyensúlyozatlan, kapzsiságdeterminált, stb. a gazdaság akkor az alapkamat, hitelkamat emelés nem orvosság, hanem inkább hosszú távon ható méreg. Az inflációt nem oldja meg, ellenben egy sereg kárt okoz. Az ilyen gazdaságban el kell felejteni az alapkamat, hitelkamat emelést más megoldások kellenek.

Az is tévedés hogy a jó árfolyamot az árfolyam-stabilitást a hitelfelvétel növelésével lehet megoldani.  

A termeléscsökkenésnek (viszonylagos vagy abszolút), az inflációnak, az árfolyamnak megvannak maga tényezői, okai. Ezeken kell változtatni, és nem az alapkamaton, a hitelezésen.

A magas alapkamat a magas hitelkamat, főleg egy abnormális kiegyensúlyozatlan hektikus, kapzsiságdeterminált, gazdaságban, rosszul gazdálkodó, korrupt, adót, árat rángató, állam mellett csak arra jó, hogy eladósodjon az ország. Az meg külön baj, ha az alapkamatot nem egyenletesen, kislépésekben változtatják.

E helyzetben (eladósodás után) már végképp értelmezhetetlen az, hogy az infláció miatt kell az alapkamatot emelni.

Nem szabad az adósságcsapdába besétálni, mert ez a legsúlyosabb a pénzügyi (és végső soron gazdasági termelési) válságok között. Súlyos, káros, mert:  

Ha csökken, vagy akár stagnál a hitelfelvétel, akkor a hatalmasra duzzadt, (kamatokkal növelt) visszafizetés (ezt már nem pótolja a bejövő hitel) szinte elviselhetetlen terhet jelent az eladósodott számára.

A hazai pénz erősen romlik (devizaválság).  Az import termékek árai erősen emelkednek, ez vágtató inflációt okoz. Általában minden befektető menekül a gazdaságból, ez erős pénzkivonást és vágtató inflációt okoz. Az infláció erősen meghaladja a betéti, befektetési kamatokat ezért nem lesz megtakarítás, önhitelezés. Az idegen, a külföldi hitelezés is tovább csökken. (Vagy csak hatalmas kamatokra adnak hitelt.) Egy negatív spirál alakul ki.   Mindez termeléscsökkenéssel jár.

Ezért nevezhetjük az összes nemzeti eladósodást (adósságcsapdát) tripla adósságcsapdának.

Ez, azon negatív tényező (helyzet, folyamat), ahol növekedéssel nem egyenes arányban, hanem hatványozottan jelentkezik a baj.  Ezért sokkal nagyobb annak felelőssége, aki eladósodásba vezeti a nemzetgazdaságot, mint annak, aki más pénzügyi botorságokat tesz. Ezért sem lehet azért eladósodni, hogy más pénzügyi problémák megoldódjanak. 

A nagyon erős eladósodás senki sem, a hitelnyújtónak sem jó. A nemzetközi szövetségnek is káros. A közepes, ill. erős eladósodásból viszont könnyen nagyon erős eladósodás jöhet létre.

Viszont a közepes eladósodás jó a hitelnyújtónak. Ezért kell nemzetközi szövetségnek (pl. az EU-nak) is szankcionálni már a közepes eladósodást is.

Az állami, de a lakossági és magángazdasági eladósodás is nem egyesek eladósodása, kára, hanem az egész nép eladósodása, kára, kár, mely szenvedéssel, nyomorral jár. 

A jövő szempontjából a feladatok nem szólhatnak kimászásról (ez már egy rossz helyzet) csak az adósságcsapda megelőzéséről. A megelőzés egyben a helyes pénzügyi politika, a helyes (jó hasznos, értelmes) hitelezés, olyan, ami a fejlődést biztosítja.

Az adósságcsapda ebből a szempontból is csapda, nemcsak az adósságcsapdából kell kimászni, de egy legyengült rossz gazdaságnak kell abból kimászni. Kétszeresen is legyengül a gazdaság. Eleve legyengülten (jelen vannak az egyéb nagy hibák, a rossz hatékonyságú korrupt állam, stb.) kerül az adósságcsapdába, illetve az adósságcsapdába tovább gyengül.

Nem szabad eladósodni, nem szabad túlfogyasztani, a külkereskedelmi egyensúlyra vigyázni kell. 

A külkereskedelmi egyensúlyra egyszerűen, és hatékonyan az import szabályozásával (az import csökkentése) lehet vigyázni. (Állami import, árfolyam, soványabb pénz). Ezért ez folyamatos módszer is. Az importban meg kellene maradnia a modern gépek, eszközök, technológiák behozatalának, és azon termékeket kellene csökkeni, amelyekben van hasonló hazai termelés.  Az idegenforgalom átvariálása (külföldről jövő turisták növelése külföldre menő turisták csökkentése) már nehezebb több éves feladat. Az export bővítése egy fokkal még nehezebb, még hosszabb távú. Az egyik lehetséges megoldás mivel termelési kapacitás nehezen fejleszthető, hogy a belföldi termelés egy részét átstrukturálják exporttermelésre. Ugyanakkor: a túlzott export-import jellegű termelés, ill. az aránytalanul kicsi belföldi, belföldre való termelés, káros. Összefügg a kiszolgáltatott gazdasággal. Nem szabad, aránytalanul külföldi tulajdonban levő gazdaságot, külföldnek kiszolgáltatott gazdaságot kialakítani. Fontos, hogy a külföldi dolgozók (hasonló számú, és összetételű) egyensúlyára is vigyázni kell. Ne legyen sokkal több külföldi tőkés, tulajdonos, mint amennyi hazai külföldön van. (Idézet a B13/b, B/19 ábrához kapcsolódó fejezetből.)

(Az arányos privatizáció nemcsak az állami arány szempontjából jó, hanem a magángazdaság külföld-belföld szempontjából is. Illetve a hazai kis és középvállalkozások preferálása.)  

A többi évközi módszer (a halasztott fogyasztás, az árak, jövedelmek változtatása csak 1-2%-os kényszerű tűzoltó módszerek. Az adósságátrendezés egy 3-5%-os, de nagyon keményen megfizetett, rossz, kényszerű módszer. A belföldi termeléscsökkentés annyira rossz, hogy nem jöhet szóba, mint módszer, viszont káros következmény lehet.

A pénzügyi-gazdasági (rendszerint túlhitelezési ill. hatalmasak, és igazságtalanok a pénzpiaci jövedelmek) világválság megakadályozásának feladatai.

A megtakarítás és nyugdíjrendszer feladatai.

Ebben a helyzetben és általában is, a megtakarítás és hitelezés 15 meghatározójával szinte mindegyikkel egyszerre kell operálni, mindegyiket komolyan kell venni.

A legjelentősebb meghatározó a „könnyű hitelhez jutni” ezért fontos feladat a hitelezés feltételeinek szigorítása. A szigorítás fő iránya ekkor jó: fogyasztási hitel erős szigorítása – beruházási hitel enyhe szigorítása – hasznos terméket előállító, megtérülő beruházási hitel marad, sőt enyhén növekedhet. Az államnak kell úgy szabályozni bankszektort, hogy az a helyzetnek megfelelően kénytelen legyen szabályozni a hitel szigorúságát, a „könnyű hitelhez jutni” meghatározót. Nemcsak megtakarítás mértéke, a hitelezés mértéke fontos, nemcsak a kettő aránya az aktuális megtakarítás fontos, de a (halmozott) megtakarítás szintje is fontos. Az a bázis (a jó kb. 17-20%), amely felett megvalósul megtakarítás és hitelezés.(Idézet a B/13/b, B/19 ábrához kapcsolódó fejezetből.)

Konkrétabban ez a hitelezés vonatkozásában azt jelenti, hogy a bankban (bármely bankban) tartott pénz (a kimondott megtakarítás) vásárlóértéke nem csökkenhet. Nem csökkenhet, sőt enyhén növekednie kell.

Igazságos nyugdíjrendszer (egyben jó termelési, fogyasztási egyensúly) akkor jön létre, ha mindenki az élete során félretett, megtakarított pénzét (ez a pénz szükségszerűen sok) veheti fel időskorában, ennek azonban az a feltétele, hogy a pénze megőrizze a vásárlóértékét.

Tartani kell az optimális, hosszabb távú betéti, megtakarítási kamat százalékát, (akár a bankszektor, akár az állam kezeli azt), mely minimálisan a kisjövedelműek inflációja. Szükség van egy olyan pénzszámra, amely reáljövedelmek abszolút értékét fejezi ki.

Kicsit egyszerűbben: addig kötelező egy viszonylag magas (jövedelmek 20%-a) nyugdíjfizetés, amíg a dolgozó összes igazolt megtakarítása nem éri el az éves minimálbér 15-szörösét. Ezt nevezem én összes minimális megtakarítási összegnek. Persze ezt minden évben igazolni kell. Az optimális az ha, a dolgozók 35-55 éves koruk között takarítanak meg a legtöbbet. Ebben a korban a kötelező nyugdíjfizetés a jövedelmének 25%-a, ha hanem éri el az összes minimális megtakarítási összeget. Aki ennél (minimálbér színvonalától) jobban akar élni időskorában, annak többet kell megtakarítani. Ezt tájékoztatással kell tudatosítani. Ugyancsak tájékoztatással kell azt tudatosítani, hogy aki bármilyen okból jelentősen elmarad az összes minimális megtakarítás összegétől, az időskorában nagy valószínűséggel nyomorogni fog.

Kik mehetnek nyugdíjba, vagyis kik kezdhetik felvenni az összes megtakarításukat? Akiknek nincs meg az összes minimális megtakarításuk azok 65 éves korukban. Akiknek éppen megvan, azok 60 éves korukban. Akiknek több van azok korábban. Minden 20%-os plusz egy évet jelent, de 55 éves kor előtt általában senki nem mehet nyugdíjba.

Bárki kezeli, gyakorolja a nyugdíjrendszert, (állam nyugdíjpénztár, stb.) ehhez hasonló elvek alapján kell működnie. A nyugdíjrendszert le kell választani az adótól, a költségvetéstől, a szociális rendszertől, az egészségügytől, ez egy külön rendszer. A jó nyugdíjrendszer egyben jó megtakarítási rendszer, így a nemzetgazdaság egyensúlyának alapja. 

Olyan különálló átlátható nyugdíjrendszer (időskori megtakarítás) létrehozása, amelyik biztosítja az idősek fogyasztását a dolgozók fogyasztás lemondása által. Az állam pénzügyi irányítása, működése legyen tiszta átlátható, a részek különüljenek el.  Legyen az államnak egy olyan pénzkerete, amelyből az állami hiteleket biztosítani tudja, a nyugdíjakat biztosítani tudja valamint kismértékben képes az országos pénzegyensúlyt, termelés-fogyasztás egyensúlyt kiegyensúlyozni, ill. változtatni. Mindezt talán egy olyan állami bank tudja leginkább megoldani, amelyik a lakossággal közvetett és közvetlen kapcsolatot tart, és amely egyben mértéket ad a magánbankoknak.

Továbbá a nyugdíjbefizetések, és az időskori életszínvonal legyen viszonylag szabadon megválasztható. Egy viszonylag kötetlen nyugdíjrendszer kialakítása.

A nemzetközi szövetséggel kapcsolatos konkrétabb feladatok.

Egy közepes nemzetközi szövetség szükségszerűen pénzügyi szövetség is.

A fenti feladatok minden nemzeti vezetésnek minden gazdasági régió vezetésének feladata, függetlenül attól, hogy egy nemzetközi szövetség tagja vagy sem, ha egy fejlettebb rendszert akar kialakítani. Ha nemzetközi szövetségről van szó, akkor annak nyilván lesz egy közös pénzügyi vezetése is. A közös pénzügyi vezetésnek is ez lenne feladata, de ugyanakkor gondolnia kell a nemzeti, régiós önrendelkezésre. (Ez azért egy kissé lazább szabályozást kívánó terület, mit pl. pénzváltórendszer területe, de csak kissé.) Lényegileg azonban a közös rendszerhez tartozó nemzetek, gazdaságok nem térhetnek el az itt vázolt rendszertől.  Ezért a közös pénzügyi vezetésnek bizonyos feladatokat, számokat teljesen elő kell írni, bizonyos feladatokat csak 90%-ban kell előírni, bizonyos feladatokat csak 80%-ban kell előírni, és vannak, amelyeket még annyira sem. A közösségbe való belépés és a közös pénzbe való belépés feltételeiről más fejezetekben is elmélkedem. A lényeg az, hogy a közös tagságnak eleve azzal kell járnia, hogy a szövetség erősen szabályozza, megelőzően szankcionálja a rossz pénzügyi, hitelezési politikát, különös tekintettel az eladósodásra. Így tehát a közös tagság feltétele szinte azonos lesz a közös pénzbe lépés feltételével. Úgy is fogalmazhatok, hogy a közös tagság elsődleges és legfontosabb eleme, a demokratikus politikai rendszeren kívül, éppen a fegyelmezett pénzügyi politika és a közös pénz lesz. A többi elem, a közös támogatások, az uborkanagyság, a szabályos hinta, stb. csak ezután jelennek meg.

Ezen feladatok egy, vagy több független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

 Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

A pénzügyi rendszer összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező. Az összes ábra.

A tőzsdetípusú kereskedelem. A pénzváltórendszer (devizakereskedelem).

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika.

Az infláció. Hitelezés és magtakarítás. Ezen rész-rendszertényezőket foglalja magában. 

Kezdjük a rész-rendszertényezőkben felsorolt feladatok átrendezett még vázlatosabb felsorolásával.

Általában a pénzügyi machinációk spekulációk megakadályozása. A tőzsdetípusú kereskedelem megszüntetése vagy erős korlátozása. A valuta árfolyamának optimális értéken való tartása. Az egyenletes, fokozatos, kis léptékű pénzügyi változások áremelés, adóemelés, kamatemelés, stb. politikája. A hirtelen nagyarányú pénzügyi változások elkerülése. Az állam soha ne vegyen részt a pénzügyi machinációkban, de azokat gátolja meg. Az általános áremelés, az alapkamat, infláció, eladósodás, pénzkibocsátás alacsony, optimális érték felé 2-3,5%, terelése, illetve ezek semmiképpen ne haladják meg a max. 5%-ot. A beruházási, innovációs hitelek preferálása. A hitelezés tevékenységének helyes értékelése a hitelnyereség (optimális nyereség), illetve más szempontból. A hitelezés termék, munka szelektáló funkciójának kihasználása. A magánbankok monopol (árkarter, stb.) jellegének megtörése. A pénzügyi machinációk spekulációk hatékonyabb, gyorsabb jogi szabályozása. A bankon kívüli pénzügyi rendszer létrehozása a gyorsabb precízebb következetes joggal. Az organikusan fejlődő gazdaság segítése.   A takarékpénzek értékállóságának a megőrzése. A pénz helyes felfogása: a pénzen kívül sok más hatékony eszköz van.

A pénzügyi és monetáris döntéshozás átláthatósága, demokratizálódása, ésszerűsítése. A pénzügyi, monetáris döntések tájékoztatása legyen ugyanolyan (nyilvánosság, objektivitás, közvita, stb.) mint minden más politikai döntésé. Statisztikailag és tájékoztatási szempontból a népréteg (lakosság) reálbérének, inflációjának, stb. szétválasztása leggazdagabb réteg reáljövedelmétől, inflációjától, stb.

A nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának szorgalmazása, az igazságos optimális pénzátváltás, (világpénz) a nemzetközi machinációk spekulációk megfékezése és egyebek tekintetében.

Mindezek a feladatok egy független tudományos demokratikus testületet igényelnek.

Mint látható e testület feladatköre más és bővebb, mint a jelenlegi nemzeti bank feladatai. Így valószínűleg elkerülhetők a pénzügyi politika ellentmondásai.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

Abból indulok ki, hogy a pénz egy szükséges eszköz.  A pénzzel kapcsolatos problémák szükségszerűen jöttek elő a korai rendszerben. Itt a pénzügyi fejlődést önmagában akarom értékelni, nem akarom összekeverni, mondjuk az igazságtalan vagyoni hierarchia problémájával. Háború, kapzsiság, hatalmas különbségek, stb., erről nem a pénzügyi rendszer tehet, a pénzügyi rendszer csak eszköz volt ezek szolgálatában. Mostanában elég gyakorta hallani: a pénz világa jött el, a pénz diktatúrája uralkodik. Nyilván ennek hangoztatója sem szó szerint, hanem jelképesen utal itt a pénzre. Talán pontosabb, ha a kapzsiságdeterminált gazdaságról beszélünk. Kapzsiságdeterminált piacgazdaságról és pénzügyi machinációkról, spekulációkról.

A pénzügyi rendszer fejlődését egy darabig a klasszikus kapitalizmus közepéig szükségszerűnek és pozitívnak látom.

Itt megemlítenék egy másik szükségszerű fejlődést. Az iparosodás és ezzel együtt a varosodás szintén egy szükségszerű gazdasági fejlődés. Világos hogy az ipari működéshez a városi környezet illik és nem falusi.  A szükségszerű fejlődéseknél azonban mindig felmerül a lehetséges túlfutás problémája. Pl., az hogy a szükségszerű városódás nem lett-e a kelleténél, a szükségesnél, az optimálisnál nagyobb. 

A pénzügyi rendszerrel kapcsolatban is feltehetünk ilyen kérdéseket. Pl. a hitelezés szerepe nem lett-e túlértékelve?

A klasszikus kapitalizmus elejére, persze nem előzmények nélkül kialakult a tőzsde a hitelkereskedelem a bankrendszer, a pénzváltás rendszere, tehát lényegében a mai pénzügyi rendszer. Nem a kialakulással van probléma, hanem azzal hogy ez a pénzügy rendszer lényegileg nem változott. Szinte minden más rendszertényező fejlődött, főleg az államkapitalista rendszerváltozás során a pénzügyi rendszer viszont nem. A klasszikus kapitalizmus értékelése ellentmondásos. Az hogy az elején kialakult egy hatékonyabb komplikáltabb összetett pénzmozgásokat lehetővé tevő pénzügyi rendszer ez talán pozitívnak tekinthető. Ugyanakkor már ebben az időben is megjelenik a hatalmi (politikai) vezetés ellentmondásossága, zavarossága ebben a tekintetben. Az egyház tiltja a pénzhitelt, de hallgatólagosan elnézi. Egyébként a pénzhitel szükségszerű. Amit bűnnek kellett volna tartani az a túl magas haszon. A hatalmi vezetés lenézi, de együttműködik.  A hatalmi vezetés is lefölözi a hasznát a spekulációkból, még az államadósságokból is. Egyébként a hatalmi vezetés, általában nem értett annyira pénzügyekhez, hogy azt irányítani tudja.   A nyugat-európai zsidóságnak tiltják az iparos munkát, de a bankári tevékenységet megengedik, ezzel szinte ebbe az irányba terelik a tevékenységét, és így tovább.

Az hogy a későbbiek folyamán ez lényegében nem változott, ez a valóban negatív jelenség. Ugyanakkor éppen attól rendszer, a rendszer, hogy lényegében nem változnak benne a rendszertényezők. Tehát a valódi probléma, az összességében negatív pénzügyi politika, helyzet, a klasszikus kapitalizmus és az államkapitalizmus, vagyis  a jelenlegi rendszer hibája és ezen rendszerek időszakában éreztette elsősorban hatását. Ez az új rendszer, az államkapitalizmus, lehetővé tette volna, tenné, hogy a pénzügyi rendszer átalakuljon, igazságosabbá váljon. Az államkapitalizmus pénzügyi rendszere lényegében megegyezik a klasszikus kapitalizmus pénzügyi rendszerével.   Mindkét rendszer megengedi, (támogatja) a pénzügyi, spekulációkat, machinációkat. Mindkét rendszer megengedi (támogatja) a hatalmas rövid távú profitszerzést és még sorolhatnám.  Talán ez is az egyik oka annak, hogy e két rendszer között nem látnak különbséget.

Tévedés lenne ezt a történelmi folyamatot kizárólag a bankárok (pénzügyi üzletemberek) nyakába akasztani. A klasszikus kapitalizmus vezetését leegyszerűsítve az arisztokrácia és a polgárság ötvözte tette ki. A polgárságnak csak egy részét tették ki a bankárok. Más oldalról úgy fogalmazhatunk, hogy a politikai vezetés történelmi távlatokban végül is egyetértett (partner volt) a pénzügyi rendszerrel. Összességében egyetértett, együttműködött abban a folyamatban, aminek lényege nem változás a fejlődés, hanem a stagnálás a változatlanság volt. Ez jelenlegi rendszerre is vonatkozik, most is együttműködik.

Ha csak pénzügyi rendszert nézzük és az itt felsorolt feladatokat, akkor meg kell állapítani, hogy brezsnyevi szocializmus pénzügyi rendszere bizonyos szempontból fejlettebb, mint az államkapitalizmus pénzügyi rendszere. Általában alig voltak államilag gerjesztett pénzügyi machinációk spekulációk.  Az infláció mérsékelve volt. Az alapkamat az eladósodás és más pénzügyi mutatók is a mérsékelt optimális határon belül mozogtak. A takarékpénz megőrizte az értékét. Pontosabban úgy fogalmazok mindez nagyjából és átlagosan jobban helyén volt, mint az államkapitalista rendszerben. Más kérdés hogy szinte nem volt magángazdaság, piacgazdaság ebből eredően pl. nem volt magángazdasági hitel. Bár az áruvásárlási hitelt könnyen el lehet túlozni, de ebben rendszerben sikerült ezt is az optimálisnál alacsonyabb szintre süllyeszteni. Továbbá nem volt piacgazdaság, versenygazdaság, nem voltak magánbankok és azok közötti verseny. A beruházási hiteleket az állam osztotta ki, pontosabban az állam irányította beruházásokat, fejlesztéseket. Ez is két okból torzult el. Hiányzott a versenygazdaság „eladható végtermék” irányultsága. Valamint hiányzott a hitelminősítés (csak azok kapjanak hitelt, akik vissza tudják fizetni. De nem volt igazán jó a tervezett fejlesztés sem. Emlékezzünk a vas és acél országára és a többi nagyszabású, de elhibázott projektre.  Mindez tehát a magángazdaság miatt hiányzott. A másik baj az volt, hogy az állami hivatal (pl. a fejlesztési hivatal) mindezeket nem is vette figyelembe, többnyire politikai alapon döntött. Valamelyik főnők ( főleg ha az szovjet volt) elképzelt valamit és a többiek követték mint a birkák.   Az árakat, jövedelmeket nem alakította a piac önszabályozó rendszere, árhivatal és bérhivatal volt. Ráadásul ez az ár és jövedelem magállapítás vette figyelembe (nem is akarta figyelembe venni) a kereslet-kínálat arányát és az egyéb objektív tényezőket is figyelmen kívül hagyta. (Emlékezhetünk az alapvető élelmiszerek politikai okokból túl olcsók voltak. Általában nemcsak jövedelmek között volt talán túlságosan kicsi a különbség de az árak között is. A káros termékek alkohol, cigaretta sem voltak megfelelően drágák.    

A magángazdaság versenygazdaság hiányát és a diktatórikus ( nem tudományos) döntéshozást, mint  negatívumot azonban más rendszertényezők kapcsán már nagyrészt  felróttuk a brezsnyevi szocializmusnak. A brezsnyevi szocializmus gyenge gazdasági, pénzügyi irányítását, mely az alacsony demokratikus szintből, a kontraszelektív vezetésből, szakmai tudás hiányából, stb. adódik szintén más rendszertényezőben, büntetem. Megjegyzem az államkapitalizmus állami gazdasági, pénzügyi irányítása sem sokkal magasabb színvonalú.  Számomra a rendszerváltás egyik nagy csalódása, hogy az állami bürokrácia, a korrupció, a butaság tekintetében szinte változatlan maradt a helyzet. Most itt csak a pénzügyi rendszert értékelem a piacgazdaság hiánya, a gazdasági pénzügyi irányítás gyengesége nem tartozik szorosan e rendszertényező alá.

Megint felvetődhet a gondolat, hogy a piacgazdaságban szükségszerűen csak egy ilyen pénzügyi rendszer jöhet létre. Ez tévedés. A normális, igazságos piacgazdaság egy olyan pénzügyi rendszert igényelne ahol a felsorolt feladatok célok, megvalósulnak. A kapzsiságdeterminált piacgazdaság viszont valóban a jelenlegi pénzügyi rendszert igényli.

A pénzügyi rendszer a következők miatt is fontos. Az igazságtalan aránytalan jövedelmi vagyoni hierarchia leginkább (kb. 40%-ban) itt alakul ki. Itt képződnek legnagyobb mértékben a munka nélkül szerzett jövedelmek. A pénzügyi intézkedések, mozgások hatnak a termelésre. A pénzügyi rendszer hat a közerkölcsre. A fontosságát jelzi a feladatok sokasága is.

Mindezeket alapján a százalékos értékelés a következő.

Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 3%, klasszikus kapitalizmus 4,5%,  államkapitalizmus 5%, brezsnyevi szocializmus 5%. Jelenlegi kínai szocializmus 5,1%? Az ötven éven belül elérhető fejlettebb rendszer pénzügyi rendszer százaléka, ha felsorolt feladatok, célok a normál piacgazdaság mellett megvalósulnának 7% lehet.

A világ pénzügyi rendszerének problémái, és szabályozása. Rendszertényező. PGA, ÁGP, és más ábrák. 

Jelenlegi is van egy nemzetközi pénzügyi rendszer, akkor miről beszélek én?

A jelenleginél egy komplexebb, világosabb (kevésbé zavaros) és jobb, igazságosabb pénzügyi rendszert kell létrehozni. A világszövetség úgy szabályozná a nemzetközi szabad pénzpiaci rendszert, magánbank-rendszert, mint a jó állam a magángazdaságot. Vagyis a szabadság, a verseny, a piacgazdaság megtartása mellett, egy logikusabb igazságosabb pénzügyi rendszert alakítana ki, és azt folyamatosan javítaná, ill. azt, az adott helyzetnek megfelelően módosítaná. Ez a pénzügyi rendszer minimálisra csökkentené, a bizonytalanságot, a pénzügyi válságokat, az indokolatlan hektikus árfolyam és egyéb változásokat, általában a csalásokat, a spekulációt, a súlyos eladósodást, és még sorolhatnám.  Ugyanakkor a világszövetség pénzügyi rendszere legfelső szinten az önrendelkezés lehetséges legnagyobb megtartása mellett, legfelső szinten szabályozná az egyes államok pénzügyi rendszerét. És nem utolsó sorban ez a pénzügyi rendszer a közös világpénz a lehető leggyorsabb, de viszonylag zökkenőmentes bevezetésére törekedne.

Természetesen itt nem megyek bele a részletekbe, már azért sem, mert a legelső, hogy felismerjék, szükség van egy a jelenleginél fejlettebb erősebb demokratikusabb nemzetközi szövetségre, és szükség van egy új pénzügyi rendszerre. Oly mértékben felismerjék ezt, hogy valóban létre is hozzák. Mit jelent az, hogy erős? Nem azt, hogy rátelepszik az államokra, az önrendelkezésük rovásra dirigál, hanem azt, hogy a döntéseit, lehet az akár kevés is, mindenki tiszteletben tartja és betartja.

A lényeg az, hogy amíg nincs meg az akarat az említett lényegre, amíg kialakulás halvény körvonala sem rajzolódik ki, addig fölösleges a részletekről beszélni, addig elsősorban arról kell mindenkit meggyőzni: szükség van egy ilyen világszövetségre, szükség van a jelenlegi pénzügyi rendszer megjavítására, szinte teljes átalakítására. 

A nemzetközi szabályozás szükségessége, szinte mindegyik pénzügyi tényező tekintetében felmerül. A korszerűbb igazságosabb pénzátváltási rendszer létrehozásához is szükséges.  A hitel és az eladósodás kapcsán is felmerül a nemzetközi szabályozás. Ha viszont visszagondolunk az előző részekre már korábban is felmerült a nemzetközi szabályozás szükségessége, legélesebben talán természetpusztítás kapcsán. A válság tényezők, a háború eszkalálódása, az egészségügyi válság, és sorolhatnám, szintén az egész világot érinti. Ugyanakkor szó volt a makró-makró gazdaságról ( világgazdaságról), illetve arról, hogy ezektől a folyamatoktól nem lehetnek függetlenek a nemzetgazdaságok. A következő részekben is gyakran felmerül ez a probléma  a jogrendszer kapcsán, pl. mint az alapvető emberi jogok problémája. Ez a problémakör összefügg, szinte azonos a globalizálódás, a globalizáció problémakörével.

Mivel már többször felmerült ez a problémakör kénytelen vagyok itt és most foglakozni vele, hozzátéve, hogy erről a témáról még szó lesz.

Az első amit tisztázni kell, hogy most is van valamiféle világszabályozás világrendszer. A kérdés az, hogy ez a jelenlegi megfelelő vagy nem?

Akár a többség (emberek és tudósok, sőt politikusok) én is úgy vélem, hogy a jelenlegi világszabályozás gyatra, gyenge zavaros átláthatatlan, nem demokratikus és nem logikus. Ez a jelenlegi világszabályozás minden ágára vonatkozik, de leginkább pénzügyi ágára.

Általában világrendszerrel, világszabályozással kapcsolatban az ellenvetés alapja, hogy az országok, nemzetek függetlenségét, önrendelkezését tiszteletben kell tartani. Először talán meg kell kérdezni: kinek a függetlenségét a nép függetlenségét vagy a vezetés függetlenségét? A nép függetlenségét a rendszer demokratizmusa biztosítja. Kik hivatkoznak a népek függetlenségére? Ez is egy jó kérdés.

Egy másik alapvető kérdés: a jelenlegi világszabályozásra vonatkozik az előbb említett ellenérzés, vagy általában a világszabályozásra?  A jelenlegi helyzettel szembeni ellenérzés jogos. A jelenlegi világszabályozás nem demokratikus, úgy is mondhatjuk, hogy az USA nagyhatalmi politikája határozza meg.  A jelenlegi világszabályozástól viszolygok többsége, nem tart lehetetlennek hogy különböző feltételek mellett létre jöhet egy olyan optimális jó világszabályozás, ami elősegíti a népek jólétét demokratizmusát. Ezzel a többséggel talán csak annyiban van vitám, hogy ők abból indulnak ki, hogy sok feltételnek kell előbb teljesülnie, én pedig itt is a párhuzamosság elvét vallom. A párhuzamosság elvét vagyis, az említett feltételek nem tudnak megvalósulni, ha ebben a vonatkozásban nem történik előrelépés. Minden lényeges vonatkozásban kell valamilyen fokú (nem egyforma) előrelépés, ahhoz hogy létrejöjjön az általános fejlődés.

Egy kisebbség, tábor azt állítja, hogy semmilyen körülmények között nem alakítható ki az optimális jó világszabályozás. Itt szerintem felvetődik az állam szerepének és erősségének problémaköre. Általában, ha valaki azt tartja, hogy a jövő tendenciája az állam, a központi irányítás gyengülése, és a piacgazdaság növelése, az nem tarthatja előnyősnek egy szervezettebb nagyobb hatáskörű világszabályozás kialakítását.

A másik ellenérző tábor a túlzott nacionalisták (soviniszták, rasszisták, stb.). Ennek ugye a legszélsőségesebb változata fasizmus, melynek felfogása vázlatosan: vannak alárendelt, rossz és felsőbbrendű népek. Nem kell szabályozás minden eszköz megengedett, mert így válik el, hogy mely nemzetek a felsőbbrendűek. A felsőbbrendű népek hódítsanak és uralkodjanak, hozzák meg a nekik tetsző szabályozást. Tehát nincs szükség demokratikus világszabályozásra. Persze eközben a nemzeti függetlenségre hivatkoznak.

A harmadik ellenérző tábor, amelyik talán nem látja át, hogy a természetes globalizálódás az egy megállíthatatlan folyamat. A globalizálódásról még szó lesz ezért erre nem térek ki bővebben.

A negyedik ellenérző tábor, aki azt gondolja, hogy mivel a múltbeli és a jelenlegi világszabályozás kudarcot vallott, ezért nem is lehetséges egy jó világszabályozást kialakítani. Tehát ne erőltessük ezt a tendenciát, maradjunk a jelenlegi állapotban, sőt lépjünk vissza. Lépjünk vissza, de hova? A történelemben már régóta van világszabályozás, gondolok itt pl. a különböző szövetségekre. Valójában nincs visszalépés. Le globalizációval – hangoztatják, az indok pedig:  a múltbeli  világrendszerek  gyatrák voltak és a jelenlegi is az. Le a globalizációval – de melyik állapotával? A jelenlegivel, az öt évvel ezelőttivel, a száz évvel ezelőttivel? Le a globalizáció jelenlegi tendenciájával – így már valamennyire értelmezhető ez a jelszó.

Meg kell említeni még azokat, akik látják, hogy a világon sokasodnak a problémák de azt gondolják mindez a  globalizáció miatt, van. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy a fő probléma rendszerrel van, azt kell megreformálni. A jelenlegi globalizáció nem más, mint a rendszer kiterjesztése. Pontosabban olyanfajta világegységesülés, világszabályozás, amit az államkapitalista rendszer jellege határoz meg.

Azok sem ismerik fel a fenti igazságot, akik a jelenlegi rendszert szinte tökéletesnek tartják, de rossznak tartják a világszabályozást.

Végül, elérkeztünk ahhoz a jelentős táborhoz, akik a jelenlegi rendszert szinte tökéletesnek tartják. Ők sem hívei egy másfajta világszabályozás létrehozásának. Ezek egyik fele azt mondja:  a jelenlegi világszabályozás szinte tökéletes akár a rendszer, nincs szükség változásra. A másik fele azt mondja, hogy még nem tökéletes de majd lassan magától azzá válik, hiszen a rendszer, ami alakítja szinte tökéletes.

Én (és sokan mások), azt mondom egyik sem igaz: átláthatóbb szervezettebb erősebb, demokratikusabb, világszabályozást kell létrehozni. Elsősorban persze a rendszert kell reformálni, demokratizálni de ennek egyik eleme a világszabályozás reformja. Számos módón lehet bizonyítani, hogy a szinte kizárólagosan egyetlen lehetséges alternatíva a világszabályozás erősítése, demokratizálódása. Sőt, ha bizonyítom, hogy az egyetlen lehetséges jó alternatíva a világszabályozás erősítése és demokratizálódása, azzal részben cáfolom az itt felsorolt egyéb felfogásokat.

A világszabályozás szükségessége a feladatok szerint szelektálja az országokat, államokat. Nyilvánvaló hogy minél nagyobb fejlettebb egy állam annál nagyobb lehetősége van, hogy a világszabályozás kialakításában, érdemben részt vegyen. Nem jöhet létre a világszabályozás reformja és ezzel együtt az új demokratikusabb rendszer, ha azt a nagy és fejlett államok ill. azok vezetései nem akarják. Az a verzió miszerint egy kisebb, esetleg szegényebb ország létrehoz egy demokratikusabb rendszert, és az elterjed elég valószínűtlen. Svájc, Svédország, stb. bár fejlettek, de kicsik. Az új demokratikusabb rendszerhez közel állnak, de önmagukban nem képesek átlépni egy új rendszerbe, pl. a nemzetközi szabályozás gyatrasága miatt.

Ugyanakkor az már elképzelhető, hogy kialakul egy új eszmerendszer, és az elterjed. A legnagyobb valószínűsége azonban annak van, hogy a valamilyen válság-láncreakció, világkatasztrófa következtében bomlik fel a jelenlegi rendszer és jön létre egy új rendszer.

Feladatok.

A pénzügyi rendszer világrendszer, ezért világszabályozás is szükséges.

A jelenleginél egy komplexebb, világosabb (kevésbé zavaros) és jobb, igazságosabb pénzügyi rendszert kell létrehozni. A világszövetség úgy szabályozná a nemzetközi szabad pénzpiaci rendszert, a magánbank-rendszert, mint a jó állam a magángazdaságot. Vagyis a szabadság, a verseny, a piacgazdaság megtartása mellett, egy logikusabb igazságosabb pénzügyi rendszert alakítana ki, és azt folyamatosan javítaná, ill. azt, az adott helyzetnek megfelelően módosítaná. Ez a pénzügyi rendszer minimálisra csökkentené, a bizonytalanságot, a pénzügyi válságokat, az indokolatlan hektikus árfolyam és egyéb változásokat, általában a csalásokat, a spekulációt, a súlyos eladósodást, és még sorolhatnám.  Ugyanakkor a világszövetség pénzügyi rendszere legfelső szinten az önrendelkezés lehetséges legnagyobb megtartása mellett, legfelső szinten szabályozná az egyes államok pénzügyi rendszerét. És nem utolsó sorban ez a pénzügyi rendszer a közös világpénz a lehető leggyorsabb, de viszonylag zökkenőmentes bevezetésére törekedne.

A feladatok megoszlanak: a nagy és fejlett államok közvetlenül is felléphetnek több módón (saját reform, szövetség, stb.) a világszabályozás reformjának érdekében, beleértve a pénzügyi világszabályozást és az átváltási rendszer reformját. Ugyanakkor minden állam, de főleg a kisebb és szegényebb országok alkalmazhatják a pozitív kilógás elvét. A lehetőségük szerint mindent megtesznek, minden lehetséges reformot végrehajtanak, egyértelmű irányba haladnak az új demokratikusabb rendszer irányába. Többek között a pénzügyi rendszert is a lehetőségek szerint átalakítják. A fejlettebb, szervezettebb, demokratikusabb világszabályozást is legalább elvileg, de egyértelműen szorgalmazzák. A pénzügy szinte minden területén szükséges a jelenleginél erősebb világszabályozás. Legfontosabb a pénzváltás (pl. világpénz), spekulációk megakadályozása. Tőzsdék korlátozása, szabályozása. Monetáris politika, alapkamat limitálása, eladósodás limitálása. Infláció és hitelezés limitálása. Túlzott pénzkibocsátás meggátolása, és az export-import arány limitálása. Nyersanyag-monopóliumok megakadályozása. Alapvető pénzügyi arányok limitálása. Stb.. A nemzetközi jogi (nem piaci) szankciók, pl.: kereskedelmi embargó (különböző mértékű). Az adott ország pénzének, különböző mértékű leértékelése esetleg felértékelése. Stb.

A problémakör persze itt nincs lezárva pl. kérdések: hol az optimális függetlenség határa? Mi lesz a nemzetállamok sorsa? Milyen szövetségi rendszerek lehetségesek? Milyen közösségek lehetségesek? Az egyén választási lehetőségének bővülése abban a tekintetben is, hogy melyik közösségbe, rendszerbe akar tartozni. A sokféle közösség kialakulásának igénye és lehetősége.

Természetesen minden feladatot irányítani szükséges, így ezen feladatokhoz is egy, vagy több független, demokratikus, testület szükséges, aki irányítási jogokkal rendelkezik. Az egy külön kérdés hogy e testületek a nemzeti vezetésen belül, vagy egy nemzetközi szövetségben, vagy is-is, helyezkednek el. Tehát a döntéshozó mechanizmus felépítése egy külön problémakör.

Történelmi és százalékos értékelés.

Mivel a későbbiekben is többször szóba kerül a világszabályozás, világrendszer problémája, ezért itt csak pár mondatban térnék ki erre. Nemcsak pénzügyi szabályozás miatt de más okokból is (katonai, ügyek, jogi ügyek, környezetszennyezés, stb.), a jelenlegi gyenge világszövetség helyett egy erősebb, (közepes) a jelenleginél demokratikusabb világszabályozást kellene véleményem szerint létrehozni. Mondjuk az EU egy gyengébb, de hatékonyabb, tisztább változatát, világparlamenttel és minden más szervezettel együtt. Mondhatjuk azt is hogy a jelenlegi ENSZ, és más világszervezeteket egy egységesebb, világosabb demokratikusabb, erősebb, hatékonyabb szervezetbe kellene foglalni.  Ha szövetségeket, erősségük szerint egy 10-es skálán helyezzük el akkor a jelenlegi világszövetség, mondjuk 2-es fokozaton van, az EU mondjuk a 6-os fokozaton van. Ehelyett a közepes világszövetségnek 4-es fokozatúnak kellene lennie, és minden országot, nemzetet magában kellene foglalnia. Ebben az esetben viszont megkérdőjeleződik más szövetségek, mint pl. az EU létjogosultsága. Történelmileg mennyiben jött létre a megfelelő világszabályozás és ezen belül a pénzügyi szabályozás? Az előzőkből is az derült ki hogy valami kialakult, de az kevés. A korábbi rendszerekben főleg birodalmakról, nagyhatalmi politikáról szólt a világszabályozás. A második világháború után az államkapitalista rendszer kialakulásával változott ez pozitív irányban, de a pozitív folyamat más jó ideje megakadt. A nagyhatalmi politika, valamint a nagytőke önérdekű világszabályozása most is jóval erősebb, mint a demokratikus világszabályozás. Ezeket kellene felváltania a közepes erősségű, demokratikus világszabályozásnak. A százalékos értékelés azért alacsonyabb, mert a világszabályozást más rendszertényezők kapcsán is értékelem, itt kizárólag pénzügyi vonatkozásban értékelem és azon belül is elsősorban, a pénzátváltási rendszer vonatkozásába. A jelenlegi pénzátváltási rendszer rossz, a történelem folyamán lényegében alig változott. Korábban az aranypénz valamint aranystandard rendszer biztosította nagyjából a helyes pénzátváltást. Jelenleg ez nincs és ami van az spekulációt, a helytelen árfolyamképzést eltűrő rendszer. A jelenlegi átváltási rendszer, és általában a világszabályozás, az államkapitalista rendszer produktuma.

Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus, 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1%, jelenlegi államkapitalizmus 1,2%, brezsnyevi szocializmus 1,2%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%?,  tényleges demokrácia 2%.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/