Embedded Files
4. tanulmányrész: Állam, adó, költségvetés
A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.
Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):
A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező. B/8 és más ábrák.
További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.
Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.
A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok. Elméleti rendszertényező.
Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.
A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.
Az állam, az állam gazdasági része, összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező.
Tartalom:
A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)
Tartalom:
A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező. (ismétlés)
Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban. B/ 21/a, B/21/b, D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, ábra, valamint a B/4, B/7 ábrák. Elméleti rendszertényező.
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4, ábrák és más ábrák.
Részei: Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági, pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv).
Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam). Rész-rendszertényező. B/4, B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b, ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák.
A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.
Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező.
További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.
Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.
A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Rész-rendszertényező.
A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok. Elméleti rendszertényező.
Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező. (ismétlés)
A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező (összesítés)
Rabszolgatartó rendszer 1,6%, feudalizmus 2,7%, klasszikus kapitalizmus 4,1%, jelenlegi államkapitalizmus 5,3%, brezsnyevi szocializmus 4,3%. Jelenlegi kínai szocializmus 5%? Az ötven éven belül kialakítható tényleges demokrácia értéke 7%.
Adózás, költségvetés.
B/1, B/0/1, B/0/2, B/0/4, B/2, B/3, B/ 7, B/10, B10/b, B/16, B/20, valamint az inflációról és az államról szóló ábrák.
Tartalom:
A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.
Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/1, B/2, B/3, B/7, B/ 9, B/10, B/10/b, B/20, ill. az államról szóló ábrák. És mellékesen, szinte mindegyik ábra.
Rabszolgatartó rendszer 0,8%, feudalizmus, 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3.6%, brezsnyevi szocializmus 3,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,6% ? Az ötven éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 5%-ot érhet el az adózás rendszertényező.
A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező.
A közteherviselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező.
Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező.
Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező.(Ismételt fejezet)
Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban a költségvetésről szóló szavazólap, mint ábra. Az államról szóló ábrák, B/21/a, B/21/b, B/3, B/7, B/10/b ábrák. Az adózás ábrái és más ábrák.
Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,5% klasszikus kapitalizmus 2,4% jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 3,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,2%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia költségvetése 4%.
A fogyasztás, az árazás, a termelés és a fogyasztásstruktúra. Piacgazdaság.
Tartalom:
Az optimális ár, a tisztességes haszon.. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező
A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.
Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.
És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Termelés-fogyasztás egyensúly, konkrétabban az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly. Elméleti rendszertényező.
A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra nagy problémakörének egyszerű vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező.
Ideje az eddig leírtakat rendezni. Nagyon-nagyon sok piactorzító (kereslet-kínálat) ill. piacmegszüntető tényező (jelenség, manipuláció, trükk) van, ezért a magángazdaság két részre osztható: még piacgazdaságnak, versenygazdaságnak elfogadható magángazdaság, ill. már nem piacgazdasági, versenygazdasági magángazdaság. B/22 ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező.
Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező.
A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)
A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás struktúrája), a piactorzító tényezők. A gazdasági verseny. A vásárlói kultúra. Rendszertényező. B/0/1, B/1, B/3, B/22 ábrák, és más ábrák.
Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2%, jelenlegi államkapitalizmus 2,3%, brezsnyevi szocializmus 2%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,2%? Az 50 éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 3%.
A következő egység emlékeztető tartalma:
A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)
A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)
A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező. (ismétlés)
Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban. B/ 21/a, B/21/b, D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, ábra, valamint a B/4, B/7 ábrák. Elméleti rendszertényező.
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4, ábrák és más ábrák.
Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam). Rész-rendszertényező. B/4, B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b, ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák.
A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező.
További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.
Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.
A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Rész-rendszertényező.
A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok. Elméleti rendszertényező.
Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.
A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező (összesítés) .
Ismételt fejezet.
A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező. (ismétlés)
A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező. (ismétlés)
A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).
Állami gazdaság, pénzügy.
Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)
Civil szféra gazdasága, pénzügye.
Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)
A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.
Külföld. További felosztása.
Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.
Külföldi magángazdaság.
Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.
A világgazdaság.
A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.
Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.
Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.
A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.
A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya.
(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.
Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.
A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.
A horizontális felosztás.
(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)
A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)
A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.
A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.
Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.
Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.
További belső problémakörök is vannak.
A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.
A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.
Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.
A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.)
Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.
Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.
További belső problémakörök is vannak.
A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok. (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer. (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.
A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.
Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.
Ebből is legfontosabb:
Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában. Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz a nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.
Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.
Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.
Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt, állami gazdaság problémaköreivel.
A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.
És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.
Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.
Jó látható hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.
Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.
Mindennel összefüggő problémakörök:
Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.
Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.
A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek.
E tanulmányrész tehát elsősorban ezzel foglalkozik:
A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.
Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.
Ebből is legfontosabb:
Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában. Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz a nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.
Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.
Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.
Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt, állami gazdaság problémaköreivel.
Ismétlés „Az állam, az állami gazdaság problémaköre itt több részre szakad. E tanulmányrészben a nagytőke, ill. a kisvállalkozások problémaköre felé haladok” fejezetből.
E tanulmányrészben elsősorban erről volt szó: az állam, az állami gazdaság és a magángazdaság, (mellékesen a civil szféra, magánszféra) alapvető, sokoldalú viszonya. Innen akár el lehetne kanyarodni a helyes privatizáció témájához. Illetve, a helyes állami gazdálkodás témájához. Illetve helyes adózás, költségvetés témájához. Ezekről én mégis egy másik tanulmányrészben beszélek. E tanulmányrészben inkább a nagytőke ill. a kis és középvállalkozások problémakörét elemzem.
Ugyanis eddig a magángazdaságról, mint egységes tényezőről beszéltem. Holott a magángazdaság is feloszlik két különböző részre: a nagytőkére és a kis és középvállalkozásokra. Tehát a továbbiakban is magángazdaságról ill. magángazdaság és állam viszonyáról lesz szó, csak ebben a felosztott formában.
Nagytőke jellemzői, nagytőke (mint egyfajta magángazdaság) és az állam viszonya.
Valamint, a kis és középvállalkozások jellemzői, a kis és középvállalkozások (mint másfajta magángazdaság) és az állam viszonya.
Egyben, röviden: nagytőke, mint egyfajta magángazdaság és a kis és középvállalkozások, mint másfajta magángazdaság. Ezek és az állam viszonya.
Viszont megállapítható: amit e tanulmányrészben eddig taglaltam, az állam és a magángazdaság (mellesleg a civil szféra, magánszféra) alapvető viszonya, a nagytőkére, ill. a kis és középvállalkozásokra is igaz. Csakhogy a nagytőkének oly nagy a gazdasági és a politikai hatalma, hogy az állam nem tudja érvényesíteni az optimális arányokat. E tanulmányrész elején taglalt probléma, miszerint jelenleg a jelen rendszerben már magángazdaság telepszik rá az államra, a civil szférára, a kultúrára egyrészt a nagytőke óriási hatalmából, befolyásából ered. Másrészt a fogyasztói társadalom kialakulásból, de e kialakulás sem független nagytőkétől.
Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)
Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32 (XG) B1- B4
Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban. B/ 21/a, B/21/b ábra, valamint a D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, B/1, B/ 4, B/7, B/8 ábrák. Elméleti rendszertényező.
Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban. B/ 21/a, B/21/b ábra, valamint a D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, B/1, B/ 4, B/7, B/8 ábrák. Elméleti rendszertényező.
Az államról szóló 2. tanulmányrészben sok fejezet egy egész tanulmányrész-egység szólt erről a témáról. Érdemes ezeket átolvasni. De az említett 2. tanulmányrész az alapok lefektetése után a magángazdaság azon belül is a nagytőke és kisvállalkozások problémája felé kanyarodott. E tanulmányrészben a másik irányba való (az állami gazdálkodás részletesebb elemzése) kanyarodás folytatásáról van szó. E fejezetekben az említett tanulmányrészt, az alapokat folytatom, néha ismétlem, ezért külön elnézést kérek. Végül is e tanulmányrészben az optimális államról, az optimális privatizációról az optimális állami gazdálkodásról lesz szó.
Az alábbiakban a népnek szolgáltató államról beszélek, és nem az uralkodó osztályt kiszolgáló államról. Ez jelenleg csak részben igaz, mert az államban azért megtalálhatók az uralkodó osztály hatalmát biztosító elemek is.
Az államról már elmélkedtem. Azért idézzünk fel néhány gondolatot ebből.
Társadalmi vonatkozásban van az állam, mint nemzeti nagyközösség, ill., mint az állami irányítás és vele szemben, pontosabban mellette van a civil szféra, a kisközösségek, valamint vannak az egyének, családok.
Gazdasági vonatkozásban van az állam, mint az állami szolgáltatások, ill., mint az állami irányítás és mellette van a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság).
Az államra szükség van, mint irányítóra, és mint szolgáltatóra. Szükség van rá mint a lelki és minőségi anyagi szükségletek legfontosabb kielégítőjére. A civil szférára is szükség van. A magángazdaságra is szükség van. A három együttesen teszi ki, legalábbis mennyiségileg, termelésileg, pénzügyileg a gazdasági-társadalmi rendszert.
A következő fontosabb kérdések merülnek fel. Milyen erős legyen az állami irányítás, ill. civil szféra szabadsága? Jó, ha keveredik az állam a civil szférával?
A gazdasággal kapcsolatban felmerülő kérdések. Milyen erős legyen az állam gazdasági, pénzügyi irányítása és a magángazdaság szabadsága? Milyen nagy legyen az állami szolgáltató szféra, és mekkora legyen magángazdaság? Jó, ha keveredik az állam magángazdasággal?
Egy mondatban összefoglalva: az állam nagysága a közösségi területek összessége melynek jellemzője, hogy az egyén nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról, a fizetésről. Ezért a jó döntés nagyrészt nem az egyén felelőssége.
Az erősebb állam is nagyobb államot igényel. Pontosabban az állam nagysága összefügg az állam irányítási erősségével, és ez részben fordítva is igaz.
A gazdasági irányítással kapcsolatban a következőt megállapítottam. A normál piacgazdaság (magángazdaság) részben automatikus szabályzórendszere csak 70%-ban képes megfelelően szabályozni a magángazdaságot, a kapzsiságdeterminált piacgazdaság a determinációval egyenes arányban kevésbé, pl. csak 30-50%-ban. Továbbá a magángazdaságot nemcsak az automatikus irányítás, irányítja, hanem a nagytőke is. Tehát az államnak, meglehetősen erősen irányítani, felügyelni kell a magángazdaságot. Az erősséget elsősorban az határozza meg, hogy megmaradjon a piacgazdaság, a versenygazdaság. A szabályozás alapelve: maradjon meg a piacgazdaság, a szabályozott tisztességes, de szabad verseny, de maradjon meg az alapvető, (optimális) tisztességesség, igazságosság, hatékonyság is.
A civil szférával kapcsolatban pedig: maradjon meg civil szféra lehető legnagyobb önállósága, önrendelkezése.
Összességében az államnak irányítani (szabályozni, felügyelni, oktatni, tájékoztatni, stb.) kell magángazdaságot, a civil szférát (kisközösségeket, egyéneket, családokat), és saját magát. Ellenben a demokrácia szabályai szerint ezekbe az irányításokban részt vehet a civil szféra és magángazdaság is.
A keveredéssel kapcsolatban megállapítom: semmilyen keveredés nem jó, az állam minden tekintetben maradjon viszonylag független, tiszta, átlátható, logikus.
Az állam nagyságát, ill. irányítási erősségét meghatározza a fejlettségi szint is.
Fejlettebb rendszer, (több okból): enyhén erősödő irányítás, ill. enyhén erősödő növekvő állam.
A fejlődés általános társadalmi szintű (a magángazdaság, a civil szféra, minden szükséglet-kielégítés nő), akkor nagyobb állam, erősebb irányítás, alapesetben csak azt biztosítja, hogy az állam aránya állandó lesz. Több okból (hatalmi, vagyoni tömeg, szervettség, demokrácia, állami szolgáltatások, közös gondoskodás, szolidaritás, lelki és minőségi anyagi szükségletek, ill. mindezek növekedése), az állam kevéssel jobban növekedhet, mint a társadalom egyéb tényezői. Pl., ha minden rendben van, akkor, pl. 4%-os termelésnövekedésnél az állam önmagához képest 4,04%-ban növekedhet, az irányítás erőssége is növekedhet egy százalékkal. Az állam növekedésének azonban a távoli jövőben lesz egy optimális határa. Jelenleg, azonban általában (az országok többségében) nincs minden rendben, sem az állam optimális nagyságával, sem az erősségével, szerepével, ezért általában változtatni kell. A változtatással kapcsolatban egy újabb tényező jelentkezik, amelyet minden szempontból, az adó, költségvetés kiszámolásánál is figyelembe kell venni, ez pedig: az egyenletes, fokozatos, kislépésenkénti változtatás elve.
Egy lényeges megjegyzés: az állam és civil szféra, ill. magángazdaság arányának a problémáját, nem keverjük az állam belső szerkezetének, belső arányainak problémájával. Kétségtelenül van összefüggés, de ez mégis két különböző problémakör.
Az állami szolgáltatató szféra nagysága, amely egyben meghatározza a magángazdaság nagyságát, továbbá meghatározza az összes adó (adó, járulék, „állami ár” stb.) nagyságát, a költségvetés nagyságát, pedig a következő fejezetből derül ki.
Előzetes elmélkedés közösségi lét erősségéről, a közös tulajdon nagyságáról.
Már szükségletek mellett, megemlítettem a két ellentétes szükségletet: a közösségbe tartozás szükségletét (közösségi segítség, közösségi tevékenység, közös szórakozás, stb. valamint a kiválás (a kitűnés, az elkülönülés, a fokozottabb családszeretet) szükségletét. Ezek a szükségletek, ill. szükségletek aránya igen eltérő lehet az egyének, kisközösségek és a nagytársadalmak vonatkozásában is. Az erős közösségi létnek a következő gyakorlati megnyilvánulásai vannak: a közös segítségadás határa, a családtagok gondozásának módja, a közös tulajdon nagysága. Néhány egészen egyszerű gyakorlati példa. A betegeskedő nagymamamát a család gondozza, vagy egy erre szakososodott intézet gondozza. Itt megjegyzem nem feltétlen rosszabb az utóbbi, ha a gyerekek, nagymama is ezt látja jónak, ezt akarja, valamint az „idegen” gondozók sem idegenként viselkednek. Ebből is kiderül, hogy ez nemcsak egyéni, hanem társadalmi probléma.
A közös tulajdonra egy gyakorlati példa: szinte minden társasházban lakó szembe kerül azzal, problémával, hogy a ház lakói, a lakóközösség hogyan viszonyulnak a közös használatú helyekkel szemben. Az egyik viszonyulás: lehetőleg válasszunk mindent szét, pl. a kertet osszuk fel kisebb részekre. A másik viszonyulás lehetőleg minden legyen közös, pl. egyes lakáson belüli részek (kémény, főcsatorna, stb.) is legyenek közös kezelésűek. Ezeket, a lokális példákat ki lehet vetíteni társadalmi szintre is. A társadalomban milyen igényű emberek vannak többségben. A társadalomban milyen csoportok kisközösségek alakulnak ki. A társadalomnak, rendszernek mi a fő iránya, az elvek, törvénynek melyik irányba terelik az embereket.
Ez a problémakör több helyen is felmerül, a közösségi lét a közös tulajdon nagysága. Felmerül az állam nagyságával, szerepével kapcsolatban. Felmerül az ideológiák, világnézetek tárgyalása során. Felmerül a rendszerek tárgyalása során.
Az egyik fő kérdés számomra, az, hogy ez a problémakör rendszerfejlődési probléma? Pl. kijelenthető, hogy az egyik alapvető cél: közösségi élet fokozatos erősödése? Vagy pl. kijelenthető, hogy X rendszer alacsonyabb rendű, mert túl erős benne közösségi élet, a közösségi tulajdon? Én nem említem ezt, pl. az alapvető célok között. Az egyre igazságosabb, arányosabb elosztást említem. Említem a fokozatos demokratizálódást. Ezt ellenben nem. Egyrészt akármilyen erős a közösségi élet, a közös tulajdon nagysága, az igazságos arányos vagyoni hatalmi elosztást biztosítani kell. Ugyancsak biztosítani kell a demokráciát, a közös döntéshozást. Kétségtelen a közösségi lét valamilyen szinten összefügg a demokráciával, a közös döntéshozással, de nem azonos vele. A közös döntéshozás egy bizonyos nagyságú közösségi létet feltételez. Nincs szoros és állandó összefüggés ez a következő példából is kiderülhet.
Pl. a ház lakói közösen dönthetnek úgy is, hogy a kertet családonkénti használatra darabokra osztják, és ezt megtehetik igazságosan és igazságtalanul is. Persze ha valódi demokrácia van, akkor valószínűleg a közös döntés nyomán nagyjából igazságos lesz az elosztás. Vagy közös használatú marad a kert, de mégis igazságtalan viszonyok alakulnak ki, pl. az egyik lakó, szinte kisajátítja.
Vagy pl. igazságosan darabokra osztják a kertet, de ez nem egy közös döntéssel jön létre, hanem a kisebbség hatalmi döntésével jön létre. Persze, ha valami hatalmi döntéssel jön létre, akkor az valószínűleg igazságtalan lesz. Továbbá, függetlenül attól, hogy jön létre döntés, az is fontos hogy lakók a közös kertben érzik jól magukat, vagy az elszeparált külön kertekben? Vannak emberek, akik szeretik az elkülönülést és vannak, akik szeretik a közösséget. Az egyik pl. a saját nyaralójába, pihen, a másik strandra jár.
A közös részek aránya (vele szemben a magántulajdon, magánszféra) tehát nem függ szorosan össze a demokráciával, az igazságos elosztással. Annyiban függ össze, hogy vannak bizonyos szélsőséges határok (túl gyenge a közösségi lét a közös tulajdon nagysága, vagy túl erős, és erőltetett a közösségi lét és közös tulajdon nagysága), melyeken túl már valóban nem jöhet létre fejlett rendszer és rendszerfejlődés. A szélsőséges határokon belül azonban elég széles mezsgye van.
(Azért itt jelentkezik még egy probléma: a verseny kialakítása. Pl. az elkülönített kertek, versenyezhetnek egymással, kié a szebb. A közösségben, melyben erősebb együttműködés szükséges, nehezebb versenyt kialakítani. A verseny főleg, ha szabályozott és igazságos, jó dolog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükség együttműködésre, közösségre. Nem jelenti azt, hogy az egész életet át kell alakítani versenyek sokaságára. Hol van a verseny, és az együttműködés, a szeretet a szolidaritás határa? Jó kérdés. Ha, közös megegyezessél jön létre a szabályozott igazságos verseny, akkor az egyfajta együttműködés. Ha a „versenyzők” egynegyedénél több kényszerűségből vesz részt a versenybe, akkor már kétséges verseny szükségessége. Ha nagy a különbségek vannak, eleve eldöntött a verseny, akkor is kétséges a verseny szükségessége. Ha pedig nem alakítható ki igazságos szabályozott verseny, akkor nem lehetséges a verseny. )
Visszatérve: a közös rész lehet nemzetközösségi (állami) és lehet kisközösségi.
Szerintem tehát nem rendszerfejlődési problémával állunk szemben. A múltban és a jelenben mégis azt képeztek ebből a problémából.
Rendszerfejlődési probléma ezért lett belőle a múltban, mert különböző ködös, önző elgondolások szerint át akarták lépni, időnként át is lépték ezeket a szélső határokat. Ott van az un. kommunizmus, ami csak álkommunizmus, azaz Sztálinizmus volt, ahol egy erőltetett túl erős közösségi létet túl nagy közös tulajdont alakítottak ki. A fő baj azonban az volt, hogy mindezt kényszerítve tették, nem közös döntéssel, és az, hogy közben valójában nem volt igazságos elosztás. Ezek mellett másodsorban, de kétségtelenül baj volt a túlzott mértékekkel is. De itt van pl. a jelen rendszer, (és a többi rendszer is, kivéve a Sztálinizmust is a brezsnyevi szocializmust), ahol ellenkező tendenciát erőltetnek egyes politikai erők. Igaz e rendszerben nem kényszerrel történik ez, de nem is elfogadható meggyőzéssel, hanem inkább a szintén elfogadhatatlan, manipulációs módszerekkel. Ellenkező határátlépés felé tartunk, vagyis legyen túl kicsi a közösségi lét a közös tulajdon nagysága, ami egy bizonyos határon túl veszélyezteti demokráciát (a közös döntést) és veszélyezteti az igazságos, arányos elosztást. Hozzátéve hogy a magán-nagyvállalatok lényegében nem hoznak létre egyéni létet, egyéni tulajdont (az alkalmazottak számára ez kvázi közösségi lét, közösségi tulajdon, nem az övék a vállalat), ugyanakkor közösségi létnek sem egészen nevezhető.
A következtetés, tehát az, hogy az hogy eme probléma, a demokratikus (igazságos elosztású) jövőben, nem lesz rendszerfejlődési probléma. A múltban és jelenben pedig azért vált azzá, mert demokrácia és az igazságos elosztás elleni támadásokat az eltúlzott (túl kevés, túl sok) közösségi léten, közösségi tulajdonon keresztül akarták megvalósítani.
Ugyanakkor mégis fel kell tenni a kérdést hogy van e optimális megoldása (optimálishoz közelítő) megoldása a problémának? Van e olyan megoldása amelyik kizárja a szélsőséges határok átlépését? A későbbi fejezetben erről bőven lesz szó, ezért itt és most csak vázolom ezek lényegét. Mindenképpen szükséges a magas szintű demokrácia, és az igazságos hatalmi, vagyoni elosztás. Egyébként a kettő erősen összefügg. Ha szervezett tervezett közös döntés van, azaz demokrácia van (ez nem feltétlen egyenlő döntés), akkor eleve biztosítva van az igazságos hatalmi elosztás. Ha pedig közös döntés van, akkor az, nagy valószínűséggel igazságos vagyoni viszonyokat fog kialakítani.
A demokrácián kívül azonban van további két tényező, ami biztosíthatja azt, hogy társadalmi szinten nem lépjék túl a szélsőséges határokat.
Az egyik: az arányos szeretet elve és annak gyakorlati megvalósulása. Az arányos szeretet elve arról szól, hogy természet, Isten úgy alkotta meg az embereket, hogy a nemzettársaikat kicsit jobban szeressék, tiszteljék, mint a külföldieket, náluk is egy kicsit jobban szeressék, tiszteljék az ismerőseiket (szomszédok kollégák, stb.), náluk is egy kicsit jobban szeressék a közvetlen családtagjaikat. Az arányosság itt arról szól, hogy ezek a szeretetbeli, tiszteletbeli különbségek legyenek, de nem legyenek túlzottak. Ez lenne az optimális helyzet. Ha ezt megértik és betartják az emberek, a rendszer, pl. az oktatás, ezt elősegíti, akkor az előbb említett szélsőséges határok nem lesznek átlépve.
A másik tényező: a fejlettebb jövőben, több okból kialakulnak, az összetartozó kisközösségek. Pl. az egyes lakóközösségekben olyan emberek kerülnek, akiknek a közösségi igényük szükségletük hasonló. Ez ugyan azt jelenti kisközösségi szinten, esetleg kialakulhatnak önkéntes alapon szélsőséges (túl erős, túl gyenge közösségi életű) közösségek, de nagy-társadalmi szinten ez mégis megoldja problémát. Nem kell, és nem lehet a nagy-társadalmat az egyik, vagy másik szélsőséges irányba kényszeríteni, manipulálni.
Azonban, ha az állam nagyságáról, erősségéről van szó, akkor mégis a jelen helyzetből kell kiindulni. Az államkapitalizmusban az a helyzet hogy bár vannak szélsőséges irányba mutató tendenciák, (demokrácia, igazságos elosztás, az arányos szeretet, az összetartozó kisközösségek nem valósultak meg), de mégis nagyjából, nagy-társadalmi szinten a szélsőséges határokon belül van a közösségi élet erőssége, a közös tulajdon nagysága. A spektrum azonban elég széles főleg az eltérő kultúrából eredően. Jelenleg tehát az államok (különböző országok államai) nagyságának erősségének egyik tényezője, hogy az összlakosságnak, a nagy-társadalomnak mekkora az igénye a közösségi életre a közös tulajdon nagyságára. Ezt pedig elsősorban közvélemény-kutatással lehet mérni. Pl. az idősek gondozása, a jelenlegi arányokban maradjon családokban, vagy változzon meg? Az idősek gondozása milyen arányban legyen (az idősek véleménye kiemelten számít) állami intézményeken belül? Számos ilyen közvélemény-kutatás szükséges. Az elv az, hogy a megoldást az igényekhez kell alakítani. Persze az adott lehetőségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, az igényeket azonban fel kell mérni. Pl. a családtagok (gyerekek, betegek, idősek) gondozásának aránya társadalmi igény szerint egy sereg közgazdasági értéket meghatároz. Az adó, a költségvetés nagyságát, az átlagos munkaidőt. A nyugdíjjárulékok, ill. nyugdíjjak nagyságát. A szociális intézmények számát, a kollégiumok számát, és még hosszan lehetne sorolni. Mindezekben más számok jönnek ki, ha az igényekhez illeszkedően számítanak, vagy azt mondják: nem számítanak az igények. Ugyanígy a közös tulajdon nagyságának igénye is számít. Pl. még több lakást építsenek, vagy stadiont, parkot, múzeumot stb. Aranycsapos fürdőszobát akarnak az emberek vagy szép köztereket, szép házakat. Vagy, mennyire fejlesszék a tömegközlekedést? Mindez annak is a függvénye, hogy közösségi lét igénye mekkora. Igaz itt már erősen belép egy újabb tényező. A nemzetgazdaság hosszabb távú érdeke. Erre még visszatérek.
Jelenlegi helyzetben nem tanácsos ezen arányok kitalálását a vezetésre bízni. Egyfelől a nép igényeit csak nép tudja igazán. Másfelől láttuk, hogy vezetés eddig és jelenleg is, önérdekből, hatalmi érdekből eltorzíthatja a közösségi élet a közös tulajdon arányát. Röviden összefoglalva. Az állam erősségének nagyságának szerepének egyik tényezője a lakosság kultúrája, igénye, a közösségi élet, közös tulajdon nagyságának vonatkozásában.
Az állam erőssége, (nagysága) szerepe.
A jelenlegi zavaros (szándékosan zavaros) viszonyokból először is ki kellene hámozni, mi az állam.
Felsorolok néhány elemet mely az államot, behatárolja.
Állam, állami, ami (aki) beleilleszkedik a nemzeti (rendszeri, alkotmányos) döntéshozó mechanizmusba. Jelenleg a döntéshozó mechanizmus alapelemei a különböző pártok, (elsősorban parlamenti pártok nagyobb pártok), ill. pártvezetések. A nagyobb, meghatározó pártok, tehát az államhoz tartoznak, bármit is állítanak. A jelenlegi rendszeri alkotmányos döntéshozó mechanizmus másik nagy az előzővel összefüggő alapeleme a parlament. Tehát állami, aminek a legfelső irányítása, végső soron és többnyire a nagyobb pártok vezetése, ill. parlament. Ezek szerint állam, állami, a kormány és annak irányítása alatt levő intézmények hivatalok, stb. és ezen intézmények hivatalok alatt levő további intézmények, szervezetek, stb..
Állam, állami, aminek hatalmi, hatósági jogai vannak. Törvényeket, rendeleteket alkothat. Valamint határozatokat hozhat, szankcionálhat akár fegyveres testületekkel is támogatva.
Az állam a közösségi (a nemzetközösség által szervezett, felügyelt, stb.) területek összessége.
Állam, állami, ami, aki az adókból, állami árakból, költségvetésből működik.
Állam, állami, ami állami feladatokat lát el.
Állam, állami, ami állami tulajdonban van.
Állam, állami, ami, aki nem egyéni, nem civil közösségi, ami nem magángazdasági.
Mondjuk azt, ha ezek közül az elemek közül, ha egy teljesen döntően nem érvényesül és mellette további egy, kettő, három részben nem érvényesül, akkor nem beszélhetünk államról. Vagy fordítva, ha ezen elemek közül egy döntően érvényesül, és mellette egy, kettő, vagy három részben érvényesül, akkor államról beszélhetünk.
A jelenlegi un. önkormányzatok az állam részei. Nem véletlen hogy a másik nevük: polgármesteri hivatalok. A hivatal szóban benne van, hogy itt hatóságról van szó. Az „önkormányzatok” végeredményben döntően adóból, költségvetésből működnek. Az „önkormányzatok” vezetése részben a pártok vezetéséből annak hatására lakul ki. Tehát itt egy, vagy két tényező döntően további egy, kettő részben érvényesül, tehát államról van szó.
Ha nem jogi értelemben közelítünk a problémához, hanem a gazdasági rendszer oldaláról akkor a következő elvet kell figyelembe venni. Magángazdasági, amiben, ahol jó eséllyel kialakulhat a szabad (szabad de szabályozott) verseny, ahol kialakulhat, szabad (a rendszer döntéshozó mechanizmusától független) vezetőválasztás, ahol kialakulhat a szabad (szabad de befolyásolt) árképzés, és jövedelemképzés. Ahol ebből egy döntően, vagy kettő-három részben nem valósulhat meg, az nem magángazdasági, még akkor sem, ha magántulajdonban van.
Többször emlegetem az alábbi alapelvet: ahol szabad verseny, szabad árazás, jövedelmezés, valamint szabad cégalapítás kialakulhat annak a legjobb helye a magángazdaságban van, ahol ezek nem alakulhatnak ki annak legjobb helye a hatékony államban van. Ezt nevezzük egyszerűen a szabad gazdálkodás alapelvének.
Ugyanakkor az államot is érdemes gazdasági szempontból kategorizálni. Az előző részben azt mondtam, hogy az állami nyugdíjat érdemes az adótól, költségvetéstől elválasztva, egy külön kategóriába helyezni.
Egy külön kategória a bevételt termelő állami vállalatok. Ezek tekintetében nem valósul meg az egyik elem: nem adókból, költségvetésből működnek. A többi tényező, az irányítási elem, a tulajdonlás, részben a feladati elem, megvalósul, tehát államról beszélhetünk. Az viszont hogy ezek a vállalatok egy része adóbefizető, azt jelenti, hogy mégis külön kategória. Ugyanakkor a szabad verseny, szabad árazás, jövedelmezés sem valósul meg, tehát gazdasági értelemben is állami szektorhoz tartozik. Miért is kell az ilyen az ilyen nagyvállalatokat (MÁV, BKV, stb.) állami kézben tartatni? Azért mert helyzetüknél fogva monopol-helyzetben vannak, tehát magángazdasági kritérium (a szabad verseny) nem érvényes rájuk. Többféle monopol-helyzet van: pl., egyáltalán nincs, nem lehet konkurencia, vagy van konkurencia, de akkor az erőfölény, hogy az nem igazi konkurencia. Pl., nézzük a távfűtés problémáját. Egyszerűen technikailag lehethetetlen hogy egy helyen, egy lakásban egyszerre három-négy távfűtő vállalat működjön.
Az ilyen vállalatokat nem elsősorban konkurencia miatt kell állami kézbe tartani, hanem azért mert a monopol helyzetüket a lakosság, az ügyfelek kizsákmányolására fordíthatják. Az ügyfelek károsodnak, miközben az ilyen magáncégek tisztességtelen extraprofitot tehetnek zsebre. Magyarország jó példa, arra (írhatnak bármilyen szerződést), hogy a monopolhelyzetben levő cégek képesek kizsákmányolni a lakosságot, méghozzá elsősorban az árakon keresztül. Ha viszont nagyon be van szabályozva szerződés, be van szabályozva az ár, akkor végképpen nem beszélhetünk magángazdaságról. Ezt nevezzük állami gebinrendszernek, aminek szintén több változata van. Ráadásul a korrupt állam nem is csinál, a lakosság szempontjából, kedvező szerződéseket. Szerintem többek között ilyen vállalatok az energiatermelő, energiaellátó, közüzemi, stb. cégek is. Mi is a szabad verseny kialakulásnak gátló tényezői? Túl nagy és egyedi beruházás, tevékenység. Technikailag képtelenség gyorsan váltani. Szinte képtelenség (technikailag képtelenség) egyszerre több vállalatot működtetni, az adott területen. Nincs gyorsan megvalósítható legalább három, de inkább több valóságos választási lehetősége az ügyfélnek.
Ezeknek vállalatoknak, tevékenységeknek tehát a hatékony államban van (lenne) a legjobb helyük.
A jövő fejlettebb állama hogyan kezeli majd az ilyen profittermelő állami vállalatokat.
Összességében fenntartják a bevételtermelő, és magángazdasághoz hasonló jellegét, de korlátozott mértékben. Vagyis az ilyen vállaltok árait csak annyiban korlátozzák, limitálják, hogy azáltal az ügyfelek ne legyenek kizsákmányolva és vállalat ne jusson tisztességtelen extraprofithoz. Ezt a következő módokon érhetik el. Egyfelől figyelik a profitját, és ha az bizonyos szint felé megy, akkor a limitált árat csökkentik. Tehát nem direkt állami ár lesz, csak egy felső határ, ez a limitált ár. Másfelől nézik az adott szolgáltatást értékét, összehasonlítják más szolgáltatások értékével, és ebből következtetnek a limitált árra.
A lényeg, az hogy az eredeti ok, ami miatt állami kézben tartják az ilyen vállalatokat, megvalósul: az ügyfelek az extraprofit ellenében nem lesznek kizsákmányolva, ugyanakkor a vállalat mégis hatékonyan és nyereségesen fog működni.
Az hogy magángazdaság jellegű legyen, a következő módszereket igényli. Egyfelől az állami vállalat ugyanúgy, ugyanannyi adót fizetne be, mintha magánvállalat lenne. Másfelől bevezetik a gyors vezetésleváltást. Ez azt jelenti ha vállalat nyeresége más mutatói, X értékben romlanak, akkor gyorsan leváltják a vezetést és másikat neveznek ki. Mindezt törvények fogják garantálni. Jelenleg ugyanis az probléma, hogy az ilyen állami vállalatok élére a tehetségtelen vagy korrupt csókosait nevezi ki a felsőbb vezetés. Ezek persze lerontják a vállalatot, de mivel csókosok nem váltják le őket. Így jelenleg rosszul veszteségesen működnek az állami vállalatok. Egyébként a szocializmusban azonos okokból voltak veszteségesek az állami vállalatok.
Nevezzük ezt a módszert limitált áras, ill. gyors vezetésváltásos módszernek.
A nyugdíjrendszert és a profittermelő állami vállalatokat le kell választani (elméletileg le is választottam) az államtól.
Maradt az adókból, költségvetésből működő állami szektor. Ezt kétfelé oszthatjuk: amit biztosan nem lehet privatizálni. Valamint azon rész, ahol felmerülhet a részbeni privatizáció lehetősége, ill. erről lehet vitatkozni.
Osszuk fel az államot. Állami nyugdíj és megtakarítási rendszer. Állami profittermelő (monopolhelyzetben levő) vállalatok, intézmények. Adóból, költségvetésből működő állam.
Adóból, költségvetésből működő állam.
Az állam jelentős részében fel sem merülhet a privatizáció: pl. törvényhozás, jogalkotás, igazságszolgáltatás, rendőrség, katonaság, adóhivatal okmánykezelés, környezetvédelem, állami ellenőrzések, és még hosszan sorolhatnám. Nevezzük ezeket hatóságnak, államapparátusnak, közhivataloknak, jogalkotásnak, jogalkalmazásnak, stb., még rövidebben ebben a fejezetben államapparátusnak. Ezek a feladatok szolgáltatások olyanok, amelyeket csak az állam képes csinálni. Ezek tehát azért tartoznak biztosan az államhoz, mert feladat jellege állami. Mindezek összeköthetők olyan lelki szükségletekkel, mint igazságosság, biztonság, stb..
Ahol esetleg szóba kerülhet a privatizáció, az egészségügy, oktatás, művelődés, ezek közül is leginkább az egészségügy és az oktatás a kulcskérdés.
Nézzük az egészségügyet. Az egészségügy több szempontból sem hasonlítható egy más szolgáltatáshoz, banki szolgáltatáshoz, biztosításhoz, vagy esetleg fodrászathoz, postához, utazáshoz, stb.. Először is itt a tét nem egyszerűen a szegénység életszínvonal, hanem az egészség és az élet. A másik, ami ennél is fontosabb, hogy a szerencse a véletlen tényező itt sokkal magasabb. Ha valakit önhibáján kívül baleset ér, vagy önhibáján kívül megbetegszik, itt ez sokkal gyakoribb, mintha valaki az önhibáján kívül elszegényedik. Már az is vitatható hogyha a jelenlegi rendszerben valaki elszegényedik, abban általában valóban az önhiba a legjelentősebb tényező. Egyrészt jelenleg a jövedelemszerzés vagyonszerzés is igazságtalan. Másrészt a jövő igazságosabb rendszerében is lesznek véletlenek, szerencsetényezők, e tekintetben. Fogadjuk el, hogy a jövő igazságosabb rendszerében az elszegényedés azért többségében önhibából fog történni. De még a jövő igazságosabb rendszerében sem mondható, az hogy a betegség többnyire önhibából történő dolog. A jelenlegi rendszerben ez abszolút hamis állítás. Az egészségügyre megint csak az mondható el, hogy a feladat jellege állami.
Nézzük egy más szempontból. Az egészségügyben lehetséges e szabad verseny, a szabad árképzés, jövedelemképzés? A verseny az talán lehetséges, ellenben a szabad árképzés egyértelműen nem lehetséges. Valakit a járdán elüt az autó. Erre megnézik hogy ki tudja e fizetni e az egészségügyi szolgáltatást és ha nem akkor hagyják meghalni. Vagy valaki rákos lesz, erre megnézik van e elég pénze és ha nincs akkor hagyják szenvedni és meghalni. Még azon el lehet gondolkodni, hogy 45 éven felül ezt figyelembe veszik. A gyerekek fiatalemberek esetében azonban szó sem lehet erről. Szerintem az idősek esetében sem. Itt kitérnék arra, hogy az igazságosság nemcsak egyéni kérdés de egyfajta szükségleti kérdés az igazságosság szükséglete, valamint az egészség szükséglete játszik itt szerepet. Az emberek rosszul érzik magukat, ha egy igazságtalan a szegényeket meghalni hagyó társadalomban élnek. Tehát az egészségügyben ilyenkor nem lehet árat felszámítani a szabad árképzés lehetetlen, ezért nem tartozhat magángazdaságba. Jelenleg hogy vesznek részt a magáncégek az egészségügyben. A vállalkozások egy része az egészségbiztosítási pénztárnak nyújtja be a számlát, ami ezt adóból, járulékból fizeti ki. Ezek a vállalkozások jogilag lehet hogy magánvállalkozásnak minősülnek gazdasági szempontból, azonban állami cégnek, hiszen működésük adóból, költségvetésből történik. Ezt nevezem én állami gebinrendszernek. Ráadásul ezek a gebinegységek lefölözik a legjobb helyeket, és szolgáltatásaik valójában igen drágák. Drágák lehetnek a szolgáltatásaik, mert hiányzik valóságos versenyhelyzet. Ettől függetlenül nincs kizárva, hogy az állami gebinrendszert adott helyen, esetben ne lehetne gazdaságosan működtetni. Az esetleges vita tehát arról szólhat, hogy az állami módszerek közül melyik jobb a szokványos állam, vagy az állami gebinrendszer. Jelenleg az állami gebinrendszert a magángazdasághoz sorolják, ami tévedés.
A magáncégek másik fele, valóságosan magánvállalkozás, gondolok itt a magánklinikákra, stb.. Ezek korlátozott számúak és működésűek lehetnek a jövő rendszerében. A számuk, működésük csak addig terjedhet, hogy ne jöjjön létre szegénykórház-gazdagkórház rendszer. Ha ez létrejön, akkor az előző állapot jön létre, vagyis hogy az egészségügyi szolgáltatást a vagyoni helyzettől teszik függővé, ami ugyebár nem igazságos. Erről elmélkedtem az előzőkben. A jövőben az ilyen magánklinikákat csak akkor engedélyezik, ha azok valamilyen különleges szolgáltatással, bírnak, olyannal, ami az állami egészségügybe nem fér bele. A jövőben az államnak kell biztosítani legmagasabb egészségügyi ellátást minden állampolgár részére.
Jó, jó de ez igazságtalan az adózás szempontjából, mondhatják sokan. Először is a jelenlegi adózás csak egy nagyobb igazságtalanságot kompenzál. Eleve igazságtalan a jövedelem és vagyonszerzés, és az adózás ezt az igazságtalanságot kompenzálja de csak részben. Másrészt miről szól az állam, miről szól az adózás? A társadalom olyan szükségleteit, igényeit fedezi, amit csak a hatékony állam képes szolgáltatni.
Ha egyéni alapon mérnénk, akkor pl. az igazságszolgáltatás is igazságtalan, lenne. Egyesek azt mondhatnák: mivel nekem nem volt soha rendőrségi bírósági ügyem ezért én erre nem fizetek. Vagy azt mondja: nekem ilyen ügyem soha nem volt, ezért micsoda disznóság, hogy ennek finanszírozására tőlem pénzt kérnek. Megismétlem: az igazságosság, a biztonság, a szervezettség is társadalmi szükséglet.
Amit az egészségüggyel kapcsolatban elmondtam lényegében az áll az oktatásra. A szegény családból származó gyerek önhibáján kívül nem tanulhat, nem dolgozhat képességeinek megfelelő munkakörben, ezért egész életében alacsonyabb színvonalon él, ez olyan mintha azt mondjuk: a szegény, de rákos ember haljon meg.
Az adó célja, tehát hogy az államot finanszírozza.
Hogy lehet kiszámolni az állam nagyságát, ezzel párhuzamosan az összes összevont adó (összes állami bevétel) nagyságát, ami megegyezik az állami költségvetéssel. Az előző elméletek alapján pontosan szét kell választani a magángazdaságot az államtól. Ez azonban nem elég.
Az állam erősségének, szerepének egyik jelentős tényezője: a lakosság kultúrája, igénye a közösségi élet, közösségi tulajdon vonatkozásában.
Az állam nagysága szokás, kultúra, ill. értékrend kérdése is. Másképpen elégedettségi ill. közvélemény-kutatási kérdés is.
Erről beszéltem a bevezető fejezetben
Az nem vitás hogy a segítségre szorulókról az államnak kell gondoskodni. Igen, de mi van azokkal, akik nem szorulnak segítségre, akik nem szegények, akik el tudják tartani magukat és családjukat. Az állam részben ezeknek is szolgáltat. Néhány példa erre. X ember, mondjuk, akinek fogyatékos gyereke van, azt mondja: én szívesebben foglalkoznék otthon gyerekemmel ezért nekem inkább több jövedelem legyen a zsebembe, amiből több szabadidőt tudok váltani, ezért kevesebbet kelljen adóznom. A másik Y ember pont fordítva gondolja: inkább foglalkozzon az állam a gyerekemmel és én többet adózóm. X ember inkább maga gondozza az idős szüleit, inkább maga készíti el a közparkot, inkább esténként eljár polgárőrségbe, stb. Y ember mindezt az államtól várja. Sőt Z ember a harmadik pedig mondhatja azt, hogy mindezeket nem én, de ne is az állam csinálja, majd én felfogadok egy magánvállalkozót, aki ezeket megcsinálja, de kevesebb adót szeretnék fizetni. X, Y, Z azonban egységesen adózik, és az állami feladatokat is egy átlagra kell építeni. Az adórendszer egyelőre képtelen arra, hogy X-nek Z-nek kevesebb adót Y-nak több adót állapítson meg. Ezért az állam pontos nagyságához felméréseket, közvélemény-kutatásokat is el kell végezni.
Továbbá közvélemény-kutatásokat kell végezni abban az irányban is, hogy az adott lakossági igénye (értékrendje) milyen, mit tart fontosabbnak a lelki szükségleteket (pl. igazságszolgáltatás, biztonság, stb.), a minőségi anyagi szükségleteket (pl. egészség, tudás, természetvédelem, stb.) vagy az anyagi szükségleteket. Ez is meghatározza az állam nagyságát.
Továbbá az irányban is fel kell mérni az igényeket, hogy a lakosság az állami szolgáltatásokon belül mit tart fontosabbnak fejlesztendőnek. Pl., hogy rendőrség, a mentők öt perccel előbb érjenek helyszínre vagy egy bírósági ügy, átlagosan fél évvel gyorsabban befejeződjön. Igaz ez már költségvetésen belüli elosztás problémája, csak részben függ össze az állam nagyságával.
Az állam nagyságának felmérése. Először is aminek állami kézben kell lenni az legyen állami kézben aminek magángazdaságban kell lenni az legyen magángazdaságban. Az első lépés tehát az, hogy minden a helyére kerüljön. Ezzel párhuzamosan az első lépés az, hogy hatékony államot (nem korrupt, bürokratikus, pazarló) államot hoznak létre. Az állami feladatokat (a többség igényét figyelembe véve) pontosan fel kell mérni. Fel kell mérni, hogy az adott feladatok, optimális működés mellett mennyi embert, hány munkaórát, mennyi eszközt igényelnek mekkora költséggel, működhetnek. E felmérés történhet pl. összehasonlítással. Összehasonlíthatják a belföldi hasonló működésű magángazdasággal, a külföldi hasonló működésű állami egységekkel. Szóval, ha nehezen is, de kiszámítható az optimális állam nagysága.
Az állam nagysága és a magángazdaság.
A magángazdasági vállalkozást a következő pénzrészekre oszthatjuk. Termelési üzemeltetési költség (alapanyag, félkész termék, eszközök, stb.). Jövedelmek (bérek). Adók (állami befizetések). Nyereségek, fejlesztési tartalékok. (Ha profitról beszélek, ez is egyfajta nyereség, akkor általában vezetés jövedelmére gondolok. Ha nyereségről beszélek, akkor általában a fejlesztésre fordított pénzre gondolok.)
A jövedelmek és az adók teszik ki együtt az összes jövedelmet. Az adó egy kötelező befizetésű és kötelező lefogyasztású jövedelemnek is tekinthető. A vállalkozások összes jövedelme mínusz az egyéni megtakarítások egyezik meg az összes végtermék ártömegével. Ezt nevezem én általában összes termelésnek.
A következőkben feltételezem azt az optimális helyzetet, hogy a termelés hasznos és innovatív. Továbbá hogy megtermelt munka, termék, ill. annak pénzértéke nem kerül indokolatlanul külföldre. Továbbá hogy e pénzértéket nem szívja el egy szűk tisztességtelen réteg. Továbbá hogy ezt a pénzértéket nem szívja el egy szűk túlzottan és érdemtelenül gazdag réteg. Továbbá, hogy ezt nem szívja el egy pazarló, nem hatékony állam. Az állam nagysága tehát csak egy tényező, a felsorolt négy közül és akkor még a fogyasztás szerkezetéről nem is beszéltem.
Itt jegyzem meg, hogy a hatékony államról (elsősorban az adóból, költségvetésből működő államról) egy külön fejezet fog szólni.
Ha az összes adó kevés, az állam túl kicsi, akkor a vállalkozások jól működnek, de az emberek elégedetlenek, életszínvonaluk alacsony, mert keveslik az állami szolgáltatásokat.
Ha az összes adó sok, az állam túl nagy, akkor az emberek elégedetlenek, ráadásul a magánvállalkozások is rosszul működnek. Ettől függetlenül helytelen lenne, ha ez utóbbit nagyobb hibának tekintik, mint az előzőt. Vannak közgazdászok akik, a cilinderből előhiuzott nyuszinak tartják a kicsi államot. Valójában mindkettő (túl nagy és túl kicsi állam) egyfajta elégedetlenséggel, egyfajta életszínvonal-csökkenéssel jár. A viszonylagos elégedettség, és viszonylag magas életszínvonal akkor jön létre, ha az állam nagysága optimális.
Az elégedetlenség egy általános emberi tulajdonság és ez rendben is van. Ránk, magyarokra különösen jellemző hogy elégedetlenek vagyunk. Nincs ezzel semmi baj, mi elégedetlenek vagyunk, vagyis nagyok az igényeink, és kritikusak vagyunk vagyis nem bírjuk a hazugságot, műmájer dolgokat. Nem véletlenül nálunk a pankráció „sport” nem tud népszerűvé válni. A baj az, hogy emellett meglehetősen naivak, félrevezethetők, manipulálhatók is vagyunk. Én tartom bajnak, hogy a magyarok elégedetlenek. Mi magyarok akkor vagyunk boldogok, ha elégedetlenek lehetünk, ha céljaink magasabbak, mint az adott helyzetünk. A lényeg az, hogy viszonylagos elégedettséggel kell számolni. Ez már közvélemény-kutatás szakmai kérdése. Visszatérve a magángazdasági vállalkozásokra.
A magángazdaságok adója akkor lesz optimális, akkor biztosítja a legjobb működést a vállalkozásoknak leginkább, ha az állam nagysága optimális, az összes adó optimális.
Induljunk ki abból, hogy termelési, üzemeltetési költség adott és optimális. Az adott vállalkozás optimálisan működik, az egyetlen lehetséges probléma az adó nagysága. Ami meghatározó, hogy a zsebbe adott jövedelem és az adó hogy oszlik meg. Ha az állam túl nagy, az összes adó túl nagy, akkor a zsebbe adható jövedelem túl kicsi lesz. Ezáltal a vállalkozás nem alkalmazhat annyi dolgozót amennyire szüksége van, ill. nem adhat annyi jövedelmet, hogy az minőségi munkát hozzon maga után. Továbbá, ha mindezt mégis el akarja érni a vállalkozás, akkor szinte kénytelen adót csalni, ill., a fekete gazdaságban működni.
Kétségtelen látszólag van egy másik logika is: minél kisebb az adó, annál jobban működnek a vállalkozások, annál kisebb lesz a feketegazdaság. Először is kérdés hogy ezt elfogadhatjuk e logikának, hiszen ebből az következik, hogy ne legyen adó, márpedig ez lehetetlen. Másfelől képzeljük el annak dolgozónak a munkavégzését, akinek a gyereke nem tud óvodába, iskolába járni, akinek, az egészségügyi ellátása nem gyors és szakszerű és még hosszasan lehetne sorolni a példákat. Ha kicsi, gyenge, azaz kis adóból működik az állam, akkor az ilyen jelenségek gyakoriak. Tehát azt is mondhatjuk, hogy az optimális állam biztosítja magángazdaságban dolgozóknak a munkához szükséges nyugodt háttért.
Vagy, egy másik probléma: a kis adóból működő állam, szükségszerűen kevéssé képes szabályozni a magángazdaságot. A túlságosan kevéssé szabályozott (alulszabályozott) magángazdaság pedig rosszabbul működik, mint az optimálisan működő magángazdaság. Az optimális szabályozáshoz pedig optimális nagyságú, erősségű, szerepű állam kell. Persze optimálisan is kell működnie, azaz hatékonynak korrupció és bürokrácia-mentesnek kell lennie. Továbbá az adóztatásnak is optimálisnak kell lenni. Azaz átláthatónak érthetőnek, egyszerűnek, igazságosnak, valós teljesítmény-orientáltnak, szigorúan ellenőrzöttnek, közvélemény által nagyjából elfogadottnak kell lennie. Ebben az esetben a legkisebb az adócsalás, tehát a legnagyobb a beszedett adó aránya. Pl. ehhez is megfelelő nagyságú, erősségű állam szükséges.
Mi következik mindebből. Egyfelől az, hogyha az állam nagysága optimális, akkor az emberek viszonylag elégedettek az állam szolgáltatásaival és emellett a magángazdasági vállalkozások is viszonylag jól működnek. Másfelől az következik, hogy magángazdaság helyzetéből nem lehet kiszámítani az állam nagyságát, az optimális adót, de mint kiegészítő számítás elengedhetetlen. Ha az állam szolgáltatásaival az emberek viszonylag elégedettek, és emellett viszonylag legkisebb a munkanélküliség, a feketegazdaság, az adócsalás, ha viszonylag nagyok nyereségek, és a termelésnövekedés, ha sokasodnak fejlesztések, beruházások, akkor az állam nagysága, az összes adó nagysága valószínűleg optimális. Ebből is lehet következtetni az optimális államra. Vagyis ha magángazdaság rosszul működik, akkor annak egyik oka pl. az lehet hogy túl nagy az állam, de csak az egyik oka. Sok más oka is lehet, amelyek egy része szintén az államból ered (adóztatás, munkaügyi szabályozás, innovációsserkentés, stb.), de ezek már más problémák. Ezek elsősorban, nem az állam nagyságának, hanem az állam működésének problémái. Itt csak arra irányul a vizsgálat, hogy az adó nagysága, amelyik egyenes arányban van az állam nagyságával, milyen primer hatással van a magángazdaságra. Erre tehát az válasz hogy az optimális nagyságú állam, amely optimális adónagyságot jelent, van a legjobb hatással magángazdaságra.
Az optimális nagyságú állam tehát önmagában (magángazdaságra irányuló szabályozás nélkül is), jótékony hatással van a munkanélküliségre, a termelésre, a fejlesztésekre, a tiszta átlátható, fehér gazdaságra. Ha emellett az állam megfelelően szabályozza, irányítja a magángazdaságot, akkor duplán van arra jótékony hatással.
És persze az optimális állam segíti (képes segíteni) a kis és középvállalkozásokat is ezzel is serkenti a magángazdasági termelést.
Ugyanakkor egy fontos tényező ebben a problémakörben, hogy az emberek, a dolgozók a többség hogy vélekedik erről. Mert a tudományos vezetés kiszámolhat egy optimális államnagyságot, szerkezetet, de ha ez nem tetszik az embereknek, akkor többek között lecsalják az adót, akkor nem használják ki az állam által adott lehetőségeket, stb. Vagyis az optimális állam többek között olyan állam, amely az objektívan tájékoztatott többség igényeit is figyelembe veszi. Ehhez viszont szükséges az objektív tájékoztatás.
Általános feladat tehát az optimális nagyságú állam (egyben az optimális összes adó, és összes költségvetés) kialakítása, a helyes elméleti és gyakorlati kategorizálással, a pontos számításokkal.
Összefoglalás és általános feladatok.
Először is tisztázni kell, hogy a népnek szolgáltató államról van szó, és nem az uralkodó osztályt kiszolgáló államról van szó. A népnek szolgáltató állam erőssége nagysága egy komplex számolás eredménye. Meg kell vizsgálni, hogy mely területek ágazatok vállalkozások, amelyek a versenygazdaságban magángazdaságban működnek jól és melyek működnek jól a hatékony ( tiszta, jól szervezett, becsületes államban) államban. Az alapelv az hogy ahol létrejöhet a szabad cégalapítás, a viszonylag szabad árazás, a viszonylag szabad jövedelemadás, a viszonylag szabad és igazságos verseny az magángazdaságban tud jól működni, ahol ezek nem jöhetnek létre az, az államban tud jobban működni. Itt csak kisebb mértékben, kell jelen helyzetből kiindulni. Kis mértékben figyelembe lehet venni azt, hogy jelenleg milyen hatékony becsületes az állam, ill. milyen igazságos verseny folyik magángazdaságban. Nagyobb mértékben, döntően viszont azt kell figyelembe venni, hogy a fejlettebb jövőben mi lesz a helyzet. A tényezők ugyanis hatnak egymásra. Ha pl. a jelen helyzetben a korrupt rossz hatékonyságú az állam és ebből indulnak ki, akkor stabilizálják ezt helyzetet, valamint stabilizálják azt hogy olyan ágazatok kerülnek, a feltehetően nem tisztességes versenygazdaságba, amelyek nem oda valók. Tehát pl. az egészségügy, tartozzon az államhoz, mert a jövőben igazságos verseny folyik magángazdaságban, és hatékony, tisztességes lesz az állam. A kettő közül mégis az államban működik jobban az egészségügy, mert az egészségügy vonatkozásában nem jöhet létre szabad verseny, szabad árazás..
A másik számolási tényező a lakosság kultúrája igénye a közösségi élettel, a közösségi tulajdonnal kapcsolatban. Ezt elsősorban közvélemény-kutatással kell felmérni. Ez az igény módosíthatja az előző számolást. Pl. egy nép esetében erős a közösségi élet, a közös tulajdon nagyságának igénye nagy, nagyobb, mint az adott helyzet, akkor az állami ágazatokat bővíteni kell. Pl. több idősek otthonát, több korházat, több kollégiumot stb. kell működtetni. Ha kisebb a közösségi élet a közösségi tulajdon iránti igény, akkor kevesebbet. Ha közösségi igények túlzottak, szélsőségesek bármelyik irányban, ezt csak egy független szakértői testület tudja eldönteni, akkor a közös igényeket kevésbé kell figyelembe venni. Illetve ekkor további feladat a közösségi igények meggyőzéssel való, semmi esetre sem kényszerrel, manipulációval való megváltoztatása.
Ezekből lehet pl. az összes adó, összes költségvetés számait kiszámítani. Fontos adalékszámolás, az hogy az adott adó mellett a kis és középvállalkozások optimális hatékonysággal tudjanak működni. A nép közösségi igényei még kismértékben módosíthatják az optimális időskori megtakarításokat (többek között a nyugdíjakat) ill. a fiatalok pályakezdésének segítségét, és ezeken keresztül a hitelezés mértékét is.
Feladatok röviden. Az állam pontos, optimális nagyságának, erősségének, szerepének a megállapítása a következő elvek alapján. A lakosság igénye (közvélemény-kutatással) az állami szolgáltatások iránt. Az szétválasztási alapelv figyelembe vétele: ahol létrejöhet szabad cégalapítás, szabad árazás bérezés, verseny annak magángazdaságban van helye, ahol nem annak az államban van a helye. Az optimális összes adó alapelv értelmezése: a magángazdaság legjobb működését az optimális államnagyság és ebből eredő optimális összes adó biztosítja. Az állam szétválasztható funkcióinak (pl. nyugdíjrendszer) szétválasztása a közvetlen államtól.
Tulajdonképpen az állam nagysága, erőssége szerepe több rendszertényezőhöz is kapcsolódik. Kapcsolódik az adózás rendszertényezőhöz, a költségvetés rendszer-tényezőhöz és a következő rendszertényezőhöz. Ezért az állam nagyságának pontos megállapítás több rendszertényezőhöz kapcsolódó feladat lenne. Több okból azonban a feladatokat részletesen csak következő rendszertényező feladatihoz kapcsolom.
Néhány állammal kapcsolatos ismétlés.
Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:
A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.
A birtoklási tudat jelentős érzelem.
A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.
Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.
(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)
A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.
Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.
Kitérés a megoldásra.
A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.
Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége, közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.
Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.
Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.
Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai. Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.
Megjegyzem, van még egy erős lélektani különbség: mégpedig a versenyhelyzet. De ezt, a jelentőségét többszörösen aláhúzva, több okból mégis másodlagosnak tartom.
Az állam, az adóztatás és főleg az állam eladósítása, diktatórikus és erkölcstelen oldala mindaddig fennmarad, amíg az állampolgárok bizonyos szinten, a jelenleginél sokkal inkább, nem szólnak bele, hogy mekkora legyen ez az adó (és az adósság) és azt mire költsék el. És ez csak közvetlen beleszólással lehetséges.
Szóval én szükségesnek tartom az államot, a szervezett hatékony, korrupciómentes államot jónak, szükségesnek tartom. Az állam az építés, a szükséglet-kielégítés, az igazságos életszínvonal kiegyenlítés, közösségben szervezett formája. De ez csak akkor igaz, ha nem valósul meg az állam diktatórikus és egyébként erkölcstelen oldala.
Mert miről szól az adóztatás, a másik oldalról: egyesek elszedik az állampolgárok pénzét (munkáját, fogyasztását) és rendelkeznek az elköltésről.
Az állam (az ország, a nemzet) külföld felé való eladósítása egy fokkal ennél is durvább, pontosabban erkölcstelenebb, diktatórikusabb, mert ott egy jövőre vonatkozó, a jelenben nehezen átlátható és egyébként gazdaságtalan (kamatokkal növelt) teherről van szó. Másképpen egyesek veszik a pofát, és az én, a te és sokmillió állampolgár megkérdezése nélkül, de nevében hitelt vesznek fel, majd rendelkeznek az elköltésről, és aztán én, te és sokmillió állampolgár köteles azt visszafizetni.
Történelmileg így az államfejlődés (a hibás államfejlődés) így mégis kétoldalú maradt, és jelenleg is az. Egyfelől a demokráciát erősítette, azzal hogy az uralkodó osztályt szolgáló állam, lassan de átalakul népet szolgáló állammá.
Másfelől a diktatúrát is erősítette, mert a múltban kisebb, ritkább és szervezetlenebb volt az adózás, a költségvetés, az állami adósságok felvétele.
A megoldás, az hogy eltűnjön az állam, az adózás, az ország eladósítása, a diktatórikus, erkölcstelen oldala, egyszerű. Az kell hozzá, hogy az állampolgároknak meglehetősen nagy (a jelenleginél jóval nagyobb) beleszólása legyen az adóztatásba, az állami hitelfelvételbe, és ezek elköltésébe.
És itt már megint kilukadtunk a közvetlen demokráciánál. Mert a választott képviselő, az választott vezető, az vezető, azon egyes valaki, aki a megkérdezésed nélkül rendelkezik a te pénzeddel, munkáddal. Nem ostorral, de kötelező pénzelvétellel, igáz le.
Van egy elmélet a társadalmi szerződés elmélete. Csakhogy ezt a szerződést az állampolgárok nem írták alá. És valószínűleg alá sem írnák, ha az lenne benne, hogy a pénzükről, munkájukról egyesek szinte koráltalanul rendelkeznek. Ha társadalmi szerződésről beszélünk, akkor azt vegyük komolyan, készítsük el, írassuk alá mindenkivel, az állampolgárokkal is. Pl. úgy, hogy az alkotmányban benne van ez a szerződés, és az alkotmányt a többségnek, kell elfogadni. Egyelőre ilyen megfogalmazások, ilyen cikkelyek nincsenek az alkotmányban, és az alkotmány nincs is népszavazásra bocsátva. Szóval még alacsony szinten van a jelenlegi rendszer.
A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.
A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.
Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban.
Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)
Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.
Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.
Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.
A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás, A jövedelmi elosztás kevésbé volt aránytalan ( kissé szűk volt a skála), de igazságtalan volt.
A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.
A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.
A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek.)
A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )
Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.
A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.
A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.
Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)
Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.)
A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.
A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára. A külkereskedelmi egyensúly.
A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés, stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)
A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. )
A munkamotiváció növelése. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka.)
A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.)
A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.) Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.
Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.
Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.
A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.
A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.
És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.
És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.
(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.
De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.
És erről se feledkezzünk meg.
A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.
Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (valamivel erősebb szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.
(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.
Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.
Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést. Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.
De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt. Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.
És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.
Természetesen a feltételek összefüggnek. Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.
Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető.
Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.
A különböző árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerek.
Nagyon sokféle árazási, árbefizetési, pénz-körfogási rendszer lehetséges. És vannak kevert rendszerek, sőt általában azok vannak, úgyhogy a variációk száma magas.
Éppen napjainkban alakul át e rendszer egyik oldala, egyre kevesebbet fizetünk papírpénzzel, fémpénzzel, kézzel fogható pénzzel, készpénzzel, de leginkább már bankkártyával fizetünk. Lényegében a készpénzes fizetéses rendszer átalakul, számlavezetéses rendszerré.
Mindjárt megállapítom: a szélesen értelmezett pénz többek között nem más, mint egy fogyasztásra feljogosító bizonylat. És ez a bizonylat nagyon sokféle lehet.
Egyébként papírpénz elődje az adóslevél volt, ami szintén fogyasztásra feljogosító bizonylat. Tehát az árak és a jövedelmek, mint pénzek szintén fogyasztásra feljogosító bizonylatok.
Továbbá megállapítom: a pénz (mint fogyasztásra feljogosító bizonylat) makrogazdaságilag jellemzően körbeforog, és nem folyamatosan egyik helyről a másikra áramlik. Erről elég sok ábra szól. Körbeforog, mert mindenki folyamatosan fogyaszt. Viszont elég bonyolult, sokágú ez a körforgás. Én az ábrákon megpróbáltam a lényegi körforgásokat ábrázolni.
(Most itt arra nem térek ki, hogy a pénz, a termelés engedélyezésének bizonylata, mely felett gyakorlatilag nagyobb részt a politikusok, ill. a gazdagok, a nagytőkések rendelkeznek. Az már más kérdés, hogy mennyire átgondolt, és önzetlen ez a rendelkezés.)
Rövid kitérés a pénzre.
Valójában a pénznek, hasznos termelést igazoló és e szerinti fogyasztásra jogosító bizonylatnak kellene lenni. Ez akkor valósulna meg, ha igazságos és arányos lenne a jövedelemelosztás. Nem lennének (alig lennének) érdemtelen jövedelmek, pénzszerzések. Ekkor valósítaná meg a pénz az igazi szerepét: a termelés és fogyasztás között van egy pontos közvetítő. Illetve a másik szerepét: a termékeknek, munkáknak, tárgyaknak, stb. van egy pontos mértékegysége, mérőeszköze. De nincs igazságos, arányos jövedelemelosztás így a pénz nem tölti be jól a szerepeit. Így a pénz, egyelőre csak fogyasztásra feljogosító bizonylat, a hasznos termelést nem igazolja.
A variációk megértése miatt kicsit kitérnék a brezsnyevi szocializmus, árazási, árbefizetési pénz-körforgási rendszerére.
A szocializmusban pl. az állam, ki sem fizette az adóval növelt jövedelmeket, hanem rögtön magánál tartotta az adórészt.
Itt mindjárt megállapíthatunk megint kétféle szisztémát. Minden ki és visszafizetés megtörténik (azonnali kifizetés), vagy időszakos összesített elszámolási rendszer, van. Ez összefügg a számlavezetéses rendszerrel. Itt egyszerűen arról a hétköznapi elszámolási rendszerről van szó, amikor a felek megállapodnak, hogy nem fizetgetnek ide-oda, hanem pl. havonta csinálnak egy elszámolást, plusz, mínusz, és csak a végösszeget fizetik ki. De azért itt is kétféle szisztémáról beszélhetünk, mert az azonnali kifizetés és az időszakos elszámolói rendszer nem egészen azonos. A végösszeg azonos, de más vonatkozásban nem egészen azonos.
A brezsnyevi szocializmusban alig volt magángazdaság, szinte minden az állam volt. Ennek ellenére volt élet, volt munka, volt termelés, volt fogyasztás. Már ez is cáfolja, hogy az állam csak egy improduktív valami lehet. (Az megint, bár összefüggő, de másik probléma, hogy mi az, ami az államban tud hatékonyan, jól működni és mi az, ami a magángazdaságban tud hatékonyan, jól működni.)
A szocializmusban volt egy elvi adó, de ezt közvetlen megtartotta az állam. És voltak az állami árak.
A szocializmusban állam, mondjuk úgy, hogy globális árazási, árbefizetési, pénz-körforgási szisztémával dolgozott, ráadásul ez felületes volt. Mert elvileg ezt is lehet pontosan végezni.
Mi is gazdaság végső célja: a termelés (beleértve szolgáltatásokat is) növekedjen, a termelésstruktúra javuljon. A termelés és fogyasztás paritásban legyen. (És van még egy cél, bár összefüggő, de más problémakör: az igazságos, arányos jövedelem, ill. fogyasztáselosztás.)
Ha globális és felületes az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszer, akkor a termelés és a fogyasztás nem lesz paritásban. Ezért a szocializmusban gyakran termelés-hiány áruhiány, gyakran termeléstöbblet volt. Illetve bizonyos termékek szolgáltatások hiányoztak, másokból túl sok volt.
De ez azért most is van, csak más okból. Jelenleg leginkább a hitelezés miatt.
Az azonnali kifizetéses rendszer bár körülményesebb, de jobban garantálja a pontosságot.
Illetve ebbe az egész problémakörbe még beleszól a kereslet-kínálat szerinti árazás, vagy más szisztémájú árazás, problémaköre is.
Látszólag a szocializmusban az állam finanszírozta a magángazdaságot. Mert maszek zöldségest, maszek cipészt, stb., az állami jövedelmekből fizették ki. De nyilvánvalóan ez csak látszólagos, egyszerűen az állam és magángazdaság arányából ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódott. Mert nyilvánvalóan maszek zöldséges, a maszek cipész, stb. megdolgozott a pénzéért.
Ez a látszólagos finanszírozás viszont azt a tévképzetet generálta, hogy magángazdaság egy improduktív valami. Érdekes ez (improduktív vád) már egyszer elhangzott, csak éppen az állam vonatkozásában. A jelen rendszerben éppen a fordítottja történik.
Visszatérek a jelen államkapitalista rendszerre.
A jelen rendszerben látszólag a magángazdaság finanszírozza az államot, mert az adót a magángazdasági bevételekből és jövedelmekből fizetik ki. De ez csak látszólagos, mert nyilvánvalóan az állami dolgozó (pl. egy buszsofőr) megdolgozik a pénzéért. (A hatékonyan működő állam, bár összefüggő, de megint más probléma.)
A jelen rendszerben látszólag magángazdaság finanszírozza az államot, valójában ez az állam és magángazdaság arányából, ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódik.
Ennek részleteibe nem mennék bele, csak pár megjegyzést teszek.
A magángazdaságban történik a közvetlen pénzbefizetések, kifizetések nagyobb része, de már az árakba és a jövedelmekbe is be vannak kalkulálva az adók. Tehát a magángazdaságban van egy indokolatlanul nagyobb bevétel, ebből fizetik ki az adót.
Ne felejtsük el, hogy a pénz alapvetően körbeforog.
Az adó végső soron, egy közvetett úton kifizetett átalánydíjas ár.
Az állam nem egy improduktív valami, hanem valóságos termelő, szolgáltató.
Belementem az állami gazdaság és a magángazdaság viszonyának bizonyos részletkérdéseibe. Nem árt azonban, ha a vizsgálódó a részletkérdések elemzése után ezért a lényeget is megpróbálja megfogalmazni.
Az állam valóságos termelő, szolgáltató. Döntően az állami szolgáltatások elégítik ki a legfontosabb szükségleteket, a nemzeti szervezettséget, nemzetvédelmet, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet (beleértve nemzet alapvető természeti kincseit) és még lehetne sorolni.
A demokratikus, népnek szolgáltató, a népi részvételt garantáló állam a legfelső irányító. Még akkor is a legfelső irányító, ha mint demokratikus főnők, megválogatja az eszközeit, módszereit és az irányítottaknak a lehető legnagyobb önrendelkezést biztosítja.
A továbbiakban, e tanulmányrész fejezeteiben visszatérek a fontosabb részletkérdésekre.
Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32 (XG) B1- B4
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4, ábrák és más ábrák.
Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4, ábrák és más ábrák.
Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági, pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Ezekből a rész-rendszertényezőkből áll az összevont rendszertényező.
Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam). Rész-rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b, ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák
A témával foglalkozó fejezetek ábrák összefoglalása.
Már az ábrák számából is látható hogy ennek a témának igen nagy jelentősséget tulajdonítok. A tanulmány igen jelentős részét teszi ki a téma. A különböző fejezetekben elmondottak ismétlésének nincs értelme. Azért külön kiemelném
„az előzetes összefoglalás az államról” c. fejezetet. A legfontosabb az, hogy az emberek, az értelmiségiek, de főleg a gazdasági és politikai vezetők megértsék hogy mi az állam, mi az állam lényege, miről szól az állam fejlődése, miről szól az állam működése, mi és mekkora az optimális állam. Nyilvánvalóan az állam mindennel összefügg. Inkább az a probléma hogy az állam témáját valahogy szétválasszuk, valahogy kategorizáljuk. Az alapvető kategorizálás talán az A/0 ábrán található. Az államról gondolkodva rengeteg tényező, rengeteg összefüggés jön elő, és sok alapelv fogalmazódik meg. Igaz hogy a sok alapelv részben más megfogalmazásból ered. Nehéz lenne az öt legfontosabb alapelvet kiválasztani, amely a legpontosabb megfogalmazású, amely a legfontosabb.
Ugyanakkor ez a fejezet már gyakorlati rendszertényező. Ez pedig arról szól hogy van egy testület, amely elméletileg is legnagyobb tudással rendelkezik az adott témakörben, de ezen felül gyakorlati feladatai is vannak.
A gazdaságilag optimális állam és a politikailag optimális állam.
Minden állami (nem magángazdasági, nem civil szférai, stb.) terület, intézmény vállalat, szolgáltató egység, ebben dolgozó emberek, egyben gazdasági egység.
Mégis válasszuk szét az állami gazdasági egységeket, úgy mint irányító egységek, és úgy mint szolgáltató egységek. Az irányító egységek a döntéshozó egységek, a jogalkotó és jogalkalmazó egységek. A szolgáltató egységek pl. az egészségügyi egységek, az állami vállalatok, az oktatás. Bár bizonyos felfogásban az irányítás a jogalkotás, jogalkalmazás is egyfajta szolgáltatás. A szükségeltek szerint a biztonság önrendelkezés, az igazságosság szükségletének kielégítése inkább a politikai állam feladata, a minőségi anyagi szükségeltek kielégítése inkább a gazdasági állam feladata. Ugyanakkor az egységek, területek egy része mindkét kategóriába besorolható (pl. az igazságszolgáltatás) nevezzük ezt itt általános államnak.
A gazdasági állammal szemben áll a magángazdaság abból a szempontból, hogy optimális állam jelöli ki az optimális magángazdaságot. Vagyis az optimális magángazdaság egészíti ki az optimális államot. Másképpen: a gazdaságilag optimális államot a helyes privatizáció (államosítás) jelöli ki. Ugyanakkor a gazdasági területen is tényező civilszféra, és a magánszféra.
Gazdasági vonatkozásban az állammal szemben elsősorban magángazdaság áll, másodsorban a civil szféra. Politikai (hatalmi, irányítási) szempontból az állammal szemben elsősorban a civilszféra és magánszféra áll, másodsorban a magángazdaság.
A fejezetek elmélkedések tetemes része ezen arányokról szólt, elsősorban az állam és magángazdaság viszonyáról, arányáról. Ez az optimális gazdasági állam problémaköre.
Mekkora legyen az irányító állam, ez már az optimális politikai állam problémája. Itt nem állhat magángazdaság az állammal szemben, de a civil szféra, magánszféra, mint döntéshozó egységek valamennyire (szerintem 10-20%-ban) állhatnak az állammal szemben. Az optimális politikai állam, gazdasági nagyságát (költségvetés, dolgozó száma, stb.) tehát a magángazdaság nem határozza meg. Ezeket a területeket nem lehet privatizálni.
Ugyanakkor egy sereg más tényező meghatározza azt, hogy mekkora legyen a politikai (irányító, döntéshozó) állam, mint gazdasági egység. Elsősorban az határozza meg hogy milyen az állam jó döntéshozó szerkezete, hány, testületből, szervből, intézményből álljon össze. Ehhez persze tisztázni kell mi az irányító, döntéshozó állam feladata. Az egyes testületeken, intézményeken, stb. belül mennyi ember dolgozzon. Általában mekkora legyen a decentralizáció. Hogyan szerveződjön az irányító, döntéshozó állam. Nos minderről a tanulmány más tanulmányrészeiben lesz szó. Sok-sok fejezet és ábra szól erről. Ugyanakkor még a politikai (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) állam esetében másodlagos tényező a hatékony állam, pl. a költségmegtakarítás. Tényező az, hogy ne legyenek szakképzetlen, fölösleges dolgozók (vezetők). A szakképzetlen fölösleges dolgozók nemcsak a költségeket növelik de a munka minőségét is rontják. Ha pedig ezek az ország irányításában vannak, akkor e munka minőségét rontják. Ugyanakkor a kelleténél kisebb politikai állam is hiba, hiszen akkor nincs annyi ember eszköz amennyi a feladatokat el tudná látni. Ebben a vonatkozásban is összefügg a politikai (irányító döntéshozó jogalkotó, stb.) állam és a szolgáltató állam.
Ugyanakkor más vonatkozásban pedig más problémakör. Mint mondtam: a politikai, (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) államról, annak optimális szerkezetéről, nagyságáról, szerepéről, erősségéről más tanulmányrészben lesz szó. Vannak átfedések összefüggések, de itt elsősorban a gazdaságilag optimális államról van szó. Itt elsősorban a szolgáltató, termelő a minőségi anyagi szükségelteket kielégítő állam optimális nagyságáról, szerepéről, erősségéről van szó. Ezzel az állammal áll szemben (tulajdonképpen kiegészítésről van szó) a magángazdaság, ezért itt fontos a magángazdaság és az állam viszonya, aránya
A politikai állam elsősorban hatalmi hierarchiára hat annak arányosságára, igazságosságára gazdasági állam elsősorban vagyoni jövedelmi hierarchiára hat annak arányosságára, igazságosságára.
A téma további önálló aspektusai.
Két megjegyzés az elejére. A B/3 ábra szerint e-résztényezőhöz tartozik még: az állami gazdasági, pénzügyi irányítás és gazdaság jellege. Ugyanakkor ez egy szétszórt sok helyen megjelenő tényező. Volt erről a témáról szó korábbi elméleti rendszertényezőkben, nem ártana azokat átolvasni. Kissé részletesebben lesz erről szó ebben a tényezőben. E témáról van szó: a magángazdaság jellege és viszonya az állami gazdaság jellegéhez – tényezőben. Ebben a rendszertényezőben tehát nincs teljes körű elemzés a jelleg és a viszony vonatkozásában. Elsősorban az arányokról lesz szó.
A másik megjegyzés: mindaz, amiről itt szó van csak akkor érvényes, ha feltételezzük, hogy a nagytőke hatalmi befolyása a jelenleginél kisebb átláthatóbb lesz. Ugyanis, ha túl nagy és átláthatatlan a nagytőke részvétele az irányításba, akkor képtelenség az állami irányítás, gazdaság, és a magángazdaság viszonyát, arányát, megállapítani. Azért került e rendszertényező ( a nagytőke hatalma) már korábban megtárgyalásra, hogy ezt a körülményt figyelembe lehessen venni.
Még egy megjegyzés: korábban szó volt, arról hogy az állami irányítás erőssége és az állami gazdaság mértéke, aránya bár összefüggnek mégsem azonosak.
Térjünk rá az állami gazdaság arányára.
Egyszerűbben úgy is fogalmazhatunk, hogy az államosítás ill. a privatizáció mértéke.
Mennyire lényeges ez a probléma?
Az alapvető összefüggések a következők: a helyes költségvetés kijelöli a magángazdaság durva arányait, ugyanakkor kijelöli az összes-adózás nagyságát is. Ugyanakkor az egyéb ezzel kapcsolatos tényezők pontosítják a durva arányokat, ill. kijelölik az állami gazdaság, ill. a magángazdaság pontosabb szerkezetét. Megjegyzem: ne keverjük az állami irányítást az állami gazdasággal, bár határvonal ez esetben is homályos. A katonaságot, rendőrséget, adóhivatalt stb. vehetjük egyféle szolgáltatásnak is. Egyrészt a szabályozás eltérősége miatt kell szétválasztani a két állami egységet. Másrészt a katonaság, rendőrség, adóhivatal, stb. vonatkozásában nem beszélhetünk magánmegoldásról, legalábbis a jelenlegi rendszerekben. Állami gazdaság: az állami szolgáltatások, mint egészségügy oktatás, stb. továbbá az állami vállalatok, mint MÁV, BKV, stb.
Tehát az állami gazdaság, magángazdaság arányával kapcsolatos egyéb tényezők kijelölik a pontosabb arányokat. Ugyanakkor ez visszahat a költségvetésre és az összes adózásra. Ezek szerint igen lényeges tényezőről van szó.
Más oldalról megközelítve kevésbé tűnik lényegesnek. A hatalmi vagyoni jellegű vezetés kapzsiságdeterminált piacgazdaságot hoz létre ( A hatalmi típusú vezetés el akarja törölni a piacgazdaságot.) A tudományos demokratikus vezetés normál igazságos piacgazdaságot hoz létre. Ezek szerint az első esetben két rossz arányairól van szó. Nem mindegy hogy a két közel egyformán rossz hogy aránylik egymáshoz? A második esetben két jó arányairól van szó. Nem mindegy hogy a két közel egyformán jó hogy aránylik egymáshoz? A rész és egész elmélete alapján nem egészen, hiszen a jó ill. rossz arány is egy résztényező.
Mindent összevetve azért annyira fontos hogy külön rendszertényezőt, legalábbis résztényezőt alkosson. Annyira azonban nem fontos hogy a vegyes gazdaság arányit pontosan megállapítsuk.
A kevert (vegyes) gazdaság problémája.
E témáról már szó volt, itt most néhány kiegészítést tennék.
Az állami és magángazdaság sokféleképpen keveredhet. Lehet közös tulajdon, közös üzemeltetés. Lehet, gebin, koncesszió, stb. valamiféle bérleti rendszer. Lehet továbbá mikor egy magáncég szinte kizárólag az államnak dolgozik.
Az természetes hogy az állam megjelenik az árú, szolgáltató, beruházási, munkaerő, pénzpiacon mint vásárló és ritkábban mint eladó. Az viszont már kérdéses, hogy lehetnek-e magánvállalkozások melyek szinte kizárólag az államnak dolgoznak. Kétségtelen haladás hogy az állam csak mint pályáztató jelenhet meg a piacokon. Viszont ez közel sem old meg mindent. Egyrészt a pályázatok jelentős része a jelenlegi rendszerben nem igazságos objektív, mondhatjuk hogy érvényesül bennük a korrupció, protekció. Másrészt, ha igazságos is az elbírálás az csak a viszonylagos jóságot jelenti. Mondjuk X beruházást valóban az arra rátermett cég kapja meg, de ettől még X beruházás lehet hibás beruházás.
Ha az állami gazdaság és magángazdaság arányáról van szó, akkor kénytelen a gondolkodó erre problémakörre kitérni hiszen, a vegyes gazdaság megváltoztatja határokat az arányokat, egyébként is egy igen szerteágazó problémakör. Az egyik kérdés: a vegyes gazdaság inkább állami, vagy inkább magángazdaságnak minősül, vagy külön kategória? Én nem megyek bele ebbe a szövevényes problémába, megpróbálom az egyszerűbb logikát megkeresni.
Egyrészt azt mondhatjuk teljesen mindegy, hogy milyen, mert jelenleg a két rossz (kapzsiságdeterminált piacgazdaság, hatalmi, vagyoni jellegű állami vezetés) ötvözetéből csak egy harmadik rossz jöhet ki. Ha viszont nem külön kategória, akkor szinte mindegy, hogy két rossz hogy aránylik egymáshoz. Egyszerűbben: mindegy hogy két rossz vagy három rossz variációjáról van szó.
A másik vonal kissé komplikáltabb. Induljunk ki a következőkből. Jelenleg elsősorban a természetpusztulás és a stagnálás miatt vagy-vagy elosztás érvényesül. Korábban szó volt arról, hogy elosztási (vagyon, jövedelem) szempontból nem a magángazdaság és állami gazdaság áll egymással szemben, hanem az állam a mögötte levő adófizetőkkel, elsősorban a kisemberekkel, a néppel áll szemben elsősorban a nagyvállalkozásokkal, a nagytőkével. Jelenleg elosztási szempontból a kisvállalkozások inkább a népréteghez tartoznak, mint a nagyvállalkozások. A vegyes gazdaság leginkább az állam és a nagyvállalkozások vonatkozásában jön létre.
A nagyvállalkozók nem Róbert bácsik, nyilván a tetemes haszon reményében mennek bele a vegyes gazdaságba és ez a számításuk az esetek döntő többségében be is válik. A vagy-vagy elosztás értelmében a károsult a nép és kisvállalkozások. Igaz ez az elosztás jelenleg nemcsak a vegyes gazdaságokra érvényes hanem általában a gazdaságra. Magángazdaságra azonban szükség van. Vannak a gazdaságnak olyan területei melyet a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) képes legjobban ellátni, még akkor is ha ez együtt jár bizonyos igazságtalan elosztással. Az igazságtalan elosztást azonban nagyon sok módón lehet mérsékelni: vagy-vagy elosztás csökkentése, a kisvállalkozások segítése, a piactorzító tényezők csökkentése, és még nagyon hosszan lehetne sorolni. A lényeg a következő: megállapítottuk, hogy szükség van magángazdaságra, és szükség van állami gazdaságra is. Viszont szükség van-e vegyes gazdaságra? Három érvet szoktak ezzel kapcsolatban felhozni. A vegyes gazdaság hatékonyabb működésű, mint az állami gazdaság. Ez egy komoly érv, de külön rendszertényező foglalkozik azzal, hogy azért az állami gazdaságot is hatékonyabbá lehet tenni. A másik érv: az államnak nincs pénze beruházásra. Ezek a beruházások általában nyereséges beruházások egyébként a nagytőke nem menne bele. Rossz gazdálkodó az állam? Persze, hogy rossz gazdálkodó, ha egy nyilvánvalóan nyereséges beruházást és annak hasznát átengedi másnak. Persze elvileg lehet kölcsönösen előnyős üzletet csinálni ez az és-és elosztás, de azt megállapítottuk, hogy jelenleg ennek minimális az esélye. Ha magángazdaságnak megéri beruházni, akkor az államnak miért nem éri meg beruházni? Tehát az érvek elég soványak.
Ezzel szemben van négy elég erős ellenérv. A vegyes gazdaság átláthatatlan, zavaros viszonyokat teremt. A vegyes gazdaság melegágya a korrupciónak és protekciónak. A vegyes gazdaságok hosszabb távon a vagy-vagy elosztás miatt általában káros az állam, mint az adófizetők a nép szempontjából.. Persze nem káros az állam, mint az állami vezetés szempontjából. A vegyes gazdaságok általában a nagytőkét erősítik.
Itt jegyezném meg: egyféle korrupciónak tekinthető ez is ha a politikai vezető saját hatalmának az érdekében, az ország szempontjából, rövid távon előnyős, de hosszabb távon káros ületbe megy bele.
Ezek szerint a vegyes gazdaságokat a minimálisra kell szorítani. Megszüntetni teljesen nem lehet, mert jelenleg elég erős a nagytőke technikai, technológiai előnye és ebből származó kényszerhelyzet. Pl. ha a nagytőke kezében van a modern víztisztító technika technológia akkor az állam kénytelen bevonni a nagytőkét a csatornázási vállalatba. A technikai technológiai előnyt azonban szintén lehet csökkenteni, ezzel már korábban foglakoztunk. Itt azért megjegyezném, hogy a legtöbb vegyes gazdaságban nincs technikai technológiai kényszer, pl. a pénzügyi területen is sok vegyes vállalkozás, jön létre.
A nemzeti nagyvállalatok felügyeltében való részvétel állami részvényekkel, ez is ehhez a témához tartozik. Itt van pl. a MOL esete. Kétségtelen, hogy a jelen világgazdasági körülményi között a magyar államnak meg kellett volna tartani a MOL részvények jelentős részét. De a jelen gazdasági körülményei, pontosabban az, hogy kialakulnak hatalmas multinacionális cégek (globalizáció) eleve torzak, károsak. A nemzetközi gazdaságirányításnak kellene a gazdasági globalizációt megállítani. A jelen helyzetben (erősödik gazdasági globalizáció), ezekben az esetekben, mint szükséges rossz (mint kevésbé rossz), elfogadható az állam és a magángazdaság keveredése.
(Lehet, hogy tévedek, de nem halottam kínai óriáscégről. Ha ez igaz, akkor ők valahogy megoldják a problémát.)
A jövő jó vállalatszerkezete: sok kis és középvállalkozás, kevés nagyvállalat és nincs hatalmas multinacionális mamutvállalat. Ha pedig ez a jó vállalatszerkezet, akkor erre kell törekedni.
E téma végső konklúziója mégis az, hogy jelenleg és még sokáig a vegyes gazdaság nem jó, káros, a minimálisra kell szorítani.
Gazdaságilag tiszta, elválasztott átlátható állam – elve, a jó elv.
Egyébként a tiszta állam elve nemcsak gazdasági vonatkozásban jó, hanem a politikai vonatkozásban is. Gondolok itt pl. az önkormányzatok (civil szféra) és az állam szétválasztására. Ezért minden értelemben fontos jó elv: a tiszta, elválasztott, átlátható állam.
Az hogy a jövőben a tényleges demokráciában mikor szinte minden ezzel kapcsolatos tényező megváltozik mi lesz, az fogas kérdés. Elképzelhető, hogy a távolabbi jövőben, harminc éven túl, létrejöhet az ideális vegyes gazdaság, amely jobb, mint az állami gazdaság és jobb, mint a magángazdaság. Egyelőre azonban a helyes sorrend: a gazdasági rendszer tényezőinek megváltoztatása, a szabályozás megváltoztatása, a magángazdaság és állami gazdaság helyes arányának kialakítása, a köztes terület a vegyes gazdaság minimálisra, szükségesre való szorítása.
Ezután rátérhetünk a magángazdaság és állami gazdaság arányára.
Természetesen az arányokat kijelöli az előző részben taglalt optimális államnagyság.
A B/4 és a B/21/b ábra mutatja, hogy igen sok tényezőt figyelembe kell venni ahhoz, hogy a helyes arányokat, ill. a részletes arányokat meg lehessen állapítani. Figyelembe kell venni az állam folyamatos, fokozatos erősödésének elvét. Két olyan szempont következi melyben szét kell választania jelent és a lehetséges demokratikus jövőt 30 éven belüli jövőt. Megjegyzem: nem mindegy hogy valamely tényező 30 éven belül vagy azon túl változtatható meg. Az egyik: az állam jelenleg nem hatékony de politikai akarat következtében ennél jóval hatékonyabbá tehető. A másik jelenleg a költségvetés nem jó, de harminc éven belül, azzá tehető, erről is külön rendszertényező szól. Ezen kívül harminc éven belül a kapzsiságdeterminált piacgazdaság átváltoztatható normál, igazságos piacgazdasággá. Továbbá harminc éven belül a jelenlegi hatalmi vagyoni jellegű állami vezetés átváltoztatható független, tudományos, demokratikus, vezetéssé. Természetesen, ha mindez a feltétel teljesül akkor nem vitás az állam jósága. A rész és egész problémája azonban jelentkezik. Most mikor még nem teljesültek ezek a feltételek, az állam helyes aránya egy része az egésznek, ez a rész hozzájárul az említett feltételek kialakulásához, mint az egész rendszer megváltozásához.
Amely tényezők azonban konkrétak és jelenben is, és a jövőben is érvényesek azok a következők. Nem lehet magángazdaságot létrehozni ahol szükségszerűen monopol helyzet alakul ki, nem alakul ki versenyhelyzet. Az előbb említettük a városi csatornázási vállalkozást. A csatornahálózat összefüggő hálózat nehéz lenne részekre darabolni. Vannak más összefüggő hálózatok is (víz villany, út stb.). Ugyanez a helyzet a magánberuházásokkal, pl. egy atomerőművel. Pl. aki a budapesti csatornázást tulajdonolja, üzemelteti az monopolhelyzetbe kerül Vagy aki paksi atomerőművet tulajdonolja üzemelteti az monopol helyzetbe kerül. Itt már nem érvényesül a piacgazdaság egy jelentős előnye a versenyhelyzet. Az ilyen területeket nem szabad privatizálni, ezeknek állami tulajdonban kell maradni. Egy kérdés a monopolhelyzet mesterséges kialakítása és ez ellen való fellépés és más kérdés mikor a természetes adottságok monopol helyzetet alakítanak ki. Attól függetlenül, hogy a természetes adottságból nem alakul ki monopolhelyzet, még mesterségesen kialakulhat, sőt a nagyvállalkozások erre törekednek. Ezen törekvések megakadályozásra azonban megvan a remény. Ha viszont a természetes adottságok is monopolhelyzetet predesztinálnak, akkor a versenygazdaság kialakítására nincs remény. Felmerült az állami szerencsejáték vállalkozás privatizációja. Ellenérv: ez egy aranytojást tojó tyúk, tehát nem. Más aranytojást tojó tyúkot is privatizáltak, itt van például a kereskedelem.
A kérdés az, hogy a nép szempontjából ki képes előnyösebben működtetni? Itt a minőség és az ár arányáról van szó. Ha szerencsejáték vállalkozást egyben adják el akkor monopol helyzet alakul ki, és nagy a valószínűsége hogy a nép szempontjából drágán fog működni, vagyis a tulajdonos nagyobb hasznot zsebel be a megérdemeltnél. Állami tulajdonban is hasonló helyzet fordulhat elő, ekkor a kisebb a nyereséget az állami vállalat vezetői rakják zsebre. A viszonylagos olcsóságot kiegyenlíti a jelenlegi állam hatékonyatlan működéséből eredő minőségromlás. Tehát ebben az esetben az állam és a monopolhelyzetben levő magántulajdonos közel egyforma rosszasággal működteti a céget. Ha viszont igazi verseny helyzetet teremtenek, kis és közép fogadó vállalkozások, jöhetnek létre, akkor megvan rá az esély, hogy a magángazdaság, a nép szempontjából jobban működteti ezt a területet. Persze mindehhez szükséges egy hatékony sokoldalú ellenőrzés is. A szerencsejáték vállalkozások, kereskedelem, stb. vonatkozásban tehát a sorrend a következő: legrosszabb, ha monopol helyzetet állítanak elő, (hagyják hogy előálljon) és az magántulajdonban van. Ennél jobb, ha állami tulajdonban van, és az állami tulajdont próbálják hatékonyan működtetni. Legjobb a helyzet ha valóságos versenyhelyzetet állítanak elő és az magántulajdonban van. Ebből következően ahol nem lehet versenyhelyzetet előállítani annak állami tulajdonban, kell lenni.
A másik terület ahol nem lehet privatizálni ahol az egyenlőség elvének kell érvényesülni. Pl. egészségügy, és az oktatás. A magángazdaság ott képes jól működni ahol az emberek közti különbségek érvényesülnek. A szabad árképzés a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, és a verseny is a különbségekre épül. Fordítva is igaz: ahol magángazdaság működik ott nem lehet egyenlőség. Tehát ahol az egyenlőség elve érvényesül, ott nem lehet magángazdaság.
Lehet-e ezeken, a területeken vegyes gazdaság. Pl. az állam üzemelteti a korházat, de annak egy osztályát egy műszerparkját egy magáncég üzemelteti. A vegyes gazdaságról már megállapítottuk hogy nem kívánatos. Az említett esetben létrejöhet a magángazdaság előnye: a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, a versenyhelyzet? Legfeljebb csak korlátozottan, mert a költségvetésen az államon keresztül kapja a nyereséget, nincs közvetlen kapcsolata a fogyasztóval annak igényével. Pontosabban a fogyasztó nem válogathat és kalkulálni sem kell neki, vajon melyik a jobb cég. Továbbá a másik céggel a konkurenciával is korlátozott lesz a versenyhelyzete, nincs közvetlen verseny, legfeljebb az államon keresztül alakul ki valami gyenge verseny. Ha pedig mindez (a versenyhelyzet, önszabályozó mechanizmus, keresleti piac, stb.) szinte nincs, akkor rosszabbul működik, mint egy esetlegesen nagyobb hatékonysággal működő állami cég. Ezek a magáncégek magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak, de ebben az esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni az árakat. Mennyibe kerülnek az adófizetőknek ezek a szolgáltatások? Az árak jóval magasabbak, mint a minőség. A vegyes gazdaság hátrányival már foglalkoztam és ez is egyféle vegyes gazdaság. Az igaz hogy egy részlegesen privatizált területen nagyobb az esélye annak, hogy az egyenlőség elve felbomlik és kialakulnak a különbségek.
A helyes privatizáció (államosítás) jelöli ki a gazdaságilag optimális államot. A helyes privatizáció egy soktényezős egyenlet. A helyes privatizáció szempontjai. Elsősorban a B/21/b ábra.
Miért tettem zárójelbe az államosítás szót? Sajnos jelenleg a kapcsolat gyakorlatilag egyoldalú, legalábbis a jelenlegi rendszerben. Lehet privatizálni, de szinte nem lehet államosítani. Talán egy módszerrel lehet államosítani, ha az állam közösködik a magángazdasággal. Ez pedig nem jó. A jó megoldás az lenne, ha az államosítás ugyanolyan könnyű lenne, mint a privatizáció. Nyilvánvaló, hogy időben változhat az állam és magángazdaság optimális aránya. Változhat, az hogy az egyes szolgáltatások az államban vagy magángazdaságban vannak a legjobb helyen. Az egyirányú haladás lezárja a fejlődést. Szerintem ennek a legegyszerűbb megoldása: olyan szerződést kell kötni ami bizonyos feltételek garanciák mellett tartalmazzák a visszaállamosítás lehetőségét.
A kétoldalú haladás különösen igaz a privatizációra, államosítására, a jelenlegi rendszerben. A jelenlegi rendszerben ugyanis nincsenek nagy, túlzott arányeltolódások, de vannak rossz hibás felfogások és vannak rossz tendenciák. Mielőtt ezt kifejteném, azért nézzünk meg néhány eddig nem tárgyalt tényezőt, szempontot.
Pl. a tömegközlekedés lehetséges privatizációja kapcsán, nézzük meg ezeket a szempontokat.
A buszszolgáltatás privatizálhatóbb ágazat, mint pl. a villamos szolgáltatás netán a metrószolgáltatás. Miért is. A buszok nincsenek kötött pályához kötve. Bárhonnan bárhová mehetnek, megelőzhetik egymást, szélesebb eltérés lehet a szolgáltatás az árak vonatkozásában. Tehát ebben a helyzetben könnyebben kialakulhat valós, igazi versenyhelyzet, mint pl. a metró szolgáltatás esetében.
Az is igaz hogy a buszszolgáltatás sem tartozik az ideálisan privatizálható ágazatok vállalatok közé. De mondjuk az egyik olyan szolgáltatás, amelyiken el lehet gondolkodni. Az állami vezetésnek, aki mégis nemzet érdekeit képviseli, azonban sok szempontot figyelembe kell vennie. A legfontosabb, az hogy ne legyen eleve előítéletes: minden privatizáció jó. Vagy éppen: minden privatizáció rossz. Azt kell felmérnie, mi történik, ha privatizálják a buszszolgáltatást. Feltételezem, hogy azzal tisztában van, hogy az nem nevezhető privatizációnak, ha egy cég kerül monopolhelyzetben. Tehát eleve úgy privatizál, olyan feltételeket szab, hogy ki tudjon alakulni a valóságos verseny. (Arról már több alkalommal beszéltem, hogy csak valóságos versenyben működő magángazdaság az, amelyik jobb, mint az állami (tisztességes hatékony állam) szolgáltatás. Ekkor van meg az optimális motiváció, ekkor van meg a piaci önszabályozás, és még sorolhatnám.) Ha már privatizáció, legyen az igazi privatizáció, nem szabad agyonszabályozni magángazdaságot (a szabályozás csak verseny érdekében történhet és nem annak ellenében), mert akkor sem alakul ki igazi verseny - ez a helyes gondolkodás.
Persze ez, csak mérlegelés alapja. Végig kell gondolni: mi is fog történni? Az állami tömegközlekedés költségeit az adóból pótolják ki. Ha privatizálják, akkor lehet, hogy a hatékonyabb működés miatt csökken a költsége, viszont a tulajdonosok profitja rárakódik a költségre és összességében emelkedni fog az üzemeltetés összege. Ráadásul a költségvetés nem ad pénzt (legyen igazi privatizáció) tehát, biztosan emelkedni foga az összeg. Ezek nem ötlettelések, hanem törvényszerűségek. Két dolog történhet. A privatizáció után marad a járatsűrűség, marad szinvonal, de megemelkedik a jegyár. Vagy, csökken a járatsűrűség (az emberek tolonganak a buszon), csökken szinvonal és marad az ár. Illetve a kettő ötvöződhet is, csökken a járatsűrűség, csökken a szinvonal és emelkedik a jegyár. Ha csökken a járatsűrűség akkor az embereknek hosszabb ideig tart az utazás. Illetve mindenképpen többen fognak személyautóval közlekedni. Na normális vezetés itt jelenti azt ki: de ez ellentétes a nemzetgazdaság hosszabb távú érdekével. Nyilvánvalón hogy a tömegközlekedés (a környezetszennyezés, a fajlagos költségek, stb. miatt) sokkal előnyösebb nemzetgazdaság szempontjából, mint a személyautós közlekedés. De hosszú utazási idő is visszaüt: kevesebb szabadideje marad az embereknek. Tehát helyes privatizáció egyik fontos szempontja a hosszabb távú nemzeti, nemzetgazdasági érdekek mérlegelése. A tőkés vállalkozó megteheti hogy az egyéves, vagy az ötéves profitra koncentrál, az állam, az állami vezetés ezt nem teheti meg. Én mindig ledöbbenek, amikor egy állami vezető a rövid távú profittal érvel ( sajnos ez egyre sűrűbben fordul elő) és egyszerűen elfeledkezik a hosszabb távú nemzeti érdekről. Egyszerűen a vezetés nincs tisztában feladatával. Az állami vezetésnek nem egy cég hasznáról kell gondoskodni, hanem a nemzet hasznáról. Ezt nem ártana minden állami vezető irodafalára felírni. A hosszabb távú nemzeti érdek alakulását mérlegelni kell a privatizációban. A hosszabb távú nemzeti érdek pontosabb megfogalmazása: azon ágazatok, szolgáltatások ahol a jelenlegi és az állandó magas szinvonal, a lakosság hosszabb távú érdekét szolgálja és ezt a színvonalt az állam képes biztosítani, ill. a magángazdaság csak alacsonyabb szintet, hektikus szintet képes biztosítani.
Természetesen nemcsak tömegközlekedésben jelenik meg a hosszabb távú nemzeti érdek. Jelentősen megjelenik az egészségügyben, az oktatásban, a természetvédelemben, a szűken értelmezett kultúrában és még lehetne sorolni.
Az igazságos arányos vagyoni hierarchia szempontja. Ez erősen összefügg a szolidaritás, az erkölcs, a szociális rendszer szempontjával.
De mi van akkor, ha magánvállalkozás nem csökkenti a járatokat, de megemeli jegyárakat. Itt jön elő a másik probléma: az hogy tovább növekednek a jövedelemi, vagyoni különbségek. A képlet egyértelmű. Az adózás (az állami szolgáltatás) a gazdagoknak, magas jövedelműeknek hátrányos, az alacsony jövedelműeknek, a szegényeknek előnyős. (Igaz hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzációja de ebbe most nem megyek bele.) Visszatérve: a privatizáció, a gazdagoknak, a magas jövedelműeknek bizonyos szempontból előnyős, a szegényeknek, alacsony jövedelműeknek hátrányos. A privatizációval nőnek a vagyoni jövedelmi különbségek. A normális állami vezetésnek ezt is mérlegelni kell a privatizációban. Ha különbségek amúgy is túl nagyok ,akkor a privatizációt csökkenteni kell.
Visszatérve a konkrét példára, buszszolgáltatás privatizációjára. Adott esetben (pl. a jelenlegi magyar helyzetben) a normális vezetés többek között, e két tényezőt mérlegelve helyesen úgy dönt, hogy ezt az ágazatot nem privatizálja.
Természetesen nemcsak a tömegközlekedésben jelenik meg ez a szempont.
Megjelenik az egészségügyben, az oktatásban, a természetvédelemben, a szűken értelmezett kultúrában és még lehetne sorolni.
Az egészségügy, az oktatás, a természetvédelem, stb. több szempontból is állami terület nem privatizálható terület. A valós verseny hiánya miatt. A hosszabb távú nemzeti érdek miatt. A szolidaritás, erkölcs, az igazságosság szempontja miatt. Az arányos és igazságos jövedelemi, vagyoni hierarchia miatt.
A hosszabb távú nemzeti érdek szempontja. A szolidaritás, az erkölcs szempontja. Amennyiben aránytalan és igazságtalan a vagyoni, jövedelmi hierarchia (általában a jelenlegi rendszerben az, jelenleg hazánkban az), akkor az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchia szempontja.
(Ezen kívül van még a vitathatatlan állam: a jogalkotás, jogalkalmazás, az igazságszolgáltatás, a katonaság, rendőrség, tűzoltóság stb.)
Kitérés a nemzetbiztonság szempontjára. Pl. katonaságot, rendőrséget miért nem lehet privatizálni? Az, hogy katonák, rendőrök pénzt, jövedelmet kapnak a szolgáltatásért még nem privatizáció. ( A külföldi, csak érdek alapú katonaság, zsoldos hadsereg, kétségkívül kockázatos, de még ez sem privatizált katonaság, ha az állam finanszírozza, működteti azt.) A privatizált rendőrség pl. a biztonsági őrség. Ez egy magántulajdonú, magáncélokat szolgáló, nem adóból működő fegyveres erő. Visszatérve miért kockázatos pl. a privatizált katonaság? Megtámadják az országot. A magánhadsereg tulajdonosa kijelenti, hogy neki most nem éri meg a harc. Vagy, a tulajdonos külföldi, és éppen abból az országból való, ahonnan a támadás jön. A magánhadsereg esetleg a támadó oldalára áll. Vagy a támadó eleve csak magyar tulajdonú vállalatokat támadja meg. Ezeket gyorsan könnyen meghódítja, mivel csak gyenge magánhadsereg védi őket. A külföldi cégek, magánhadseregek pedig „nekünk teljesen mindegy csak mi jól járjunk” álláspontra helyezkednek.
Az energiaszektor és más területeken is előjöhet hasonló probléma. Nemcsak fegyveres, de üzleti támadás is van.
A nemzeti biztonság szempontja: ha külföldi, vagy belföldi abnormális, hódító fegyveres, vagy üzleti támadás éri az országot, nemzetet, akkor a védelem biztosítva legyen.
Mi az, amit mérlegelni kell még. A privatizáció további jelentős szempontjai.
Mérlegelni kell még a szükségletarányokat. Ha az anyagi szükségletek kielégítése túlzott és a biztonság, igazságosság, tudás, stb. szükségletek elhanyagoltak akkor csökkenteni kell a privatizációt. Erről már sokat beszéltem.
Mérlegelni kell azt, hogy az állam, a magángazdaság, a civil szféra jelenleg hogy aránylik egymáshoz. Erről is beszéltem már. Mérlegelni kell a lakosság igényét, erről is szó volt.
Jelentős szempont még lakosság kultúrája, igénye.
Jelentős szempont még az állam, a magángazdaság, a civil szféra aránya és illeszkedése a lakosság igényéhez.
(Felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi szempontok vagy jövő ( a hosszabb távú) szempontjai a jelentősebbek. A szükségletarányok, az alapvető arányok (állam, magángazdaság, civil szféra) az állam történelmi alakulása, szerepe inkább hosszabb távú szempont. Talán egy negyed fokkal kevésbé jelentősek a hosszabb távú szempontok.
A privatizáció közepes, gyenge szempontjai.
Mérlegelni kell hogy jelen állapotban milyen tisztességi, hatékonysági fokon van az állam és milyen tisztességi hatékonysági fokon van a magángazdaság. Ugyanis a rosszabb helyről érdemes a jobb helyre tenni az ágazatot, vállalatot, de jobb helyről nem érdemes a rosszabb helyre tenni. Itt azért meg kell jegyezni, hogy általában nincs nagy különbség. A tisztességtelen rossz hatékonyságú állam mellett általában magángazdaság is leromlik. Kisebb eltérések azonban lehetnek. Ez a mérlegelési szempont azonban más okból is gyenge.
Az állam és magángazdaság jelen tisztességi és hatékonysági állapota a privatizáció szempontjából gyenge szempont. Ugyanis arról van szó, hogy az állam tisztességét hatékonyságát függetlenül a privatizációtól az optimálisra kell növelni. A magángazdaság tisztességét és hatékonyságát az állam eszközeivel szintén az optimálisra kell növelni.
A kérdések a következők. Ha az ágazatokat, vállalatokat a jelen és jövő szempontjából a megfelelő helyre tesszük, akkor ez önmagában megjavítja helyet ill. az oda rakott ágazatot? Vagy: ez önmagában nem javítja meg, előbb mindent rendbe kell tenni, és azután kell a jó helyre tenni? Vagy: is-is?
Szerintem is-is, vagyis párhuzamosan és fokozatosan kell itt eljárni. Minél zavarosabb kiforratlanabb, rosszabb helyzet annál óvatosabban kell privatizálni.
Minden itt felsorolt szempontnak van egy önálló aspektusa és van egy a többivel összefüggő, a rendszerrel összefüggő aspektusa. E problémára még visszatérek.
Mi az, amit nem kell, szinte alig kell mérlegelni. A privatizáció (az optimális állam) gyenge szempontjai.
A magángazdasági befektetés szempontja: beáramlik a töke, megoldódik a finanszírozás.
A tanulmány során itt-ott többször foglalkoztam ezzel a kérdéssel.
Pl. a tőkések nem Róbert bácsik, a befektetések hosszabb távon, jobb esetben is, legfeljebb nulla egyenlegűek lesznek. Ez tehát egy igen gyenge szempont, főleg úgy, mint privatizációs szempont.
Egy másik ellenkező irányú felfogás: az államnak meg kell tartani azon ágazatokat, amelyek az állami működés mellett is profitot hoznak.
Ezen az alapon egy sereg ágazatot nem lehet privatizálni. Pl. nem lett volna szabad a kereskedelmet privatizálni. Mi a lényeg? A lényeg az, hogy a nemzet hosszabb távú haszna mellett középtávon a lakosság viszonylag olcsó és viszonylag színvonalas szolgáltatást kapjon. Azt kell megnézni, hogy ezt az állam képes megvalósítani vagy a magángazdaság. A buszszolgáltatásban előjött hosszabb távú nemzeti érdek. A metrószolgáltatásban ez is előjön, plusz verseny hiánya. Meg kell nézni, hogy pl. a kereskedelemben (ez egy aranytojást tojó tyúk) mi a helyzet. Itt lehet verseny, persze csak akkor, ha multik nem sajátítják ki az ágazatot. Nincs hosszabb távú nemzeti érdek, ami sérülne. Viszont a verseny miatt a lakosság egy fokkal színvonalasabb, olcsóbb szolgatatást kap, mintha az állam kezében lenne ez az ágazat. Igaz, hogy a vagyoni különbségek nőnek, de a jobb, olcsóbb szolgáltatás ezt kompenzálja és összességében itt helyes a privatizáció. Tehát a könnyű profitszerzés csak egy gyenge érv a privatizáció ellenében. Mint gyenge érvet nem árt mérlegelni, de ez csak gyenge tényező, gyenge szempont. Az állam elsődleges célja éppen az, hogy azokat az ágazatokat, vállalatokat működtesse, ahol nincs valós verseny, nincs profit (tisztességtelen ár).
Ez (az állam profitszerzése) tehát a privatizáció szempontjából egy gyenge szempont.
A tisztességes ár, non-profitságot mérlegelni kell, méghozzá ez közepes szempont. A fokozott non-profitság nem szempont. Erről az előző fejezetben beszéltem.
A privatizáció szempontjából igen gyenge (a költségvetés szempontjából jelentősebb) szempontok.
A költségvetés állapota, az eladósodás csak gyenge szempont a privatizáció szempontjából. Nem lehet azért privatizálni, hogy abból a bevételből pótolják, fizessék a költségvetési hiányt.
Az adó nagysága, a magángazdaság állapota, versenyképessége csak gyenge szempont a privatizáció szempontjából. Nem lehet azért kisebbíteni az államot, privatizálni, hogy többet termeljen magángazdaság, javuljon a magángazdasági foglalkoztatottság. Sőt ez még az adócsökkentést sem indokolhatja. Erről beszéltem, amikor azt fejtegettem, hogy a túl kicsi állam, a kis adó nem javít annyit a magángazdaságon, mint amennyit ront az állami szolgáltatásokon. Az egyenleg tehát negatív lesz. Minél optimálisabb az állam nagysága, minél optimálisabb a privatizáció, annál nagyobb lesz az összesített egyenleg.
Nem szempont (mert nem igaz) az, hogy kis (a túl kicsi) állam, a jó állam, mert az állam képtelen tisztességesen, hatékonyan működni. Ezért szükséges privatizáció.
Nem lehet az szempont, hogy csak a kis állam (a túl kicsi állam) lehet tisztességes és hatékony. Ezért szükséges a privatizáció. Ez sem igaz legalábbis jelenlegi rendszerben, ahol van magángazdaság, nem igaz. Illetve mindkettő csak akkor igaz, ha az állam túl nagy, pl. akkora, mint a szocializmusban.
Ezekről, a problémákról már itt-ott beszéltem.
Nézzük meg azonban precízebben a privatizáció (az állam nagysága) és a költségvetés összefüggését.
A privatizáció szempontjai kijelölik, hogy melyik ágazat (szolgáltatás), vállalat, intézmény kerüljön a magángazdaságba, melyik kerüljön az államba. Ezzel azonban még nincs eldöntve, hogy az államba kerülő ágazatok (szolgáltatások) vállalatok, intézmények mennyi pénzt (munkát) kapnak. Azonban ezt sem lehet hasra ütéses módszerrel megállapítani.
Az államba kerülő szolgáltatásoknak magas színvonalúaknak kell lenni. Hosszabb távon, a lakosság átlagának vonatkozásában magasabb színvonalt kell produkálni, mintha ezek a szolgáltatások a magángazdaságban lennének. Illetve olyan színvonalt kell produkálni, hogy érvényesüljön a hosszabb távú nemzeti érdek. Ugyanakkor figyelembe kell venni, a fajlagos színvonaljavulás ésszerű és pozitív alakulását.
A példa megint legyen a buszszolgáltatás járatsűrűsége. Ha 2 percenként egy-két utassal indulnak a buszok, akkor magasabb színvonalú a szolgáltatás, kevesebben ülnek személyautóba, mintha 10 percenként indul egy busz. Viszont ez a színvonal-emelkedés nincs arányban a költségek növekedésével. Illetve emiatt nem fognak sokkal többen busszal és sokkal kevesebben személyautóval közlekedni. Ha viszont 20 percenként indul a busz, akkor már jelentősebben kevesebben fognak busszal közlekedni, annak ellenére, hogy az adott busz tele lesz. A 20 perces indulás a rövid távú profit szempontjából jobb, mint 10 perces indulás, mert nincs számolva az, hogy mennyien ülnek emiatt át személyautóba ill. mekkora az emberek idővesztesége. Különböző, hatástanulmány és számítás szerint az jön ki pl., hogy 10 perces indulás az, amikor a viszonylag alacsony költségek mellett viszonylag magas szinvonal jön létre. Illetve amikor még viszonylag sokan utaznak buszon, tehát érvényesül a hosszabb távú nemzeti érdek. Ezt jelenti, a fajlagos színvonaljavulás észszerű pozitív alakulása. A buszközlekedés költségét szembe kell állítani, azzal költséggel, amely a megnövekvő személyautó forgalom okoz ( környezetszennyezés, több út, több benzin, stb.). Illetve a kieső szabadidőt, az esetleges munkahelyi késéseket is be kell számítani.
Természetesen a fejlesztés hozzátartozik a magas színvonalú működéshez. Pl. a buszszolgáltatást, nemcsak a járatürüséggel lehet magas színvonalon tartani, de gyorsabb kényelmesebb kevesebbet fogyasztó buszokkal is. A fejlesztés azonban nem okozhat eladósodást. A fejlesztésnek minden szempontból tervezettnek kell lenni.
Átlagosan magasabb színvonalú legyen az állami szolgáltatás, mint amit magángazdaság nyújtana. Ez nem azt jelenti, hogy magángazdaság nem képes magas színvonalra. Sőt a magángazdaság az, amelyik luxusszolgáltatásokat hoz létre. Csak akkor ennek búsasan megkéri az árát, ezt szegények nem tudják megfizetni. Egyébként a magángazdaság szelektál, sok színvonalú szolgáltatást hoz létre, alacsonyt a szegényeknek, magasat gazdagoknak. Ha ezt átlagoljuk, akkor nem lesz magas az átlagszínvonal. Az állami szolgáltatásnak kevesebb színvonalat kell kialakítani, de azok átlagának magasabbnak kell lenni, mint a magángazdasági szolgáltatások átlagának.
Visszatérve, tehát a költségvetés 90%-ban behatárolódik azzal, hogy az államban levő szolgáltatások adottak, és azokat magas színvonalon kell működtetni. A költségvetésnek tehát kevés önálló mozgástere van.
A privatizáció gyenge szempontjai és a költségvetés (adózás).
A tisztességtelenséget, a rossz hatékonyságot nem a privatizációval és nem is költségvetéssel (adóval) kell megoldani.
A magas költségvetési hiánynak nem szabadna létrejönni, de ha már létrejött akkor sajnos költségvetésnek kell megoldani. Az eladósodás (felelőtlen állampénz-kezelés), illetve a tisztességtelen rossz hatékonyságú állam okozza a túl magas adót. Ráadásul ebben helyzetben az állam is gyenge és a magángazdaság is gyenge.
Összességében a következőt állapítom meg. A privatizáció, a gazdaságilag optimális állam szempontjai.
Legerősebb szempont az igazi verseny lehetségessége. Másik legerősebb szempont: kizárólag állam, (jogalkotás, stb.)
Erős szempontok. A hosszabb távú nemzeti érdek. A nemzet biztonsága. Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia. A szolidaritás, ez erkölcs az igazságosság.
Közepesen erős szempontok. A lakosság kultúrája, jelen igénye.
Az állam magángazdaság a civilszféra aránya. A szükségletarányok. Mindkettőt úgy kell mérlegelni, hogy mi az optimális jövő ( mi a történelmi tendencia) és ehhez képest milyen a jelen.
Az állam nem profitszerző, csak a tisztességes árbevételt realizálhat.
Ahol a szolgáltatások termékek színvonala között nem lehet nagy különbség, illetve kettő-négy, viszonylag magas szinvonal jelenhet meg.
A többi (a költségvetési helyzet, az adóhelyzet, a tisztességesség, a hatékonyság ill. e tekintetben a különbségek, stb.) a privatizáció szempontjából gyenge szempont.
A privatizáció gyenge szempontjait elsősorban önmagukban kell kezelni. Másodsorban a költésvetés behatárolt szűk mozgásterével kell kezelni. Harmadsorban, igen csekély mértékben a privatizációval lehet kezelni. Ez azt jelenti, hogy ezek a privatizáció szempontjából csak akkor lehetnek szempontok, ha a jelentős szempontok éppen mérlegállásban vannak.
Minden szempontnak van legalább 10 további szempontja. A privatizáció tehát egy soktényezős egyenlet. A vezetésnek legalább 50-70 szempontot kell mérlegelnie. Meg kell vizsgálni az adott jelentkezőket, ez is egy további közepes szempontja a helyes privatizációnak. Egyéb, gyenge szempontjai is lehetnek a privatizációnak. Minden ágazatot, vállalatot, intézményt a maga sajátos tulajdonságai tükrében, legalább 50-70 szempontból kell megvizsgálni, ha felvetődik a privatizáció (államosítás) szükségessége. Illetve állandóan vizsgálni kell a privatizáció, ill. államosítás szükségességét, ennek is tervszerűen, folyamatosan (kislépésenként) kell alakulnia.
Az állammal kapcsolatos alapelvek lényegében (többek között) azt mondják ki: nem lehet előítéletesen kezelni a privatizációt. Helytelen a felfogás: a privatizáció útja jövő útja, a privatizációt kell preferálni. Helytelen az a felfogás az államosítás a jövő útja az államosítást kell preferálni. Mindig alapos mérlegelésre van szükség.
A privatizáció nem az egyirányú útról szól, mint a közvetlen demokrácia, nem is az arany középútról, hanem a mérlegelés útjáról szól.
A privatizáció sorrendje.
Korábban feltettem ezeket, a kérdéseket. Ha az ágazatokat, vállalatokat a jelen és jövő szempontjából a megfelelő helyre tesszük, akkor ez önmagában megjavítja helyet ill. az oda rakott ágazatot? Vagy: ez önmagában nem javítja meg, előbb mindent rendbe kell tenni, és azután kell a jó helyre tenni? Vagy: is-is?
Szerintem is-is, vagyis párhuzamosan és fokozatosan kell itt eljárni. Minél zavarosabb kiforratlanabb, rosszabb helyzet annál óvatosabban kell privatizálni.
Mi is a privatizáció (államosítás) lényege? Az hogy mindent megfelelő helyre teszünk. De ez a megfelelő hely csak az egyik felét biztosítja a jó működésnek. A jó működés másik felét magának a működő résznek, ill. az egyéb szabályozásnak kell biztosítani. A másik kérdés, hogyan tehetünk mindent helyére, ha egyébként káosz van.
Az általános rendtevés módszere.
Az egyszerű példázatban gondoljunk egy rendetlen pince rendbetételére.
Először tehát eldöntjük hogy mely sarokba, mely polcra minek kell kerülnie. Ezeknek itt lenne a legjobb helye, azoknak ott, amazoknak meg amott. De nem tehetjük meg azt hogy mindent elkezdünk a megfelelő helyére bedobálni, mert ott már van valami, csak fokoznánk a káoszt. Ezért óvatosan tervszerűen kell haladni.
A keverék állam (állam és magángazdaság keveréke) nem jó, - ez a privatizációnak is szempontja. A tervszerű, folyamatos óvatos fokozatos átalakulás elve – szintén a privatizáció szempontja.
A privatizáció további módjai, módszerei.
A privatizáció másik oldala: nemcsak mit, milyen arányban fontos kérdés, hanem a hogyan is. Az átláthatatlan korrupcióval telített privatizáció rossz. Ebben az esetben nem azok fognak mondjuk egy igazságos pályáztatás során kiválasztva, akik a nép szempontjából legjobban képesek működtetni az adott gazdasági egységet. Másrészt igazságtalan az a privatizáció melyben a nép általában nem vesz részt. Többek közt úgy hogy az ott dolgozók (alkalmazottak, munkások is) nem kapnak elővásárlási jogot és vásárlási kedvezményt, részvényt. Igazságos megoldás ennek az ellenkezője. Nemcsak igazságos de hasznos is mert az ott dolgozók szakemberek is, az adott területen.
A magyarországi privatizáció helytelen volt, ami a mit és milyen arányt illeti, de ami a hogyant illeti arra nem a helytelen jelző illik. Borzalmasan rossz és galád privatizáció folyt végig, általában átláthatatlan korrupciós, a népet és az ott dolgozókat kizáró privatizáció. Az állami tulajdont, vagyis a nép tulajdonát az új hatalmi vagyoni jellegű vezetés a nép feje felett a saját hasznára érdekében eladta. Van egy vicc az abszolút pofátlanságról, hát itt is erről van szó csak az ez nem vicc. Az hogy hatalmi vagyoni jellegű vezetés alakult ki, többek közt éppen ez a galád privatizáció bizonyította.
Szabályozási problémák.
A B/ 4 ábra nemcsak a magángazdaság állami gazdaság arányával foglakozik, de jövőbeli szabályozással is. Mivel ezekkel, a szabályozási problémákkal más rendszertényezőkben foglakozom a részletes elemzésre, nem térek ki. A lényeg. Hogy a gazdasági helyzet sokat javulna, ha az ábrázolt szabályozás teljes egészében érvényesülne. A jelenlegi szabályozás az ábrázoltnak csak egy gyengébb torzított változata. Más oldalról nem jöhet létre demokratikusabb rendszer, fejlettebb gazdasági rendszer, ha az ábrázolt szabályozás nem jön létre.
A szabályozás lényege és ezt az ábra is talán mutatja, hogy minden gazdasági egységet (sőt minden rendszer egységet) az alábbi három szabályozási rendszerbe kellene besorolni. Pontosabban lehetne több szabályozási rendszer négy, öt esetleg hat, de ez a három a meghatározó. Természetesen a rajzon nincs minden egység (intézmény, testület,stb.) feltüntetve csak egyes példák vannak kiragadva. A lényeg az hogy el kell gondolkodni azon hogy az egyes gazdasági társadalmi egységeket milyen szabályozási rendszerbe sorolják be.
Néhány egyéb, az ábrán nem jelölt probléma.
Ez az ábra, de általában minden gazdasággal kapcsolatos elmélet akkor érthető, ha az egész tanulmány elolvasásra kerül. Azt pl., hogy mi a szaktörvénykezés, mi a jogalkalmazás, stb., ezekre a döntéshozó mechanizmus rendszertényezői, ábrái teszik érthetővé. Más kifejezésekre, mint pl. látszattörvénykezés, kombinált népi ellenőrzés, demokratikus működés stb. különböző ezután következő rendszertényezők adnak magyarázatot.
A szűken, közepesen és szélesen értelmezett állami gazdaság problémája itt is előkerül. A szélesen értelmezett állami gazdaságba, mely a nép helyzete jogállása szempontjából van értelmezve lényegében, beletartoznak a magántulajdonú nagyvállalatok, bankok biztosítók stb.
Pontosabban: jogi vonatkozásban (reklamáció, jogvita, jogorvoslat, stb.) a lakosság, a kisember szempontjából nincs lényeges különbség egy állami és egy nagyobb magáncég között.
A nép szemszögéből egy nagyobb magánkézben levő cég (bank, biztosító, szolgáltató, pl. áramszolgáltató, stb.) amelyik monopolhelyzetben van, vagy árkarterbe szerveződött, ugyanolyan, mint egy állami cég. A nép beleszólása a fogyasztás-kiválasztásba, a cég működésébe, az árakba szinte minimális. Mindkét esetben egy jogi osztállyal áll szemben, panaszának érvényesítése minimális. Az egyik esetben az érdektelenség a hozzá nem értés, a korrupció, a másik esetben a maximális profitszerzés gátolja, hogy a nép érdekei érvényesüljenek. A privatizáció során a nép szemszögéből gyakran csak hatalomváltás történt. Újabb adalék arra, hogy nem mindegy: versenyhelyzetben levő kis, illetve középvállalat vagy monopolhelyzetben levő nagyvállalat.
A hatalmi, vagyoni jellegű vezetés olyan vezetés, amelynek elsődleges célja hatalmának, vagyonának megtartása és növelése, minden más cél ezután következik.
A szűken értelmezett gazdaság, mondjuk az, ha csak gazdasági minisztériumok feladatkörét vesszük figyelembe, természetesen ez torz képet ad.
Kitérnék még a korlátozott szabályozás a váratlan helyzetek problémájára.
Vegyünk például egy olyan jogalkalmazó szervezetet, mint katonaság vagy katasztrófavédelem. Ha baj van, akkor ezeknek, a szervezeteknek gyorsan kell cselekedni, nincs idő mindenféle gyűlésre, szavazásra. Ugyanakkor nagyobb valószínűséggel merülhetnek fel váratlan események melyek szintén gyors azonnali döntést, igényelnek. Úgy tűnik, hogy a demokratikus rendszer túl lassú, körülményes ezeknek, a szervezeteknek. Ezeken a szerveteken belül is van egy ellentmondás, minden a szabályzat szerint kell hogy működjön ugyanakkor elég sok a váratlan helyzet. Erre találták fel az egyszemélyi felelősséget, és a szigorú hierarchiát, sajnos ezek jelenleg csak látszatmegoldások. Mindenképp meg kell jegyezni hogy ezek a szervezetek, mondjuk csak 10%-át teszik ki az államnak, az állam nagyobb részében nincs szükség villámgyors döntésekre. Ugyanakkor van egy másik oldala is a kérdésnek. A váratlan helyzetekre is fel lehet készülni egy olyan szabályzattal, olyan tanulással amelyik, kitér igen sok váratlan helyzetre. E szabályzat, tankönyv megírásához pedig van idő, sőt a demokratikus elfogadásához is van idő. A váratlan helyzetek, és az egyre precízebb szabályozás nem mond ellent egymásnak. Egy bizonyos szintű demokrácia szintén belefér pl. a katonaság működésébe. Az egyre precízebb szabályozás és a demokrácia nem mond ellent egymásnak, mert a demokrácia elsősorban a döntéshozásról, a szabályozás létrehozásáról és nem a végrehajtásról szól. Erre utal az, hogy az állam hatékonysága ( többek közt a merevség feloldása) valamint az intézményi demokrácia, nem teljesen azért korlátozottan érvényesülhet még egy kötött hierarchikus szervezetben belül is mint a katonaság. Az biztos, hogy jelenleginél jobban érvényesülhet.
Egyébként, ha megnézünk, mondjuk egy japán magánvállalatot akkor ott szinte katonás fegyelem kötöttség uralkodik. A rajzon jelölt gyenge szabályozás csak az állam általi szabályozásra érvényes, vagyis a magáncég vezetői nagy saját hatáskörrel rendelkeznek. Érdemes azonban azon is elgondolkozni, hogy feltétlen igaz, hogy a nagy fegyelem, a kötöttség javítja a hatékonyságot. A végrehajtási fegyelem bizonyos határig (a túlzás mindenben ártalmas) biztosan javítja a hatékonyságot. A döntéshozói fegyelem egyik módja az nagyfokú hierarchia, az egyszemélyes felelősség. A másik módja viszont demokratikus döntés hiszen ott szigorú szabályok, arányok szerint történik a döntés. Az már más kérdés hogy eddigi a történelemben vagy az egyszemélyes, diktatórikus döntéshozatal, vagy egy felületes, fegyelmezetlen, demokráciának csúfolt, de végreményben, szintén diktatórikus döntéshozatal érvényesült, igazi demokrácia ebből a szempontból sem jött létre.
A privatizáció további szabályai (törvényszerűségei).
A versenygazdaság, piacgazdaság további feltételei.
Torzul (részben megszűnik) a verseny a piac, ha csökken az igazi termelők szolgáltatók száma. Egy termelő, szolgáltató esetében (monopol helyzet) teljesen eltorzul ill. megszűnik a piac a verseny, de már három alatt nagy erre az esély.
Torzul, részben megszűnik a piac a verseny, ha nő a közvetítők (viszontvállalkozók, viszonteladók) száma. Három felett már nagy eséllyel teljesen eltorzul, megszűnik.
Torzul (részben megszűnik) a verseny a piac, ha csökken vásárlók (fogyasztók) száma. Egy vásárló esetében nagy eséllyel teljesen eltorzul, megszűnik.
Ez utóbbi elsősorban az állami vásárlásokra vonatkozik. Vannak olyan termékek szolgáltatások, amelyeket csak az állam vásárol, pl. hadieszközök, autópályák stb.
Tehát, elvileg van ötven termelő szolgáltató, de abból csak egy végzi el a termelést, szolgáltatást. Az egyik probléma az előzetes szerződés a munka kiosztása, mint egyféle verseny és piac. A másik probléma a termelő, szolgáltató lecserélése. Általában nehezen cserélhető le, hiszen itt nagyon tartós nagy értékű termékekről van szó, hatalmas beruházásokról. Ha pedig nem cserélhető le, akkor az kvázi monopolhelyzet.
Az nem lehet vitás, hogy az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat ne alakítson ki, amelyek esetlegesek, kevés számúak, viszonylag kis értékűek, de előállításuk nagy beruházást igényelne. Az állam ill. az ország nagysága is befolyásolja a kérdést. De az sem mindegy, hogy az adott termelés szolgáltatás már állami tulajdon, állami működtetésű, annak a privatizációjáról van szó, vagy új termelésről, szolgáltatásról van szó.
A pontos privatizációs szabály valami ilyesmi. Állami előállítás ill. állami üzemeltetés szükséges azon termékek szolgáltatásoknál, amelyeknél az előállítási, üzemeltetési költség legalább 30 éven keresztül szükségszerűen és folyamatosan elvonja az állampolgárok jelentős része (legalább 20%-a) reáljövedelmének, jelentős X %-át (a GDP-hez mérve), az adón ill. a szükségszerű (kényszerű) fogyasztás árain keresztül.
Természetesen e mellett él a másik szabály is. Ahol lehetséges torzításmentes, valóságos, igazságos verseny és piac, annak magángazdaságban van a legjobb helye. Ahol ez nem lehetséges annak a hatékony tisztességes államban van a legjobb helye.
A harmadik szabály. Azon a termelések, szolgáltatások ahol jelentős arányú gondoskodásra van szükség ahol viszonylagosan nagyobb egyenlősére van szükség azoknak az államban van helyük.
A negyedik szabály. Az emberi életben, társdalomban vannak olyan munkák amelyek nem hoznak hasznot, de el kell őket végezni. Ezek elvégzése az államra (mellesleg civilszférára, magánszférára) marad.
Az ötödik szabály. Vannak olyan munkák tevékenységek (jogalkotás, igazságszolgáltatás, stb. amelyeket csak az állam tud elvégezni.
A helyes privatizáció az, amely ellentétes helytelennel. A magyar privatizáció szinte minden vonatkozásában helytelen volt, ezért a helyes privatizáció: amelyik ellentétes magyar privatizációval
A magyar privatizáció (leszámítva a Fidesz kormányzás kb. két évét) előítéletes predesztinált volt. A privatizáció jó, a jövő útja a privatizáció – ez vezérelte a magyar privatizációt. Ebből adódóan (meg a felületes szakszerűtlen gazdasági vezetésből adódóan), nem volt semmilyen alapos mérlegelés, nem volt itt 50-70 szempont. Ha összehasonlítjuk a magyar privatizációt és az általam leirt helyes privatizációt, akkor kitűnik , hogy minden vonatkozásban ellentétesek.
Elképesztő egyébként, hogy Magyarországon élő milyen a rendszerváltás óta, 18 év alatt (még feltehetően sokáig így lesz) milyen mennyiségben hallottuk, halljuk a politikusoktól azt, hogy a privatizáció jó. Több ezerre tehető azon nyilatkozatok száma melyek különböző módokon, igen hosszan, zavarosan, de végül is ezt jelentik ki: a privatizáció jó. Ezek közül vannak akik úgy érvelnek: lehet hogy vannak rossz privatizációk, de amelyet én csinálok, az jó. Vannak, akik elméletileg bizonygatják: minden privatizáció jó.
A probléma a jelenlegi rendszerben (kapzsiságdeterminált piacgazdaság) nagyon egyszerű. A tőkés, a beruházó nem Róbert bácsi, nyilván profitot akar szerezni. Ezt is sokan tagadják, de ez evidencia. A hosszabb és rövidebb távnak itt nincs jelentősége, mert semmivel nem jobb az a verzió mikor az állam, az adófizető állampolgárok kapnak két év haladékot, de azután duplán tejelnek. Az a nyilatkozat mely a rövid távról szól, eleve trükközés. Valójában az a kérdés hogy ez a profitszerzés a tisztességes haszon határán belül marad (gyakorlatilag ennek esélye csak 10%-k) vagy azon kívül esik. A haszon meghatározza az árat és tudjuk a minőség is csak az ár arányában értékelhető. Olyan nyilatkozat, amely a minőségről szól ár nélkül, az eleve trükközés. A határon belül maradás függ a megkötött szerződéstől. Az állam szempontjából a jó szerződés esélye csak 10%-k. Egyrészt itt van a közvetlen vagy közvettet korrupció. A közvetett korrupció mikor a politikus haszna nem a zsebbe adott pénzből ered, hanem sok-sok módón másból (pártfinanszírozás, ingyen nyaralás, üzleti érdekeltség, vállveregetés, előmenetel és még hosszasan lehet sorolni). A vállveregetés, előmenetel arra célzás, hogy a felettesnek, a „jó barátnak” van haszna, és ebből a haszonból részesül az illető. Pl. finoman közlik vele: öreg, miniszter (vezető beosztású, főszerkesztő, stb.) lehetsz, de azt teszed, amit én mondok.
Másrészt a kapzsiságdeterminált piacgazdaságban a tőkés (eltekintve a kivételtől) nem akar a tisztességes hasznon belül maradni. A gyakorlat bizonyítja, hogy ez a két tényező általában érvényesül. A nyilatkozónak, döntéshozónak a hosszas ködösítés nélkül a következőt kellene mondania (a riporternek erre kellene rákérdeznie). Kérem sikerült olyan szerződést kötni hogy a beruházó haszna tisztességes hasznon belül marad. Semmilyen közvetlen vagy közvetett előnyhöz nem jutok, sem én, sem a rokonság sem a pártom. Kérem mindezt öt év múlva leellenőrizni, és ha nem igaz, akkor, tessék engem felelősségre vonni. Persze a mai rendszerben ez a leellenőrzés úgysem jön létre, pláne a felelősségre vonás, de legalább elkerülnénk a hosszas, hülyének néző, ködösítést. Az előnyhöz jutás leellenőrzése azért sem jöhet létre, mert az már részben akkor megtörtént mikor az illetőt kinevezték.
A magyar privatizáció egy többszörösen aljas és elhibázott folyamat volt. Gondoljunk csak bele, az egész privatizáció miként kezdődött: az ötven éves munkást, dolgozót miután felépítette gyárat, üzemet, stb. és évtizedekig üzemeltette egyszerűen, kihagyták a privatizációból. Dolgozói privatizáció nem volt tehát a lehetőségét sem adták meg neki hogy tulajdonos legyen. (Egyébként rendszerváltó országok között szinte egyedül, itt nem volt semmilyen dolgozói privatizáció, ill. kárpótlás.) Semmilyen kárpótlást nem kapott. Jobb esetben maradhatott, mint munkás, rosszabb esetben, többnyire, ráadásul egyszerűen elzavarták. Közben egy sereg magyar és külföldi ember érdemtelenül meggazdagodott. A korrupciók tömkelegéről itt nem is beszélek.
De nézzük gazdasági oldalát. Az rendben van, hogy ahol lehetséges a versenygazdaság, piacgazdaság azt magángazdaságba kell üzemeltetni, tehát privatizálni kell. Nem így, de valahogy privatizálni kell.
Ellenben mi van azokkal a termelésekkel, szolgáltatásokkal, (pl. erőművekkel nagy közüzemi cégekkel, stb.) amelyeknél kétséges a torzításmentes verseny és piac. Ezeket is privatizálták. Ha nem lettek volna állami kézben, vagy ha fel kellett volna ezeket építeni, akkor esetleg el lehetett volna gondolkodni a privatizáció lehetőségéről. De fel voltak építve és volt egy begyakorolt állami üzemeltetés. Így egyszerűen szóba sem kerülhetett volna ezek privatizációja.
De mi is történt, történik pénzügyileg?
Olcsón általában áron alul és ráadásul rossz szerződésekkel adták ezeket el. (A háttérben persze megint a korrupció állt. Arról nem is beszélek, hogy a vételárat egyszerűen elcseszte a vezetés, ill. ez is a korrupciós pénzeket gyarapította. )
A tőkések, tulajdonosok, azzal nem sokat törődtek, törődnek, hogy a termelés szolgáltatás színvonalát javítsák, és ehhez képest jó árakat biztosítsanak, hiszen szinte monopolhelyzetben voltak, vannak. Sőt termelések szolgáltatások árát növelték, növelik, hiszen a saját hatalmas profitjukat is biztosítani kell. Másképpen: a hatalmas profijukkal megnövelték a vállalat bevételét. A monopolhelyzet miatt ezt meg is tudták, tudják tenni, anélkül, hogy ezt arányosan ellentételeznék. A bevétel-növekedés, a profitjuk, végső soron a dolgozók, a lakosság jövedelméből, életszínvonalából keletkezik, függetlenül attól, hogy mi ennek a pontos útja. Ha állami vállalat, akkor elsősorban adókból jön össze a vállalat bevétele, ha magánvállalat, akkor elsősorban a szükségszerű (kényszerű) árakból. Azért szükségszerűek (kényszerűek) ezek az árak, mert szükségszerű fogyasztásokról van szó. Szükségszerű (kényszerű) fogyasztás, hiszen áram, gáz, stb. nélkül szinte nem lehet élni. Tehát a vásárló nem mondhatja azt, hogy köszönöm nem kérem, de azt sem mondhatja, hogy köszönöm, akkor inkább elmegyek a másik termelőhöz, szolgáltatóhoz. Ez a monopolhelyzet.
A múlt el van rontva, de ez a tanulmány a jövőről szól. Mint mondtam kicsit más kérdés, ha egy felépítendő autópályáról, vagy vadászrepülőkről, stb. van szó. Az egyik kérdés: ki állítsa elő. Lehetséges másik kérdés: ki üzemeltesse? Ha nagy és folyamatos beruházás, ha az fennáll a monopolhelyzet lehetősége, ha a szükségszerű a fogyasztás, ha sok embert érint, akkor az államnak kell előállítani.
Az új autópályákat érdemes a magyar államnak előállítani és üzemeltetni. A vadászrepülőt nem érdemes a magyar államnak előállítani. A különbség az, hogy a vadászrepülőnél nem áll fenn a hosszabb távú folyamatos előállítási kényszer. Egy vadászrepülőgép-gyár létrehozása mondjuk 500 repülő felett rentábilis.
Az államot át lehet alakítani tisztességessé és hatékonnyá.
A magángazdaság, a lehető legnagyobb profitra való törekvését, szinte nem lehet megváltoztatni, mérsékelni, ha monopolhelyzetben van. (Ha nincs monopolhelyzetben, akkor mérsékelni lehet.) Mindezt a gyakorlat bizonyítja, de elméletileg is le lehet vezetni. A különbség az, hogy az egyik esetben hiányzik a legerősebb szabályozó, korlátozó, maga a piac, a verseny. Elvileg az állam baromi erősen korlátozhatja a monopolhelyzetben levő, állami területen működő magánvállalatot. (Ebbe a magánvállalat eleve nem benne bele, de ezt most hagyjuk.) Ha viszont nagyon erős az állami szabályozás, és nincs piacszabályozás, versenyszabályozás, akkor magánvállalat lényegében egy korrupt és hatékonyatlan állami vállalattá alakul át.
A privatizációs cirkusz még ne fejeződött be. Amíg nagytőke ajnározók vannak hatalmon nem is fog befejeződni. Addig ez a koncepció érvényesül: lehetőleg mindent, minél gyorsabban privatizálni.
Jelenleg az egészségügy, a posta, a szerencsejáték, az áramenergia termelés, szolgáltatás egyes részei kerültek terítékre. Ha az általam felsorolt jelentős és jelentéktelen szempontokat vesszük figyelembe, akkor megvannak e privatizáció feltételei? Természetesen nincsenek. Nincs versenyhelyzet, sérül a hosszabb távú nemzeti érdek, sérül a nemzeti biztonság, nő az amúgy is igazságtalan aránytalan jövedelmi vagyoni hierarchia. Ez még akkor így van, ha a vezetés trükkösen „kitalált” egy közösségi privatizációnak látszó dolgot. Az hogy magáncégek részvényeit a kisbefektetők is megvásárolhatják (akár kedvezményesen is, ki tudja mekkora kedvezmény) annak nem sok köze van ahhoz, hogy jó vagy rossz a privatizáció. Azt sem árt tudni, hogy a részvény 95%-ban befektetés és talán 5%-ban tulajdonlás. (Egyébként is tőzsde az igazságtalan jövedelmek táptalaja.) A lényeg viszont az, hogy szegények nem tudnak, vagy szinte alig tudnak részvényt vásárolni, ellenben az emelkedő szolgáltatási árakat nekik is ki kell fizetni.
Egy előző fejezetre való hivatkozás, és összefoglalás.
Egy korábbi szintén államról szóló fejezetben a következőt állapítottam meg. Az állam nagysága lényegében a közösségi területek összességéből áll. A közösségi terület pedig az ahol ne egyén nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról a fizetésről. Az egyes állami terület pénzigényét az adónak idejutó része az ide jutó költségvetés és állami terület árai teszik ki. Ezek összessége teszi ki az állam pénzigényét.
Lényegében kétféle privatizáció van. Ha az állami kézben levő magángazdasági területeket privatizálják, akkor az valós, hasznos privatizáció. Ha közösségi területeken mértékkel és okkal van rá kereslet, kiegészítik magángazdasággal, olyannal amelybe létre jöhet szabad működés, szabad árazás, szabad jövedelmezés, szabad verseny, akkor az hasznos megengedhető privatizáció. Ha a közösségi területeket mértéktelenül privatizálják ha ezen vállalkozások vonatkozásában nem jöhet létre szabad működés, szabad árazás, szabad jövedelmezés, szabad verseny, akkor az kevert (látszat) privatizáció. Ezt másképpen kell kezelni, és lehetőleg kerülni kell.
Az alapelvek mögött azonban privatizáció egy soktényezős egyenlet. Sok jelentős kevésbé jelentős és gyenge szempontot kell mérlegelni.
A feladatok felsorolása:
A politikai, (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) államról, annak optimális szerkezetéről, nagyságáról, szerepéről, erősségéről más tanulmányrészben lesz szó. Vannak átfedések összefüggések, de itt elsősorban a gazdaságilag optimális államról van szó. Itt elsősorban a szolgáltató, termelő a minőségi anyagi szükségelteket kielégítő állam optimális nagyságáról, szerepéről, erősségéről van szó. Ezzel az állammal áll szemben (tulajdonképpen kiegészítésről van szó) a magángazdaság, ezért itt fontos a magángazdaság és az állam viszonya, aránya.
Az állam pontos, optimális nagyságának, erősségének, szerepének a megállapítása a következő elvek alapján. Az állam nagysága lényegében a közösségi területek összességéből áll. A közösségi terület pedig az, amelyben az egyén, a vállalkozó és vásárló nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról, a fizetésről. Az egyes állami terület pénzigényét az adónak idejutó része, az ide jutó költségvetés és az állami terület árai teszik ki. Ezek összessége teszi ki az állam pénzigényét. Meg kell különböztetni a valós, hasznos privatizációt, és a kevert (látszat) privatizációt. Ez utóbbi káros ezért kerülni kell.
A lakosság igénye (közvélemény-kutatással) az állami szolgáltatások iránt. A privatizációs alapelv érvényesítése: ahol létrejöhet szabad cégalapítás, szabad működés, szabad árazás, bérezés, annak magángazdaságban van helye, ahol nem annak az államban van a helye. Ahol létrejöhet a szabad, de szabályozott igazságos verseny, ill. ahol létrejöhet piac automatikus szabályozása, valós ár és jövedelem-meghatározása, annak magángazdaságban van a legjobb helye ahol nem annak hatékony tisztességes államban, van a legjobb helye. Szabad verseny: ahol az árak és azokkal arányos minőségek versenye a különböző termelési működési módok, árak, bérek, megválasztásával kialakulhat. Ahol kötött a minőség, a termelési mód, ahol kötöttek az árak, ahol monopolhelyzet van, ahol erősek a piactorzító tényezők, ott nem jöhet létre szabad verseny, normális piacgazdaság. (Az előzők szinte mindegyike érvényes az egészségügyre, az oktatásra, és más állami területekre.)
A sorrend szabálya.
A gazdaságilag optimális államot a helyes privatizáció jelöli ki. Az államot állami ágazatokat vállalatokat, intézményeket magas színvonalon kell működtetni, ez döntően meghatározza a költségvetést. (A magas színvonalú működés tényezői: magasabb színvonalú legyen a lakosság az átlag szempontjából, mint magángazdasági működtetés. Érvényesüljön a hosszabb távú nemzeti érdek. A költségekhez mért fajlagos színvonal, ésszerű és pozitív legyen.
Az optimális állam jelöli ki az adóváltozás irányát, de össze kell illeszteni az optimális összes adóval (ennek is sok tényezője van), a kölcsönös kompromisszumok alapján. Ezzel párhuzamosan az optimális állam, ill. az összes adó (összes állami bevétel) jelöli ki az összes költségvetést, de itt is szükséges egyfajta összeillesztés költségvetési struktúra, ill. a halaszhatatlan változások miatt. (Pl. általában 2% államnövekedés kellene. A költségvetés azonban 3%-ot igényel akkor 2,5%-os lehet a kompromisszum. Azonban az adózás pl. nem enged meg csak 1,5%-os emelést, akkor a végső kompromisszum, pl. 2%.)
A sok tényező talán legfontosabbika: az egyenletes kislépéses változás elve.
Az állam szétválasztható funkcióinak (pl. nyugdíjrendszer) szétválasztása a közvetlen államtól. Feladat továbbá, a vegyes gazdaságok a legszükségesebbre való korlátozása. Az állam és magángazdaság, a lehetőségekhez képest leginkább szétválasztása, elsősorban a valós versenyhelyzet értékelése szerint. A gazdaságilag tiszta átlátható állam elvének érvényesítése.
A jelenlegi szabályozás átalakítása a B/4 ábrán feltüntetett szabályozásra. A gazdaság különböző egységei, mint a gazdaságirányítás jogalkalmazó egysége, az állami gazdaság (állami szolgáltatások vállalatok) valamint a magángazdaság, a különböző szabályozásokból a megfelelő (gyenge, korlátozott, közepes, erős, nincs) mértékben részesüljenek.
Feladat az előzők szerint a megfelelő privatizáció és államosítás. Itt jegyezném meg hogy a tényleges demokráciában a részleges államosítás ugyanolyan lehetséges történés, intézkedés mint a privatizáció. Minden gazdasági egységet meg kell vizsgálni és a különböző szempontok (állam lassú fokozatos erősödése, a monopolhelyzet, az egyenlőség elve, a lehetséges nagyobb állami hatékonyság, helyes demokratikus költségvetés, stb.). alapján be kell sorolni az állami, vagy magángazdaság kategóriába, és ezt adott esetben érvényesíteni kell.
Feladat, hogy a korrupciómentes, átlátható a nép és az ott dolgozók bevonásával történő privatizáció jöjjön létre. Természetesen ez folyamatos feladat, mert a helyzet változhat. A jó privatizáció (magánosítás), mint a minőséghez ill. az ország helyzetéhez illeszkedő árak, a tisztességes, optimális haszon és ezek hosszabbtávú biztosítása szerződésekkel, és más módokon.
A helyes privatizáció (államosítás) a privatizáció szempontjai szerint.
Legerősebb szempont az igazi verseny lehetségessége. Másik legerősebb szempont: kizárólag állam, (jogalkotás, stb.)
Erős szempontok. A hosszabb távú nemzeti érdek. A nemzet biztonsága. Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia. A szolidaritás, ez erkölcs az igazságosság.
Közepesen erős szempontok. A lakosság kultúrája, jelen igénye.
Az állam magángazdaság a civilszféra aránya. A szükségletarányok. Mindkettőt úgy kell mérlegelni, hogy mi az optimális jövő ( mi a történelmi tendencia) és ehhez képest milyen a jelen.
Az állam nem profitszerző, csak a tisztességes árbevételt realizálhat.
Ahol a szolgáltatások termékek színvonala között nem lehet nagy különbség, illetve kettő-négy, viszonylag magas színvonal jelenhet meg.
A többi (a költségvetési helyzet, az adóhelyzet, a tisztességesség, a hatékonyság ill. e tekintetben a különbségek, stb.) a privatizáció szempontjából gyenge szempont.
A privatizáció gyenge szempontjait elsősorban önmagukban kell kezelni. Másodsorban a költésvetés behatárolt szűk mozgásterével kell kezelni. Harmadsorban, igen csekély mértékben a privatizációval lehet kezelni. Ez azt jelenti, hogy ezek a privatizáció szempontjából csak akkor lehetnek szempontok, ha a jelentős szempontok éppen mérlegállásban vannak.
Minden szempontnak van legalább 10 további szempontja. A privatizáció tehát egy soktényezős egyenlet. A vezetésnek legalább 50-70 szempontot kell mérlegelnie. Meg kell vizsgálni az adott jelentkezőket, ez is egy további közepes szempontja a helyes privatizációnak. Egyéb, gyenge szempontjai is lehetnek a privatizációnak. Minden ágazatot, vállalatot, intézményt a maga sajátos tulajdonságai tükrében, legalább 50-70 szempontból kell megvizsgálni, ha felvetődik a privatizáció (államosítás) szükségessége. Illetve állandóan vizsgálni kell a privatizáció, ill. államosítás szükségességét, ennek is tervszerűen, folyamatosan (kislépésenként) kell alakulnia.
Az állammal kapcsolatos alapelvek lényegében (többek között) azt mondják ki: nem lehet előítéletesen kezelni a privatizációt. Helytelen a felfogás: a privatizáció útja jövő útja, a privatizációt kell preferálni. Helytelen az a felfogás az államosítás a jövő útja az államosítást kell preferálni. Mindig alapos mérlegelésre van szükség.
Az optimális állami hitelezési rendszer beillesztése a bevétel kiadás szerkezetbe.
Optimális állam kialakítása, mint az állami feladatok optimális ellátása. Optimális gazdasági állam kialakítása, mint az optimális jövedelmi, vagyoni hierarchia kialakítója. Optimális állam kialakítása, mint gazdasági pénzügyi rendszer egyik meghatározó egysége, ill. a pénzforgás (jövedelem, ár hitel, stb.) egysége, a munka, termék, szolgáltatás egyik meghatározó egysége. Optimális állam kialakítása, mint magángazdaság irányítója, állami eszközökkel (adó, hitelezés, stb.) való befolyásolója. Optimális állam kialakítása, mint a magángazdaság, másodsorban civilszféra, magánszféra gazdasági működésének kiegészítése.
Mindezek a feladatok egy független tudományos testületet, (vezetésrészt) igényelnek.
E testület feladatkörébe tartozna a jelenleginél igazságosabb objektívabb (korrupciótól és protekciótól mentes) pályázatok, beszerzések törvényi biztosítása ezeket végrehajtó, jogalkalmazó testületeknek a felügyelete.
A történelmi és százalékos értékelés más résztényezőkkel együtt történik.
Azért nem árt egy kis történelmi elmélkedés.
Nyilvánvaló hogy az állami irányítás, beleértve a gazdaságirányítást is minden rendszerben egyre erősebb nagyobb, erősebb lett. Az állami gazdaság is ugyanígy rendszerről rendszerre bővült, erősödött. A klasszikus kapitalizmusban nagyobb erősebb volt, mindez, mint a feudalizmusban, az államkapitalizmusban nagyobb erősebb, mint a klasszikus kapitalizmusban. A nevét is innen kapta az államkapitalizmus. Ez jó és szükségszerű folyamat, az okait nem akarom újra felsorolni. Ugyanakkor az államkapitalizmus rendszerén belül országonként elég jelentősen eltér a magángazdaság aránya. Az átlagos arány kb. 80% nem nagyon rossz arány abban az értelemben, hogy vannak ennél súlyosabb problémák. Szerintem a magángazdaság ideális aránya kb. 75%. Ez nem azonos az állami irányítás erősségének arányával. Itt csak a magángazdaság és az állami szolgáltatások arányáról beszélek. Valójában az állam, mint irányító (jogalkotó, jogalkalmazó) szintén embereket, eszközöket, pénzt (adót) igényel. Összességében az állam, az összes adó nagysága szerintem 35-60% között is változhat. A meghatározó szempont a az adott nép kultúrája, igénye.
A kezdeti szocializmus valóban átesett a ló másik oldalára a magángazdaság aránya túlságosan alacsony lett, a vezetés hibás koncepciójának következtében. Azért meg kell jegyezni a brezsnyevi szocializmus és az államkapitalizmus nem ég és föld, nem merőben ellentétes ebből a szempontból. Pl. a brezsnyevi szocializmus ebből a szempontból és a klasszikus kapitalizmustól sokkal inkább eltér mint az államkapitalizmustól. Nem lehetséges olyan rendszer melyben ne legyen valamilyen állami gazdaság, gondolok itt a háztáji gazdaságra, házi munkára, ill. a fekete gazdaságra mely szintén nem állami. Ezek a gazdaságok igen jelentősek és azokban a rendszerekben ahol erőszakosan csökkentik a magángazdaság arányát ott egy természetes egyensúlyként még jelentősebbé vállnak.
Kitérés a feketegazdaságra a teljesség igénye nélkül.
A feketegazdaságról egy külön fejezet szól a termelés tanulmányrészben. Ez csak egy előzetes elmélkedés.
Fel lehetne tenni a kérdést: a feketegazdaság jó, vagy rossz? Az biztos, hogy van jó oldala is, ha más nem rámutat az állami irányítás gyengeségére. Amely területen virágzik a feketegazdaság, ott valami nem stimmel.
Először is azt kell látni, hogy ott jöhet létre feketegazdaság, ahol van termelési kapacitás, van munkaerő, van termelőeszköz, stb. A másik feltétel, ott jöhet létre a feketegazdaság, ahol van vásárló-kapacitás, van kereslet, van piac. Ha ez a termelési kapacitás valamilyen okból ki van szorítva gazdaságból, ill. a kereslet nincs rendesen kielégítve, ott jön létre feketegazdaság. Ezt a helyzetet létrehozhatja a magángazdaság, pl. egy monopolhelyzetben (az árkarter is bizonyos monopolhelyzet) levő cég, ill. ágazat tisztességtelenül kiszorítja kisebb konkurenciát, ugyanakkor tisztességtelenül magas árakkal dolgozik. Vagy létrehozhatja az állam, méghozzá kétféleképpen. Az adott állami szolgáltatás, indokolatlanul van az állam kezében. Vagy az adott területen túlszabályozás, túladóztatás van. Ugyanakkor van indokolt „túlszabályozás, túladóztatás” is, ekkor viszont az a probléma, hogy az ellenőrzés, szankció, a kiszűrés nincs arányban a szabályozással.
Ez összesen négy ok, és az okok kialakulásban valamilyen módón részt vesz az állam. Megengedi monopolhelyzet a tisztességtelen versenyt, ill. rosszul államosít, ill. rosszul szabályoz, ill. a szabályozás végrehajtása rossz. Rossz szabályozás az is, amikor szabályozás nem tesz különbségeket, nem szelektál, túlságosan általánosít, egységesít.
Ezek az elemek persze együttesen is jelentkezhetnek.
Pl. a kisiparosok, miért dolgoznak feketén? Az okok közül, legalább három megtalálható.
Pl. miért van jelentős mértékű feketén végzett alkalmi munka? Szintén több ok felfedezhető.
Pl. miért virágzik a feketegazdaság a természetgyógyászat területén? Megint csak több okot lehet felfedezni.
Pl. miért virágzik a fekete gazdaság a kábítószer területén. Ez persze nem jó, de mégis rámutat, hogy ez a terület sincs rendben. Itt az alapvető ok, hogy a tiltás talán jogos lenne, de nincs megfelelő végrehajtás.
Miért terjed a kábítószer? Itt többről van szó, mint gazdasági vagy jogi problémáról. Ez a problémakör rámutat, hogy a problémák és velük a rendszertényezők milyen sokrétűen függnek össze.
Lehetne olyan példát is hozni ahol a feketegazdaság a hiba felfedésén túl, minden értelemben hasznos, hiszen valós, hasznos, egyébként kihasználatlan munkakapacitást hoz felszínre, és hasznos fogyasztást elégít ki.
Kétségtelenül a káros termékeket, káros fogyasztást függetlenül, attól hogy van kereslet és van munkakapacitás, a károsság arányában tiltani, csökkenteni kell. Bár ezen esetekben is inkább az állami tájékoztatás, meggyőzés lenne az, az eszköz, amelyet elsősorban és nagyobb arányban kellene használni.
A feketegazdaság jelentős része azonban ott is kialakul ahol a termék, a fogyasztás nem káros. Ezen területek kifehérítése nemzetgazdasági érdek.
Ezt pedig elsősorban jó, szelektív szabályozással, adóztatással lehet elérni.
Itt utalnék arra problémára, hogy van olyan nézet, mely szerint az államnak nem szabad ( nem is tudja) a termékeket, szolgáltatásokat szelektálni. Mindig is volt jelenleg is van szelekció. Szerintem kötelessége az államnak szelektálni. Az más kérdés, hogy csak hatékony tiszta korrupciómentes, tudományos állam képes megfelelően szelektálni. Itt pedig előjön az, az általános tévedés, amelyik a jelenlegi állami minőséget összekeveri az állam feladataival. A téves logika alapja ez: mivel a jelenlegi állam gyenge minőségű (korrupt, bürokratikus, rossz hatékonyságú) ezért az állami feladatokat minimalizálni kell. A jó logika pedig ez: vannak az állami feladatok, amelyeket csak az állam képes elvégezni, ezért az államot olyanná kell tenni hogy ezen feladatokat képes legyen elvégezni.
A túlzott államosításból eredő feketegazdaság elsősorban a szocializmusra jellemző.
A feketegazdaságról egyszerűbben.
A feketegazdaság nem más, mint az adózatlan gazdaság. Tehát elsősorban az adózással függ össze.
Más oldalról viszont a határvonala összemosódik a házi, háztáji, alkalmi munkával.
Két oldala van a termelési oldala és az jövedelemelosztási oldala. Termelés szempontjából káros e a feketegazdaság? Káros mert a sunyiskodás, bujkálás azért csökkenti a termelékenységet. Káros, mert előállíthat, forgalmazhat káros fölösleges termékeket, melyet optimális esetben az állam szelektálhatna. (Igaz jelenleg az állami szelekció igen gyenge. Tételezzük fel azonban, hogy a jövőben lesz hatékony állami szelekció.) Ugyanakkor a bűnözést, a másnak, a közösségnek való károkozást szét kell választani a feketegazdaságtól. Úgy is fogalmazhatunk, hogy feketegazdaság csak egyféle feltételes kárt, az adócsalás kárát, okozza közösségnek, a bűnözés pedig legalább kétféle kárt. Valakinek, valakiknek konkrétan kárt okoz (csal, lop, stb.) és mellette az adócsalás vétségét is elköveti.
A feketegazdaság hasznos a termelés szempontjából, mert az adminisztráció nem nehezíti a munkavégző tevékenységét. Hasznos, mert általában kötetlen munka, a közvetlen munka hasznossága érvényesül. Ugyanez érvénysül a kisvállalkozások és házi, háztáji, alkalmi munka vonatkozásában is. A feketemunkával általában kisvállalkozói, ill. a házi, háztáji, alkalmi munkák bővülnek, ami hasznos. A nemzetgazdaság szempontjából is jobb, ha valaki dolgozik, mintha nem dolgozik. Szerintem a termelés szempontjából negatívumok és pozitívumok kiegyenlítik egymást. Ha az állam nagyszerű becsületes, jól szabályozó, jól adóztató állam lenne, akkor persze káros lenne a termelés szempontjából is a feketegazdaság. De ha ilyen lenne az állam, akkor alig jönne létre feketegazdaság.
Az elosztás szempontjából persze káros az adócsalás, de itt megint előjön az állam jósága. Ha egyébként baromi igazságtalan a jövedelemelosztás, akkor az adócsalás csak egy részét teszi ki az igazságtalanságnak. De, ha az igazságtalan jövedelemelosztás az adócsalót sújtja, akkor az ő adócsalása igazságosabbá teszi az elosztást. Az igazságtalan törvény megszegése – jó, vagy rossz? Azért kijelenthetjük, hogy általában az adócsalás (feketegazdaság) káros, mert növeli az igazságtalan elosztást.
Általában mindig előjön: az a baj hogy a magyarok nem veszik komolyan az adózást, kibújnak az adó alól, stb. Azonban soha nem szabad a másik oldalt elfelejteni, hogy ezt az állam becsületességének, megbízhatóságának, jó gazdasági törvényeinek függvényében kell nézni. Tehát ha az állam jósága kettes (gyenge) osztályzatot érdemel, akkor teljesen érthető, hogy az adó-befizetési hajlandóság is csak kettes (gyenge) szinten lesz. Akkor szidhatjuk a lakosságot, ha az állam pl. jó szinten van, de az adó-befizetési hajlandóság gyenge szinte szinten van.
A feketegazdaságot (az adócsalást) több dologgal lehet csökkenteni. A magángazdaságnak, és általában az életnek viszonylag tisztességesnek kell lenni. Ha az adófizető egy sereg legális vagy illegális, de igazságtalan jövedelemszerzést tapasztal, akkor azt mondja: lényegében én is csak azt teszem, amit mások, csak én az adócsalás módszerét használom. Általában az államnak tisztességesnek, hatékonynak kell lenni. Vagyis az adóbefizető annak tudatában fizesse be az adóját, hogy az nem vész el. A másik dolog, a normális szabályozás, az elviselhető adminisztráció. Ugyanis sokan azért nem adóznak, mert ezzel már bekerülnek az ellenőrzésbe, az adminisztrációs kötelezettségekbe. És végül de nem utolsó sorban, maga az adózás fajtái, mértéke módszerei csökkenthetik leginkább a feketegazdaságot. Pl. a jó vagyonadóztatás, nagyrészt megoldja a feketegazdaság problémáját is.
Megint egy kis gazdaságtörténelem.
Nincs olyan rendszer, ahol ne lenne gazdaságirányítás. Az államkapitalizmus és a brezsnyevi szocializmus e tekintetben is közelebb áll egymáshoz, mint a klasszikus kapitalizmus és a brezsnyevi szocializmus. Az államkapitalizmus enyhén alulszabályozott, a brezsnyevi szocializmus túlszabályozott. Ha a jelenlegi rendszer az államkapitalizmus fejlettebb mint a klasszikus kapitalizmus, márpedig fejlettebb akkor a marxizmust és a brezsnyevi szocializmust a következőképpen kell értékelni. Az irány ebből a szempontból, mármint az állami irányítás erőssége, az állami gazdaság bővülése szempontjából helyes volt, csak túlszaladt, átesett a ló másik oldalára. Ne felejtsük el hogy a marxizmus és kezdeti szocializmus a klasszikus kapitalizmus idején jött létre. Az, hogy Sztálinnal kezdődött a szocializmus ez inkább véletlen mint szükségszerű elem. Brezsnyev és a hozzá hasonlók stílusa, jellege már nem véletlen. A brezsnyevi szocializmus ezért jelöl egy rendszert ahol nem Brezsnyev személye ( felcserélhető) a lényeges hanem maga rendszer amit nevezhetnénk kezdetleges szocializmusnak is. Kezdetleges, mert a jelenlegi kínai szocializmus egy fokkal fejeltebbnek tűnik.
A jelenlegi kínai szocializmus nem brezsnyevi szocializmus és nem államkapitalizmus, egy külön rendszer. a jelenlegi kínai szocializmusban feltételezésem szerint szociális piacgazdaság van. Vagyis viszonylag normális piacgazdaság, versenygazdaság van (nem vadkapitalizmus). Az átlagos államkapitalizmusban nincs normális, szociális piacgazdaság. Kétségtelenül a politikai rendszere a döntéshozó mechanizmusa hasonlít a berzsnyevi szocializmus rendszerére. Ha viszont a legfelsőbb törvények garantálják a szocialista piacgazdaságot, akkor már a politikai rendszere sem lehet azonos, akkor már a politikai rendszere is egy fokkal fejlettebb. (Csak feltételezem és remélem, hogy a legfelsőbb törvények garantálják a szocialista piacgazdaságot.) Anélkül hogy a részletes elemzésbe belemennék (az ismeretek, a tájékoztatás hiányossága miatt nem is tudok) kijelentem: hogy egy fokkal fejlettebb rendszer, mint a brezsnyevi szocializmus. Ugyanakkor a fejlődés jelenlegi iránya jónak látszik, de nem mindegy, hogy ez a jövőben, hogy alakul. Ha decentralizálódik, és tudományosabbá válik a vezetés, ha folytatódik a demokratizálódás, akkor folytatódik a jó irány. Ha megáll ezen a szinten akkor még az államkapitalizmus színvonalát sem éri el. De a rossz irányba fordulás sincs kizárva. Mindenesetre a rendszer egyik jelentős jellemzője: a jó irány nyitottsága. A kínai szocializmus legalább olyan nyitott a jó irányra (remélhetőleg még nem a nagytőke diktál), mint az államkapitalizmus.
Ha nem Sztálinnal kezdődik a szocializmus, akkor most valószínűleg, a „Szovjetunióban” a jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszer van. Nem sok hiányzott, hogy Gorbacsovnak sikerüljön az a reform, ami végső soron a kínai szocializmushoz, a szocialista piacgazsághoz vezetett volna. A hosszabb távú történelmi logikából az következik, hogy nem sztálinizmus és nem berezsnyevi szocializmus alakul ki, hanem rögtőn a jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszer. A hosszabb távú történelmi logika alapján a sztálinizmus mindenképpen egy kisiklás, de a brezsnyevi szocializmus is részben az. A brezsnyevi szocializmus, a megvalósíthatatlan ideális kommunizmus átmeneti rendszere. Ha valami megvalósíthatatlan és átmeneti akkor az elmélet szükségszerűen eltér gyakorlattól. De mivel az ideális kommunizmus e korban ( és lehet hogy örökké) megvalósíthatatlan, az átmeneti rendszere is zsákutca. Ennek ellenére én a brezsnyevi szocializmust tényleges rendszernek veszem.
Különbséget kell tenni az ideális kommunizmus és a látszatkommunizmus közé. A brezsnyevi rendszerre ez mondható: átmeneti látszat-kommunistadiktatúra, közepes fokozata. A kommunistadiktatúra, elnevezés valótlan. Vagy, ha feltételezzük hogy jövő fejlettebb rendszeréhez elvileg két úton (államkapitalizmus, jelenlegi kínai szocializmus) is el lehet jutni, akkor brezsnyevi szocializmus meghatározása: a fejlődés szocialista útjának egy olyan kisiklása, amelyet külön rendszernek lehet venni. A jelenlegi kínai szocializmus meghatározása: a fejlődés lehetséges szocialista útjának egy (jelenleg nem kisiklott) állomása, rendszere.
A kínai szocializmus akkor lesz sínen, ha felismerik a tényleges, közvetlen demokrácia fontosságát. Addig csak biztató kísérlet.
Visszatérve az állami gazdaság arányához: van ennél egy lényegesebb irány és ez demokratizálás iránya, de erről a későbbi fejezetekben lesz szó. Persze a két irány (z tengely és y tengely) összefügg egymással. Még csak annyit, hogy a marxizmusnak és a szocializmusnak volt szerepe, abban hogy kialakuljon a klasszikus kapitalizmusból a fejlettebb államkapitalizmus.
Az együgyű jó és rossz kategóriák helyett árnyaltabban kell nézni a történelmet és általában mindent.
A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.
A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.
A korrupció lényege az, hogy a tisztviselő (általában az állami tisztviselő, vezető) a zsebbe kapott egymillióért hajlandó akár ezermilliós kárt okozni a lakosságnak, a közösségnek. Nem az egymillió itt a lényeg, hanem az ezermillió. És mivel ez a károkozás nincs szankcionálva, kockázat nélkül, teheti ezt meg. Azért a másvilági jutalma nem marad el.
A korrupt állam nem lehet hatékony. A korrupciómentes tisztességes, valamint hatékonyan működő államot kell létrehozni.
És valahogy rá kellene bírni az állami vezetőket, hogy olyan lelkiismeretesen kezeljék az államot, mintha saját tulajdonuk lenne.
Egy kis ismétlés.
Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:
A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.
A birtoklási tudat jelentős érzelem.
A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.
Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.
(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)
A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.
Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.
Kitérés a megoldásra.
A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.
Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége, közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.
Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.
Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.
Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai. Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.
Induljunk ki a következőből.
Tapasztalat, és ha lenne ilyen statisztika, akkor e statisztika alapján is kimutathatók lennének a következők.
A jelen rendszerben általában (átlagolva) tisztességes becsületes és hasznos munkát végzők sok munkával legfeljebb egy erős közepes életszínvonallal és hatalommal bírnak. Sőt van egy jelentős réteg (pl. a kisvállalkozók) akik a hasznos és sok munkájuk ellenére kénytelenek tisztességtelenségekre, mert különben csak a közepes alatti életszínvonallal bírnának. Másképpen van egy jelentős réteg, amely hasznos és jó munkája mellett csak tisztességtelenséggel képes elérni a közepes, vagy annál magasabb életszínvonalat. Továbbá a leggazdagabb és legnagyobb hatalommal rendelkezők, általában (átlagolva) messze nem a legtisztességesebb emberek. Átlagolva ezen felső réteg tisztességi foka a közepesnél gyengébb, mondjuk gyenge osztályzatot éri el. Vagyis ezen réteg átlagolva inkább tisztességtelennek mondható, mint tisztességesnek.
(Tisztességes, aki a közösség szempontjából hasznos munkájának megfelelő életszínvonallal és hatalommal bír. Aki annyit vesz el, amennyit dolgozott és más módón sem károsítja embertársait.)
Egy ilyen tisztességtelen rendszerben egy ilyen társdalomban nehéz bárkit is meggyőzni arról, hogy érdemes tisztességesnek lenni. E tanulmány is sokat foglalkozik ezen meggyőzéssel: mindennek ellenére érdemes tisztességesnek lenni. Már azért is, mert egy tisztességes gazdaság jobban működik, lassan emelkedik az átlag-életszínvonal, amiért idővel a tisztességes többségnek magasabb életszínvonala lesz. De nem sokat ér ez a meggyőzés, ha a primer, a kezdetben felsorolt tapasztalat éppen az ellenkező logikát diktálja. Ugye ez az egész azt jelenti, hogy jelenleg a tisztességesedés útjához szükség van mártírokra, áldozatokra, útmutatókra, példaképekre. Ráadásul ez az út nem is annyira biztosan bekövetkező út. Az emberek jogosan és logikusan ezt gondolják: miért én legyek a balek. És nem mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek tekintik magukat, pedig valójában azok lennének amennyiben mindennek ellenére tisztességesek, becsületesek maradnak.
És mártírok, vagy balekok, akik jóindulatúan tisztességesen besétálnak csapdába (hagyják magukat átverni)? Tekintsük őket kis mártíroknak, de semmi esetre sem útmutatónak.
Az emberek erkölcsileg kötelesek e mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek lenni? A vezetők kötelesek. Az átlagember talán nem köteles.
És a következő kérdést is fel kell tenni: a tisztességtelenséget fokozó törvények megszegése tisztességtelenség?
A megoldás: meg kell változtatni a rendszert. Csakhogy ez túl általános feladat, ezzel csak akkor lehet valami kezdeni, ha lebontjuk.
A következő kiindulás már konkrétabb.
Egy másik kiindulás.
A tisztességtelenség kárairól már elég sokat elmélkedtem. A korrupcióról, mint egyfajta tisztességtelenségről is már elmondtam, a következőket. Lényegében az államtól (a közösségtől) elvett pénz, a közösség kárának csak töredéke. A kincstáros (a vezető) egymillió pénzért kinyitja azon rablóbanda előtt a kincstár ajtaját, aminek következtében a rablóbanda talicskával tolja ki a pénzt, az egymillió sokszorosát lopja el. Másfelől az a vezető, akinek korrupcióból is szépen összejön a jövedelme, a miért törné magát, hogy jól vezessen. Igaz ennek van egy másik oldala, mégpedig az, hogy vezetés munkája nincs normálisan értékelve. Így a vezető is mondhatja: úgy sem értékelik, ha becsületes jó munkát végzek, szinte senkinél nem értékelik, akkor miért végezzek becsületes jó munkát. A lényeg az, hogy a vezető, az értékelés hiányában és korrupciós jövedelem miatt motiválatlan, rosszul szervezi a munkát, rossz döntéseket hoz, és ezzel az ellopott pénznél sokkal nagyobb kárt okoz.
Harmadsorban a vezető ezzel példát mutat és az emberek az mondják: ja, ha neki lehet, akkor én miért legyek becsületes.
A felsorolt három kár, mely egyenként is konkrétan ellopott pénz sokszorosa, összeadva, már a sokszoros háromszorosa.
Ez az egész fejtegetés azonban az állami vezetők, az ország-vezetők korrupciójának károkozásáról szólt. Ez csak a szűken értelmezett korrupció.
A korrupció lényege: amennyiben csúszópénzt kapok érdemtelen előnyökhöz, javakhoz, haszonhoz juttatlak. Illetve, ha nem kapok csúszópénzt, akkor a megérdemelt jussodat sem kapod meg. De egyébként már az első, az érdemtelen előnyök adása is, érdemtelen hátrányt, kárt jelent másoknak, a vagy-vagy elosztás értelmében. Ugyanakkor a korrupciót nem lehet élesen elválasztani más egyéb haszon célú hazugságtól, csalástól. Mert minden tisztességtelenség, csalás ugyanoda vezet, az érdemtelen elosztáshoz. Mert minden tisztességtelenség csalás ezt a gondolatot kelti: ha nekik szabad, akkor én sem leszek balek, én sem akarok érdemtelenül károsodni, tehát én is tisztességtelen leszek. És minden tisztességtelenség megoldása is szinte azonos.
Valójában a szélesebben vett korrupció (tisztességtelenség) három részre osztható.
A magángazdasági főnökök, nagyvállalkozók, pénzemberek, nagytőkések tisztességtelen jövedelme.
Az állami vezetők, ország-vezetők korrupciója, tisztességtelensége csalása hazugsága.
És a kisemberek, az alkalmazottak, az állami alkalmazottak, a kisvállalkozók tisztességtelensége. Nevezzük ezt egyszerűen a lakosság a kisemberek tisztességtelenségének.
A három rész a következők alapján függ össze.
A kisemberek a lakosság nem lesz addig tisztességes (az átlagos tisztességtelenség alsó szintjét én tisztességnek nevezem) amíg a vezetés tisztességtelen, korrupt, tisztességtelen, ill., amíg a magánszektorban is jellemzők a tisztességtelen jövedelmek. Akkor sem lesz tisztességes, ha történetesen jó, igazságos törvények lennének. De azért az összefüggés bonyolultabb. És még nincsenek jó, igazságos törvények sem.
A lakosság tekintetében alig van önálló tényező. Mert ugyan elmélkedhetünk itt a közfelfogás, a kultúra megváltoztatásról, de ez sem megy úgy, hogy a hatalmasok és a gazdagok lopnak, csalnak, hazudnak.
A magángazdasági főnökök szerintem külső tényező nélkül tisztességtelenek, a vagyonszerzés betegsége fertőzése hat rájuk. Őket csak a törvények korlátozhatják, a meggyőzés alig hat rájuk.
Tulajdonképpen az állami vezetők, az ország-vezetők itt a meghatározó tényezők. Nekik a saját belső énjükből adódóan kellene legmagasabb erkölcsi szintre, a tisztességesség szintjére eljutni. Illetve a vezetéskiválasztó, leváltó rendszernek kellene a legkiválóbb legtisztességesebb embereket kiválasztani.
Megint fordítsunk a kiinduláson és induljunk ki a következőből, a világ de maradjunk csak hazánknál, tehát Magyarország valahogy eljutott ebbe a tisztességtelen korrupt állapotba. Most ne menjünk abba bele, hogy jutott el idáig, csak tegyük fel a kérdést: mit lehet tenni?
Egy normális vezetőkiválasztó, leváltó rendszer már félig meg is oldaná a problémát. De nézzük a megoldás másik felét is.
A problémamegoldását azzal kellene kezdeni, hogy mindenki megértse miért borzalmasan káros a tisztességtelenség, a korrupció. Mert jelenleg, csak legyintenek az emberek, tehát nem is értik miről van szó. Szükség lenne tehát egy általános propaganda hadjáratra, a médiák és mindenki részvételével, amelynek lényege: a büdös életbe nem lép előre ez kis ország és annak minden polgára általában, ha nem lesz tisztességes az egész társadalom.
És még ezt is meg kellene értetni: a tisztességtelenség nem valamilyen természetfeletti átok, van megoldása. Jelenleg ugyanis az emberek megoldhatatlan adott körülménynek hiszik a tisztességtelenséget.
Persze a tisztesség oktatása is szükséges lenne, de ennek eredménye csak távlati.
Kétségkívül egy soktényezős egyenletről van szó, de van megoldás, amennyiben a helyes sorrendben (és nem össze-vissza), és következetesen következnek a lépések.
A második szinte párhuzamos lépcső az állami vezetés, ország-vezetés korrupciójának és tisztességtelenségeinek (csalások, hazugságok) a minimálisra szorítása, vagyis e réteg tisztességessé tétele.
Ez önmagában is egy soktényezős egyenlet, főleg, ha elfogadjuk, nem lehet a korrupció ellen önmagában küzdeni, mert más tisztességtelenség (pl. a választási ígérgetés, a politikai manipulációs hazugságok, stb.) is kvázi korrupciónak felelnek meg. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes. Ilyen értelemben ez az egész tanulmány a szélesebben vett tisztességtelenségről, korrupcióról szól.
Mielőtt továbbmegyek egy kis kitérés.
Valójában két hatás van, ez egyik a meggyőzés, oktatás. A másik a törvények és az ellenőrzés. Az ellenőrzési rendszernek is vannak törvényei.
A kisemberekre, a lakosságra inkább a meggyőzés eszközével lehet hatni. De azért persze szükségesek a jó törvények és a hatékony ellenőrzés is.
Az adott kialakult vezetésre őszintén szólva nem nagyon hat a meggyőzés. Az ő vonatkozásukban inkább a törvények, és az ellenőrzés javítása a hatásos.
Van ugyan egy vissza-kapcsolat, amennyiben a vezetők is a lakosságból annak kultúrájából jönnek. De ezt ne értékeljük túl, mert ez nem azt jelenti, hogy az első lépcső a lakosság felfogásának kultúrájának megváltoztatása. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő, mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes.
A fő tényezők és megoldási alaplépcsők nagyjából sorrendben.
1.Egy általános meggyőzési hadjárat (és oktatás) elkezdése a tisztességtelenség káriról és a megoldásokról. És a tisztességeseket tekintse a társadalom és önmaguk is mártírnak áldozatnak, útmutatónak példaképnek. És a jóindulatú átverteket pedig mártírnak és ne baleknak.
2. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó ellenőrzés megjavítása. A jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.
3. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó jó, igazságos, optimális (nem alulszabályozott, nem túlszabályozott) törvénykezés, szabályozás kialakítása.
4. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később, a vezetéskiválasztó és leváltó rendszer javítása.
5. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később, a nagytőke és a vadkapitalizmus korlátozása. A rablókapitalizmus megfékezése.
6. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később egy jó, a bevallott jövedelmeket figyelembe vevő, progresszív vagyonadó.
7. Ezzel szinte párhuzamosan de egy kicsit később általában (mindenkire, a lakosságra vonatkozó) a jó, igazságos, optimális törvénykezés és jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.
Ugye itt sokat lehet filózni a helyes sorrendiségről.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy az össze-visszáság, a szervezetlenség, a tervezetlenség, a rossz sorrend, még ha lépések jók is lennének, zavarosabb, lassabb útra viheti a megoldást. Ugyanakkor az is fontos, hogy minden felsorolt fő tényező egyszerre, párhuzamosan folyamatosan, következetesen javuljon. Ugyanis ha egy is kimarad, akkor megint csak dugába dőlhet a megoldás.
Arról máshol beszélek, hogy sem az alulszabályozottság sem a túlszabályozottság, egyik sem jó. Az optimális szabályozottság és ellenőrzés a jó. De azért a vezetés szintjén az optimális szabályozottsága és ellenőrzése sokkal inkább a túlszabályozottság irányában van, a lakosság, a magánszemélyek szintjéhez képest. Illetve pl. egy munkahely szabályozottsága is részletesebb szigorúbb, (ez az optimális), mint pl. egy lakóközösség vagy egy szórakozóhely szabályozása.
Az optimális szabályozottság és ellenőrzés nem zaklatás, nem bizalmatlanság, nem diktatúra. Mindez (zaklatás, bizalmatlanság, diktatúra) a túlszabályozottságra inkább elmondható. Az alulszabályozottság, és a hiányos ellenőrzés pedig becsületes emberek ráfaragását okozza.
Az optimális szabályozottságot és ellenőrzést úgy is felfoghatjuk, mint az emberek közösségi hasznosságának valóságos megállapítását. Ez pedig minden becsületes, hasznos ember érdeke.
Egy kis kitérés a vezetés ellenőrzésére, az ellenőrző rendszerre.
Ez a második, de konkrét, rövid távú megoldások közül az első lépés.
Az ellenőrzés a törvények betartását ellenőrzi, vagyis nem elegendők a jó igazságos törvények, amennyiben az ellenőrzés törvényeit külön választjuk.
A hatékony ellenőrzést, igazságos és hatékony szankciónak kell követnie, anélkül nem sokat ér.
Az ellenőrzés tényezői.
A valós statisztikai adatok alapján a vezetés munkájának értékelése.
A konkrét visszaélések, törvénytelenségek ellenőrzése.
Nagyon fontos látni hogy az első ellenőrzés, a vezetés munkájának értékelése nélkül már hiányos lesz rendszer, már hiányzik egy fontos láncszem, és dugába dőlhet az ellenőrzési rendszer.
Ellenőrzésfajták.
Belső.
Külső nyilvánossági lakossági (civil szférából eredő) ellenőrzések, úgy mint.
Az ügyfelek ellenőrzése.
A népi ellenőrzés kialakítása után a népi ellenőrző rendszer.
Az oknyomozó újságírás ellenőrzése.
Egyéb népi ellenőrzések.
A részben külső állami (más szervek) ellenőrzése, úgy, mint.
A felettes hatóság, szerv, felettes hatalom (pl. parlament, kormány, minisztériumok) ellenőrzése.
Az ellenőrző szerv (pl. ÁSZ) ellenőrzése.
Az ellenzék ellenőrzése.
A rendőrség, ügyészség ellenőrzése.
Egyéb állami ellenőrzések, pl. statisztikai testület ellenőrzése.
A felsoroltak közül jelenleg is szinte mindegyik létezik, kivéve a népi ellenőrzési rendszert, mert ilyen nincs. És kivéve a statisztikai testület ellenőrzését, mert ilyen sincs. És van itt még egy hiány: egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést. A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná.
Ezek hiánya valószínűleg komoly probléma.
Visszatérve jelenleg is létezik legalább hat párhuzamos ellenőrzés, de mégis a korrupció, a tisztességtelenség a jellemző. Ugyanis ezen ellenőrzések mindegyike csak felületes részleges hiányos ellenőrzést nyújt. Tehát a dolog nem úgy működik, hogy van hat, 5-35%-os (átlagosan 20%-os) hatékonyságú ellenőrzés akkor az 120%-os hatékonyságú ellenőrzés. Hanem úgy, hogy van hat, vagy akár tíz 20%-os hatékonyságú ellenőrzés akkor az összesítve is csak 30-40%-os hatékonyságú ellenőrzést jelent.
Most abba nem megyek bele részletesen, hogy a jelenlegi felsorolt ellenőrzések miért hiányosak. Erről egy külön hosszú fejezetet lehetne írni. A belső ellenőrzésre eleve nem lehet komolyan számítani. A külső állami ellenőrzés pedig csak jó esetben is csak 60-70%-os lehet, de kis hazánkban jelenleg nincs jó eset. Tehát mindenképpen szükség van egy, vagy kettő lakossági, népi, (civil szférai) ellenőrzésre. Ezen ellenőrzéseknek biztosítani kell azon feltételeket, amelyekkel képesek hatékonyan legalább 90%-osan ellenőrizni. Gondolok itt pl. a titkosításokra.
Tehát a megoldás elengedhetetlen része, hogy legyen legalább három, de átlagosan legalább 80%-os hatékonyságú párhuzamos ellenőrzés.
A tipikus korrupció, a simi-sumi szerződések és a közbeszerzések után a zsebbe csúsztatott pénzek. Kétségtelenül ezeket nem könnyű kideríteni.
(Itt jegyzem meg hogy azért a jó, a bevallott jövedelmeket is figyelembe vevő vagyonadó is egy hatékony részmegoldás.)
Tehát nem könnyű, de meg lehet oldani, itt ismétlem meg: kell egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést. A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná. Illetve ezen eseteket átadná a rendőrség kompetens osztályának, amely folytatná a vizsgálatot. Erre az egészre jó példa a BKV cég esete. Semmi mást nem kellene tenni, mint ezt (2009-2010-ben a BKV korrupciók leleplezése) a vizsgálatot és lebuktatást intézményesíteni, beépíteni a rendszerbe. Pontosabban azért mást is kellene tenni, de ez egy viszonylag egyszerű részmegoldás. Kíváncsi vagyok hogy ez a nagy nehezen megszületett precedens (már 20 évvel ezelőtt ezzel kellett volna kezdeni) beépül e a rendszerbe, vagy elfelejtődik.
Ebből az egészből talán az a legfőbb tanulság hogy a jelen rendszer még mindig a vezetésnek kiszolgáltatott rendszer. Nincsenek a jó, a tisztességes működést garantáló mechanizmusok beépítve a rendszerbe.
Ugyanakkor jó néhány konkrétabb faladat is megfogalmazódott, kérdés, hogy erre egyáltalán odafigyelnek azok, akiknek a feladatokat ki kellene jelölni. Vagy odafigyelnek, de el is felejtik, sőt ezt a tanulmányt elfelejtetteik, mert bolondok lesznek saját önös érdekük ellen tevékenykedni.
Nagyon summásan összefoglalva. Nagyon soktényezős egyenletről van szó, de mindent azzal kellene kezdeni, hogy vezetést kell megtisztítani. És mivel a megtisztítás nincs beépítve a rendszerbe, a vezetésnek önmagát kellene megtisztítani. Majd ezután, a megtisztult vezetésnek be kell építeni a rendszerbe a kötelező tisztaság, tisztességesség rendszerét.
De mindez (és ez az egész tanulmány) már elmegy már bizonytalanság (talán, jó esetben, reménykedjünk, hogy létrejön) irányába.
De azért az is fontos, hogy az emberek legalább tudják, merre kellene menni, és tudják, hogy elméletileg nem lehetetlen arra haladni.
A konkrét ügymenetek, konkrét racionalizálása és korrupciólehetőség-csökkentése nélkül nincs megoldás.
A következőket kell látni. A közvetlen ügyintézőnek nem érdeke a racionalizálás (beleértve a korrupciólehetőség csökkentését). Egyrészt, mert az a munkahelyét veszélyezteti, kieshet egy sereg munkahely. Másrészt ő már jó kiismeri magát ebben a bürokráciában, sőt ő akkor érzi fontosnak magát, ha egy bonyolult eljárásban vesz részt. A jelen jutalmazási és büntetési mechanizmusban a közvetlen hivatalvezetőnek sem érdeke a racionalizálás, lényegében az előbbiek miatt. (szélesebb értelemben a hivatal minden állami szerv, minden állami szolgáltatás.) A racionalizálásnak tehát az egyik feltétele, hogy megváltozzon a vezetők (és részben a dolgozók) jutalmazása, büntetése. A mérce: adott ügyfélkörben (pl. 10000 fő) minél kevesebb ügy van, azok minél kevesebb időt eltöltve minél elégedettebbek. A lebonyolított ügyek számát tehát abban a viszonyban kell mérni, hogy máshol hasonló, vagy ugyanilyen ügyben hány konkrét ügy, ügyfél jelenik meg, és azok milyen elégedetten, milyen kevés időt töltve távoznak. Tehát mérni kell a konkrét ügyek elintézettségét, az erre fordított átlagos időt, az elégedettség ezzel arányos. Másfelől az ügyek számát is mérni kell abban a vonatkozásban is, hogy az ügyeket nem e a hivatal generálja. Vagyis nem biztos, hogy az a jó hivatal, szolgáltató, aki sok ügyet intéz el.
E mérés szerint kell jutalmazni, büntetni a hivatalt.
A másik tanulság, hogy külső segítség nélkül a hivatal nem tudja önmagát racionalizálni.
Ezért, a következő logika és gyakorlat rossz: csökkentjük a pénzt, csökkentjük a létszámot és ezért kénytelenek racionalizálni.
Kétféle külső segítség lehet. Az egyik egy másik független állami hivatal, amelyik mér, amelyik ellenőriz, amelyik racionalizál.
És a másik: az ügyfelek. Egyfelől az ügyfelek elégedettségét kell mérni. Másrészt az ügyfelek természetes módón látják át, tapasztalják, hogy miért irracionális egy konkrét ügymenet. Az ügyfeleket tehát állandóan kérdezni kell és abból kell kiindulni hogy javaslatuk panaszuk fontos, és van benne ráció.
Egyébként a racionalizálás célja nem az állam csökkentése, hanem az államra tartozó ügyek jobb, gyorsabb, elintézése. Pl. egy ügyintézés két hét alatt, egy beadvánnyal történjen, ne hónapokig, öt beadvánnyal. Pl. egy per fél évig tartson, ne sok évig. Pl. minden bűn (minél több) fel legyen derítve és meg legyen büntetve. Pl., a betegségek meg legyenek előzve, de ha már kialakultak gyorsan rendesen meg legyenek gyógyítva. Stb.. A minőség és gyorsaságnövekedés, embert, pénzt követelne, a racionalizálással ez a kötelező bővítés csökkenthető. Tehát az állam sem feladatbélileg, sem pénzben, sem létszámban nem csökken, csak jobb minőségben gyorsabban dolgozik - ez a racionalizálás célja, tekintve, hogy jelenleg fontos szükségletek igen rossz minőségben és lassan vannak kielégítve. Már jelenleg is el van tolódva a szükséglet-kielégítés az anyagi, tárgyi szükségletek irányában.
Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező.
Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező.
Arról már elég sokat beszéltem, hogy az állam és magángazdaság között mik a lényegi azonosságok, ill. különbségek, a magángazdaság általában miért működik hatékonyabban jobban.
Arról is sokat beszéltem, hogy a jövőben magasabb szintű közvetlen demokráciában, az ügyfelek és dolgozók véleményét, panaszait, javaslatait kötelezően figyelembe kell venni.
És még sok mindenről beszéltem, pl. a jó vezető-kiválasztásról, leváltásról.
Az állami dolgozók motivációjának és népérdekűségének biztosításáról. Egyáltalán az állam helyes arányáról, ill. milyen területeken szükséges az állami működés.
Egy másik problémáról, arról, hogy mekkora önállósága lehet egy állami intézménynek (vállalatnak, szolgáltató egységnek, hivatalnak, hatóságnak, szervnek, stb.) és ezt hogyan lehet biztosítani szintén már sok helyen beszéltem.
Megint egy másik problémáról, miszerint az állami intézmények vezetésének jutalmazása nem lehet az aktuális jövedelem kirívó mértéke, szintén máshol beszéltem. Az állami intézmények vezetése, kapjon egy az átlagosnál viszonylag, kevéssel magasabb tisztességes jövedelmet, legalábbis a regnálásának időszakában. De azért már ez a jövedelem is változhat, annak tükrében, hogy az intézmény a munkáját milyen szinten végzi. A vezetők hatalmas anyagi és erkölcsi, megbecsültségi jutalmukat a regnálás után kapják meg, amennyiben az általuk vezetett intézmény munkája a regnálás időszakában fejlődött és elérte a jó, avagy kiváló szintet.
Fel kell tenni a kérdést: jó e az egyszemélyes felelősség rendszere?
Szerény véleményem szerint (több okból, melyekre itt nem térek ki) 3-5 tagú vezető-testületeket kellene kialakítani (minden fontosabb döntést megbeszélés, szavazás után hoznak) melyek felelőssége is egyetemleges.
A vezetők munkája, jelentősen meghatározza, hogy az általuk vezetett intézmény, szolgáltatás munkája milyen.
Talán egyszerűbb, ha felállítunk három kategóriát:
A vezető, vezetők jönnek, mennek, aktívak, de intézkedésük, szabályozásuk, ostobaságok, netán önérdekűek. Talán ez a legrosszabb.
A vezető, vezetők nem aktívak, alibi tevékenységeket végeznek, érdemben szinte nem tesznek semmit. Kényelmesen, túlélő taktikával felmarkolják a magas jövedelmet és ráadásul büszkék a pozíciójukra. Ez szinte ugyanolyan rossz, mint az előző.
A vezető, vezetők aktívak és intézkedéseik, szabályozásaik okosságok, jó ötletek, és nép, ill. ügyfél érdekűek. Ez az, amit jónak lehet nevezni.
A felsorolásból talán kitűnik, hogy milyen jelentős szerepe van a vezetésnek.
Ezek után kijelenthetjük a következőket:
A vezetés munkája és ennek kapcsán a megfelelő jutalmazása, büntetése (elmarasztalása) meghatározó az intézmény hatékony működésében. A vezetés jó vagy rossz (pl. 5-ös kategorizálásban) munkáját elsősorban az állami intézmény (szolgáltatás, hivatal, szerv, hatóság, stb.) jó vagy rossz (pl. 5-ös kategorizálásban) határozza meg.
Egyszerűbben, ha jól dolgozik, jól, hatékonyan működik az állami intézmény, akkor annak vezetése is jól dolgozik. Ha rosszul működik, akkor a vezetés osztályzata is rossz. De itt kérdés: miknek alapján dönthető el, hogy jól, hatékonyan, vagy rosszul működik.
Amíg nincs objektív mérés az intézmény jó, hatékony vagy rossz működésre vonatkozóan, addig nem lehet a vezetést objektívan jutalmazni, elmarasztalni. Amíg nem lesznek vezetők objektívan jutalmazva, elmarasztalva addig nem jöhet létre az állami intézmények jó, hatékony működése.
Leegyszerűsítve elmondható.
A hatékony állam kialakításhoz sok minden szükséges, de leginkább az, hogy az állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb., munkája egy objektív mérőrendszerben legyen mérve, mivel itt nincs profit. És természetesen e mérés egyik eleme az állampolgárok elégedettsége. Objektív mérés lényege: mennyi reálpénzből, mennyi embernek, milyen minőségben szolgáltat, ezt összehasonlítva más hasonló hazai és külföldi állami szolgáltatókkal. Az állam egységekre (egység-egységekre bontása) való bontása, a részleges versenyhelyzet ill. az objektív mérés miatt is szükséges. De a központi keretirányítás, ellenőrzés szükséges.
De ugyanennyire fontos a megoldás másik oldala, hogy jól működő állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb. vezetői kapjanak (minden szempontból) megbecsülést, viszont a rosszul működők vezetői repüljenek. Akármennyire is banális és hihetetlen, ezen egyszerű megoldás megoldatlansága (a rossz vezetők nem repülnek) miatt működik gyengén általában minden állam, és Magyarországon már évszázadok óta a mindenkori állam, bármilyen történelmi rendszerben is működött az. Bármennyire is banális de ez a lényegi különbség, az állam és jól működő magángazdaság között, mivel az utóbbiban a rossz vezetők repülnek. A rosszul dolgozó állami vezetők nem repülnek, mert kiválasztott utódok, mert ismerősök, elvtársak, hatalmi érdekszövetségesek. Amennyiben létrejönne egy olyan, a betartást is garantáló törvény, mely előírná az objektív mérőrendszert, és ennek alapján, a vezetők, vezetés jutalmazását, ill. büntetését, eltávolítását, az állam sokkal hatékonyabban működne.
A leegyszerűsített megállapítások után azért visszatérek a részletekre.
A következő egymással összefüggő problémakörök rajzolódnak ki:
1. Olyan környezet, állami szerkezet, és keretszabályozás, amelyben az állami intézmény képes jól működni. Erre itt azért nem térek ki, mert e tanulmány jelentős része ezzel foglalkozik. Pl. a tiszta átlátható állam felépítése. Pl. az igazi önkormányzatok és az állam kihelyezett hivatalainak kettéválasztása. És még hosszasan lehet sorolni.
1/b. Ajánlások (ezek lehetnek törvények is) sokasága arra vonatkozóan, hogyan lehet egy állami intézményt, jól hatékonyan működtetni. Erre sem térek ki.
2. Feltételezve a jó, vagy legalábbis elfogadható környezetet, az egyes állami intézmények, szolgáltatások munkájának objektív mérése, megítélése.
3. Az adott vezetés munkájának objektív megítélése, elsősorban az előzővel összefüggésben, valamint a vezetés jutalmazása, elmarasztalása, a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszerrel összefüggésben.
E tanulmány során elég sokat foglalkozom, az általános vezetés-kiválasztás, leváltás elveivel, e rendszer lényegével. Ez egy elvi rendszer, amibe be kell illeszteni az adott vezető jutalmazását, elmarasztalását.
Ha felsoroltakból valami is hiányzik, akkor már nem képes az állam hatékonyan jól működni. Ehhez jön még hozzá, hogy a társadalomtudománynak kellene irányítani a gyakorlati politikát, és nem fordítva.
Visszatérve, ha többek között, önmagában sem jön létre (mert elvtárs, haver, rokon, üzlettárs, politikai ellenség, stb.) a vezetés objektív jutalmazása elmarasztalása, (munkájának, népérdekűségének, tisztességének alapján), akkor ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy ne jöhessen létre a hatékony állam. Ez összefüggésben van az első ponttal: olyan környezet, állami szerkezet, és keretszabályozás, amelyben az állami intézmény képes jól működni. Mert e szerkezet, a szabályozás egyik szempontja, hogy lehetőleg ki legyen zárva, hogy haveri, baráti, elvtársi, üzlettársi, ellenséges, stb. kapcsolat alakuljon ki a vezetők között.
És most rátérek az egyes állami intézmények, szolgáltatások, munkájának objektív megítélésére.
A jövőben egyszerűbben csak szolgáltatásról beszélek, hiszen lényegében minden állami intézmény valamilyen szolgáltatást végez, pl. irányítási (rend, szervezettség, biztonság) szolgáltatást, vagy és igazságszolgáltatást, vagy és önrendelkezés-adás szolgáltatást, tömegközlekedési szolgáltatást, egészségügyi szolgáltatást, tudásszerzési szolgáltatást, stb..
De hogy legyen egy konkrét példánk is, vegyünk alapul, pl. egy állami korházat, mint adott intézményt, szolgáltatást.
Megint megjegyzem: sok okos ember, sok okosságot ki tud találni az objektív méréssel kapcsolatban, de ha hiányzik a politikai akarat, akkor ezek hiábavaló elmélkedések lesznek. Hiányzik a politikai akarat, mert pl. a vezetés, fenn akarja tartani a haver, elvtárs, rokon, üzlettárs, ellenség, viszonyokat. Vagy, mert pl. nagytőkének nem érdeke a jól működő, megfelelő nagyságú erősségű állam és a politikai vezetés ebben szövetséges.
Mindezért az én elmélkedésem sem a teljesség igényével készült, csupán néhány kiindulást szeretnék tisztázni.
Ennek ellenére következzen néhány kategória.
Alapvetően elképzelhető olyan rendszer is, amelyben mindenki egyforma adót fizet (nem progresszív az adó) és az állami szolgáltatásokat különböző áron vehetik igénybe a különböző jövedelmű, helyzetű és más felosztású emberek. El lehet képzelni, csakhogy az ilyen rendszer még bonyolultabb, gyakorlatilag megvalósítatlanabb, mint a másik rendszer.
A másik rendszer: hogy az adó legyen erősen progresszív és az állami szolgáltatásokat mindenki egyforma áron (vagy ingyen) veheti igénybe.
Az általam kieszelt alaprendszer is ebből indul ki (legyen progresszív jövedelemadó és vagyonadó és egyforma állami szolgáltatás) kiegészítve, azzal hogy az állami szolgáltatásokat nem korlátlanul vehetik az emberek igénybe.
A jelen rendszer egyébként zavaros bonyolult, mert az adó csak kicsit progresszív, és ezért belekeverik, hogy a különböző jövedelmű, helyzetű emberek különböző árakon vehetik igénybe az állami szolgáltatásokat.
Ebből a szempontból is egyszerűsíteni kell.
Feltételezve, hogy mindenki egyforma áron veheti igénybe az állami szolgáltatást (az adóval fizeti meg) lehet pl.: 0%-os (ingyenes) szolgáltatás, pl. 25% áras állami szolgáltatás, pl. 50% áras állami szolgáltatás, pl. 75% áras állami szolgáltatás, pl. 100% áras állami szolgáltatás. És nagyon ritkán lehet 110% áras, vagyis profittal növelt állami szolgáltatás, amikor az állam nem az igazságos életszínvonal-kiegyenlítés miatt tartja kezében a szolgáltatást, hanem más okból. Pontosabban az állam sok okból tarthatja kezében a különböző szolgáltatásokat, de ezek egyik oka általában az igazságos életszínvonal-kiegyenlítés.
Tehát az államnak megfelelően így is kategorizálnia kell az állami szolgáltatásokat: ingyenes, kisáras, nagyobb áras, stb..
Ezen kívül lehet (kellene lenni): az adott szolgáltatás adott területre, lakosságra vonatkozóan mennyire jó – típusú felmérés, mérés
Illetve, ha ez nem lehetséges: általános mérés.
Illetve, a kettő kombinációja.
Ki mérhet, ítélkezhet?
A statisztika adatok, de ennek vannak korlátai, mert, pl. egy adott korház munkáját, nem nagyon lehet statisztikailag mérni. Viszont az egészségügyi ágazat munkáját már lehet mérni.
A lakosság, az ügyfelek, úgy mint panaszosok, bizonyos szervezett fórumokon keresztül.
A lakosság, az ügyfelek, közvélemény-kutatások által.
Természetesen, a korrupció szintjének mérése is fontos adat.
A lakosság az ügyfelek bizonyos pénzen, fizetésen keresztül, ez kvázi piaci felmérés. Itt jönne a képbe a különböző árakon való állami szolgáltatások. Erre még visszatérek.
És végül, de nem utolsó sorban: az ellenőrző felettes állami intézmény bizonyos összehasonlító méréseket végez.
Mit lehet mérni?
Pl. egy adott korház esetében az ügyfelek, betegek, ill. gyógyultak számát. (A mérés nélküli fő-kvóta több szempontból is kevés. Egyfelől lehet csalni. Másfelől, a minőségre nem ad választ. És vannak még más problémák is.)
De ez nem elég, mert azt is mérni kellene, hogy mekkora munkaigényes, mekkora költségű munkát végzett. És persze azt is mérni kell, hogy milyen minőségű munka lett elvégezve. És persze azt is mérni kell, hogy ezt milyen költséggel végezte el, mennyire volt hatékony a munkája.
Egyfelől nagyjából munkaidő-szükséglet eszközszükséglet, stb.., be lehet árazni, pl. vizsgálat, nátha, influenza, vakbélműtét, szívműtét, stb..
De ez nem elég, mert nincs benne a saját maga által generált probléma, és az sem hogy odafigyelnek a spórolásra, pl. lekapcsolják a villanyt, vagy sem.
Lehetséges egy adott intézmény (pl. egy adott korház) összehasonlítása más hasonló intézményekkel (pl. 4 hazai korházzal és 4 külföldi korházzal) való összehasonlítása pl., 30 szempont, ill. 30 eltérés-kompenzálás figyelembe vételével. Ez az összehasonlító elemzés, mérés már magas szintű szakmai munkát igényel. Ezt nem lehet megúszni, le kell ülni, és ki kell dolgozni.
Ha egy intézményt pl., összehasonlítnak, több más hasonló intézménnyel, akkor kijön egy rangsor, egy jósági sor. Mekkora munka lett végezve, mekkora költséggel. A sor elején levő intézmények jól dolgoznak, a végén levők rosszul dolgoznak.
Ugyanakkor az állam nem zsákmányolhatja ki az állami dolgozókat, de persze az sem lehetséges, hogy az állami dolgozók ne dolgozzanak meg a fizetésükért. Talán nem ártana egy külön munkatörvényt felállítani az állami dolgozókra. Munkaidő, jövedelem, dolgozók védelme, hibák és szankciók, stb.. E munkatörvény kissé lazább, szélesebben limitált változata vonatkozhat a magángazdaságra.
Kitérés a minőségmérésre.
Meg kell jegyezni, az állami szolgáltatás nem lehet közepesnél, bizonyos színvonalnál gyengébb szolgáltatás. Pontosabban, az egészségügy, tudás, irányítás, környezetvédelem, biztonság, igazságszolgáltatás, stb., ha bizonyos szint alá süllyed, akkor az elfogadhatatlan, valamit azonnal tenni kell, a vezetést mindenképpen le kell váltani. Ez azt jelenti, hogy minden szolgáltatás esetében nemcsak az alkotmányban, de konkrétan is meg kell határozni az elégséges szolgáltatási szinteket. És persze azt is jelenti, hogy ezek alá megfelelő pénzt, munkát, eszközt kell rendelni.
A minőségfelmérésnek lehetnek saját belső mutatói. Most is működik valamilyen minőségmérési rendszer, de tudomásom szerint eléggé gyengécske.
Preferálni kell az adott területre adott lakosságra vonatkozó állami szolgáltatásokat, ugyanis ekkor a minőség pontosabban mérhető.
Pl. egy adott korház ellátja, egy adott terület, adott fő általános egészségszolgáltatását. Ekkor az adott lakosság körében való felmérésekkel következtetni lehet, hogy pl. az adott korház milyen minőségi munkát végzett.
Először is a legfontosabb hogy milyen egészségi állapotban van a lakosság, akiket a korház látott el. Illetve milyen megelőző munkát végzett. Pl. egy polgármesteri hivatal mérése, hogy az adott településen jó lakni, vagy nem jó lakni.
Ezzel van összefüggésben a panaszok, illetve az elintézetlen panaszok, kérelmek száma, és súlya.
Ez után jöhet az adott szolgáltatás ideje, várakozási idő, egyszerűsége, az udvariasság, stb.. illetve, hogy az egész ügyintézés a probléma megszűnéséig, mennyi ideig tart, mekkora fáradságot igényelt, egyáltalán megszűnik e probléma. Persze ahány szolgáltatás annyiféle felmérés szükséges.
Jó kérdés az is, hogy mi legyen a jól, ill. rosszul dogozó állami intézményekkel.
Nyilvánvalóan a fejlődést, ill. hanyatlást is figyelembe kell venni (honnan indul, hová érkezik), ill. a fejlesztési és egyéb költséghányadost is figyelembe kell venni, ahhoz hogy meg lehessen állapítani milyen munkát, végez az adott intézmény.
Az nyilvánvalóan nem jó megoldás, hogy a jól dolgozó intézmény kevesebb pénzt kap, hiszen kijön a költségvetésből, a rosszul dolgozó több pénzt kap, hiszen az állam átvállalja az adósságát. Az sem megoldás, ha egyszerűen kevesebb pénzt kap a rosszul dolgozó, hiszen annak a lakosság issza meg levét. A jól dolgozó állami intézmény, vezetésének valamivel több jövedelmet kell kapni, és zárolni kell egy jövedelem-összeget, jutalmat, amit majd a regnálása után kap meg. És persze az erkölcsi jutalom sem maradhat el. A jól dolgozó állami intézmények dolgozóinak is valamivel nagyobb jövedelmet kell kapniuk.
A rosszul dolgozó állami intézmények vezetőit egy bizonyos szint alatt le kell váltani, távozniuk kell. Ha törvényt szeg, pl. korrupt, vagy a rossz munka már jelentős, akkor a jogi felelősségre vonás sem maradhat el. Ha közepes szinten vagy kevéssel az alatt dolgozik az állami intézmény, akkor a vezetők jövedelmét lehet első lépcsőben csökkenteni.
A legfontosabb azonban hogy a rosszul dolgozó állami intézmény vezetői minél gyorsabban, de kettő éven belül leváltásra kerüljenek.
Nem lehetetlen megoldani, hogy az állam szolgáltatásainak vonatkozásában, az ügyfelek kvázi „piaci” vásárlók legyenek.
Ez egyébként több szempontból is előnyős lenne. Egyfelől az ingyenesség egyfajta pazarlást okoz. Másfelől nem kellene bonyolult felméréseket, ellenőrzéseket végezni, legalábbis kevesebb mérés, ellenőrzés lenne szükséges, mert maguk a vásárlók is ellenőriznek, szelektálnak. Ez a magángazdaság előnye.
Nézzük pl. a következő elvi rendszert. Előrebocsátom az, hogy ez technikailag hogyan működne (kártyával, vagy bonusz-pénzzel, vagy másképpen) csak másodlagos.
Mivel a jövedelem, vagyonadó erősen progresszív mindenkinek egyforma állami szolgáltatás jár, legalábbis egy határig. Mindenkinek kiosztanának pl. kétévente pl. négy pl. kártyán levő állami szolgáltatásra felhatalmazó összeget. Pl. így, egészségügyi és gyógyszer szolgáltatási összeg, ill. kártya. Igazságszolgáltatási, ügyintézés szolgáltatási összeg, ill. kártya. Lakásköltség-hozzájárulási, és tömegközlekedési összeg, ill. kártya. Kulturális, felsőoktatási, stb. összeg, ill. kártya. A kártyán levő összegek az átlagember fogyasztó, fogyasztását vennék figyelembe. Minden állami szolgáltatás nagyjából be lenne árazva, méghozzá azon az áron, amelybe ténylegesen kerül. Egységes, szabott állami árak lennének. Amikor valaki igénybe vesz egy szolgáltatást, akkor az ár levonódik a kártyáról, és az is rögzül, hogy melyik állami intézmény szolgáltatott.
Akinek marad a kártyáján összeg, ő készpénzbe visszakaphatná az összeg felét. Vagy a következő kártyájára, de csak két kártyára átteheti az összeget. Ez azért fontos, mert így az állami szolgáltatás nem lesz ingyenes, a fogyasztónak érdemes spórolnia, ill. megőrizni az értéket, állapotot. Pl. ha jó az egészségi állapota, az ráadásul még pénzt is hozhat a számára. Illetve így megnézi, hogy a szolgáltató szolgáltatása indokolt ill. megfelelő minőségű. Ha lehet válogatni, inkább válogat. Az állami szolgáltatások vonatkozásban is megjelenik a piaci hatás.
Hátulütője lehet, hogy egyesek talán így a saját egészségükön, kultúrájukon, stb., spórolnak. Ha valaki nem törődik az egészségével, kultúrájával, stb., akkor az kártya nélkül is probléma. Ugyanakkor bizonyos dolgok kötelező jellegűek. Pl. bizonyos egészségügyi szűrésekre kötelezni is lehet az embereket, ha nem jelenik meg akkor pénzbüntetés járhat, ami éppenséggel levonás lehet a lakásköltség-hozzájárulás és tömegközlekedés kártyáról. Tehát talán ez a felelőtlen spórolás probléma, csökkenthető.
Mi van azokkal, akik kifutnak az összegből.
Azok vagy teljes árat fizetnek, vagy pl. 75%-os árat fizetnek, vagy pl. 50%-os árat fizetnek, vagy pl. 25%-os árat fizetnek, vagy 0%-os (ingyenes) árat fizetnek a hátramaradt időszakban a további szolgáltatásokért. Két vizsgálattól függ, egyfelől attól, hogy milyen szolgáltatásról van szó. Pl. az egészségügyi, gyógyszer szolgáltatás esetében a 0, 25, 50%-os fizetés jöhet szóba. Pl. a lakásköltség hozzájárulás, tömegközlekedés esetében az 50, 75, 100%-os fizetés jöhet szóba. A másik vizsgálat, hogy mennyire önhiba nélküli a kifutás, vagyis a támogatásra szorultságot kell nézni. A további fizetés is történhet kártyán, főleg, ha az csökkentett áras, de akkor a kártyán levő összeg százalékát, mint kvázi adót be kell fizetni. Pl. az egészségügyi elbírálást, bizonyos szabályok, feltételek, betartásával megteheti pl. a háziorvos, a korház.
Szerintem ez az egész rendszer, a költségvetést és az állami árak, valamint a szociális rendszer problémáját részben leegyszerűsíti, részben pontosítja. De leginkább az állami intézmények, szolgáltatások mérése miatt fontos. A lényeg, hogy a kártyalehúzások után a szolgáltató intézmény számláján megjelenik egy összeg, amit a költségvetés az adóból átutal az intézménynek.
Persze sok intézmény nem kapcsolható be ebbe a rendszerbe. Pontosabban egy sereg állami szolgáltatás automatikusan egyforma szolgáltatást nyújt, nincs egyéni fogyasztás. Pl., honvédség, az irányítás, a jogalkotás, stb. minden állampolgárnak egyforma szolgáltatást nyújt.
De amelyik állami intézmény, szolgáltatás bekapcsolódik, az ezzel az összeggel mérve vagyon. Nagyjából mérve lesz, hogy mennyi embernek milyen áras (költséges) szolgáltatást nyújtott. Ugyanis az állami árak megegyeznek a profit nélküli költségekkel. Ezért az állami szabott árakat úgy kell meghatározni, hogy azok egy jól működő (itt jönnek az egyéb mérések) állami intézmény szolgáltatás esetében éppen az üzemeltetési profit nélküli költségeket fedezzék.
Ez csak egyfajta mérés, több okból szükségesek a korábban felsorolt mérések, úgy mint: statisztikai adatok, panaszok, közvélemény-kutatások, korrupció szintje, felettes intézmény összehasonlító mérése. Mennyi, milyen általános átlagos költségű szolgáltatás, milyen minőségben, mekkora adott költséggel.
Ha az intézmény munkája mérve vagyon, akkor jön elő, igen, de mit lehet tenni a javítás érdekében, mivel gyenge a teljesítmény. Mit lehet tenni azon kívül, hogy intézmény megfelelő politikai, gazdasági, törvényi környezetbe teszik. Ezen kívül, elsősorban azt lehet tenni, hogy a rosszul dolgozó állami intézmények vezetését viszonylag gyorsan leváltják, és egy feltehetően jobb vezetést tesznek a helyébe. Addig kell váltogatni a vezetést, amíg elő nem kerül a megfelelő veze
A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező. B/8 és más ábrák.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező. B/8 és más ábrák.
Mivel e tanulmányban már annyi mindent mondtam, nem árt egyfajta vázlatos összefoglalás-szerűséget készíteni, melynek címe: az állam és az állami intézmények (hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) jobb munkájának tényezői.
Ez egy rendkívül bonyolult szerteágazó problémakör, ideje már felvázolni.
Egy alapvető felosztás.
A jó, vagy rossz munka megállapítása.
A munka javítása.
Egy másik alapvető felosztás:
Az állami intézmények munkájának jó egymáshoz illeszkedése.
Az egyes állami intézmények önálló jó munkája.
Egy másik alapvető felosztás:
A jogalkotó legfelső felügyelő testületek (parlament, kormány, stb.) szervek jó munkája.
És a jogalkalmazó, végrehajtó állami intézmények önálló jó munkája.
Az állam rossz munkáját felmérő és megszüntető tényezők.
Az alábbiakat vizsgálni és felmérni szükséges. Megszüntető, ha a felmérésekből kiderülő negatív eredményeket, bizonyos intézkedések, szankciók követik.
1. Az állam, az állami intézmények pont a szükséges munkát végezzék. Az állam megfelelően illeszkedjen a rendszerbe, melybe tartozik még a magángazdaság, a civilszféra, a magánszféra, a nép, stb..
2. Az állami intézmények megfelelően illeszkedjenek egymáshoz, a munkamegosztás, szabályozás, felügyelet, ellenőrzés, stb. szempontjából.
3. Az állam, az állami intézmények megfelelő szabályozása. (Viszonylag részletes pontos szabályozás).
4. A megfelelő szabályozáson belül intézmény-típusokra lebontva a megfelelő demokrácia biztosítása és a megfelelő önrendelkezés biztosítása.
4/b. Az elfogulatlanság, a szakmaiság, a népérdekűség biztosítása. A legfelső jogalkotó és a jogalkotó testületeknek ezen kívül bizonyos önrendelkezéssel, függetlenséggel is rendelkezniük kell.
5. A kötelező közvetlen demokrácia, az intézményi demokrácia.
6. Minimálisan a panaszok, kérelmek, javaslatok (jogos és jogtalan, elintézet és elintézetlen) összeszámolása és ehhez köthető intézkedések, szankciók.
7. A piacgazdasági viszonyok részleges kialakítása.
Ennek elemei: a részleges versenyhelyzet, legyenek azonos hasonló munkát végző intézmények, hogy ezek munkáját össze lehessen hasonlítani.
A teljesítménybérezés.
Az állami árak, ill. a kvázi állami árak (állami szolgáltatás vásárlására jogosító bonusz-pénz) kialakítása.
8. A költségvetési pénz (ill. eszköz, munkaerő) variálása.
8/b. Az intézmény munkájához köthető szélesebb lehetséges potenciális ügyfélkör állapota.
8/c. A teljesítménybérezéshez képest magasak, vagy alacsonyak a vezetők, a dolgozók jövedelme.
9. A közvetlen, másik állami (de független, elfogulatlan) szervek, testületek ellenőrzése, felügyelete.
Ennek elemei.
A szabályozás betartása.
A jogorvoslati rendszerhez köthető ellenőrzés, felügyelet.
A korrupció ellenőrzése.
A munkaszervezettség felmérése és javítása.
A munka mennyiségének és minőségének felmérése.
Illetve az ezekhez köthető intézkedések szankciók.
10. A statisztikai rendszer (állapotfelmérés, munkajavulás, összehasonlítás, stb.) és a felmérés felhasználása.
(Természetesen a statisztikai rendszernek nemcsak az állami munka állapotát kell felmérnie, de magángazdasági munkát is legalábbis szektoronként. Továbbá civilszféra, magánszféra munkavégzését is, általában fel kell mérnie a nemzet, nemzetgazdaság állapotát is.)
11. Az állami dolgozók motivációjának biztosítása, az állami dolgozók oktatása.
12. Az innovatív fejlődés biztosítása. Az államnak is állandóan fejlődni szükséges, ha más szempontból nem, de minimálisan technikailag. Aki, ami nem fejlődik, az lemarad, sőt hanyatlik.
13. És végül, de nem utolsó sorban a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszer.
Mindegyik tényezőről külön fejezetet lehet írni és némelyekről írtam is. De elismerem az egész tanulmányban össze-vissza kavarognak e tényezők, ezért is szükséges valamilyen összefoglalás-szerűség.
Természetesen a tényezők összefüggnek, de azért mindegyik tényezőnek van saját aspektusa.
Azért kavarognak e tanulmányban az itt felsorolt tényezők, mert én az államon részben túlmutató nagyobb rendszerekben, és elsősorban e rendszerek lényegén gondolkodom. Úgy mint:
A helyes alapvető államszerkezet. Az alapvető döntéshozó mechanizmus. A szabályozási rendszer A közvetlen demokrácia rendszere. A panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A hatékony állam. A statisztikai (mérő) rendszer. Stb..
Néhány alapvető (kiinduló) igaz megállapítás.
A korrupt állam nem lehet hatékony. A korrupciómentes tisztességes, valamint hatékonyan működő államot kell létrehozni.
És valahogy rá kellene bírni az állami vezetőket, hogy olyan lelkiismeretesen kezeljék az államot, mintha saját tulajdonuk lenne.
1. A modern állam, gazdasági része: a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások, gondoskodások.
2. Még ahol minden feltétel adott a versenyhez, ott sem alakul ki magától, a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny. Ahol pedig egy-két feltétel hiányzik ott még kevésbé, vagy egyáltalán nem alakul ki (megfelelő felügyelet mellett sem), a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.
3. Az állami korrupció, minimum tripla kárt okoz. Az egyik kár az érdemtelen jövedelmek kára, ill. az abból eredő károk. Erről még szó lesz. A másik kár: a korrupció azzal jár, hogy a rossz termékeket vásárolja meg az állam. Továbbá, rossz termékeket, rossz beruházásokat finanszíroz az állam. Az államnak rossz eszközei lesznek. További hatás: nem alakul ki szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.
4. Ki lehet alakítani olyan hatékonyan működő államot, melyben a korrupció is csekély.
5. Szükség van a modern államra, nemcsak irányítási, felügyeleti, szociális, igazságossági szempontból, de gazdasági szempontból is, és szükség van a piacgazdaságra, versenygazdaságra is.
Az államszervezés és az állami költségvetés alapjai.
1. Minden azzal kezdődik, hogy ki kell jelölni az állam nagyságának, arányának, szerepének határait. Egyfelől aszerint, hogy mely termeléseknek szolgáltatásoknak van a legjobb helye az államban, melyeknek a magángazdaságban. És melyeknek a civil szférában melyeknek a magánszférában.
2. Másfelől úgy, hogy a fogyasztásfajtákat (egyben termelés és szolgáltatásfajtákat) megfelelően rangsorolják, és meghatározzák, hogy mekkora energiát, munkát, pénzt igényelnek.
Emlékeztetőül a fogyasztásfajták:
Az igazságosság, igazságszolgáltatás, tisztességesség, a biztonság több fajtája, nemzetvédelem, az önrendelkezés, a szervezettség, stb.. (Ebben többek között benne van a szociális biztonság, ill. a szociális igazságosság, tehát a szociális rendszer, a segélyezések, támogatások rendszere. A szervezettség pedig lényegileg azonos jogalkotással, a felső irányítással, a hivatalok, a polgármesteri hivatalok, stb.. működésével. És még sok minden benne van a nagy fogyasztásfajtákban. )
Továbbá nagy fogyasztásfajták.
Tudás, tanulás. Kulturáltság, művelődés, tartalmas szórakozás. Tájékozódás. Egészség. Természetes, egészséges környezet. Közlekedés, de ez felosztódik tömegközlekedésre és egyéb közlekedésre. Stb..
Munka, méghozzá viszonylag érdekes és egészséges és lehetőleg a képességeknek megfelelő munka, mint igény. (Ezek inkább állami szolgáltatások voltak.)
(Inkább magángazdasági termelések, szolgáltatások következnek.)
Étkezés. Lakás. Lakberendezés (beleértve a háztartási gépeket) Ruházkodás. Egyéb komfortosságot teremtő szolgáltatások. Nem tömegközlekedés.
Gyermeknevelés, utódgondozás, mint igény.(Ez inkább magánszféra fogyasztása, „termelése” állami támogatással)
Viszonylag hasznos feltöltő szórakozás, üdülés, utazás, pihenés, stb.. Egyéb hasznos tárgyak birtoklása.
Ajándéktárgyak, dísztárgyak, stb. birtoklása. Rövid ideig használatos, azután eldobott tárgyak birtoklása. Haszontalan szórakozás és más testet, lelket romboló fogyasztás. Hódítás, leigázás, mint igény. Stb..
Ugyanakkor ez a rangsorolás már irányt adhat a magángazdaság és az állam belső szerkezetének kialakításához is.
Amint azt már elmondtam, a rangsorolásnál figyelembe kell venni a lakosság jelenlegi igényeit, várható jövőbeli igényeit. Valamint a jelenleg torz megváltoztatandó igényeit. Azaz ki kell alakítani a társadalomtudomány által megállapított jövőbeli optimális fogyasztásstruktúrát a nép igényeinek figyelembevételével.
3. Harmad-felől figyelembe kell venni az adott évben beszedhető összes adót, és beszedhető állami árak összességét. Normális esetben az állam igen kevés hitelt vesz fel. Kalkulálni kell az aktuális év államának biztosan bejövő pénzkészletével, (pénzforrásaival), illetve a bennlevő munka, eszközkészletével, mivel nincs lehetőség ugrásszerű bővítésre, zsugorításra, csak fokozatosra.
Nagyjából ez a három tényező, ill. ezek összeegyeztetése határozza meg a következő év államának nagyságát, szerepét.
További elvek, az államot lehetőleg ne keverjék magángazdasággal, a civil szférával. Pl. nyugdíjrendszer is, legyen egy külön kezelt biztonságos megtakarítási egység. Az állam szerkezete minden tekintetben legyen tiszta, logikus átlátható. Ami nem állam az legyen elválasztva az államtól.
Ami viszont állam arra ne mondják, hogy nem állam.
Többek között jó, ha az államon belül elvileg szét van választva a nyugdíjrendszer, a szociális rendszer, az állami hitelfelvétel, az állam kedvezményes hiteladási rendszere, stb.. Másfelől ha szét van választva jogalkotás, a szaktörvénykezés, a jogalkalmazás, stb., de ezek inkább irányítási szempontok. Harmadrészt, ha szét vannak az állam nagy szolgáltatásfajtái, melyek egyben az állam által adott nagy fogyasztásfajták.
Visszatérve, ami állam, arra ne mondják, hogy nem állam.
Semmi értelme az ilyen zagyvaságoknak, hogy az önkormányzatok el vannak adósodva, a korházak el vannak adósodva, a BKV el van adósodva, stb.. Ezek állami egységek, adóból és állami árakból működő egységek, ezeket mindenképpen az adófizetők finanszírozzák.
Ugyanakkor szükséges az államot költségvetési egységekre szétbontani. De miért is? Jó, ha ismert a nagy szolgáltatásfajta milyen egységekből áll, ezen egységek külön-külön bővítendők, fejlesztendők vagy éppen fölöslegesek, zsugorítandók.
Ami ennél is fontosabb, valahogy le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják. Tehát szükséges mérni a költségvetési egységek gazdálkodását. De ha egy költségvetési egység tartósan rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, a felső állami vezetés felelőssége is nyilvánvaló. Ha egy költségvetési egység rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, az összes adófizető állampolgár pórul jár. Mert nem lehet azt mondani, pl.: ez az önkormányzat (pontosabban az állam kihelyezett polgármesteri hivatala) rosszul gazdálkodott, akkor az ott lakók károsodjanak, a nemzet többi része ne károsodjon. Ugyanis az ott lakók a jelen rendszerben nem tehetnek arról, hogy a „vezetőik” rosszul gazdálkodtak, felelőtlenek, netán korruptak voltak.
Az ártatlan lakosságot kompenzálni kell, méghozzá a közös nagy állam vagyonából, munkájából. Ezért mondtam, hogy ezek csak zavart keltő zagyvaságok, hogy pl. el van adósodva X önkormányzat, Y kórház, Z állami szolgáltató, stb..
A nagykalap elv (minden ami állami az közös gazdálkodású, közös elosztású) mindenképpen érvényesül, mert nem lehet a lakosság egyes csoportjait diszkriminálni.
Minden költségvetési egységet külön-külön is meg kell vizsgálni az elvégzett feladat szükséges, nincs átfedés, ill. jó hatékony, tisztességes munka folyik. De ennél a vizsgálatnál már a nagy szolgáltatásfajta bővítését ill. zsugorítását is figyelembe kell venni.
Pl., meg kell vizsgálni egy adott állami kórház szükségességét és gazdálkodását. De itt is a legfontosabb szempont, hogy a lakosság és a társadalomtudomány, a tudományos vezetés együttesen általában bővíteni, javítani akarja az egészségügyi szolgáltatásokat, vagy sem. Egy szempont az is, hogy az adott egészségügyi szolgáltatást nem lehet áttenni a magángazdaságba, a civil szférába, de ez a szempontot nem azonos ezzel: lehetőleg mindent privatizálni kell, az állam vacak. A következő szempont az egészségügy átfogó szerkezetének helyes kialakítása. Ezek tükrében lehet vizsgálni az adott kórház szükségességét, az ellátott feladatok szükségességét. És azután jöhet az adott korház feladatainak meghatározása és gazdálkodás konkrét vizsgálata. A hibák feltárásában, kijavításában nagyon fontos szerepe lesz (már most is lenne) az ügyfelek észrevételeinek javaslatainak. Ha konkrétan pl. az adott, már szükséges feladatokat elvégző korház, a vezetői hibáiból rosszul gazdálkodik, akkor nem a kórház szanálása, zsugorítása a megoldás, hanem a vezetők lecserélése, az adott korház tisztességes és hatékony gazdálkodásnak kialakítása.
Ha mindez megvan, akkor alakul ki az állam jó szerkezete, és megtermődik a jó költségvetés alapja. És megteremtődik a hatékony, tisztességes állam kialakításnak alapja.
Hogy ne kavarodjunk bele ebbe a szövevényes problémakörbe, szükséges az előzetes összefoglalás, mely ez estben nem más, mint az alapvető feladatok felsorolása.
Az állam önmagára vonatkozó gazdasági, hatékonysági feladatai.
Az állami vállalatok, állami szolgáltatások valamint egyes állami irányítási egységeket, intézményeket hatékonyabb működésűvé kell tenni. Az állam különböző részei más elvek módszerek szerint tehetők hatékonnyá, ezért az államot szét kell választani.
Az állami szolgáltatásköröket alaposan átgondolva be kell sorolni valamelyik állami rendszerbe. Szét kell választani az állami közszférát, állami versenyszférára és állami közszféra.
Az állami közszférába (elsősorban az ügyfélválasztási lehetőségéből kiindulva.) - fix, ügyfélkör, fix feladat, fix költségvetés, (körzetesítés), illetve a költségmegtakarítási-jutalék rendszerbe. Továbbá erősebb, más irányú külső központi szabályozás ellenőrzés, szankció. Gyengébb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás, csak csekélyebb bérváltoztatás. Ezzel a rendszerrel kapcsolatban kell alakítani a lassan változó, megfelelő jutalékot, biztosító költségvetést.
A vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag. A regnáló időben a vezetés az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb jövedelmezésben részesüljön, utólag legyen ez kompenzálva.
Amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás, addig nem lesz hatékony az állam, tehát ez az első lépés.
A másik nagy csoport az állami (részleges) versenyszféra. Általában arra kell törekedni, hogy az állami részleges versenyszféra a lehetőségekhez képest nagy legyen. Ahol lehet, ki kell alakítani az állami részleges versenyt. Az állami versenyszféra meghatározása: állami feladatokat ellátó, szinte kizárólag az állam tulajdonában, és működtetésében levő, vállalatok, intézmények, amelyek szerkezetileg, működésileg, a magángazdaság és az állami közszféra között vannak.
Besorolás az állami részleges versenyszférába - változó ügyfélkör, ügyfélszerzési verseny, ne legyen monopolhelyzet. A szinvonal, minőség kis mértékben változhat. Szabad válaszhatóság, a szolgáltatás jellegéből adódóan, változó ügyfélkör. Maga a szolgáltatás jellege is meghatározza a besorolást. Más mértékű és struktúrájú a költségvetési finanszírozás.
Gyengébb külső központi szabályozás, ellenőrzés szankció, erősebb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás. Erősebb de korlátozott belső árváltoztatás, bérváltoztatás. Legyen csökkentett áras, de arányos, pontos árazás. Pontos árazás de az állami középártól limitáltan kismértékben eltérhetnek az árak. Erre általában legalkalmasabb a bonusz-pénzrendszer. Az intézmény vezetésének korlátozott árváltoztatási, bérváltoztatási lehetősége.
Szükségszerűen az állami vállatok, intézmények nagyobb része az állami közszférában marad, de ezt is át kell alakítani. Pl. a jelenleginél szigorúbb külső szabályozás, ellenőrzés szükséges sok vonatkozásban.
Tényezők, amelyek mindkét rendszerre vonatkoznak, de nem egyformán.
Egy logikusabb átfogóbb keretszabályozás.
A vezetők jövedelme a csökkentett, (kódolt, jelképes) összes bevételtől, ill. a vállalat, intézmény teljesítményétől függjön. (A költségmegtakarítás jelentős része szétosztható legyen.)
A belső jövedelemelosztást is limitáltan meg kell határozni.
A külső állami munkaszervezés, beleértve a jobb korszerűbb eszközöket és az oktatást. A konkrét részleges racionalizálás. A statisztikai adatok figyelembevétele az állami munka megszervezésénél. Az ügyfél-centrikus munkaszervezés.
A bonuszpénz-rendszer mindkét szférában alkalmazható, csak másképpen.
Az állami vállalatok, intézmények teljesítményének pontos mérése, statisztikai adatokkal és ügyfél-elégedettséggel. Az ügyfél-elégedettség mérése lehet közvélemény-kutatás, illetve állami versenyszférában a bevétel, (bonuszpénz-bevétel).
A külső állami ellenőrzés színvonalának emelése. Szabályozni és ellenőrizni kell az állami szolgáltatás, termék közel egyenlő és megfelelő minőségét.
Ahol lehet a külső állami szabályozás, általában mindenre kiterjedő, de limitált, alternativált szabályozás legyen. (A limitált szabályozás lényege: egy határig azt tehetsz, amit akarsz, de azt átlépve igen szigorú szankció következik.) A külső szabályozás, megoldások és a belső megoldások megfelelő aránya.
A külső és belső szabályozásnak biztosítani kell a jó munkaszervezést, a szaktudást (általános oktatással és vállalaton, intézményen belüli oktatással) és a munkamotivációt. Az oktatás egyik eleme, az ügyfél-centrikusság tudatosítása.
Maradjon meg a belső kreativitás, és motiváció. A szellemi motiváció is és az anyagi motiváció is.
A belső teljesítménybérezés megkövetelése és alapvető szabályozása.
A fejlettebb, szigorúbb, állami vezetés-kiválasztás, és gyorsabb leváltás, mindkét rendszerben egyformán szükséges. Hiszen az állami versenyszféra legfőbb szabályozása, a vezetés gyors, nagyobb károkozást megelőző, leváltása, és ha szükséges, utólagos felelősségre vonása. Azzal együtt, hogy e vezetők nagyobb szabadságot kapnak, de csak bizonyos határig.
A szabályozás mellett legyen megfelelő végrehajtás (ellenőrzés, szankció, kiszűrés). A korrupció csökkentése.
Ha valami tartósan (zsugorítva sem) nem működik az állami versenyszférában, akkor azt szabályozottan át kell tenni az állami közszférába.
A közvetlen intézményi (ügyfelek, ott dolgozók) demokrácia fejlesztése, amely sok mindenben (ötletek javaslatok, ellenőrzések, ügyfél-centrikusság, stb.) hozzájárul, hogy az állami működés hatékonyabb legyen.
Feladat, hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát. A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát. A teljes társadalmi hasznosság mérésének-elve.
A hatékony állam.
A B/8 ábra összefoglalva vázolja, és egyben nagyjából tisztázza ezt a zavarosnak tűnő rendszertényezőt.
Először is tisztázni kell, hogy ez a rendszertényező elsősorban arról szól, hogy az állam önmagát hogyan tudja hatékonnyá tenni. Ugyanis az államnak kettős feladatköre van, gazdasági vonatkozásban. Az egyik: önmagát hatékonnyá, és egyébként tisztességessé, igazságossá tenni. A másik: biztosítsa azon feltételeket, hogy a magángazdaság hatékonyan és egyébként tisztességesen, igazságosan működjön.
Továbbá előjáróban meg kell állapítani ez egy csonka tényező, abban a tekintetben, hogy az állam hatékonyságainak tényezőit csak részben tárgyalja. A helyzet ugyanis az hogy a döntéshozó mechanizmus egységben, a vezetés demokratikus fejlődése részben (A/1 ábra) található a hatékonyság jelentős tényezői. Arról van szó, hogy az ott elemzett tényezők nemcsak az állam demokratikus szerkezetét biztosítják, hanem a hatékony működését is. Itt van mindjárt az objektív vezetés-kijelölés, leváltás. Nyilvánvaló, ha az állami irányítás ill. állami gazdaság él alkalmatlan, hozzá nem értő, önérdekű vezetők vannak, akkor az a testület, szervezet, intézmény, vállalat nem képes hatékonyan működni. Ez talán a legjelentősebb tényező, de többi tényező is befolyásolja a hatékony működést. Az összehangoló szakmai (tudományos) irányítás kialakítása. A logikus, demokratikus intézményrendszer. A testületek, intézmények helyi, szervezeti, feladatbeli szétválasztása. A vezetésre vonatkozó egyre precízebb szabályozás. A logikus demokratikus panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A kombinált népi ellenőrzés. A demokratikus szakmai felügyelet. Nos ezek mind erősítik az állam hatékony működését. Mivel ezek máshol kivannak elemezve az ismétlések elkerülése végett, e rendszertényezőbe csak a megemlítés szintjén kerülnek bele. Pontosabban ebben a rendszertényezőben csak a felsoroltakon kívüli tényezők lesznek megtárgyalva.
E rendszertényező megértéséhez át kellene olvasni az állam erősségével foglalkozó rendszertényezőt. Különösen azt részt, amelyik azt tárgyalja hogy a hatékonyság inkább csökkenti az állami alkalmazottak létszámát, az intézmény, szervezet, testület, költségvetését, ugyanakkor mégis erősíti az államot. Pontosabban az így felszabaduló szabad kapacitást fel lehet használni más fontos állami feladatok szintén hatékony megoldására. Jelenleg az állam éppen hatékonyatlansága miatt egyszerre túl bő, pazarló, bürokratikus és túl gyenge abban az értelemben, hogy lényeges állami feladatok nincsenek, vagy csak gyengén vannak ellátva.
Kérdés: a magángazdaság miért hatékonyabb, sőt sokkal hatékonyabb, mint az állami gazdaság?
Mert a vezetés kiválasztás jobb alkalmasabb szakértőbb vezetőket választanak ki.
Mert a magángazdaságban, mind vezetőnek, mind az alkalmazottnak van motivációja elsősorban a profit a jövedelem, másodsorban a tulajdonosi büszkeség. Mert a magángazdaságban van munkaszervezés, van teljesítménybérezés. Mert a magángazdaság, a kevesebb előírás miatt lazább rugalmasabb. Mert a magángazdaságban hatékonyabb az ellenőrzés. Mert a magángazdaságban van verseny.
Most nézzük meg: miért nincsenek a felsoroltak állami gazdaságban és az állami irányításba? Vajon szükségszerűen nincsenek, vagy a helyzet javítható változtatható.
A felsoroltak közül én a másodikat emelném ki: mert a magángazdaságban mind a vezetőnek, mind az alkalmazottnak van motivációja: elsősorban a profit a jövedelemszerzés, másodsorban a tulajdonosi büszkeség. Elemezzük ki ezt a megállapítást. Egy másik rendszertényező keretén belül kitérek arra, hogy bizony vannak még ezeken kívül más lényeges munkamotivációk, ráadásul olyanok, melyek nem járulnak hozzá a kapzsiságdeterminált piacgazdaság kialakulásához. Egyelőre maradjunk abban, hogy ezek ténylegesen lényeges munkamotivációk. Ezeket, a munkamotivációkat képtelenség az állami gazdaságban létrehozni? Szerintem a költségmegtakarítási jutalékkal és a teljesítménybérezéssel nagyrészt létre lehet hozni, főleg a jövedelemszerzés motivációt. A költségmegtakarítási jutalék arról szól, hogy bár az állami intézményeknek, vállalatoknak általában nincs és nem is lehet tiszta hasznuk, profitjuk, de van viszonylagos profitjuk. Az állami intézmény egyfelől szolgáltat, mint egy magáncég másfelől van bevétele is, csak ez nem az ügyfelektől közvetlenül jön, hanem az adófizető állampolgároktól az állami költségvetésen keresztül. Lényegében tehát nincs nagy különbség egy magáncég és egy állami cég között. A viszonylagos profit abból keletkezik, hogy a bevételből hogyan tud gazdálkodni, a magáncégnél is ebből keletkezik a profit. Az is igaz, ha rossz a költségvetés a viszonylagos profitot elszedi az állami cégtől, akkor azzal nem lehet semmit kezdeni. Ha nem szedi el, akkor azt szét lehet osztani a költségmegtakarításnak, illetve a munkateljesítménynek megfelelően. Ezzel létrejön a jövedelemszerzés, mint munkamotiváció. Ehhez tehát a következők kellenek: Egy olyan fix illetve lassan változó (nem évenként) költségvetés mely a lehetővé teszi a jutalékok szétosztását. Kell hozzá egy olyan szemlélet, rendszer, munkaszervezés mely ezt a szelektált szétosztást érvényesíti. Kell hozzá egy olyan szabályozás, és ellenőrzés, amelyik lehetetlenné teszi a következőket: a bürokráciát, korrupciót, protekciót. Meg kell akadályozni azt, hogy a megtakarított jutalékot aránytalanul csak a vezetés tegye zsebre. Azt is, hogy a megtakarítás a feladatok, a szolgáltatás rovására menjen. Tehát a szabályozásnak elő kell írnia, hogy a megtakarított jutalékból hány százaléka kerülhet a vezetés zsebébe. Elő kell írnia, hogy egy bizonyos költségvetés mellett milyen szolgáltatási színvonalat kell biztosítani. Mindezt le kell ellenőrizni.
A magángazdaságban azért nem kell a színvonalat különösebben ellenőrizni, mert az rögtön jelentkezik a profitban, ugyanis a verseny miatt a rossz terméket, szolgáltatást adótól az ügyfelek elfordulnak.
Az állami gazdaságban is részben érvényesülhet ez, ha mű (viszonylagosan gyengébb a monopolhelyzetnél azonban erősebb) versenyhelyzetet hozunk létre. Kétségtelen hogy az állami cégek több okból általában monopolhelyzetben működnek. Több eszközzel azonban még a monopolhelyzetben levő intézmények vállalatok között, ill., azokban ki lehet alakítani mű-versenyhelyzetet. Egyszer már megállapítottam ahol piacgazdaság, versenygazdaság van, ott nem érvényesülhet az egyenlőség elve. Többek közt azért, mert kialakul a szegényszolgáltatás a gyenge minőségű szolgáltatás, és a gazdagszolgáltatás, a magas színvonalú szolgáltatás, termék. Ez így rendben is van kivéve azokat a területeket ahol az egyenlőség elvének kell érvényesülni. Szerintem azonban létre lehet hozni egy olyan mű-versenyhelyzetet, mikor elő van írva az egyenlő szolgáltatás, mégis kialakul egy viszonylagos verseny. Pl. a szolgáltatót, felosztják egységekre. Pl., a MÁV-ot, több egységre. A vonatok egyharmada X cégé, a másik harmada Y cégé, a harmadik harmada Z cégé. A pályafenntartás, egyéb üzemeltetés B, C, D cégé. Nem vagyok MÁV szakértő, aki ismeri ezt céget az biztosan el tudna végezni egy versenyre is alkalmas felosztást A felosztást úgy kell elvégezni, hogy minden ügyfél mindegyiket el tudja érni, ne alakuljon ki monopolhelyzet. A felosztott cégek bizonyos mértékben pl. +,- 10%-ban eltérő árakat alakíthatnak ki. Ugyanakkor előírják és ellenőrzik az egyenlő színvonalú szolgáltatást. Mindehhez hozzájön az előbb említett költségmegtakarítási jutalék, teljesítménybérezés ill. annak feltételei (szabályozás, ellenőrzés). Szerintem ebben az esetben kialakul egy viszonylagos szabályozott versenyhelyzet és az állam hatékonyan, legalábbis a jelenleginél hatékonyabban fog működni. Persze nem minden állami intézmény esetében lehet létrehozni a versenyhelyzetet, ill. költségmegtakarítási jutalékot, és egyebeket, de jelentős részükben létre lehet hozni. Az említett példák, csak bizonyos és nem is biztos, hogy a legjobb lehetséges módszerek lehetnek a sok közül. A lényeg az, hogy politikai akarttal, értelemmel, létre lehet hozni a jelenleginél hatékonyabban működő államot.
Térjünk ki még rugalmasabb működés problémájára. Azt egy korábbi részben megállapítottam, hogy a részletesebb szabályozás nem feltétlen, vagy legalábbis nem olyan mértékben csökkenti a rugalmasságot, mint azt gondolnánk. Ha szabályozás jó, vagyis minden lényeges alternatívát tartalmaz akkor a rugalmasság kevésbé csökken mintha szabályozás erős, mindenre kiterjed, de ugyanakkor elnagyolt, nem veszi figyelembe a lehetséges létrejövő varrációkat, alternatívákat. Kétségtelen az államnak szabályozottabbnak kell lenni, mint a magángazdaságnak, de az a szabályozás lehet jó, figyelmes, részletes, pontos is.
Kitérnék még arra, hogy jelenleg mintha divatba jönne hogy az állami intézmény, vagy annak részlege profitorientáltan akarna működni. Gondolok itt pl. rendőrség, ezért, meg azért, pénzt kér. Ehhez hasonló probléma, ha az állam kihasználva a monopolhelyzetét úgy viselkedik, mint egy monopolhelyzetben levő nagyvállalkozás, vagyis lefeji az embereket, pl. szerencsejáték vállalkozás.
A rendőrség is kihasználhatja monopol helyzetét, és pénzt kérhet a szolgáltatásaiért, csakhogy ez enyhén szólva erkölcstelen lenne. A rendőrségre ott van szükség ahol az egyenlőség elvének, kell érvényesülni. Ha igazságosságról, testi épségről, stb. van szó, akkor nem lehet latolgatni, profitot számolgatni, cselekedni kell, mert igazságossághoz, testi épséghez, stb., mindenkinek egyformán joga van. Ellenkező esetben az jön ki, hogy a gazdagokat megvédjük, a szegények meg tegyenek, amit akarnak. Ez a keverék gazdaság egy megfordított változata. Az egyik szemlélet egyszerűen fogalmazva: miért tömje a kapitalista a zsebét tele pénzzel, ha azt az állam ill. az államon keresztül az adófizető polgárok is megtehetik. A másik szemlélet az állam, úgy ahogy van rossz, gyengíteni kell, lehetőleg mindent privatizálni szükséges. Nos én már több rendszertényezőn keresztül azt bizonygatom, hogy egyik szemlélet sem jó. Próbáltam azokra határokra elvekre rámutatni, amelyek eldöntik, hogy hol van helye az állami gazdaságnak, és hol van helye a magángazdaságnak. Ez a rendszertényező arról szól, hogy az állami gazdaságnak, mivel az állam részben hatékony működésűvé tehető, a szerepe, területe valamennyire kitágulhat. Nem állítom azt, hogy az állami gazdaság ugyanolyan hatékonnyá tehető, mint a magángazdaság, nincs szükség magángazdaságra, főleg kis és középvállalkozásokra. Csak azt állítom, hogy a múltbelinél és jelenleginél hatékonyabbá tehető és így nincs akadálya az állam fokozatos erősödésének. Persze hatalmi vagyoni tömeg növekedése nemcsak az állami gazdaság erősödését igényli, de a magángazdaság erősödését is. Megjegyzem jelenleg a magángazdaság nagyobb arányban, erősödik, mint az állami szféra. Azt mondom, hogy a két növekedés minimálisan egyenlő arányú legyen, vagy az állami gazdaság, irányítás valamivel nagyobb arányban növekedjen.
Ha az állam hatékonyabbá tehető miért nem tették eddig azzá? Ha a brezsnyevi szocializmus fennmaradása múlott az állam hatékonyságán miért nem oldották meg abban rendszerben? Ha eddig nem oldották meg, akkor valószínűleg nem is lehet megoldani. Ezekre a felvetésekre a válasz.
Tény hogy az általam vázolt, vagy ahhoz hasonló hatékonysági módszerek legalábbis tömeges rendszer mértékben nem jöttek létre. Valószínűleg vannak kivételt képező országok. Az biztos, hogy a brezsnyevi szocializmusban nem jött létre, bár voltak kísérletek. Ezt csak azért mondtam el, mert nem igaz az, hogy komolyan megpróbálták, csak nem jött be. Komoly kitartó próbálkozások nem voltak, esetleg rövid távú felületes, feladós próbálkozások. Miért nem voltak komoly próbálkozások? A kapitalista vezetésnek (a nagytőkével összefonódott vezetésnek) nem érdeke a hatékony állam megteremtése. A hatékony állam esetleg megingatja, csökkenti a magángazdaságot. Ezzel csökkenti nagytőke vagyonát, hatalmát. A politikai vezetésnek is problémát okozhat a fejlődés, esetleg elkanyarodik a szocializmus irányába. A brezsnyevi szocializmusban szintén hiányzott a politikai akarat, de más okokból. Ott, ellenkezőleg, pont attól féltek, hogy a piacgazdasági elemek alkalmazása az állami gazdaságban elkanyarodást jelenthet a kapitalizmus irányába. Megijedtek, pl. a magyarországi új gazdasági mechanizmus során, hogy ez egy megállíthatatlan folyamatot indít be, melynek vége a kapitalizmus lesz. (Végül is, éppen pangásnak köszönhetően, az lett, de vezetés azért nem oly okos hogy ezt kikövetkeztesse.) Egyik rendszerben sem volt igazi politikai érdek így hát csak buta félmegoldások jöttek létre. Lehet hogy Gorbacsov, ha nem késett volna el, komoly próbálkozásokat tett volna ez irányban. Lehet, hogy a kínai szocializmusban jelenleg egy hatékonyabb állam működik.
Rendszerezzük a hatékony állam tényezőit.
A hatékony állam tényezői, fontossági sorrendben.
Költségmegtakarítási jutalék-rendszer.
Konkrét részletes racionalizálás.
Korrupció, protekció csökkentése.
Részleges állami verseny.
Teljesítménybérezés.
A vezetés szigorú felelősségre vonása, objektív mérőrendszer alapján.
Egyéb módszerek
Költségmegtakarítási jutalék-rendszer.
Szét kell választani a nyereséges (profittermelő) állami intézményeket (vállalatokat, intézményeket, hivatalokat, szerveket, hatóságokat, egységeket, stb., a későbbiekben egyszerűen: intézmények), és nullszaldós, ill. támogatásra szoruló költségvetési intézményeket. Ez a tényező csak az utóbbiakra vonatkozik. De még e intézményeket is szét kell választani állandó ügyfélkörű és változó ügyfélkörű intézményekre.
Először az állandó ügyfélkörű, meghatározott feladatú állami intézményekről beszélek. Ugyanakkor ez részben szervezés kérdése is.
Nagyon pontosan meg kell állapítani, egy intézmény éves költségvetését. Ehhez (nemcsak ehhez) az szükséges, hogy a feladatokat, azok mennyiségét, minőségét, és ezek költségét pontosan állapítsák meg. A bérköltségek (munkaköltségek) megállapításánál a magángazdaságban átlagos órabért lehet alapul venni. A vezetés tekintetében pedig, a magángazdaságban átalagos beosztott vezetői jövedelem 80%-a lehet a kiindulópont.
A pontosan megállapított költségvetési összeget (negyedévente, az első részletet január 2.-án) oda kell adni, az intézmény vezetésének, rendelkezzen vele. (Lehetőleg az intézményt, vezetői testület, pl. 10 tagú, vezesse.) Természetesen az intézmény vezetése pontosan tudja, hogy mi a feladata, és azt milyen minőségben kell elvégezni. Az intézmény vezetése „szabadon” használhatja a költségvetési pénzt.
A lényeg az, hogy amennyiben az intézmény hatékonyan gazdálkodik, a megtakarított pénzt szétoszthatja. Így az intézmény vezetésének dolgozóinak az érdeke, hogy hatékonyan dolgozzanak.
Nincs bértáblázat, stb. ugyanazok a munkajogok, minimálbér vonatkozik az állami intézményekre, mint magángazdasági vállalatokra. Nincs létszám-szabályozás. Kell lenni viszont, olyan szabályozásnak, amely meghatározza vezetők jövedelmét. Ugyanis a leggyakoribb probléma, hogy vezetők túl sokat adva maguknak, a dolgozóknak túl kevés marad, illetve kevés marad fejlesztésre.
Kiegészítő intézkedések.
Kell egy ellenőrző szerv, amelyik alaposan (nem felületesen) ellenőrzi, hogy az adott intézmény megfelelő minőségben végzi el az összes feladatát.
De gondoljuk végig újra miről is van szó.
Van egy meghatározott faladat, és egy maghatározott ügyfél pl. 1000 fő, erre adnak agy fix összeget. Ez nem azonos fejkvóta-rendszerrel: ahány ember esetlegesen jelentkezik annyiszor x összeget, adnak. (Ez utóbbihoz, nagyon szigorú ellenőrzés szükséges, tényleg annyi ember jelentkezett, tényleg megkapták az adott szolgáltatást és azt tényleg minőségben kapták meg. Ha ebbe az ellenőrzésbe nincs bevonva az ügyfél, akkor szinte lehetetlen leellenőrizni. A magángazdaságba be van vonva, az ügyfél. A jelenlegi állami fejkvóta rendszerben nem lehet elegendő az ellenőrzés, oly sok az ellenőrizendő, ezért verseny sem jöhet létre. Pl., visszarendeli az ügyfelet csak ezért, hogy több munkát könyveljen el. Vagy pl. egy magasabb fokú, több munkát, könyvel el, mint amit adott, stb.. E visszaéléseket nem lehet kivédeni.)
Ismétlem, a másik lehetséges variáció, te ezért az 1000 ember minőségi ellátásért vagy felelős, ezért kapsz egy fix összeget, a megoldás a te dolgod. Kétségtelenül ekkor, főleg rövid távon van egy elég erős szerencsetényező, hosszabb távon azonban ez nagyrészt kiegyenlítődik. Ha ilyenkor pl. fél évre, kapja a fix összeget, akkor abból tud gazdálkodni, kevés munkájú időszakokba tartalékol a sokmunkájú időszakokra. (Tulajdonképpen ez a probléma, időnként kevés kapacitás időnként sok, a fejkvótás rendszerben is jelentkezik.)
A minőségi probléma itt is jelentkezik, de egy kicsit kevésbé, mint a fejkvótás rendszerben. Ugyanis ha a rábízott emberek jól vannak ellátva, akkor kevesebb munka várható később, és ez jó a szolgáltatónak. Az a probléma sem teljesen egyformán jelentkezik, hogy egyes időszakban kevés kapacitás, más időszakban sok a kapacitás. Ugyanis fix ügyfélkörös megoldás azért hosszú távon kevésbé változékony. Azzal jobb ez rendszer, hogy nem érdemes behazudni a jelentkezőket, vagy indokolatlanul kezelni a jelentkezőket, hiszen akkor sem kap több pénzt. Ebben a rendszerben a költségmegtakarítás is világosabb. A hátrány, viszont az hogy ekkor behatárolt az ügyfélkör, mi lesz pl. a spontán jelentkezőkkel, pl. az egészségügyben, nem lehet elküldeni őket. Mi lesz az újonnan jelentkezőkkel, stb. Szerintem ezeket meg lehet oldani. Pl., ebben a hónapban ennyi spontán, plusz feladat volt. Ebben a hónapban így változott az állandó létszám. Akkor csak ezeket kell ellenőrizni.
Mindent összevetve az jön ki, hogy fix ügyfélkörös, fix költségvetésű rendszer, jobb, mint a fejkvótás rendszer. Mindez azonban az állami közszférára vonatkozik, mert a legjobb az állami versenyszféra megoldás, ahol lehet. Ebben ugyanis az ügyfél teljesen be van vonva az ellenőrzésbe, és kialakulhat egy kvázi versenyhelyzet. Erről még beszélek, egyelőre maradjunk az állami közszféránál.
Hogy is nézne ki a közszféra rendszere. Lenne egy fix ügyfélkörű, fix költségvetésű rendszer, amelyre rácsatlakozna egy jóval kisebb spontán ügyfélkör (akik az átmeneti kapacitáshiány miatt át kell, hogy menjenek, az átmeneti kapacitás fölösleggel rendelkező helyre.) illetve azok fejkvóta rendszere.
Visszatérek a szabályozásra, bérezésre, árazásra. Lehetséges bérszabályozás: az intézmény legjobban kereső 15%-ának összes jövedelme nem lehet több, mint a maradék 85%-nak az összes jövedelme, ill. annak x % - a.
Az intézmény legnagyobb jövedelmű emberének jövedelme, nem lehet több, mint a minimálbér x - szerese. Más bérszabályozás nem szükséges.
Az állami árszabályozás. A hatósági árakat pontosan meg kell állapítani plusz 2%-os ráhagyással. Ettől az intézmény egésze, vagy alegységei, rész-vállalatai eltérhetnek. Ezt később fejtem ki.
Szükség van még egy minimális intézményi demokráciára. A vezetőtestület időszakos közgyűlése. Évente két nagy-közgyűlés az összes dolgozóval. A közgyűlések szerepének, hatáskörének szabályozása.
A következő variációk lehetségesek.
Az intézmény nem jön ki a költségvetési pénzből, vagy a feladatát nem egészen, ill. nem a megfelelő minőségben látja el. Ekkor meg kell vizsgálni, hogy ennek oka kevés kapott pénz, vagy az intézmény rossz munkája. Ha a pénz kevés, akkor azt emelni kell, esetleg a feladatokat kell csökkenteni. Ha rossz a munka, akkor vezető testületet le kell váltani, és újat kell választani. Ennek szabályait ki kell dolgozni.
A második variáció, hogy a vezetés és a dolgozók nyereségmotiváltan hatékonyan dolgoznak, a költségvetési pénz elég lesz, sőt marad szétosztható jövedelem.
Harmadik variáció.
Az intézmény, mint arról szó volt fix költségvetési pénzt kap. Menetközben, évközben azonban különböző okokból számottevően nőhet, csökkenhet egy intézmény ügyfélszáma, munkája, feladata. Havonta az intézménynek ellenőrzés felé be kell jelenteni a feladat növekedést, csökkenést. Ha nő a feladat, akkor az intézmény hitelt vehet fel. A központi ellenőrzés negyedévente átvizsgálja, hogy ez hitelfelvétel jogos ( valós teljesítmény áll mögötte), amennyiben az, akkor ezt hitelt a költségvetésből pótolja. Ha jogtalan, akkor a vezető testületet le kell váltani. (A magángazdaságban is a rosszul gazdálkodó vezetés megbukik, veszteséges lesz, leváltódik.) Ha csökken feladat, akkor ennek költségét az intézmény nem költheti el, félévente vissza kell fizetnie. Ha nem tudja, akkor a vezetést le kell váltani.
Konkrét részletes racionalizálás.
A központi vezetésnek, kormánynak létre kell hozni egy, vagy több olyan intézményt, amelynek a feladata, hogy minden állami intézményt (először a nagyobbakat, veszteségesebbet) külső szabályozási, munkaszervezési belső szabályozási szempontból átvizsgál, a hiányosságokat, logikátlanságokat, fölöslegességeket, stb. feltárja, és egyszerűbb esetben kijavítja. Törvényhozási esetben pedig a törvényt módosítja. E vizsgálatnak, többek között ügyfél-központúnak kell lennie. Az ügyfél gyakran állapítja meg: ez mekkora baromság. Vagy ezt: sokkal egyszerűbb lenne, ha. Az ügyfél szempontja az elsődleges, mert az állam az ügyfélért az emberekért van, és nem fordítva.
Az állam bürokrácia-mentesítése, lényegében a konkrét részletes racionalizáláson keresztül oldható meg.
Az állam protekció-mentesítése, a megfelelő állami vezetők kiválasztása igen lényeges eleme lenne a hatékony államnak, de ehhez már a döntéshozó mechanizmus átalakítása szükséges. Ezért erről, egy másik fejezetben lesz szó.
Ellenben az állam korrupció-mentesítésére (a korrupció minimálisra való csökkentése) e fejezetben is ki kell térni.
Az világos, hogy addig nem lehet hatékony az állam, amíg korrupció van, pontosabban minél erősebb a korrupció, annál rosszabb hatékonyságú az állam. A korrupció csökkentésének egyik hatásos módszere a szigorú pártatlan objektív ellenőrzés. Az egyik egyszerű, hatékony megoldás a korrupt állami alkalmazottak, tisztviselők lebuktatása. Nem hangzik túl demokratikus módszernek, de mégis szükség van arra, hogy a korrupt embereket kelepcébe csalják és lebuktassák.
A részleges állami verseny.
Ez elsősorban a profittermelő intézményekre vonatkozik, de alkalmazható a költségvetési intézményeknél is. Itt már a változó ügyfélkörű intézményekről van szó. (Gondoljunk pl. az egészségügyre.)
Azért érdemes ezen elgondolkodni. Egyrészt általában adva van egy adott dolgozószámú, adott eszköznagyságú intézmény. Az állam előnye magángazdasággal szemben, hogy azt mondhatja, nem variálunk, hanem e nagyság alá rendeljük a megfelelő ügyfélszámot. A pénz csökkentése, növelése nem optimális megoldás, mert ezzel nem oldódik meg a dolgozók és eszközök száma.
Hátránya viszont hogy kiesik az ügyfélszerzési motiváció, ill. verseny. (A költségmegtakarítási motiváció persze megmaradhat.) Bár az ügyfélszerzési versenynek vannak hátrányai összességében előnyős. Ugyanakkor nem jöhet szóba minden állami intézménynél. Természetes itt most azokról az intézményekről beszélek, ahol szóba jöhet. A magángazdaság hátránya, hogyha változik az ügyfélszám, akkor a változtatni kell a nagyságon. Ennek elkerülése érdekében ügyfélszám-csökkenés esetén elindul egy lázas ügyfélcsábítás, ami összességében pozitív. Azért sok egyéb tényező is van. Azért nem mindegy hogy cipőt kell eladni, vagy szívsebészetet. Ezért nagyon át kell gondolni, hogy mely állami intézmények működhetnek, fix ügyfélkörrel. És mely intézmények működhetnek változó ügyfélkörrel, esetleg a kettő kombinációjával. Ez utóbbiak esetében jöhet szóba az ügyfélszerzési verseny.
Ennek érdekében az ágazatot olyan egységekre kell bontani, ha nincsenek felbontva), amelyek egymással versenyezhetnek. Tehát a rajtnál azért figyelni kell az egyenlő esélyre.
Az intézményeket sem árt olyan egységekre, kell bontani, amelyek közel egyenlők versenyezhetnek egymással. Pl. korházi ágyakat működtető egységek, pl. autóbuszokat működtető egységek, pl. ügyintéző egységek, stb. Ezek versenyeznek. A versenyző jutalma a nagyobb profit. A költségvetési intézményeknél pedig az összes pénz nagyobb hányada.
Itt van szerepe az említett árszabályozásnak.
Az intézmény, ill. az intézmény versenyző alegysége mínusz irányban 10%-kal, plusz irányban 3%-al, eltérhet az inkább magas hatósági ártól. Mindkettő viszonylag szabad gazdálkodású.
Pl. egy jegy felirata. Hatósági ár 500 Ft A MÁV 15. sz. alegysége ebből 8%-ék engedményt ad, amit átvehet a pénztárnál. Utazzon máskor is a 15. sz. alegységhez tartozó vonaton.
Vagy: az okmánykezelés hatósági ára: 500 Ft. A 32-es alegység 10%-os engedménye után az ár: 450Ft.
A nagyvállatokat, nagy intézményeket több versenyző alvállalatra lehet felbontani. Az alvállalatokat és a kisebb vállatokat, intézményeket pedig, több verseny-alegységre lehet felbontani.
Kétségtelen hogy állami szektorban csak részleges versenyhelyzet lehet és az sem mindenhol. Ahol lehet, ott viszont korlátozottan ki kell alakítani.
A teljesítménybérezés.
A teljesítménybérezés összefügg az előzőkkel. Ez nem csapatverseny, hanem egyéni verseny. Meg kell állapítani normákat (mennyiségi és minőségi normákat, terveket, ahol lehet) és azt hogy ezeket, ki hány százalékra teljesítette. A jövedelmeket e százalékok után kell fizetni.
Kétségtelen hogy a hatékony államhoz a központi vezetésnek, a kormánynak is át kell alakulnia. Szükséges pl. egy új: hatékony állam ellenőrző intézményre (testületre, de inkább intézményre, vagy minisztériumi osztályra, vagy stb.). Racionalizáló intézményre. Továbbá szükség van költségvetési testületre, vezetést leváltó, kinevező testületre, állami árazási testületre, statisztikai adatokat hitelesítő testületre. Konvergencia testületre, korrupciót vizsgáló testületre, stb. Testületekre, de kisegítőkkel intézményekre.
Nyilván ilyesmik most is vannak, azonban az új feladatokhoz, új, új rendszerű testületek, új emberek kellenének. Helyes az, az irány hogy ezen testületek tagjai legyenek független pártatlan szakemberek. Az új testületek működésének példája az alkotmánybíróság.
Politikai cél: a közvetlen demokrácia felé (Svájc jó kiindulópont) haladás. Az állam szerepére, működésre a lakosság számában hozzánk hasonló országok (Svédország, Norvégia, stb.) lehetnek a példaadók. Ugyanakkor a teljes újítás (máshol nincs) jó dolog, az újítók fejlődése ugrásszerű.
A teljesítménybérezés összefügg a vezetők jövedelmezésével, melyet viszont a döntéshozó mechanizmus keretén belül tárgyalom meg. (egyébként a vezetés-kiválasztás és leváltás is a döntéshozó mechanizmus problémakörébe tartozik. Megállapítható a jó döntéshozó mechanizmus egyben a hatékony állam feltétele.
Visszatérve a teljesítménybérezéshez, két megoldás rajzolódik ki (a részletes elemzés más fejezetben). Az egyik a nagyon pontos költségvetés. A másik a vezetés utólagos, az eltelt időszak teljesítményéhez mért, anyagi és erkölcsi elismerése. Vagyis a regnáló időben a jövedelem legyen inkább az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb és négy év után lehet egy nagyobb jutalmat adni, de csak akkor ha kimutatható az elégséges fejlődés. Pontosabban a vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag.
A vezetés szigorú, jelenlegi magyar felelősségre vonásnál, sokkal szigorúbb felelősségre vonása.
Szóval ami kis hazánkba megy, az vicc lenne, ha nem az állpolgárok bőrére menne. Hogy legyen így hatékony állam, amikor pl. a BKV egy állami viszonylatban is pocsék, eladósodott, vállalat vezetése magának 100 milliókat adhat, és akkor még csak el sem zavarják, ezeket a gazember vezetőket. Tulajdonképpen ez a bűn már megüti a börtönbüntetés mértékét. De nálunk az ellenzék csak szerényen megjegyzi: talán el kellene küldeni a vezérigazgatót. Szóval így nem lehet hatékony államot csinálni, hogy szabad rablás van. Egy veszteséges magángazdasági cégnél már rég fenékbe rúgták volna az ilyen vezetőket. De az ügy eddig el sem megy, mert már akkor is menesztik a vezetést, ha veszteséges a cég. Az, hogy egy cég veszteséges és a veszteséget előidéző vezetése magának 100 milliókat, sőt összesítve milliárdokat ad, az már halmozott pofátlanság, de maradjunk csak a bűn kategóriájánál. És erre nem történik semmi, az pedig már tripla bűn. Tehát amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás addig nem lesz hatékony az állam. Már 10 milliós indokolatlan veszteségnél, vagy 1 milliós korrupciós tételnél el kell bocsátani vezetést. Ha pedig ezeket eltussolják, akkor az elbocsátás mellett vagyonelkobzást, ill. szabadságvesztés büntetést kell adni.
Ha nem adnak, akkor is megkapják a méltó büntetésük a másvilágon, mert milyen hidegség, gonoszság van annak a lelkében, aki nép képviselőjeként, lelkiismeret furdalás nélkül elemel pl. 100 milliót a néptől.
De mint ahogy azt több helyen kifejtem, a szigorú felelősségre vonás akkor hatékony és igazságos, ha egy olyan objektív mérőrendszer alapján jön létre, amely méri az vezetett állami intézmények (hivatalok szervezetek, vállalatok, stb.) munkáját és ezzel együtt méri a vezetés munkáját. A mérőrendszerről máshol részletesebben beszélek.
Az erkölcsi felháborodás egyben, erkölcsi rombolás. De az erkölcsi felháborodás mellett újra és újra fel kell sorolni az ilyen érdemtelen jövedelmek károkozását. Mert ugye lehetnek olyanok akik, azt mondják: elemelt az államtól egy zavaros, pénznyelő fiktív valamitől, és akkor mi van. Először is, ezt már máshol is levezettem az államtól lopott, lefogyasztott pénz (és nyilván a pénzek döntően el lesznek fogyasztva) a legtisztább lopás. Mert aki egy embertől lop, az, egy embert károsít. (És lehet, hogy éppen egy másik tolvajtól lop, ill. lehet, hogy az, a másik tovább hárítja kárát, stb.) Az állami lopás, pl. a 100 milliós, olyan mintha minden állampolgárhoz (a csecsemőkhöz is) odasétálna az úriember és kiemelne zsebéből 10 Ft-ot. Az a baj, hogy ez kevésnek tűnik, de akkor vegyük azt, hogy naponta van 20 (állami korrupciós ügyek, érdemtelen jövedelmek, stb.) ilyen, vagyis naponta 20 állami ember kiemel 10-10Ft-ot pl. az én zsebemből, ami egy hónapban 6ezer Ft.
(Azt gondolom, a hússzal, vagyis napi 2 milliárd Ft-tal, nagyon szerényen számoltam. Valószínűbb ennek kétszerese, havi 12 ezer Ft, ami egy átlag fizetés 10%-a. És mindjárt eljuthatunk oda, hogy miért küszködik az állam, állandó 10%-os hiánnyal, és miért adósították el az államot, vagyis az állampolgárokat nagyon súlyosan, kilátástalanul. Az hogy mindennek a következménye egy súlyos, kilátástalan eladósítás, amely hihetetlenül magas kamattörlesztéssel jár, egy külön vonatkozás, a vezetés plusz bűne. Az államadósság azt jelenti, hogy a gazember tolvaj vezetők sokasága kilopja az állampolgárok mindegyike zsebéből a havi 12 000 Ft-ot, az adó közvetítésével, de hogy a költségvetési látszatot fenntartsa, ezt a pénzt, ami összesítve évek alatt 20 ezermilliárd, az állampolgárok kontójára, azok megkérdezése nélkül hatalmas kamatra kölcsönkéri. Tehát megduplázza bajt. Mert azt is mondhatnák, elnézést loptunk, ezért kevesebb állami szolgáltatást kapnak. De nem ezt teszi, hanem, van némi korrupció, de lám az állam stabil, csak majd azt veszik észre 10-20 év múlva, hogy a nép sokkal rosszabbul és az állami szolgáltatások sokkal gyengébbek. És ezt mindenfélére rá lehet fogni, mert az egyenes összefüggés el lett kenve. Egyszerűebben, csinálnak egy jelentős plusz kárt, csak azért, hogy az állampolgárok ne lássanak teljesen tisztán, esetleg ne vonják őket felelősségre.)
De ennél is sokkal nagyobb a kár. Van egy hihetetlenül erős közerkölcs, tisztesség, és munkamorál romboló hatás. És a közerkölcsrombolás pedig bűnözésnövelő. Az általános gazdasági tisztességtelenség pedig szintén hatalmas károkat okoz, a munkamorál csökkenés szintén. (Azért hihetetlenül erős a romboló hatás, mert egyrészt a nép képviselői, az állam vezetői teszik ezt, másrészt azért, mert legálisan, vagyis szabadon, büntetés nélkül lophatnak. Kijelenthető, hogy ezek a tényezők négyszeresére növelik az említett romboló hatásokat.)
De van itt még egy negatív dolog. Addig, amíg a vezető nincs rákényszerítve, rámotiválva a tényleges teljesítményre, (nincs rámotiválva, mert rossz munka mellett is hatalmas pénzhez jut), addig a vezető munkája is pocsék, hiányos, elégtelen, pazarló lesz és ezzel az általa vezetett vállalat, intézmény, stb. munkája is ilyen lesz. Ezért mondom, hogy addig nem is beszélhetünk hatékony államról, amíg ilyenek vannak.
Felsoroltam azt a három vonatkozású hatalmas kárt, (az eladósítás nélkül), amelyet az érdemtelen állami jövedelmek okoznak, és ezután tessék ezeket megítélni, és általában az igazságtalan, aránytalan vagyonok problémáját megítélni.
Kiegészítés a hatékony államhoz.
Az állami szolgáltatás, pontosabban az ingyenesség egyik hátránya, hogy pazarolva fogyaszthat a fogyasztó, vagyis az állampolgár. Tulajdonképpen az állampolgárok többsége ilyenkor saját adóját is pazarolja, csak ez nem úgy tudatosodik, mintha közvetlenül kellene fizetni. Ezzel összefüggésben az is probléma, hogy az állami szolgáltató különböző előnyök érdekében csalhat, többféleképpen csalhat, ezt éppen azért teheti meg, mert nincs pénzfizetés, amely egyben ellenőrzés is. Ráadásul a kettő összevághat, hiszen az állampolgár túlfogyasztásáért a szolgáltató pénzt igényelhet az államtól. Pl. egy ember egy tyúkszemproblémával egy hétig befekszik a korházba, az érdeke lehet az embernek és korháznak is, ha a korház ezért lábműtét címen egymilliót kér az adóból. Mi erre a megoldás?
Az egyik már régóta alkalmazott megoldás az állami árak. Az állami árak általában, helyesen csak rész árak, nem teljes árak. Arra azonban jók, hogy pazarlásos fölösleges fogyasztásokat ill. a csalásokat megszüntessék, csökkentsék. Az állami ár azonban nem minden területen alkalmazható, ez egy megoldás, lehet jobb megoldás is, ez a bonusz-pénz.
Két módszert meg kell említeni.
Először is meg kell jegyezni, ha magánvállalkozó működteti az állami területet ugyanezek a problémák előjöhetnek.
Az egyik módszer, az állam ellenőrzése az állami szolgáltatókkal szemben. Ezen ellenőrzések, többek között azt is tartalmazhatják, hogy az állami szolgáltató, csak a valós fogyasztást számolják el a költségvetés felé.
A másik módszer a statisztikai mérés, pl. az egészségi állapot annak változásának felmérése.
Ha pl. az egészségi állapot az európai átlag alatt van, (jelenleg Magyarországon erősen ott van) akkor tömeges általános túlfogyasztásról nem lehet beszélni. Ebben az esetben csak bizonyos egyének, szűk csoportok visszaéléséről, csalásáról lehet beszélni.
Ha felette van, akkor lehet tömeges túlfogyasztásról beszélni, ilyenkor lehet drasztikusabb megoldásokban gondolkodni.
Ne felejtsük el, hogy a kölcsönös kapcsolat miatt, szerencsére az állami szolgáltató ellenőrzése egyben csökkenti a fölösleges pazarló túlfogyasztást, és ez fordítva is igaz. A fogyasztó túlfogyasztásnak megakadályozása csökkenti a szolgáltató visszaéléseit.
Az egészségügyi (vagy más) bonusz pénz (csekkpénz, szolgáltatási utalvány, kártya) bevezetése.
Először is nézzük mi baj van, az egészségügyi „állami” árakkal (vizitdíj, külön biztosítási szerződés, stb.)
Egy szegény ember még a csökkentett, rész árat sem tudja megfizetni. Pontosabban inkább élelmiszerre, alapvető lakhatásra, stb. költi. Így az egészségi állapota romlik. Vagy, pl. egy szenvedélybeteg inkább a szenvedélyére költi a pénzét, mintsem az egészségére. Ne felejtsük el a legfőbb erkölcsi és gazdasági célt: a lakosság döntő többsége lehető legegészségesebb állapotban legyen. Továbbá, a készpénzforgalom visszaéléseket generál, kezelése sok problémával, szabállyal jár.
Az egészségügyi bonusz pénzt pl. száz lapos perforált tömbben (egy lap pl. 250 pénz, Ft, összesen 25.000) készítenék el. Nagyjából hamisíthatatlan lenne, ráadásul csak az igazolványokkal ellenőrzött, ráirt adatokkal, és aláírással lenne érvényes.
Sok, szinte minden egészségügyi szolgáltatást egyszerűen, és jelképesen, de nagyjából arányosan, pontosan beáraznának a bonusz pénzre. Pl. egy vizit, vizsgálat 500 pénz, egy korházi nap befekvéssel 1500 pénz. Egy kisebb műtét 2500 pénz, és így tovább. Kétségtelen ez nagy munka, hiszen több tízezer tevékenységet kell számba venni és beárazni. Ezt meg kell tenni az államnak. Viszont a tévedések korrigálása miatt, és azért hogy verseny legyen az adott egészségi intézmények, mondjuk 10%-kal módosíthatnák az „állami árakat”. Vagyis az állami árak kismértékben eltérhetnek egymástól. Tehát az egészségügyi intézményeknek is foglalkozni kell az árakkal.
(Egy tömb pl. 8 napos korházi kezelésre 12.000, 16 vizitre ( orvosi vizsgálatra) 8.000, és kettő kisebb műtétre 5.000 elegendő. Ez egy átlagos embernek, ez 1-2 évre bőven elég.)
A bonusz pénzt pl. az önkormányzati hivatalokban lehetne kiváltani. Aki rendszeresen fizeti az egészségügyi járulékot, az ingyen és két évre előre megkapná, a két tömböt. Egy évre, egy jár. Akinek ez kevés az, elfogyáskor kérhet többet, de ekkor már a hivatal ellenőriz néhány dolgot. Természetesen a fogyatékosok, a leszázalékoltak, tartós betegségben szenvedők, a gyerekek, a nyugdíjasok, stb. is ingyen kapnák. Akinek nincs járulékfizetése és nem jogosult kedvezményre, annak ki kell fizetnie a teljes árat 25.000 Ft-ot. A kedvezményekre most itt nem térnék ki részletesen, pl. a kettő, három, még több gyereket nevelő háztartásbeliek, az igazolt munkanélküliek, a felnőtt diákok, stb. kapnának kedvezményt. Nekik, pl. csak a fél árat, kellene fizetniük.
A fel nem használt bonusz pénzt a kiadástól számított 3 év után, mindenkinek, de elsősorban a dolgozóknak, rendszeres járulékfizetőknek vissza lehet váltani. A visszaváltáskor a pénz értékének felét, harmadát, az infláció beszámításával készpénzben szintén az önkormányzatnál megkapná a visszaváltó. Ez pl. azt jelenti, hogy az a dolgozó, járulékfizető aki három év alatt ( 75.000 pénz) csak összesen 10-szer volt orvosi vizsgálaton (5000 pénz) az visszakap kb. 35 ezer Ft-ot.
Nézzük meg mi ennek a rendszernek az előnye. Először is így megvalósul fizetés, tehát az egészségügyi szolgáltatás fogyasztójának érdeke, hogy ne legyen pazarló, fölösleges a fogyasztása. Valamint érdeke, hogy elkerülje a felértékelő, csaló szolgáltatót. Emellett éppen arra kell törekedni, hogy a fogyasztó (beteg) választani tudjon a szolgáltatók között. A gyenge szolgáltatók essenek ki saját gyengeségük miatt. Most éppen ellenkező tendencia van, fentről leszűkítik ezt a választást. Továbbá, az állampolgárnak, érdeke, hogy egészséges maradjon, mert ez neki pénzt, jövedelmet jelent. Vagy visszakap ezért pénzt. Vagy, ha nem járulékfizető, kevesebb bonusz pénzt lehet kiváltania. A szolgáltató ezen bonusz pénzzel alátámasztva igazolja, hogy valóban elvégezte a szolgáltatást. Ezzel csökken a csalások száma. Továbbá, sem a dolgozó szegény embernek, sem a szenvedélybetegnek nem érdeke, hogy az egészségén spóroljon, mert ezt a spórolást azonnal nem tudja átváltani készpénzre. Továbbá, ez a rendszer, összességében adminisztrációs szempontból sokkal egyszerűbb. Még akkor is egyszerűbb, ha néhány finomító (pl. lehetséges utólag fizetéssel, a kiadásnak, a visszaváltásnak egyéb szabályaival) szabállyal egészül ki a rendszer.
Az orvosi adminisztrációnak ez után csak azt kell tennie, hogy az adott szolgáltatás bonusz pénzre vonatkozó összegét azonosítsák, megbeszéljék a beteggel, ezt a bónusz pénzt elkérjék és továbbítsák a költségvetésnek, bizonyos kiegészítésekkel. (Megjegyzem a modern technika akár kártyarendszert, akár minden nélküli számítógépes rendszert is lehetővé tesz.) Nem kell készpénzforgalmat bonyolítani. Nem kell ellenőrizniük. Nem kell biztosítási szerződéseket kötni, azokat kezelni. Összességében (egészséges emberek száma, adminisztrációra fordított pénz, végeredményben befizetett összes összeg, stb.) ez a költségvetésnek több pénz jelentene, mint a jelenleg tervezett rendszer összesített egyenlege. Továbbá ez lehetővé teszi, a tisztán állami rendszert, méghozzá a hatékony állami rendszert. Nem kell a magánvállalkozók túlzott, gyakran tisztességtelen profitszerzésével is megbirkózni.
Ez rendszer sokkal jobb, mint pl. a jelenlegi, un. reformokban ( 2006-2007 évi magyarországi un. egészségügyi reform) bevezetett, bevezetendő rendszer.
Tehát lényegében az ügyfél a bonusz-pénz által ellenőrzi az állami vállalatot, intézményt így alakulhat ki az állami versenyszféra. Az ügyfél odafigyel a bonusz-pénz kifizetésre, mert az neki is pénz. Tehát a bonusz-pénzzel való fizetés lehetősége behatárolja az állami versenyszférát.
Az egész rendszer tehát. Olyan szolgáltatások, amelyekben csak állami közszféra lehetséges, ezekben lehetséges, a nagyobbrészt fix ügyfélkörű, fix feladatú, fix költségvetésű működés. Olyan szolgáltatások, amelyekben mindkettő lehetséges, szükséges, az állami versenyszféra és a fejkvóta rendszerű állami közszféra. (Ebben az esetben jobb a fejkvóta rendszer) És olyan szolgáltatások, amelyekben elegendő és lehetséges az állami versenyszféra.
A munkaszervezés alapjai. A közvetlen intézményi demokrácia növeli az állam hatékonyságát.
Először is tisztázni kell mi a munka célja. Megint a lakosság szükségleteinek kielégítéséhez jutunk el. Ez lenne a végső cél, de ezen belül nem árt a gyakorlat szerint kategorizálni.
A munkavégző célja, legyen az nagyjából becsületes, az hogy minél kevesebb munkával minél több elismerést, elsősorban anyagi elismerést szerezzen. Pontosabban egy bizonyos munkaidőben lehetőleg könnyű munkával, magas elismerésben, magas fizetésben részesüljön.
Egy bizonyos munkaidő, pl. heti 36-40 óra, mindenkinek jó. A munkavállaló is úgymond szívesen végez ennyi munkát, ennyi munkavégzés mellett érzi jól magát. A munka szempontjából is ez az idő szükséges és jó. A munkát nem lehet vég nélkül szétaprózni. Tehát a munkaidő, erős csökkentése nem a jövő útja. A jövő útja az, hogy ebben a munkaidőben, a dolgozó hatékonyan, és motiváltan dolgozzon. Ehhez pedig egy jól szervezett munka kell. A dolgozó azonban magának nem tudja jól megszervezni a munkát, éppen azért mert a célja más: a munkaidejét lehetőleg könnyű munkával, és magas fizetéssel töltse el. Ezért egy külső szervező erő kell, amelyik szervezi a munkáját. Ez a külső szervező erő az ügyfél lehet, vagy a más érdekeltségű vezető. Ha magángazdaságról, versenygazdaságról van szó, akkor a külső szervező erő az ügyfél lesz, igaz közvetett úton. A magángazdasági, versenygazdasági vezető érdekelt abban, hogy az ügyfél elégedett legyen ezért ügyfél-centrikusan, szervezi a munkát. Igazából az ügyfél-centrikus munkaszervezés, a jó, a hatékony szervezés. Az ügyfél kevés utánjárással, kevés pénzért jusson magas színvonalú és komplett termék szolgáltatás birtokába. Az igazi versenygazdaság tehát szükségszerűen jó munkaszervezést ad.
Más a helyzet ha, a magángazdaság monopolhelyzetben van, vagy állami cégről, hivatalról van szó. Ezekben, az esetekben, ha nincs külső szervező erő, akkor a már említett elv (könnyű munkával, sok fizetés) fogja szervezni a munkát. Nyilvánvalóan ez nem ügyfél-centrikus munkaszervezés, sőt gyakran azzal ellentétes. Azt is látni kell, hogy ezekben az esetekben, a vezetés érdekeltsége (könnyű munkával, sok fizetés) azonos a dolgozó érdekeltségével.
Egyfelől maga vezető is egyféle dolgozó, tehát saját munkájában is érvényesül a sokat emlegetett elv. Másfelől a vezető érdeke, ha nincs más, akkor az, hogy elégedett dolgozókkal (a könnyű munkájú dolgozó elégedett) simán haladjon a munka.
Itt fontos megjegyezni: eddig a közvetlen, intézményi demokráciáról beszélve, együtt emlegettem az ott dolgozókat és az ügyfeleket. A precízebb vizsgálat alapján megállapíthatjuk, hogy ez a két tényező is elválik egymástól. Ha pontos jól működő intézményi demokráciát akarunk kialakítani, akkor a két főszereplő (dolgozók és ügyfelek) szerepét pontosan kell meghatározni.
Jelenleg tehát azt tapasztalhatjuk, hogy mint ügyfél bemegyünk egy állami intézménybe, hivatalba, (egészségügy, oktatás, állami adminisztráció, és még hosszan sorolhatnám) és már első látásra is elképesztő butaságot, logikátlanságokat, szervezetlenségeket tapasztalunk. (Ugyanezeket tapasztaljuk egyéként a monopolhelyzetben levő magángazdasági cégeknél is.) Pl. egy ügyintézőnek csak egy plusz tollvonást kellene végezni, de ezért átküldenek egy másik szobába, rosszabb esetben újra berendelnek. Ilyenkor azonban vagy megkapjuk a kioktatást, vagy magunktól jutunk el a téves gondolatig: ez a butaság, csak kívülről látszik annak, valójában megvan ennek a mélyebb oka, csak mi nem látjuk át. A hivatal szempontjából valóban racionális a butaság, mert azt szolgálja, hogy az ott dolgozók a munkaidejüket könnyű munkával töltsék ki. Viszont az ügyfél szempontjából és valójában is: ez butaság, logikátlanság, szervezetlenség.
A megoldás egyszerű. Elsősorban ügyfél-centrikusan kell szervezni a munkát és erre valójában csak az ügyfél képes. Másodsorban a vezetést kell külső szervező erővé tenni.
Az első megoldás lényegében az intézményi demokrácia része, pontosabban, az hogy az ügyfél panaszait, meglátásait, ötleteit, az intézménynek hivatalnak kötelessége figyelembe venni. Magát hivatalt, a hivatal vezetését hiába szólítjuk fel, arra hogy racionalizálja a munkáját a háttérben mindig érvényesül az elv: a munkaidő könnyű munkával való eltöltése, magas fizetésért. Tehát a jövőben különböző törvényekkel, mechanizmusokkal el kell érni, hogy az ügyfél, ügyfelek panaszát ötletét meglátását, javaslatát szinte utasításként kezeljék. Pl. egy ügyfél azt javasolja, hogy az említett tollvonást akkor és ott végezze el az ügyintéző. Ha az ügyfél a javaslatát nem fogadják el, akkor egy arra illetékes más testülethez fordulhat, aki kivizsgálja javaslat racionalitását, és ha az ügyfél szempontból racionális, akkor kötelezheti az adott hivatalt.
A külső szervező erejű vezetés kialakítása ezzel összefügg. Egyfelől megoldás lehet az, ha munkaszervezést, annak egy részét, vagy időnkénti áttekintését egy másik, független vezetés végzi el. Megoldás lehet még az, ha az ott dolgozók, és elsősorban a vezetők teljesítménybérezését úgy szabályozzák, mint ahogy versenygazdaság szabályozza, vegyis az ügyfelek elégedettsége alapján. Vagyis a jövőben folyamatos lesz az ügyfelek elégedettségének mérése, és ez kisebb mértékben növelheti, csökkentheti a hivatal, intézmény költségvetését. Ennél fokozottabban kihathat a fizetések belső elosztására. Pontos törvényeknek kell szabályozni, hogy az ügyfelek elégedettsége hogyan hathat a fizetésekre.
Anélkül hogy a témát teljes precizitással kifejteném a következő szempontokat, kell figyelembe venni. Hogyan vehető rá a belső vezetés arra, hogy ügyfél-centrikusan szervezze munkát? Hogyan mérhető eme szolgáltatások minősége pontosan? Ez utóbbihoz megjegyezve: a mennyiség nem azonos minőséggel. A minőségi felmérést különböző módokon el lehet torzítani.
Ha már előfordulhat a monopolhelyzetű magángazdasági cég, hogyan vehető az rá, az ügyfél-centrikus munkára, munkaszervezésre?
Ez a fejezet, problémakör sok más fejezettel, problémakörrel összefügg. Többek között összefügg a hatékony állammal és az intézményi demokráciával. Illetve rámutat, hogy ez a kettő összefügg. A feladatokat, megoldásokat össze kell hangolni.
Összefoglalva: A közvetlen intézményi demokrácia szellemében a dolgozók, beosztottak, de főleg az ügyfelek javaslatainak, ötleteinek érdemi figyelembevétele. Továbbá az ügyfelek elégedettsége az intézménnyel, vállalattal, annak egy részlegével, ill. egy-egy dolgozóval. Ha mindez közvetlenül alakítja a béreket, jövedelmeket, akkor az hozzájárul a hatékony állam kialakításához.
A hatékony állam eleme még a külső állami ellenőrzés, illetve a népi ellenőrzéssel kombinált állami ellenőrzés.
Ne felejtsük el a hatékony állam célja, többek között lakosság elégedettsége, az igazságos elosztás.
Minderről a demokratikus döntéshozásról szóló fejezetekben lesz szó.
E fejezetből következő általános feladatok. Az elv, és gyakorlat figyelembe vétele: a dolgozó magas fizetés mellett a munkaidőt könnyű munkával szeretné kitölteni. Az ügyfél-centrikus, tényleges hatékonyságú munkaszervezés. Az ügyfelek bevonása a munkaszervezésbe. Az ügyféli elégedettség mérése és annak szabályozó tényezővé tétele. A valós munkavégzés (mennyiségi és valós minőségi) mérése és e szerinti jövedelmezés.
Fel szeretném hívni az olvasó figyelmét arra, hogy e tanulmányban az állam egységeiről (pl. szociális rendszer,az állami egészségügy, a közoktatás, a közszolgálati média, igazságszolgáltatás és még hosszan sorolhatnám) lesz szó. Ezeket mind érinti a hatékonyan működő állam, akkor is ha ezt külön nem említem.
Kiegészítések az előbbiekhez. A lényeg az, hogy ez egy soktényezős egyenlet, nincs csodaszer. A csodaszer az, ha minden tényező javul és a tényezőket, pontosan összeillesztik. Osszuk be két csoportba a tényezőket: az adott intézményen kívüli és az adott intézményen belüli tényezők.
A kívüli tényezők. Az államnak biztosítani kell: az adott intézmény feladatainak, és általában az intézménynek a pontos illeszkedését az intézményrendszerbe. Általában minden intézmény, vonatkozásban, a munkaszervezettséget a jó, modern eszközöket, a dolgozók oktatását, külső pontos ellenőrzést. És a pontos csakis a működést, szempontjait néző (nem párt és egyéni érdekek szerint forgó) költségvetést. Ezen kívül hatnia kell a belső tényezőkre, a belső tényezők alapjait is kívül kell megszervezni.
És még egy fontos tényező: a végső cél a lakosság gyors és jó minőségű kiszolgálása. Itt is kapcsolódik a közvetlen intézményi demokrácia (az ügyfelek panasza, javaslata, döntései) a hatékony működéshez. A külső népi ellenőrzés, mint a közvetlen demokrácia egyik tényezője pedig kapcsolódik a megfelelő külső ellenőrzéshez.
Az intézményen belüli tényezők lényege az, hogy az ott dolgozók érdekeltek motiváltak legyenek, a hatékony működésben. Itt is kapcsolódik az intézményi demokrácia, hiszen az tartalmazza az ott dolgozók véleményét, ami emeli a motiváltságot. (A közvetlen demokráciáról, az intézményi demokráciáról a későbbiekben bővebben lesz szó)
A belső érdekeltséget úgy lehet emelni, ha a jó munka, ill. takarékoskodás emeli a jövedelmeket. Nem elég vezetők jövedelmét emelni, hiszen attól a dolgozók pazarolgatnak, és rosszul dolgozhatnak. Tehát az igazságos és arányos jövedelem az újabb tényező.
Tehát szükség van az állami bérek pontos igazságos szabályozására. Pl. egy egyszerű törvény az intézmény legmagasabb összesített évi vezetői jövedelme, nem lehet tízszeresénél több, mint az intézmény legalacsonyabb (egy dolgozó) összesített évi jövedelme. Egyszerűbben a takarítónő nem kereshet havi 60 ezer Ft-nál kevesebbet, órára lebontva és az igazgató nem kereshet havi 600 ezer Ft-nál többet órára lebontva. Ezen belül kell a teljesítmények alapján bérezni. A közös költségmegtakarítást is ezen belül kell kiosztani.
Ugyanakkor a témához kapcsolódik az állami vezetők a jelenleginél jobb kiválasztása és az állami vezetők a jelenleginél erősebb felelősségre-vonása.
Természetesen kívülről azt is szabályozni kell, hogy a pénz mekkora részét fordíthatják bérre, költségre és fejlesztésre. Ez egy általános, de ugyanakkor limitált, alternatívált szabályozás lenne, meghagyva belő döntés lehetőségét is.
Visszatérve a fix ügyfélkör, fix feladat, a körzetesítés problémájára.
Az állam két rendszerben működhet. A lényeg az, hogy adott ágazatot adott szolgáltatást megvizsgálva, sok szempontot pontosan megvizsgálva kell kiválasztani, hogy mi hogyan működjön.
Az egyik rendszer alapja, hogy van nagyon pontos feladatkör és az ügyfélkör. Pl. egy korház köteles 10. 000 ember egészségügyi ellátását (pontosan meghatározott szakterületeken) ellátni. Ebben az esetben a valóban fix költségvetés a jó megoldás. Egyfelől a korház érdeke az lesz, hogy a lakosság egészséges maradjon. Másfelől a korház érdeke a kis költség lesz, hiszen a megmaradt pénz, mint jövedelem osztódik szét. Kétségkívül ez esetben nehezebb a verseny megszervezése. Lehet, azonban verseny pl. úgy, hogy az állam megnézi B és C korház egy főre jutó objektívan mért teljesítményét, különböző monitor-vizsgálatokkal, adatokkal. A jobban teljesítő korházat jutalmazza, a rosszabbul teljesítő korházat, szankcionálja. Pl. a vezetésleváltást, szorgalmazza. Vagy a jobban teljesítő korházat bővíti és az ügyfélkört is, bővíti, a rosszabbul működő korházat csökkenti és az ügyfélkört is csökkenti.
Hozzá kell tenni, abszolút fix feladat és fix ügyfélkör nincs, de lassan és kicsit változó van. A lassú és kis változásokat is meg kel oldani, meg lehet oldani.
Tulajdonképpen a „költségmegtakarítási-jutalékrendszer erről szólt a fix faladatokról, fix ügyfélkörről.
Az államon belüli verseny, változó ügyfélkör, változó feladatok.
A másik variáció mikor az ügyfélkör, és ezzel a faladatok mennyisége változik, változhat. Ez a részleges versenyhelyzet kialakítása. Itt a lényeg az, hogy az ügyfél, hosszabb távon a jó munka alapján, és csekélyen eltérő árak (bonusz-pénz) eldöntheti, hogy melyik állami intézmény szolgáltatásait veszi igénybe.
Tehát az állami szolgáltatásokat (ágazatokat), illetve azon belül a munkákat, tevékenységeket elsősorban a szerint kell csoportosítani, hogy melyek válaszhatók az ügyfelek (állampolgárok, vállalatok, közösségek, stb.) számára. Illetve melyek tehetők választhatóvá. A választhatóság azt jelenti, hogy az ügyfél könnyen eljuthat X, Y, Z intézményhez, egységhez, (legalább háromhoz) és ezekben az egységekben egymástól eltérő emberekkel, feltételek, árak, munkamódszerek, stb. vannak. E kategorizálás szerint kell az államot megszervezni, a választható munkákat, tevékenységeket el kell választani és több különálló intézményben, egységben, stb. kell szétosztani. Így alakulnak ki az állam közintézményei, és az állam részleges versenyszférája, állami versenyintézményei.
Sőt szélesebb értelemben e módszer jó magángazdaság és az állam szétválasztásához is, a privatizáció meghatározásához is.
Kategóriák.
Magángazdaság (szinte teljes verseny, teljes piac) Ügyfelek számára teljes válaszhatóság: szinte egyáltalán nem kényszerű a fogyasztás, sok szinvonal lehetséges. Nagyon könnyű eljutás. Sok a választható egység. Az árak, feltételek, módszerek minőségek jelentősen eltérnek egymástól.
Kiegészítő magángazdaság. Az államot (az állami részleges versenyszférát) kiegészítő magángazdaság.
Kevert állam és magángazdaság. Működési keverék (egyszerre van jelen az állam és magángazdaság – ennek különböző fajtái. Állami területet, tevékenységet (termelést, szolgáltatást) magángazdaság működteti. (A hatékonyság mellett a minimalizálásra kell törekedni.)
Kiegészítő magánszféra, civilszféra gazdasági tevékenység. Döntően állami, vagy magángazdasági tevékenység, de kisebb részt kisközösségek magánemberek művelik.
A jövőben újra lehet kifejezetten, csak civilszféra-gazdasági tevékenység.
Állami részleges versenyszféra. Döntően állami működtetés. A választhatóság részleges az ügyfél számára. A fogyasztás jelentősen kényszerű (pl. egészségügy, lakásrezsi, stb.). A válaszható egységek (intézmények, szervezetek, vállalatok) korlátozottak néha csak kettő. A színvonalak be vannak határolva, legfeljebb háromféle lehet azok is kisebb különbséggel. A különböző árak, a feltételek, a módszerek szintén erősen behatároltak. (Nincs igazi verseny és piac.)
Állami közszféra. Döntően állami működés. Nincs választhatóság az ügyfél számára. A fogyasztás szinte teljesen kényszerű (pl. közbiztonság, igazságszolgáltatás, járványügy, stb.). Gyakorlatilag egy válaszható egység, (intézmény, szervezet) van, egy árral (adóval), egy színvonallal. A módszerek, feltételek, árak azonosak. (Egyáltalán nincs verseny és piac.)
Az állam tulajdonában levő magángazdaságban működő, kvázi magánvállalatként működés. Ezt se zárjuk, ki hiszen a nyugati példák arra utalnak, hogy ez is lehetséges, sőt jól működve lehetséges. Pl. a privatizált magyarországi csatornázási művek a Francia állam tulajdonában, vannak. Ha részvénytulajdonlásról van szó, akkor az államnak úgy kell viselkedni, mint az okos és nagy részvénytulajdonosnak, vagyis a többségi tulajdonra kell törekednie.
A fenti kategóriák döntően (kb. 85%-ban) adják magukat, vagyis az adott munkából, tevékenységből erednek. Kisebb részben azonban gazdaságszervezés kérdése. A gazdaságszervezés néhány elvéről már beszéltem. Pl. lehetőleg tiszta állam és tiszta magángazdaság.
Most itt ezt emelném ki: az államon belül inkább az állami részleges versenyszféra növekedésére kell törekedni, de ez nem lehet erőltetett.
Nézzünk néhány példát a válaszhatóságra, és induljunk ki a tevékenység sajátosságaiból, ill. az egészségügyből. Pl. egy náthát, influenzát sok helyen lehet kezelni, és minden szempontból fennáll a részleges versenyhelyzet. Választhat az állampolgár. Pl. a járványok kezelése nem választható. Pl. vakbélműtét, mivel általában sürgős, nem választható. De például a mandulaműtét (általában nem sürgős) választható, mert sok helyen el lehet végezni. A szívátültetés Magyarországon valószínűleg nem választható. A speciális betegségek kezelése, ezek nagyobb része nem válaszható. Ha egy jelentős mentőszolgálat van, akkor az sem válaszható.
Lépjünk ki az egészségügyből. Pl. az oktatás, azon belül az általános iskolák. Mekkora lehet az oktatáson belüli szinvonal eltérés, ez határozza meg a lehetséges állami részleges versenyt. (A választhatóság adott, és minden adott. De a színvonaleltérés korlátozott. Már egy feltétel is meghatározhatja a besorolást. Kétségtelen a legerősebb tényező a színvonal-eltérés.) Szerintem: a városi óvoda, a főiskola, egyetem részleges állami versenyszféra. Általános iskola, középiskola, állami közszféra.
Hogyan biztosítható az állami közszféra szinte egyforma színvonala?
Abszolút egyenlőség nem létezik. Kétféle szinvonal van. Az ellátási, a körülmények színvonala, és a végeredmény (statisztikai) színvonala. Az állami közszférában arra kell törekedni, hogy az ellátási körülmények színvonala között 5%-nál ne legyen nagyobb különbség. Ez tárgyi eszközi körülmények esetében könnyebb. Az emberi feltételeket pedig úgy kell alakítani, javítani, hogy a végeredmény színvonala is 5%-on belül maradjon. A cél azonban nem lerontás, hanem a feljavítás. Vagyis a meglevő szinvonal (ötös skálán négyes jó) jó részhez kell illeszteni a színvonalat. Pl. a rossz vezetést, ki kell cserélni, egy kiváló vezetésre. A kiváló vezetés helyére, értelemszerűen nem lehet másik kiváló vezetést tenni (nincs annyi kiváló vezetés), de jó vezetést lehet találni. Az állami közszférában, gyakrabban kell alkalmazni a dolgozók, főleg a vezetők leváltását, cseréjét. Az állami tevékenységeket nemcsak első összehasonlításban kell vizsgálni, hanem nemzetközi összehasonlításban is.
Az állami részeleges versenyszférában a részleges verseny, a részleges piac már elég jelentősen szabályoz. Pl. egy jó óvodába jelentős túljelentkezés, van, egy rosszabb óvodában esetleg aluljelentkezés van. (Meg kell jegyezni, még itt sem lehet a színvonal-eltérés 20%-nál nagyobb. Ha nagyobb, akkor már külső központi intézkedésre van szükség.) Ahol túljelentkezés van ott több a képletes bevétel, valamivel több eszköz jut és szignifikánsan nagyobb fizetések, vannak. Ahol aluljelentkezés van ott értelemszerűen mindez kisebb. Ez az óvoda zsugorodni akar. Ha nem akar, akkor kívülről kell zsugorítani. (Megjegyzem nem megszüntetésben, kell gondolkodni, hanem zsugorodásban, ill. bővülésben. Adott estben persze a zsugorodás elérheti a megszüntetés szintjét.) A zsugorodásból fennmaradó eszközöket megkaphatják a terjeszkedők. Az épültek, telkek már nehezebb ügy. Ugyanazon tevékenység terjeszkedői kaphatják meg. Más állami intézmények kaphatják meg. Végső esetben lehet államon kívüli eladás.
Nem folytatom, inkább összefoglalom. Feladat hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát. A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát.
A B/8 ábra, a B/4 ábra is nagyjából, vázlatosan tartalmazza, hogy mi a különbség, szabályozási szempontból a részleges állami versenyszféra, és az állami közszféra között.
(Kitérés egy kis tisztázásra. Megint előjött az állam és magángazdaság szétválasztásnak egy újabb szempontja, az ügyfél (fogyasztó) választási lehetősége. Látszólag ez a dolog egyre zavarosabb. Csak látszólag, mert valójában mindig ugyanarról beszélek csak más megközelítésben. Ha van az ügyfélnek (fogyasztónak) választási lehetősége akkor jöhet létre verseny (ügyfélszerzési verseny, árverseny, minőségi verseny, stb.) és szabad (de nem elszabadult) piac. Mivel ez jó, ezért ezek a termelések, szolgáltatások (tevékenységek, munkák, fogyasztások, stb.) a magángazdaságban működnek a legjobban, leghatékonyabban. A többi termelés, szolgáltatás a hatékony államban működik a legjobban, amelyben szintén lehetséges, bizonyos termelések, szolgáltatások vonatkozásában, bizonyos részleges verseny.
Arra nem vállalkozom, hogy felsoroljam azokat a kategóriacsoportokat, amelyeket a termelések, szolgáltatásokat (tevékenységek, munkák, fogyasztásokat ill. termékek, szolgáltatások, stb.) vonatkozásában megemlítettem ill. meg fogok említeni. Szerintem a termeléseket, munkákat, stb. legalább százféleképpen lehet kategorizálni. Ez a tanulmány nem való tankönyvnek, nem is tudományos értekezés. Többek között az egyik célom, hogy napi politikai társadalmi események értékelhetők legyenek. Valaki pl., meghallja valamelyik okos politikus fejtegetését: az egészségügy csak a részleges privatizációval tehető hatékonnyá. Akkor, ez a valaki, idelapozván, elolvasván e fejezetet talán le tudja vonni a megfelelő következtetést.)
A teljes társadalmi haszon mérésének-elve.
Általában, de különösen az állami tevékenységek estében nem szabad a konkrét rövid távú pénzhaszonból kiindulni. Az állam esetében nincs valóságos profit, pénzbevétel. Van azonban egy képletes pénzbevétel, elsősorban az állami versenyszférában. Ezt figyelembe kell venni. De itt jön egy újabb csavarás: nem szabad csak ezt figyelembe venni. Pl. egy állami szolgáltatás ráfizetéses, még viszonylagosan is az. De a zsugorítás, megszüntetés, bármilyen intézkedés előtt, azért tovább kell pergetni a kiszámítható történéseket. Mi fog történni ezután. Pl. megszüntetnek egy óvodát. Akkor az odajáró gyerekekkel, szüleikkel várhatóan mi történik. Van másik befogadó óvoda közelben, vagy nincs. Ha messzebbre kell vinni, akkor ez plusz idő pénz, stb. Mi történik az óvodában dolgozókkal. Ha munkanélküliek lesznek, akkor az munkanélküliség-növekedés, segélyezés, stb.. Általában a következmény, hogyan hat az elégedettségre, a foglalkoztatottságra, a munkamotivációra, a szélesebben vett életszínvonalra, nemcsak rövid távon, hanem hosszabb távon. További szempontja hasznosságnak: az intézkedés, és annak következménye mennyire illeszkedik hosszabb távú tervekhez, a stratégiai tendenciákhoz. Pl., ha az általános stratégia tendencia az, hogy a villanyvonat-közlekedés, a környezetszennyezés, az olcsóbb működés miatt fejesztendő, akkor ez is egy elem, amit figyelembe kell venni, pl., ha egy ráfizetéses szárnyvonal megszüntetéséről van szó.
Tehát a fejlett állam elég bonyolult és pontos számolásokat végez minden intézkedés előtt. Amelyik nem végez ilyen számításokat az nem fejlett állam, nem jó vezetés. Pontosabban, az a rossz vezetés, amely nem tud (vagy nem is akar) hatékony államot kialakítani
Kitérnék még röviden tevékenységek áthelyezésre az állam, a civil szféra és a magángazdaság vonatkozásban. Bár erről máshol bővebben beszélek, de azért itt is meg kell említeni. Pl. az államnak, lehet olyan koncepciója, hogy az adott tevékenységet nem megszünteti, hanem áthelyezi egy másik nem állami szférába. Most itt arra nem térek ki, hogy ezzel kapcsolatosan mik az általános elvek. (A magángazdaságot, annak nagyvállalkozási részét, összességében biztosan nem kell bővíteni.) A lényeg az, ha ilyen koncepciója van az állami vezetésnek, akkor azt elég tervszerűen kell végigvinni. Tehát nem elég zsugorítani, megszüntetni, aztán majd csak lesz valami. Ez az óvoda például, kerüljön át a kisközösség hatáskörébe (civil szférába), ez a szárnyvonal pedig a magángazdaságba, akkor meg kell teremteni ehhez feltételeket, minimálisan meggyőzéssel, tanácsadással, tájékoztatással, ill. minimális finanszírozással.
Feladat: az állami tevékenységek áthelyezése (államon kívülre) tervszerűen történjen. És ne felejtsük el, a kis és középvállalkozásokat kell preferálni.
Térjünk vissza a részleges állami versenyszférára.
Lehetséges, hogy pl. egyik korház, intézmény csak a tüdőgyulladásokat, a másik korház csak a gyomor és bélrendszeri betegségeket és így tovább kezeli. Mondjuk úgy hogy gyakorlatilag nem célszerű, nem lehetséges. Ráadásul van százféle tüdőgyulladás, és ezerféle gyomor, bélbetegség. ( Az más kérdés hogy ezeket betegségeket esetleg más orvos, más osztály kezeli.) A teljes, intézményi specializálódás ugyanakkor azt jelenti hogy csökken az állami részleges versenyszféra. Ugyanakkor fennállhatnak bizonyos keveredések. A tiszta átlátható állam egyik vonatkozása, hogy az állami részleges versenyszférát, lehetőség szerint, érdemes elválasztani az állami közszférától.
Célszerű, hogy ugyanazt a tevékenységet az intézmények egyik fele fix ügyfélkörrel oldja meg a másik része változó ügyfélkörrel. Szintén nem célszerű, mert ha az intézmények egyik fele el tudja szívni az ügyfeleket, akkor a fix körzetekből is elszívja. Tehát az megállapítható, hogy a két rendszert nem célszerű keverni. Egyfajta állami szolgáltatáskörnek, (munkának, tevékenységnek) vagy az egyik rendszerben (részleges állami versenyszféra) kell működnie, vagy a másik rendszerben kell működnie. (állami közszféra).
Az viszont, hogy melyik fajta állami szolgáltatáskör melyik rendszerben működik jól, (körzetesítés, fix feladatok, választhatóság, ill. államon belüli verseny, stb.) alapos elemzést igényel.
Szerintem a 2006-ban kezdődő egészségügyi reform keveri a két rendszert, ezért sem lehet jó.
Tehát az egészségügy általában olyan terület ahol változó ügyfélkör mellett nem egyenes arányosan változnak a feladatok. Az egészségügyben jelentős részleges versenyszféra alakítható ki. (Van olyan állami szolgáltatás ahol a változó ügyfelek mellett egyenesen arányosan, változnak a feladatok.) Nézzük azokat, ahol nem egyenes arányban változnak feladatok.
A pontos árak a pontos készpénzforgalom határozza meg magángazdaságban a pontos feladatokat és azok teljesítését. Az állam esetében pl. lehetséges az arányos, de csökkentett állami áras rendszer. Ilyen pl. az általam javasolt bonuszpénz-rendszer. Két dolog azonban mindenképpen szükséges: minden lényeges elemet be kell árazni, legalábbis 80%-os pontossággal. Hiszen a monopolhelyzetben elszakadnak az árak a piaci értéktől, és így feladatok is pontatlanok lesznek. Másképpen: a szolgáltató a feladatoktól független árakat határozhat meg. A jó árazásba itt most nem megyek bele.
Az állami részleges versenyszférában az intézményvezetés is korlátozottan változtathatja az árakat, feltehetően a korlátozott piac ( kereslet-kínálat) diktálja ezeket a változtatásokat. Ha pedig így van akkor az pontosabb árakat, bevételt, jövedelmeket, stb., eredményez. Az állami közszférában sem árt a viszonylag pontos árazás.
Jelenleg az egészségügyben fejkvóta finanszírozás van. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de nem jól hangzik. Mi köze van az egészségügyi munkának, ahhoz hogy hány embert látnak el. Nem sok, hiszen itt nem sorozatgyártás, nem egységesíthető munka van. Melyik a jobb intézmény ahonnan adott időn belül ötszáz gyógyult beteg távozik, vagy ahonnan ezer félig gyógyult beteg távozik?
Ugyanakkor az sem mindegy, hogy náthával kezelték a betegeket, vagy tüdőrákkal. A kezelt betegek száma, a kezelések viszonylag pontos ára, és gyógyulási statisztika összesítése adhat pontosabb mérést. Viszont még fennáll hamis kimutatás lehetősége.
Kitérés a bonusz-pénzrendszere. A bonusz-pénzzel rendelkező beteg tudván, hogy a pénzének van egy valós pénzjellege, kritikusabban fizetne. Tehát lenne egy fogyasztó (beteg) általi ellenőrzés. Az adott intézmény az arányosan csökkentett árak mondjuk hatszorosát kapná meg az államtól pontosabban, az adóból, költségvetésből. Ez a kifizetés arányos lenne ez elvégzett feladatokkal. Ezen belül még mindig érdemes lenne takarékoskodni. Viszont a fizetés és versenyhelyzet gondoskodna arról, hogy ne torzuljon el, és ne legyen tisztességtelen a rendszer. A bonuszpénz-rendszert esetleg ötvözni lehet a korlátozott árváltoztatási versennyel. Az állami részleges versenyszférában levő intézmények koráthozottan (pl. 10%-ban) változtathatják az árakat, melyeket az ügyfelek bonusz pénzzel fizetnek meg.
Mi legyen a jól menő és rosszabbul menő intézményekkel, ebben a rendszerben? Mondjuk 10%-os romlásig, javulásig kívülről nem kell beavatkozni, mert akkor az ott dolgozók jövedelme nő, vagy csökken, és ez motiválja őket. Pl., ha csökken a bevételük és ezzel a jövedelmük. Akkor feltehetően megpróbálnak javítani a munkájukon. 10%-os romlás után azonban a külső államnak be kell avatkozni. Ki kell vizsgálni a romlás okát és e szerint intézkedni.
Még egy pár gondolat a teljesítménybérezéshez.
A dolgozók teljesítményét csak az adott intézményen belül lehet mérni. A részletes szabályozást, ki miért érdemel jutalékot, stb. szintén csak belül lehet elvégezni. Hogy ez ne legyen torz, abban segít az intézményi demokrácia.
Ugyanakkor az alapvető szabályozás a külső államból jön. Ez a szabályozás, amely általában meghatározza, hogy ki, miért, mekkora jutalmat, ill. levonást érdemel. Az intézményi demokrácia és a viszonylag pontos általános szabályozás biztosítja, hogy ne legyen torz a teljesítménybérezés.
A teljesítménybérezést mindkét állami rendszerben kiegészítésként lehet alkalmazni, csakúgy, mint az arányos jövedelmeket és az intézményi demokráciát. Igaz nem egyformán, figyelembe kell venni a két rendszer sajátosságait. Pl. a fix ügyfelek jobban kötődnek az intézményhez, ezért itt ennyivel erősebbnek kell lenni az intézményi demokráciának.
Említsük meg az intézmény vezetőinek általános feladatait is.
A magángazdasági vezető tisztában van a hatékonyság alapelemeivel. Úgy, mint, a dolgozók motiváltsága. A dolgozók kreativitásnak érvényre jutása. A jó munkaszervezés. A modern eszközök. Az állandó belső oktatás. Az állami intézményben is erről van szó.
A hatékony állam egyik eleme az un. állami referencia-szolgáltatások, referencia-vállalatok kialakítása és hatékony működése.
Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy a magánszektorba pl. kereskedelembe, bankszektorba állami vállalatok, bankok úgy vennének részt, mintha magáncégek lennének, részt vesznek a versenyben, csak a tulajdonos az üzemelő nem magánember, hanem az állam. Bár a referencia üzemek tapasztalatai nyilván hozzájárulnak hatékonyság kialakításhoz. De főleg arról van szó, hogy az állam minden feladatának vonatkozásában hatékonynak kell lenni, így azon feladatának vonatkozásában is, hogy helyesen „irányítsa” a magángazdaságot.
A versenyszektorban, magángazdaságban is szükségesek állami referencia-szolgáltatások, állami referencia-vállalatok. Legalább egy szelete egy része, egy szegmense állami tulajdonú és kezelésű legyen azon szolgáltatásoknak, amelyek többségében magán tulajdonban vannak. Szükséges pl. állami bank, állami kereskedelem és még lehetne sorolni. Több szempontból szükséges ez, feltételezve, hogy ezek az állami vállalatok hatékonyan dolgoznak. Ugyanis ezek az állami vállalatok részt vesznek a versenyben. Az egyik szempont hogy az állam, magánszektorra, versenyszektorra vonatkozó szabályozásait betartsák. Megtörjék a teljes ágazat monopolhelyzetszerűségét, az árkarterek kialakulását. De az sem elhanyagolható szempont, hogy ez szép bevétel az államnak.
Feladatok vázlatosan.
Feladatok az előző fejezetből.
Le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják.
Az állami intézmények objektív mérése, az objektív mérőrendszer kialakítása, különösen a felettes intézmény általi összehasonlító mérés, mérőrendszer kialakítása. Összehasonlítás más hasonló hazai és külföldi intézményekkel, szolgáltatásokkal. Mennyi, milyen általános, átlagos költségű szolgáltatás, milyen minőségben, mekkora adott költséggel. Ezen kívül: a statisztikai adatok, panaszok kérelmek, elintézetlen panaszok, kérelmek, közvélemény-kutatások, valamit a korrupciós szint szerinti mérés.
Valamint a piaci hatások kialakítása az állami szolgáltatások vonatkozásában. Az állami szolgáltatások fogyasztások fogyasztói, pl. a vázolt rendszerrel, piaci (pénzes érdekelt) fogyasztók lesznek. Ugyanakkor az állami szolgáltatások viszonylag részletes, pontos beárazása, a jól dolgozó, hatékony állami intézmények költségeinek alapján. Ugyanakkor ez a kvázi pénz, vásárlás, az állami szolgáltató munkájának mérését is pontosabbá teszi. Az elvi kiindulás pedig az egyszerűség miatt, hogy a természeti, társadalmi, a magángazdasági elosztásból eredő igazságtalanságokat, az erősen progresszív jövedelem és vagyonadó kompenzálja, ezért bizonyos határig mindenkinek egyenlő állami szolgáltatás, jár.
Mindez egyben, ötvözve az állam objektív mérésének, mérőrendszer alapja lehet.
Ugyanakkor bizonyos szabályozással az állami dogozók kizsákmányolásának, ill. a másik oldalon, lődörgésének, önérdekűségének elkerülése. Ugyanakkor, bizonyos szabályozásokkal az elégséges (legalább közepes) állami szolgáltatási szintek konkrét meghatározása, biztosítása. Ugyanakkor az egyszemélyes vezetés és felelősség helyett testületi (3-5 fős) vezetés és felelősség legyen.
Ha az intézmény munkája mérve vagyon, akkor jön elő, igen, de mit lehet tenni a javítás érdekében, mivel gyenge a teljesítmény. Mit lehet tenni azon kívül, hogy intézmény megfelelő politikai, gazdasági, törvényi környezetbe teszik. Ezen kívül, elsősorban azt lehet tenni, hogy a jól, rosszul dolgozó állami intézmények vezetését megfelelően jutalmazzák ill., szankcionálják. A jövedelmi, erkölcsi jutalmazást érdemes a regnálás utáni időre tenni. A leváltás elkerülése, a maradás is egyfajta jutalom. A legfontosabb, hogy a rosszul dolgozó, teljesítő állami intézmény vezetését viszonylag gyorsan leváltsák, és egy feltehetően jobb vezetést tegyenek a helyébe. Addig kell váltogatni a vezetést, amíg elő nem kerül a megfelelő vezetés, mindezt egy jó vezető-kiválasztó leváltó rendszer keretében.
Ehhez, viszont szükséges, hogy a politikai rendszer, a döntéshozó mechanizmus úgy alakuljon át, hogy vezetők között ne alakulhasson ki haveri, elvtársi, üzlettársi, ellenséges, stb. kapcsolat, ill. a vezetőkben önérdekű, hatalmi, kapzsisági szempont.
Az állam önmagára vonatkozó gazdasági, hatékonysági feladatai.
Az állami vállalatok, állami szolgáltatások valamint egyes állami irányítási egységeket, intézményeket hatékonyabb működésűvé kell tenni. Az állam különböző részei más elvek módszerek szerint tehetők hatékonnyá, ezért az államot szét kell választani.
Az állami szolgáltatásköröket alaposan átgondolva be kell sorolni valamelyik állami rendszerbe. Szét kell választani az állami közszférát, állami versenyszférára és állami közszféra.
Az állami közszférába (elsősorban az ügyfélválasztási lehetőségéből kiindulva.) - fix, ügyfélkör, fix feladat, fix költségvetés, (körzetesítés), illetve a költségmegtakarítási-jutalék rendszerbe. Továbbá erősebb, más irányú külső központi szabályozás ellenőrzés, szankció. Gyengébb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás, csak csekélyebb bérváltoztatás. Ezzel a rendszerrel kapcsolatban kell alakítani a lassan változó, megfelelő jutalékot, biztosító költségvetést.
A vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag. A regnáló időben a vezetés az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb jövedelmezésben részesüljön, utólag legyen ez kompenzálva.
Amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás, addig nem lesz hatékony az állam, tehát ez az első lépés.
A másik nagy csoport az állami (részleges) versenyszféra, ezzel kapcsolatos feladatok. Általában arra kell törekedni, hogy az állami részleges versenyszféra a lehetőségekhez képest nagy legyen. Ahol lehet, ki kell alakítani az állami részleges versenyt. Az állami versenyszféra meghatározása: állami feladatokat ellátó, szinte kizárólag az állam tulajdonában, és működtetésében levő, vállalatok, intézmények, amelyek szerkezetileg, működésileg, a magángazdaság és az állami közszféra között vannak.
Besorolás az állami részleges versenyszférába - változó ügyfélkör, ügyfélszerzési verseny, ne legyen monopolhelyzet. A szinvonal, minőség kis mértékben változhat. Szabad válaszhatóság, a szolgáltatás jellegéből adódóan, változó ügyfélkör. Maga a szolgáltatás jellege is meghatározza a besorolást. Más mértékű és struktúrájú a költségvetési finanszírozás.
Gyengébb külső központi szabályozás, ellenőrzés szankció, erősebb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás. Erősebb de korlátozott belső árváltoztatás, bérváltoztatás. Legyen csökkentett áras, de arányos, pontos árazás. Pontos árazás de az állami középártól limitáltan kismértékben eltérhetnek az árak. Erre általában legalkalmasabb a bonusz-pénzrendszer. Az intézmény vezetésének korlátozott árváltoztatási, bérváltoztatási lehetősége.
Szükségszerűen az állami vállatok, intézmények nagyobb része az állami közszférában marad, de ezt is át kell alakítani. Pl. a jelenleginél szigorúbb külső szabályozás, ellenőrzés szükséges sok vonatkozásban.
Tényezők, amelyek mindkét rendszerre vonatkoznak, de nem egyformán.
Egy logikusabb átfogóbb keretszabályozás.
A vezetők jövedelme a csökkentett, (kódolt, jelképes) összes bevételtől, ill. a vállalat, intézmény teljesítményétől függjön. (A költségmegtakarítás jelentős része szétosztható legyen.)
A külső állami munkaszervezés, beleértve a jobb korszerűbb eszközöket és az oktatást. A konkrét részleges racionalizálás. A statisztikai adatok figyelembevétele az állami munka megszervezésénél. Az ügyfél-centrikus munkaszervezés.
A bonuszpénz-rendszer mindkét szférában alkalmazható, csak másképpen.
Az állami vállalatok, intézmények teljesítményének pontos mérése, statisztikai adatokkal és ügyfél-elégedettséggel. Az ügyfél-elégedettség mérése lehet közvélemény-kutatás, illetve állami versenyszférában a bevétel, (bonuszpénz-bevétel).
A külső állami ellenőrzés színvonalának emelése. Szabályozni és ellenőrizni kell az állami szolgáltatás, termék közel egyenlő és megfelelő minőségét.
Ahol lehet a külső állami szabályozás, általában mindenre kiterjedő, de limitált, alternativált szabályozás legyen. A külső szabályozás, megoldások és a belső megoldások megfelelő aránya. A külső és belső szabályozásnak biztosítani kell a jó munkaszervezést, a szaktudást (általános oktatással és vállalaton, intézményen belüli oktatással) és a munkamotivációt. Az oktatás egyik eleme, az ügyfél-centrikusság tudatosítása.
Maradjon meg a belső kreativitás, és motiváció. A szellemi motiváció is és az anyagi motiváció is.
A belső teljesítménybérezés megkövetelése és alapvető szabályozása.
A fejlettebb, szigorúbb, állami vezetés-kiválasztás, és gyorsabb leváltás, mindkét rendszerben egyformán szükséges. Hiszen az állami versenyszféra legfőbb szabályozása vezetés gyors, nagyobb károkozást megelőző, leváltása, és ha szükséges, utólagos felelősségre vonása. Azzal együtt, hogy ezen vezetők nagyobb szabadságot kapnak, de csak bizonyos határig.
A szabályozás mellett legyen megfelelő végrehajtás (ellenőrzés, szankció, kiszűrés). A korrupció csökkentése.
Ha valami tartósan (zsugorítva sem) nem működik az állami versenyszférában, akkor azt szabályozottan át kell tenni az állami közszférába.
A közvetlen intézményi (ügyfelek, ott dolgozók) demokrácia fejlesztése, amely sok mindenben (ötletek javaslatok, ellenőrzések, ügyfél-centrikusság, stb.) hozzájárul, hogy az állami működés hatékonyabb legyen.
Feladat, hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát. A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát. A teljes társadalmi hasznosság mérésének-elve.
A hatékony állam egyik eleme az un. állami referencia-szolgáltatások, referencia-vállalatok (bank, kereskedelem, infrastruktúra, energia, stb.) kialakítása és hatékony működése.
Ezen feladatok egy, vagy állami területenként, több független tudományos testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényelnek.
Néhány megjegyzés a feladatokhoz. Kétségtelenül, hogy felsoroltam olyan feladatokat (intézményi demokrácia, vezető-kiválasztás, stb.) is, amelyek más rendszertényező feladatai. Érzékeltetni akartam, hogy ez egy összetett egyenleg és egy-két tényező hiánya esetén is felborulhat az egyenleg.
Megemlítem a kategorizálás miatt még a másik nagy problémakört: amikor az állam nem saját szolgáltatásait, hanem magángazdasági termelést, szolgáltatást szabályozza, irányítja. Ugyancsak más rendszertényezőkben lesznek felsorolva azon feladatok, amelyek által az állam nem önmagát, hanem magángazdaságot teszi hatékonnyá. (A rugalmasságot, a megfelelő szabadságot biztosító szabályozás a limitált, ill. aternativált szabályozás. Az adóztatás, mint egyfajta limitált szabályozás.) Továbbá a gazdaság szabályozása legyen megfelelő erősségű, és legyen szelektív (ne egységesítsen). E szabályozásban az egyik szempont feketegazdaság lehető legnagyobb kifehérítése, de még hosszasan lehetne sorolni tényezőket, szempontokat.
További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.
További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.
Eddig főleg az állam és a piacgazdaság arányáról volt szó, most röviden térjünk rá a viszonyra. Egyrészt, az biztos, hogy a piacgazdaságot nem szabad túlszabályozni mert akkor az megszünteti a piacgazdaságot és a versenygazdaságot. A jelenleginél (jelenlegi államkapitalizmus) azonban még megengedhető erősebb szabályozás. Megjegyzem az állam erőssége és túlszabályozás nem azonos.
Az államnak kell ill. az állam képes arra, hogy a nagy (makró, durva, globális) arányokat, a nagy értékeket, nagy árarányokat kiszámítsa és szabályozza. Úgy is fogalmazhatnék az állam nem képes arra, hogy megállapítsa és szabályozza Juli néni mennyiért, adja el a rádióját János bácsinak. Ezt a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, egyszerűbben a piac fogja szabályozni. A piacgazdaságnak kell, ill. az képes tehát a finom (mikro) szabályozásra a gyakorlati, mindennapi arányok értékek, árak megállapítására. A makró arányokat nevezhetjük a különböző piacok egyensúlyának is. Szerintem az arányszó jobban kifejezi a lényeget. Megjegyzem hasonló a helyzet a tervezéssel, a költségvetéssel és a hatástanulmányokkal. Az állam képes arra, tehát neki kell a hosszú távú nagy (makró) terveket elkészíteni. A tervek végső kialakításába már a piacgazdaság is részt vesz. A költségvetésre is igaz hogy a végső finom arányok kialakításában már a piacgazdaság is részt vesz. Éppen ezért az államnak a lehető legpontosabban legrészletesebben, minden tényező figyelembe vételével tudományosan mindent ki kell számítani. Ki kell számítani az ideális árakat, béreket, vállalatok értékeit, a pénz értékét és még sorolhatnám. Ezeket nem azért kell kiszámítani, hogy az állam direkt szabályozással azt a piacgazdaságra tukmálja, ez a piacgazdaság, versenygazdaság megölését jelentené. Azért kell kiszámítani, hogy tisztában legyen az esetleges torzulásokkal (ehhez figyelni kell a piacgazdaság folyamatait is) és képes legyen arra ( tudja, hogy merre kell), hogy a piacgazdaságot a jó irányba terelje. Az államnak szerepe feladata: a jó (makró) irányok kiszámítása, megállapítása és ezután lehetőleg nem direkt szabályozással a piacgazdaság jó irányba való terelése. E terelésnek az eszközei: Adópolitika (adórendszer), hitelpolitika (hitelrendszer): Az állami gazdaság (gazdaság és irányítás) bérpolitikája, ill. az állami gazdaság (gazdaság és irányítás) árpolitikája:
Ezek egyrészt példát mutathatnak, másrészt az állami részt szabályozzák, harmadrészt az egész gazdaságra kihatnak. Az állami munkaügyi politika. Ezek inkább terelgetik a magángazdaságot.
A direkt konkrét, rendszerint csoportra, területre lebontott szabályozás. Ez az amit lehetőleg kerülni kell, de nem mindig lehet.
A monetáris politika. Erről később bebizonyítom, hogy akkor jó ha erősen korlátozott. Akkor jó, ha úgy fogják fel mint az előző direkt konkrét szabályozást, tehát kerülendő csak ha nagyon szükséges akkor alkalmazandó, amit lehet más eszközzel kell megoldani.
Végül a költségvetés, amely szintén felfogható egyféle szabályozásnak.
Természetesen ezek csak a gazdaság leglényegesebb szabályozó eszközei. Ugyanakkor a hatalmi (politikai) szabályozás ill. annak eszközei is lényegesek, mivelhogy a gazdasági rendszer nem különíthető el a hatalmi (politikai rendszertől.
A pozitívan szelektáló piacgazdaság.
Először is meg kell állapítani, hogy olyan piacgazdaság még nem jött létre mely minden tekintetben automatikusan minden tekintetben pozitívan szelektált volna. Értem ezalatt azt hogy az értékes fogyasztások ( szükségletek) pl. az egészség az egészséges környezet, a tudás az igazságosság stb. a ne legyenek alulértékelve alulfogyasztva. Persze erre lehet azt mondani hogy ez nem is a piacgazdaság feladata. Valóban nem az egészében, de bizonyos termékek szolgáltatások vonatkozásában az és ebből lehet következtetni. Hányadik szempont általában a vásárlásnál, hogy a termék, egészséges, környezetkímélő, tudástokozó, stb.? Enyhén szólva nem az elsődleges szempont, pedig annak kellene lenni. Az egyik ok: a piacgazdaságban a termékek reklámozásának a nagyságát elsősorban a profittermelésük és nem az értékességük határozza meg. Tehát egy értéktelenebb (haszontalanabb) terméket éppúgy fognak reklámozni amint egy értékesebbet (hasznosabbat). A félrevezetésekről nem is beszélve mikor egy értéktelen terméket értékesnek állítanak be. A másik ok: az értékrend (értékrend, erkölcs világnézet) rosszasága. Az értékrend megváltoztatása akkor is hosszabb idő, ha azt akarják. Ha pedig nem is igazán akarják, akkor kérdéses, hogy egyáltalán változik-e. Jelenleg úgy tűnik, hogy egyrészt van, sőt erősödik a pozitív változtató akarat. Másrészt viszont a felelőtlen meggondolatlan fogyasztásra biztatás, mely ellentéte a pozitív változtató akaratnak, még erősebben van jelen. Persze mindez jelentkezik a termékek arányában is, az értételen termékek túlsúlyban vannak, mint az értékes termékek. Anélkül hogy az okokat tovább sorolnám megállapítható a következő: a piacgazdaság nem képes önmagában a teljes körű pozitív szelekciót létrehozni. Ha feltételezzük is hogy reklámokat átváltoztatjuk objektív tájékoztatássá még akkor sem lesz teljes a pozitív szelekció. Ha csökkentjük a felelőtlen fogyasztás másik pillérét a túl magas jövedelmeket, még akkor sem lesz teljes a termékek, szolgáltatások pozitív szelekciója. Ugyanakkor a normális kiegyensúlyozott (nem kapzsiságdeterminált) piacgazdaságban létrejön egyféle pozitív szelekció. Ez jelenleg az anyagi tárgyi szükségletek kielégítésére szolgáló termékek, szolgáltatások pozitív szelekciója. Mivel ez csak az összes fogyasztásnak (egy lehetséges magasabb értékrend szerinti összes fogyasztásnak) az egyharmadát teszi ki, ezért én ezt a piacgazdaság egyharmados pozitív szelekciójának nevezem. Teljes pozitív szelekció, ha minden termék, szolgáltatás vonatkozásában létrejön a pozitív szelekció.
Az államnak a feladata hogy kialakítsa teljes pozitív szelekciót: pl. a felelőtlen fogyasztásra biztatás (agymosó reklámok) csökkentésével. Pl.: a helyes értékrend oktatásával, tájékoztatásával. Pl. a teljes tudatos megfontolt fogyasztói magatartás kialakításával. Pl.: az aránytalanul magasabb jövedelmek csökkentésével, mert ezáltal csökken az ebből származó felelőtlen fogyasztás. Pl.: hasznos termékek, szolgáltatások kedvező adóztatásával.
Az egyharmados pozitív szelekció.
A pozitív szelekció lényege, hogy a silány, elavult, vagy éppen túl drága termékek, szolgáltatások eltűnjenek azáltal, hogy azokat nem vásárolják és így maradnak a jó minőségű, korszerű, viszonylag olcsó termékek. A piacgazdaság pozitív szelekcióját nevezhetjük a piacgazdaság demokratizmusának is mert jó esetben a nép határozza meg a termelés irányát, a technikai fejlődés irányát, a termékcsoportok struktúráját, a választékbőséget. Tehát a termelés a nép igényei szerint alakul.
Ugyanakkor ez a látszólag egyszerű problémakör rendkívül összetett, bonyolult. Csak felsorolásszerűen néhány ezzel kapcsolatos fogalom: kereslet-kínálat aránya, alul-kínálat, túlkínálat, valós választékbőség, valós kereslet, trükkös választékbőség. Áremelés, kontra termékek mennyisége, a termékek minősége, a termékek választékbősége. Tudatosan megfontolt fogyasztás, kényszeríttet kevés pénzből adódó megfontolt fogyasztás, felelőtlen fogyasztás, enyhe és erős túlfogyasztás. Az egyharmados pozitív szelekció és a termelés mennyisége az innovatív termelés, a termelés és fogyasztás struktúrája. Lehetne még sorolni, a kérdés az: ez az összetett, szerteágazó problémakör elemzése belefér-e az a sűrített összefoglalásába? Van e akkora jelentősége, hogy beleférjen? Leegyszerűsítve az történik hogy az állam (gazdaságirányítás) létrehozza normál piacgazdaságot pl. a jó versenyekkel a piactorzító tényezők csökkentésével és a normál piacgazdaságban szinte automatikusan, kialakul az egyharmados pozitív szelekció. Én úgy ítélem meg, hogy ez a problémakör nem olyan jelentős, hogy a részletes elemzése beleférjen a sűrített összefoglalásba. Néhány lényegesebb megjegyzés.
Az egyharmados pozitív szelekcióhoz elég a részben megfontolt fogyasztói magatartás, mely csak az árú minőségét és annak árát mérlegeli. Ez a magatartás szinte automatikusan kialakul. A mértékét viszont befolyásolja a szegénységből adódó kényszer, ill. annak hiánya. A teljes tudatos megfontolt tudatos magatartás, mint ahogy a nevében is benne van nem alakul ki magától, ehhez szükség van értékrendi világnézeti változásra, ill. megfelelő tájékoztatásra, oktatásra. A teljes tudatos szelekció azt jelenti, hogy nemcsak a minőségét, árát, hanem az egészségi, környezetszennyezési, és általában az értékrendi vonatkozását is figyelembe vesszük a fogyasztott terméknek szolgáltatásnak.
Az egyharmados pozitív szelekció és a teljes pozitív szelekció között összefüggésekre azért részben kitérnék. A normál piacgazdaság képes az egyharmados pozitív szelekciót megoldani, viszont a normál piacgazdaság csak állami irányítással alakul ki. A teljes pozitív szelekciót még a normál piacgazdaság sem képes megoldani, viszont a teljes pozitív szelekcióhoz szükség van a normál piacgazdaságra. A különbség lényegében az, hogy az egyharmados pozitív szelekcióhoz nem szükséges az értékrend, erkölcs állami oktatása, valamint nem szükséges az összes termék, szolgáltatás, munka pontosabb (adózási, hitelezési, stb.) megkülönböztetése. Viszont ha kialakítják a teljes pozitív szelekciót, akkor biztos, hogy kialakul az egyharmados pozitív szelekció is.
Ha már jelenleg is ideális esetben létrejöhet az egyharmados pozitív szelekció akkor miért nem jöhet létre a piacgazdaság általi teljes pozitív szelekció? Erről már szó volt. A nagy vagyoni hierarchia, az egyenlőséget igénylő területek, a pontatlan önhiba, önérdem megállapítása, a tudatosan magfontolt fogyasztás hiánya és még hosszan lehetne sorolni az okokat. Mindez azt jelenti, hogy legalább harminc évig a piacgazdaság önmagától (állami segítség nélkül) nem képes létrehozni a teljes pozitív szelekciót. A probléma összefügg az állam erősségével. A távoli jövőben esetleg kialakulhat a piacgazdaság „teljes” (a jelenleginél jóval teljesebb) pozitív szelekciója, hozzátéve állami irányítás akkor is lesz. A harminc éven belüli fejlődést ez nem befolyásolja. Azok a fejlődési irányok, módok, amelyeket e tanulmány vázol, nem zárják le a távoli fejlődés variációit, sőt kinyitják azokat.
Ebben az esetben például, azt mondom: a teljes pozitív szelekciót egyelőre az álamnak kell biztosítani. Ugyanakkor a piacgazdaságot abba az irányba kell terelni az állam által, hogy az egyharmados pozitív szelekciót maximálisan létrehozza, illetve, a teljes pozitív szelekciót a jelenleginél nagyobb területen létre tudja hozni. Egy normál igazságos piacgazdaságban az egyharmados pozitív szelekció szinte magától létrejön, tehát az egyik feladat a kapzsiságdeterminált piacgazdaság megváltoztatása.
A felsorolt feladatok általánosak illetve más rendszertényezők elemzése során szóba kerülnek.
Ismétlés.
Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:
A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.
A birtoklási tudat jelentős érzelem.
A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.
Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.
(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)
A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.
Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.
Kitérés a megoldásra.
A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.
Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége, közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.
Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.
Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.
Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai. Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.
És van még egy jelentős lélektani különbség: a versenyhelyzet de mégsem annyira jelentős, mint a birtoklási tudat.
Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.
Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.
Megjegyzem e fejezetben nemcsak a gazdasági fejlődésről, van szó, hanem az általános gazdasági társadalmi fejlődésről, ill. a minden fejlődésről általában. Néhány szó az irányokról. Szerintem, és ezt talán e tanulmány során bizonyítom is vannak a társadalmi fejlődésnek általános, állandó meghatározó irányai. Ilyen irány a demokratizálódás, ezen belül is a közvetlen demokrácia fejlődése, azaz a lakosság közvetlen döntéshozásának a növekedése. Meghatározó irány a lakosság érdeke. Az igazságos elsősorban a valós, hasznos teljesítményre alapuló elosztás. Emellett a az önhibát önérdemet figyelő igazságos, arányos ( a jelenleginél kisebb különbségű) hatalmi, vagyoni hierarchia. Meghatározó nagy irány az ösztönözéssel irányított piacgazdaság. A szervezettség és tudományosság fokozódása. A meghatározó irányok természetesen összefüggnek. Ezek az alapvető irányok fejlődése szükséges ahhoz hogy a legalapvetőbb célhoz felé közelítsünk. Az alapvető irányok mellett ott vannak a rendszertényezők fejlődése, vagyis pl. e tanulmányban kijelölt feladatok teljesítése. Nevezzük ezt rendszerfejlődésnek.
A legalapvetőbb cél, egyben irány a szükségletek kielégítésnek arányos fejlődése. Gyakorlatilag úgy tudjuk a fejlődést meghatározni, ha pl. három év alatt megnézzük: mi történt, milyen előrelépés történt pl. az igazságszolgáltatás területén, vagy milye előrelépés történt a természetkímélés területén, vagy milyen előrelépés történt az egészségügy területén, vagy milyen előrelépés történt az anyagi szükségletek (lakás, étkezés, stb.) területén. Ha területek jelentős résznél történik mérhető és a lakosság számára is érzékelhető előrelépés akkor azt mondhatjuk hogy van fejlődés, és fejlődés egyenletes és viszonylag dinamikus.
Optimális esetben tehát fejlődés üteme egyenletes és viszonylag dinamikus. Ha a megelőző szakasz átlagossága után túl erős, hatalmas, átlagosnál jóval nagyobb a fejlődés, akkor azt szinte biztosan azt egy stagnáló csökkenő szakasz követi. Ha a megelőző szakasz hanyatló, stagnáló volt, akkor más a helyzet. Ilyenkor éppen azért hatalmas fejlődés, mert előtte egy stagnáló csökkenő szakasz volt. Ez viszont egyáltalán nem biztos csak közepesen valószínű. Az ilyen átlagosnál erősebb fejlődést (a megelőző szakasz gyengesége miattit) nem követi szinte biztosan a hanyatló szakasz, de ezért ennek a közepes valószínűsége mégis kialakul.
Tehát a cél nem a hatalmas fejlődés, hanem a viszonylag egyenletes (kb. évi 4%-os termelésnövekedés) és viszonylag dinamikus fejlődés. Átlagosan ez biztosítja legnagyobb fejlődést. A hektikus fejlődésnek két problémája van: az egyik hogy az átlaga is alatta marad az egyenletes fejlődés átlagának. A másik az hogy maga hektikusság, óriási problémákat okoz, válságszakaszokat válságmegfutásokat okoz.
Ez lenne az optimális fejlődés, viszont a múltban és jelenleg közel sem optimális a fejlődés. A jövőben sem lesz optimális, csak remélhetőleg közelít ahhoz, vagyis egyre inkább egyenletesebb lesz a fejlődés.
Ezért el kell azon is gondolkodni, hogy mit kell tenni akkor, ha fejlődés viszonylag csökken, stagnál, esetleg abszolút csökken. Pontosabban mit lehet tenni egy lemaradt állapotban. A lemaradás nyilvánvaló akkor, ha az adott ország lemarad a régióhoz képest. Kevésbé nyilvánvaló, de azért lemaradás az is ha az egész régió, netán világ többsége lemaradásban van vagyis nem fejlődik.
Ezekben az esetekben elvileg két megoldás lehet újra ráállni az egyenletes dinamikus fejlődés pályára. Itt viszont beleszólhat rendszerfejlődés tényezője. Jó lenne fejlődni, van ilyen irányú erőfeszítés is, de valahogy nem sikerül. Azért nem sikerül mert a rendszert nem fejlesztették, ill. a fejlődést a meglevő, már elavult rendszeren belül akarják megvalósítani. Megjegyzem a múltban még csak erőfeszítés sem történt ilyenkor, válságkezdeti szakasz alakult ki, és vezetés elsődleges célja a hatalom megtartása, rendszer fenntartása volt. Tételezzük fel azonban, hogy jelenleg és jövőben hanyatló, stagnáló szakaszban legalább a fejlődés igénye erősödik. Nos ekkor jöhet szóba a dinamikusabb lépcsős fejlődés. Az hogy magát a rendszert, és ezzel szinte párhuzamosan (alig lemaradva) szükségletek kielégítését nagy lépésekben fejlesztik. Ugyanakkor bizonyos fokozatosságra ilyenkor is szükség van, tehát érdemes a fejlesztést kettő, három, négy (leginkább három) lépcsőben végrehajtani.
A fejlődés üteme tehát alapvetően kétféle lehet. Optimálisabb az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés. Kevésbé optimális de szükséges lehet a háromlépcsős fejlődés.
Azonban a fejlődés sorrendje sem mindegy.
Az egyértelmű, hogy minden munkafolyamatban meghatározó jelentőségű a munkaszakaszok sorrendje. Vannak sorrendek, amik adottak. Pl. ahhoz, hogy kifessük a szobát nyilván meg kell venni a festéket. Itt is koppanhat az illető, mert mondjuk, lekaparja falat és kiderül, hogy nem lehet festéket kapni. Vagy kifesti lakást, és utána kaparja le falat, vagyis az új festéket. Ez két okból is előfordulhat. Előtte nem kaparta le és a fal elkezd peregni. Vagy egyszerűen nem teszi sorrendbe a feladatokat, azt gondolja teljesen mindegy milyen sorrendben végzi azt. Ez persze így banálisnak tűnhet, csakhogy a gazdasági, társadalmi rendszer átalakítása milliószor bonyolultabb, mint egy falfestés. Tehát a felületes átalakító könnyen így járhat. Az adott sorrendet nyilván az adott helyzet határozza meg. A sorrend-struktúrákon azonban érdemes eltűnődni. Itt én csak vázolom a problémát. Most a rendszert hasonlítsuk egy olyan rozoga épülethez, amelyet a lakók igényei miatt bővíteni, korszerűsíteni kell. Az alapvető irányok (pl. a demokratizálódás) ebben az esetben legyen az alapzat, a főfalak, a tetőzet. A lényeges tényezők (pl. a rendszertényezők) ez estben legyen a válaszfalak, a közműhálózat, a nyílászárók. A részletek (a szükségletek kielégítése) ebben az esetben legyen a helységek padlózata, kifestése, a főbútorzat. Ha az igények bővítéssel járnak, akkor az alapvető irányokhoz (alaphoz, főfalakhoz, tetőzethez) is hozzá kell nyúlni, azokat is fejleszteni kell.
Ebben az esetben, nem jó megoldás hogy a részleteket fejlesztik. Jónak látszik hogy mindig az elavult, már rossz részleteket fejlesztik, de a jövő irányainak figyelembe vételével. Mégsem jó egészen, mert kifestés után közműhálózatot cserélni, főfalat növelni, nem jó. Ugyanakkor az sem jó megoldás, hogy csak az alapvető irányokra koncentrálnak. Ekkor lakók szinte állandóan kényelmetlen szétszedett, piszkos házban laknak. Nem egészen jó megoldás az sem hogy először a főirányok, azután a lényeges tényezők, majd a részletek átalakítása történik. Ugyanis amíg eljutnak részletek rendezéséhez, amelyek közvetlenül meghatározzák a lakók közérzetét addig nagyos sok idő telik el. Ekkor is az helyzet hogy többnyire elégedetlen állapotban vannak a lakók. Talán egy lehetséges jó megoldás. A fő irányok fejlesztése részlegesen, egységenként (pl. egy épületrészben). Tekintettel az ésszerű szétszedhetőségre, és a főirányok elavultságára. Elavultság szempontja: elsősorban azon részt, egységet kell fejleszteni amelyik elavultabb. Továbbá másodlagos tekintettel a lényeges tényezők és a részletek elavultságára. A lényeges tényezők (pl. közműhálózat) fejlesztése, részlegesen, egységenként. Tekintettel a főirányok fejlesztésére ill. az részletek fejlesztésre. Másodlagosan tekintettel a helyzetből eredő megvalósíthatóságra, a szétszedhetőségre, az elavultságra. A részletek fejlesztése (pl kifestés) részlegesen, egységenként. Tekintettel a főirányok fejlesztésre, a lényeges tényezők fejlesztésre. Másodlagosan a helyzetből eredő megvalósíthatóságra, a szétszedhetőségre, az elavultságra.
A szétszedhetőség szempontja az, hogy milyen munkálatokat érdemes összekapcsolni, ill. mekkora kár keletkezik, ha nem kapcsolják össze a munkálatokat. Az egyenletes fejlődésnek az felelne meg, hogy mindent apró részleteiben csinálnának meg, azonban ez nyilván nem racionális, hatékony megoldás. Ellenben az sem jó, ha a hatékonyság miatt nem jönne létre viszonylag egyenletes fejlődés. Tekintettel kell leni a szétszedhetőségre, ezért mondom hogy részlegese, egységenként kell fejleszteni.
Sőt van egy további szempont, ez pedig a távlati fejlődés szempontja. Valahogy azt is figyelembe kell venni, hogy tíz-húsz év múlva, vajon milyen házban akarnak élni a lakók. Az pedig természetes hogy a jelenlegi igény szempont: a következő öt-tíz évben milyen házban akarnak élni a lakók.
Nem kínozom tovább az olvasót.
A lényeg, hogy az ország optimális fejlesztése egy igen komoly, rengeteg, számolást, töprengést igénylő tevékenység. Ez persze csak jövő zenéje. A múlt és jelen igen messze van ettől. Ebből a szempontból is elavult rendszerben élünk. Persze most is van tervezett fejlesztés, de ez nem átfogóan tervezett fejlesztés.
Kijelenthető: az arányok ütemek, stb. problémája tartalmi problémává lényegül át. Az is kiderült hogy nincs általános szabály. Sok rendszertényező van, sok feladat van, és mindegyikben egyenként kell megvizsgálni, hogy a fejlődés milyen arányt milyen ütemet, milyen sorrendet igényel. Én itt most csak felsorolom a variációkat.
Az ütem lehet: lassan emelkedő egyenletes, lassan a de hektikusan (gyakorta nagymértékben változó) emelkedő, gyorsan emelkedő egyenletes, gyorsan emelkedő hektikus. Lehet még lépcsősen emelkedő. Szakaszos ugrásszerű lépcsős fejlődés. Lehet kevés lépcsős és több lépcsős.
A sorrend lehet párhuzamos több tényező, összekapcsolódhat, sőt jó, ha egyszerre változnak. Lehet egymás utáni, mikor nem jó a párhuzamosság viszont fontossá válik a sorrend.
Úgy tűnik, hogy pl. az állam erősödése, a népréteg fogyasztása, a beruházások növekedése lassan emelkedő egyenletes fejlődést kíván. Általában a gazdasági, pénzügyi változások az egyenletes fejlődést igénylik. Sőt általában a rendszerváltozások a politikai változások is az egyenletes fejlődést igénylik. Ugyanakkor a rendszerváltásnak elég radikálisnak kell lennie, a változás megkívánja több képcsős, párhuzamos fejlődést is. A házátépítési példában lett említve, hogy érdemes a munkálatokat összekapcsolni. Nem érdemes egyik évben festeni a másik évben a vezetékeket kicserélni. Érdemes a munkálatokat összekapcsolni. Különösen igaz ez társadalmi, gazdasági rendszer esetében melynek van egy önregeneráló képessége, egy idő után képes még a jó változásokat is visszailleszteni a rossz rendszerbe. Ugyanakkor az sem mindegy hogy milyen sorrendben következnek a munkálatok. Nem szerencsés, ha festés után következik a csőcsere.
A fejlődés irányának, ütemének, sorrendjének problémája kettős.
Egyrészt: mi lenne az optimális fejlődési ütem egy fejlettebb rendszerben. Másrészt: milyen sorrend és ütem szükséges, ahhoz hogy a fejlettebb rendszer létrejöjjön.
A két probléma gyakorlatilag esetenként azonos lehet. Tehát holnaptól elkezdik az optimális fejlődést, a fejlettebb rendszer fejlődésének megfelelő irányt, ütemet, sorrendet és ezzel egyben ráállnak a megfelelő pályára.
Ez azonban nem mindig lehetséges. Más esetekben csak úgy lehet ráállni a megfelelő pályára, ha előtte radikális (egy-kettő-három lépcsős) reformokat hajtanak végre.
Például, az optimális fejlődési iránya és üteme az lenne, ha a nemzeti jövedelem egyre nagyobb százaléka (egyenletes, fokozatos enyhe fejlődés) fordítódna a lelki, és minőségi anyagi szükségletekre, szemben az anyagi tárgyi szükségletekkel. Ehhez azonban többek közt végre kell hajtani egy adóreformot, amit viszont csak radikálisan (kettő-három lépcső) lehet megoldani. Ha ez kész, csak akkor lehet szó a jó irányú jó ütemű (enyhe, egyenletes) fejlődésre.
Történelmileg probléma abból adódott, hogy különböző okokból az egyenletes fejlődés helyett kialakult a hosszabb távon stagnáló de rövid távon hektikusan változó „fejlődés” és ebből következő lemaradás. A lemaradást tehát éppen az következetes egyenletes fejlődés hiánya okozta. A kettő közötti különbséget a grafikus ábrázolás mutatja pl. D/1, 2, 3 ábra. Pl., az adórendszer nem fejlődött megfelelő ütemben ezért korszerűtlen elavult. Ezt a lemaradást csak radikális gyorsabb, lépcsős ütemű, változtatással lehet megoldani. E nélkül más optimális fejlődések nem alakíthatók ki.
Más esetekben elég, ha az egyenletes enyhe ütemű fejlődés helyett egy erősebb ütemű egyenletes fejlődést alakítanak ki. Ekkor több szempontot kell egyszerre figyelembe venni és összeegyeztetni. A hektikusság mértékét és annak csökkentését. A fejlődés lemaradását és a lemaradástól függő egyenletes fejlődés ütemét. Olyan módszereket kell használni, mely a fejlődésre (pozitív változásra) hatnak, de a hektikusságot nem erősítik.
A gazdasági-társadalmi rendszer egy nagyon soktényezős egyenlet. Az általános tanulság hogy a rendszer minden területének fejlődésben kell maradnia, nem szabad megállni. Nem szabad megállni, ez nem mindig jelent radikális változásokat, de mindig valamilyen irányú, sorrendű és ütemű fejlődést jelent. Minél folyamatosabb egyenletesebb a fejlődés annál kevésbé van szükség radikális változtatásra.
A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Az állami árak felügyelete. A helyes állami gazdaságirányítás. Rész-rendszertényező.
A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Az állami árak felügyelete. A helyes állami gazdaságirányítás. Rész-rendszertényező.
Érdemes a B/22 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni.
Korábban már beszéltem az optimális értékekről. Ha az alapvető értékek optimálisak, vagy annak közelében vannak, akkor az alapvető arányok is többnyire helyesen alakulnak. Azonban csak többnyire, nem teljesen. További probléma, hogy a közepesen lényeges arányok, egyensúlyok egy része azért eltorzulhat, felborulhat. A helytelen arány nem más, mint torzulás, egyensúlytalanság.
A normális piacgazdaság (magángazdaság), kb. 75%-ban, a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, a determináció fokától függően ennél kevésbé, pl. 50%-ban képes automatikusan a helyes arányokat kialakítani. Az alapelv az lenne hogy a piacgazdaság automatizmusát meghagyva, azt azonban kiegészítve, az állam, a központi irányítás a helyes arányok felé ösztönözné (terelgetné, ösztökélné) a magángazdaságot.
Közepesen lényeges gazdasági és pénzügyi arányok.
Innovációs és munkaidős termelés (helyes) aránya. A termelés és beruházások (innováció) helyes aránya.
A beruházás és innováció helyes mértéke.
A gazdasági ágazatok (ipar, mezőgazdaság, stb.) (helyes) aránya.
Az állami szféra, állami gazdaság és magángazdaság helyes aránya.
A nagy, közép és kisvállalkozások helyes aránya. (Belföldi és külföldi vállalkozások helyes aránya)
A beruházások és fogyasztás helyes aránya.
A népréteg fogyasztásának helyes aránya.
Az egyéni, családi, és a közösségi fogyasztás helyes aránya.
Az export-import helyes aránya a külkereskedelmi egyensúly.
A belföldre termelés helyes aránya.
A foglakoztatás helyes aránya, a munkanélküliek helyes aránya.
A termelés és fogyasztás (jövedelmek nagysága, jövedelmek vásárlóértéke) helyes aránya.
(A piacok egyensúlya.)
Az igazságos jövedelemelosztás arányai. A helyes árképzés, bérképzés. A helyes állami bérpolitika.
A termékek (áruk, eszközök természeti kincsek), munkák, vállalkozások helyes értéke.
A termékek, eszközök, természeti erőforrások, munkák helyes cserearánya.
Az árak mértékének egymáshoz viszonyított helyes sorrendje és aránya.
A bérek jövedelmek értékének egymáshoz viszonyított helyes sorrendje és aránya.
A gazdasági teljesítőképesség ( egyén, vállalkozás, ország) helyes értéke.
A régi felújításának, ezzel szemben a régi eldobásának és helyette új készítésének aránya.
Pénzügyi, gazdasági arányok.
A hitelezés, beruházás helyes aránya.
A megtakarítás és a hitelezés (hitelfelvétel, hitelnyújtás) helyes aránya.
Az adók és más bevételek helyes aránya.
A bevételek jövedelmek és kiadások költekezések helyes aránya.
A termelés, a jövedelem és a fogyasztás helyes aránya.
Az kereslet kínálat helyes aránya. (Az egyharmados szelekció megoldása.)
Az árszínvonal és bérszínvonal helyes értéke.
Az alapanyagok, nyersanyagok valamint az alapvető, termékek, szolgáltatások valóságos (nem piaci) ára.
A pénzügyi arányok
A forgalomba levő pénz és a termelés helyes aránya.
A forgalomba levő pénz a tartalékpénz (takarékpénz) és a hitelpénz helyes aránya.
A gazdaságba (országos gazdaság, lakossági néprétegű gazdaság) betett és kivett pénzek mértéke aránya.
Az infláció helyes aránya.
Az állami bevételek kiadások (az eladósodás) helyes aránya.
A jegybanki kamat helyes mértéke
A pénz árfolyamának helyes értéke.
A pénz, pénzek, valóságos (nem piaci) értéke.
A helyes arányok egymással összefüggnek, sőt sok esetben átfedik egymást.
Mindez lehet országon belüli és világviszonylatú. A pénz helyes árfolyamát, valamint a helyes export import arányokat csak világviszonylatban lehet megoldani. Ezen kívül még különböző csoportosítások lehetségesek. Az összefoglalás összefoglalásába a helyes arányok részletes elemzése nem fér bele, azért egyesekről még szó lesz (pl. B6/5, B/6, B/7 ábrák). A helyes arányokat a vezetés tudományos alapon kiszámolhatja és a piacgazdaságot a következő eszközökkel terelheti jó irányban.
Szabályozás, törvénykezés, adózás, az állami szféra árai bérei, költségvetés, hitelpolitika ill. a monetáris politika.
Az un. monetáris eszközök (pénz árfolyam-változtatása, felértékelés, leértékelés, államadóság-változtatás, kamatváltoztatás, forgalomba levő pénz stb.) helytelen eszközök a helyes arányok kialakítására.
A helyes arányok kiszámításnál, és a kialakításnál (e felé való ösztönzésnél) figyelembe kell venni az alábbi szempontokat. A helyes arányokat kiszámoláshoz létre kell hozni, olyan intézményt, testületet, aki képes azt kiszámolni. Ehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy belássák: jelenleg nincs ilyen.
Egyéb arányok.
A helyes arányok kialakításnak, üteme, sorrendje.
Az előző fejezetben taglaltam hogy nagyjából mit értek a fejődés ütemén és sorrendjén. Természetesen a helyes arányok beállításnál is figyelembe kell venni a fejlődés helyes ütemét és sorrendjét.
A helyes arányok és a megvalósíthatóság az állam eszközeivel.
Továbbá meg kellene állapítani, hogy azt milyen eszközökkel, módszerekkel lehet megvalósítani.
A helyes arányokat az állami gazdasági vezetés képes leginkább befolyásolni a saját eszközeivel. Ezek az eszközök: a szabályozás, az adórendszer, a költségvetés, az állami kedvezményes hitelezés, a közvetlen segítség, stb.
A szabályozási problémák összefoglalása. A szabályozás tehát úgy kerül ide hogy ez az egyik leglényesebb eszköz mellyel a helyes arányokat biztosítani lehet.
Eddig már sok szabályozási elvet felsoroltam. Ebből néhány.
Megjegyzem: a rendszer a szabályozási elvek sokasága.
A B/4 ábrán is foglakoztunk a szabályozással. Ez a szabályozási problémakör kapcsolódik a piacgazdaság, valamint az állami gazdaság helye szabályozásához.
Említettük a piacgazdaságot, versenygazdaságot, fenntartó szabályozást. Ez is egy szabályozási problémakör.
Ennek lényegét egy példával világítanám meg. Tételezzük fel hogy egy lényeges cél a hulladékok csökkentése. Ennek módjai.
- A „ hulladéktermelést” rendelettel meghatározzuk. A hulladéktermelés nem lehet csak X mennyiség. Ez a direkt szabályozás, egyébként a brezsnyevi szocializmusra jellemző szabályozás. Ha ez az uralkodó trend, akkor az megszünteti a piacgazdaságot versenygazdaságot.
- A „hulladéktermelők” életét mindenféle ellenőrzéssel, szabállyal, ellenőrzéssel megkeserítjük. Nem mondjuk, hogy tilos, csak elvesszük a kedvüket.
- A „hulladéktermelőknek” nagyobb adót kell fizetni, és kevesebb hitelt kapnak.
- A hulladék-feldolgozóknak nem kell adót fizetni, és nagyobb hitelt kapnak.
Szerintem az utóbbi két szabályozás a legjobb. Az előző két módszer viszonylag rosszabb. A két utóbbi szabályozás is szabályozás, csak nem direkt szabályozás, nevezzük ezt átlátható indirekt szabályozásnak. Ezt neveztem én a piacgazdaság helyes irányba terelgetésének. Azt látni kell, hogy attól még nem szűnik meg a piacgazdaság, ha minden szabályozási módszer előfordul, szükség van a direkt szabályozásra is. Akkor szűnik meg, ha az arányok durván eltolódnak a direkt szabályozás irányába. Egy további hasonlat még ehhez a témához. A labdarugó mérkőzésnek, bajnokságnak legalább kétszáz szabálya van, ettől még az verseny marad. A tiszta, igazságos verseny lehetősége csökkenne, ha kevesebb szabály lenne, ugyanakkor szintén csökkenne, ha több szabály lenne.
A következő szabályozási probléma: az előző részben említett a fejlődés ütemét, sorrendjét figyelembe vevő szabályozás problémaköre.
Ezzel azonban nincs vége a témának, vannak még eddig nem említett szabályozási problémák.
Néhány példa: megállapítjuk hogy az 5%-nál magasabb infláció káros. Ekkor a következőket tehetjük például. Hoznak egy olyan szabályt, hogy a legfontosabb termékek szolgáltatások vonatkozásában tilos az évi 5%-nál magasabb áremelés, ha a minőség nem javul, és azt a világpiaci árak sem indokolják. Erre persze azt mondhatják, de hiszen ez direkt szabályozás. Nem direkt szabályozás, mert van mozgási lehetőség csak a limitet, a mozgásteret határozták meg. Direkt szabályozás az lenne, ha pl. kijelölnék márpedig az ez évi áremelés csak 3,5% lehet. Az előző limitált szabályozás egy még finomabb formája. Az a vállalat amelyik átlépi az évi 5%-os áremelést X százalékkal nagyobb adót kell hogy fizessen. Ez a szabályozás már tényleg nem fenyegeti a versenyt, ugyanakkor megelőző szabályozás (kezelés) mert megelőzi az infláció kialakulását. Ezt nevezhetjük kombinált megelőző és indirekt szabályozásnak. Természetesen ez csak egy példa sok közül. Ugyanakkor előrelátó és lényegi kezelés is mert nemcsak egy időszakra pillanatnyilag előzi meg az infláció kialakulását hanem hosszú távon. A megelőző szabályozás értékét lehet változtatni, sőt magát a szabályt is. Azon az elven azonban nem lehet változtatni, hogy a megelőző, előrelátó, lényegi szabályozás jobb, mint az utólagos, tüneti szabályozás.
A legjobb mikor a megelőző limitált szabályozást kombinálják az indirektszabályozással (adó, hitel stb.).
A helyes arányok kialakítása a helytelenségek torzulások, kialakulásnak megelőzésével.
A jelenlegi szabályozás általában utólagos tüneti, másrészt érdekes módón direktebb is. Először is meghatározzák (direkt szabályozás) a várható inflációt. Ugyanakkor nincs megelőző szabályozás, nincs komoly garancia, hogy az be is következzen. Ez után utólag észlelik, hogy bizony az infláció magasabb lett a vártnál, és ezután kidolgozzák az utólagos tüneti kezelést. Ennek a kezelési módszernek sokkal kisebb az esélye, hogy hatékony legyen. Először is mindenképp késedelem van a probléma kialakulása és a hatékony kezelés között, hiszen amíg a problémát észlelik, kidolgozzák a kezelést és a kezelés elkezd hatni addig eltelik egy jókora idő. Az is lehet, hogy mire a kezelés hatni kezd már ez a kezelés nem is aktuális, pl., már olyan rossz a helyzet hogy más kezelésre lenne szükség.
Ha már utólagos és tüneti a kezelés, akkor legalább gyors és pontos lenne. Sajnos nem az. Ehhez többek közt kellene egy pontos, szinte hétre kész statisztikai rendszer, ami nincs. A gyors, pontos figyelőrendszer mindenképp szükséges lenne, mert a megelőző előrelátó lényegi kezelés természetesen nem lehet teljes körű. Mindig lesznek olyan területek kérdések, amelyeket csak utólagosan lehet megoldani. A lényeg az hogy a két kezelés arányai eltolódjanak a jobbik irányába, a helyes elvet minden szabály kialakításában figyelembe vegyék.
Jelenlegi rendszerben sokkal kisebb arányú a megelőző, előrelátó lényegi kezelés, mint amekkora lehetne. Megint fel kell tenni a kérdést: a vezetésnek melyik kezelés (szabályozási módszer) áll érdekébe? A válaszhoz még azt is látni kell hogy a megelőző, előrelátó lényegi kezelés egy sokkal automatikusabb rendszert okoz egy olyan rendszert melyben a vezetésnek kevesebb lehetősége van a közvetlen intézkedésre. Ha minden jól, simán szinte magától megy, akkor mi szükség van a vezetésre? Ha minden jól simán és szinte magától megy, akkor hogy lehet a hatalmat, vagyont növelni? Szóval a vezetésnek érdekét inkább az utólagos tüneti kezelés (a kézi irányítás) szolgálja. A kézi irányítás alatt itt most nem a szóbeli utasításokat értem. A szabályozás leirt törvényekkel, rendeletekkel történik, csak nem mindegy hogy a törvényeket, rendeleteket milyen gyakran kell, lehet változtatni.
Van még egy probléma az utólagos tüneti kezeléssel, mégpedig az hogy mivel tüneti, gyakran a kezelés káros mellékhatása erősebb, mint a hasznos hatása.
Pl., ha megnézzük, hogy miért hektikus a gazdaság rájövünk hogy az gyakran éppen a monetáris intézkedésekből ered. A monetáris intézkedések célja az lenne, hogy egyenletessé tegye a gazdaság működését, a valóságban viszont gyakran éppen az ellenkező hatást (direkt vagy tévedésből) éri el. Ezt nevezem én annak, hogy a káros mellékhatás erősebb, mint a gyógyhatás. Ennek a lehetősége is lecsökkenne, ha megelőző, előrelátó, lényegi szabályozás alakulna ki.
Van még egy állami szerep melynek erősödni, kellene. Ez javasoló, tanácsadó állam. Pl. kiszámítja hogy miből mennyit kellene termelni mennyit lehet eladni, stb. és ezt az érintet felek tudomására hozza.
A helyes arányokat és az eszközöket is csak úgy lehet megállapítani, ha van egy hosszabb távú gazdasági termelési terv.
A helyes arányok és a távlati tervek.
Ha nincsenek távlati (20-30 éves) célok akkor eleve nem lehet jó a szabályozás, jelen esetben az arányok megállapítása. Pl., hogy lehet megállapítani az ágazatok helyes arányát, ha nincs komolyan vett legalább 20 évre előre látó terv. Pl., azt akarják, hogy Magyarország egy fejlett agrár és élelmiszeriparral rendelkező ország legyen. Ez legalább 20 éves terv, abban az értelemben, hogy húsz évig következetesen ebben az irányban kell haladni, hogy ez megvalósuljon. Persze ennek sok velejárója is van, pl., ebben az esetben fejleszteni kell a mezőgazdasági, élelmiszeripari gépgyártást stb. természetesen ez meghatározza az arányokat is. Ha ezt a területet gyorsabban akarják fejleszteni, akkor e terület arányainak (költségvetésének, termelésének, stb.) a többi területhez képest növekedni kell. Itt jön az ütem kérdése, mely szintén beleszól az arányokba. Ha nincs legalább 20 éves, de inkább 30 éves terv akkor, a gazdaság csak úgy fejlődik minden egyformán ill. véletlenszerűen. Általában az belátható hogy tervezett, tudatos, akart, irányított fejlődés gyorsabb, mint a „nem is nagyon akaró, nem is tudja merre” haladás. A helyzet az, hogy jelenleg nincs ilyen hosszú távú terv, legalábbis komoly terv nincs. Ez egyrészt nyilván lassítja a fejlődést, de az arányok megállapítását és általában a szabályozást is ellehetetleníti. Mert azt mondtam, hogy fejlődési ütemnek jelentősége van az arányok megállapításában, viszont hogy lehet megállapítani a fejlődés ütemét, ha nincs hosszú távú terv.
A helyes arányok és a jelenlegi közgazdasági vezetés, ill. közgazdaságtudomány.
Ahhoz hogy az arányokat helyesen állapítsuk meg, nyilván szükséges egy magasabb színtű tudományos elmélet. Először is pontos definíciókra van szükség: pl. mi az hogy fogyasztás, mi az hogy beruházás, mi az hogy népréteg, mi az hogy hektikus fogyasztás, mi az hogy alacsony fogyasztás, mi az hogy viszonylagos egyenletes fogyasztás, stb. Ezeket a fogalmakat én sem határoztam pontosan (csak nagyjából) mert ez nagy munka. A fejlett közgazdaságtannak többek közt ezt is el kell végezni. Azon kívül pontosan ismerni kell a rövid, közép és hosszú távú folyamatokat. Ezen kívül szükség van a számoláshoz néhány kiindulási pontra, alapvető értékre. Mindenre minimálisan szükség van a pontos arányok kiszámolásához. Szerintem ezekkel, a minimális ismeretekkel nem rendelkezik a jelenlegi közgazdaságtan. Pontosabban hatalmas tudással, ismeretanyaggal rendelkezik csak éppen a kiindulási alapok rosszak. Ha pedig az alapok rosszak, akkor minden rossz. Itt van például az a tény, hogy a jelenlegi tudomány, de gyakorlat sem ismeri, a hasznos munka hasznos termék fogalmát. Ha pedig a termékeket, szolgáltatásokat, munkákat nem határozzuk meg a tényleges hasznosságuk szerint (nem jövedelemhozó képességük szerint) akkor eleve hiányzik egy olyan kiindulási alap, amely nélkül minden eltorzul. Ebben az esetben a jövedelemszerzést, a termelést és a hasznos termelést sem tudjuk szétválasztani, pedig ezek különböző elemek. Szerintem a definíciókkal és folyamatok ismereteivel is bajok vannak. Összegezve: szerintem a mai közgazdaságtudomány ill. a gazdasági vezetés nem áll olyan színvonalon hogy a pontos arányokat ki tudja számolni. Ugyanez a helyzet a megfelelő szabályozás kialakításával.
Aki a közgazdaságot elkezdi vizsgálni az egyfelől egyre bonyolultabb folyamatokra, jelenségekre jön rá. Másfelől viszont kirajzolódnak a banális pofonegyszerű törvényszerűségek. Tulajdonképpen a gazdaság csak a jelenlegi működésében ilyen bonyolult. Mondhatjuk, hogy az ember bonyolítja össze, azáltal hogy rengeteg machinációs, spekulációs lehetőség van benne. Ha a szabályozások egyértelműen a banális törvényszerűségek irányában hatnának, akkor gazdaság sokkal egyszerűbbé válna. Ugyanez igaz általában a társadalomtudományokra.
A helyes arányok és a pontos, lényeges (valós) adatok.
Mivel az adatok, mutatók problémájával már foglalkoztam, ezért itt csak néhány kiegészítést, kiemelést tennék.
A jövőben (fejlettebb közgazdaságtudományában) minden lényeges adatot legalább három részre bontanak: Nemzeti (összes). Ezen belül gazdagrétegre (közép és nagyvállalkozókra, nagyfogyasztókra stb.) és néprétegre (a gazdagrétegen kívüli réteg) szétbontva. Szét kell bontani a jövedelmet, vagyont, fogyasztást inflációt, erre a három egységre. Szét kell bontani, mert ha nincs szétbontva az megtévesztő, ráadásul megoldásilag is más problémakör. A jövő alapmértékegysége a munkaóra/ x kg kenyér. Az x kg kenyér a hasznos termék és szolgáltatás ill. munka mértékegysége. Ennek lényeges eleme többek között a természeti erőforrás nagysága. A hasznos termék (termék és szolgáltatás), ill. munka kiszámítása elég bonyolult, erről lesz még szó. Ez a mértékegység (munkaóra/ x kg kenyér) a reáljövedelem mértékegysége.
A népréteg (pl. leggazdagabb 5%-os rétegen kívüli összes ember) réteg összes reáljövedelme, valamint a népréteg átlagos reáljövedelme lényeges adatok. A termelésnek is ez a mértékegysége (munkaóra /x kg kenyér). Egy másik lényeges adat a munkaóra / x db fegygacsni. A fegygacsni a haszontalan káros termékek mértékegysége. A haszontalan káros termékek és a hasznos termékek kiszámítása természetesen összefügg. A termelés tehát alapvetően az előző két egységre (hasznos és haszontalan termékek, szolgáltatások) bomlik, a reálbér is, és a fogyasztás ugyancsak. A fogyasztás x kg kenyérből (hasznos fogyasztás) x db fegygacsniból (haszontalan, káros fogyasztás) áll össze. Ezen belül van a nemzeti összes a gazdag réteg és a népréteg termelése, reáljövedelme és fogyasztása. A népréteg hasznos fogyasztása áll legközelebb az életszínvonal fogalmához.
A jelenlegi adatok nincsenek szétbontva gazdagrétegre, néprétegre, hasznos és haszontalan termelésre, így azok igencsak torz képét nyújtják a valóságnak.
A termelés két további lényeges egységre osztódik: innovatív termelésre és munkaidős termelésre.
Meg kell említeni, hogy a lényeges adatok az összehasonlítás, ill. az igazságos verseny szempontjából is fontosak.
Ha a különböző adatokat ( pl. a hasznos termelést és a népréteg hasznos fogyasztását) összehasonlítjuk, eljuthatunk a másodlagos adatokhoz (pl. takarékpénz, pénzkivonás, stb.). A másodlagos adatokból eljuthatunk a harmadlagos adatokig, és így tovább.
További lényeges adat lehet még a vagyoni különbségek mérőszáma. Mondjuk az összlakosság hat rétegének életszínvonalának, vagyonának a különbségét meghatározó számok, ezen belül talán a leglényegesebb: a legszegényebb 10% hányszor kevesebbet fogyaszt, mennyiszer kisebb a vagyona, mint a leggazdagabb 5%.
Ehhez persze ki kellene számolni az egyes rétegek legalsó réteg népréteg közép-gazdag réteg, vagyonos réteg nagyságát, és tényleges életszínvonalát. Ebben nemcsak a fogyasztás lenne benne, hanem az egészségi állapot is.
További fontos adat lenne: az országból egy év alatt kikerült külföldre került)pénz. Az egy év alatt külföldre került termék és szolgáltatás. Az egy év alatt a külföldre innováció. Ugyanez fordítva: az egy év alatt az országba került pénz és termék. Egy év alatt az országba került innováció.
Továbbá fontos adatok lennének a nem anyagi szükségletek, az iskolázottság, az egészségügyi állapot, a környezetszennyezés adatai. Sőt még a lelki szükségletek kielégítését (igazságszolgáltatás, önrendelkezés, közbiztonság stb.) adatokra is szükség volna.
Itt jegyzem meg, hogy az un. GDP egy rendkívül pontatlan, sőt félrevezető adat.
A minimális jólét meghatározása és ebből következő minimálbér összege is kiinduló adat.
A jövő további adatai: a házi-termelés (háztáji munka, házimunka, barkácsolás) és a feketetermelés (feketegazdaság), valamint a házi-fogyasztás, és fekete fogyasztás (feketepiac). A valóban helyes arányokat csak akkor lehet megállapítani, ha a valóban lényeges mértékegységekből, adatokból indulnak ki és azokat egy pontos statisztika képes mérni.
A jelenlegi számolás színvonalára jellemző a következő példa. Magyarország termelésnövekedése évi 4%, Németország termelésnövekedése évi 2%. Ebből a hivatalos tudomány arra következtet, legalábbis azt hangoztatja, hogy Magyarország majd utoléri Németországot. Tételezzük fel, hogy Magyarország egy főre jutó termelése 100 egység Németország egy főre jutó termelése 400 egység. Ez Magyarország vonatkozásában évi 4 egységnyi növekedést jelent, Németország vonatkozásában szintén évi 8 egység növekedést jelent. Az utolérés ebben az esetben hány évet vesz igénybe?
Az adatok akkor vannak meg, ha egységesek és közismertek.
Az adatokat rendszeresen ( min. negyedévente) nemzetközi összehasonlítással, főleg rendszerváltó országokkal összevetve közzé kellene tenni.
A adatok, mutatók fontos része a lakosság véleménye, igénye.
Ez a probléma is állandóan előbukkan, ami a demokrácia szükségességét mutatja. Ebben az összefüggésben arról van szó hogy a tervezéshez, de a helyes arányok kiszámításához is elengedhetetlen a nép igényeinek ismerete. Persze jelenleg ezek az adatok sem állnak rendelkezésre.
Mivel szinte minden arány más fejezetekben megtárgyalásra kerül, ezért a felsorolt arányokkal itt külön nem foglalkozom, kivéve a következőt.
Néhány mondat erről a méltánytalanul elhanyagolt, de fontos arányról: a régi felújításának, ezzel szemben a régi eldobásának és helyette új készítésének aránya.
Persze a régi mellett készül az új, így bővül a termelés és a fogyasztás. A régit azonban fel kell újítani, vagyis nem lehet minden régit megtartani (ráadásul az új más és korszerűbb) tehát mégis dönteni kell, valamennyi régi kidobásáról (lebontásáról, kiselejtezéséről, stb.). Az aránysor viszont összefügg. Pl. sok újat készítenek, az szükségszerűen, sok régi kidobását és kevés felújítást eredményez. A variációkat nem akarom felsorolni.
Gyakorlatilag elsősorban az építőipart (épületeket, utakat, hidakat, stb.) érinti, ill. a tartós termékeket, állóeszközöket. Átvitt értelemben sok mindenre kiterjeszthető. (Nekem most, pl. az italos üvegek kimosása, vagy kidobása jutott eszembe.) Két irányba tud ez az arány is eltorzulni, és meggyőződésem szerint bármelyik irányba tér el az optimális aránytól, jelentős kár keletkezik. A tudományos vezetésnek kell az optimális arányokat kiszámolni, és a tudományos vezetésnek, (az államnak) kell a saját eszközeivel adott esetben a felújítást, adott esetben az új építését motiválni. Az új építésének termelő kapacitását viszonylag egyszerűen át kell irányítani a felújításra, vagy fordítva. Ez megint egy olyan terület, amelyet a piacgazdaság nem tud megoldani. Úgy néz ki, hogy a piacgazdaság, főleg a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, arra hajlamos, hogy aránytalanul sok új készüljön, ezzel aránytalanul sok lesz szemétbedobás, a fölösleges lebontás, ezzel hatalmas károk keletkeznek. Hosszabb távon és összességében sokkal kifizetődőbb lenne, ha felújítások történnének az új készítése és a régi kidobása helyett. Tehát jelenleg ez az általános helyzet, azonban helyes megközelítés az optimális arány megtalálása, és nem az, hogy vagy az egyik, vagy a másik irány a jó. És arról se feledkezzünk meg, hogy a régi őrzi hagyományokat, muzeális értékű, érdekes, és gyakran szebb, mint az új.
Konkrétabban, pl. a magyar építőiparnak voltak, vannak ilyen aránytalanságai, pl. a 1972 körüli években, és a 2004 körüli években is túl sok új lakás épült (kevés felújítás történt), hatalmas és sokrétű kárt okozva a nemzetnek.
Tulajdonképpen e fejezet, problémakörbe tartozna az optimális állami árak és az árak arányának felügyelete is.
De ez a feladat is akár csak többi, más rendszertényezőkhöz csapódik. Az árazás megjelent az előző fejezetben, a hatékony államról szóló fejezetben. És meg fog jelenni az inflációról szóló fejezetben. Amennyiben rendben az állam inflációs politikája rendben van, amennyiben az állam az inflációnál alacsonyabban emeli az árait(nem gerjeszti, hanem fékezi az inflációt) akkor az állami árazás is félig-meddig rendben van. a probléma ugyanakkor megjelenik a szociális rendszer vonatkozásában is, hiszen a segélyeknek és a kedvezményes állami áraknak (közvetve az adóknak is) együttesen kell azt biztosítani, hogy alsó rétegekben is egy arányos jövedelemelosztás jöjjön létre. Illetve az egész társadalomban egy arányos jövedelemelosztás jöjjön létre. A feladat tehát elsősorban a különböző szempontok összehangolása, és az összehangolás utáni arányok kialakítása, és ennek érvényesítése.
A fejezet végére egy kis ismétlés.
Ismételt fejezetrész.
A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.
Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot.
1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.
A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.
Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától. Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúlyszámításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.
1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb..
2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.
Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel. Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.
3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.
4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos, szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.
5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.
6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.
7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.
9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.
10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak) kárt okoz, pontosabb megfogalmazása. Aki (akik) életében (hosszabb távon) pl. 20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.
Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.
11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat.
12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.
Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti
E rendszertényező feladatai.
Elöljáróban néhány megjegyzés.
Először is látni kell azt a sajátos helyzetet, hogy az arányokat nem lehet direkt módón alakítani. Sokféle arány van és ezen arányokat a gazdasági, és pénzügyi politika alakítja ki, legalábbis erősen befolyásolja, mert azért magángazdaságnak is van befolyása. Ezen arányok a különböző területeken (rendszertényezőkben, problémakörökben (pl. a helyes privatizáció területén, pl. az adózás területén, pl. a költségvetés területén, stb.) alakulnak ki. (A magángazdaság és az állam aránya (a lehetséges optimális állam) legalább e három területen lakul ki: a privatizáció területe, az adózás területe, a költségvetés területe. Ugyanakkor a háttérben az állammal kapcsolatos elvek, felfogások állnak.)
Az arányokkal foglalkozó testület (amennyiben testületben gondolkodunk) feladata az, hogy összehangolja, összesítse a különböző szempontú arányokat és az így kijött arányokat érvényesítse.
Feladat a felsorolt gazdasági evidenciák betartása, különösen az első evidencia betartása, miszerint: vannak optimális értékek, arányok, ezek megléte egyben egyensúlyi helyzetet is teremt, amely egy jobban működő és teljesítő gazdaságot hoz létre.
Mondhatnám, hogy e rendszertényező feladata a felsorolt arányok kiszámítása és ezt rögtön bemutatnám példákkal. Ez olyan bonyolult, hogy a sűrített összefoglalásba nem férne bele. Az adatokkal sem vagyok tisztában Ugyanakkor a lényeg nem az, hogy én vagy más kiszámítsa helyes arányokat, hanem az hogy gazdaságirányítás mindig képes legyen a helyes arányok kiszámítására, és azok optimális érvényesítésére, ez pedig csak a helyes elvek figyelembevételével lehetséges.
A felsorolt arányok egy részének megállapítása más rendszertényezők ill. testületek feladatkörébe tartoznak.
E rendszertényező feladata azoknak az arányoknak, értékeknek a pontos, tudományos, valóságos (nem profitszerzési szempontok szerinti) kiszámítása melyek nem tartoznak más rendszertényező alá. Viszont e rendszertényező feladatai közé tartozik, hogy az kidolgozza ill. őrködjön azon elvek, feltételek felett melyek a pontos számoláshoz szükségesek.
A helyes arányok ahhoz szükségesek, hogy a helyes szabályozást kialakítsuk. Ugyanakkor a szabályozás módja részben meghatározza azt, hogy mit is akarunk kiszámolni. Tehát a szabályozási elvekkel, a szabályozás céljával tisztába kell lenni, mielőtt elkezdünk számolni. Továbbá a szabályozás megvalósulását sem árt felügyelni.
A helyes számolás, ill. szabályozás feltételeinek megteremtését két csoportra osztanám. Vannak olyan általános feladatok melyek, túlmutatnak e rendszertényező keretein, mint a fejlettebb közgazdaságtan, a hosszú távú tervezés, a nép igényeinek figyelembe vétele. Az előző feladatok más rendszertényezőhöz is kötődnek tehát szétszórt feladatok, de e rendszertényezőnek is ezen elvek alapján lehet csak működnie.
A feladatok ezek után
A felsorolt alapvető (termelés, fogyasztás, stb.) arányok, értékek tudományos valóságos kiszámolása úgy hogy figyelembe veszik a fejlődés ütemét, sorrendjét, a piacgazdaság versenygazdaság optimális működését, a megelőző szabályozást, a hosszú távú tervezést, a népréteg igényeit.
E rendszertényező feladata a helyes mértékegységek, adatok és statisztika létrehozása, mert e nélkül nem lehet a helyes arányokat, értékeket kiszámítani. Továbbá e rendszertényező feladata a megelőző, limitált, ill. az indirekt szabályozás (adó, hitel, stb.) ill. a kettő kombinációjának a preferálása. A magángazdaság a helyes arányok értékek irányába való széles út kijelölése (ösztönzés, terelgetés). Az állam tanácsadó (gazdasági) szerepének növelése.
Az előző részben említettem a következő feladatokat: általában az egyenletes folyamatos de viszonylag dinamikus fejlődés. Ezen belül feladat a népréteg egyenletes fogyasztás (életszínvonal) növekedése, valamint az egyenletes beruházás-növekedés. E feladatok is e rendszertényező részfeladatai közé tartoznak sok más banálisnak tűnő feladattal együtt. Az országok közötti termékegyensúly (export-import egyensúly) létrehozása, az országok közötti verseny helyes értékelése, nemcsak belső vezetés feladata de nemzetközi feladat is.
Az állami árak arányának kiszámítása úgy, hogy a hatékony állam, az infláció, és szociális rendszer szempontjait összehangolja, összegzi.
A helyes pénzügyi arányok értékek biztosítása nem e rendszertényező feladatai közé tartozik, viszont a szabályozási elvek nem változnak. Ha feltételezzük, hogy két különböző testület foglakozik a gazdasági arányok és a pénzügyi arányok kiszámításával, akkor ennek a két testületnek azonos elvek és célok mentén kell dolgozni. Továbbá több szempontból is szükséges a két testület erős munkakapcsolata. A munkakapcsolat lényege az összeegyeztetés és nem az ellensúlyozás. Erről a témáról még szó lesz
A szabályozás elvei, főleg a megelőző előrelátó, lényegi szabályozás, a hosszú távú tervezés, a népréteg igényei, nemcsak a gazdaságra érvényes, hanem a politikai és jogi ill. általában minden szabályozásra érvényes.
Mindez egy független, tudományos, demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényel.
Az értékelés összevont lesz mivel ez egy rész-tényező.
A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok. Elméleti rendszertényező.
A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok. Elméleti rendszertényező.
Sokakban már eddig is jogosan felmerülhet a kérdés: itt nemzeti feladatokról van szó, ugyanakkor van egy világgazdasági helyzet, „rendszer” ami behatárolja, meghatározza a nemzetgazdaságokat? Egyébként a nemzeti politikát és jogot is meghatározza világhelyzet, főleg a fejlett országok az irányítók rendszere.
Mások meg jogosan azt sem értik, hogy itt egyáltalán nemzetgazdaságról van e szó? Nos nem arról van szó, hanem rendszergazdaságról mely bizonyos összefüggésében azonos, mint a nemzetgazdaság de mégsem ugyanaz. Körülbelül a következőket jelenti. Ha minden ország, főleg az államkapitalista rendszerű országok e feladatok célok irányában haladna akkor pozitív változás történne. Az Európai Uniónak is e célok feladatok irányába kell haladni. Másrészt fogjuk fel a világot egy nagy országnak. Ez a felfogás most már nem alaptalan. Összegezve azt mondom minden, amiről e tanulmányban szó van, az egyszerre érvényes egy adott országra, minden országra, szövetségre is és a világra is.
Ha egy ország, szövetség az itt elmondott célokat, feladatokat követi akkor a saját rendszerét és a világ rendszerét jó irányban változtatja meg. Kétségkívül vannak olyan célok feladatok melyeket a világrendszer miatt nem tud, vagy csak részben tud megvalósítani. Ekkor a cél a lehetséges legnagyobb (bizonyos szintű kockázatok, konfliktusok) megvalósítás. A helyes célok, feladatok, bizonyos szintű kockázatok, konfliktusok ellenére való bevállalását nevezem én pozitív kilógásnak, amiről még szó lesz.
Ötven éven belül az általam e tanulmányban körvonalazott piacgazdaság melletti tényleges demokrácia az egyetlen fejlődési lehetőség. Ugyanakkor a tényleges demokrácia nem fogja gátolni a hosszabb távú fejlődést sem, bármilyen lehetséges fejlődési variációt képzelünk el hosszabb távon ötven éven túlra. Gondolok itt a jelenlegi közösségi struktúra felbomlására, a kisközösségi rendszerek nagyszámú kialakulására, a világrendszer kialakulására vagy a kettő variációjára.
A szegény országok problémáit a fejlett világ rendszerváltása nélkül nem lehet megoldani. Minden probléma megoldásának első lépcsője, így a szegény világ problémái megoldásának első lépcsője a fejlett világ rendszerváltása. Ezt sok módón lehet bizonyítani, ezek közül az egyik. Ha a gazdag világ rendszere belső rendszere az igazságtalan és aránytalan vagyoni és hatalmi hierarchián alapszik addig a gazdag világ külpolitikája is ezen fog alapulni.
A külkereskedelmi egyensúly. (Az országok gazdaságok közötti verseny.)
A gazdaságról szóló fejezetek főleg egy ország (nemzet) gazdaságáról szólnak. A gazdaság, a gazdasági verseny nemcsak az egyének cégek országon belüli versenye, hanem az országok (nemzetgazdaságok) közötti verseny is.
Belátható időn (50 éven belül) megmaradnak a nemzetgazdaságok, mint alapvető gazdasági versenyegységek. Egyébként 50 éven túl is kellenek alapvető gazdasági versenyegységek. Többek között a sportversenyek alapegységei a nemzetek. Szerintem szinte lehetetlen 50 éven belül egy olyan olimpiát, világbajnokságot elképzelni, amelyben csak egyének, vagy önálló klubok indulnak anélkül hogy azok országba nemzetbe tartozását ne emelnék ki. Azt is nehéz elképzelni hogy ne legyenek olimpiák és világbajnokságok. Talán ez nem is lenne jó, az országok nemzetek közötti szabályozott igazságos verseny végső soron hasznos. A gazdasági versenyre ez még inkább igaz. Ötven éven belül nem valószínű hogy a nemzetgazdaságok mint közös szabályok, feltételek alatt működő emberek ( gazdasági alapelemek) illetve mint közös pénztartályok és terméktartályok megszűnnének.
Kétségtelen, ha minden országban (nemzetgazdaságban) igazságos az egyének közötti gazdasági verseny akkor nagyrészt (80%-ban) igazságos lesz az országok közötti verseny is. Ugyanakkor marad az a 20%-ék amelynek jóságát hasznosságát csak a nemzetközi szabályozás képes biztosítani.
Az országok közötti igazságos verseny egyik feltétele az, hogy az országok ne tudjanak a pénzükkel machinálni és azzal más se tudjon machinálni. Ennek egyik megoldása egy világpénz kialakítása lehet. A tiszta (nem tőzsdetípusú) tőkekereskedelem is ennek a feltétele. Ezekről későbbi fejezetekben lesz majd szó.
A másik fontos feltétel a külkereskedelmi termékegyensúly. Mondhatjuk úgy is hogy az export, import egyensúlya. Az világos, hogyha egy országba közép távon, mondjuk öt éven túl több termék érkezik be mint amennyi termékszolgáltatás kimegy akkor ott valami nagyon nincs rendben. Persze ez szükségszerűen azt eredményezi, hogy más országokban, fordított aránytalanság (több kimenő termék, mint bejövő) lép fel. Az, rendben van, ha átmeneti ideig mondjuk öt évig ez helyzet áll fenn, és ezután visszabillen (legfeljebb öt év alatt) az egyensúly. Ha viszont nem ez történik, márpedig a jelenleg ez igen gyakori, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Vagy rossz az elszámolási rendszer, és akkor nem lehet tudni az igazi arányokat vagy ténylegesen ez helyzet és akkor igazságtalan helyzet alakul ki.
Itt meg kell jegyezni, hogy a kimenő termékhez hozzátartozik a turizmusból adódó szolgáltatás is. Kétségtelen hogy ezt nem könnyű megállapítani. Ki kell számítani, hogy átlagosan egy turista az adott országban mekkora szolgáltatási munkát köt le, illetve mennyit vásárol, és ezt be kell szorozni az országba érkező turisták számával. Ezt kell hozzáadni az exportált termékekhez, és ez kettő adja ki a teljes termék, munka kivitelt. A behozatal padig ennek ellentéte. Az országba bejövő termék és munkabehozatal a hazai turistákon keresztül is bejön az országba. Itt ki kell számítani, hogy átlagosan egy turista mekkora munkaórát köt le külföldön, ill. mennyi terméket vásárol, és ezt kell beszorozni a kimenő turisták számával. Az országok közötti pénzegyensúly annyira machinálható, annyira labilis, hogy nem ad pontos képet. Tulajdonképpen a termékegyensúly mérés igazolhatja a pénzegyensúlyt. Ha termékegyensúly rendben van, és pénzegyensúly nincs rendben, akkor feltehetően valamilyen pénzügyi machináció, torzítás történt. Ez legfeljebb egy ország pénzügyi politikáját minősíti és nem az ország valóságos teljesítőképességét. Ha pedig a pénzügyi egyensúly rendben van, de az ország termékegyensúlya nincs rendben akkor is termékegyensúly adja meg az ország ( gazdaság) igazi teljesítményét.
Ha a termék egyensúly rendben van, akkor már nagyjából rendben van az általános egyensúly, nagyjából létrejön egy igazságos teljesítménymérés.
Ha pedig egy országban öt évig több a termékbehozatal és ez nem változik ellenkező előjelűvé és újabb öt éven belül nem egyenlítődik ki akkor ezen ország ellen nemzetközi szankciókat (pl. kereskedelmi korlátozás, stb.) kell alkalmazni. Persze azokat az országokat sem árt felelősségre vonni, akiknél fordított egyensúlyeltoldás van.
Látszólag azon ország jár jól, akinél huzamosabb ideig nagyobb behozatal, mint kivitel. Ezen országban azonban feltehetően gyenge gazdaság, ill. szegény és gazdaságilag kiszolgáltatott országról van szó. Valójában ezen országnak sem jó, ha tartósan negatív a mérlege. A versenyhelyzet a versenymotiváció hiányozni fog, másfelől hiányzik a termelésből adódó bevétel. Lényegében a szegény, de aládósodott ország jelensége áll fenn, ami egyik félnek (az adósnak, és hitelezőnek sem) sem jó. A tartós eladósodás és a tartós külkereskedelmi hiány semelyik országnak nem jó, azaz mindenkinek káros.
Kétségtelen a pontos termék, szolgáltatás exportot, importot nem könnyű mérni. Sokféle variáció lehetséges: belföldön előállított külföldi technikával (technika technológia) külföldi munkaerővel, irányítással előállított termék. Belföldön előállított belföldi munkaerővel de külföldi technikával előállított termék. Ugyanez fordítva, pl. külföldön előállított belföldi munkaerővel, belföldi technikával előállított termék, és így tovább. Aztán vannak a kerülő utak. Belföldön állítják elő, de aztán kiviszik, mintha külföldi lenne, és újra behozzák. A közgazdaságtudomány feladata, hogy megállapítsa pontosan mi belföldi és külföldi termék. Nem könnyű, de még mindig könnyebb, mint a pénz nyomon követése. Ha országok gazdaságok közötti verseny van, márpedig van, akkor meg kell állapítani pontosan ezen gazdaságok teljesítményét.
Az ország természeti erőforrásai egy külön probléma.
Persze a pénzek áramlása sem közömbös. Ha egy ország több terméket hoz be, mint amennyit kivisz, de több pénzt ad, mint amennyit kap, akkor ez lehet sumákolás, de nem biztos, hogy az. Ha az ország lakosságának az életszínvonala csökken miközben belföldi termelés növekszik, akkor kivitt pénz mögött valóságos teljesítmény van. Itt lényegében a követhetetlen eloszlás jelenségéből adódódón nem lehet pontosan megállapítani a kárt, csak azt lehet észlelni, hogy az egész lakosság életszínvonala csökken. Tehát a pontos termékexport mellett mérni kell egy ország belső termelési mennyiségét és azt hogy ehhez képest mekkora az életszínvonal. Végső soron az életszínvonal főleg az ország exportján keresztül megy ki az országból. Itt két tényező van: a pénz árfolyama és valóságos árak. Előfordulhat hogy egy ország pénze felértékelt, az árai (termék munkaerő, stb.) viszont alacsonyak. Ennek fordítottja is lehetséges. Pontosabban a termék munka árának az egyik felét a pénz árfolyama határozza meg, a másik felét a valóságos árak. A pénz árfolyamáról külön fejezet fog szólni, de a lényeg az, hogy e tekintetben is a pontos mérés a legjobb. A munkaerő valóságos árát a reáljövedelem határozza meg. Anélkül hogy tovább ragoznám, a banális törvényszerűség a következő: a pontos teljesítménymérés mindenkinek (minden nemzetnek) hasznos. A pontatlan mérés csak egy szűk kisebbségnek a zavarosban halászó spekulációs tőkének hasznos.
Ugyanez vonatkozik az országok eladósodására: egy ország eladósodása minden nemzetnek káros, csak a zavarosban halászó spekulációs tőkének hasznos.
Ha nagyon pontosan akarják mérni egy ország teljesítményét, akkor a kimenő és bejövő innovációt is kellene mérni. Mennyi újítás ill. újító ember ment ki az országból és mennyi más országba létrejövő újítás és újító ember jött az országba. Persze akár termékáramlást, akár az innováció-áramlást át kell számítani valamilyen egységes mértékbe, valamilyen egységes pénzbe. Ez olyasmi mintha sportba azt is számítanánk, hogy mennyi honosított sportoló vesz részt egy ország válogatottjába. Egyfelől az mondható, minden ország magára vessen, aki nem ismeri fel az innováció fontosságát, annak fejlesztésének, megtartásának fontosságát. Másfelől viszont itt is fennáll a szegénységből eredő kényszerhelyzet. Ezért a ki és bejövő innovációt csak 50%-osan kell figyelembe venni. Ez az egész persze megint a jövő zenéje egy megoldandó feladat. A jelenlegi országok (gazdaságok) közötti szabályozás és teljesítménymérés igen messze van ettől. A jelenlegi szabályozás és teljesítménymérés zavaros kiismerhetetlen és igazságtalan. Ez senkinek sem jó.
Az országok közötti gazdasági versenyhez a következőt tenném hozzá. Van a gazdasági verseny egyenlő esélyeinek a megteremtése. Van segítségnyújtás. Valamint van a már zajló verseny igazságos elbírálásnak szabályai. Ez három különböző dolog. A sportversenyekben is ezek különböző dolgok. Olyan szabályrendszert kell kialakítani, hogy a szegény országoknak legyen esélye versenyzésre. A szegény országokat külön is támogatni kell. Ugyanakkor a zajló versenyt pl. a pontos export import (termék, szolgáltatás, munka) számítással, pontosan kell értékelni.
Tisztában vagyok, hogy itt már ki kellene térni az egyes országok (népek nemzetek) eltérő történelmi (gazdasági, társadalmi) fejlődésére. Több okból azonban ez a fejezet a gazdasági fejezetek végére került.
Talán banálisnak tűnnek az elvek
Korábban szóltam a banális törvényszerűségekről. Tulajdonképpen a banális törvényszerűségek határozzák meg hogy gazdasági pénzügyi arányok végső soron milyen elvnek feleljenek meg.
Néhány banális törvényszerűség (elv) felsorolása. A kis és középvállalkozás jobb mint nagytőke. A munka nélkül szerzett jövedelem gazdaságilag káros. Az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia gazdaságilag rossz káros. Az egyenletes kiegyensúlyozott de viszonylag dinamikus fejlődés a jó, a hasznos. A hektikus fejlődés rossz káros. Az eladósodás rossz, káros. Az igazságtalan szabályozatlan gazdasági verseny rossz káros. Lehetne még sorolni a banális törvényszerűségeket.
Akármennyire is banálisak ezek az elvek a vezetés mégsem akar ezek szerint irányítani. Sőt azt mondják, hogy banálisak tehát demagógok. Egyébként a demagógia azon egyszerű elv ami nincs megmagyarázva, magyarázat nélkül használják. Tulajdonképpen e tanulmány abból áll, hogy ezeket a banális törvényszerűségeket magyarázza, igazolja. A banális törvényszerűségek minden szempontból igazak, jószerivel ennek bizonyításából áll ez tanulmány. E tanulmány jogosan tűnhet banális elvek, banális magyarázatok gyűjteményének. Ez kétségtelenül az, de ne felejtsük el ez egy kényszerű reakció.
A termelés, fogyasztás, a termelés beruházás helyes aránya. A beruházás innováció helyes mértéke.
A gazdasági arányok között szerepelt a termelés fogyasztás ill. termelés beruházás aránya. Erről szólnék pár mondatot.
A brezsnyevi szocializmus gazdaságának egyik nagy hibája volt, a néprétegű, lakossági fogyasztás lebecsülése, elhanyagolása. A vas és acél országa, a gépgyártás, a nehézipar országa vagyunk, mondták és ennek szellemében szinte alig gyártottak fogyasztási cikkeket. Majd ha kialakul valamilyen fantasztikus háttér, ráérünk fogyasztási cikkeket gyártani, gondolták, és egyszer csak azt vették észre hogy a gazdaság hanyatlik. Arról most nem beszélek, hogy ez vas és acél országa eleve egy elpuskázott cél volt. Ez ugye arról szól, hogy beruházás termelés valamint termelés és fogyasztás aránya nem volt rendben. Egyszerűen nem tulajdonítottak annak jelentőséget, hogy beruházások 70%-ban fogyasztási cikkekben realizálódjanak. Ez a politika számos hátránnyal járt. Egyrészt lakosság elégedetlen volt. Másrészt csökkent a munkamotiváció, hiszen a lakosság nem motiválta fogyasztás. Harmadrészt a lakossági termék és szolgáltatás szelekció nem működött. Ez egyébként az államosított tömeggyártás miatt sem tudott működni. Visszatérve: túlságosan beruházás centrikus volt a gazdaság. A lakossági szelekció: a fogyasztási cikkek szelektálása azáltal, hogy azt vásárolják vagy sem. A jó a modern az új termékeket vásárolta lakosság ezek fennmaradtak a rosszak, korszerűtlenek eltűntek, mert azokat nem vásárolták. A beruházás ez esetben nem azonos a innovációval. A szocialista gazdaságban sok beruházás mellett jóval kevesebb ötlet jelent meg. Ugyanakkor az sem jó ha egy ország nem csinál hasznos beruházásokat. Az államkapitalizmusnak az 1960-70-80-as években sikerült az optimális arányát megtalálni a beruházásoknak, a termelésnek és fogyasztásnak. A kapitalizmusban ezt az arányt elsősorban a fogyasztás ösztönzésével lehet beállítani. A fogyasztás ösztönzésének módszerei, a szóbeli ösztönzés (reklámok) a fogyasztói hitelek, a könnyűiparai, szolgáltató ágazat segítsége (hitel, adó, stb.) lehet. A béremeléseket is ide sorolhatjuk, bár ezt a magángazdaság, mint direkt eszközt nemigen használja. Mindenesetre volt egy a második világháború után egy felfogásváltozás, melynek a lényege ez volt: nem baj, ha a népréteg a lakosság anyagilag gyarapszik. E felfogásba az is beletartozott hogy bérköveteléseknek hamarabb engedtek az államkapitalizmusban, mint korábban. Ugyanez a felfogás és a fogyasztásra ösztönző módszerek korábban klasszikus kapitalizmusban nem volt meg, a népréteg a lakosság fogyasztása kisebb volt a kelleténél. Az 1960-70-80-as években a beruházások az innováció is a tetőponton voltak. Ne felejtsük hogy a második világháború után fel kellett építeni a házakat az utakat hidakat, rendbe kellet hozni a közlekedést, fel kellett építeni a gyárakat. Ez egyébként az államkapitalizmus rendszerváltó időszaka. A fejlett országok az államkapitalizmus ebben az időben gazdaságilag egy szerencsés konstellációba kerültek. A beruházás az innováció maximális volt a fogyasztás ösztönzés szintén magas volt a kettő aránya szinte optimális volt. Mi van most az államkapitalizmusban. A beruházások jelentősen lecsökkentek, már nincs ez az újjáépítési kényszer. A szovjetunió is eltűnt, mint versenytárs. Annyira lecsökkent beruházási hajlandóság hogy pl. képtelen az ipar nagy mennyiségben alternatív erőforrással működő személyautót, ill. más közlekedési eszközt előállítani. A meglevő vagyont megtartani, növelni, minimális változtatás mellett, ez az elv, világnézet a gazdasági vezetésre is jellemző. Ugyanakkor megmaradt a fogyasztásösztönzés. A gazdasági vezetés (állami és magángazdasági) nem látja át helyzetet. A lényeg az, hogy manapság megint felborult a termelés, beruházás fogyasztás aránya, de most úgy hogy a termelés, fogyasztás túlságosan kicsi a fogyasztáshoz képest. A beruházás, innováció nemcsak fogyasztáshoz képest csekély, de abszolút mértékben is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy jelenleg a természetpusztítás miatt technikai technológiai fordulatra van szükség, ezt megint csak innováció tudná megoldani. A banális törvényszerűség ezért következő. Az innovációt mindig a lehetőségekhez maximálisan fejleszteni, a beruházásokat ennél kevésbé de erősen fejleszteni a lakossági fogyasztást ennél kevésbé módjával fejleszteni de nem elhanyagolni. A pénzügyi arányoknak ezen célokat kell követni. A probléma másik oldala viszont az hogy csak jó innovációt csak a jó beruházást csak a jó fogyasztást kell fejleszteni.
A gazdasági arányok, gazdasági rendszertényezők kategorizálása.
A gazdasági rendszertényezőket (elméleti és gyakorlati) sokféleképpen lehet kategorizálni. A következő kategorizálás talán legjelentősebb.
1. Az állam és magángazdaság helyes arányával szerepével, ennek kialakításával foglakozó rendszertényezők. A helytelen arányból, szerepből erdő károk.
2. A helyes termeléssel, fogyasztással, ennek kialakításával foglalkozó rendszertényezők. A helytelen termelésből, fogyasztásból eredő rendszertényezők.
3. A normál piacgazdaság átváltozása kapzsiságdeterminált piacgazdasággá, és ebből eredő károk. A munka nélkül szerzett jövedelmekből ill. az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiából eredő károk.
4. A pénzügyi arányok felbomlása és ebből eredő károk. A munka nélkül szerzett jövedelmekből ill. az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiából eredő károk.
Minden elméleti és gyakorlati rendszertényező besorolható valamelyik felsorolt kategóriába. Van olyan amelyik viszont egyszerre kettő három vagy négy kategóriába sorolható be.
Ezeket kategóriákat azért soroltam fel hogy az olvasónak világos legyen e tanulmány logikája.
Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32 (XG) B1- B4
Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.
Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.
Ismétlés
Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.
Miért egyéb? E tanulmányban már több alapvető ellentmondásról, aránytalanságról beszéltem. Pl. arról, hogy a lelki és minőségi szükségletek kielégítése mennyire gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott. Pl. arról, hogy az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad. És az is egy komoly anomália, hogy nincs értékelve, ki végez testet, lelket építő, hasznos, vagy éppen testet, lelket romboló káros munkát.
Manapság az emberek állandóan rohannak, dolgoznak, hiába van fejlett technika, gépesítés. Ez is egy komoly anomália.
Mert a józan logika szerint a gépesítés következtében éppen, hogy kevesebbet kellene dolgozni, rohanni ez tenné nyugisabbá az életet. Csakhogy a csúcsrájáratott fogyasztás ezt nem engedi.
Nézzük ezt a nem túl pontos, de szemléletes példát.
Korábban kézi termeléssel előalítottak egy főre számítva 3db fogyasztási cikket (pl. inget) évente. De ezzel a hárommal meg volt elégedve az akkori ember. Manapság egy gép szinte automatikusan előállít egy főre számítva 10db fogyasztási cikket évente. Csakhogy ez a mai embernek nem elég, neki 12db kell. Ahhoz, hogy ezt a plusz 2 db-t előállítsa és megvásárolja rohannia, és dolgoznia kell. Sőt már a fogyasztás is egyfajta kényszerű tevékenységgé vált.
Az emberek manapság sokkal nagyobb tárgyi, technikai tömeget akarnak birtokolni, kezelni, mint amennyit kényelmesen kezelni képesek.
Akkora lakásban laknak, hogy azt már nem tudják takarítani, felújítani. Annyi gép van ebben a lakásban, hogy azt már nem tudják kényelmesen kezelni. Stb..
Állandó rohannak, ténykednek („dolgoznak”) annak érdekében, hogy a tárgyi, anyagi, technikai eszközöket megszerezzék, kiválasszák, birtokolják, és legalább valamennyire használják. És eközben egészségükre, és főleg az elmélyedt gondolkodásra, valamint a mélyebb érzelmekre, a komolyabb beszélgetésre nem marad idejük, mindez elsatnyul. És eközben a természet is pusztul.
És hiába nő azon képességük, hogy többet termeljenek, fogyasszanak, ill. kezeljék a birtokukba levő tárgyakat, a fogyasztási igényük mindig két fokkal magasabb, vagyis sosem érik magukat utol.
Az emberek manapság a normális kikapcsolódás, pihenés, szórakozás helyett kényszerűen fogyasztanak.
Nem tudom megfigyelte a kedves olvasó, hogy manapság már alig beszélgetnek egymással kényelmesen az emberek. Vagy ritkaságszámba megy, hogy valaki egy kávéházba üldögéljen, vagy esetleg csak úgy sétálgasson, vagy otthon kényelmesen olvasgasson, és még lehetne sorolni. A pihenés, szórakozás kikapcsolódás manapság már rohanva, szinte kényszerűen: na ez is megvolt, ezt is letudtam – jelleggel történik. Az emberek járnak, múzeumba, moziba, színházba, buliba, stb., de programszerűen, szinte kényszerűen teszik. Igen, mert mindezt kötelező fogyasztásnak tekintik. Pontosabban a fogyasztási kényszer hajtja őket és nem az őszinte érdeklődés, a kikapcsolódás, a szórakozás igénye. Talán még a szeretkezést is fogyasztásnak tekintik. Tulajdonképpen így aztán el is felejtenek normálisan kikapcsolódni, pihenni, szórakozni. És persze a mélyebb elmélkedésre sincs idejük. Persze így csökken azon tudományos munkák, vagy művészi alkotások száma is, melyek mélyebb elmélkedést igényelnek.
Szóval elfelejtenek, kikapcsolódni, szórakozni, elmélkedi főleg akkor, ha kisgyermekkoruktól ez az életstílus nevelődik beléjük. Egy óvónő nemrégiben arról panaszkodott, hogy manapság az óvodásoknak kétszer annyi programjuk van (fele annyi játék, lazítás) mint pl. húsz évvel ezelőtt. Mi lesz ezekkel, a gyerekekkel? Mennyire torzul el a lelkük? Az emberből végül is egy dolgozó, fogyasztó robot lesz?
Tulajdonképpen manapság a „lazább” munka, a fogyasztás és a kikapcsolódás úgy kombinálódott össze, hogy abban mégis a kényszerű, feszült munka jelleg dominál.
Ráadásul pont az ellenkező tendencia lenne kívánatos: munkából legyen szórakozás, úgy hogy emberek nekik tetsző, hozzájuk illő foglalkozást választanak. Csakhogy jelenleg a foglalkozás-választásnál sem ez a szempont, hanem pénzhajhászás, fogyasztáshajhászás.
Persze nem állítom, hogy nem kell dolgozni és az átgondolt fogyasztás mellett is kardoskodtam, de azért ezt a folyamatot meg kell állítnia.
Szóval az embereknek meg kell tanulniuk normálisan kikapcsolódni, lazítani, szórakozni, de leginkább lejjebb kell adni a tárgyi, anyagi igényeikből.
Mindez, hogy függ össze azzal, hogy manapság jóval kevesebben vannak, és kevesebb jövedelemmel, fogyasztással bírnak a közvetlen termelők, szolgáltatók (a produktív emberek), mint az improduktív emberek.
De ha ez így van (márpedig a jelek erre mutatnak), hogy a produktivitás és improduktivitás aránya egyre romlik akkor miről is van szó. Ebben az esetben az értelmetlen állandó rohanás, munka abból is adódik, hogy az emberek improduktív munkákat, ill. tevékenységeket végeznek. Vagyis, nemcsak túlzott fogyasztásból adódik az állandó értelmetlen, rohanás, munka, hanem az improduktív munkából.
Nézzünk egy példát. Pl., egy biztonsági őr rengeteget dolgozik, és azt gondolja, hogy ő hasznos munkát végez. Vállalati szinten kimutatható egy nyereség, mert ha ő és társai nem lennének, akkor azt a vállalatot kár érné. Makrogazdasági szinten azonban másképp kell nézni a dolgokat. Ha az állam tisztességesebb közéletet és tisztességesebb gazdaságot biztosítana, akkor nem lenne szükség ennyi biztonsági őrre, vagyis a biztonsági őrök jelentős része fölösleges munkát végez. De, hogy ne csak az államot hibáztassuk, nézzünk egy másik példát. Egy reklámkészítő rengeteget dolgozik, és vállalati szinten valóban hasznot hajt. Ha ő nem lenne, akkor a vállalata hirdetési versenyben lemaradna, és károsulna. Csakhogy makrogazdasági szempontból a fokozott hirdetési verseny fölösleges. Mert egymást hajtják bele a vállalatok egyre költségesebb, egyre több munkát igénylő hirdetési versenybe. Az összes hirdetést meg lehetne oldani egyszerűbben kevesebb pénzzel, munkával, ráadásul igazságosabban.
Ráadásul, sem a biztonsági őr, sem reklámszakember, sem az adminisztrátor, sem a könyvelő, stb., nem állít elő semmi olyan terméket, szolgáltatást, amit az emberek fogyasztanak. Erre mondom, hogy ők nem közvetlen termelők, szolgáltatók, ők csak termelési segéderők. Tehát ők végső soron, ha fölöslegességet is beszámítjuk, improduktív munkát végeznek. A vállalatok viszont egyre több reklámost, biztonsági őrt, jogászt stb. keresnek, fizetnek meg, ezzel növelik az improduktív munkát.
De nézzünk egy harmadik példát. A növekvő termelés, a növekvő munka, sőt még a növekvő improduktív munka is, növekvő adminisztrációval, könyveléssel jár. Tehát nő az adminisztrátorok, könyvelők száma, ráadásul ezek egy része fölösleges, mert improduktív dolgokat adminisztrál. (De azért is fölösleges, mert ha kevesebb lopás, csalás, sikkasztás, stb. történne, és ennek elérése lehetséges, akkor kevesebb adminisztrációra, könyvelésre lenne szükség)
Itt jegyzem meg az ember már nemcsak tárgyi technikai tömeget képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni, de az egyre halmozódó információtömeget is képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni.
Ez is megfekszi a gyomrát.
Visszatérve, az improduktivitásnövekedés folyamatába belép egy értékrend-torzulás: az improduktív munka lesz az értékes, jól fizető munka, és nem a produktív. De itt már fülön csíphető a fogyasztói társadalom felfogása: a minden mást háttérbe szorító pénzhajhászás, ill. a fogyasztáshajhászás.
Mi játszódik le az improduktív munkát végzőkben: mivel úgy tudják, hogy sok és hasznos munkát végeznek, ezért fogyasztási igényük is magasra hág.
Az egész társadalomra jellemző ez a felfogás: nagyon sokat rohangálok, dolgozok ezért nekem sok fogyasztás, jár. Engem megillet, hogy sok tárgyi anyagi dolgot birtokoljak. Ez a megbecsülés mércéje. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ez a rohanás munka gyakran egy fabatkát sem ér. És azt is elfelejtik, hogy nem ez az emberi megítélés alapja.
Kissé konkrétabb megközelítés.
A produktív termelő, aki közvetlenül részt vesz termelésbe, közvetlenül előállítja azt a terméket, vagy szolgáltatást, amit az emberek elfogyasztanak.
Az ipari, mezőgazdasági, szolgáltató szakmunkás, a mérnök, az orvos, a tanár, a kutató, a feltaláló, a művész az előadóművész, stb. ők produktív termelők, persze akkor, ha dolgoznak. És a közvetlen termelésbe részt vevő segédmunkások is idevehetők.
És még a szükséges termelési segéderők is produktív termelőknek nevezhetők.
Idevehetők a szükséges főnökök, a szükséges kerekedők, a szükséges adminisztrátorok, könyvelők, a szükséges ügyintézők, stb.. És idevehetők a takarítók, a szállítók és más kisegítő segédmunkások.
Improduktív ténykedők, a fölösleges, másodlagos segéderők. Tulajdonképpen az előző foglalkozásokból azok, akik már fölöslegesek. És többnyire, a biztonsági emberek, a jogászok, a marketingesek is improduktív ténykedők. Akik egy jól szerevezett, tisztességes gazdaságban nem kellenének.
És többnyire improduktív ténykedők, a pénzügyekkel foglalkozók, a bankszektorban ténykedők.
De mit mutatnak a foglalkozási statisztikák, nézzünk körül akár ismerőseink körében. (A munkanélküliekkel, a diákokkal, a nyugdíjasokkal itt nem foglalkozom.)
Tehát ezt tapasztaljuk: ő adminisztrátor, ő kereskedő, ő könyvelő ő ügyintéző, ő a bankszektorban dolgozik. Azután jön egy produktív dolgozó, pl. egy szakmunkás. Azután megint jönnek az improduktívak: ő jogász, ő informatikus (végső soron adminisztrációval foglakozik), ő biztonsági őr, ő marketinges, ő főnök. Aztán megint jön egy produktív dolgozó, pl. egy mérnök.
Sajnos korunkban a munkák, és az ideáramló jövedelmek 80%-a improduktív, és csak 20%-a produktív. Ez nagyon rossz arány és korábban nem volt ez ennyire rossz. Persze egy dolgozó több munkakört is végezhet, de ez még inkább rontja az arányt, ugyanis jellemzőbb, hogy a szakmunkás, az orvos a tanár kénytelen adminisztrálni, mint a fordítottja.
Az optimális arány az lenne, ha egy közvetlen termelőre, szolgáltatóra jutna egy szükséges termelési segéderő. Ők mindketten szükségesek, produktívak. Az optimális az lenne, ha minimális lenne az improduktivitás, pl. 10%. Jelenleg legalább 60%.
Ezt helyeztet úgy lehet példázni, hogy egy ember (akár géppel) üti a falba szöget és körülötte öt ember sertepertél, „segédkezik”. Nyilvánvalóan ez nem lehet jól működő gazdaság. A foglalkozási statisztikák ezt a példázatot támasztják alá.
Megállapítom: amíg gazdaságban alapvető ellentmondások aránytalanságok vannak, addig nem lehet normális, életszínvonalat emelő, gazdaságot építeni.
Felsorolom újra az alapvető ellentmondásokat, aránytalanságot.
A produktivitás és az improduktivitás aránya rossz és egyre romlik. (És akkor még a fölösleges káros termékekről, szolgáltatásokról nem is beszéltem, amelyeket akár produktív termelők is létrehozhatnak. Viszont improduktív ténykedők nem hozhatnak létre hasznos terméket, szolgáltatást.)
Továbbá nem nő az életszínvonal, mert az emberek egyre többet rohannak, dolgoznak, és normálisan egyre kevesebbet pihennek, szórakoznak, annak ellenére, hogy tudomány, a technika, a gépesítés fejlődik.
A lelki és minőségi szükségletek kielégítése gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott.
Az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad.
Visszatérek oda, hogy mik az okai ennek nagyfokú improduktivitásnak.
Fel kell tenni a kérdést: miért van sok (túl sok) biztonsági őr, könyvelő, jogász, stb.?
Mert tisztességtelen a közélet és tisztességtelen a gazdaság.
Mert az állam is bürokratikus, vállalkozás, főleg kisvállalkozás-nyüstölő.
Mert ezek a foglalkozások jobban fizetettek, mint produktív (pl. orvos, tanár, szakmunkás, stb.) foglalkozások. Vagyis igazságtalan, aránytalan jövedelmek vannak. Olyan jövedelmek, amelyek elszakadnak valóságos hasznos termeléstől.
Másképpen, mert igazságtalan aránytalan jövedelmi, vagyoni hierarchia. Ugyanakkor van egy hibás, csak a pénzt néző, a termelést, fogyasztást elfelejtő, közgazdasági felfogás, ezt is betehetjük az okok közé.
Továbbá a bankszektor túlmértezett, bankszektorban túl sokan dolgoznak, a bankszektor túl sok jövedelmet tud kiosztani. Azért, mert a bankszektor kvázi zsaroló helyzetben van. Más szektorok, mint pl. a mezőgazdaság, pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ez is hozzájárul a jövedelmi és foglalkozási aránytalanságokhoz.
Ráadásul az improduktivitásnak van másik oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy túl sok a könyvelő, jogász, a pénzügyes, stb., és túl kevés a szakmunkás, a mérnök, az orvos, stb.. De ráadásul a szakmunkásnak, mérnöknek orvosnak, stb. rengeteg ideje, energiája megy el arra, hogy fölösleges jogi, pénzügyi, banki, hivatali, stb. ügyeket intézzen. És rengeteg ideje energiája megy el arra, hogy védekezzen a tolvajok, a csalók ellen.
És az okok közé, azért be kell sorolni azt is, hogy kialakult a fogyasztói gazdaság mechanizmusa, és a pénzhajhászó, fogyasztáshajhászó szemlélet. Illetve ez összefügg az előző okokkal. Tulajdonképpen minden összefügg, ez ebben az elmélkedésben is kijön.
Kitárnék még arra, hogy látszólag a gépesítés (technikai fejlődés) is ok, lehet, gondolván, hogy a szakmunkát, segédmunkát kiváltják a gépek. Csakhogy a mérnöki, orvosi, tanári, művészi kreatív munkákat nem tudják kiváltani a gépek.
Másfelől az improduktív munkákat is részben kiváltják a gépek, legalábbis elméletileg. Pl. az adminisztrációs gépek (számítógépek, stb.) pl., kiválthatnák az adminisztrációt, a könyvelést ezzel csökkenhetne pl. az ilyen típusú improduktív munka. De nem csökken, mert ha összeszámoljuk, mennyi ember foglalkozik manapság adminisztrációval, könyveléssel, és ebbe beleszámítjuk az adminisztrációs gépek előállítóit, szerelőit, kezelőit is akkor inkább növekedést tapasztalunk. Tehát a gépesítés elhanyagolható jelentéktelen ok.
De vannak még más, talán az említetteknél kevésbé jelentős okok (pl. hatékonyság, munkaszervezés, pl. népességcsökkenés, demográfiai hullámzás) is, lehetne még sorolni.
De inkább arra térek ki, hogy az improduktivitás csökkentése, az okok csökkentésével oldható meg. De kétségkívül nincs könnyű helyzetben az állam, (az állam tehet érdemlegesen viszonylag legtöbbet), főleg ama állam, amely maga is rossz úton indult el. Úgy kell az államnak szigorúnak lenni, a tisztességtelenségeket megakadályozni, a magángazdaságot, a társadalmat jó útra terelni, hogy azért ne legyen bürokratikus.
Ha már az államnál tartunk. Hasonlítsuk össze az államon belüli improduktivitást a magángazdaságon belüli improduktivitással és az látható, hogy amennyiben mindkettő egyformán tisztességes és közel egyformán jó szervezett, akkor bizony az államban több produktivitás (kevesebb az improduktivitás) mint a magángazdaságban. Az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, tömegközlekedés, stb.) azok eleve produktív szolgáltatások. A jövedelemarányokat is jobban lehet kezelni az államban. Kérdés itt a jól szervezett munka és a tisztességesség. De ez sem megoldhatatlan. Vagyis államot át kell értékelni, de ezt már máshol is fejtegettem.
És még egy gondolatsor, azzal a divatos frázissal kapcsolatban, miszerint kishazánkban az legnagyobb baj, hogy kevesen fizetnek adót. Nem mondom, hogy ez nem komoly aránytalanság, csak azt mondom, hogy vannak ennél sokkal jelentősebb, nagyobb súlyú aránytalanságok, ezért mégis a közepes aránytalanságok, közé sorolódik be. Vannak sokkal jelentősebb, alapvető aránytalanságok, pl. a felsoroltak. Mert aki érdemtelen hasznos munka nélküli jövedelemből fizet adót, az valamivel kevesebbet fogyaszt érdemtelenül, de attól még nem növekszik a szétosztható termékek szolgáltatások mennyisége, minősége. Mert a lényeg mégis az, hogy meglehetősen sok legyen a szétosztható hasznos termékek, szolgáltatások mennyisége, minősége és az igazságosan, arányosan legyen szétosztva. Egyszerűbben, fontos hogy hányan adóznak, de azért az sokkal fontosabb, egyáltalán hányan végeznek hasznos munkát. A helyes adózás és az adócsalások problémája csak arányos igazságos elosztásról szól, de ennek is csak az egyik oldaláról. Ugyanis az elosztás jelentősebb oldala az, hogy mennyire lehet érdemtelenül hasznos munka nélkül jövedelmet szerezni.
De megint az derül ki, hogy a közgazdaságtudomány és a vezetés az igazán fontos dolgokat (ez esetben az alapvető arányok problémáját) elhanyagolja, azokkal nem foglalkozik. Részletkérdésékkel (abból is csak néhány divatossal) foglalkozik, nincs rálátása az egészre.
A foglalkoztatottság-politika helyes alapelve tehát ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is, de lehetőleg adózva) hasznos, produktív munkát. És nem ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is), minél többen, bármilyen (akár improduktív) munkát. És nem is ez: végezzenek minél többen bármilyen (akár improduktív), de adózott munkát. Csak az első elv a jó.
Ehhez azonban át kell gondolni mi a hasznos munka. Mert a gyereknevelés, a tanulás általában hasznos munka. És házi, háztáji, alkalmi munka is, azért többnyire hasznos munka. De kétségbe vonható azon munka hasznossága, amely az egészség rovásra, pl. egy idős ember egészségének rovására megy, még ha az produktív is. És még sok jellemzője van a hasznos munkának, de erről más fejezetekben is szó van.
Ennek ellenére felsorolom a hasznos munka jellemzőit.
1. Makrogazdasági szempontból (egy elérhetően tisztességes, szervezett gazdaság szempontjából), hosszabb távon is legyen hasznos (produktív).
2. Minél inkább illeszkedjen a helyes nemzeti fejlesztési tervhez.
3. Ne legyen természetromboló, természet-kizsákmányoló.
4. Vállalati szempontból (a közvetlen munkaszervezés szempontjából) is legyen hasznos, hatékony.
5. A munkavégző egyénnek, adjon minél több örömet, ne károsítsa az egészségét. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul alacsony.
6. Legyen innovatív, minél több hozzáadott értéktöbblet legyen benne.
7. Építse testet, a lelket, a szellemet.
8. Illeszkedjen a helyes értékrendhez, a szükségletek helyes és arányos prioritásához. Építse a társadalmat.
9. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul magas.
Mindennek ellenkezője, haszontalan, káros munka.
Nyilvánvalóan az nem érhető el hogy minden ember, a tökéletesen hasznos munkát végezzen. Az azonban elérhető hogy egyre többen, egyre több hasznos munkát végezzenek. Lányegében a gazdaságirányítás lényege nem más, mint a hasznos munka növekedésének elérése.
A felsorolt 9 pont közül melyek a fontosak, ill. milyen viszonyban állnak egymással.
Általánosságban az alábbi ismétlés ad erre választ.
Az összefüggés lényege és egyben neve: az egész, sok lényeges tulajdonságai (jellemzői) közül, elég, ha egy erősen átlagon aluli (rossz), az egész is rosszá válik.
Tehát nem érvényes az a matematikai szabály hogy a pozitív és negatív átlaga számít, az egész értéke az átlagos értékkel azonos. Mert hiába jó, vagy kiváló az egész, az összetett szerkezet lényeges tulajdonságcsoportjából szinte mindegyik elég, ha egy rossz és az egész elromlik. Vagyis hiába jó, kiváló, egy szerkezet, egy ember, egy társadalom mondjuk 5-10-20-30-40 tulajdonsága, elég, ha 1 rossz és máris rosszá átlagon alulivá válik az egész szerkezet, ember, társadalom. Az ilyen szerkezetnél, embernél, társdalomnál még az is többet ér, ha annak minden tulajdonsága közepes átlagos, sőt még az is belefér hogy kissé átlagon aluli. Egy bizonyos határt átlépve az egész elromlik. Ismételem: hiába átlagon felüli az egész átlaga, ha van egy nagyon rossz tulajdonsága, az egész is rosszá válik.
Gondoljuk pl. egyszerűen egy autóra, pl. egy kiváló márkára. Hiába jó a motorja, a kormányszerkezete, a futóműve, a karosszériája, elég, ha a fékje elromlik, máris adott autó használhatatlanná, rosszá válik. De akkor is ez történik, ha elromlik a kormányszerkezete, vagy a futóműve, vagy motorja, vagy szétesik a karosszériája.
Kettő-három, a rossz határához közelítő (5ös skálán 2-es, majdnem elégtelen, már ez is szinte erősen átlagon aluli) tulajdonság olyan mintha lenne az egésznek egy rossz tulajdonsága.
Persze nemcsak autóra, de szinte minden összetett, de egységes összetett szerkezetre, összefüggő lényeges tulajdonságcsoportra igaz ez az összefüggés.
Legyen az élő szerkezet, vagy társadalmi szerkezet, rendszer.
Mit is jelent ez? Azt, hogy amikor felépítünk, vagy megjavítunk valamit, akkor elsősorban arra kell vigyázni, hogy a lényeges tényezők közül a lényeges tulajdonságok (jellemzők) közül egy se legyen erősen átlagon aluli, vagyis rossz. És csak ezután jöhet a tényezők tulajdonságok átlagon felülre emelése, jobbá, kiválóbbá tétele. És azt is jelenti, hogy amikor értékelünk valamit, akkor ne essünk ebbe a hibába: na ez rendben van, mert sok kiváló tulajdonsága van, és legfeljebb egy-két hibája van. Ha ama, egy-két hiba nagyon komoly, akkor bizony nincs rendben az egész sem. Az igazságra is igaz: hiába igaz valami sok szempontból, elég ha egy szempontból biztosan hamis, máris hamissággal állunk szemben.
Továbbá mindez azt erősíti, hogy alapos vizsgálat (meg kell állapítani, hogy biztosan hamis, biztosan nagyon rossz) nélkül nem szabad értékelni.
Ismétlés.
Az alapvető kategorizálás soha nem árt.
A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.
Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.
Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.
Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)
Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.
Hat az inflációra.
És még vannak az egyéb hatások.
Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.
Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.
Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.
Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.
Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.
Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak. Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.
Kieg az árakhoz. A fogyasztás kiválasztáshoz. Az inflációhoz
Az alapvető kategorizálás soha nem árt.
A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.
Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.
Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.
Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)
Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.
Hat az inflációra.
És még vannak az egyéb hatások.
Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.
Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.
Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.
Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.
Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.
Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak. Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.
Ismétlés.
Néhány építésügyi alapelv.
1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.) az esztétika, a szépség ezután következik.
2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.
3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.
4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)
5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.
6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.
Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.
Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.
1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.
2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.
3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.
4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.
5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.
Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.
Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.
Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.
Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.
Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.
Ismétlés.
A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.
Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont az ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.
Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.
1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.
Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.
Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.
2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy. A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.
Az átadás lényegéről már beszéltem.
A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne. A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.
3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.
És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.
4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.
5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent. A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.
Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.
Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.
Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.
A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.
A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.
Alcím lehetne: a tervezett, szabályozott tervezés, fejlődés.
Megjegyzem e fejezet, összefügg a folyamatos alkotmányfejlesztésről szóló fejezettel, ami egy másik tanulmányrészben található.
A gazdasági arányok fejezetben szó volt a hosszú távú tervezésről, annak szükségességéről. Belátható hogy egy tervezett, tudatos, irányított, előrelátó fejlődés gyorsabb, mint egy spontán, a véletlen szeszélyeinek kitett fejlődés.
A hosszú távú, előrelátó tervezés kimondottan olyan feladat, melyet a piacgazdaság nem képes megoldani.
Nemcsak a fejlődés gyorsaságáról van szó, hanem az előrelátásról a válságok elkerüléséről. Egy hasonlattal élve. A repülni nem tudó bogár mászik előre a fűben arra amerre legkönnyebben halad, amerre a legtöbb táplálék van. Egyszer csak azt veszi észre, hogy bizony kiért a sivatagba. Ha hosszú távú tervezést kihagyjuk az irányításból, akkor kihagyjuk az értelem egy fontos részét az irányításból. A hosszú távú tervezés 20-30 év tulajdonképpen nem is hosszú tervezés, ha belegondolunk, hogy az emberek általában 5-10 évre terveznek előre. A normális vállalkozásoknak legalább 10-20 év a javasolt tervezési idő. Egy híd, ház, út, egy üzem stb. kifutási ideje 40-80 év. Egy városkép kialakulásához is szükséges 40-80 év. Szóval a 20-30 év, mint egy ország előre tervezése, csak a jelen állapotban, mikor nincs komoly előretervezés, tűnik hosszú távnak.
Ha az előretervezés hiányának okát keressük megint fel kell tenni a kérdést: az a vezetés érdekeivel egybeesik netán ellenkezik? A jelenlegi vezetések működése 4-8 év szükségképpen a tervezésük is maximum ennyi. Általában rövidebb, mert a pillanatnyi hatalmi érdek még ezt a távot is felülírja. Ebből persze nem az következik, hogy akkor hosszabbítsuk meg vezetések idejét. Inkább az a baj hogy a vezetések a regnálásuk lejárta után sem negatív, sem pozitív értelemben nincsenek komolyan és objektívan megítélve. A másik ok talán éppen a piacgazdaság mindenek felett szemlélet. Hozzá kell tenni, hogy egyik rendszerben sem volt komoly előretervezés. Ezért meg kell említeni általános okként azt, hogy általában nem ismerték fel a jelentőségét. Továbbá, hogy felismerték a jelentőségét de az adott hatalmi érdekek meggátolták, gátolják a hosszú távú tervezést, illetve azért nem terveznek, mert tudják hogy azt adott esetben kénytelen lennének megszegni.
A politikai vezetésváltási rendszer sem teszi lehetővé, a hosszabb távú tervezést, hiszen az adott vezetés tervezne, de max. 8 éven belül leváltásra kerül és az új vezetés az előzőt szükségszerűen szapulva és attól eltérő programmal, nem folytatja a terveket. A megoldás persze nem az, hogy akkor maradjon egy vezetés 20 évig, hanem az, hogy az új vezetések kénytelenek legyenek az egyébként a jó, és konszenzussal kialakított hosszabb távú tervek nagyobb részét folytatni. Olyan rendszert kell kialakítani, melyben az aktuális vezetések kompetenciája a rövid távú tervek nagyobb részének kialakítása, valamint a hosszabb távú tervek legfeljebb negyedének leváltása, átírása. De ehhez az kell, hogy a hosszabb távú tervek, legalább 75%-ban jók legyenek, ennek pedig elég sok feltétele van. Azon tervek valószínűleg jobbak, de mindenképpen időállóbbak, melyek megalkotásában részt vesz a szélesebb vezetés, az ellenzék is, a népréteg is, és a társadalomtudomány is.
A lényeg az, hogy összességében a hatalmi vagyoni jellegű vezetésnek nem áll érdekében a hosszú távú tervezés.
A rövid és középtávú tervezés nem pótolja a hosszú távú tervezést.
Vegyük például az egészségügy fejlesztését. Ha meghatározzuk, hogy húsz év múlva milyen egészségügyet szeretnénk (pl. egy beteg max. egy órát várhat, egy korházi szobában max. négy ágy lehet, száz betegre X orvos, Y ápoló Z készülék jusson, stb.), akkor ebből a tervből ki lehet indulni. Ha ezt komolyan gondolják, akkor ehhez lehet igazítani a közép és rövid távú terveket. Mit lehet őt pl. évre tervezni? Öt év az nem távlat az egészségügy szempontjából, mondjuk mégis sikerül betervezni őt évre bizonyos (kérdéses miért pont annyi, miért pont olyan) fejlődést. Menet közben azonban felmerülnek problémák, és az első reakció, a terv felülbírálása, ill. alulteljesítése lesz, hiszen nincs igazodási pont nincs meghatározó cél. Rögtön lehet hivatkozni - miért pont ennyi, miért pont ilyen - ez nem jó.
A hosszú távú terv elengedhetetlen, persze ki kell hangsúlyozni, hogy komolyan vett (lemaradás esetén szankcionált) tervezésről beszélek és nem látszattervezésről, mely nem tervezés, hanem ígérgetés, trükközés, csalás.
A hosszú távú termeléstervezés. Tulajdonképpen itt az ágazatok (ipar, mezőgazdaság, stb.) hosszabb távú arányairól van szó.
A főbb szempontok. Az ország, térség földrajzi, éghajlati adottságai. A termelési hagyományok. Az emberi munkavállalói adottságok. A világgazdaság várható alakulása. Pl. a természeti erőforrások fogyása. A világ várható technikai fejlődése. A világ, a régió várható fogyasztása illetve a fogyasztási hézag megtalálása. (Ez amolyan országos marketing tevékenység.) Az ország lakosságának, néprétegének jelenlegi igényei, ill. várható igényei. A speciális helyzetek mérlegelése.
Ne felejtsük el, hogy termeléstervezés egyúttal fogyasztástervezés is.
Egy tipikusan rossz gazdasági tervezés példája. 1996-os évekre Budapesten a következő helyzet alakult ki a lakás, ill. házhelyzettel kapcsolatban. A lerobbant lakások, házak két okból a hatalmasra növekedtek. Egyfelől a lakótelepek 30-40 év alatt elöregedtek, másfelől a régebbi 70-90 éves házak lakások is kritikus helyzetbe kerültek. Ekkor az építkezési kapacitás jelentős részét a felújításokra kellett volna terelni az államnak, kormányoknak az ismert eszközökkel (szabályozás, hitel, adókedvezmény, közvetlen segítség). A speciális helyzet, amit fel kellett volna ismerni, hogy nem fokozatosan öregedtek el, cserélődtek a házak, lakások, hanem az építés hullámzásai miatt egyszerre, tömegesen jelentkezik ( a belvárosi házak és a panelházak problémája összeadódik) az amortizáció problémája. Ehelyett az új lakások építését segítették. Ennek az lett a következménye, hogy igen sok lakás lett, de ezek nagyobb része használt sőt lepusztult lakás volt. A kínálat meghaladta a keresletet, ami által az ingatlanpiac félig összeomlott. A lepusztult lakásokban élők egyre rosszabb helyzetbe kerültek, az ingatlanpiac gyengesége miatt nem tudták eladni, cserélni lakásukat, a fenntartásuk ( fűtés, szigetelés elhasználódott vezetékek, stb.) egyre többe került. Ha a házakat, lakásokat felújították volna akkor azok újabb 40 évig még viszonylag gazdaságosan, és kellemesen teljesítették volna funkciójukat. Nem újították fel így kellemetlenül drágán és feltehetően csak húsz évig, tudják teljesíteni a funkciójukat. Egyre halogatják a felújítást, és ha ez öt éven belül nem kezdődik el, akkor már olyan állapotba kerülnek a házak, hogy nem is érdemes felújítani őket. Kérdés mi lesz húsz év után, mikor már biztos, hogy nincs mit tenni, egyszerűen elkezdenek összeomlani a házak. Ebben az esetben az egyébként gyönyörű belvárosi régi házakat és a lakótelepeket is le kell bontani. Egy sereg hajléktalan ember lesz. A bontás igen sok pénzbe kerül, a lakások pótlása az újak építése még többe. Szerintem több ezermilliárdos kár jön létre. Ehhez adódik hozzá a jelenleg tehetetlen és ingatlanértéküket veszítő lakástulajdonosok fokozatosan növekvő kára.
Van itt még egy nagyon jelentős kár. A régi cirádás házaknak megvan az a jellegzetessége, hogy felújítva gyönyörűek, elhanyagolva rondák. Ha felújítják a régi házakat, akkor Budapest a világ legszebb városa lesz, ha nem akkor az egyik legcsúnyább. Ennek többek között van idegenforgalmi, ill. bevételi kihatása.
A megoldás a következő lett volna: egy nagyszabású felújítási akcióval a belvárosi és panelházak, lakások nyolcvan százalékát fel kell újítani. Miután ez megvan a lepusztuló 20% helyett fokozatosan lehet újakat építeni. Az hogy vezetés ezt helyzetet nem ismerte, ill. ismeri fel, nem a felújításra koncentrált egy tipikus termeléstervezési hiba. Meg kell jegyezni: pl. ez is olyan probléma amit a piacgazdaság nem képes megoldani. A magángazdaság, főleg kapzsiságdeterminált piacgazdaság sok egyéb között ezt sem képes ellátni. Az előrelátás, hosszabb távú tervezés minden vonatkozásban fontos, különösen termeléstervezés szempontjából.
A lényeg az, hogy hosszabb távú, nagyrészt betartott koncepciók, stratégia tervek nélkül nem lehet fejlett gazdaság.
A tervezett és viszonylag pontosan szabályozott tervezés (fejlesztés) egyfajta megoldása ill. annak vázlata.
Elöljáróban egy meghatározás. Az államnak a saját területeit, ágazatait pontosan kell megterveznie. A magángazdaság területeit, ágazatait (ill. a civilszféra, magánszféra gazdaságát) pedig tervezetten kell befolyásolnia.
Jó kérdés, hogy magángazdaságot milyen arányban kell terelgetni, befolyásolni az államnak? Ez sok mindentől függ. Azt gondolom, hogy ez a terelgetés nem lépheti át a 30%-ot. A magángazdaság befolyásolásáról e fejezetben és más fejezetekben is, már elég sokat beszéltem.
A következőkben elsősorban az állam saját maga megtervezésről lesz szó.
Elméletileg minden tervezés a kiszámíthatóság, egyenletesség, pontosság és változó körülmények, ill. az új ötletek miatti rugalmasság, szabad változtatás arányáról szól.
A tervezés tényezői.
Stratégiai irányok, kb. 32 évre szóló irányok. (Egyben minden tervezési időszak tényezői.)
Alapvető arányok meghatározása, elsősorban az állam, és magángazdaság aránya.
Elvi irányvonalak.
Az életszínvonal alapvető mutatóinak változása, fejlődése.
„Új” termelések, létesítmények kialakítása fejlesztése.
„Új” módszerek, mechanizmusok kialakítása.
A hosszabb távú tervek, 6-16 évre szóló tervek.
A stratégiai irányok viszonylag pontos megállapítása 16 évre ill. azon belüli ütemezése.
Pl. a nemzet egészségi állapotának 16 év alatt 16%-kal kell javulnia. Ez négy ciklusra (4 éves középtávú tervre) 4%-ot jelent. Évenként 1%-os javulást jelent. Továbbá minden terület ágazat alapvető céljai, viszonylag pontosan meghatározva.
Mindezt, sok minden, pl. a termelésnövekedés, enyhén befolyásolja.
A különböző programok, projektek, beruházások, változtatások, különböző időt vesznek igénybe. Ezért a hosszabb távú tervbe bekerülhetnek 6,-7,-8, stb. éves programok is. Alapvetően azonban legalább 16 évben kell gondolkodni. Pl. a természetvédelem területén az első hat évben, ez és ez, a konkrét teendő, de eközben és ezután viszont valószínűleg, azok és amazok, a teendők. Vagyis meg kell határozni a 16 éves célt, az általános tennivalókat és emellett a konkrét, a négy évnél hosszabb projekteket. Pl. az olimpia rendezés, nem lehet cél (nagyon bizonytalan), de az lehet cél, hogy pl. 2010 és 2016 között felépítsenek egy világszínvonalú, akár az olimpia rendezésre alkalmas stadiont. Ha pedig ez benne van a hosszabb távú tervben, akkor bárki kerül hatalomra ezt fel kell építetnie.
Kétféle alaphelyzet.
Általában normál (nem kivételes) alaphelyzet, csak a stratégia irányok, ill. hosszabb távú tervek módosítása (4 évenkénti) szükséges. Ezek módosításához, kialakításhoz, szélesebb tudományos vezetés (jelenleg parlament háromnegyedes törvények) és a népszavazás együttes döntése szükséges. Ha belegondolunk, akkor legalább 4 év szükséges a stratégia irányvonalak, hosszabb távú tervek módosításához. (A jelenlegi döntéshozó mechanizmust ehhez persze mindenképpen át kell alakítani. Minimálisan úgy, hogy háromnegyedes törvények létre tudjanak jönni.)
Normál helyzetben lényegében csak módosításról beszélhetünk. Pl. a hosszabb távú terv előírja, hogy szél és naperőművek, ill. a bio-anyaggal üzemelő erőművek arányát 40%-kal kell növelni. Akkor ebből az következik, hogy a hagyományos erőművek arányát pl. 20%-kal csökkenteni kell.
Kivételes helyzet.
Olyan merőben új körülmények merülnek fel, amelyek az egész tervezés, beleértve stratégiai irányok hosszabb távú terveket is, jelentős változását, irányváltását, teszik szükségessé, viszonylag rövid időn belül. A kivételes helyzetről a szélesebb tudományos vezetés (jelenleg parlament) és népszavazás együttesen dönthet. (A jövő rendszerében a parlamentet remélhetőleg fel fogja váltani a szélesebb tudományos vezetés, a független, tudományos, demokratikus testületek jelentős részének döntése. Minderről a döntéshozó mechanizmusban lesz szó bővebben.)
További két alaphelyzet: már kész van egy komplett stratégia irányvonal, hosszabb távú komplex terv. Vagy nincs, el kell készíteni a stratégiai irányvonalakat, hosszabb távú terveket.
Egyelőre induljunk ki abból, hogy normál alaphelyzet van, és már kész vannak stratégiai irányok, a hosszabb távú tervek.
Nem szabad a következőkről sem elfeledkezni.
Akár módosításról akár új dolgok kialakításról van szó, az minimum egy másik termelési ágazat, terület, stb. megváltozását hozza magával. Tehát minden tervnek mindig komplexnek kell lenni, minden elemnek egyensúlyban kell lenni.
A középtávú terv, kb. 4 évre szóló (jelenleg egy választási ciklusra eső terv) terv.
A hosszabb távú terv 20%-os módosítása, átütemezése. Illetve „új”, a hosszabb távú tervben nem szereplő, 4 év alatt megvalósítható, termelések, létesítmények, ill. ilyen módszerek mechanizmusok kialakítása. Ez utóbbi maximum 10%-ban lehetséges. Egyszerűbben, a középtávú terv nem más, mint hosszabb távú terv, maximum 20%-os módosítása. Illetve, maximum 10%-ban (a négy éves ciklusra szóló költségvetés, tervezési mutatók, összességének maximum 10%-a) a hosszabb távú tervben nem szereplő új, 4 év alatt megvalósítható tervek.
Még egyszerűbben, a hosszabb távú terv, négy éves ciklusra eső részének, összességében legfeljebb 30%-os módosítása, de ebből csak 20% lehet az alapvető mutatóra vonatkozó eltérés. A 10%, elsősorban a módszerek, mechanizmusok, törvények változtatásából, jön össze.
Mi történik, ha minden aktuális vezetés (4 évenként) egy irányban ugyanazon területen maximálisan eltér a hosszabb távú tervtől. Pl. a hosszabb távú terv 16%-os egészségi állapot javulást ír elő. Az első aktuális vezetés úgy dönt, hogy elég a 2%-os növekedés. A második és harmadik is így dönt. Csak a negyedik tarja be a 4%-ot. Az összes növekedés ekkor 10%-os lesz, 16% helyett. Ugyanakkor a négyévenkénti hosszabb távú tervmódosítás dönthet úgy, hogy e területen megtiltja, korlátozza a középtávú tervmódosítást. Vagy felemelheti e terület hosszabb távú terv számait.
Ugyanakkor a hosszabb távú terv nem írja elő a részleteket. A közép és rövid távú tervnek kell tartalmaznia a részletes végrehajtási tervet.
A középtávú tervek döntéshozó egységei, a jelenlegi rendszerből kiindulva.
A négy évre megválasztott pártok (51%-os parlamenti döntés), ill. a kormány. Egyfajta népszavazás amennyiben ezek a módosítások, új elemek kötelezően benne vannak a választási programban, és a nép elsősorban a programok alapján választ. (A jövő rendszerében az irányító pártokat, és kormányt remélhetőleg fel fogja váltani a szűkebb tudományos vezetés, a független, tudományos, demokratikus testületek szűkebb csoportja. A jövőben a választásokon kívül, sok népszavazás, népszavazásszerű döntés lesz. Minderről később lesz szó.)
A rövid távú terv 1-2 évre szóló tervek.
Az arról szól, hogy a középtávú tervhez képest (pl. annak ütemezésétől) évi 15%-ban eltérhet az aktuális vezetés. Tehát saját 4 éves tervétől évi 15%-ban térhet el az aktuális vezetés. Ez négy éves ciklusban 60%-os eltérés lehet. Mivel ez túl sok, a négy éves ciklusban (egy középtávú terv alatt) a vezetés a saját programjától legfeljebb 20%, ill. 30%-ban térhet el. A rövid távú terv egyben az éves költségvetés.
A jövő rendszerében az éves költségvetésbe a lakosságnak is lesz beleszólása. (Lásd: költségvetési szavazólap.)
Ugyanakkor a jövőben az intézmények belső vezetésnek (és ügyfeleinek) is bizonyos fokú önálló tervezéssel kell bírniuk. Az ebből adódó eltérés összességében nem lehet jelentős pl. négy éves ciklusban maximum 4%. Az intézmény belső vezetésének egyes területeken pl. állami versenyszféra viszonylag nagy önállóságot kell adni. Pl. egyes egészségügyi intézmények akár 40%-kal is növelhetik a képletes termelésüket. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy más egészségügyi intézmények zsugorodnak megszűnnek. Ha összességében mégis jelentősen növekszik, esetleg csökken az állami versenyszféra, akkor ez egyfajta lakossági szavazást jelent. Ezt a kvázi szavazást részben nem teljesen figyelembe kell venni. Az állami intézmények jelentős része azonban az állami közszférában van. Összességében a lakosság több módón szólhat bele a tervezésbe. A hosszabb távú tervezésbe népszavazással. A középtávú tervezésbe választással és közvélemény-kutatás által. A rövid távú tervezésbe a költségvetési szavazással. Illetve az állami versenyszférában magával a fogyasztással is. A lakosság véleményét kell a tudományos vezetés véleményével összehangolni.
Nézzünk egy nagyon egyszerű példát.
Tételezzük fel, hogy a hosszabb távú terv 16 év alatt 16%-os egészségjavulást ír elő, illetve 12%-os tudásjavulást ír elő. (Ugyanakkor ennek a pénzvonzatával is foglakozik ill. a módszer vonatkozásával is foglakozik. Ebbe azonban most ne menjünk bele.) Jön az első választás és a politikai erő többek között azzal a programmal, nyer, hogy ő bizony az egészségi állapotot kevésbé tartja fontosnak, mint az oktatást. Ez azt jelenti, hogy a négy év alatt rá eső 4%-os egészségnövekedést lefaraghatja kb. 3%-ra. Ezt a pénzt, energiát átteheti az oktatás fejlesztésére, ez növekedhet 3%ról, 4%-ra. (Ugyanakkor, ha hosszabb távú terv, pl. 4%-os államnövekedést ír elő, akkor a ciklusra eső 0, 15% módosítása is beleszól a tervezésbe. Ugyanakkor belejátszik a tervezésbe a GDP növekedés is. Ezeket most ne keverjük bele.) A négy évre szóló program, mondjuk évenkénti egyforma, egyenletes változást ír elő. Ebben az esetben a hosszabb távú terv úgy módosul, hogy az egészségi állapotjavulás a ciklusban évi 1%-ról leesik évi 0, 6%-ra. Az oktatás évi
0,8%-os javulása pedig felmehet évi 1%-os javulásra. A vezetés azonban a körülmények miatt dönthet pl. úgy, hogy az első két évben az egészségi állapot csak 1,4%-kal növekedjen és a második két évben, növekedjen 1,8%-kal. Az oktatás pedig az első két évben növekedjen 2, 1%-kal, a második két évben 1,7%-kal növekedjen. Ekkor jön a lakosság beleszólása a költségvetésbe és módosíthatja ezeket, számokat, mondjuk így: egészségi állapot növekedése 1,4% helyett 1,6% oktatás növekedése 2,2% helyett 2%. Ehhez persze az kell, hogy az éves költségvetésben legyen némi szabad bővítési szűkítési lehetőség. Erről a költségvetés c. fejezetben lesz szó.
Ebben a rendszerben a meghatározó a hosszabb távú terv. Persze kivételes esetben, jelentősen is el lehet ettől térni, de ennek a kivételes esetnek nagyon indokoltnak kell lenni. A hosszabb távú tervet érdemes minden négy éves ciklus (középtávú terv) 3. évében módosítani. A módosított hosszabb távú az adott vezetésre nem, de már a következő vezetésre már érvényes a programokat már ennek jegyében kell elkészíteni. A hosszabb távú terv módosítása összesen négy év alatt zajlik le. Mondjuk úgy, hogy első három évben jönnek javaslatok (bárhonnan) második, harmadik, negyedik évben zajlik a vita, és negyedik évben megszületik a döntés. Normál esetben a módosítás legfeljebb 30%-kal (20%-ban a mutatók, 10%-ban a módszerek, mechanizmusok, törvények) módósíthatja az előző hosszabb távú tervet. A döntéshozó egységekről már beszéltem.
Pár mondattal a lényeg. Olyan tervezési rendszer szükséges, amelyben a demokratikusan és nagyon átgondoltan kialakított hosszabb távú, stratégiai tervek az irányadók, ezek önmagukhoz képest csak kismértékben módosulhatnak, a közép és rövid távú tervek ehhez igazodnak. A közép és rövid távú tervek önmagukhoz képest az aktuális állapottól függően erősebben változhatnak, de csak annyira, hogy ne veszélyeztessék a viszonylag kevésbé módosítható hosszabb távú terveket. Mindez azért szükséges, hogy a fejlődés ne esetlegesen összevissza történjen, hanem viszonylag egyenletesen. Mindennek persze az a feltétele, hogy az alapvető irányok, ezek részben azonosak, a hosszabb távú stratégia tervekkel, nagyjából rendben vannak.
Ha mindezt egy bárka (nemzet ill. a rendszer bárkája) mozgásához hasonlítjuk, akkor arról van szó, hogy a nagyfokú fordulatokat, nagyívben lassan lehet megcsinálni, a nagyívről való eltérés, pedig csak kis amplitúdójú hullámvonal lehet.
Mert kiindulhatnánk abból is, hogy az, a jó, ha a bárka (a nemzet, ill. rendszer bárkája) viszonylag gyorsan akár teljesen meg tud fordulni, hiszen nincs kizárva, hogy kiderül, éppen ellenkező irányba halad, legalábbis nagyfokú fordulatra van szükség. Ennek a kiindulásnak, ill. mechanizmusnak az a csapdája, hogy ekkor az aktuális vezetés a maga kénye-kedve (szerinte nagyon rossz irányba halad a bárka) szerint változtathat, ami egy esetleges, összevissza haladáshoz vezethet és vezet is általában. Ezt kivédve, inkább be kell vállalni, hogy az alapvető irányt csak nagyívben lassan lehet megváltoztatni. A jó irányú, nagy ívű fordulatokat nevezhetjük a folyamatos rendszerváltásoknak. Bár elvileg egy tök egyenesen, de jó irányba haladó bárka is folyamatos rendszerváltást hajt végre.
Hozzátéve, hogy a bárka legelső irányának beállítása, kiemelt jelentőségű. Ha ez rosszirányú és a nagyfokú megfordulás csak nagyon lassan lehetséges, akkor az, nagy baj. Másképpen, így nem lehetséges a szükséges, viszonylag gyors rendszerváltás.
Most halad a bárka és a társadalomtudomány a vezetés nincs azon a szinten, hogy a nagyjából helyes irányt megállapítsa. Tehát tényleg össze kellene szedni magát a társadalomtudománynak, a vezetésnek és legalább nagyjából meg kellene állapítani a helyes alapvető irányt, irányokat. Ha a hullámvonalas rendszerfejlődésből indulok ki, akkor legalább azt kellene megállapítani, hogy bárka felfelé halad, vagy lefelé, a válságok tengere felé. Ugyanis a lefelé haladás már alapvetően rossz irány. (Szerintem, pár éven belül már lefelé halad a rendszer bárkája.)
Ha nincs hosszabb távú terv, akkor azt létre kell hozni. A létrehozás alatt természetesen nagyobb arányokban növekedhet a hosszabb távú tervmódosítás. Ekkor a hosszabb távra szóló módszerek, mechanizmusok, törvények négyévente, akár 30%-kal is változhatnak. A létrehozás előtt azonban tervezett tervezés szabályait, törvényeit kell létrehozni. A tervezett tervezés azért lesz viszonylag pontosan szabályozott, mert lesz egy olyan írott szabályrendszere, amit igen nehezen, az alkotmányhoz hasonlóan lehet megváltoztatni.
A vázolt tervezett tervezés elsősorban az állam saját maga tervezéséről szólt. Azonban e tervezett tervezésbe be lehet illeszteni a magángazdaság befolyásolásának tervezését is. Pl. a hosszabb távú terv előírhatja hogy pl., gyógyfürdő turizmust 10%-kal kell növelni. Kétségtelenül itt kisebb számoknak kell lenni, és figyelembe kell venni a következő elvet: ami nem megy, azt ne erőltessük. Tehát a magángazdaságnak elsősorban magától (a verseny és a piac diktálta viszonyoktól) kell bizonyos irányokba fejlődni. Szükség van állami terelgetésre, de ez ne veszélyeztesse az önszabályozást.
Mint mondtam ez csak egyfajta vázlata a tervezett tervezésnek. Nem az volt célom hogy egy tökéletes pontos tervet készítsek, a tervezett tervezésről. A célom megint az volt, hogy kvázi bizonyítsam a létrehozhatóságot. Nálam sokkal okosabb társadalomtudósok csoportjának kell kidolgoznia az itt vázoltnál sokkal bonyolultabb (és lehet hogy más rendszerű, sokféle rendszer elképzelhető) tervezett tervezés mechanizmusát és annak szabályzatát.
Az biztos, hogy jelenlegi tervezés zavaros, esetleges, szinte minden félbemarad, nincs folyamatos egyirányú fejlődés, és ez hatalmas károkat okoz az országnak.
Persze amikor gazdaságról beszélünk szükségszerűen, előjön a politikai rendszer hibája is. Jelen témában pl., felvetődhet, hogy jelenleg miért nincs olyan törvénykezés, amelyik biztosítaná, a hosszabb távú tudományos (szakmai), és egyben demokratikus tervezést és annak betartását? Jelenleg miért nincs olyan rendszer, döntéshozó mechanizmus amelyik, a hosszabb távú tervezést és annak betartását kivenné az aktuális vezetés (aktuális uralkodó pártok, ill. kormány) kezéből? Jelenleg miért van a kormánynak túl nagy hatásköre? Jelenleg miért nincsenek ciklusokon átívelő tervek, programok? Ezek a kérdések tehát felmerülnek.
Itt jön elő válaszként, hogy jelenlegi döntéshozó mechanizmus, szűk politikai rendszer csak erre képes, nem képes többre. Az első lépcső akkor megint az, hogy létre kell hozni egy jobb döntéshozó mechanizmust, amelyik létrehoz egy jobb törvénykezést. Konkrétabban létre kell hozni egy független tudományos demokratikus testületet, amelyik kidolgozza tervezett tervezés szabályrendszerét. Minimálisan meg kell oldani a háromnegyedes törvények problémáját. És létre kell hozni, egy fejlettebb közvetlen demokráciát.
A problémakör következő oldala pedig az alábbi:
Meg kell szüntetni a zavaros, talán soha meg nem valósuló terveket. Egy terv megvalósításának a maga lehetőleg ütemes ütemében időrendjében kell haladnia, ha pedig ez nem jön létre, akkor azt a tervet át kell írni, kvázi meg kell szüntetni. Később esetleg elő lehet venni, de úgy, mint új tervet, melynek megvalósítása a maga ütemes ütemében elkezdődik.
A feladatok.
Hosszabb távú tervekre szükség van. A rövid, a közép és a hosszabb távú terveket össze kell hangolni.
Olyan rendszert kell kialakítani, melyben az aktuális vezetések kompetenciája a rövid távú tervek nagyobb részének kialakítása, valamint a hosszabb távú tervek legfeljebb negyedének leváltása, átírása. Persze azon hosszabb távú terveket lehet leváltani, melyekről egyértelműen kiderül, hogy rosszak, megvalósíthatatlanok, illetve melyek a megvalósítás kezdeti szakaszában vannak, ill. a leváltás nem okoz nagy veszteséget. De ehhez az kell, hogy a hosszabb távú tervek, legalább 75%-ban jók legyenek, ennek pedig elég sok feltétele van. Azon tervek valószínűleg jobbak, de mindenképpen időállóbbak, melyek megalkotásában részt vesz a szélesebb vezetés, az ellenzék is, a népréteg is, és a társadalomtudomány is.
Meg kell szüntetni a zavaros, ködös, talán soha meg nem valósuló terveket. Egy terv megvalósításának a maga lehetőleg ütemes ütemében időrendjében kell haladnia, ha pedig ez nem jön létre, akkor azt a tervet át kell írni, kvázi meg kell szüntetni.
Tényleg össze kellene szednie magát a társadalomtudománynak, a vezetésnek, legyen az a régi, vagy akár teljesen új, és az alapvető gazdasági, politikai irányokat, elveket, célokat, hosszabb távú terveket legalább nagyjából, a helyesen meg kellene állapítani. (Feltételezhető, hogy pl. a közvetlen demokrácia jelentős fejlesztése is egy ilyen alapvető irány, első lépésben azt is valamilyen társadalomtudománynak, vezetésnek kell támogatni.)
Létre kell hozni a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezést, pl. a felvázolt mechanizmus alapján. (Hosszabb, közép, és rövid távú terv. Nagyfokú fordulat lassan nagyívben, viszonylag kisebb módosítások csak a nagy ívű fordulatig módosíthatják a haladást. Stb., stb..)
Fontos részlet, a központi irányítás egyrészt határozza meg a kiemelt ágazatokat, pl. a mezőgazdasági élelmiszeripari kisüzemi termelésre alkalmas gépgyártást, az egészségügyet, a gyógy-turizmust, lakás és házfelújítást, stb.. Másrészt, ne csak úgy általában határozza meg, hanem hosszú távú és viszonylag pontos tervet készítsen, felsorolt főbb szempontok szerint minden ágazatról, és annak magvalósulásáról, ill. gondoskodjon a megvalósulásról.
Az állami gazdaságot közvetlenül irányíthatja a tervezett jó irány felé. A magángazdaságot pedig a maga eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, közvetlen segítség, stb.) nyomást gyakorolva, tereli a tervezett jó irány felé.
E feladatok egy független, tudományos demokratikus testületet, testületrészt, (vezetésrészt) igényelnek.
Történelmi elemzés
A brezsnyevi szocializmusban a rendszerből eredően is az állam látszólag nagyobb gondot fordított a gazdasági arányok meghatározására és a tervezésre is. Ehhez képest a következőket állapíthatjuk meg. Abban rendszerben is csak öt éves tervek születtek. Abban rendszerben helytelenül voltak megállapítva gazdasági arányok értékek. Egy jellemző példa a nehézipar, gépipar túltengése. Ez a fogyasztás rovására menő aránytalan nagy beruházást jelent, vagyis a fogyasztás beruházás aránya rossz volt. Megjegyzem: általában egyébként az ellenkezője a jellemző, hogy a beruházások aránya kisebb a kelleténél. A rossz tervezésnek, és rossz arányoknak szerintem az elsődleges oka az volt, hogy a hatalmi jellegű vezetés önteltségéből eredően a szakértők véleményét nem kérte ki. Csak megfélemlített, bólogató állszakértők érvényesülhettek. A másik ok az a téves felfogás és félelem miszerint minden rossz és minden fenyegető, ami a kapitalizmusban van. Így jöhetett az a téveszme, hogy a fogyasztás az rossz dolog.
A brezsnyevi szocializmus öt éves terveinek kudarca persze sok embert megzavarhat: ugyan ez a tervezés dolog, már egyszer leszerepelt. Azzal a tervezéssel csak a következő problémák voltak. Nem volt hosszabb távú tervezés. A tervezés nem tudományos, szakmai alapon történt. Az alapvető iránymódosítás ki volt zárva. A lakosságnak nem volt beleszólása. A tervezés rugalmatlan volt. Ez egyfajta rossz tervezés. De az is rossz, ha négyévente alapvetően más irányba halad a bárka. A rendszeregyetértés, rendszervédelem ezt egy kicsit fékezi, de végül is a hullámvonalas rendszerfejlődés jön létre, ha nincs tervezett tervezés, fejlődés. És azért arról se feledkezzünk meg, hogy volt azért két alapvetően rossz irány, a fasizmus és sztálinizmus, amelynek egyik oka az volt, hogy az új vezetés a kapitalizmusban (a tervezetlen tervezés, fejlődés miatt is) kijelenthette: az eddigi irány rossz volt, teljesen új irány szükséges. Ha nincs szabályozott tervezett tervezés, fejlődés akkor bármikor jöhet egy vezetés és kijelentheti: alapvetően új irány szükséges, és ez az alapvetően új irány, akár legrosszabb irány is lehet.
Az állam, az állam gazdasági része, összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező.
Az állam, az állam gazdasági része, összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező.
Részei: Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.
A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). E rész-rendszertényezőkből áll az összevont rendszertényező.
A feladatokat minden tényezőben külön meghatároztam, fölösleges lenne az ismétlés.
Néhány általános célt azonban nem szabad kifelejteni: a népréteg beruházásokon keresztüli egyenletes fogyasztásemelkedése. A fogyasztói munkamotiváció megváltoztatása. A teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása.
A felsorolt tényezők ill. az azzal járó feladatok legalább egy, de inkább több független tudományos, demokratikus testületet igényelnek. Ha egy testület van akkor is legalább hét egység szükséges.
Összevont történelmi és százalékos értékelés.
Vázlatosan a következőket állapíthatjuk meg. A jelenlegi államkapitalizmusban ezek a tényezők ill. feladatok csak hiányosan és gyengén vannak ellátva, de legalább felfedezhető valami. A többi rendszerben csak halvány nyomokban fedezhetők fel a feladatok ill. azok teljesítése. Ennek az oka az állam, mint magasabb rendű szerveződés csak napjainkra jutott el arra szintre, hogy ilyen problémák komolyan felmerüljenek. Ugyanakkor van egy folyamatos lemaradás, vagyis már korábban elkezdődhetett volna ez a folyamat. Egyáltalán a szolgáltató, a népréteget kiszolgáló állam a lehetségesnél később alakult ki. Korábban az állam meghatározóan, mint a vezetés hatalmát, vagyonát biztosító alakulat működött. A lemaradás persze a jelenlegi rendszerre is érvényes. Jelenleg is (az államkapitalizmusban) a kelleténél nagyobb arányú a vezetés hatalmát, vagyonát biztosító állam, a népréteg szükségleteit jól szervezetten kiszolgáló államhoz képest.
Érdemes kitérni a brezsnyevi szocializmus értékelésére. Tulajdonképpen egy fő oka van annak, hogy ez a rendszer gazdaságilag gyengébb teljesítményű és ezért kevesebb százalékot érdemel. Ez pedig, az állam túlzott aránya és ezzel összefüggésben magángazdaság szinte teljes hiánya. Korábban már sokat beszéltem arról, hogy megfelelő arányú magángazdaság több okból emeli gazdasági teljesítményt. Még akkor is, ha ez a magángazdaság nem egészen tisztességes. Persze nem mindegy hogy mennyire tisztességtelen. Viszont brezsnyevi szocializmusban, a szinte teljes hiányról volt szó, és ezért volt gyenge a gazdaság. Az állam, a berezsnyevi szocializmusban is hasonlóan gyengén muzsikált, mint a jelenlegi rendszerben. E vonatkozásban tehát nincs nagy eltérés. A többi, a korábbi rendszerekben, az állam még ennél is gyengébben volt szervezett. A jelenlegi kínai szocializmusról nem sokat tudok e tekintetben, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy legalább olyan szervezett, mint az államkapitalista állam. A kapitalista rendszerben azért gyenge az állam szervezettsége, mert ez a rendszer nem az államról szól, hanem a magángazdaságról. A szocializmus rendszere az államról szól, de itt a viszonylagos diktatúra gátolja a szervezett, logikus állam kialakítását.
Természetesen a rengeteg feladat, legalább egy, de inkább kettő, három független, tudományos demokratikus testület működését igényli.
A tényleges demokráciában feltehetően a felsorolt feladatok, ha nem is maximálisan, de jóval magasabb szinten lesznek megoldva, ez összesen 7%-ot jelent a rendszer szempontjából. A fordított okoskodást is igaz: akkor jön létre a tényleges demokrácia, ha felsorolt feladatok jóval magasabb szinten lesznek megoldva.
Rabszolgatartó rendszer 1,6%, feudalizmus 2,7%, klasszikus kapitalizmus 4,2%, jelenlegi államkapitalizmus 5,3%, brezsnyevi szocializmus 4,3%. Jelenlegi kínai szocializmus 5%? Az ötven éven belül kialakítható tényleges demokrácia értéke 7%.
Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret) 7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/
Page updated
Google Sites
Report abuse