5. TERMELÉS, innováció, foglalkoztatottság

Rabszolgatartó rendszer 1,8%, feudalizmus 2,8%, klasszikus kapitalizmus 3,6%, jelenlegi államkapitalizmus 4,4% brezsnyevi szocializmus 4,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 4,5%? A tényleges demokrácia innovációja mértéke és céljainak hasznossága ötven éven belül elérheti az 6%-ot.

Újra és újra el kell gondolkodni a gazdaság, a foglalkoztatottság alapvetésein. Elméleti rendszertényező.

Badarságok áradata. Elméleti rendszertényező.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

Rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2,4% brezsnyevi szocializmus 2,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,3%? Az ötven éven belüli tényleges demokráciában ez rendszertényező eléri (el kell érnie) 3%-ot.

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,1% államkapitalizmus 1,4 % brezsnyevi szocializmus 1%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,3%? Tényleges demokrácia 2%.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés. Elméleti rendszertényező.

Visszatérés a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra problémájára. Gazdaság és a természetpusztítás. A lehetséges válság-láncreakció.

Tartalom:

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A válsághelyzet a válság-láncreakció. B/3, B/10 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet van gazdasági szempontból is. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/ 10, D/2 ábrák.

Rabszolgatartó rendszer –1%, feudalizmus –0,8%, klasszikus kapitalizmus –2,7%, államkapitalizmus –4%, brezsnyevi szocializmus –3,2%. A jelenlegi kínai szocializmus – 3,8% ? A jövő, az 50 éven belül kialakítható demokratikus rendszer +2%.

Befejező, vegyes gazdasági problémakörök (Gazdasági, pénzügyi rendszer és a teljes rendszer.)

Tartalom:

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. A/a (hierarchia) ábrák. Elméleti rendszertényező.

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező.

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése. Rendszertényező. C jelű ábrák.

Rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudális rendszer 0,6%, klasszikus kapitalizmus, 0,9%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 0,9%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%. Az a jövőbeli, demokratikus rendszer, amelyben a társadalomtudósok közgazdászok – nemcsak a kiválasztottak - determináció nélkül, de meghatározóan szólnak bele a rendszer (gazdasági rendszer) fejlődésébe, és feltehetően ennek következtében maga a tudomány is dinamikusan fejlődik, az 2%-ot érdemel.

A lényegesítő, stratégiai, hosszabb távú gondolkodás. Elméleti rendszertényező.

A gazdasági verseny. ABC ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra). Elméleti rendszertényező.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill. verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága, a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Az ábrák (táblázatok) általános magyarázata és felosztása. Elméleti rendszertényező.

A következő egység emlékeztetőtartalma:

Gazdaság, termelés (fogyasztás) munka. (Gazdaságirányítás 3.)

Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/22, B/20, D/1 ábrák.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a fogyasztásnövelés (pénznövelés) hajtotta termelésnövelésről, gazdaságnövekedésről és általában a fogyasztói gazdaságról. Ennek kapcsán elmélkedés néhány alapvető közgazdasági tévedésről. Elméleti rendszertényező.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.

(első fejezet)

Több helyen ismételt fejezet.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása). Elméleti rendszertényező. (ismétlés)

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya.

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás.

(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.)

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok. (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer. (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában. Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami azaz nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt, állami gazdaság problémaköreivel.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.

Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.

Jól látható, hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek.

E tanulmányrész tehát elsősorban ezzel foglalkozik:

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

Valamint:

Jól látható, hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

Kiinduló elmélkedések a gazdaságról. Elméleti rendszertényező.

Sokat gondolkodtam, hogyan lehet a kisiskolásoknak egyszerűen elmondani a gazdaság alapvetéseit.

Másfelől a „nagyokos” tudománynak sem árt újra és újra átgondolni az alapvetéseket.

Ezúttal kimarad az elemzésből a munkamegosztás, a természetrombolás, a pénz, a nagytőke, az állam, mindezek problémaköre.

A tökéletes ember példázata.

A tökéletes ember egyedül él egy bolygón, okos, ötletes, ügyes és szorgalmas. A munkamotivációját meghatározza egyrészt: az alkotás öröme, másrészt a fogyasztás, pontosabban a bekövetkező fogyasztás öröme. Az utóbbinak része a birtoklás öröme.

Az alkotás öröme: függetlenül attól, hogy a munkának lesz fogyasztható haszna, az ember, a kíváncsiság, az érdekesség, a szerkesztés, a létrehozás miatt tevékenykedik, dolgozik, szellemi és fizikai munkát végez.

A fogyasztás öröme: az ember, számára akár érdektelen, visszataszító munkát végez, mert annak eredményét kívánja élvezni. A két motiváció nem ellentétes egymással, de azért különbözik. A lényeg, hogy az ember nemcsak azért dolgozik, hogy fogyaszthasson. Az ember az alkotás öröméért is dolgozik, akár ősembert nézzük, akár a kisgyerekeket, akár a haszon nélkül a maguk öröméért dolgozókat nézzük, ez derül ki. A teljes munkamotivációból kb. 40% az alkotás öröme, kb. 40% a fogyasztás öröme, és kb. 20% az egyéb. A tökéletes ember esetében mindenképpen így van. Tehát emberünk dolgozik, egyre többet dolgozik (termel), egyre többet fogyaszt.

Van azonban néhány gát, az egyik, hogy pihennie és szórakoznia is kell. (És valójában az emberi, közösségi, családi kapcsolatokat is ápolni kell.) Tökéletes emberünk azonban nem vitte túlzásba a pihenés, szórakozás idejét.

A másik az innováció (újítás, gépesítés, stb.), ugyanis ha az ember eléri a maximális a munkamotivációt és a sematikus munkavégzést, akkor vége a dalnak, nincs tovább, kivéve persze, ha okos ötletes szerkezeteivel, eljárásaival, nem fokozza a termelését és így a fogyasztást is.

De mindez a kevés, ha nincsenek értelmes céljai, igényei. Értelmes célok, igények, máshol a jó, helyes értékrendről, vagy éppen, termelés és fogyasztásstruktúráról beszélek, vagy hasznos és haszontalan munkáról, végül is ugyanarról van szó. Egy szint felett értelmetlen „fejlődés”, ha emberünk évente egy szobával, és három pár cipővel, és három ruhával, 10 kg hússal, cukorral stb. egyéb élelmiszerrel növeli a termelését. Mert egy idő után már 100 szobás háza, 100 pár cipője, 100 ruhája lesz. És minden nap degeszre tömheti magát (el is hízik), de még így jócskán kerül a szemétbe cipő, ruha ennivaló.

Értelmes cél, pl. elég egy háromszobás lakás, de az legyen kényelmes, egészséges. Legyen évi három ruha, cipő, de az legyen kényelmes, egészséges. Nem kell degeszre tömnöm magam, elég, ha éppen elegendő de egészséges finom ételeket eszem. Egyszerűen fogalmazva, nem mennyiségi növekedésre, hanem minőségi növekedésre törekszik.

Továbbá értelmes cél, ha verseket, regényeket ír, képeket fest, dalokat komponál, stb., vagyis színvonalasan szórakozik.

Továbbá értelmes cél, pl., elhatározza, hogy 150 évig akar élni, méghozzá egészségesen. Vagy elhatározza, hogy megismeri a világmindenséget, a bolygók világát, a természetet, általában gyarapítja a tudását.

Lehetne még sorolni az értelmes célokat, igényeket, úgy, mint: igazságosság, biztonság, önrendelkezés, természetvédelem, stb..

(A munkaképesség másik nagy csoportja az egészség és a megfelelő tudás. Ha vannak értelmes célok, igények, akkor a munkaképesség is biztosítva van. Az igazságosság, a biztonság, a biztonságos jövőkép, pedig nagymértékben befolyásolja a munkamotivációt. Mert kinek van kedve, úgy dolgozni, hogy annak hasznát mások felezik le, illetve ha munkája, a termelése, az alkotása bármikor összeomolhat, elveszhet a ködbe.)

Amennyiben van elegendő munkamotiváció, elegendő innováció, elegendő értelmes cél, akkor az embernek mindig lesz értelmes munkája, akkor a fejlődés nem áll meg. Mindezeket emberünknek nagyon fontosnak kell tartania, mert a probléma kezdete, ha emberünk csak legyint a felsoroltakra.

Az is megállapítható, minél fejlettebb lesz az ember, annál fontosabb lesz: az „alkotás öröme” munkamotiváció. (Napjainkban, rendszerünkben viszont ez a fajta munkamotiváció szinte teljesen eltűnt. Döntően csak a „fogyasztás öröme” munkamotivációt láthatjuk, miközben ez csak 40%-a az ideális helyzet munkamotivációjának.)

Minél fejlettebb az ember, annál fontosabb az innováció. (Napjainkban ez is kevesebb, mint a szükséges. Még mindig nem tartják eléggé fontosnak.)

Minél fejlettebb az ember annál fontosabb a minőségi fejlődés, kevésbé fontos a mennyiségi fejlődés. (Napjainkban, rendszerünkben, sokan, túl sokan még mindig a mennyiségi fejlődésre törekednek, vagyis eme arány sincs rendben.)

Minél fejlettebb az ember annál értelmesebb célokat kell találnia. (Természetesen jelenleg ez sincs rendben.)

Manapság sokan szeretnének dolgozni, de nincs elég munka, munkahely, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a felsoroltakkal baj van, baj van az innovációval, az értelmes célokkal, igényekkel, a minőségi fejlesztéssel. Alapvetően ezek az okok, persze azért jócskán vannak másodlagos, de azért fontos tényezők.

De itt már áttértünk a tökéletes emberről, az emberre, az emberiségre. Amikor azt mondjuk az ember, akkor az átlagemberre gondolunk, aki az emberiség átlagát jeleníti meg. Az emberiség tehát az ember. Viszont ez már sok ember egy közösség, egy társadalom, és egy rendszer.

Az emberiség nem tökéletes. A többség közel áll a tökéletes emberhez, de csak részben tökéletes. És van egy kisebbség, de azért nem jelentéktelen kisebbség, amely messze nem tökéletes, sőt tökéletlen. Nem az a baj eme tökéletlen kisebbséggel, hogy önmagát nem menedzseli kellőképpen, hanem az, hogy a többséget nyüstöli. Annál is inkább, mert eme tökéletlen kisebbségből meglepően nagy arányban kerülnek vezető pozícióba, ugyanis itt tart a vezető-kiválasztás, leváltás. A rossz rendszerben a jók, a nagyjából tökéletesek, kevésbé tudnak jók lenni, a rosszak élnek és virulnak. A tökéletleneknek jellemzően a céljaikkal, igényeikkel van baj, és e téren deformálják a nagyjából tökéletes többséget. A tökéletlen embereknek nem a munka körül jár ez eszük, céljaik, igényeik egészen mások. Pl. a viszonylag nagy vagyon (munka nélkül), vagy a hatalom.

Ha a lelkiismeretes, önzetlen, társadalomtudós, politikus valóban meg szeretné oldani, a termelésnövekedés, a foglalkoztatottság problémáit, akkor a megoldásokat itt keresse: munkamotiváció, alkotás öröme, igazságos jövedelemelosztás, innováció, minőségi fejlődés, értelmes célok, igények, egészség és tudás.

Persze azért a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja (a fogyasztás serkentése különböző módokon) is fontos, de vannak más tényezők is.

Bár azt ígértem e fejezetben nem beszélek a pénzről, de azért azt nem lehet kihagyni, hogy a kapitalizmusban általában a pénzügyi válságokkal összefüggésben, és ezek szinte rendszeresek, nagyarányú leépítések, megszüntetések történnek. Szóval így azért nehéz a termelést és a foglalkoztatottságot megtervezni.

Visszatérve, van azonban egy másodlagos, de nem mellékes tényező, amit talán így nevezhető: az egyszerű munka, a fizikai munka, a takarítás, a karbantartás megbecsülése. Jövedelmi és társadalmi megbecsülés. (Házimunka, alkalmi munka, barkácsolás, a társadalmi munka, a gyermeknevelés, stb. problémaköre.) A társadalmi megbecsülés is fontos nemcsak a pénz és a fogyasztás. Az ember az alkotás öröménél fogva akkor is dolgozik, alkot, ha abból nem származik fogyasztási haszna, viszont azt minimum elvárja, hogy ne nézzék le, sőt inkább tiszteljék, becsüljék ezért. Sokan vannak, akik éppen az adott helyzetüknél fogva, vagy képességeik miatt, csak egyszerű munkára, képesek, a rendcsinálás, karbantartás, a takarítás, a meglevők megóvásában jeleskednek, ezek is fontosak. Ezek az emberek szorgalmasak hasznosak, sokkal hasznosabbak, mint azok vagyonosak, hatalmasok, akik kvázi összelopták magukat. Ráadásul ehhez nem kell munkahely, nincs munkahely, sebaj összeseprem pl. az utcát, itt-ott eldolgozgatom, ha hagynak, ha ezért legalább egy kis tiszteletet, és egy kevés megélhetést kapok. Tehát őket és a munkájukat tisztelni kell, ez az erkölcsi tanítás feladata. Ez részben a közerkölcs problémája, vagyis ez rendszerváltás nélkül is megy. De azért a foglalkoztatottság-politikának is feladata.

Végül meg kell állapítani, hogy aki komolyan gondolkodik a termelésnövekedésről, a foglalkoztatottságról annak nemcsak a serkentő tényezőkről de a visszahúzó gátló tényezőkről is gondolkodnia kell.

A hitelezés (fogyasztási hitel), a fogyasztói társadalom, a termelés élénkítése a fogyasztás által, közös pozitívuma a „fogyasztás öröme” munkamotiváció. De azért mérlegeljünk, elemezzünk.

Jelenleg sajnos a hitelek 90%-a lényegében fogyasztási hitel. Az államok tartozása is fogyasztási hitelnek tekinthető, mert a beruházási hitel arról szól, hogy abból valamilyen újat, az előzőnél termelőképesebb dolgot hoznak létre. Manapság viszont az államhitelek a meglevő fenntartását célozzák. Sőt a nagyhitelezők igénye manapság a megszorítás, az állam leépítése, ami nem vezethet a termelésnövekedéséhez.

Manapság rendszerünkben a liberális dogmák frázisok egyébként féligazságok összességében hamisságok, mint evidenciák (alapvető megkérdőjelezhetetlen kiinduló igazságok) uralják az elméletet és a gyakorlati politikát, a rendszerszervezést.

Ezek közül néhány:

A hitelezés a gazdaság motorja. A belső fogyasztás élénkíti a gazdaságot. A piacok (a fogyasztási piacok) megszerzése a fontos. Stb..

Nyilvánvaló hogy a fogyasztás (a fogyasztási hitel is a fogyasztásnövekedésről szól) termelés nélkül nem élénkíthet semmilyen termelést. Másképpen fizetőképes fogyasztásról beszélhetünk, a fizetőképes fogyasztáshoz pedig, munka, termelés szükséges.

Valójában eme frázisokban annyi az igazságtartalom, hogy a viszonylag gyors, elérhető fogyasztás növeli a „fogyasztás öröme” munkamotivációt és ezzel élénkíti a termelést. De hogy ez mekkora szelete a termelés élénkítésének arra az előző elemzésből (egyéb munkamotiváció, innováció, értelmes célok, igények, stb.) következtethetünk, és akkor még nem beszéltünk, a tisztességtelenségről, és a bürokráciáról sem, és ezekből következő improduktív fölösleges munkáról.

Az igazságtalanságot, a tisztességtelen jövedelemszerzést, fogyasztást, mint gátló tényezőt pedig csak megemlítettük. A pénzügyi zavarokról és azok hatásairól sem beszéltünk, és az inflációról sem.

De legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja, akár 15%-kal is növelheti a termelést, akkor, ha ez a munkamotiváció igen alacsony. Igen alacsony (pl. a 10-es skálán 1-es szintű), pl. azért, mert nem engedik.

A rabszolgatartó rendszer, a feudalizmus, és részben a brezsnyevi szocializmus, sőt klasszikus kapitalizmus bérmunkás rendszere, azért bukott meg (azért is), mert ez a munkamotiváció szinte alig létezett. Az emberek munkáját erősen inspirálja (nagyobb teljesítményekre képesek), ha tudják munkájuk akár egy év múlva, de öt év múlva mindenképpen, és tíz év múlva már jelentősen növeli az életszínvonalukat. És igen lehangoló, a munkakedvet megszüntető, ha nincs remény az előrejutásra.

Innen két irányba juthatunk el. Az egyik, hogy a nagyfokú bizonytalanság miatt manapság sem magas szintű ez a munkamotiváció, hiába van fogyasztói társadalom, hiába van hitelezés. Ha valóban növelni akarnák a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációját, akkor elsősorban a biztonságot (nem legyenek pénzügyi és egyéb válságok, legyen megfizetett munka, kiszámítható egyenletesen fejlődő jog, stb.) kell növelni. És azt is be kell látni, hogy a viszonylag gyors fogyasztásnak (a fogyasztás kezdete a termeléshez képest) van egy határa, amit nem érdemes átlépni.

Ellenben a fogyasztói társadalom, a fogyasztás növelése, a fogyasztási hitel, mint munkamotiváció és termelés-növelési út már elérkezett, sőt túl is ment az optimális határon. Az egyenletes fogyasztásnövekedés és (egyben termelésnövekedés) legjobb módja, a széles dolgozó tömegek tisztességes, megérdemelt (a jelenleginél magasabb) munka után kifizetett jövedelme.

Szóval ezeknek, (fogyasztói társadalom, hitelezés, stb.) azért van egy sereg káros hatásuk.

De most inkább a következő törvényszerűségekre kell kitérni:

Akárhogy is nézzük, a dolgokat előbb meg kell termelni, és azután lehet csak elfogyasztani. A termelésnek pedig van egy szükséges ideje, akármekkora is a munkamotiváció. Tehát van egy optimális idő melynek el kell telnie a termelés kezdetétől a fogyasztás kezdetéig. Persze ez nyilván attól is függ, hogy milyen fajta, mekkora fogyasztásról van szó. Ha egyes csoportok idő előtt, túl gyorsan fogyasztanak, akkor más csoportok fogyasztása elhalasztódik, és így akár a reménytelen helyzetűek közé (nincs esélyem az előrejutásra) is bekerülhetnek. És be is kerülnek, nézzünk csak szét a szegények között.

Modellezzük ezt is le:

Adva van 10 ember, (inkább család), aki 2 év alatt épít fel egy családi házat. Azért ilyen lassan, mert munkájuknak csak a felét fordítják a házépítésre, a másik felét saját táplálkozásukra, ruházkodásukra, egyéb fogyasztásukra fordítják. Valamint a szerszámokat is elő kell állítani.

Összesen tehát tíz házat kell felépíteni, hogy mindenkinek legyen háza. Az első ember (inkább család) két év múlva költözhet a házába, a második négy év múlva, a harmadik hat év múlva, és így tovább. Az utolsó tizedik embernek 20 év múlva készül el a háza. Átlagosan 10 év a beköltözési, azaz a fogyasztás kezdetéig eltelt idő. Ez (10 év) az optimális fogyasztási gyorsaság, ha ilyen nagy fogyasztásról van szó. Nyilván az lenne az igazságos, ha mindenki 10 év múlva költözne be, és ezt valójában a makro-gazdaság (az, hogy sokmillió emberből áll a gazdaság), lehetővé is teszi. Azt is meg lehet állapítani, hogy akarva, vagy akaratlanul, de az optimálisnál gyorsabb fogyasztás, a másik oldalon, az optimálisnál lassabb fogyasztást eredményez. A nyolcadik, kilencedik, tizedik ember már érezheti úgy, hogy bizony az ő fogyasztása soha nem jön el, hiábavalóan dolgozik, ezért az ő munkamotivációjuk jelentősen csökken. Az első, a második, a harmadik ember munkamotivációját növeli a gyors fogyasztás. Viszont, ha az emberek tudnák, hogy 10 év múlva mindenkinek lesz háza, akkor összességében ez adná a legnagyobb munkamotivációt.

A fogyasztási hitel (melyre szintén a sokmillió emberből álló gazdaság ad lehetőséget) azt jelenti, hogy az első, a második, harmadik, negyedik embernek nem kettő, négy, hat, nyolc év múlva lesz háza, hanem azonnal, amikor megkezdi a munkát. Kérdés, hogy ez mennyire növeli az ő munkamotivációjukat? Talán közepesen, pontosabban az elvétel félelme növeli, hiszen hozzájutási motiváció nincs, mert már létrejött a fogyasztás. Viszont a törvényszerűségből az következik, hogy a többiek vonatkozásában a 10 éves fogyasztáshoz jutási átlagidő, kitolódik, kb. 17 évre. Vagyis a többiek szinte mindannyian nagyon lassan kapják meg a megérdemelt fogyasztásuk, és érezhetik úgy, hogy semmi értelme a munkájuknak, vagyis jelentősen lecsökken a munkamotivációjuk. Összességében a fogyasztási hitel (4 ember azonnal fogyaszthat, 6 embernek 17 év múlva) az optimális fogyasztáshoz (mind a 10 ember 10 év alatt) képest, felére csökkenti a munkamotivációt. A termelés is közel a felére esik vissza. Persze azért a fogyasztási hitel mértéke, aránya is számít, de a munkamotiváció mindenképpen csökken.

Egyébként az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztás hasonlóan viselkedik, egyik oldalon túl gyors, a másik oldalon túl lassú fogyasztást eredményez.

Végül újra mondjuk ki a törvényszerűséget: a fogyasztási hitel, valamint az igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás az egyik oldalon (egyes emberek csoportok számára) túl gyors, a másik oldalon (más emberek, csoportok számára) túl lassú, szinte reménytelen fogyasztásához vezet, minek következtében jelentősen csökken a munkamotiváció. A fogyasztási hitelek korlátozása, ill. az igazságos, arányos jövedelemelosztás vezet az optimális fogyasztási időhöz, és ez adja összességében a legnagyobb munkamotivációt.

A másik oldala kérdésnek, a túlfeszített hajtás, az anyagi fogyasztás túlzott dominanciája. Egyébként pedig a „halálra dolgozás” a fogyasztás miatt hosszabb távon csökkenti az életszínvonalat.

Szóval a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja behatárolt. Nem vagyok matematikus, de nyilván olyan grafikon és egyenlet rajzolódik ki, hogy az egyes szintről könnyen el lehet jutni az ötös szintre, az ötösről már meglehetősen nehezen a hetes szintre, a hetesről pedig bár elvileg lehetséges lenne, de már nem érdemes a 10-es szintre eljutni. Másképpen e munkamotiváció 15%-ban növelheti a termelést, (ez a 7-es szint), ebből 7% a biztonság, 8% a fogyasztási hitel, és a fogyasztói társadalom, melynek lényege a fogyasztásra ösztönzés. Viszont ez a 8% (kb. 4-es szint) már maximálisan realizálódott, nem lehet tovább lépni.

Józan paraszti ésszel és egyszerűbben, manapság, rendszerünkben a fogyasztási hitelezést és fogyasztó társadalmat (a fogyasztásra való ösztönzést) inkább csökkenteni kellene, mert vannak káros mellékhatásaik, mert sokba kerülnek. A biztonságot, a biztonságos jövőképet (mely egyébként a népesedés szempontjából is fontos) növelni kellene.

És mi legyen a gazdaság ugrálásával, azzal, hogy időszakonként erősen leesik a fogyasztás, termelés, elszegényítik az embereket? Pontosan erről szól a biztonság, arról, hogy ezt ne tegyék. Az egyenletes növekedésre kell törekedni, még ha az adott időben lassúbb, kisebb, mint a lehetséges. Hosszabb távon, viszont az egyenletes növekedés a gyorsabb, nagyobb.

Egyébként pedig manapság az is egy oltári nagy baromság, sőt átvágás, (idétlen közgazdasági felfogás), hogy nem megelőzik a bajt, hanem amikor már bekövetkezett akkor próbálnak valamit tenni.

És lenne itt még egy fontos dolog: az embereknek meg kellene tanítani, hogy az rendben van, hogy viszonylag gyors, elérhető fogyasztásra törekednek, de azért ennek is van határa. Vagyis évekig kell szorgalmasan dolgozni, és megtakarítani, hogy az életszínvonaluk folyamatosan kevéssé, és mondjuk 10 év alatt, már érezhetően növekedjen. Pl. 10 évi munka, és megtakarítás után tudnak színvonalasabb lakást vásárolni. Mert ez következik abból, hogy a termelés után jön a fogyasztás és a termeléshez, főleg a termelésnövekedéshez idő kell.

Az más kérdés, hogy jelenleg sajnos a pénzügyi machinációk, trükkök, spekulációk, igazságtalanságok következtében az emberek, belföldi és belföldi-külföldi vonatkozásban, ide-oda lopkodják egymás munkáját és fogyasztását. Erre nem tért ki e fejezet, itt csak a termelésről, fogyasztásról, a tiszta gazdaságról van szó. Persze amíg a pénz általi ide-oda lopkodás lehetséges, addig eléggé reménytelen, fölösleges a tiszta gazdasági elemzés, ezt elismerem. A közgazdaságtudománynak azon kellene gondolkodni, hogyan lehetne lopkodásmentes pénzügyi rendszert kialakítani. Kellene, mert nem teszi, de ez már egy másik fejezet témája.

Itt csak néhány tévedés, de persze a jelen rendszer hemzseg az alapvető tévedésektől. Egyelőre a tévedések láncolata tartja össze a rendszert.

Pl. a pék, a cipész, a szabó, stb. csak a lábát lógatja, mert nincs vevő, mire a rafinált uralkodó: akkor adjunk fogyasztásnövekedést, azaz pénzt (hitel, adócsökkenés stb.) az embereknek. (Egyébként a folyóparton van sok kagyló, az ingyen van, gyűjtsük össze és mondjuk azt, hogy ez a pénz, pénzt könnyű készíteni.)

Tehát ha pénzt kapnak, akkor bemennek az emberek pl. a pékhez, cipészhez, szabóhoz, vásárolni, mindenkinek több munkája lesz, többet dolgozik, fellendül a gazdaság és ebből én is le tudom húzni a magam sápját. (Gondolja és cselekszi a rafinált uralkodó.)

Bizonyos fokig ez az egész logika rendben van, de csak bizonyos fokig. Önmagában féligazság, azaz baromság legalábbis korunkban már az.

Megjegyzem az uralkodóknak és a felületes szemlélőknek, mindig úgy tűnik, hogy az emberek nagyobb része csak lógatja a lábát vagy éppen a kocsmába tivornyázik, miközben ez csak kb. az emberek 2-4%-a.

Kezdjük azzal, hogy nem biztos, hogy a pék, a cipész, a szabó többet fog dolgozni, ha több pénz, több vásárló lesz, lehet, hogy csak az árait emeli meg. Vagy leginkább, emeli az árait és egy kevéssel, többet termel.

Folytassuk ezzel.

Először is az emberiség történelme nem arról szól, hogy az emberek 95%-lógatja a lábát. 95% bizony mindig keményen dolgozik és legfeljebb 4% lógatja lábát.

Az rendben van, hogy a pék a cipész, a szabó elkezd dolgozni, de azért van ennek egy határa, a végtelenségig nem lehet többet dolgozni.

Miről is szól az emberi gazdaságfejlődés? Az emberek kitalálnak olyan technikákat, mellyel egyre többet tudnak termelni. Azonos munkaidő alatt, mert az emberek többnyire szeretnek dolgozni, de szórakozásra, pihenésre is van igényük, többet termelnek, az elsődleges hajtóerő az innováció.

A rafinált új uralkodó okosabb volt, mint elődje, mert annak ez volt az álláspontja: a büdös parasztnak, munkásnak nem kell nagy ház, elégedjen az meg a saját egyszobás vityillójával. Mire paraszt, a munkás: ha úgysem kaphatok többet, akkor egy szalmaszállal sem fogok többet dolgozni, mint amennyire kényszerítenek.

Az új jelszó pedig ez lett: mindenkinek lehet nagy háza, akkora, amit akar, csak dolgozzon sokat, és közben nekem is építsen házat. A mondat második felét nyíltan ugyan nem mondták ki, de azért érvényesült.

Lényegében erről van szó: dolgozzál négyszer annyit és akkor neked és nekem az uralkodónak is kétszer akkora házam lesz. És erre a több munkára úgy bírlak rá, hogy neked is lehet fogyatás-növekedésed. És az eszköz, a pénz, elsősorban a hitel. De lehetséges más pénzbetétel is.

Lényegében itt egy munkamotiváció-növelésről van szó: a munkára való ösztönzés, az anyagi fogyasztásnövekedés igényén, a birtoklásvágyon keresztül jön létre.

Az új uralkodó szisztémája: fogyassz-dolgozz, még többet fogyassz-dolgozz, még ennél is többet fogyassz-dolgozz. Zakata, sihuhu-hu, beindul a fogyasztási termelési mókuskerék, egyre gyorsabban pörög. (Van viszont egy határ.) Meg kell említeni még a szélesebben értelmezett reklámot és az önző, harácsoló, egyben pazarló (nem puritán) világnézetet, mint a fogyasztásösztönzés további tényezőit. Mindez a fogyasztói gazdaság és a vele járó fogyasztói társadalom lényege.

Ennek ellenére, a fogyasztásigény és annak lehetséges beteljesülése csak egy munkamotiváció a sok közül.

És újra az alapvető probléma: a termelés adott időben be van határolva, mert a technikai fejlődés egy adott fokon van, mert a munkaerő, az emberek munkavégző képessége is véges, és egyébként a természeti erőforrások (anyag energia, stb.) is végesek adott időben.

Adott időben a termelés behatárolt, a gazdasági növekedést akkor nézi közgazdász helyesen, ha dialektikusan fejlődésében nézi.

Az egyik, a rövidlátó szemléletmód ez: a következő években hogyan lehet valahogy serkenteni a gazdaságot. Amely leginkább a GDP szerinti gazdaság.

A másik, a helyes szemléletmód: hogyan lehet állandóan folyamatosan biztosítani a gazdaságfejlődést, amely lényegében a szélesebben vett életszínvonal fejlődése.

A termelés adott időben behatárolt, de ennek optimális határa lejjebb van, mint a maximális embert és természetet kizsigerelő termelés.

A pék, a cipész, a szabó, stb. reggeltől, késő estik, dolgozik, gürcöl, már mindenki négy szobás házat épített magának (és az uralkodóknak is) csakhogy:

Eközben tönkremegy az egészsége. Eközben nem tud a gyerekeivel foglalkozni, elhanyagolja a családját, szétesik a család. Ad abszurdum nem is kell család, az is akadály. Eközben nincs szabad ideje, nem tud szórakozni. Még a nagyobb házát sem tudja élvezni, mert abba csak aludni jár haza. És eközben a természet is pusztul. És még lehetne folytatni a hátrányokat. Eljutottunk a valódi életszínvonal és a termelés-fogyasztásstruktúra problémájához.

Egy másik oldalról. Az egyik ország gazdasága (pl. USA) arra épül, hogy nagyon sok munka, nagyon sok fogyasztás. Pl. ebben az országban, egy évben egy ember átlagosan három cipőt vásárol és persze hármat dob el. Csakhogy ebben a gazdaságban szükségszerűen benne van a pazarlás. Viszont a GDP hatalmas lesz. De mi is az a GDP? Egy részmutató, azt egésznek venni, megint csak féligazság, azaz baromság. Pl. a GDP nem veszi figyelembe, hogy miközben ilyen hatalmas a termelés, fogyasztás, valójában milyen boldogok elégedettek az emberek. És mivel a három cipő termelési oldalról és szemét oldalról is jobban terheli a természetet, ezt sem veszi figyelembe: miközben hatalmas a GDP, az mekkora természetpusztítást jelent, aminek nagyobb része nem is az adott országban jelenik meg. És ez a természetpusztítás, hogy hat vissza.

A másik ország legyen egy puritánabb ország (pl. Norvégia) itt egy évben átlagosan egy cipőt vásárolnak és dobnak el. Kisebb lesz a GDP, de egyébként itt boldogabbak az emberek és kevésbé rombolják a természetet.

Egyénként pedig semmi értelme három cipőt termelni, fogyasztani, amikor egy is elég. És ha ez a tendencia folytatódik, akkor egy évben négy, majd öt cipőt fognak emberenként termelni és fogyasztani, és akkor hű de magas lesz GDP.

A két ország közül hosszabb távon melyik az életképesebb: a pazarló, avagy a puritán?

Ráadásul, ha megkapargatjuk a felszínt, akkor rájöhetünk, hogy egy sereg más szükséglet kielégítése viszont a béka feneke alatt van. Van nagy ház és három cipő, de nincs kellő biztonság. Nincs kellő családnövekedés, népességnövekedés. Nincs kellő tudás, kellő egészség és még sorolhatnám.

Az emberek rájönnek, de nekem nemcsak nagyobb ház, évi három cipő az igényem, de vannak más igényeim is. És ezt nem tudja megoldani a piacgazdaság, ezt csak nagyon pontos sokrétű gazdaságirányítás képes megoldani.

A következő nagy tévedés: majd a piacgazdaság mindent megold.

Megoldja az innovációt, megoldja a helyes termelés és fogyasztásstruktúrát és egyebeket - gondolják a jelen „okosai”.

A helyes közgazdasági igazság viszont ez: a tisztességtelen kapzsiságdeterminált piacgazdaság legfeljebb csak 50%-ban oldja meg az innovációt, a termelés és fogyasztásstruktúrát, a tisztességes normális piacgazdaság is csak legfeljebb 70%-ban oldja meg az innovációt, a termelés és fogyasztásstruktúrát, és egyebeket. Tehát, ha nincs jelentős állami irányítás, akkor smafu.

A relatív fejlődést is figyelembe kell venni. A múlt fejlődését nem adaptálhatjuk egy az egyben a jövő fejlődésére. Először is pl. a 4%-os növekedés, egy 50m2-es ház esetében 2m2, egy 200 m2-es ház esetében 8m2. Másodszor is valami jó hiányzott és az megjelent, akkor az a megjelenéssel jelentős növekedést hozott, de amikor már itt van, akkor már nem fog ilyen növekedést hozni, más hiányzót kell életre kelteni. A múltban nem volt fogyasztásnövekedéses gazdaságnövelés, ezért ennek jelentős hatása volt. De már régóta itt van már szinte maximálisan, működik, az emberek e munkamotivációja szinte maximális, akkor ez már nem nagyon tud tovább hatni.

Nézzük az egészet a munkanélküliség (foglalkoztatottság) oldaláról.

A munkaképes emberek 10-12% nem dolgozik, ez az alapvető baj, dolgozzon mindenki és rögtön 10%-kal emelkedik a termelés. Megint csak egy részigazsággal, kvázi féligazsággal állunk szemben.

Nézzük csak hogy áll összes, ez a 20%, mert nyugodtan számolhatunk ennyit is.

Az éppen rendszeres és aktuális pénzügyi-gazdasági válság (általában túlhitelezési) válság miatt elküldött munkások száma pl. 4%. Ha nem lennének ilyen válságok már 4%-kal javulna a munkanélküliség.

A feketegazdaságban dolgozók aránya legalább 5%. A feketegazdaságban dolgozó azért dolgozik, termel. Ők tehát nem lógatják a lábukat. Az 5% valójában 1-2%-ot jelent, ami a kevésbé hatékony munkából ered.

Ha tetszik, ha nem az emberek ez irányú szükséglete is növekszik: szeretnének érdekes, képességüknek megfelelő, és a szellemet is igénybevevő munkát kapni. Ez pedig azt jelenti, hogy tovább keresgélnek, ebből is fakad legalább 2%-os munkanélküliség-növekedés.

Az oktatás, a képzés nincs egyensúlyban a gazdaság igényével, ez egy kijavítható tényező. E miatt is legalább 2% kiesik. Ez eddig összesen 13%.

És itt jön a munkamotiváció problémája, ami összesen 7%-os probléma, de ezt fel kell osztani.

Aki azért lógatják a lábukat, mert csak szabadon, kötetlenül hajlandók dolgozni de ilyen munkát nem kapnak, kaphatnak 2%.

Akik, ha fene, fenét eszik, akkor sem fognak dolgozni, 1%.

Akik azért lógatják a lábukat, mert nincs meg kellőképpen anyagi fogyasztás-növekedés lehetősége (nincs elég pénz a magángazdaságban) 2%.

Egyéb munkamotiváció csökkenés, pl., miért dolgozzak, ha mások pl. egy bankár egy spekuláló 100-szor, többet keres könnyedén, mint én napi 8 órai kemény munkával. Vagy, nem nyert magyar válogatott, nem szeretem az országot. Stb.. Mindez 2%.

A lényeg az, hogy legfeljebb 2%-kal lehet növelni a foglalkoztatottságot azzal, ha több pénzt, hitelt tesznek a magángazdaságba, de csak akkor, ha az messze nincs a maximumúmon. Viszont, ha az a maximumon van, akkor pl. hitelbetétel pénzügyi-gazdasági válsághoz vezet, aminek a következtében 4%-kal csökken a foglalkoztatottság. Vagy adócsökkentéssel tesznek a pénzt a magángazdaságba, ekkor viszont az állami dolgozók száma csökken, és az állam ill. magángazdaság rossz aránya újabb problémahalmazt indít be.

És van itt még egy elv, nemcsak az számít, hogy hányan dolgoznak, de az is, hogy akik dolgoznak hasznos, vagy haszontalan munkát végeznek.

Azt gondolom nagyjából körbe lett járva, a jelen közgazdasági felfogás helytelensége: szinte csak egy eszköz van a gazdaság a termelés élénkítésére, (a versenyképesség fokozására) a fogyasztás növelése, amely leginkább a fogyasztói hitelnövelés, adócsökkentés, államleépítés, stb. formájában valósul meg.

Ez (fogyasztói hitel növelése, stb.) a jó, egyszerű, gyors eredményt hozó politika az uralkodó részéről és ráadásul barátjának, a nagytőkésnek is bejön. Az uralkodónak nem kell gondolkodni, szervezkedni, valami baj van, akkor hoppá, növeljük a hitelt, (pl. rángassuk az alapkamatot), hoppá csökkentsük az adót, stb.. A barátja, a nagytőkés, pedig jól jár, mert ő zsebeli be magas hitelkamatot, és az állam csökkentésével is ő jár jól.

Ez nagyon jó lenne, csak manapság már nem válik be. Igaz korábban bevált, de manapság már nem válhat be. De azért próbálkoznak vele. Mikor jönnek rá, hogy ez, mint egyedül kiemelt módszer baromság?

A pontos közgazdasági igazság valahogy így szól. Ez az eszköz, a fogyasztáscsökkentés csak egy eszköz a sok közül, de amely csak akkor jöhet szóba, ha fogyasztásnövekedésben vannak tartalékok. A jelen fogyasztói gazdaságban azonban az ilyen helyzet szinte kizárt.

A jelenlegi közgazdaságtudomány tévedése: egy érdemi eszköze van gazdaságélénkítésnek, a magángazdasági fogyasztásnövelés.

A helyes felfogás: van vagy 70-120 alapvető optimális arány, elv, egyensúly, érték ezeket kell pontosan beállítani és akkor fog a gazdaság folyamatosan növekedni.

A fogyasztásnövelés, ill. annak a lehetősége egy eszköz a sok közül, de akkor sem jöhet szóba, ha valaki (egyén, vállalat, nemzet) el van adósodva, költségvetési hiánya van, többet költ, mint amennyit termel.

Megjegyezem pl. a nemzetek (országok, államok) nagyobb része el van adósodva, költségvetési hiánya van. Kishazánk meg különösen.

Aki el van adósodva, hiánya van, annak többet kell termelni, mint amennyit fogyaszt. És általában is azért is adósodik el, mert többet fogyasztott, mint amennyit termelt. Ekkor már eleve egy csúcsrájáratott fogyasztás jön létre. Ha az ilyen szereplőt újabb fogyasztásra ösztökéljük, akkor nyilván nő az eladósodása még sokkal többet kell dolgoznia, hogy törlessze az adósságát, amire nem képes, amibe tönkremehet. Vagy, és nagyon súlyos fogyasztásstruktúra-torzulás jön létre. Ilyenkor egy lehetőség van, le kell csökkenteni a fogyasztást, de a helyes arányokat fenn kell tartani. És emellett nagyon sokat kell dolgozni, termelni. És a termelésélénkítést már egyébként is normálisabb eszközökkel (innováció, szervezés, stb.) kell megoldani.

Befejezésül megállapítható: a fogyasztói gazdaság minden előnye már ki lett használva, egy ideje már a káros mellékhatások kárai túlhaladják az előnyöket, és a jelen tendencia (a fogyasztói gazdaság további erőltetése) mellett egyre inkább a károk dominálnak.

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32 (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, B/22, B/23, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

Érdemes a B/22, ill. B/23 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni.

Itt is megjegyzem a termelés egy összefoglaló fogalom, bele kell érteni a szolgáltatást, és általában minden többnyire hasznos munkát, fizikai, manuális szellemi és mindenféle munkát. Szűkebben értelmezve a termelés, az a tervszerű, szervezett munka, amely többnyire munkaközösségekben jön létre, és amelyik közvetlenül emeli az életszínvonalat. Vannak ennél is szűkebb értelmezései. Pl. csak a termékek előállításával kapcsolatos munka. A termelés, mint újratermelés, mint előállítás, stb. Én ezeket nem használom.

A külső összefüggések, a termelés összefüggései a gazdasággal, ill. az egész rendszerrel. A belső összefüggések pedig a belső termelési tényezők vizsgálata.

A szűken értelmezett gazdaság: elsősorban az anyagi tárgyi szükségletek kielégítése, elsősorban termelési kapacitással és a természettudományos, technikai állapottal. Ha viszont ezt az értelmezést nézzük, akkor sem szabad elfeledkezni a fogyasztásról, a fogyasztás-kiválasztásról.

A termelés és a fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás.

A termelés mennyisége (mennyisége, minősége) valamint struktúrája és a fogyasztás mennyisége, struktúrája szükségszerűen nagyjából (95%) azonos. A kérdés, hogy melyik határozza meg a másikat?

A termelés fejlődését illetően ki kell emelni az ötleteket, újításokat és azok használatát egyszóval az innovációt. Az innovációról, mint az újító szellemiségéről, az előző fejezetben már szó volt. Most leszűkítem az innovációt, a természettudományos technikai fejlődéssel kapcsolatos új dolgokra.

A technika jelentése szélesebb értelemben: technika, technológia (gyártási módszerek), termelőeszközök, infrastruktúra, gépesítés, automatizálás, motorizáció.

Az ember beszéde kommunikációja, az értelmesedés, az érzelmi fejlődés, az akaratszabadság, tudatosság, az igazságérzet, erkölcs a gazdasági és társadalmi rendszer, valamint az eszközkészítés és az innováció hosszú távon egymást támogatva párhuzamosan fejlődött. Az eszközkészítés fejlődése és az innováció (ötletek újítások) nem válaszhatók szét igazán. Lényeges tényező, ama sok közül mely az embert kiemelte az állatvilágból. Ugyanakkor ez a tényező elsősorban a termelés mennyiségére és struktúrájára hatott ki. Később a termelés struktúráját a fogyasztás struktúrája is egyre inkább meghatározta, de a termelés mennyiségét elsősorban az innováció határozza meg. Később az eszközkészítés, az innováció magasabb szintje alakult ki, mely nem más, mint a természettudományos és technikai fejlődés. A természettudományos és technikai (technikai, technológiai) fejlődés történelmi szempontból azonos az innovációval. Világos, hogy a természettudományos technikai felfedezések vezetnek az újításokhoz.

A többi termelési tényező a munkaintenzitás (szorgalom) és a természeti erőforrások az innovációhoz képest korunkig csak másodlagosan határozták meg a termelés mennyiségét, a struktúrájára pedig alig voltak hatással. Korunkban a természeti erőforrások jelentősége felértékelődött, de ez egy másik fejezet témája. Ugyancsak felértékelődött a termelés, fogyasztás struktúrája.

A fogyasztás-kiválasztás, közel azonos a fogyasztás és egyben a termelés struktúrájával, mert a fogyasztás és termelés struktúráját, általában többnyire a kereslet határozza meg. Kevésbé, de azért jelentősen a termelés kínálata határozza meg.

A termelés kínálatát döntően az innováció határozza meg. Az innováció az ötletek újítások összessége. Az új termelőeszközök, a termelési módok (technológiák), új termékek kialakítása. Hosszabb távon ez határozza meg elsősorban a termelés kínálatát. Hosszabb távon az innováció határozza meg a termékek minőségét.

Az innováció nyilván hat termelés mennyiségére és így a fogyasztás mennyiségére is, hiszen fejlettebb, új eszközökkel, technikával, technológiával nyilván több terméket lehet előállítani. Itt is van egy másik tényező: a szorgalom (munkaintenzitás) valamint a munkaidő. Hosszabb távon, általában azonban az innováció az, amelyik jelentősebben meghatározza a termelés mennyiségét.

Melyik fontosabb termelés mennyisége, vagy a termelés minősége? Talán a helyes válasz az, hogy egyformán fontosak.

Az innováció persze hat a termelés struktúrájára is, sőt egészen hosszú távon a legjelentősebb meghatározója. Középtávon, rövid távon, azonban csak kisebb részben határozza meg.

Miért csak kisebb részben határozza meg az innováció a termelés, fogyasztás struktúráját, közép és rövid távon? Minden újítást, korszerű technikát többféleképpen lehet felhasználni. Alapvetően fel lehet használni jól, jó célra, jó módón és rosszul, rossz célra rossz módón. Az atomenergiát fel lehet használni fegyverként és erőműként. A számítógépet is fel lehet használni jó és rossz célokra. A televíziót szintén. Rossz módón való felhasználása pl. a televíziónak nemcsak ez hogy butító erkölcsromboló műsorokat sugároz, de a túlzott használat is. Az emberek egész nap bámulják tv-ét sportolás, olvasás hasznosabb tevékenység helyett, tehát a túlzott használat is károssá válik. Mindent fel lehet használni többé-kevésbé jó és rossz célra, valamint mértékletesen és túlzottan.

Az innováció megalkotja az előállítási módot, de a fogyasztás-kiválasztás határozza meg a felhasználást a fogyasztás-kiválasztás, alakítja meg a végleges terméket, szolgáltatást. Ezért az innováció (újítások, természettudományos és technikai fejlődés) határozza meg főleg termelés, fogyasztás mennyiségét. A fogyasztás-kiválasztás határozza meg elsősorban a termelés, fogyasztás struktúráját. Az innováció azért kis részben visszahat a termelés, fogyasztás struktúrájára (szerkezete) mivel vannak viszonylag békésebb jellegű újítások és vannak eleve káros célzatú újítások. Mindkettő azért átfordítható ellenkező irányba. Ezért van az a tévhit, hogy a haditechnika elősegíti békés technikai fejlődést. Ebben a felfogásban az elfelejtődik, hogy a haditechnikai újítást eleve tervezhették volna békés célra is.

Az előzők szerint a következő arányokat állapíthatjuk meg. Termelés, fogyasztás mennyiségét 70%-ban az innováció (újítások, természettudományos, technikai fejlődés) határozza meg, 30%-ban a munkaintenzitás (szorgalom) határozza meg. A termelés, fogyasztás struktúráját jelenleg közép és rövid távon 70%-ban a fogyasztás-kiválasztás, a kereslet (szélesebben értelmezett) határozza meg, 30%-ban a termelés kínálata, az innováció határozza meg.

Nagyjából összefoglalva, vázlatosan a termelés és a fogyasztás struktúráját a termelés, az innováció és a fogyasztás, a fogyasztás-kiválasztás is meghatározza. A termelés és fogyasztás mennyiségét rövid távon szintén mindkettő meghatározza, hosszabb távon elsősorban a termelés, az innováció.

Mindez így volt kb. 1980-ig attól kezdve részben új helyzet alakult ki. Ekkor már meghatározóan belépett egy eddig nem említett tényező a természeti erőforrások fogyása. Erről azonban később lesz szó.

Emlékeztetőül: a termelés lehet eszköz és termék-előállítás, valamint szolgáltatás.

Egy másik emlékeztetés. A fogyasztás mennyisége struktúrája végső soron azonos a szükségletek mennyiségével, struktúrájával, amennyiben a lelki és minőségi anyagi szükségleteket is egyféle szolgáltatásnak tekintjük. Az arányos és igazságos szükséglet-kielégítés a legfőbb célok egyike.

Mi a fontosabb a termelés, fogyasztás mennyisége vagy a struktúrája? Melyik rendszer a fejlettebb, melyik országban jobb élni?

Egy olyan rendszerben, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de ezt a hadiparra fordítja, arra hogy más népeket leigázzon? Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de az aránytalan elosztás miatt az emberek többsége nyomorog egy kisebbség, viszont dőzsöl és szükségszerűen pazarol? Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció a termelési kapacitás, de az emberek meggondolatlanul saját testi szellemi lelki egészségük rovására fogyasztanak, valamint a természet, az élővilág rovására fogyasztanak, pazarolnak, ráadásul úgy hogy közben felélnek minden tartalékot?

Vagy egy olyan országban, ahol ugyan kisebb az innováció termelés mennyisége az anyagi javak összessége, de minden szükséglet arányosan ki van elégítve, a viszonyok békések és igazságosak, nem történik pazarlás a jövő generációjának nő az élettere? Nyilván ez utóbbi országban jobb élni tehát termelés, fogyasztás struktúrája fontosabb, mint a termelés, fogyasztás mennyisége.

A „sokkal fontosabb”, azonban túlzó kifejezés, ha következőket is figyelembe vesszük. Hiába békés igazságos egy ország, ha a termelés fejletlensége miatt nyomorog a lakosság. Egy nyomorgó országban szükségszerűen konfliktusok, háborúk, igazságtalanságok alakulnak ki. Egy fejlett innovációjú nagyobb termelésű országban nagyobb az esély egy minden szükségletet arányosan és igazságosan kielégítő, békés és igazságos rendszer létrehozására.

Ez tehát az igazság két oldala. Az én végkövetkeztetésem: a múltban a fogyasztás-kiválasztás a termelés, fogyasztás struktúrája csak egy hajszállal volt fontosabb, mint az innováció a termelés, fogyasztás mennyisége. Jelenleg az új helyzet miatt (a természeti erőforrások fogyása) a fogyasztás-kiválasztás, termelés fogyasztás struktúrája (szerkezete) egyértelműen fontosabb, mint a termelés és a fogyasztás mennyisége. Ugyanakkor jelenleg az innovációnak is nagy szerepe van (kellene, hogy legyen) a termelés fogyasztás struktúrájának átalakításában.

A fontossági sorrend: fogyasztás-kiválasztás 50%, innováció 40%, a munkaidős munkaintenzitás és általában a termelés, fogyasztás mennyisége 10%. Ehhez hozzá kell tenni, hogy itt a szélesebben értelmezett fogyasztás-kiválasztásról van szó, amely a piactorzító tényezőkőn és a költségvetésen kívül tartalmazza háborúkat. Továbbá részben tartalmazza a jövedelemelosztás mechanizmusát, elveit, a gazdasági és pénzügyi rendszert, mechanizmusát, elveit, mivel ezek befolyásolják a fogyasztás-kiválasztást.

Az innovációs termelés, fogyasztás mennyisége nagyrészt a természettudományok fejlődéséhez kötődik. Azért társadalomtudományok és a politikai rendszer is hatással volt a fejlődésre. Ez megint egy hosszabb fejtegetést igényelne, de azt mondom: a politikai rendszer befolyása kb. 20%-os az innováció-fejlődésre.

A fogyasztás-kiválasztást viszont többnyire (kb. (80%) a politikai, társadalmi rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer, stb.), ill. a társadalomtudományok fejlettsége határozza meg. Ezen kívül még szerepe van a nép hagyományos kultúrájának, fogyasztási szokásainak is. Hozzá kell tenni a gazdasági rendszer, a gazdasági vezetés, része a politikai társadalmi rendszernek vezetésnek.

A végkövetkeztetés. Hibás az a felfogás mely a fejlődést csakis a gazdasági rendszerben a termelés, fogyasztás növekedésében látja. Korábban én is beleestem abba hibába, hogy kizárólag a termelésnövekedésből indultam ki. Itt most korrigálom ezt az egyoldalúságot. Egy fontos mutató a termelésnövekedés mellett, a termelés (fogyasztás) struktúrája, vagyis az, hogy a termékek mekkora hányada hasznos, testet, lelket építő, és mekkora hányada haszontalan, káros.

Másfelől nem mindegy, hogy a termelésnövekedés innovációs növekedés, vagy nem innovációs, hanem munkaidős növekedés.

A termelés szélesebb összefüggései.

Azt lehet mondani, hogy különböző gazdasági, pénzügyi tényezők különböző erővel kapcsolódnak termeléshez. A fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás, pl. nagyon erősen kapcsolódik a termeléshez. A termelés-tervezés is erősen kapcsolódik. A gazdasági arányok talán egy kevéssel gyengébben kapcsolódnak. A nagytőke kisvállalkozások aránya, szintén egy hajszállal gyengébben kapcsolódik, de még mindig erősen. A pénzügyi rendszer még egy hajszállal gyengébben kapcsolódik és így tovább. Lehetne a gazdasági rendszertényezőket oly módón is kategorizálni, hogy milyen erősen kapcsolódnak a termeléshez. Még inkább kinyílik az összefüggések köre, ha a gazdaságot szélesebben értelmezzük.

A gazdaság szélesebb értelmezése: minden szükséglet kielégítéséhez való hozzájárulás, a termelési kapacitás, a természettudományos, technikai fejlettség mellett, gazdasági, pénzügyi tényezőkkel, ill. azok szervezet irányításával. Egyszerűbben: a gazdaság nemcsak termelésből áll, hanem gazdaságirányításból ill. sok más tényezőből. Az egyes tényezőknek, mint pl. az adózásnak, megvan a feladata a termelésre vonatkozóan, de van egy önálló feladata is. Az önálló feladata, pl. az igazságosabb jövedelem vagyon elosztás, hasonlóan fontos, mint a termeléssel kapcsolatos feladata. Ma a gazdaságirányítás már a politikai rendszer része. Ha a lelki, minőségi anyagi szükségletek kielégítését is ideveszem (pl. az egészségügy is termelésekből, szolgáltatásokból áll, sőt az igazságszolgáltatáshoz is szükség van technikai eszközökre, stb.), akkor is eljutunk a politikai rendszerhez.

Minden fejlődés alapja lényege a politikai, társadalmi rendszer, és a társadalomtudományok, ill. a világnézet fejlődése.

A figyelmes olvasó még talán emlékszik a bárka hasonlatra (D/1, D/2, D/3 ábrák). Az előzők alapján joggal hasonlíthatjuk történelmileg az innovációt és a termelés, fogyasztás mennyiségét a bárka motorjának, mely a bárka sebességét meghatározza, de a bárka irányát nem. Legrosszabb esetben a bárka nagy sebességgel rohanhat a válságok tengerébe, egy esetleges katasztrófába. A bárka kormánylapát szerkezete határozza meg a bárka irányát, mely a politikai vezetés, a politikai társadalmi rendszer, alakít ki. A kormánylapát szerkezet (döntéshozó mechanizmus) és a kormányzó (döntéshozók) határozza meg a bárka irányát. A széles, bővülő, de behatárolt út azonban azt jelenti minél gyorsabban halad a bárka annál nagyobb lehetőségek nyílnak meg a jó irányba is. Azonban nemcsak az út határolt, de gyorsaság is, van egy maximális sebesség, amit nem lehet átlépni. A vázolt modell, és történelem is azt igazolja, hogy gyenge innovációjú, lassú bárkák nagy valószínűséggel egy fokkal, ritkán két fokkal alacsonyabb, fejletlenebb rendszerben vannak mint gyorsabb fejlett innovációjú bárkák. Ugyanakkor a termelés fejlettsége nem véd meg a katasztrófa helyzettől.

A fasizmus egy korszerű technika, innovatív termelés mellett egy rabszolgatartó rendszert valósított meg. Ezt értékelhetjük úgy, mint egy fejlettebb rendszer válságszakaszát. Értékelhetjük úgy is, hogy a termelési, természettudományos, technikai fejlettség ellenére képes egy rendszer rövid ideig akár három fokkal alacsonyabb szintű rendszerbe visszalépni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a technikai, természettudományos fejlettség csak predesztinál, esélyt növel, de nem határozz meg semmit.

Ismétlés.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani, amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek, gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut.

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

Ismétlés.

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező.

A gazdaság (termelés-fogyasztás) feladata az arányos szükséglet-kielégítés, a szélesen vett életszínvonal-emelés, a hasznos testet, lelket építő termékek, szolgáltatások előállítása.

A pénz talán két legfontosabb vonatkozása. A pénz, termelés a termékek szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás, igazolás. A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Ezen kívül a pénznek sok vonatkozása van. Pl. a pénz tette, teszi lehetővé a magasabb színtű munkamegosztást. Pl. a pénz egy megtakarítási eszköz. Vagyontartó eszköz. Beruházási eszköz, stb..

A pénz a termelés, termékek, szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

Csakhogy ennek legalább 500 fontosabb további vonatkozása van. Legalább 500 olyan jelentősebb vonatkozást lehet felsorolni, amely miatt ez a mérőeszköz eltorzul, vagyis a pénz nem teljesíti a legfontosabb feladatát. Természetesen a legfontosabb torzulás az aránytalan és igazságtalan jövedelmi, vagyoni hierarchia de ez is túl általános. Az 500 vonatkozás némelyikéről (elég sokról) szól ez a tanulmány, és tanulmányrész. Ezért ezekről itt nem beszélek részletesebben.

Viszont a másik fontos vonatkozásáról, mely persze összefügg az előzővel, viszonylag kevesebb szó esik ezért itt inkább erről lesz szó.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás. A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Elvileg joga van, csakhogy gyakorlatilag azért ez nem egészen így van.

A kijelölés egyik módja a fogyasztás, vagyis amit vásárló vásárol, azt kell termelni. Csakhogy nemcsak a kereslet határozza meg a termelést, de kínálat is meghatározza a keresletet, a fogyasztást. Illetve, a pénzzel rendelkező termelő, illetve a termelési pénzzel (tőkével) rendelkező önmagában is meghatározza a termelést, a kínálatot és a fogyasztást.

A kínálatot pedig jelentős részt eldöntik a politikusok, akik az állam termelését szolgáltatását határozzák meg. És jelentős részt eldönti bankszektor ill. a nagytőke, mely azon keresztül dönt, hogy kinek mire ad hitelt. Tehát a pénzzel rendelkező kisember döntése jelentős részt lecsökken, mert a pénzének egy részét adóba fizeti, és ott más a politikusok döntenek. A másik részét pedig szinte kötelezően a bankban tartja és ott már bankárok, pénzemberek, stb. döntenek, hogy ezt a pénzt kiknek hitelezik ki. A kisemberek döntése tehát a közvetlen vásárlásra korlátozódik, amely viszonylag kisebb része az összes döntésnek. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a gazdag emberek, a fogyasztásukon keresztül is jelentős részben eldöntik a termelést.

Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy ez rendben van, hiszen a kisember nem szakértő, vagyis döntsenek a szakértők. Ugyanakkor ez még sincs rendben, mert a politikusok és a pénzemberek (magánbankok) sem szakértők (jelenleg csak részben jelenik meg a szakértelmük) ill. nem olyan szakértők, akik a nép és a nemzetgazdaság érdeke szerint döntenek.

Mindennek szintén van vagy 300 jelentős vonatkozása, összefüggve az előző problémakörrel. Ezek is nagyjából megjelennek a tanulmányban.

Azt mégis ki lehet jelenteni, hogy döntsenek szakértők, termelésen, a kínálaton keresztül – elv, akkor lesz rendben, ha ezek a szakértők (politikusok, magán-pénzemberek, stb.) olyan szakértők lesznek, akik a nép, a nemzetgazdaság érdeke (hosszabb távú érdeke) szerint szakértnek. Illetve, ha rá lesznek kényszerítve, hogy népérdekű szakértők legyenek. De ha az igazi népérdekű, nemzetgazdaság-érdekű szakértelem létrejön ill., álmodozás nélkül erősödik, akkor is nagyobb döntést kell adni az egyszerű kisembereknek a termelés (termelés és szolgáltatás) struktúrájának eldöntésében. Ennek megint van vagy 100 vonatkozása. Vannak gazdasági vonatkozásai, jövedelmi vonatkozásai és vannak politikai, hatalmi, ill. demokrácia vonatkozásai.

A kedvenc példámmal folytatnám, miszerint leszáll az ufó, és az alábbiakat tapasztalja kis zöld, ámde okos lény.

Azt tapasztalja, hogy folyóparton rengeteg munkás és sok mérnök ácsorog (a tervrajzok is készen vannak) és sok anyag és gép is van, de azért nem kezdenek a hídépítéshez, mert nincs pénz. Bár a munkásokat ki kell fizetni, de ha nem fizetik ki, akkor is ugyanúgy nyomorognak, mintha nem dolgoznának. Akár munkások saját maguk is megtermelhetnék a munkájukhoz szükséges élelmiszert.

Máskor pedig kvázi nekiállnak a hídépítésnek, bár nincs munkás, mérnök, tervrajz, nincsenek anyagok gépek, de kvázi nekiállnak, mert van pénz. A kis zöld lény természetesen bolondnak nézi az embereket és hazamegy.

Lényegében, ehhez hasonló esetek gyakoriak, sőt általánosak. Tulajdonképpen az történik, hogy a pénz elszakad a termeléstől, a termelés lehetőségeitől, és ez már a közfelfogás (a társadalomtudomány és politika) része lett.

Természetesen az első kérdés, amit fel kell tenni: van e értelme a híd megépítésének vagyis népérdek és nemzetgazdaság szempontjából hasznos termék, munka jön létre. A példázatba szereplő híd hasznos, minden szempontból hasznos, és még a termelés feltételei is megvannak, mégsem jön létre a munka. Sajnos ez is általános.

De itt ki kell térni a pénz azon szerepére, hogy az, többek között nem más, mint a termelést eldöntő igazolás. Vagyis ha nem érkezik meg a pénz, akkor az, azt jelenti, hogy az okosok, a pénztulajdonosok nem adnak felhatalmazást a híd felépítésére. Ez így rendben is lenne, de az első részben éppen azt fejtegettem, hogy az okosok, nem is annyira okosok, illetve a saját szempontjukból okosok, de nem a közgazdaság szempontjából azok.

Tehát két egymást fogva tartó tényező (negatív irányú kölcsönhatás) van itt: a pénz és gazdaság helytelen felfogása, ismerete, és a pénztulajdonosok népérdekűségének és nemzetgazdaság-érdekűségének hiánya. Amely negatív irányú kölcsönhatás miatt szinte lehetetlen a normális gazdaság kialakítása.

A pénz és gazdaság helyes ismerete szintén legalább 500 fontos vonatkozást tartalmaz. Ha összeszámoljuk a vonatkozásokat, akkor kb. 1300 fontos vonatkozás van, aminek jelentős része éppen az alapok torzulása ill. ismerethiánya miatt eltorzult. A végeredmény, hogy hasznos termelések, munkák nem jönnek létre, ugyanakkor haszontalan, káros termelések, munkák létrejönnek.

Más oldalról, történelmi fejlődést vizsgálva: a termelés (innováció, természettudományos technikai fejlettség) mégiscsak, azon rendszertényezők közé tartozik, amelyek kevésbé szorosan taroznak a rendszerhez (nem kormányszerkezet tényező). Nem tartozik a kormányszerkezetbe, hanem a motort képviseli.

De arról is szó volt, hogy a kevésbé államhoz tartozó tényezők jelenlegi helyzete ellentmondásos. A helyes jövőbeli tendencia mégis az, hogy az állam, egyre inkább beleszól, szervezi a jelenleg kevésbé állami tényezőket, területeket. Az ellentmondásokat úgy tudjuk feloldani, ha egy árnyalt, összetett (bonyolult) folyamatot feltételezünk. Történelmileg a természettudományos technikai állapot, (a termelés az innováció) kevésbé volt állam, kevésbé befolyásolta a politikai rendszer. Ez a múltban nagyjából helyes is volt, mert a politikai rendszer valószínűleg rossz irányba befolyásolta volna. A jövőben, egy fejlettebb demokráciában, azonban az államnak a politikai rendszernek kissé erősebben kell beleszólnia (irányítani) a kevésbé állami területekbe, így a természettudományos technikai fejlődésbe is. Azonban ez a fokozódó beleszólás viszonylag még mindig gyengébb, mint az állami területek irányítása. A múltbeli, a rossz államtól való függetlenség, fontosabb, mint a jövőbeli, a jó államtól való függetlenség. Azért a jövőbeli jó államtól való függetlenség (a természettudomány, technika viszonylagos függetlenségéről van szó) sem szűnhet meg. E tekintetben a magángazdaság is tényező, ha nincs magángazdaság, akkor természettudományos, technikai függetlenség sincs. Azért nem kell túldimenzionálni ezt a függetlenséget, mert az államon kívül is kerülhet rossz kezekbe a technika.

Az állam történelmi fejlődéséről, valamint a sugaras fejlődésről szóló ábrák, értehetőbbé teszik ezt az elemzést.

A rendszer egyik meghatározása: a vezetés az állam céljai, intézkedései, szabályai, stílusa, jellege. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a természettudományos technikai állapot ill. fejlődés csak részben tekinthető rendszertényezőnek. Ugyanis a vezetés hatása erre a tényezőre kisebb, mint általában más rendszertényezőkre gyakorolt hatása. A természettudományos technikai fejlődést sok más tényező, pl. földrajzi, éghajlati helyzet, a véletlen, az ember szükségszerű értelmesedése, a kultúra alakulása. Pl. kevésbé vezetésfüggő, mint a gazdaságirányítás, a döntéshozó mechanizmus vagy jogrendszer, vagy a társadalomtudományok alakulása. Ezért a természettudományos, technikai fejlődést részben természetes a rendszertől független fejlődésnek tekintem, és csak részben tekintem a rendszerfejlődés részének.

A termelés belső kategorizálása termelési tényezők, ezen egységben részt vevő rendszertényezők.

Mielőtt elvesznénk a részletekben, azért felsorolom a termeléssel kapcsolatos lényeget.

Termelés: termék-előállítás, szolgáltatás, munka.

Csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek, amit szellemi munkával, szakmunkával, segédmunkával előállítottak. A termelés, (fogyasztás) nemcsak az anyagi tárgyi javak előállítása, hanem pl. a biztonság, az igazság, az egészség, a tudás, stb. előállítása is. Nemcsak a termelés (fogyasztás) mennyisége számít, hanem a termelés (fogyasztás) minősége, ill. a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) is számít, sőt az utóbbiak korunkban már egy fokkal fontosabbak.

Ugyanakkor a fogyasztás, fogyasztásstruktúra egy különálló problémakör is. Idetartozik többek között: a felelőtlen, ill. átgondolt fogyasztás, hasznos és haszontalan termelés, piactorzító egyben termelésstruktúra torzító tényezők, az állam, ill. az állam által befolyásolt termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra, stb.. Ugyanakkor a két problémakör szorosan összefügg, a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) problémái részben a termelés problémái is.

Amikor termelésről beszélünk, akkor egyben a fogyasztásról is beszélünk. A termelés lényege a fogyasztás.

Ugyanakkor a normális ember, normális körülmények között nemcsak a fogyasztás miatt termel, dolgozik. Az érdekes hasznos munka élvezetéért, a jól elvégzett munka öröméért, a felfedezés öröméért, a versenyért, stb. is dolgozik.

A belső munkatényezők (szervezettség, innováció, szakképzés, foglalkoztatottság, munkamotiváció, verseny, stb.) legalább olyan fontos tényezők, mint a munkajövedelem, a profit és általában a pénz nagysága.

Az innováció lényege az újító, változtató szellemiség, az újítások, kutatások támogatása, valamint a természettudományos, technikai fejlődés.

A szervezettségbe nagyon sok minden belevehető. A munka sorrendje, a technológia, a viszonylagos egyszerűség (nincs túlbonyolítás, nincs bürokrácia) stb.. Tágabb értelemben az irányítás, a gazdasággal, termeléssel kapcsolatos törvénykezés is idetartozik. Valamint az itt felsoroltak figyelembevétele, és érvényesülése. Mindezek meghatározzák a termelés hatékonyságát.

A verseny leglényegesebb tényezője a piacgazdaság, versenygazdaság. Piacgazdaság egyben egyfajta „automatikus” termelésirányítás.

(Tágabban tehát idetartozik szinte minden gazdasági pénzügyi probléma, pl. az állam és magángazdaság szerepe viszonya, azonban a szükséges kategorizálás a problémakörök és azok csoportjainak szétválasztása után a zavaros káoszból értelmezhető elemzés alakul ki. Egyszerűbben: a termelés problémakörét le kell szűkíteni, be kell határolni.)

A termelés problémaköréhez hozzátartozik a természeti erőforrások a természetpusztítás problémája is.

A munkajövedelem igazságossága és arányossága is számít nemcsak a jövedelem nagysága. Sok mindent befolyásol, többek között a termelésstruktúrát, és a munkamotivációt is. A társadalmi, gazdasági, vagyoni hierarchia alapja csak a hasznos munka lehet, ezt kell arányosan átfordítani jövedelemre, fogyasztásra.

A termelés problémaköréhez hozzátartozik az improduktív termelés is, és a különböző termeléssel kapcsolatos elherdálások is.

A munkamotivációnak a nagyon sok növelő és csökkentő tényezője van, pl. az eddig felsoroltak. Ezeken kívül a pl. nemzeti siker, vagy a pozitív jövőkép (hosszabb távon is van értelme a munkának) is jelentős munkamotivációt jelent.

A pénz, pénzügy vázlatosan a következő módokon szól bele a termelésbe (Az árak, adók, jövedelmek, stb. problémáját nem veszem ide.)

A termelésváltozáshoz kell illeszteni a pénzt, a pénzforgalmat.

A pénzügyi problémáknak zavaroknak, válságoknak termeléscsökkentő hatásuk van.

A fogyasztás-termelés mókuskerék, valamint az ezzel összefüggő, fogyasztási hitel – munka, termelés mókuskerék kétségtelenül munkamotivációs, termelésnövelő folyamatok lehetnek. Ezek azonban kétséges, sok káros mellékhatással járó, jelentős átgondoltságot és szabályozást, korlátozást igénylő folyamatok.

A beruházási (fejlesztési) hitel – termelésnövekedés, az előzőtől eltérő, általában pozitív, hasznos folyamat, amennyiben a hitel valós, hasznos beruházásra fordítódik, és mértékletes, optimális.

A helyes termelés és szolgáltatásstruktúra (fogyasztásstruktúra) kialakítása, az egyik legfontosabb feladat.

Kitérés a társadalom számára hasznos munka (ill. az improduktív) problémájára.

A betörő nem végez a társadalom számára hasznos munkát. De az sem, aki a rossz termelés és szolgáltatásstruktúra miatt fölösleges netán káros termelést, szolgáltatást végez. A gyermeknevelő viszont hasznos munkát végez. És az is, aki nem fölösleges és káros terméket, szolgáltatást állít elő.

Az egyik probléma tehát, a jó termelés és szolgáltatás struktúra, amelynek alakítására rengeteg módszert lehet alkalmazni. E tanulmány jelentős része erről szól. A normális piac ezt csak részben tudja mérni, a torz piac annyira sem. Ráadásul az állami szolgáltatások, tevékenységek nincsenek is a piacon. Hogyan lehet akkor, mégis megállapítani.

Sok összetevőből kell kialakítani a pontos mérést. Néhány ömlesztve.

Hiánycikk vonatkozás, több kellene, illetve kevesebb is elég lenne.

(Pl. azt mondom: Budapesten sok bank, de kevés a posta. Azért ezt objektívan is lehet mérni, pl., hogy mennyi az átlagos várakozási idő, egy ember, egy hónap vonatkozásában. Igaz viszont hogy a hatékonyság jelentősen befolyásolja. Mert lehet hogy csak azért hosszú sor, mert borzalmasan bürokratikus, ill. rossz hatékonyságú a termelés, szolgáltatás.

Mennyire hatékony a termelés. (Ezt is mérni kell)

(De az sem mindegy mi tartalom, ezért mérni kell)

Egészség és lelki egészség károsítást, ill. javítást okoz e, az adott termék, szolgáltatás.

A társadalmi értékrendnek, a szükségletek helyes prioritásnak mennyire felel meg.

Környezetszennyezést, természetrombolást, ami szintén több részből áll össze, szintén mérni kell.

A termelés, szolgáltatás, munka, bármely tevékenység milyen, mekkora zavarokat okoz a gazdasági társadalmi életben, illetve mekkora hasznot jelent a társadalom számára.

Mert pl. gyermeknevelés hasznosságára, csak úgy jöhetünk rá, ha végiggondoljuk: gyerekekből lesznek a dolgozók a termelők, és mi annak a következménye, ha jelentősen kevesebb gyermek születik, nő fel.

Tehát az egyik feladat hogy piactól függetlenül objektívan is kellene mérni hasznos termelést, szolgáltatást. A másik faladat, hogy a hasznos termelést, szolgáltatást sok eszközzel támogatni kell a haszontalant, pedig csökkenteni, korlátozni kell.

És itt a végén is felsorolom a fő alakítókat.

Maguk a vállaltok, közvetve az újítók is alakítják a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúrát. Amennyiben úgy döntenek, hogy új terméket, szolgáltatást dobnak piacra. Ezt az alakítást azonban a magángazdaság esetében inkább a profitszerzés határozza meg és nem a termékek szolgáltatások testet, lelket építő hasznossága.

Ennél jelentősebb a lakosság a fogyasztók alakítása, hiszen a piacgazdaság a fogyasztók igényéhez igazodik. Itt megjelenik a lakosság a fogyasztók átgondolt tudatos fogyasztásának jelentősége.

És persze az állam is alakítja saját szolgáltatásait direkt módón. A magángazdasági termelést, szolgáltatást is remélhetőleg alakítja a saját eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, stb.).

A 2010-ben kiteljesedő új lakás-túltermelés jó példázza, hogy a magángazdaság, még a kereslet-kínálat önszabályozása mellett sem, önmagában nem képes a termelés és szolgáltatásstruktúrát megfelelően alakítani.

Befagyott a lakáspiac, mert túl sok új lakás épült és ezen új lakások struktúrája sem volt jó. Végül is mindenki pórul járt az építőipar is és a lakosság is.

Valójában már jóval korábban az államnak kellett volna szakszerűen, tudományosan felmérni a helyzetet, a várható helyzetet, és maga eszközeivel jó irányba befolyásolni a folyamatot. Pontosabban a lakásfelújításokat preferálni az új lakások építését korlátozni.

Ugyanakkor ez a lakásügy jól példázza, hogy a problémakörnek van egy pénzügyi oldala is. Jelen esetben az, hogy túl sok hitelt adtak új lakások vásárlására. Tehát túltermelés és túlfogyasztás történt. Az egyensúly akkor is felborult volna, ha nincs pénzügyi (túlhitelezési) válság, de ráadásul az is kialakult.

Néhány építésügyi alapelv, amit szakszerű tudományos államnak ismerni és alkalmazni kellett volna, de ezek szerint ne ismerte és nem alkalmazta ezeket.

1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.) az esztétika, a szépség ezután következik.

2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.

3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.

4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)

5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.

6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.

Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.

Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.

1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.

2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.

3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.

4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.

5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.

Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.

Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.

Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.

Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.

Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.

A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra helyes alakulása éppen olyan fontos, mint a termelés mennyiségi és minőségi fejlődése.

E téma sok helyen felszínre kerül, e tanulmányrészből sem maradhatott ki.

Ismétlés

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak. Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.

A termelés pénz (jövedelem) fogyasztás általános összefüggései. Alapvető megállapítások a termelésről, pénzről, fogyasztásról.

Az egyes gazdasági szereplők vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a termelést a rendelkezésre álló pénz az önkéntes megtakarítás, egyben hitelnyújtás (nem biztos, hogy elvásárolja a pénzét), az önkéntes hitelfelvétel (bár ez lehet kényszerű is) és az árak aktuális állapota, nagysága választja el a fogyasztástól. A kényszerű kifizetéseket, pl. a hitel-visszafizetést, nem lehet ideszámítani. Másképpen a fogyasztást a rendelkezésre álló pénz, a megtakarítás (egyben hitnyújtás), a hitelfelvétel és az árak aktuális állapota határozza meg. A termelést, a jövedelemelosztás, és a kényszerű kifizetések (hitel-visszafizetés) és a hitelfelvétel választja el a rendelkezésre álló pénztől (jövedelemtől). Másképpen: a rendelkezésre álló pénzt a termelés, a jövedelemelosztás és a kényszerű kifizetések, pl. a hitel-visszafizetések, határozzák meg.

A fentiek miatt nem azonos egy-egy gazdasági szereplő vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a termelés, a pénzjövedelem és a fogyasztás. Mindhárom eltérhet egymástól.

Kérdés hogy mi a helyzet hosszabb távon? És mi a helyzet világviszonylatban?

És mi a helyzet a termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás sok más egyéb összefüggéseivel? És mi a helyzet a változásokkal? Ezekkel itt nem foglalkozom.

A fogyasztást összességében a termelés a jövedelemelosztás, a hitel-visszafizetés, megtakarítás (egyben hitelnyújtás) és az árak aktuális állapota határozza meg. Másképpen a fogyasztást, a termelés, a jövedelemelosztás, a megtakarítás-hitelezés, és az árak aktuális állapota, nagysága határozza meg. Mind az ötnek van saját aspektusa, és jósági szintje.

A pénz az csak a termelés mérőeszköze, és közvetítő eszköze (amely a termelést közvetíti a fogyasztáshoz). Ha a közvetítő-útvonal (igazságos, arányos jövedelemelosztás, arányos és jó megtakarítás-hitelezés, arányos és jó árak) jó, akkor a pénz, mint mérő és közvető eszköz is pontos marad. Ekkor a termelést helyesen követi a pénzjövedelem, a fogyasztás. Ekkor nem következik be pénzügyi-gazdasási egyensúlytalanság, válság. Ekkor maximális a termelés, ha termelés önálló aspektusát, önálló tényezőit (innováció, szervezés, stb.) nem nézzük.

A negatív elszakadás.

Erre mondható az, hogy az a helyes, ha a termelést követi a pénzjövedelem és fogyasztás.

Az komoly baj, ha a pénzjövedelem, és a fogyasztás elszakad (eltorzul a közvető útvonal és egyben pénz, mint mérő és követőeszköz) a termeléstől.

Minél inkább eltorzul a közvető útvonal (igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás, rossz aránytalan megtakarítás-hitelezés, rossz aránytalan árak) annál inkább eltorzul pénz, mint mérő és közvetítőeszköz, annál nagyobb az elszakadás, annál nagyobb baj.

Másképpen: van egy normális arányos elszakadása termelésnek a pénzjövedelemtől, a fogyasztástól, amely elszakadás, nem elszakadás, hanem együttmozgás. És van a normális arányos elszakadáson felüli elszakadás (különböző mértékű), amely már elszakadás.

Ez olyan mintha kőműves-brigádnak (a termelőnek) elromlana a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője. Ha ezek elromlanak, akkor akadályoztatva van a termelés.

A pozitív elszakadás.

Ha a kőműves-brigádnak elromlik a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője, akkor a legrosszabb megoldás, ha kőműves-brigád leáll minden munkával, leül a sarokba szomorkodni, arra várva, hogy a mérőeszközök maguktól megjavulnak. Jó megoldás, ha kőműves-brigád egyik fele nekiáll a mérőeszközök kijavításának, ill. új ideiglenes mérőeszközöket készíteni. A másik fele pedig folytatja azon munkálatokat, amelyekben a mérőeszközöknek nincs jelentős szerepük.

A pozitív elszakadás: ha már megtörtént a negatív elszakadás, az útvonal és pénztorzulás, akkor is folytatódjon a termelés, illetve fokozott ütemben folytatódjon az útvonal (igazságos arányos jövedelem, jó arányos megtakarítás-hitelezés, jó arányos árak) kijavítása, a közvetlen pénzhelyzettől függetlenül.

A legjobb és legrosszabb megoldás.

A legjobb megoldás, ha az arányos és igazságos elosztással és a gazdasági evidenciák betartásával biztosítjuk, hogy a pénz nem szakadjon el a termeléstől (termeléstől, szolgáltatástól), ne alakuljon ki pénzügyi egyensúlytalanság, és ezáltal és emellett a termelés a munka növekedése megmaradjon.

Legkevésbé rossz megoldás, ha már elszakadt a pénz a termeléstől, kialakult az egyensúlytalanság, válság, akkor az elsődleges cél egy darabig a termelés fenntartása, növelése és nem a pénzügyi egyensúly.

Közepesen rossz megoldás, ha általában nem törődünk a pénz és a termelés elszakadásától, a pénzügyi egyensúlytalanságtól, az elszakadás előtt sem, és az elszakadás után sem.

A legrosszabb megoldás (sajnos ez a jellemző) kétségtelenül az, amikor nem törődve az igazságos arányos elosztással, a gazdasági evidenciákkal, kialakul az elszakadás, az egyensúlytalanság, a válság, majd ezt azonnal a pénzügyi egyensúly rendbe hozásával akarjuk orvosolni. Ugyanis ekkor először a termelést kell rendbe hozni, azután a pénzügyi egyensúlyt. Tehát hibás azon, egyébként logikusnak tűnő megoldás, hogy minden rendben van, akkor most egy kicsit lazulhatunk, majd ha baj lesz, akkor ráérünk precízkedni. A gazdaság egészen más logika szerint működik. Akkor kell a pénzzel precízkedni, amikor nincs baj, ha pedig elromlott a pénz (a mérőeszköz, közvetítőeszköz) az állami közvetlen irányítás mellett tovább kell termelni, dolgozni, és ezután kell a pénzt megjavítani. Hozzátéve, hogy a jelen pénzügyi, gazdasági rendszerben rendszeresen elromlik a pénz, a pénz, mint mérő és közvetítő eszköz.

A pénzközpontú felfogás téves és káros.

A pénzközpontú felfogás lényege ez: ha nincs pénz nincs termelés, szolgáltatás, ha van pénz, van termelés, szolgáltatás. Lényegében ez tévedés. Erről a tévedésről szólt az előző fejezetrész, főleg a pozitív elszakadásról szóló rész. Persze van némi valóságlapja ennek a téves felfogásnak csak azok önmagukban féligazságok, vagyis hamisságok. Az igaz, hogy a termelés elkezdése előtt szükség van pénzre, vagyis szükség van beruházási hitelre, amely egyébként lehet önhitelezés is. Azonban még inkább szükség van szaktudásra, jó ötletre, újításokra, jó munkaszervezésre, jó tervekre, eladható termékre, szolgáltatásra és még sorolhatnám. Még fontosabbak ezek, ha csak a termelés megújításáról, korszerűsítéséről van szó. A tévedés másik alapja a pénz, ill. fogyasztás, munkamotivációs hatása. De azért vannak más munkamotivációs hatások is. És azért az emberek nem olyan ostobák hogy ne tudnák: végső soron a termelésből lesz a fogyasztás. Tehát a tévedők kiragadnak a sok termelési tényezőből két tényezőt, azt is eltorzítva, és ebből sül ki a téves pénzközpontú felfogás. Azért káros, mert a többi tényezőt elhanyagolják. A nemzeti termelés szempontjából pedig kiragadnak a 16+hatékony állam feltételből szintén két-három tényezőt, azt is eltorzítva, és ezzel egy rossz gazdaságpolitikát és termeléscsökkenést (valóságos, vagy relatív csökkenést) hoznak létre.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglalkozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

Egyéb fontos megállapítások a pénzzel, a termeléssel és a munkamotivációval kapcsolatosan.

A pénz fogalmát azért nehéz megérteni, mert bizonyos összefüggésben nem jelentős, más összefüggésben lényeges tényező. Ha abból indulok ki, hogy a termelés ill.. az elosztás, a fogyasztás (étel, lakás, stb.) a lényeges ezek határoznak meg mindent, függetlenül attól, hogy közben kagyló, millpengő arany, forint vagy dollár a csereeszköz, akkor nem lényeges a pénz. Ha viszont abból indulunk ki, hogy az elosztásnak a cserének vannak ár, jövedelem tényezői, amelyek már a pénzhez kötődnek, akkor már lényeges a pénz. Ha abból indulunk ki, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok kihatnak termelésre, akkor is fontos. Ha abból indulunk ki, hogy a kizsákmányolás, az igazságtalan, munka, fogyasztás elosztás pénz által, ill. pénzügyi spekulációk által történik, akkor is lényeges a pénz. (Pontosabban pénzhez kötődő tényezők, a lényegesek, úgy, mint árak, jövedelmek, pénzügyi spekulációk, stb.)

Ha abból indulunk ki, hogy nem a papírdarab, a szám, hanem az elvek a törvények döntik el a történéseket, akkor megint lényegtelenné válik a pénz.

Ha abból indulok ki, hogy pénz az csak a munka, a termelés, a fogyasztás mérőeszköze, akkor azt kell mondani, hogy maga a mérendő dolog mindig sokkal fontosabb, mint a mérőeszköz. Építhetünk házat, építhetünk gépet (építhetünk rendszert) instabil mérőeszközzel is. De az is kétségtelen, hogy ez ház, ez a gép, nehezebben és több hibával fog elkészülni, ha instabil a mérőeszköz.

Amit viszont ki kell hangsúlyozni: a pénznek a termelés befolyásoló hatása (ereje) kisebb, a termék, szolgáltatás elosztó hatása (ereje) hatalmas.

A pénzhiányos állapot, adott időben is, csak 20-80%-ban (átlagosan 50%-ban) jelent termelési, munkahiányos állapotot, a pénztől független termelési kapacitás nagyságának függvényében. Vagyis egyik oldalon ugyan hiányzik a pénz a másik oldalon, viszont van termelési (termelés és szolgáltatás) kapacitás.

A termelési kapacitásnak sok összetevője van, de az egyik leglényegesebb összetevője a munkamotiváció, és ezen belül is a biztató jövőkép. Pontosabban, amennyiben kialakul pl. a pénzhiányos állapot, ez a biztató jövőkép lényege: emberek most még egy darabig kevesebbet lehet fogyasztani, romlik az életszínvonal és többet kell dolgozni (és tanulni is), de mivel van egy mindenre kiterjedő, jó program egy pár év múlva már jelentősen javul helyzet. Pár év, 4-8 év múlva, a munka arányában alakul az életszínvonal, vagyis viszonylag kevesebbet kell dolgozni (a tanulás, a szellemi munka nem csökkenhet) és magasabb lesz az életszínvonal. Mindez igaz is, de csak akkor, ha valóban van egy jó, mindenre kiterjedő program. A probléma az, hogy ilyen jó átfogó program (átalakítási terv) jellemzően a múltban nem volt és a jelenben sem látszik ilyen. A biztató jövőkép nem hat, a munkamotiváció nem nő, mert az emberek nem ostobák és érzékelik, hogy a jó programnak beállított program valójában nem átfogó, nem jó. A biztató jövőkép azért sem hat, a munkamotiváció nem nő, mert már le is van járatva, hiszen állandóan ezzel ámították a jó népet, miközben helyzet nem javult.

Mi lehet tenni? Először is egy valóban jó, átfogó programot kell készíteni. Ezzel talán van esélye (talán, mert már le van járatva) annak, hogy hasson a biztató jövőkép, növekedjen a munkamotiváció.

Megállapítható: az igaz, hogy a pénztől függetlenül van egy munkakapacitás, amely végeredményben a pénzügyi állapottal együtt (a kettő átlaga) alakítja ki a termelést, az életszínvonal alapját, de a legfontosabb, a harmadik tényező: a jó átfogó és realizálódó program (átalakítási terv).

Tegyük be pénzügyi állapotot egy 10-es skálára, tegyük be munkakapacitást egy 10-es skálára, és tegyük be program jóságát is egy 10-es skálára. (5 felett jó, 5 alatt rossz.) Pl. a pénzügyi állapot 3-as, a munkakapacitás 7-es. Pl. a program jósága 5-ös, ekkor a több éves termelés 5-ös szintű (közepes) lesz. Pl. a program jósága 3-as, vagyis inkább rossz, mint jó, ekkor a több éves termelés nagyjából 3-as szintű (rossz) lesz. (Ha nincs program, minden megy tovább az is legfeljebb 3-as szintű, vagyis rossz programnak minősül, mert sérül az egyenletes fejlődés elve.) Pl. a program jósága kb. 7-es szintű, ekkor a több éves termelés is nagyjából 7-es szintű lesz, vagyis jó lesz. (Matematikailag, pontosan, pl. egy olyan átlagszámítással, számolhatunk, amelyben a program jósága 10-szeresen szerepel. Pl. 3+7+(10x7) / 12 = 6,7 ekkor ez a termelési szint.

Pl. Magyarország 2009 tavaszán. Pénzügyi állapot 2, munkakapacitás 6, programjóság 2,5. 2+6 (10x2,5) /12 = 2,75 vagyis jelentősen 5 alatt van, tehát gyenge negatív termelés várható.)

A lejáratott állapot miatt azonban valószínűbb, hogy a munkakapacitás (a munkamotiváció) és a termelési értékek 0,5 - 1-gyel kisebb értéken realizálódnak.

A termelés (termelés, munka, szolgáltatás) és a fogyasztás köre, ill. spirálja. A termelésnövekedés a termelés-fogyasztás spirálja szempontjából. A termeléscsökkenés e szempontból.

Mint ahogy máshol erről már szó volt, a termelés és fogyasztás egy egyenes folyamat, aminek az elején van termelés, és másik végén van a fogyasztás, a szemét. A termelésnek-fogyasztásnak azonban több körbeforgó aspektusa is van.

Pl. a természeti erőforrások bevezetése, a termelésbe, a fogyasztás után pedig a hulladékhasznosítás. Illetve olyan termelés, és olyan fogyasztás, amely óvja a természetet.

Pl. a humán erőforrás bevezetése a termelésbe, majd olyan szolgáltatás, egyben fogyasztás (oktatás és tanulás) amely újratermeli, növeli a humán erőforrást.

E fejezetben azonban erről a körről (a spirálról) beszélek, amely egyszerűen: termelésnövekedés, növekvő fogyasztás, növekvő árbevétel, növekvő termelés és növekvő jövedelem, növekvő fogyasztásnövekvő árbevétel, növekvő termelés és növekvő fogyasztás, és így tovább. A csökkenő kör (spirál): termeléscsökkenés, csökkenő fogyasztás, csökkenő árbevétel, csökkenő termelés, csökkenő jövedelem, csökkenő fogyasztás, csökkenő árbevétel, csökkenő termelés és így tovább.

Ez kör azonban ennél sokkal bonyolultabb, csak a felületesek maradnak meg az említett sarkított, torzított körnél. Az viszont kijelenthető: lényegében a pénzáramlás köre, kapcsolja körbe a termelést-fogyasztást.

Az értehetőség miatt határozzuk meg a három jellemző termelés-fogyasztás kört, pontosabban először a termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kört.

A normális, optimális termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

Elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas, pénzjövedelem (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

És a harmadik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

A normális optimális termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör (lassú spirál).

A feltétel, hogy a termelés 16+hatékony állam tényező rendben van és rendben nő, (szinte mindegyik munkamotiváció kihasznált) ugyanakkor van egy egészséges fogyasztásigény. Elsősorban a termelés gerjeszti termelést, másodsorban a fogyasztásigény. (A fogyasztás elsősorban a termelést szelektálja, vagyis a termelésstruktúrát alakítja ki.) A pénz csak illeszkedik, követi a termelésnövekedést-fogyasztásnövekedést. Egyébként ezt a pénzkövetést is az arányos beruházási hitel keretén kell elsősorban megoldani.

Elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas pénzjövedelem, (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

A termelésnél erőssebben növekvő (a jövedelmet) két-három módón lehet megoldani. Az egyik a fedezetlen pénzkibocsátás, ami nem jó, és nem is megengedett (bár itt is van sumákolás), de ezt most felejtsük el. Szóba jöhet még a tartalékok takarékok felhasználása. A legjelentősebb módszer a pénz-hitelfelvétel, (vagy áttranszformált áruhitel). Nyilván ez esetben csak túlzott (nem arányos beruházási hitel) hitelfelvétel lehet. Tehát egy olyan termelésnövekedésről van szó, amelyik a túlzott hitelfelvételre alapul, a termelési tényezőkkel nem foglalkozik, azokat elhanyagolja. De azt is tudjuk, hogy a túlzott hitelfelvétel vezet az eladósodáshoz és a hitelválsághoz. Van azonban itt más probléma is. A pénznövelés valószínűleg elsősorban nem termelésnövekedést okoz, hanem áremelést, vagyis inflációt, vagyis ez a negatív hatás lerontja a pozitív hatást. A felelőtlen fogyasztásról és az elkényelmesedésből eredő munkamotiváció-csökkenésről nem is beszélve. És van itt még egy probléma. Ha igaz is lenne, hogy a pénzzel fel lehet pörgetni a termelést, akkor is ezt a növekedést behatárolná a termelési kapacitás (pl. a szakképzettség, pl. a munkaképesség, stb.). Tehát kijelenthető ez: elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas pénzjövedelem, (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

A fogyasztás-termelés mókuskerék.

Ez egy olyan termelésnövekedés, amely elsősorban az anyagi fogyasztásimádatból eredő munkamotivációra (reklám, árubőség, stb.) épül, amelynek másodlagos tényezője az erős (de talán nem túlzott) hitelfelvétel, (pénzjövedelem direkt növelése). Nevezzük ezt hosszabb távon erősen megkérdőjelezhető, de még elfogadható termelésnövelésnek-fogyasztásnövelésnek. A fogyasztás-termelés mókuskerék bepörgetése akkor hatásos, ha egy gazdaságban viszonylag alacsony a reklám, az árubőség, az anyagi fogyasztás imádat, és abból eredő munkamotiváció. Valamint a hitelfelvétel is alacsony, a lehetségest sem éri el. Ebben az esetbe be lehet pörgetni a fogyasztás-termelés mókuskereket, de azért vannak káros mellékhatások is. Ellenben, ha nem ilyen helyzet, ha már forog a fogyasztás-termelés mókuskerék, akkor már nem igen lehet ezzel a módszerrel tovább pörgetni.

Mi van termeléscsökkenéskor.

Nyilvánvalóan a termeléscsökkenés nem lehet cél. Azért elemezni kell ezt a fikciót, mert ezzel a pénzhiányos állapot (pl. az eladósodásból való kikászálódást) is elemzésre kerül. Ahogy kiderült, hogy a pénzjövedelem és a fogyasztás növelése sem hat teljesen a termelésnövelésre, úgy az is igaz, hogy a pénzcsökkentés sem hat teljesen, egy az egyben a termeléscsökkenésre. Azért a dolog nem egészen szimmetrikus. Sajnos pénzkivétellel, (jövedelemcsökkentéssel, amikor a munkához képest kevesebb a fogyasztás) meglehetősen tönkre lehet tenni egy gazdaságot, de azért itt sincs teljes arányosság. Elvileg itt is szóba jöhetne az árcsökkentés (áremelés fordítottja), de erre kevésbé hajlamos a gazdaság. Azért az árcsökkentés valamit javít a problémán. Ekkor a termeléscsökkenés alsó határát a megszokott életszínvonalhoz való ragaszkodás határolja be. Pontosabban, hogy az emberek nem hajlandók sokkal rosszabbul élni, inkább többet dolgoznak. És a termelési kapacitás sem rontható le gyorsan, vagyis ez is megerősíti az alsó határt.

Az előzőkből is kiderült a termelés és a fogyasztás összefügg de nem teljesen.

A termelés-fogyasztás világviszonylatban azonos 100%-osan összefügg. Egyes gazdasági szereplők vonatkozásában beleérte az egyes nemzetgazdaságokat is, 10 és 70% között mozoghat a pénzjövedelem, és a termelés közötti összefüggés, az adott helyzettől függően.

Az árak változása mellett sok dolog (megtakarítás-változás, hitelnyújtás, hitelfelvétel-változás, visszafizetés-változás, stb.) van, ami a következőket eredményezheti.

Egy gazdasági szereplő (pl. egy nemzetgazdaság) többet fogyaszt, mint amennyit termel. Vagy egy gazdasági szereplő kevesebbet fogyaszt, mint amennyit termel. Kétségtelen az előzőre hajlamosabbak a gazdasági szereplők, ez könnyen és önkéntesen jön létre.

Ha viszont pénzhiányos állapot van, ha eladósodás van, akkor a másodiknak (többet termel, mint amennyit fogyaszt) kell létrejönni. Ez többek között azért jön nehezen létre, mert a termelés és fogyasztás összefügg, részben össze van kötve, pénzkivételnél erősebben, de azért nem teljesen. Pl., felvállalhatja a több termelést, a több munkát önkéntesen, pl. megtakarítás miatt. Vagy a több munkára rá is kényszeríthetik, pl. a hitel-visszafizetés által. Ha az állam van eladósodva, akkor, az állampolgár miért vállalja fel a több munkát? És hogyan lehet őt kényszeríteni netán önkéntességre rábírni? Persze az önkéntes visszafizetés sokkal hatékonyabb, mint a kényszeríttet. És ha ez meg is történik, akkor konkrétan és hasznosan (valóban az adósság visszafizetést szolgálja), hogyan történjen ez?

Egy kis idevágó ismétlés

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek. Mértékletes haszon, mértékletes árak. Tudatos és mértékletes fogyasztás. Megtakarítás és önhitelezés. Üzleti csalások minimalizálása.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.)

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára. A külkereskedelmi egyensúly.

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés, stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. Egészség, tudás (oktatás), stb.)

A munkamotiváció növelése, munkára-nevelés, munkamorál. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka. Pl. az igazságos arányos verseny. )

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.)

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.

Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, oktatás, tájékoztatás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést. Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt. Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek. Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető.

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.

Miért szinte kilátástalanul borzalmas Magyarország helyzete a 2009-es években: a hatalmas halmozott államadósság miatt? Ami elsősorban a szűk állam (kormány, vezetés) adóssága, és amelynek nagyobb része külföldi hitel, és amelynek jelentős része külföldi pénz (deviza) hitel, és amelynek hatalmas kamatszázaléka. Amely hitel most már nem 16 ezer-milliárd Ft értékű, mint 2008-ban, hanem 20 ezer-milliárd Ft értékű. Számos tévedés hangzik el, ez ügyben is, az un. szakértők szájából, pl., hogy más országoknak is van ekkora. Meg, hogy volt már ilyen. Volt ilyen, csak akkor még Magyarországnak volt állami vagyona, voltak állami vállalatok, amiket közben privatizáltak. Lehet, hogy más ország is, de Magyarország külföld felé adósodott el, és ez számít igazán. A külföldi adósság ötször súlyosabb, mint belföldi, de pontosabb, ha azt mondom: ez az igazi adósság. A deviza adósság pedig egy fokkal súlyosabb, mint a Ft adósság. És van itt még egy dolog: minél szegényebb valaki (ez vonatkozik az országra is) a jövedelméhez (pl. az éves GDP-hez képest) annál kisebb arányú százalékú lehet az adóssága. Hasonlítsuk ezt ahhoz, ha egy gazdag ember egy 10 milliárddal rendelkező ember adósodik el, pl. 7 milliárddal (ez 70%), és, ha egy szegény ember 1 millióval rendelkező ember adósodik 700 ezerrel (ez is 70%). Csakhogy az egyiknek marad még 3 milliárdja, a másiknak marad 300 ezer pénze egy évre. Ez utóbbi a havi 25 ezréből még nyomorogni sem tud, ahhoz is újabb, hitelt kell felvennie, hogy nyomorogjon.

Összefoglalva: a jelen 2009 magyar eladósodása azért súlyosabb minden másnál, a hatalmas összegén felül, mert külföld felé történt, mert jelentős része devizában történt, mert a szokásosnál is magasabb a kamat, mert már nincs vagyon (mindent eladtak), mert szegény és egyre szegényebb országról van szó.

A 2009-es magyarországi helyzet szerintem legkevésbé rossz megoldása. Egyfajta elmélkedés, mert ez a téma többször előkerül.

Ebben a helyzetben már nincs jó megoldás csak a legkevésbé rossz megoldás, van. Részben más program szükséges egy normális gazdaságban, egy elrontott gazdaságban és egy súlyosan elrontott, eladósodott gazdaságban. Én is másképpen értékeltem a helyzetet 2005-ben (vigyázat változtatni kell), 2007-ben (most már sürgősen változtatni kell, legalább ezen, meg ezen) és 2009-ben (most már eljött nagy baj). Az is nyilvánvaló, hogy Gy. úr és társasága a fő bűnös. Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+hatékony állam feltételét nem teljesítette ez a társaság, sőt kvázi ellenkező irányba haladt. Így a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételből, a termeléscsökkentés 16+pocsék állam feltétel lett. Az ő külön hatalmas bűnük az ország súlyos eladósítása. Az is nyilvánvaló, hogy felvett hitel döntő része nem a jóléti kiadásokra ment el. Elment a klientúra kiépítésre, a korrupcióra, a rossz hatékonyság is sokat megevett. És azt se felejtsük el azért itt kialakult egy gazdag, sőt dúsgazdag réteg. És persze a felvett hitel egy jelentős részét a külföldi nagytőke tette zsebre. Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét a rendszerváltások utáni vezetések egyike se teljesítette. Azért összesítve az SZDSZ, MSZP vezetések voltak, akik leginkább kvázi ellenkező irányba haladtak.

Néhány mondat a jelenlegi programokról. Elvileg a megszorító, és a termelésnövelő felfogás vitatkozik. Nyilvánvalóan a termelésnövelő felfogás a szimpatikus. Normális helyzetben nyilvánvalóan ez lenne a jó. Két baj van: nincs normális helyzet, ill., az hogy a termelésnövelés konkrét megoldása nem egészen stimmel. Gondolok itt a központi gondolatra, az adócsökkentésre. És mellékesen a homályos államfelfogásra. Más termelésnövelő megoldásokban kell gondolkodni, vagyis elő kell venni a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét. De az is világos, hogy termelésnövelés egy 3-8 éves program, tehát ez rövid távon nem oldható meg.

Viszont sürgős szinte napi heti, havi, egy éves intézkedésekre van szükség.

A másik oldal programja, a megszorító program még hiányosabb, még rosszabb, de azért részben szükséges. Ennek a megszorító programnak a következő a lényege.

Az állam (korrupt rossz hatékonyságú állam) „nagy” adóbeszedés (adók és járulékok, stb.) mellett sokkal kisebb értékűt szolgáltat, a megmaradó pénzt visszafizeti a hitelezőknek. Ezzel rákényszeríti az állampolgárt, arra hogy visszafizesse a tartozást. Rossz ez, mert kényszerű, mert tovább növeli a feketegazdaságot, mert az adóbefizetés lehetne nagyobb is. És rossz, mert ez, mint pénzkivonás (pénzjövedelem-csökkentés) valóban negatívan hat a termelés-fogyasztás körre, vagyis csökkenti a termelést. De mint az előző elemzésből kitűnik azért ez hatás nem teljes (nem azonos kivont pénz értékével) és nem határtalan. De azért szükséges, mert ez az egyetlen biztos módszer, ami kényszeríti az embereket arra, hogy többet dolgozzanak, mint amennyit fogyasztanak. Mindezt rossz hatásfokkal és káros mellékhatásokkal teszi, de már egy éven belül is valamit javít helyzeten.

Egy jó vagyonadó pedig mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképp.

Több ezer oldal elmélkedése után a következő legkisebb rossz megoldás rajzolódik ki. A megszorítást meghagynám, de enyhítet formában. (Önmagában ez kevés, sőt tovább rontja a helyzetet. Ez csak egy pontja a programnak.)

Az adósságot minél előbb vissza kell fizetni. Újabb hitelfelvétellel, adósság-átütemezéssel nem érdemes foglalkozni. Minél előbb el kell nyerni az emberek bizalmát, és ki kell alakítani a biztató jövőkép munkamotivációt (pár évig még rossz lesz, de aztán javul a helyzet). Ezt csak agy átfogó (szinte mindenre kiterjedő) jó programmal lehetséges. Tehát ilyent sürgősen ki kell dolgozni. Ez alapulhat pl. a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételére. Ebben a programban biztosítani kell a népet, persze törvényekkel, hogy jelenlegi eladósodási helyzet soha többet nem fordulhat elő, de az sem, hogy egy pocsék vezetés a nép akarata ellenére hatalomban maradjon. Persze nemcsak emiatt kell ezt az átfogó, jó programot elkészíteni, hanem a szükséges közép és hosszabb távú program és valóságos átalakítás miatt, amelyhez már most hozzá kell kezdeni. A rövid távú programban viszont én betennék legalább három dolgot.

Az állam bocsásson ki, pl. újjáépítés néven, három éves lejáratú, évi 4%-os kamatozású értékpapírt. Világos hogy ezt nem nyereségből, hanem hazafias érzületből vásárolnák az emberek. (Ugyanakkor a bankoknak be kell „tiltani” a 10%-nál nagyobb kamatozású betéteket.) Mi is történik: az emberek ezzel az állampapír-vásárlással önként megtakarítanak, a fogyasztásuk csökken, de munkájuk nem csökken. Az államnak pedig lesz némi visszafizethető pénze.

A következő rövid távú program pedig az import erős megadóztatása, (vagy, és más módszerű csökkentése), főleg a mezőgazdasági, élelmiszer import vonatkozásában. Mi is történik: az emberek fogyasztása csökken, (a kényszerű magtakarításon pl., vásárolhatnak állampapírt), de termelés nem csökken, sőt nő. Az export marad, az import csökken, és magas adó az államnak bevétel. Az EU-val és nagytőkével pedig meg kell beszélni, hogy ebbe belemenjen, hivatkozva, arra hogy Magyarország különlegesen nagy pácban van.

És még egy a rövid távú programhoz: a terheket sürgősen a gazdagok felé kell terelni.

A közép és hosszabb távú programot a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltétel alapján kell kidolgozni és megvalósítani. A részleteket pedig pl. e tanulmány, tartalmazza.

A gazdaság fejezethez. A pénzügyi fejezet végére.

Baljós árnyak 2009 tavaszán.

2009 tavaszán a baljós árnyak egyre inkább sűrűsödnek Magyarország egén.

(Ezen sorokat 2009 tavaszán írom le, és ezt igazolni is tudom azzal, hogy több helyre elküldtem e sorokat tartalmazó levelet, melyeket meg lehet találni. Ha nem jön létre a sejtésem, akkor boldogan fogom tudomásul venni a saját ostobaságom, inkább én legyek ostoba és gyanakvó, mintsem a világ aljas.)

Már eladósodott már félig tönkrement az ország, de mégis vihar előtti csend honol, csak a sötét fellegek gyülekeznek. A jövő kérdőjeleiben testesülnek meg ezek a baljós árnyak.

A bankok hatalmas betéti kamatokkal (12-13%-os) szívják be a pénzeket. Ugyanakkor a hitelezésük erősen lecsökkent, a bevételük csökkent, és az is bizonyos, hogy egyszer kamatostul ki kellene fizetni a beszívott a betéteket. Mert amíg befelé mennek, és bent vannak a pénzek, addig nincs baj, de jobb esetben kb. 2-3 éven belül, már kifizetési (több lesz a kifizetés, mint a befizetés) szakaszba kerül a helyzet. Miből fogják akkor kifizetni?

Továbbá, a hatalmas betéti kamatok miatt szinte ostoba az a vállalkozó (főleg a kis és középvállalkozókat érinti), aki kínkeserves munkával, küzdelemmel 6-7%-os, jobb esetben 12-13%-os nyereséget tud realizálni, amikor a banktól munka nélkül is 12-13% a nyeresége. Vagyis a kis és középvállalkozások fejlesztése, termelése még az adócsökkentés ellenére is csökken, amíg ezek a kamatok érvényesek. Nyilván ez sem mehet sokáig.

Ugyanakkor a leendő vezetés hihetetlen magbiztonsággal, nyugalommal jelenik meg a viszonylag egyszerű programjával, ami arról szól, hogy adócsökkentéssel növelik a magángazdasági termelést, foglalkoztatottságot, és minden jóra fordul.

Nem nagyon idegeskedik, némely nyilvánvalóan idegesítő kérdésen.

Mi lesz a csökkenő bevételű állammal? Hogyan lehet a leírt (magasak a betéti kamatok) helyzetet megoldani? (Ha csökkentik a betéti kamatokat, akkor a hitelezők szépen kikérik a pénzüket.) És mi lesz a rövid távú állami adósságtörlesztéssel? Hiszen a hitelezőknek, nem lehet azt mondani, ha kikéri a lejárt hitelét, tessék kérem még egy pár évet várni. Márpedig ez az adócsökkentés, magángazdaság-fejlesztés, pénzügyi egyensúly, minimálisan is 2-3 év múlva kezd hatni. A leendő vezetés ennek ellenére hihetetlen nyugalommal, mindent, jót és rosszat, elutasít, minden olyan intézkedést, amely a rövid távú pénzügyi egyensúlyt kívánja legalábbis az egyensúly felé terelni. Elveti pl. magát a vagyonadót teljes egészében, amely adó mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképpen. De nem úgy veti el, hogy a vagyonadó az ismertetett formában nem jó, hanem úgy, hogy az semmilyen formában nem jó, aminek hamissága a vagyonadóról szóló fejezetből kiderül.

A kérdések baljós árnyakként tornyosulnak.

De egyébként pedig mindez egy irányba vezet. Ha létrejön agy Argentin-típusú (vagy Izland-típusú) államcsőd, kombinálva bankcsőddel, akkor nagyjából minden lerendeződik, kivéve azt a pár millió ártatlan kisbetétest, aki tönkremegy, belerokkan, rosszabb esetben öngyilkos lesz, ebbe az akcióba. Ez az említett bankcsőd, államcsőd arról szól, hogy a bankok sem tudják visszafizetni a felvett pénzt, és az állam sem. Az állam már nem tud segíteni bankoknak. Konkrétabban, a betétesek pénzét nem fizetik ki, „zárolják”, és talán évek múlva egy részét kifizetik, persze azt is kamatok nélkül. Ezt a bankcsődöt, államcsődöt fel lehet gyorsítani pl. egy nagyobb arányú alapkamat-csökkentéssel. De azon kívül, hogy ez a pár millió kisbetétes tönkremegy, minden nagyjából lerendeződik. A kisbetétesek pénzéből csökken az államadósság, bankok is ki tudnak vonulni különösebb veszteség nélkül. A betéti kamat sem akadályozza termelést, stb.. Miért elsősorban a hazai kisbetétesek? Mert a nagyok, bennfentesek, a külföldiek kimenekítik a pénzüket, vagy előre, vagy éppen a hazai kicsik pénzéből. Kíváncsiságból ezért megnézném, hogy az elitvezetések vonatkozásában, hogy is áll hazai megtakarítások és külföldi magtakarítások aránya. (Erről jut eszembe, sajnos jelenleg az egyik aljas kiskapu, a jövőben ilyen tőrvény is kellene: az elit vezetés csak belföldön kezelheti, költheti el a jövedelemét.) És így már érthető a jövő vezetésének nyugalma. Ha ez létrejön, akkor ők széttárják a kezüket, és azt mondják: az előttünk levők, a másik oldal miatt van mindez - és folyathatják programjukat. A másik oldal persze eme oldalra keni a felelősséget, amely felelősség ezúttal is elkenődve fog lebegni a légtérben.

Nem tudom, hogy mennyire tudatos ez az összesküvés és azt sem hányan, kik vannak benne. Lehet, hogy nagyon is tudatos szinte mindenki (mindkét oldal, és pénznagytőke is) benne van, és évek alatt felépített összesküvés. A szerepek látszólag szépen ki vannak osztva: a bankrendszer szerepe, hogy beszívja pénzt, stb.. Lehet, hogy kevesen vannak benne tudatosan, stb.. Nem tudom, csak azt tudom, hogy itt kirajzolódik, felsejlik, valamilyen nagyon aljas, folyamat (kvázi összesküvés), amelynek áldozatai az ártatlan kisbetétesek.

Azért lássuk meg, hogy leendő vezetés a 2000 körül csak úgy sunyiba (a lakosság szempontjából rejtetten) belépett a szabad pénzváltó rendszerbe, a forintot 20%-kal felértékelve azért pár százezer deviza-kisbetétest megszívatott.

Azért lássuk meg, hogy a jövő vezetésének J. úr volt prominens tagja, aki mint MNB elnök a machinációival azért vastagon benne volt az eladósodásba. Tehát a jövő vezetésétől nem idegen a pénzügyi trükközés. De meg lehet változni.

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sok millió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk.

Olyan megszorításokra van szükség, amely mértékletes, átgondolt fogyasztásra ösztönöz, és nem olyanra, amely csökkenti a munkát, a kreativitást, a reményteljes jövőképet, és amely egy igazságtalan, rossz hangulatú, jelentős nyomorgó réteggel rendelkező társadalmat hoz létre.

Ismétlés.

Nem győzöm elégszer, újra, és újra hangoztatni: egy főre eső azonos nemzeti eladósok között óriási különbségek vannak, akár kétszeres súlyosságú lehet az egyik, mint a másik. Sokkal súlyosabb egy kimerült szegény tartalékok nélküli nemzet eladósodása, mint egy gazdag jelentős tartalékokkal rendelkező nemzet eladósodása. (Gondoljunk csak szegény, szakképzetlen ember és a gazdag nagy tudású ember eladósodására.) Tartalékok szélesebb értelemben: természeti kincsek erőforrások. Humán erőforrás tartalékok, innovációs erő, szakképzetség, felsőfokú tudás, munkamorál, munkamotiváció. A tisztességes munka és általában az erkölcsi tartalék. Az állami vagyon, és a jól működő állam. Általában az ország épített öröksége, épületek, utak hidak, közlekedés, infrastruktúra. És az egyének családok vagyona. Tehát egészen más, ha egy fejlett (tartalékokkal rendelkező) ország adósodik el, és más, ha pl. Magyarország (egy kimerült szegény, tartalékok nélküli ország) adósodik el, összegszerűen egyenlően. Számszerűleg: pl. a GDP 80%-os eladósodása a gazdag, fejlett ország esetében pl. 50%-os valóságos eladósodást jelent, ha tartalékokhoz mérjük, Magyarország esetében pedig 120%-os valóságos eladósodást jelent, ha a tartalékokhoz mérjük. (Mellesleg a jövő egyik közgazdasági és adatszolgáltatási feladata, hogy az eladósodást ne a GDP-hez, hanem az általános tartalékokhoz mérje.) Egyébként szegénység kimerültség csökkent tartalékok jelentős oka éppen az, hogy a túl nagy hitelt nem beruházásra, tartalékképzésre fordították, hanem elverték, elherdálták, külföldi nagytőkések nyelték le, ill. egy gazdag réteg személyes vagyona lett.

És végül az egész tanulmányrészhez illő ismétlés.

Ideje lenne visszatérni a termelés, munka, fogyasztás alapú felfogásra.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglakozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

A pénz alapú gazdaságmérés, torz mérés, a valóságos, igaz mérés, a termelés, munka, fogyasztás alapján történő mérés.

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.

Miért egyéb? E tanulmányban már több alapvető ellentmondásról, aránytalanságról beszéltem. Pl. arról, hogy a lelki és minőségi szükségletek kielégítése mennyire gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott. Pl. arról, hogy az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad. És az is egy komoly anomália, hogy nincs értékelve, ki végez testet, lelket építő, hasznos, vagy éppen testet, lelket romboló káros munkát.

A jelen helyzet kaotikus és ellentmondásos olyan amilyen gazdasági (magángazdasági és állami) és politikai irányítás, pontosabban irányítatlanság.

Még pontosabban a jelen helyzet, a múlt és a jelen irányítatlanságából, felületes és rossz irányításából ered.

Néhány ellentmondás a sok közül. Lenne termelési kapacitás (munkaerő, szakképzetség, gépek eszközök) de ennél kisebb a termelés. Ugyanakkor van egy csomó kielégítetlen szükséglet és van egy jelentős szegényréteg. Nincs elegendő termelés, de folyik a természetrombolás (energia, anyapocsékolás, szemétgyűjtés, stb.). Nincs elegendő termelés, de nyugalom sincs. Lehetne ugyanis egy szegényesebb, de kevésbé rohanós (kultúrára, emberi kapcsolatokra, pihenésre, egyészségre, stb. odafigyelő) élet, de sok okból ez sincs. Van egy jelentős szegény, nyomorgó réteg, de a másik oldalon van egy dúsgazdag, a pénzével nem tud mit kezdeni, boldogtalan szűkebb réteg. Van egy jogosan kielégítetlen szükséglethalmaz (bizonytalanság van, igazságtalanság, van, az egészségi állapot sem jó, a természetrombolást meg kellene szüntetni, új energiákat kellene bevezetni, stb.) annak ellenére, hogy van fölösleges termelési kapacitás. És persze az unokák életlehetősége egyre romlik, bár van, lenne termelési kapacitás, és a szegényréteget leszámítva, túlfogyasztás, pontosabban fölösleges fogyasztás van. (A valódi szélesebb életszínvonalat emelő fogyasztás nem azonos fölösleges fogyasztással).

A szegényrétegből jön egy viszonylag jelentős elvadult, elvadított réteg, amivel már szinte nem lehet mit kezdeni. Van egy munkanélküli réteg, bár az előzőkből kiderült feladat, lenne elég. Egy csomó munkanélküli van, de az állam emeli a nyugdíj-korhatárt, betegeskedő embereket kényszerít munkára. (A fiatal „nem dolgozó”, nem azonos az idősebb „nem dolgozóval”.)

És sokan azért nem dolgoznak, mert a fizetésük kevés lenne. A fizetésük kevés lenne, ha dolgoznának, ugyanakkor a mások oldalon van egy hatalmas jövedelmű réteg, aki nem tud a pénzével mit kezdeni, de aki a beosztottai segítségével még többet harácsol, a bizonytalanság és a viszonylagos vesztesége miatt. Vagy éppen hatalmas vagyonának megmentésével van elfoglalva, úgy hogy azt kivonja a termelésből.

Van egy középréteg (bár fogyóban), amelynek lenne munkája, pénze, de nem annyi, hogy minőségi életszínvonal-ugrást tegyen. De nem is meri ezt megtenni, mert fél a jövőtől. Tartalékolna, de jogosan nem bízik bankokban, máshol pedig nem tud pénz tartalékolni. Ezért fölösleges vagyoni tartalékolásokat tesz. Vagy, és, nem tartalékol, életszínvonal-ugrás sincs, csak fölösleges költekezés van, fölösleges apró dolgokat, vásárol, csak rombolja a természetet. A középréteg tudna gyereket vállalni, de gyakran a bizonytalan jövő miatt nem mer vállalni. Így a jövő munkaerő szempontjából is kétségessé válik.

És még sorolhatnám az ellentmondásokat. Senki nem tudja, mit tegyen igazán, mi lenne jó, a jövő teljesen bizonytalan. A jövő várhatóan ugyanolyan kaotikus, és ellentmondásos lesz, mint a jelen, de csak jobb esetben. Sajnos van rosszabb variáció is, abból kiindulva, hogy helyzet nem marad, hanem romlik.

Elvileg nem feloldhatatlanok ezek az ellentmondások, mert az egyik feloldása megszüntetné a másikat.

E tanulmányban részletesen benne vannak a megoldások.

De egyszerűsítve kiindulhatunk a fenti felsorolásból is. Egy stabil erős államnak biztonságot kell garantálni (Az állam sem azért erős, mert rátelepszik az emberekre, gazdaságra, hanem azért erős, mert döntéseit, lehet az, kevés, de jó, lényeges, tiszteletbe tartják és betartják.) Olyan pénztartalékolás kell, amibe megbíznak az emberek, és ami visszaadja reálértéket, de ezzel a nyerészkedés is megszűnik. A termelés és fogyasztásstruktúrát meg kell javítani. Ki kell emelni egyes fogyasztásokat, szükségelteket, termeléseket, tevékenységeket. Más fogyasztásokat, termeléseket, tevékenységeket pedig csökkenteni kell. A dúsgazdag rétegnek csökkeni kell, ezzel pl., nagyobb fizetés jutna azoknak akik a kis fizetés miatt úgy gondolják, hogy nem érdemes dolgozni. És még sorolhatnám. Talán az utolsó óra, amelyben meg lehet tenni az alapvető és részletes változtatásokat.

Talán az utolsó óra, amelyben felülről nézve végig kell gondolni, újra kell gondolni ezt az egészet.

Manapság az emberek állandóan rohannak, dolgoznak, hiába van fejlett technika, gépesítés. Ez is egy komoly anomália.

Mert a józan logika szerint a gépesítés következtében éppen, hogy kevesebbet kellene dolgozni, rohanni ez tenné nyugisabbá az életet. Csakhogy a csúcsrájáratott fogyasztás ezt nem engedi.

Nézzük ezt a nem túl pontos, de szemléletes példát.

Korábban kézi termeléssel előalítottak egy főre számítva 3db fogyasztási cikket (pl. inget) évente. De ezzel a hárommal meg volt elégedve az akkori ember. Manapság egy gép szinte automatikusan előállít egy főre számítva 10db fogyasztási cikket évente. Csakhogy ez a mai embernek nem elég, neki 12db kell. Ahhoz, hogy ezt a plusz 2 db-t előállítsa és megvásárolja rohannia, és dolgoznia kell. Sőt már a fogyasztás is egyfajta kényszerű tevékenységgé vált.

Az emberek manapság sokkal nagyobb tárgyi, technikai tömeget akarnak birtokolni, kezelni, mint amennyit kényelmesen kezelni képesek.

Akkora lakásban laknak, hogy azt már nem tudják takarítani, felújítani. Annyi gép van ebben a lakásban, hogy azt már nem tudják kényelmesen kezelni. Stb..

Állandó rohannak, ténykednek („dolgoznak”) annak érdekében, hogy a tárgyi, anyagi, technikai eszközöket megszerezzék, kiválasszák, birtokolják, és legalább valamennyire használják. És eközben egészségükre, és főleg az elmélyedt gondolkodásra, valamint a mélyebb érzelmekre, a komolyabb beszélgetésre nem marad idejük, mindez elsatnyul. És eközben a természet is pusztul.

És hiába nő azon képességük, hogy többet termeljenek, fogyasszanak, ill. kezeljék a birtokukba levő tárgyakat, a fogyasztási igényük mindig két fokkal magasabb, vagyis sosem érik magukat utol.

Az emberek manapság a normális kikapcsolódás, pihenés, szórakozás helyett kényszerűen fogyasztanak.

Nem tudom megfigyelte a kedves olvasó, hogy manapság már alig beszélgetnek egymással kényelmesen az emberek. Vagy ritkaságszámba megy, hogy valaki egy kávéházba üldögéljen, vagy esetleg csak úgy sétálgasson, vagy otthon kényelmesen olvasgasson, és még lehetne sorolni. A pihenés, szórakozás kikapcsolódás manapság már rohanva, szinte kényszerűen: na ez is megvolt, ezt is letudtam – jelleggel történik. Az emberek járnak, múzeumba, moziba, színházba, buliba, stb., de programszerűen, szinte kényszerűen teszik. Igen, mert mindezt kötelező fogyasztásnak tekintik. Pontosabban a fogyasztási kényszer hajtja őket és nem az őszinte érdeklődés, a kikapcsolódás, a szórakozás igénye. Talán még a szeretkezést is fogyasztásnak tekintik. Tulajdonképpen így aztán el is felejtenek normálisan kikapcsolódni, pihenni, szórakozni. És persze a mélyebb elmélkedésre sincs idejük. Persze így csökken azon tudományos munkák, vagy művészi alkotások száma is, melyek mélyebb elmélkedést igényelnek.

Szóval elfelejtenek, kikapcsolódni, szórakozni, elmélkedi főleg akkor, ha kisgyermekkoruktól ez az életstílus nevelődik beléjük. Egy óvónő nemrégiben arról panaszkodott, hogy manapság az óvodásoknak kétszer annyi programjuk van (fele annyi játék, lazítás) mint pl. húsz évvel ezelőtt. Mi lesz ezekkel, a gyerekekkel? Mennyire torzul el a lelkük? Az emberből végül is egy dolgozó, fogyasztó robot lesz?

Tulajdonképpen manapság a „lazább” munka, a fogyasztás és a kikapcsolódás úgy kombinálódott össze, hogy abban mégis a kényszerű, feszült munka jelleg dominál.

Ráadásul pont az ellenkező tendencia lenne kívánatos: munkából legyen szórakozás, úgy hogy emberek nekik tetsző, hozzájuk illő foglalkozást választanak. Csakhogy jelenleg a foglalkozás-választásnál sem ez a szempont, hanem pénzhajhászás, fogyasztáshajhászás.

Persze nem állítom, hogy nem kell dolgozni és az átgondolt fogyasztás mellett is kardoskodtam, de azért ezt a folyamatot meg kell állítnia.

Szóval az embereknek meg kell tanulniuk normálisan kikapcsolódni, lazítani, szórakozni, de leginkább lejjebb kell adni a tárgyi, anyagi igényeikből.

Mindez, hogy függ össze azzal, hogy manapság jóval kevesebben vannak, és kevesebb jövedelemmel, fogyasztással bírnak a közvetlen termelők, szolgáltatók (a produktív emberek), mint az improduktív emberek.

De ha ez így van (márpedig a jelek erre mutatnak), hogy a produktivitás és improduktivitás aránya egyre romlik akkor miről is van szó. Ebben az esetben az értelmetlen állandó rohanás, munka abból is adódik, hogy az emberek improduktív munkákat, ill. tevékenységeket végeznek. Vagyis, nemcsak túlzott fogyasztásból adódik az állandó értelmetlen, rohanás, munka, hanem az improduktív munkából.

Nézzünk egy példát. Pl., egy biztonsági őr rengeteget dolgozik, és azt gondolja, hogy ő hasznos munkát végez. Vállalati szinten kimutatható egy nyereség, mert ha ő és társai nem lennének, akkor azt a vállalatot kár érné. Makrogazdasági szinten azonban másképp kell nézni a dolgokat. Ha az állam tisztességesebb közéletet és tisztességesebb gazdaságot biztosítana, akkor nem lenne szükség ennyi biztonsági őrre, vagyis a biztonsági őrök jelentős része fölösleges munkát végez. De, hogy ne csak az államot hibáztassuk, nézzünk egy másik példát. Egy reklámkészítő rengeteget dolgozik, és vállalati szinten valóban hasznot hajt. Ha ő nem lenne, akkor a vállalata hirdetési versenyben lemaradna, és károsulna. Csakhogy makrogazdasági szempontból a fokozott hirdetési verseny fölösleges. Mert egymást hajtják bele a vállalatok egyre költségesebb, egyre több munkát igénylő hirdetési versenybe. Az összes hirdetést meg lehetne oldani egyszerűbben kevesebb pénzzel, munkával, ráadásul igazságosabban.

Ráadásul, sem a biztonsági őr, sem reklámszakember, sem az adminisztrátor, sem a könyvelő, stb., nem állít elő semmi olyan terméket, szolgáltatást, amit az emberek fogyasztanak. Erre mondom, hogy ők nem közvetlen termelők, szolgáltatók, ők csak termelési segéderők. Tehát ők végső soron, ha fölöslegességet is beszámítjuk, improduktív munkát végeznek. A vállalatok viszont egyre több reklámost, biztonsági őrt, jogászt stb. keresnek, fizetnek meg, ezzel növelik az improduktív munkát.

De nézzünk egy harmadik példát. A növekvő termelés, a növekvő munka, sőt még a növekvő improduktív munka is, növekvő adminisztrációval, könyveléssel jár. Tehát nő az adminisztrátorok, könyvelők száma, ráadásul ezek egy része fölösleges, mert improduktív dolgokat adminisztrál. (De azért is fölösleges, mert ha kevesebb lopás, csalás, sikkasztás, stb. történne, és ennek elérése lehetséges, akkor kevesebb adminisztrációra, könyvelésre lenne szükség)

Itt jegyzem meg az ember már nemcsak tárgyi technikai tömeget képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni, de az egyre halmozódó információtömeget is képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni.

Ez is megfekszi a gyomrát.

Visszatérve, az improduktivitásnövekedés folyamatába belép egy értékrend-torzulás: az improduktív munka lesz az értékes, jól fizető munka, és nem a produktív. De itt már fülön csíphető a fogyasztói társadalom felfogása: a minden mást háttérbe szorító pénzhajhászás, ill. a fogyasztáshajhászás.

Mi játszódik le az improduktív munkát végzőkben: mivel úgy tudják, hogy sok és hasznos munkát végeznek, ezért fogyasztási igényük is magasra hág.

Az egész társadalomra jellemző ez a felfogás: nagyon sokat rohangálok, dolgozok ezért nekem sok fogyasztás, jár. Engem megillet, hogy sok tárgyi anyagi dolgot birtokoljak. Ez a megbecsülés mércéje. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ez a rohanás munka gyakran egy fabatkát sem ér. És azt is elfelejtik, hogy nem ez az emberi megítélés alapja.

Kissé konkrétabb megközelítés.

A produktív termelő, aki közvetlenül részt vesz termelésbe, közvetlenül előállítja azt a terméket, vagy szolgáltatást, amit az emberek elfogyasztanak.

Az ipari, mezőgazdasági, szolgáltató szakmunkás, a mérnök, az orvos, a tanár, a kutató, a feltaláló, a művész az előadóművész, stb. ők produktív termelők, persze akkor, ha dolgoznak. És a közvetlen termelésbe részt vevő segédmunkások is idevehetők.

És még a szükséges termelési segéderők is produktív termelőknek nevezhetők.

Idevehetők a szükséges főnökök, a szükséges kerekedők, a szükséges adminisztrátorok, könyvelők, a szükséges ügyintézők, stb.. És idevehetők a takarítók, a szállítók és más kisegítő segédmunkások.

Improduktív ténykedők, a fölösleges, másodlagos segéderők. Tulajdonképpen az előző foglalkozásokból azok, akik már fölöslegesek. És többnyire, a biztonsági emberek, a jogászok, a marketingesek is improduktív ténykedők. Akik egy jól szerevezett, tisztességes gazdaságban nem kellenének.

És többnyire improduktív ténykedők, a pénzügyekkel foglalkozók, a bankszektorban ténykedők.

De mit mutatnak a foglalkozási statisztikák, nézzünk körül akár ismerőseink körében. (A munkanélküliekkel, a diákokkal, a nyugdíjasokkal itt nem foglalkozom.)

Tehát ezt tapasztaljuk: ő adminisztrátor, ő kereskedő, ő könyvelő ő ügyintéző, ő a bankszektorban dolgozik. Azután jön egy produktív dolgozó, pl. egy szakmunkás. Azután megint jönnek az improduktívak: ő jogász, ő informatikus (végső soron adminisztrációval foglakozik), ő biztonsági őr, ő marketinges, ő főnök. Aztán megint jön egy produktív dolgozó, pl. egy mérnök.

Sajnos korunkban a munkák, és az ideáramló jövedelmek 80%-a improduktív, és csak 20%-a produktív. Ez nagyon rossz arány és korábban nem volt ez ennyire rossz. Persze egy dolgozó több munkakört is végezhet, de ez még inkább rontja az arányt, ugyanis jellemzőbb, hogy a szakmunkás, az orvos a tanár kénytelen adminisztrálni, mint a fordítottja.

Az optimális arány az lenne, ha egy közvetlen termelőre, szolgáltatóra jutna egy szükséges termelési segéderő. Ők mindketten szükségesek, produktívak. Az optimális az lenne, ha minimális lenne az improduktivitás, pl. 10%. Jelenleg legalább 60%.

Ezt helyeztet úgy lehet példázni, hogy egy ember (akár géppel) üti a falba szöget és körülötte öt ember sertepertél, „segédkezik”. Nyilvánvalóan ez nem lehet jól működő gazdaság. A foglalkozási statisztikák ezt a példázatot támasztják alá.

Megállapítom: amíg gazdaságban alapvető ellentmondások aránytalanságok vannak, addig nem lehet normális, életszínvonalat emelő, gazdaságot építeni.

Felsorolom újra az alapvető ellentmondásokat, aránytalanságot.

A produktivitás és az improduktivitás aránya rossz és egyre romlik. (És akkor még a fölösleges káros termékekről, szolgáltatásokról nem is beszéltem, amelyeket akár produktív termelők is létrehozhatnak. Viszont improduktív ténykedők nem hozhatnak létre hasznos terméket, szolgáltatást.)

Továbbá nem nő az életszínvonal, mert az emberek egyre többet rohannak, dolgoznak, és normálisan egyre kevesebbet pihennek, szórakoznak, annak ellenére, hogy tudomány, a technika, a gépesítés fejlődik.

A lelki és minőségi szükségletek kielégítése gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott.

Az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad.

Visszatérek oda, hogy mik az okai ennek nagyfokú improduktivitásnak.

Fel kell tenni a kérdést: miért van sok (túl sok) biztonsági őr, könyvelő, jogász, stb.?

Mert tisztességtelen a közélet és tisztességtelen a gazdaság.

Mert az állam is bürokratikus, vállalkozás, főleg kisvállalkozás-nyüstölő.

Mert ezek a foglalkozások jobban fizetettek, mint produktív (pl. orvos, tanár, szakmunkás, stb.) foglalkozások. Vagyis igazságtalan, aránytalan jövedelmek vannak. Olyan jövedelmek, amelyek elszakadnak valóságos hasznos termeléstől.

Másképpen, mert igazságtalan aránytalan jövedelmi, vagyoni hierarchia. Ugyanakkor van egy hibás, csak a pénzt néző, a termelést, fogyasztást elfelejtő, közgazdasági felfogás, ezt is betehetjük az okok közé.

Továbbá a bankszektor túlmértezett, bankszektorban túl sokan dolgoznak, a bankszektor túl sok jövedelmet tud kiosztani. Azért, mert a bankszektor kvázi zsaroló helyzetben van. Más szektorok, mint pl. a mezőgazdaság, pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ez is hozzájárul a jövedelmi és foglalkozási aránytalanságokhoz.

Ráadásul az improduktivitásnak van másik oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy túl sok a könyvelő, jogász, a pénzügyes, stb., és túl kevés a szakmunkás, a mérnök, az orvos, stb.. De ráadásul a szakmunkásnak, mérnöknek orvosnak, stb. rengeteg ideje, energiája megy el arra, hogy fölösleges jogi, pénzügyi, banki, hivatali, stb. ügyeket intézzen. És rengeteg ideje energiája megy el arra, hogy védekezzen a tolvajok, a csalók ellen.

És az okok közé, azért be kell sorolni azt is, hogy kialakult a fogyasztói gazdaság mechanizmusa, és a pénzhajhászó, fogyasztáshajhászó szemlélet. Illetve ez összefügg az előző okokkal. Tulajdonképpen minden összefügg, ez ebben az elmélkedésben is kijön.

Kitárnék még arra, hogy látszólag a gépesítés (technikai fejlődés) is ok, lehet, gondolván, hogy a szakmunkát, segédmunkát kiváltják a gépek. Csakhogy a mérnöki, orvosi, tanári, művészi kreatív munkákat nem tudják kiváltani a gépek.

Másfelől az improduktív munkákat is részben kiváltják a gépek, legalábbis elméletileg. Pl. az adminisztrációs gépek (számítógépek, stb.) pl., kiválthatnák az adminisztrációt, a könyvelést ezzel csökkenhetne pl. az ilyen típusú improduktív munka. De nem csökken, mert ha összeszámoljuk, mennyi ember foglalkozik manapság adminisztrációval, könyveléssel, és ebbe beleszámítjuk az adminisztrációs gépek előállítóit, szerelőit, kezelőit is akkor inkább növekedést tapasztalunk. Tehát a gépesítés elhanyagolható jelentéktelen ok.

De vannak még más, talán az említetteknél kevésbé jelentős okok (pl. hatékonyság, munkaszervezés, pl. népességcsökkenés, demográfiai hullámzás) is, lehetne még sorolni.

De inkább arra térek ki, hogy az improduktivitás csökkentése, az okok csökkentésével oldható meg. De kétségkívül nincs könnyű helyzetben az állam, (az állam tehet érdemlegesen viszonylag legtöbbet), főleg ama állam, amely maga is rossz úton indult el. Úgy kell az államnak szigorúnak lenni, a tisztességtelenségeket megakadályozni, a magángazdaságot, a társadalmat jó útra terelni, hogy azért ne legyen bürokratikus.

Ha már az államnál tartunk. Hasonlítsuk össze az államon belüli improduktivitást a magángazdaságon belüli improduktivitással és az látható, hogy amennyiben mindkettő egyformán tisztességes és közel egyformán jó szervezett, akkor bizony az államban több produktivitás (kevesebb az improduktivitás) mint a magángazdaságban. Az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, tömegközlekedés, stb.) azok eleve produktív szolgáltatások. A jövedelemarányokat is jobban lehet kezelni az államban. Kérdés itt a jól szervezett munka és a tisztességesség. De ez sem megoldhatatlan. Vagyis államot át kell értékelni, de ezt már máshol is fejtegettem.

És még egy gondolatsor, azzal a divatos frázissal kapcsolatban, miszerint kishazánkban az legnagyobb baj, hogy kevesen fizetnek adót. Nem mondom, hogy ez nem komoly aránytalanság, csak azt mondom, hogy vannak ennél sokkal jelentősebb, nagyobb súlyú aránytalanságok, ezért mégis a közepes aránytalanságok, közé sorolódik be. Vannak sokkal jelentősebb, alapvető aránytalanságok, pl. a felsoroltak. Mert aki érdemtelen hasznos munka nélküli jövedelemből fizet adót, az valamivel kevesebbet fogyaszt érdemtelenül, de attól még nem növekszik a szétosztható termékek szolgáltatások mennyisége, minősége. Mert a lényeg mégis az, hogy meglehetősen sok legyen a szétosztható hasznos termékek, szolgáltatások mennyisége, minősége és az igazságosan, arányosan legyen szétosztva. Egyszerűbben, fontos hogy hányan adóznak, de azért az sokkal fontosabb, egyáltalán hányan végeznek hasznos munkát. A helyes adózás és az adócsalások problémája csak arányos igazságos elosztásról szól, de ennek is csak az egyik oldaláról. Ugyanis az elosztás jelentősebb oldala az, hogy mennyire lehet érdemtelenül hasznos munka nélkül jövedelmet szerezni.

De megint az derül ki, hogy a közgazdaságtudomány és a vezetés az igazán fontos dolgokat (ez esetben az alapvető arányok problémáját) elhanyagolja, azokkal nem foglalkozik. Részletkérdésékkel (abból is csak néhány divatossal) foglalkozik, nincs rálátása az egészre.

A foglalkoztatottság-politika helyes alapelve tehát ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is, de lehetőleg adózva) hasznos, produktív munkát. És nem ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is), minél többen, bármilyen (akár improduktív) munkát. És nem is ez: végezzenek minél többen bármilyen (akár improduktív), de adózott munkát. Csak az első elv a jó.

Ehhez azonban át kell gondolni mi a hasznos munka. Mert a gyereknevelés, a tanulás általában hasznos munka. És házi, háztáji, alkalmi munka is, azért többnyire hasznos munka. De kétségbe vonható azon munka hasznossága, amely az egészség rovásra, pl. egy idős ember egészségének rovására megy, még ha az produktív is. És még sok jellemzője van a hasznos munkának, de erről más fejezetekben is szó van.

Ennek ellenére felsorolom a hasznos munka jellemzőit.

1. Makrogazdasági szempontból (egy elérhetően tisztességes, szervezett gazdaság szempontjából), hosszabb távon is legyen hasznos (produktív).

2. Minél inkább illeszkedjen a helyes nemzeti fejlesztési tervhez.

3. Ne legyen természetromboló, természet-kizsákmányoló.

4. Vállalati szempontból (a közvetlen munkaszervezés szempontjából) is legyen hasznos, hatékony.

5. A munkavégző egyénnek, adjon minél több örömet, ne károsítsa az egészségét. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul alacsony.

6. Legyen innovatív, minél több hozzáadott értéktöbblet legyen benne.

7. Építse testet, a lelket, a szellemet.

8. Illeszkedjen a helyes értékrendhez, a szükségletek helyes és arányos prioritásához. Építse a társadalmat.

9. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul magas.

Mindennek ellenkezője, haszontalan, káros munka.

Nyilvánvalóan az nem érhető el hogy minden ember, a tökéletesen hasznos munkát végezzen. Az azonban elérhető hogy egyre többen, egyre több hasznos munkát végezzenek. Lányegében a gazdaságirányítás lényege nem más, mint a hasznos munka növekedésének elérése.

A felsorolt 9 pont közül melyek a fontosak, ill. milyen viszonyban állnak egymással. Általánosságban az alábbi ismétlés ad erre választ.

Az összefüggés lényege és egyben neve: az egész, sok lényeges tulajdonságai (jellemzői) közül, elég, ha egy erősen átlagon aluli (rossz), az egész is rosszá válik.

Tehát nem érvényes az a matematikai szabály hogy a pozitív és negatív átlaga számít, az egész értéke az átlagos értékkel azonos. Mert hiába jó, vagy kiváló az egész, az összetett szerkezet lényeges tulajdonságcsoportjából szinte mindegyik elég, ha egy rossz és az egész elromlik. Vagyis hiába jó, kiváló, egy szerkezet, egy ember, egy társadalom mondjuk 5-10-20-30-40 tulajdonsága, elég, ha 1 rossz és máris rosszá átlagon alulivá válik az egész szerkezet, ember, társadalom. Az ilyen szerkezetnél, embernél, társdalomnál még az is többet ér, ha annak minden tulajdonsága közepes átlagos, sőt még az is belefér hogy kissé átlagon aluli. Egy bizonyos határt átlépve az egész elromlik. Ismételem: hiába átlagon felüli az egész átlaga, ha van egy nagyon rossz tulajdonsága, az egész is rosszá válik.

Gondoljuk pl. egyszerűen egy autóra, pl. egy kiváló márkára. Hiába jó a motorja, a kormányszerkezete, a futóműve, a karosszériája, elég, ha a fékje elromlik, máris adott autó használhatatlanná, rosszá válik. De akkor is ez történik, ha elromlik a kormányszerkezete, vagy a futóműve, vagy motorja, vagy szétesik a karosszériája.

Kettő-három, a rossz határához közelítő (5ös skálán 2-es, majdnem elégtelen, már ez is szinte erősen átlagon aluli) tulajdonság olyan mintha lenne az egésznek egy rossz tulajdonsága.

Persze nemcsak autóra, de szinte minden összetett, de egységes összetett szerkezetre, összefüggő lényeges tulajdonságcsoportra igaz ez az összefüggés.

Legyen az élő szerkezet, vagy társadalmi szerkezet, rendszer.

Mit is jelent ez? Azt, hogy amikor felépítünk, vagy megjavítunk valamit, akkor elsősorban arra kell vigyázni, hogy a lényeges tényezők közül a lényeges tulajdonságok (jellemzők) közül egy se legyen erősen átlagon aluli, vagyis rossz. És csak ezután jöhet a tényezők tulajdonságok átlagon felülre emelése, jobbá, kiválóbbá tétele. És azt is jelenti, hogy amikor értékelünk valamit, akkor ne essünk ebbe a hibába: na ez rendben van, mert sok kiváló tulajdonsága van, és legfeljebb egy-két hibája van. Ha azon, egy-két hiba nagyon komoly, akkor bizony nincs rendben az egész sem. Az igazságra is igaz: hiába igaz valami sok szempontból, elég, ha egy szempontból biztosan hamis, máris hamissággal állunk szemben.

Továbbá mindez azt erősíti, hogy alapos vizsgálat (meg kell állapítani, hogy biztosan hamis, biztosan nagyon rossz) nélkül nem szabad értékelni.

És végül kitágítom a problémakört.

A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.

Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.

Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.

1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.

Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.

Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.

2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy. A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.

Az átadás lényegéről már beszéltem.

Hogyan? A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne. A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.

3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.

És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.

4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.

5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent. A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.

Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.

Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.

A hétköznapi termelés, ámde a részletek és a nagyobb egységek összefüggnek. Kiegészítések a gazdaság nagy témájához. Elméleti rendszertényező.

Az üzletelési stílus.

Azt gondolom, hogy pl. nekünk magyaroknak, nem nagyon megy az üzletelés, nem vagyunk jó üzletemberek, de azért ez tanulható.

Szerintem a jó stílus (talán pl. a németekre jellemző): szinte hideg, kemény, háromlepést betartó, szőrözős, precíz, ugyanakkor becsületes, korrekt, igazságos. Egyszerűbben: kemény, de korrekt. Valójában ennél is jobb, ha kevésbé kemény, (közép-kemény), de korrekt, a stílus.

Ezzel szemben van a haverkodós, lezser, a pontatlanság, az átverés is belefér stílus. És ennek egy rosszabb változata „a ravaszság, az ostobaságra, figyelmetlenségre épített nyereség teljesen rendben van ” stílus. Pl. a tisztességes árnak, akár a többszörösét állapítom meg. Pl. a tartozásom visszafizetését, addig húzom, amíg lehet. Pl. a munkából, a minőségből megpróbálok lecsípni egy darabot. Stb..

Sok nép üzletelési stílusa, magyaroké is az utóbbihoz hasonlatos. A kemény, de korrekt stílusban minden precíz, a lehetséges „átveréseknek, nyerészkedéseknek” is megvan maguk precíz mértékük. Nálunk megsértődnek, ez még a tisztességtelenségnél is nagyobb bűn, ha valaki elkezd szőrözni, reklamálni, pedig hát ez a normális üzleti élet velejárója. Sajnos fel kell hagyni azon illúzióval, hogy a termelés, a gazdaság, a munka, könnyed, szórakoztató, haverkodós dolog lehet.

Itt mindjárt egy jó tanács a kisvállalkozóknak (kis és középvállalkozóknak): soha ne válasszanak barátot, rokont, ismerőst üzlettársnak, ill. a beosztottal, üzlettárssal soha nem haverkodjanak össze. Általában az üzleti kapcsolatot, a munkakapcsolatot, ne keverjék össze a baráti kapcsolattal. (A munkaközösség más, mint a baráti közösség.) Egyszerűen azért, mert nem lehet, ezt, vagy azt az utasítást kiadni azon embernek, akivel előtte való éjszaka sírva, dalolva mulatoztak. De alkudozni sem lehet a baráttal. És ő is megsértődik: mi van, most már parancsolgat, eddig jó voltam barátnak.

A jó főnök: három lépést tartó, de igazságos (egyenlően ítélkezik) és demokratikus (minden véleményt figyelmesen meghallgat), senkit nem néz le. És lehetőség szerint, jóindulatú, a gyengébbeknek kedvez, de nem lépi át az igazságosság határát.

Az államnak, az állami vezetőnek sem kell csodát tennie, elég, ha az üzletelési stílusa, közép-kemény, de korrekt, ill. elég, ha olyan, mint a jó főnök. Sajnos az állam, az állami vezetők (nem kevesen) is a rossz üzletelési stílust használják, nemcsak a korrupcióval van baj. Kérlekalásan urambátyám, mi összetartunk, lenézzük, ellenfélnek nézzük a „kisembert”, azért mi vagyunk a főnökök – stílus, az emberek, kiváltképpen a magyarok zsigereiben van, főleg ha hatalmat kapnak a kezükbe. Ez politikailag is rossz, és gazdaságilag is rossz.

A kisvállalkozó (kis és középvállalkozó) ellenségei, de ebből csak az állam, amely meghatározó. Másfelől ezért ennél bonyolultabb a helyzet.

A kisvállalkozónak „csak” a következőkkel kell megküzdeni:

A részben lusta és tisztességtelen alkalmazottakkal. A részben tisztességtelen üzlettársakkal. Ezzel kapcsolatban, a körbetartozással. A részben tisztességtelen ügyfelekkel. A részben tisztességtelen konkurenciával, külön kiemelve a nagyokat. (Ez elég egyenlőtlen harc.) Ezzel kapcsolatban, a reklámháborúban is harcolni kell. Általában a bűnözéssel, mivel nem ritkák a lopások, rablások.

És végül, de nem utolsósorban, az állammal. Az adó magas és vagy tizenötféle van. Az adóbevallás még mindig borzalmas. Bürokrácia van, rengeteg papírt kell gyártani. Vagy öt-hat hivatal, szerv ellenőriz rendszeresen, és bizony van korrupció, és a megítélés (ellenőrzés) meglehetősen szubjektív, igazságtalan.

Tulajdonképpen a legnagyobb ellenfél (ellenség) az állam. És nemcsak azért, mert az állam is nyüstöli a kisvállalkozót, de azért, mert nem teremt kis-vállalkozóbarát környezetet.

Nem csoda, hogy a kisvállalkozások felőrlődnek, tönkremennek. Pedig minden értelmes, logikus gazdasági okoskodás oda lyukad ki, hogy a gazdaság egyetlen fejlődési útja, ha a gazdaság a kis és középvállalkozásokra alapul.

Másfelől ennél bonyolultabb a helyzet, mert számtalan olyan tényezőt lehet felsorolni, mely gátolja a kisvállalkozások munkáját.

Pl., ha pénzügyi gazdasági válság van, akkor az a kis és középvállalkozókra is hat. A pénz árfolyamának rángatása is negatívan is hat. Általában a tisztességtelenség negatívan hat, még akkor is, ha kisvállalkozók is részt vesznek ebbe a tisztességtelenségi „versenyben”. Általában a piactorzító tényezők (monopolhelyzet, reklám, stb.) is negatívan hatnak.

Talán a következő kategóriákra lehet bontani, a gátló tényezőket.

Melyekért elsősorban a nemzetközi gazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszer tehet. Nyilvánvalóan nemzetközi nagytőkével (és hazaival is) reménytelen versenyt folytat. Ebben a nagytőke dominanciájú gazdaságban, a kisvállalkozók, csak alárendelt, kiszolgáltatott szerepet kaphatnak.

Melyekért elsősorban a belföldi rossz gazdaságpolitika tehet. Erről már beszéltem.

És melyekért elsősorban maguk a kisvállalkozók tehetnek. Pl., hogy azért nem kellene a tisztességtelenségi „versenyben” ennyire vehemensen részt venni. Pl., hogy össze is lehetne fogni. És még lehetne sorolni.

De korábban említve volt kettő gátló tényező, ezekre egy kicsit részletesebben is kitérnék, annál is inkább, mert valahogy kimaradtak a tanulmányból.

A hitelezési mizéria, a körbetartozás, a sorba (és nem párhuzamosan) kötött gazdasági egységek.

A túlzott hitelezés, ill. eladósodás káraival, több helyen, elég terjedelmesen foglalkoztam. Ez viszont egy olyan, szintén fontos vonatkozása, mely eddig kimaradt e meglehetősen szerteágazó problémakörből. A körbe, avagy sorba-hitelezésről, még pontosabban, a körbe, avagy sorba-tartozásról van szó. Azért kell inkább a „tartozást” kihangsúlyozni, mert nem minden tartozás (adósság) kötődik a klasszikus értelemben vett hitelezéshez. Egyszerűen utólagos késedelmes fizetésekről van szó, amelyek az üzletelések természetes részének látszanak. Valójában minden utólagos, késedelmes fizetés, hitelezésnek vehető. Másfelől az államok is sajnos becsatlakoztak a sorba-hitelezési láncba. Látszólag tehát ezzel nincs nagy gond, mert az egyik oldalon kimegy a pénz (vagy munka, termék) a másik oldalon bejön, és ha ez fáziskéséssel, eltolódva történik, akkor sem változnak az összegek. Csakhogy ez nem egészen így van.

Ehhez meg kell érteni, hogy mi az, amikor gazdasági szereplők párhuzamosan vannak egymáshoz kötve és mi az, amikor sorba vannak egymáshoz kötve. Összehasonlíthatjuk ezt pl. a párhuzamosan, ill. sorosan kötött áram-rendszerrel, vagy a párhuzamosan, ill. a sorosan kötött vízellátási rendszerrel.

A párhuzamos kötés, ha az al-szereplők, a fogyasztók (államok, vállalatok, háztartások, stb.) külön-külön becsatlakoznak egy központi nagy tartályba (ez a piac) és emellett mindegyiknek van egy önálló tartaléktartálya, melyből csak ő vehet ki, tehet be. A párhuzamos kötés azt jelenti, hogy pl. B, C, és D szereplő nem függ, alig függ egymástól. A soros kötés azt jelenti, hogy B, C. és D szereplő egymástól függ. A soros kötés egyrészt úgy jön létre, hogy nincs, vagy csak nagyon kicsi az önálló tartaléktartály. Nincs önálló tartaléktartály, mert az be van kötve egy soros rendszerbe. Ez a soros rendszer pedig a sorba-hitelezéssel és a késedelmes fizetéssel alakul ki, de azért van itt szubjektív akarati tényező is jócskán.

Tehát, hogy jön az, létre, hogyha B nem fizet C-nek, akkor C sem tud fizetni D-nek. Először is kell hozzá az utólagos fizetés, (hitelezési mizéria) mert nem mindegy, hogy ez kis összeg, vagy nagyobb összeg. Ugyanakkor pl. C több helyről kaphat pénzt, de ha ilyen rossz a helyzet, akkor lehet hogy a többi forrás, áramlás is elakad. Ugyanakkor, ha pl. C-nek megfelelően nagy tartalékja tartaléktőkéje van, akkor ő képes fizetni D-nek. Hibás gondolkodás a részéről: bár lenne pénzem, de ha nekem nem fizettek, akkor én sem fizetek. Egy nagy tisztességtelenségi versenyben vagyunk, akkor csalhatunk, leserkedhetünk bizonyos határig, vagy még azon túl is. Azért hibás e gondolkodás, mert visszaüt a dolog, elakad pénz, munka egyéb áramlás és mindenkinek (kivéve a felső 5%-ot) kevesebb jut. Ugyanakkor kétségtelenül itt a csapat effektus, rendszer effektus működik, vagyis pl. C egyedül nem tud változtatni, előbb-utóbb elfogy a tartalékja és kénytelen beállni a rosszak sorába. De az is csapateffektus, hogyha a csapat legalább fele változtat maga kis életében, játékában, akkor általános változás történik. Csapateffektus: a csapat összesített játéka számít, az egyének nem játszhatnak a csapattól függetlenül.

Ez a hitelmizériás rendszer (mely létrejöhet jóindulatú ostobaságból is), nem azért káros, mert fáziseltolódással folynak át a pénzek (és egyebek) hanem azért, mert ha egy szereplő elromlik a soros rendszerbe, akkor sok szereplő elromlik, ha az áramlási útvonal csak egy ponton akad el, akkor már egy hosszabb áramlási szakasz elakad. És ez óriási probléma. Tehát így válik az egyszerűen fölöslegesnek látszó, hitelezés, és a késedelmes fizetés károssá. A jelen rendszer egy hitelezési mizériára épül, ez a rendszerből ered. Persze ennek a rendszernek azért van egy hasznosuló csoportja, (a hasznosulók szinte mindig a nagyok a gazdagok), de az összesített kár a hasznosulásnál ezerszer nagyobb. Azonban az egyes szereplők (államok, vállalatok, háztartások) igaz nem könnyen de kivonhatnák magukat ebből a körbetartozási rendszerből, de ehhez mindenképpen meg kellene szabadulni a hatalmas adósságtól, és fel kellene építeni egy meglehetősen nagy önálló tartaléktartályt. Szóval a megszabadulás: szinte nem adok, nagyon indokolt esetben adok személyes hitelt, és ragaszkodom, hogy nekem gyorsan fizessenek. Szinte nem veszek fel fölöslegesen hitelt (tartalékolok, és azt használom), és gyorsan fizetek. és felépítek egy viszonylag nagy tartalékot. És persze a tisztességes precíz korrekt üzletelési stílus sem mellékes.

Mi kisemberek, kisvállalkozók sajnos nem tudunk az állam gazdaságpolitikájába beleszólni, talán, majd ha lesz közvetlen demokrácia. Sajnos a bankrendszer is részben egy sorba-tartozási rendszerben működik.

De azért a saját kis körünkben, saját érdekünkben megszabadulhatnánk a sorba-tartozástól, a sorba kötött gazdaságtól.

Az eladási, (hirdetési) verseny.

Nagyon sokféle, fajta, hirdetés van. Maga a termék is kvázi hirdetés, önmagát hirdeti, ezért talán az eladási verseny a jó kifejezés és nem a hirdetési verseny, de ez mellékes kérdés. A hirdetésekkel egyébként a piactorzító tényezők elemzése során már foglalkoztam, de talán nem ezzel a vonatkozásával. Hanem azzal hogy a nagy, gazdag cégek, akik többet tudnak hirdetésre költeni, nyilván előnybe kerülnek. Másfelől, hogy a termék minősége és a hirdetés sokszor köszönőviszonyban sincs egymással. Ezek miatt valójában egy szabályozott hirdetési rendszerre lenne szükség.

De itt van egy harmadik érv is: tulajdonképpen egy önmagát egyre inkább generáló, hergelő, de lényegében fölösleges verseny tanúi és szenvedői lehetünk.

Kiindulásnak egyelőre fogadjuk el azon igazságtalan állapotot, hogy nem az a termelő kap nagyobb jutalmat, (jövedelmet, profitot) aki jobb minőségű terméket állat elő (hatékonyan), hanem aki elöl, van az eladási versenyben. Mi is történik, ha pl. B, C. és D versenyző fut az eladási versenyben. B rákapcsol, C szintén és D szintén, B még jobban rákapcsol, C szintén, még jobban, és D is, még jobban, majd ez így megy. Idejük, energiájuk egyre nagyobb része megy el az eladási versenyre, így a minőségfejlesztésre egyre kevesebb jut. Ugyanakkor a sorrend alig változik. De ha változik is, akkor fennáll e helyzet, idejük, energiájuk egyre nagyobb része megy el fölöslegesen, egyre kevesebb marad minőségfejlesztésre. (A cégek jelenleg összes potenciájuk, pénzük, munkájuk 30-40%-át fordítják az eladási versenyre, elég lenne 5% is, a termelés-fogyasztás legalább 25%-kal növekedne.)

Tehát a nemzetgazdaság a világgazdaság és benne főleg a kisszereplők, az eladási versenyt megsínylik. (És akkor még a reklámverseny igazságtalanságáról és félrevezető aspektusáról, nem is beszéltem. Illetve arról sem beszéltem, hogy a jelenlegi hirdetés megnehezíti a káros, fölösleges termékek, szolgáltatások megkülönböztetését. ) A kis és középvállalkozók be vannak kényszerítve ebbe a versenybe, méghozzá a viszonylag vesztes pozícióba. Nekik azért kell küzdeni, hogy nem csússzanak még hátrább. Ki, mit tehet? Nyilván az államok tehetnének sok mindent. Ugyanakkor a kisfogyasztók, a kisemberek is sokat tehetnek, méghozzá azzal, hogy nem „vevők” a reklámra. A tudatos fogyasztás azon részéről lenne szó, hogy a hirdetéseket elfelejtve, sok időt szánnak, a fogyasztandó termék, szolgáltatás keresésére, mely keresés, a valóságos paraméterek (minőség, ár, stb.) szerint történne. Valójában ez is fölösleges időrablás, de amíg ez a helyzet, nincs jobb megoldás. Ugyanakkor a világhálót és az igazi közvélemény-kutatást is fel lehet használni a helyzet megoldására.

A minőség (a pozitívumok) és a költség (a negatívumok).

Nemcsak a közgazdászoknak, de a vállalkozóknak is fel kell tenni ilyen kérdéseket, mint pl.: minőség, vagy olcsóság (olcsó előállítás)? Vagy: minőség, vagy mennyiség? Vagy: egyáltalán mi a minőség?

Nagyjából igaz, de csak nagyjából: jó minőségű termék, szolgáltatás sok pénzbe (azaz munkába) kerül. Gondolatba a pénzt mindig át kell fordítani munkába. Talán érdemes lenne pl. egy szakmunkás órában számolni, és nem pénzbe. Az olcsó előállítás így lényegében a hatékony előállítást (kevés ráfordított munkából, sok kijövő munka, érték, fogyasztás jön létre) jelenti.

Egyfelől az egyszerű, túlságosan leegyszerűsített válasz: van, aki az olcsó gyenge minőségű terméket, szolgáltatást igényli, van, aki a drága, jó minőségűt, tehát mindkettőre szükség van. De azért a fejlődési út miatt mégis választani kell. Másfelől vannak termékek szolgáltatások, amelyek nem lehetnek rossz minőségűek.

De mi az a minőség? Pl. az olcsó üzemeltetés, használat, már minőség. Ebbe beletartozik a környezetkímélet, természetkímélet is, még akkor is, ha ez sajnos nincs mindig mérve. El kellene érni a mérést.

A kényelmes használat is minőség. Az egészséget, tudást fokozó hatás is minőség.

De mielőtt kimondjuk a minőség elsőrendű fontosságát, térjünk ki a mennyiségre. A megélhetési mennyiség felett, már a minőség számít. Vegyünk pl. egy lakást, vagy vegyük az étkezést. Inkább legyen kétszobás korszerű, takarékos, kényelmes a lakás, mintsem ötszobás, korszerűtlen kényelmetlen drága üzemelésű. Ugyanez elmondható az étkezésről, a ruházkodásról stb.. De azért a megélhetési mennyiségnek meg kell lenni, egyszobás lakásnak legalább lenni kell, éhezni, fázni sem lehet. Másfelől gyakran a minőség és a mennyiség szétválaszthatatlan.

A megélhetési mennyiség biztosítása talán elsősorban szociális probléma.

Ugyanakkor itt belép egy másik probléma: a fölösleges, ill. káros termékek, szolgáltatások nem lehetnek jó minőségűek, még akkor sem, ha egyébként jó „minőségűek”. Pl., hiába jó minőségű egy cigaretta, mégsem nevezhető minőségi terméknek. Van mikor könnyen megmondható, mi a fölösleges káros termék, szolgáltatás, és van, amikor nehezen, szinte meghatározatlan. Az egészség, az erkölcs és a tudásépítés lehet az egyik szempont. Sőt idevehetjük, a békét, biztonságot fokozó hatást is.

A másik szempont a kihasználtság. Mert hiába jó minőségű egy termék, szolgáltatás, ha azt nem használják. A kihasználtság egyik szempontja a tartósság, megbízhatóság, de csak az egyik szempontja. A tartós, megbízható termék, szolgáltatás is lehet kihasználatlan. A kihasználtságnak több szempontja lehet. És talán olyan is van hogy pazarló használat.

Hóvá tegyük a „túltermelt állapot” károsságát? Több helyre lehet tenni, pl. a mennyiségi aránytalansághoz, pl. a kihasználtsághoz, de inkább legyen ez egy újabb minőségi jellemző: „túl sok van belőle”. Másképpen: túlburjánzás.

És akkor mi legyen az alultermeléssel, elhanyagolással, hiánycikkel? Azzal is foglalkozni kell, (keresni kell) de ez csak az ágazat minőségét képes befolyásolni.

Tehát az ágazatokat is értékelni kell. Az ágazat hasznosságáért, minőségéért, a legfelső gazdasági politikai állami vezetés a felelős.

Mit jelent a jó és a rossz. Jó: ezen nem kell változtatni, és ez jutalmat érdemel. Rossz: ezen változtatni kell, (ennek bajok vannak az arányaival, stb.) és ez szankciót érdemel.

És talán egy szempont a sok közül, a szépség.

Manapság gazdaságilag a minőséget, ill. a minőségfejlődést kell elsőrangúnak tekinteni.

De ez a minőség sok elemből áll: olcsó üzemeltetés, természetkímélet, kényelemesség, egészséget, erkölcsöt, tudást, békét, biztonságot fokozó hatás, kihasználtság, pazarló használat lehetetlensége, arányosság, túlburjánzás, elhanyagolás foka, stb..

Felmerülhet: ezek szerint nem a termék, szolgáltatás a hibás, hanem a rosszra való, ill. a rossz használat. Valójában, is-is, ez a „frázis” a felelet. A termelő és a fogyasztó, használó, mindkettő, talán egyformán felelős a termék, szolgáltatás minőségéért, mindkettőnek van felelőssége. Kapcsolódó problémakör a kínálat-kereslet problémaköre.

És azután jön az olcsó előállítás (hatékony termelés), mert azért az sem mindegy. (Egyébként az előállítási költségbe is be kellene számítani az előállításkor keltett természetrombolást, ill. annak pénzben, munkában átszámított értékét.)

Fel kell tenni a kérdést: mire jó ez az egész, hiszen a piacgazdaság mindent elintéz. Egyfelől nem intéz el mindent, az államnak pl. adóval, nem árt terelgetni a piacgazdaságot. Másfelől ott vannak az állami szolgáltatások.

Azonban a kisvállalkozónak sem árt a minőség és az előállítási költség összefüggéseit ismernie.

Számoljunk a legegyszerűbb módon a minőséget, tegyük egy 10-es skálásra (a 10-es a legjobb minőség), a költséget is tegyük egy 10-es skálára (a 10-es a legmagasabb). És a kettőt vonjuk ki egymásból. Elvileg általában nulla jön ki, mert a jó minőséget drágán lehet előállítani. Azonban az innováció, a szervezettség, a szakértelem, egyfelől csökkentheti az előállítási költséget, másfelől növelheti a minőséget. Vagyis pl. egy 8-as minőségi tervből az egyik esetben (nincs innováció, szakértelem, szervezettség, ráadásul pazarlás, sikkasztás, tisztességtelenség, veszekedés, stb. van.) lesz egy 6-os minőség, és a költség megnő 10-es szintre. Ez negatív 4, vagyis termelési veszteség. (Az más kérdés, hogy mennyiért adják el.) A másik esetben a 8-as tervből lesz 10-es minőség (van innováció, szervezetség, szakértelem, stb.) és a költség lemegy 6-os szintre. Ez pozitív 4, vagyis termelési nyereség.

Mit jelent az, hogy a minőség, minőségfejlesztés egy fél fokkal fontosabb, mint az előállítási költség, ill. annak csökkentése?

A termelési tényezőket (innováció, szervezettség, szakértelem, békés csalásmenetes együttműködés, stb.) mindenképpen biztosítani, növelni szükséges. Annyit jelent, hogy a fejlesztési tervben (termelésfejlesztés) nem ezt kell választani: pl. a minőség, marad az 5-ös szinten, vagy leviszem 4-es szintre, és a költséget leviszem 3-as szintre, hanem a másik utat. A minőséget, ha lassan is, de mindig emelni, növelni kell, vagyis a jó terv: a minőséget pl. 5-ös szintről 6-osra kell emelni, a költséget pedig pl. 4-es szintre kell csökkenteni. És a megítélés, alapja is ez legyen. Azon termelést, szolgáltatást tartsuk jónak, és jutalmazandónak, melyben állandóan van egy minőségi fejlődés, a költség-spórolás is fontos, de csak másodlagos. És nem azt jutalmazzuk, ahol az elsődleges szempont a költség-spórolás. Csak ezen alapelv mellett fejlődhet a nemzetgazdaság, és az állami gazdaság, és ezen belül minden vállalat.

Mindehhez persze azt is tudni kell, mi a minőség, mi a minőségi fejlődés.

Újabb elmélkedés az állami gazdaságról, az előzők alapján.

Az állami gazdaság mérése egyfelől ezért könnyebb, mint a magángazdaság mérése, mert abban nincs fölösleges káros termelés, szolgáltatás. Másfelől könnyebb, mert az állami szolgáltatások (jogalkotás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, egészség, tudás, természetvédelem, stb.) csak magas minőségűek lehetnek. Nagy hátrány viszont, hogy a piacgazdaság, versenygazdaság mérése nem érvényesül.

Az előzőek szerint, fokozatosan lassabban, vagy gyorsabban, de mindenképpen minőségileg kell fejleszteni az állami szolgáltatásokat, és bár a költségspórolás is fontos, de csak másodlagos.

A méréshez elsősorban minden állami intézménynek ki kell jelölni a feladatát.

Pl. X korház, Y számú meghatározott ember, meghatározott egészségért felel.

Pl. statisztikai adatokkal, ezt kell mérni. Milyen a terület közegészségi állapota. Egy másik mérés, mennyi embert láttak el, és abból mennyi gyógyult meg. Az emberek elégedettségét is mérni kell. Mindez, nemzetközi összehasonlításban, országos összehasonlításban és az előző időszakhoz mért összehasonlításban.

A másik mérés: mindez mekkora költséggel történt. (Egyfajta mérés: a magkapott költségvetési pénzből, maradt, az elfogyott, avagy kevésnek bizonyult.) Vagy, és, tulajdonképpen hány órát és mekkora intenzitással dolgoznak vezetők, dolgozók. Ezeket is különböző összehasonlításokban kell mérni.

Az biztos, hogy pl. a korház, nem akkor működik jól, ha kevés pénzből működik. Legfontosabb a minőségi szint.

De ehhez hozzá kell tenni, mindez csakúgy lehetséges, ha az állam és az adó megfelelő nagyságú.

De itt térjünk rá a vezetők, dolgozók jutalmazására, elmarasztalásra, mert e nélkül az egész termelésnövekedési elmélkedés hiányos, befejezetlen lesz. Ez egy fontos gazdasági, termelési tényező, ha nincs jutalom, szankció, akkor hiányzik az utolsó láncszem. Ha valami rossz, akkor azt meg kell változtatni, és szankciókat is ki kell osztani, mindkettő elengedhetetlen. Nemcsak az állam, de a magángazdaság vonatkozásában is. A jutalmazás elmarasztalás lehet jövedelmi, és elküldés, leváltás. (Bár nem becsülöm le a kitüntetéseket, de azért azok nem lényeges jutalmazások.)

Tehát az állam esetében jutalmat érdemel azon vezetés és dolgozó-kollektíva mely az összehasonlított mérések alapján, fejlesztette a minőséget, és a költsége bizonyos határ alatt maradt. Elmarasztalást érdemel azon vezetés és dolgozó-kollektíva, amely nem fejlesztette a minőséget, vagy az visszaesett, és a költsége bizonyos határ felett van. Ez tehát a mérés alapja, persze a mérés ennél bonyolultabb, sokrétűbb. És végezetül nagyon fontos, az elmarasztalás legfontosabb, elengedhetetlen tényezője hogy bizonyos elmarasztalási határ felett (ez egyben az intézmény elégtelen működése) a vezetőnek, a vezetésnek menni kell. Ha ez hiányzik (és általában hiányzik, a szocializmusban is hiányzott és most is hiányzik), akkor az utolsó láncszem, utolsó láncszeme hiányzik, vagyis az egész fejlesztési rendszer összeomlik.

Visszatérve az általánosságokra.

Jó minőségű, hasznos termék, szolgáltatás előállítása, hasznos munka. Csak ebben a dimenzióban (hasznos munka) van értelme a versenynek. Csak ebben a dimenzióban van értelme gondolkodni a hatékony előállításon, valamint az emberek igazságos jövedelemén. Egy káros, fölösleges termék, szolgáltatás nem lesz azzal jobb, sőt még károsabbá válik, ha hatékony az előállítása. Egy káros fölösleges termék szolgáltatás vonatkozásában kifordul az, hogy a tervezőmérnök több pénzt érdemel, mint a takarítónő. Tehát valahogy meg kell oldani a minőség hasznosság mérését, és persze az ebből következő változtatást és a jutalmazást is.

A gazdasági társadalmi rendszer, egy szükségszerű, és összetett termék-szolgáltatás. Amiből nem lehet pl. hiánycikk, de azért van minősége, hasznossága. A részek minősége hasznossága adja ki az egész minőségét hasznosságát. A gazdasági társadalmi rendszer minőségén akár akarjuk akár nem, állandóan dolgozunk. A vezetőknek pedig ez lenne a hivatása, munkája. Ha tudatosan átgondolva dolgozunk a rendszeren, akkor nagyobb esély van a jó minőség kialakítására.

A következő egység emlékeztető tartalma:

A termelés mennyiségi és minőségi gyarapítása, pénz problémájától függetlenül.

Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1 ábrák.

Az innovatív és a munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége. B/1, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A termelési innováció. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

Badarságok áradata. Elméleti rendszertényező.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni.

Elméleti rendszertényező.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés. Elméleti rendszertényező.

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32 (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Az innováció. Az innovatív és munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége. B/1, B/3, B/19 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Én nem szűken értelmezett innovációról, hanem a szélesen értelmezett innovációról beszélek. Ennek értelmezésére még visszatérek. A fontosságát pedig jelzi, hogy e rendszertényezőnek adtam az egyik legmagasabb százalékot, vagyis véleményem szerint az innováció, amely mint önálló tényező leginkább meghatározza a fejlődést.

Előzetesen, a termelés leginkább belső, önálló tényezői.

Az innováció.

A foglalkoztatottság.

A szaktudás.

A munkamotiváció.

A munkaszervezés, termelésirányítás, termeléstervezés.

Persze ezek összefüggései is kiterjednek, behálózzák gazdaságot, de mégis ezek nevezhetők a termelés belső tényezőinek, feltételeinek. Másképpen, a termelés önálló aspektusának.

Az innováció (jó, hasznos megújulás) természetesen összefügg a fejlődéssel. Az elmosódó határvonal ellenére nem árt a két fogalmat szétválasztani. A fejlődés többnyire módosítás, kevésbé az új megjelenése. A fejlődés enyhén, közepesen dinamikus átalakulás, megújulás. Az innováció, döntően az új megjelenése, kevésbé módosítás. Az innováció, erősen dinamikus fejlődés.

Szélesebb értelemben az innováció, a megújulás, az újszerűség megbecsülése (nem elvetése) kiterjed a gondolatokra, szellemi termékekre, elméletekre, elméleti tudásra, stb.

Ezekben, a fejezetekben mégis egy szűkebben értelmezett innovációval, a termeléssel kapcsolatos innovációval foglalkozom.

Az innováció az ötlet, az újítás, a legjelentősebb hozzáadott értéktöbblet.

Egy fontos megjegyzés: az új termék, eszköz, új gondolat nem feltétlenül, „a soha még ilyen nem volt” kategóriába tartozik. Egy már volt, de méltánytalanul elhanyagolt, vagy különböző okok miatt aktualizálódó gondolat, termék, eszköz is újnak számít, ha újra előveszik.

Az új, az nem feltétlenül jó. Innováció alatt én az új, és egyben jó, hasznos dolgokat, azok létrehozását értem.

De innovációnak nevezhető egy méltánytalanul félredobott hagyomány, régebbi megoldás felelevenítése is.

Meg kell különböztetni a munkaidő által növelt (munkaidős) termelésnövekedést, az innovációs termelésnövekedéstől. Az utóbbi sokkal értékesebb.

Az innováció is a termelés humán erőforrása, a munkaintenzitás (szorgalom, munkaidő) is a termelés humán erőforrása, mégis meg kell különböztetni a kettőt.

Az innovatív termelésnövekedést nevezhetjük termelékenységnövekedésnek. Én mégis érthetőbbnek és egyértelműbbnek tartom az innovatív termelésnövekedés kifejezést. Úgy tudom a jelenlegi szemlélet nem, (legalábbis kiemelt fontossággal nem), különbözteti meg a kétféle termelést. Pedig egyértelműen meg lehet és meg kell különböztetni.

Pl. egy pék egy óra alatt X kg kenyeret termel. Ha egy nap 8 óra helyett 10 órát fog dolgozni, akkor nyilván a termelése 20%-kal növekszik. Ez a munkaidős termelésnövekedés. Ha ez a pék mondjuk, vesz (vagy készít) egy dagasztógépet, mely lehetővé teszi, hogy egy óra alatt X+20% kg kenyeret süssön, akkor a termelése ugyancsak 20%-kal növekszik de most 8 órán belül, tehát nem munkaidő növekedéssel - ez az innovatív termelésnövekedés. Felvetődik mi a lényegi különbség? A munkaidős termelésnövekedés behatárolt, mert nyilván a munkaidőnek vannak korlátai. Másrészt a munkaidő növelése egy sereg jóléti, sőt gazdasági hátránnyal jár. Romlik a pék egészségi állapota, a családjára nem jut elég idő, nem képes pihenni, ezáltal romlik a munka minősége. Ha pl. pék a sok munka miatt megbetegszik, akkor kiesik a termelésből, és a túlórázás haszna máris elpárolog. A munkaidős termelésnövekedés hasznos hatása tehát kb. 10%. Ugyanakkor az innovációs termelésnövekedés sem 100%-os. Egyrészt a dagasztógépet meg kellett csinálni, ez mondjuk a hasznos hatásból levon 10%-ot. Miért vonódik le? Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a pék maga gyártotta a dagasztógépet. A munkája viszont a kenyérgyártás rovására ment tehát mondjuk három évig 20%-kal kevesebb kenyeret gyártott. A gépet mondjuk 6 évig, használja így a hasznos termelés mindent összevetve 10%-kal csökken. (Valójában a növekedés csökken, vagyis enyhébb lesz a növekedés.) Az új helyzet következtében a többletenergia, a dagasztógép előállításának anyaga a gyártással és az üzemeltetéssel járó környezetszennyezés további rontja a hasznosságot. Tételezzük fel, hogy mindez egy olyan gazdaságban történik, ahol van olcsó és természetkímélő energia, van természetkímélő gyártás és van fejlett hulladék feldolgozás. Ebben az esetben az innovatív termelés hasznos hatása, a lecsökkentett káros hatások mellett mondjuk 50%-os lesz. de még ez is ötször nagyobb, mint a munkaidős termelés hasznos hatása. Természetesen ez egy leegyszerűsített példa, de az alapvető különbség kirajzolódik a kétféle termelés között. Az alapvető különbség tehát, hogy a munkaidős termelésnövekedés korlátozottabb és hosszú távon sokkal gyengébb hatékonyságú, mint az innovatív termelés. Elsősorban az innovatív termelésnövekedésre kell törekedni. Korábban szó volt a helyes számolásokról, a helyes adatokról. Ott is említettem, de itt is megjegyzem a közgazdasági számításokban figyelembe, kell venni, hogy milyen termelésnövekedésről van szó. Mondjuk egy ország termelés növekedése évi 4%, de kiderül, hogy ez abból adódik, hogy többet dolgoznak az emberek, ez nem olyan értékű mintha innovatív termelésnövekedés történne. A korábban említett, munkaóra/x kg kenyér mértékegység azért is jó, mert az innovatív és a munkaidős termelést is saját értékén méri.

Mivel az innovatív termelés, a hozzáadott értéktöbblet, ami nagyobb részt meghatározza termelés mennyiségi növekedését és ez, ami kizárólag meghatározza a termelés megújulását az új termékek megjelenését, kijelenthetjük: az innováció a leglényegesebb termelési (termelésnövelési) tényező.

Valójában még ennél is több az innováció, az ötlet az újítás, a hozzáadott értéktöbblet. Ugyanis ha mindenki a régi megszokott tevékenységét, munkáját folytatja, akkor nincs fejlődés., akkor csak a régi ismétlődik. A fejlődéshez az szükséges hogy az ember új tevékenységeket új munkákat végezzen, új termékeket hozzon létre, vagyis innováció nélkül nincs fejlődés.

Mi van akkor, ha egy ország dolgozói korszerű technikával dolgoznak, de ez a korszerű technika külföldi tulajdonos kezében van. Ebben az esetben a tulajdonos jogosan fogja érvényesíteni technikai technológiai előnyét. Korábban volt arról szó, hogy minden tekintetben (fegyverkezés, piaci alku, stb.) a technika technológiai birtoklása, előnyt jelent a gyártó ill. a tulajdonos számára.

A technika, technológia tulajdonosa olyan árat alkuszik ki, hogy a technika technológia használójának, a bérmunkásnak éppen csak megérje a technikát megvenni ill. nála dolgozni, így az innovatív termelés hasznának nagyobb része nála marad. Igaz, hogy az alkalmazó, a bérmunkás használja a korszerű technikát az innovatív termelés hasznos hatása, annak nagy része azonban a gyártó a tulajdonos (belföldi vagy külföldi tulajdonos) zsebébe vándorol. Tanulság: nem nevezhető innovációnak, innovációs fejlődésnek, innovatív termelésnek, ha valaki egyén, cég, nemzet, csak alkalmazza, mint bérmunkás használja a korszerű technikát. Innovációról, innovatív fejlődésről, az innovatív termelés hasznáról csak akkor beszélhetünk, ha valaki, egyén, cég, nemzetgazdaság előállítja, gyártja, de legalább tulajdonolja az új korszerű technikát, technológiát. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az innovációt a kis és középvállalkozások, ill. maga lakosság ismeri és alkalmazza. Annál nagyobb teljesebb az innováció minél inkább birtokolja azt, a lakosság ill. a kis és középvállalkozások. A nagytőke által birtokolt és elzárt innováció nem értékes innováció.

Az innováció és az utánzás egymással ellentétes dolgok. A nemzetgazdaság értelmezésében természetesen átlagokról van szó. Pl. mekkora lakosság számához képest az új a korszerű termékek előállítása, gyártása tulajdonlása.

Az innováció szempontjából fontos az időfaktor. Nem mindegy hogy elsőként, másodikként vagy ezredikként állítja elő, gyártja ill., tulajdonolja az új korszerű technikát. Az új korszerű technika jelenthet új eszközt, gyártási módot (technológiát), ill. új, terméket, szolgáltatást.

Az un. infrastruktúra fejlesztése is innovációs hatású. Az infrastruktúra a szállítás információáramlás az üzemelés alapfeltételeinek biztosítása. Az infrastruktúrát nevezhetjük alapberuházásnak, melyre ráépülhetnek a további beruházások. Az innováció és a beruházások összefüggnek, mert az új technikához, új termékekhez gyakran beruházás szükséges. Ugyanakkor a beruházás szolgálhatja egy régi már elavult technika, termék gyártását is, azaz a beruházás és az infrastruktúra fejlesztése önmagában nem innováció. A végtermék innováció, az igazi innováció, ez pedig az újítások, termékben, vagy szolgáltatásban való, megjelenése. Másképpen a végtermék innováció: az új korszerű, hatékonyabb termelések, szolgáltatások száma, aránya. A végtermék innovációnak azonban vannak egyéb elemei.

Az innováció elemei.

Természetesen az ötletesség és az új keresése, ill. elfogadása, utánzása (amennyiben az új, jó) a legfontosabb. Más fejezetben arról beszélek, hogy vannak közszellemiségek és ezek közül az egyik legfontosabb az újító szellemiség. Mondjuk, ez a maradiság ellentéte.

De más elemek is segítik az innovációt.

A gépesítés automatizálás. Általában természettudományos technikai fejlettség állapot, ill. fejlődés. A természettudományos, technikai tudományok, ill. kutatás állapota. A természettudományos technikai képzés, oktatás. Az újítások megvalósulása. Ezekhez vegyük hozzá az előzőket. A beruházások száma aránya. Az infrastruktúra állapota.

Ha mindezek magas szintűek ill. dinamikusan fejlődnek, akkor beszélhetünk fejlett innovációról.

A történelmi példák megmutatják az innováció fontosságát és az állami innovációs támogatás fontosságát. Kialakul az újító szellemiség és hatalmas természettudományos technikai fejlődés, egyben termelésfejlődés indul be.

A támogatás alatt azt értem, hogy az ország vezetése, minden lehetséges eszközzel (adó, hitel, szabályozás, apparátus, direkt segítség, stb.) segíti az innovációs elemeket ill. általában az innovációt. Valójában a gazdaságtörténelem mutatja meg az innováció jelentőségét. A történelmet tanulmányozva megállapíthatjuk hogy egyes népek, országok évszázadokig szinte alig fejődnek természettudományosan technikailag azután jön egy innovációs korszak, amikor pár évtized, egy évszázad alatt viszont több évszázadot haladnak előre (fejlődnek). Az hogy nyugat-Európa, az USA, vagy a többi fejlett ország ennyire előtte áll a világnak ilyen innovációs korszaknak köszönhető. Hihetetlen pezsgés képes kialakulni egy innovációs korszakban, a nagy tudósok, nagy feltalálók száma de még a meghatározó művészek száma is megsokszorozódik. Úgy is mondhatjuk egyik tudós, szüli a másik tudóst, egyik művész a másik művészt, egyik felfedező szüli a másik felfedezőt. Nagyon sok más példát is említhetnénk az ókori görög példát, az ókori nagy kultúrák kialakulását, vagy a közelmúltból pl. Japán, vagy Kína példáját. Ahhoz, hogy egy ilyen innovációs korszak létrejöjjön, szükség van a vezetés (az állam) direkt innovációs támogatására. Nyugat-Európában az uralkodók, urak elkezdték pártfogolni a tudósokat, művészeket. A papság is szemléletet váltott: nem zárkózott el tudománytól egyrészt természettudományt is oktatott, másrészt tudományos gazdasági kísérleteket hajtott végre. Ez a direkt támogatás sikeres volt, még akkor is, ha voltak negatív példák is. Beindult az iparosodás a kapitalizmus, amely már rendszeresítette az iparosodást, az innovációt. Nyilván voltak más tényezők is de az arisztokrácia, a vezetés szemléletváltása volt a döntő tényező. Erre szemléletmódra tett rá a XIX-XX században az USA ill. annak a vezetése. Nem véletlen, hogy a lehetőségek földjének hívták, nem véletlen hogy még az európai tudósok, feltalálók is ide vándoroltak. Nyilván olyan innovációs légkört teremtett, ami még az európai légkört is meghaladta. A történelmi példákból nem szabad kihagyni a Szovjetunió szintén hatalmas innovációs fejlődését sem. A történelem azt is igazolja, hogy az ugrásszerű fejlődések a békés, békeidős innovációs fejlődésben jöttek létre. Ezekből profitált a haditechnika, míg a fordított profitálás (haditechnikából a békés) csak elenyésző ehhez képest. A robbanómotor, a villanylámpa, telefon és még hosszan lehetne sorolni békés célra jött létre, ezután vette át haditechnika. A történelem igazolja, hogy miért lényeges az innováció. A történelem megmutatja, hogy mi az innováció direkt támogatása.

Amelyik ország, nép vezetése tisztában van az innovációval és azt direkt módón támogatja, azon ország, nép hatalmas előnyt szerez olyan országokhoz képest melynek a vezetése nem támogatja az innovációt.

Az innovációról gondolkodva nem árt, ha egy korábbi fejezetet „a technikai, technológiai előny, és annak kényszere”, átolvasunk.

A hasznos termelésről szóló gondolatok az innovációról szóló gondolatok, stb., akkor válnak valójában értelmessé, ha van egy hosszú távú, középtávú és ezekből eredő rövid távú gazdasági stratégia.

Kezdjük ezzel a fontos megállapítással. Nemzetgazdasági szinten ostobaság leépíteni, megszüntetni, csak átszervezésnek, átalakításnak, az átstrukturálásnak van értelme.

A magángazdaság lényege a szabadság itt le kénytelen kelletlen le kell nyelni a spontán értelmetlen leépítést, megszüntetést. Az állam azonban egy a magángazdaságnál magasabb szerveződés tudományos működés, amely kiegészíti a szabadságot. Az állam a maga területein csak átstrukturálásban gondolkodhat és magángazdaságot is e felé kell hogy ösztönözze, irányítsa.

Az állam a magángazdaságot a saját eszközeivel (adócsökkentés, kedvezményes hitelezés, stb.) tereli e helyes út felé. Ostoba ama állam, és ostobák azok a vezetők, akik nem így gondolkodnak, tesznek. Leépíthetnek postát, megszüntethetnek vasúti vonalakat, bezárhatnak iskolákat stb., ez spórolásnak látszhat az ostobák számára, de fel kell tenni a kérdést: mi lesz azokkal az emberekkel akik eme szolgáltatásokat igénybe vették. És mi lesz azokkal a dolgozókkal aki eme szolgáltatásokat termeléseket végezték. Talán munkanélküliek lesznek? Elég leépíteni, megszüntetni, majd kialakul az új struktúra, mondhatják az ostobák. Kialakul csak borzalmasan lassan és kacskaringósan. Ha leépítés, megszüntetés összes egyenlegét nézzük pl. egy sereg embernek autóval, kell ötven kilométert utazni, bizonyos szolgáltatásért, és egy sereg ember munkanélküli lesz, kiderül hogy negatív az egyenleg. És mire pozitívra alakul megint jönnek újabb negatív egyenlegű leépítések, megszüntetések. Mindez nem jelenheti azt, hogy nincs szükség átalakításra, csak azt jelenti, hogy olyan helyzetet kell létrehozni, hogy a leépített emberek rögtőn el tudjanak helyezkedni, más hatékonyabb szolgáltatásba, termelésbe. Ez pl. a nemzetgazdasági átstrukturálás. Ha tudatos átstrukturálás van, akkor tudatosan, gyorsan és egyenesen jön létre ez új struktúra a jobb helyzet. És itt jön képbe a gazdasági stratégia. Ha van gazdasági stratégia, akkor létrejöhet a tudatos, gyors egyenes átstrukturálás. Ha nincs, akkor nem jöhet létre. (És meg egy fontos megjegyzés: az értelmes jó beruházás is az elején pénzbe, munkába kerül.)

Tehát a lényeg, hogy mindig mindenhol legyenek fejlődő gazdasági ágazatok, fejlődő termelések, szolgáltatások. Általában is legyenek és pontosan tervezetten, ott és akkor is legyenek. Az egész átstrukturálás tervezetten haladjon. Pl. leépül egy vasútvonal de helyette autóbusz közlekedik. Pl. megszűnik tíz vasutas munkahelye, de már pontosan megvannak azok a munkahelyek ahol ők elhelyezkedhetnek. Csak így van értelme az egésznek.

Mire lehet építeni a gazdasági stratégiát.

Megint egy fontos megállapítás. A gazdasági stratégia, döntően a hazai gazdaságról, a hazai vállalatokról szólhat.

Az biztos, hogy minden állami terület, ágazat (egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, természetvédelem, közrend, stb.) fontos és fejlesztendő, csak nem egyformán.

Az biztos, hogy minden természetkímélő, energiakímélő termelés, szolgáltatás fontos és fejlesztendő. Főleg azok, amelyek közvetlen hatnak, pl. egy újfajta kisüzemi természetkímélő energia-előállító. Vagy egy újfajta energiakímélő és természetkímélő erőgép előállítása. Nagyon sok ilyen ágazat, munka lenne, ha tudatosan végiggondolnák.

Továbbá, amire jelenleg lehet építeni az a számítógépipar számítástechnika és azzal kapcsolatos ágazatok. Ez is fontos és fejlesztendő.

A harmadik szempont, a nemzeti sajátosságok kihasználása.

Pl. Magyarországon, itt van a mezőgazdaság, de ezt is tudatosan és kiterjesztve kellene kezelni. Mezőgazdaság és élelmiszeripar családi és kisüzemi gazdaságokban. Ehhez szükséges gépgyártás, és szükséges közbenső termékgyártás.

Pl. a gyógyvízturizmus, de ez is sokkal szélesebb, ha végiggondolják. Pl. nyugdíjasok idegenforgalma tekintettel arra, hogy ők másra vágynak, mint a fiatalok, és a lakosság öregszik. Pl., nemcsak fürdőkúrákban kell gondolkodni, hanem gyógyászatban. Ehhez viszont kapcsolódik a gyógyászati eszközök berendezések gyártása. És az ilyen szakemberek képzése, állami képzése is.

Nem folytatom. A lényeg az, hogy egy állami szakembergárdának, egy független, tudományos demokratikus testületnek kell egy pontos részletes, de hosszú távú stratégiából levezetendő gazdasági stratégiát kidolgozni. És ezt következetesen képviselni kell. És persze meg kell szüntetni az össze-vissza, leépítek, felépítek politikát, minden ilyen irányú döntésben részt kell venni ennek a testületnek.

És egy kis utógondolkodás a döntéshozó mechanizmusról.

Ezért, az ilyen tervezés miatt vannak a minisztériumuk – mondhatják többen.

Csak a gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem működik. Egyrészt a minisztériumok nem független, tudományos testületek. Az egészbe bele van keverve hatalmi harc, nagytőke nyomása és még sorolhatnám. Ráadásul ott van az a kevés legfelső döntéshozó, miniszterelnök, pártelnök, akik mindenbe beleszólhatnak, akiknek a döntéseik (ezek véleménye nem egyszerű vélemény, hanem döntés, még ha véleményként is adják elő) meghatározók. Nekik van valamilyen, már fizikai korlátok miatt is hiányos felületes véleményük. Egy ember egyszerűen képtelen mindenben a legnagyobb szakértelemmel elmerülni. Néha jó irányú ez vélemény, de akkor is zavaros, felületes hiányos, máskor pedig az iránya is rossz, vagyis teljesen téves. (A szekértő azt mondja, amit vezetője hallani akar, a vezető azt szakértői vélemény hallja meg, amit meg akar hallani, ami hasonlít az ő véleményéhez.) Valahogy ki kell törni ebből a döntéshozói gyakorlatból.

De nemcsak ez a baj. Az rajzolódik ki, hogy a rendszer alapvetően nem így tagolódik: ipar, mezőgazdaság, egészségügy, oktatás, stb. Hanem elsősorban problémakörök szerint tagolódik. Itt van pl. ez a problémakör: nemzeti gazdasági stratégia. Jóllehet ez felépül iparból, mezőgazdaságból, környezetvédelemből, egészségügyből, oktatásból stb.. Ez csak azt jelenti, hogy ebben a független tudományos testületben, amely nemzeti gazdasági stratégiát kialakítja, felügyeli, a felsorolt és még sokféle szakembernek kell dolgoznia.

De a sokféle fejlesztést össze kell hangolni, annak egységesnek kell lenni, ezt következetesen képviselni kell. És nem utolsósorban a sokféle fejlesztésből ki kell választani a fontosakat. Tehát nagy valószínűséggel ezt a problémakört (ezt is és még sok mást is) egy testület jobban tudja kezelni, mintha a tagok és a feladatok szét lennének szórva.

A termelési innováció. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

Az előző fejezetben meghatároztuk mi az innováció és miért a leglényegesebb termelési tényező. Ebben a fejezetben az innovációval kapcsolatos célokról, feladatokról lesz szó.

Az innovációt meghatározó elemek, ill. a feladatok. A vezetés direkt támogatása. A természettudományos és technikai oktatás fejlesztése. Általában az oktatás fejlesztése. A természettudományos és technikai kutatás növelése, támogatása. Általában a tudományos kutatás támogatása, növelése. A hagyományok és az új összehangolása, ill. az új szellemiségének megléte. Az új szellemisége röviden: olyan légkör, amikor az ötletet, legyen az akár első látásra őrültség, az emberek, vezetés többsége elvetés, kinevetés helyett csodálja, elismeri (anyagilag, erkölcsileg) és a lehetséges megvalósításon kezd el gondolkodni.

A vezetés, állam direkt támogatásának elemei. Az újítók állami megbecsülése, az újítások újítók támogatása. A szabadalmazási eljárás megkönnyítése. Az újítási kiállítások, versenyek, pályázatok, projektek erkölcsi és anyagi támogatása, és direkt létrehozása. Az innováció adó és hitelbeli támogatása. Alkotóházak létrehozása. Az államnak, vezetésnek olyan politikája, mely elősegíti az új szellemiségét, az innovációs légkört, a hagyományok és az új összehangolását és gátolja az utánzást. Az állami termelésfejlesztés, illetve az ország-fejlesztő tervek. Elsősorban az utakra, hidakra, stb., valamint gazdasági irányokra gondolok. Bár van politikai innováció is, de az egy másik téma.

A direkt innováció egyik lehetséges eszköze az alkotóházak létrehozása. Az alkotóházak lényege: pl. kihasználatlan gyárépületben minden lehetséges szerszámot, gépet, eszközt, anyagot, stb. valamint állandó szakembereket, tudósokat a feltalálók rendelkezésére bocsátanak, hogy a szükséges kísérleteket, ill. prototípust elkészíthessék.

A termelési innováció céljai, a hasznos célú innováció.

Innováció és magángazdaság. A magángazdaság (elsősorban a nagytőke) támogatja azt az innovációt, ami az ő rövid távú profitszerzését szolgálja. A gazdasági fejlődés viszont nem erről szól, hanem a népréteg hosszú távú jólétéről. Ezt a magángazdaság nem támogatja, és ha az állam sem támogatja, akkor nem támogatja senki. Pl. a természetkímélő termeléssel kapcsolatos innovációt az államnak kell támogatni, mert a magángazdaság ezt nem fogja a fontosságának megfelelően finanszírozni.

Az innováció támogatása, fejlesztése, tehát elsősorban állami szolgáltatás, feladat.

Nemcsak az innováció ténye fontos, de az is hogy milyen célú az innováció. Nem elegendők a magángazdaság általi innovációs célok. Az államnak, a vezetésnek is ki kell jelölni az innováció helyes céljait, és az innováció gyakorlatát ebbe az irányba kell terelnie. Az innováció összefügg a fogyasztás-kiválasztással. Összefügg a népréteg fogyasztás-kiválasztásával, vagyis a kereslet vezérelt fogyasztás-kiválasztással. Mint arról szó volt, a piactorzító tényezők csökkentése, és más tényezők hozzák létre azt a helyzetet, hogy elsősorban a népréteg határozza meg a termelés struktúráját ill. azt, hogy merre haladjon a termelés, ill. a termelés fejlesztése. A fogyasztás-kiválasztás persze csak a fő irányt jelöli ki, a konkrét újításokat persze nem képes kijelölni ezt az újítok, tudósok határozzák meg találmányaikkal, fejlesztéseikkel. Természetesen az innováció fő irányát a fogyasztás-kiválasztás másik oldala a költségvetés ill. a hosszú távú termelési terv is kijelöli. Ez a folyamat szükségszerűen végbemegy, az állam a vezetés feladata, hogy ennek a folyamatnak tudatos és szervezet keretet adjon. Jelenleg az innováció elsődleges céljának a természetpusztulás, a környezetszennyezés megállításának kell lennie. Pl. olyan energiák megtalálása, felhasználása, melyek kevésbé csökkentik a természeti erőforrásokat ill. olyan természeti erőforrásokat csökkentnek, melyekből sok van. Olyan anyagok megtalálása, felhasználása melyek kevésbé csökkentik a természeti erőforrásokat, ill. azokat a természeti erőforrásokat csökkentik, melyekből sok van. Továbbá új természetkímélő termékek szolgáltatások előállítása, ill. az ezeknek megfelelő technikák technológiák létrehozása. Továbbá természet rehabilitációját pl. a hulladékfeldolgozást megoldó új technikák, technológiák létrehozása. A másodlagos cél a hosszú távú termelési tervnek (termelési és szolgáltatási terv) megfelelő innováció. Pl. az egészségügy, orvostudomány fejlesztése, ami mind a tudósok, mind a lakosság szerint valószínűleg hosszú távon és egyben rövid távon is fejlesztendő.

A célok után az államnak a megfelelő eszközökkel konkrét keretet kell adnia az innovációs folyamatnak. Pl. sok pályázat létrehozása, mely a környezetszennyezés nélküli közlekedésre, a környezetszennyezés nélküli fűtésre, a környezetszennyezés nélküli energiatermelésre, stb. vonatkozik.

Néhány más összefüggés.

Szélesebb értelemben az innováció leglényegesebb eleme, hogy a társadalomban kialakuljon az újító, változtató szellemiség. Erről a világnézetről szóló tanulmányrészben írok hosszabban. Lényegében ez arról szól, hogy a társadalom minden szegmense, az emberek, a vezetés, a hivatalok, stb. fogékony az újításokra, a változtatásra. Újítás, változtatás az is, ha a rossz úton haladó bárka letér az útjáról és egy másik útra tér át, legyen az akár egy hagyományos régi, már méltánytalanul elfeledett, elhanyagolt, leirt út. Szélesebb értelemben nemcsak termelést lehet megújítani, hanem a rendszert, az erkölcsöt, az életmódot is.

Manapság viszont sajnos csak egészen szűken értelmezik az innovációt, azon technikai újításokat értik alatta melyekből új termék lesz. Én nem erre a szűken értelmezett innovációról beszélek.

Innováció és kisvállalkozások összefüggnek. Az innovációs légkör olyan, hogy még az egyszerű dolgozó, kisvállalkozó is képes profitálni a jó ötletéből. Aki azt mondja, hogy manapság csak a nagy gazdag jól felszerelt kutató intézetek képesek eredményt elérni az nem érti az innováció lényegét. Az innováció lényege az ötlet a felfedezés. Az innovációs légkör egy olyan világ ahol nagyon sokan törik a fejüket egy jobb, hasznosabb tudományos, technikai, termelési eljáráson, és azért törik sokan, mert érdemes nekik ezzel foglalkozni. Az eredeti találmányok (robbanómotor, repülőgép, filmgyártás, stb.) kisvállalkozói szinten jöttek létre. A kisvállalkozókat segítő légkör és az innovációs légkör és az új szellemisége összefüggnek, testvérek. A közvetlendemokrácia és az innováció unokatestvérek.

Természetesen azért szükség van a jól felszerelt korszerű kutatóintézetekre is. Ezek fejlesztése az innováció egyik eleme de nem a kizárólagos eleme.

Az innováció (innovációs termelés) és gazdasági pénzügyi rendszer összefügg de két különböző dolog.

A természettudományokról és természettudományos és technikai oktatásról egy másik rendszertényező szól, abban külön van értékelve ez a terület. Ezért itt bővebben nem térek ki erre, csak a megjegyzés szintjén, hogy ez is lényeges eleme az innovációnak. Még annyit: a természettudományos technikai oktatásnak nem a mennyiségével van probléma, hanem a struktúrájával és a minőségével.

A B/3 ábra mutatja, hogy termelés és ezen belül az innováció szinte mindennel összefügg. Több összefüggésről már beszéltem. Az adózással és a hitelezéssel úgy függ össze, erről az adott rendszertényezőkben beszélek, hogy támogatják e az innovációt vagy sem. A B/3 ábrán a megjegyzés: a jelenleg nem tudatos nem elégséges az innováció adózási, hitelezési támogatása, ennek a jövő rendszerében meg kell változnia. Ez a mondat tulajdonképpen elmondja a lényeget, amihez nem szükséges magyarázat. Az innováció összefügg többek között a hatékony állammal, amennyiben a hatékony állam sem lehetséges innováció nélkül. Ez az innováció visszahatása az állam működésére. Az állam támogatja az innovációt ugyanakkor fel is kell azt használnia, ahhoz hogy az állami szolgáltatások korszerűbben működjenek. Az innováció kapcsolódik a gazdaságirányítás jellegéhez is. Egy hatalmi vagyoni jellegű irányításnak nem érdeke az innováció, egyébként is ösztönösen irtózik minden komolyabb változástól, megújulástól.

A hazai innováció és külföldi innováció beintegrálása a hazai gazdaságba.

Az alapprobléma az, hogy hiába van jelen egy nemzetgazságban magas fokú innováció, a korszerű termékek sokasága, ha az csak fogyasztás szintjén, ill. bérmunka szintjén van jelen. A technikai, technológiai előnyről már beszéltem. A gazdaságban az diktál, az hasznosul, akinek kezében (rendelkezik vele) van korszerű technika, technológia, az innováció. Rendelkezik vele, azt jelenti, hogy ért hozzá, képes előállítani, képes uralni. A tulajdonviszonyok is fontosak, de talán kevésbé, mint a hozzáértés, az uralás. Pl., behoznak egy korszerű gépet, vagy éppen itt állítják elő, de nem nagyon tudják használni. Vagy ha elromlik, nem tudják megjavítani. A technika nem integrálódik be a lakosságba.

Ismert a vicc: kimegy a mosógépszerelő és a kalapácsával ráüt a mosógépre, mire az megjavul. Majd benyújtja számlát amin 5000 forint áll. Az ügyfél csodálkozva kérdi: mi kerül ebben ötezer forintba?

100 forint az ütés, és 4900, hogy tudtam, hová kell ütni – válaszolja a szerelő.

Persze az is baj, ha csak behozzák ezeket a gépeket, eszközöket, stb., hiszen ezek árrése, haszna sokkal magasabb, mint egy korszerűtlen gép ára. Tehát nyilvánvalóan aránytalan cserearány alakul ki, amennyiben egy korszerű termékért korszerűtlen termékkel fizetnek. Ugyanígy aránytalan cserearány alakul ki, ha egy kreatív innovatív munkát cserélnek bérmunkára. Ezért az a nemzetgazdaság hasznosul, ahol nagyobb arányú a korszerű innovatív termék, és a kreatív, innovatív munka. Ahol ezek aránya kisebb az a nemzetgazdaság károsul.

A hazai innováció megteremtése mellett fontos a külföldi innováció beintegrálása a nemzetgazdaságba. Szerintem ezt leginkább oktatással és ezen belül is jelentős részben felnőttképzéssel lehet elérni. A felnőttképzés azért fontos, mert igen gyors változások vannak. Tehát az iskolában szerzett tudás egy idő után kevés lesz. Ráadásul az iskolai tudás túl általános. Tehát speciális felnőttképzésre, tanfolyamokra van szükség. Az államnak ebben is tudatosan, tervezetten kell szerepet vállalnia. Minden olyan oktatást támogatnia kell, amely a valóban korszerű, egyben hasznos termékekkel kapcsolatos. A hazai kis és középvállalkozásokon belül külön kellene támogatni azokat, akik valóban korszerű hasznos termékekkel kapcsolatos munkát végeznek. Még inkább azokat, akik teljesen új, korszerű, hasznos terméket állítanak elő.

A jövő újítási rendszere.

A jövőben az állam feladata lesz az újítási rendszer az újítás-kereskedelem megszervezése. Most is van találmányi hivatal, csak ez az egész kritikán alul, harmatgyengén működik.

Először is az átlagos ember a kisember fejében rengeteg újítás (találmány) felötlik. Az újítások skálája hihetetlenül széles, ebbe most nem is folynék bele.

Inkább egy kis történelmi kitérőt teszek. Valószínűleg ha Leonardo, Edison, Watt, Otto, és még hosszasan sorolhatnám, ma élne, akkor nem rendelkeznének újításokkal. Mert akármilyen hihetetlenül is hangzik, a mai közszellemiségben kevésbé van benne az újító szellemiség, mint a korábbi korok szellemiségében. És mert bármilyen hihetetlenül is hangzik a mai korban, kevésbé talál az ember, patrónust, mecénást, menedzsert, mint a korábbi korokban. A miértet érdemes lenne elemezni, sok ok van, de sajnos erre nincs idő.

Tehát az átlagos ember fejében szinte naponta ötlik fel valamilyen újítás, de aztán, el is reppen, mert az alapállás: minek gondolkodjak tovább, úgysem tudok ezzel kezdeni semmit. És persze teljesen jogos logikus ez az alapállás, mert tényleg nem tud vele mit kezdeni.

Itt a probléma összekapcsolódik a fejlett javaslati rendszerrel, hiszen az a javaslatok többnyire nem mások, mint újítások.

Fel kell tenni a kérdést, mi lenne, ha ennek a rengeteg ötletnek csak a jobbik negyede valósulna meg legalább részben. Akkor a jelenlegi újítási mutató valószínűleg a 10-szeresére növekedne, a gazdasági, társadalmi fejlődés pedig megduplázódna.

Szerintem az átlagember, az emberek többsége, megelégedne a következőkkel:

Rendben van, nem kapok az újításomért milliókat, rendben van, nem lesz abból világhírű találmány. De azért azt elvárom, hogy legalább ne én fizessek érte, sőt valamelyes kevés pénzt pl. a ráfordított gondolkodás idejét, 10-50-100-500 ezer Ft-ot kapjak. És azt is elvárom, hogy legalább bekerüljön egy olyan raktárba, boltba, ahonnan akár meg is vásárolhatják. És azt is elvárom, hogy eme üzlet tulajdonosa, dolgozója tegye ki a polcra az újításom, próbálja meg eladni, és elvárom, hogy ehhez értsen is, vagyis tudja, mit, hol kinek lehet eladni. Jelenleg ez csak álmodozás, ebből semmi sincs. Jó kérdés, hogy miért nincs, mert nem annyira bonyolult ez az egész és végül is az újítónak, a kereskedőnek és vevőnek is megérné nem beszélve a társadalomról. Ennek miértjéről, miért nem alakult az újítások magángazdasági kereskedelmi rendszere, eltekintve a kevés egyedi kivételtől, ez megint megérne egy hosszabb elmélkedést. A probléma egyik oldala: valószínűleg az újítások iránti kereslet is hiányzik. Meggyőződésem, hogy jelenleg egy szellemileg hanyatló korban élünk. A történelemnek voltak szellemileg prosperáló korai (reneszánsz, felvilágosodás, ipari forradalom, és még lehetne sorolni). Voltak átlagos korai és voltak hanyatló korai. Jelenleg szerintem kifejezetten egy hanyatló egy tespedő kort élünk meg. A fejlődést mindig úgy kell nézni, hogy a meglevő mennyivel növekszik. A megnézzük pl. az említett korokban, természettudományos technikai vonatkozásban a meglevőből pl. ötven év alatt mennyi lett, akkor elképesztő fejlődés, megduplázódás bontakozik ki. 2060-tól megduplázódott a természettudományos technikai állapot? És 1990-től meg fog duplázódni 2040-ig, a mai tendencia mellett? Aligha, jó, ha 10%-os fejlődés lesz. Nézzünk szembe a ténnyel, már vagy jó 20 éve nem történt alapvető felfedezés, pedig látszólag pezseg a tudományos technikai élet. De csak látszólag.

Visszatérek az egyik okra, az újítási szellemiség hiányára. Ennek hiánya pedig részben ebből, az öntelt, önelégült, az emberek többségét manapság uraló felfogásból ered: az ember már mindent kitalált, már szinte mindent tudunk, már nagyon okosak vagyunk. Ennek miértjéről (miért is alakult ki, terjedt el ez a felfogás), is érdemes lenne elgondolkodni. Tény hogy a korábbi korok embere sokkal szerényebb volt, és sokkal inkább tisztában volt azzal, hogy szinte semmit sem tud. Most sem tudunk sokkal többet csak ezzel, azaz a kevés tudásunkkal, sem vagyunk tisztában.

De visszatérek a gyakorlati rendszermegoldásra.

Ha nem alakult ki az újítások kereskedelmi rendszere, akkor az államnak kell kialakítani ilyent. Vagyis az állami hivatal, amely remélhetőleg tele lesz hozzáértő emberekkel, vegye meg a kisember az átlagember újításait, a szerényebbeket párezer, pártízezer pénzért, a jelentősebbeket pedig párszázezerért, és aztán tegye ki a polcra, próbálja meg értékesíteni. És tudja, mit hol kell értékesíteni. És persze amit az állam is fel tud használni, azt az állam használja fel. És persze ha egy újítás nem kel el, de nyilvánvalóan nagyszerű, akkor maga az állam segítsen a megvalósításban.

Most itt elkanyarodok a jövő államának szerepéhez. Pl. a hulladékfeldolgozás kapcsán is említettem, ha ez az egyébként hasznos és megtérülő ágazat nem akar magángazdaságban beindulni, akkor az államnak kell azt megoldani. Ugyanez mondható el az újítások kereskedelméről és sok mindenről. Megint meg kell dönteni azt a liberális dogmát, hogy az állam csak bizonyos területekre korlátozódhat. Nem így van, a helyes elv: ami társadalmilag, nemzetgazdaságilag (természetesen hosszabb távon nézve) jó, hasznos, és magángazdaságban és máshol sem működik, azt az államnak kell működtetni.

Az állami innovációs versenyek, pályázatok kialakítása, ötletversenyek, elméleti terv-versenyek, melyekben azért a kidolgozottság is számítana.

Ezek tehát komplex tervek, tervek és nem késztermékek.

Sok oldala lehet, pl. a természettudományos oldal: pl. talajvízmegoldó pályázat Pl. univerzális mezőgazdasági kisgép tervezési pályázat. Pl. hulladékfeldolgozás-terv pályázat. Pl. kistermelői együttműködés – pályázat. Stb..

Társadalomtudományos oldal: pl. vagyonadózás-terv pályázat. Pl. egészségügyi reform pályázat. Pl. oktatási, tandíj, és iskolareform pályázat. Stb..

Természetesen a legjobb pályázatok magas díjban részesülnének. És persze a közszolgálati média (a jövőben a közszolgálati internet lesz a legnagyobb ága) ezekről tudósítana.

Végül rövid kitérés a munkaszervezésre.

Kétségtelenül máshová is be lehetne sorolni a munkaszervezést, de az is kétségtelen, hogy egy fontos tényezője a termelésnek. Minden területnek, minden munkának megvan maga jó technológiája, a munkarend, munkasorrend, azok a munkamódszerek, amelyek leginkább biztosítják a hatékony munkát. Ezért sokat erről a témáról nem lehet beszélni, legfeljebb ki lehet jelenteni: a munkaszervezésre még több időt kell fordítani, és főleg be kell tartani azt az alapelvet, hogy pénz nélkül is hatékonyabbá lehet tenni a munkát, a termelést a jó munkaszervezéssel, a munkarend átszervezésével. Vannak azért általánosságok is, amelyeket a szaktudománynak és az oktatásnak kell feldolgozni és tanítani. E tanulmány az állam és rendszer munkaszervezéséről szól - így is megfogalmazhatjuk e tanulmány lényegét.

A feladatok

Valahogy ki kell alakítani a társadalom, újító, változtató szellemiségét. Ha ebben a vezetés, a hivatalok élen járnak, akkor a társadalomban is kialakul. Az oktatásnak is szerepe van az újító, változtató szellemiség kialakításában.

Szükséges egy jól kidolgozott, és megvalósításra kerülő nemzeti fejlesztési tervre.

Az állam, erre kijelölt állami intézmény támogassa azon újítókat, feltalálókat, akik e támogatást kérik. Pl. egy szerződés aláírása után, egy-két szakember nézze át az újítást és annak jóságának, függvényében adjon, jogi, ügyintézési, megvalósítási tanácsot, vagy ha kiváló újításról van szó, akkor az állam akár pénzt, vagy olyan műhelyt is biztosíthat ahol a modellt, a prototípust legyártják. Más esetben, ha igéretes az újítás, de nem kell senkinek, az államnak kell megvásárolni.

A hazai innováció megteremtése. Az újítók, újítások megbecsülése direkt pénzbeli és egyéb támogatása. A szabadalmi eljárás egyszerűsítése, pénzbeli támogatása, általában az újításokkal kapcsolatos bürokrácia megszüntetése. Alkotóházak létrehozása. Az újítások kereskedelmi rendszerének állami kialakítása. Az innovációs légkör megteremtése.

Versenyek, pályázatok, kiállítások létrehozása. Az állami innovációs versenyek, pályázatok kialakítása, ötletversenyek, elméleti terv-versenyek, melyekben azért a kidolgozottság is számítana.

Az innováció elemeinek, és általában az innováció állami támogatása (adó, hitel, szabályozás, közvetlen, direkt támogatás, propaganda).

Az állami természettudományos és technikai kutató intézetek fejlesztése, nagyobb költségvetése. A természettudományok és technikai tudományok minőségi fejlesztése. A természettudományos és technikai (szakképzés, főiskolák, egyetemek, stb.) oktatás minőségének, struktúrájának javítása.

A külföldi innováció beintegrálása, oktatással, felnőttképzéssel, speciális felnőttképzéssel. Azon hazai vállalkozók állami segítése, aki korszerű, hasznos terméket állítanak elő, vagy ilyennel foglalkoznak.

A békés, hasznos célú innováció meghatározása és fejlesztése. A természetpusztítás megállításához, a hosszú távú termelési tervhez kapcsolódó innováció fejlesztése. A célok feladatok és eszközök összehangolása. Az innovációt fejlesztő terv létrehozása, megvalósítása, konkrét intézkedésekkel.

Mindezen feladatok megvalósítása, felügyelete egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényel.

A munkaszervezésre még több időt kell fordítani, és főleg be kell tartani azt az alapelvet, hogy pénz nélkül is hatékonyabbá lehet tenni a munkát, a termelést a jó munkaszervezéssel, a munkarend átszervezésével. Vannak azért általánosságok is, amelyeket a szaktudománynak és az oktatásnak kell feldolgozni és tanítani.

A történelmi és százalékos értékelés.

A történelmi értékelés kétoldalú, méghozzá többszörösen kétoldalú. Egyrészt megállapítható, hogy a természettudományok és technika, így a gazdasági innováció is történelmi léptékben egyenletesen fejlődik. Ez azonban inkább természetes szükségszerű fejlődésből mintsem rendszerfejlődésből adódik. Másrészt az egyes népek, országok időszakos fejlődése abszolút változó. Természetesen ugyanígy változik az adott nép, adott hosszabb távú korszakának vezetése, pontosabban a vezetésnek az innováció fontosságát felismerő és támogató hozzáállása. A rendszerfejlődésből adódó pontosban a rendszerfejlődés e tényezőjének fejlődésből adódó fejlődés inkább változékony mintsem egyenletes. Azt azért megállapíthatjuk, hogy az újabb rendszerekben (klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus, szocializmus) általában tudatosabban és nagyobb mértékben van jelen az innováció. Azért az is kiderült hogy jelenlegi innováció többnyire magángazdasági és nagyintézményi innováció. A jövő innovációja ezt megtartva, azért preferálja majd az állami és kisvállalkozói, magánemberi innovációt is, mellyel az innováció mértéke megnő. Azért ami az innováció mértékét illeti a jelenlegi államkapitalista rendszerben nincs nagy baj. Inkább céljaival van baj.

Az innováció helyes céljait illetően azonban korántsem ilyen kedvező az újkori ill. a jelenlegi helyzet.

A tényleges demokrácia innovációja békés célú lesz. A politika nem fogja ismerni a hódító háborút, sem a megelőző háború fogalmát, mely a hódító háború trükkös manipulációs megközelítése. Csak a ténylegesen védekező háborút és ehhez köthető innovációt fogja ismerni, a haditechnika éppen annyi, olyan minőségű, olyan struktúrájú lesz amennyi a védekezéshez szükséges. Ezen felül az innováció célja megegyezik a népréteg lakosság hosszabb távú életszínvonalának emelésével. Ebből adódóan a legfontosabb célja a természetpusztítás csökkentése lesz, nem pedig a rövid távú haszonszerzés, mint a jelenlegi innovációnak.

Osszuk két egyenlő részre az innováció fejlődését. Egyrészt értékeljük az innováció mértékének fejlődését, itt pozitív fejlődést tapasztalhatunk. Másrészt értékeljük az innováció céljainak fejlődését, itt alig tapasztalhatunk pozitív fejlődést.

Mindent összevetve a százalékos értékelés: rabszolgatartó rendszer 1,8%, feudalizmus 2,8%, klasszikus kapitalizmus 3,6%, jelenlegi államkapitalizmus 4,4% brezsnyevi szocializmus 4,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 4,5%? A tényleges demokrácia innovációja mértéke és céljainak hasznossága ötven éven belül elérheti az 6%-ot.

Újra és újra el kell gondolkodni a gazdaság, a foglalkoztatottság alapvetésein. Elméleti rendszertényező.

El kell gondolkodni a jövőről, a távolabbi jövőről is, a gazdaság, a foglalkoztatottság vonatkozásában is igaz: jobb, ha van egy átgondolt tervezett iránymutató út, mintha vaktában kóvályognánk az erdőben.

A gazdaság a foglalkoztatottság sem független attól, hogy milyen és milyen lesz az emberek tudata (gondolkodása, erkölcse, felfogása, igénye, stb.).

Akár az igény (a fogyasztás), akár a termelésstruktúra (a gépesítés) oldaláról nézzük: a szabadidőnek, a szórakozásnak lassan növekednie kell, ehhez képest a munkának, munkaidőnek csökkennie kell.

A gépesítés, a technikai fejlődés, amely remélhetőleg nem áll le, kétségkívül a fizikai munka csökkenését okozza. Illetve a fizikai munka is átalakul egyfajta szakmunkává. Ugyanakkor a szellemi munka nem csökken. Ugyanakkor a szórakozást kielégítő munka szintén nő, hiszen lassan nő a szórakozás ideje, és egyfajta igénynövekedés e tekintetbe is van. Összességében azonban, lassan mégis csökken a munka, a munkaidő, és nő a szórakozás, pihenés, ha egy viszonylag optimális tendenciából indulunk ki.

Talán ezzel a gondolattal kell kezdeni: az emberek igénye (fogyasztása) állandóan nő, ráadásul szeretnek dolgozni, akkor nincs baj, ez a kettő biztosítja, hogy a gazdaság ezzel együtt az életszínvonal állandóan növekedjen.

A cél, hogy minél több ember egyre kellemesebben, jobban egészségesebben éljen.

Bizonyos alapokból (a meglevő gépek, házak, stb.) indul ki ez a munka és fogyasztásnövekedés, az alapok is növekednek. Csakhogy azért az alapok állapotmegőrzése is munkát igényel. Csakhogy jelenleg azt tapasztaljuk, hogy a természeti erőforrások, mint az alapok alapjai, csökkennek.

Mindjárt itt az elején ki kell jelenteni, nagyon sok okból el kell felejteni a még a 4%-os folyamatos évi termelés és életszínvonal növekedést. Hosszabb távon a cél legfeljebb az 1-2%-os folyamatos egyenletes növekedés.

De valóban igaz, hogy az emberek igénynövekedése és munkaszeretete (a gazdasági hajtóerő) létezik? És ez nem csökkenhet a jólét az életszínvonal növekedésével?

Voltak és vannak ugyan olyan emberek, embercsoportok, népek melyek kvázi igénytelenek (nagyjából megelégednek a meglevővel) és a munkába se találnak örömöt, de azért a többségre igaz, az igényei megvannak, nem elégszik meg a meglevővel, és dolgozni is szeret. Bár erre „szeret dolgozni” még visszatérek.

De kérdés: ha az emberek eljutnak egy bizonyos életszínvonalra, egy bizonyos fogyasztási szintre, akkor hajlandóak e további munkát (pénzt) fektetni abba, hogy ez a szint növekedjen? (Hiába van, vagy lehetne termelés, ha nincs kereslet – talán így is felvethetjük a problémát.)

Nézzünk néhány példát:

A bőség zavarában dúskálva, válasszuk ki, pl. a fürdőturizmust, a cipőipart, és lakásépítő-ipart. Dotáljuk, kedvezményes hiteleket kap, pl. fürdőturizmus, de elérhet egy olyan szintre, amikor az emberek általában, átlagosan azt mondják: ennyi a maximális igényünk, épülhet tőlünk még több, még igényesebb medencés szálloda, ez már minket nem csábít. Pontosabban, ha ingyen mehetnénk, akkor persze elmennénk (még ez sem biztos), de fizetni már nem fizetünk (nem áldozunk rá időt, munkát) érte. Ezek akkor üresen fognak kongani.

(Megjegyzem: a kispiac, nagypiac teóriában nem nagyon hiszek, hiszen egy termék, szolgáltatás per, fogyasztószám, a matematikai összefüggés, ez egy kisebb piacon ugyanannyi lehet, mint egy nagyobb piacon. Egy kicsit számít a fluktuáció nagysága, de szerintem nem jelentős.)

Ugyanez elmondható, pl. a cipők vonatkozásban a lakások vonatkozásában és minden termékek, szolgáltatást felsorolhatnának. Annál is inkább, mert az emberek választanak, most inkább elmenjek egy hétvégi szállodázásra, vagy cipőt vegyek, vagy gyűjtsek egy nagyobb lakásra, stb.. Tehát a helyes termelés és fogyasztásstruktúra a legfontosabb.

De térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogyha már mindenből (luxus hétvége, cipő, lakás, stb.) elértek egy bizonyos fogyasztási szintet, akkor nem mondják e, ezt: most már semmi sem kell igazán, most már inkább nem dolgozunk többet, most már inkább pihenünk, és a meglevő szinten szórakozunk. Mert, ha egyre többen mondják ezt, akkor csökken a gazdasági fejlődés, csökken a termelés és a fogyasztás. Adjunk egy nevet ennek a jelenségnek én, „életszínvonal-telítődésnek” nevezem.

Na most ez egy összetett jelenség. Pl. megjelenik e új, vagy minőségileg új termelés, fogyasztás, illetve ebből mennyi jelenik meg.

Feltételezve, hogy a politika normális, a társadalom normális, a távolabbi jövőben sem kell amiatt aggódni, hogy az életszínvonal-telítődés miatt leáll gazdasági növekedés, méghozzá a következők miatt:

Mindig lesznek (és vannak is) megoldandó problémák, hiánycikkek, hiány-szolgáltatások, hiánymunkák.

A termelés és fogyasztásstruktúra mindig korrekcióra szorul, ami azt jelenti, hogy mindig lesz mit termelni, mindig lesz fogyasztásigény.

Mindig megjelennek minőségileg is új (eddig nem volt) termékek, szolgáltatások, amelyek mind a termelés, mind a fogyasztásnövekedést okoznak.

Az viszont lehetséges, hogy az életszínvonal telítődés miatt egy kevéssel csökken a termelés-fogyasztás főleg akkor, ha gátolják a felettébb értelmes termeléseket-fogyasztásokat.

Ezek szerint csoportosítsuk így a termeléseket-fogyasztásokat.

Felettébb értelmes termelések-fogyasztások.

A megoldandó problémákból kiindulva az egetverő súlyosságú hiánycikkek, hiányszolgáltatások, hiánymunkák pótlása. (Erre kell törekedni, vagyis fel kell ezeket fedezni, és az államnak minden eszközzel segíteni kell a megoldást.) Jelenleg elsősorban az állami szolgáltatások és a környezetvédő, ill. zöldenergia termelések-fogyasztások lennének e felettébb értelmes termelések-fogyasztások.

A termelés és fogyasztásstruktúra korrekciójából eredő viszonylag kisebb hiánycikkek, hiányszolgáltatások, hiánymunkák pótlása. Aktuálisan pl. öt éves távlatban, hol vannak kielégíthetetlen igények, stb. (Szintén az államnak kell ebben lépni, mert a piacgazdaság önmagában nem képes megoldani a problémát.)

Minden segítséget meg kell adni, hogy minél több értelmes minőségileg új termék, szolgáltatás, munka jelenjen meg.

Egyszerűen értelmes termelések-fogyasztások.

Értelmetlen termelések-fogyasztások.

Visszatérve a felettébb termelésekre-fogyasztásokra.

Pl. napjainkban kettő hatalmas olyan területhalmaz is van, amely mint a hiánycikkek, hiányszolgáltatások halmaza, felpörgethetné a gazdaságot, a termelést, a fogyasztást, ill. valóságosan is emelhetné az életszínvonalat. Az egyik az állami szolgáltatások sora. Mint az igazságszolgáltatás, a biztonság a közbiztonság, a demokrácia, az egészségügy, a tudásszerzés, oktatás, a tömegközlekedés, stb..

A másik területhalmaz a természetrombolás megállítása, ill. a környezetkímélő gépek, technika, technológia megjelenése, illetve ezzel kapcsolatos termelések-fogyasztások.

Pl. miért nem kaphatók viszonylag olcsón használható napelemes-akkumlátoros autók? Ezt a példázatot általánosítsuk, terjesszük ki.

Drágán kaphatók, viszont azt csak kevesen tudják megvenni. Viszont azon kevesek, a gazdagok még ezen „kötelességüket” sem teljesítik inkább benzinfaló luxusautókat vásárolnak. Nincs igazán fejlesztés, nincs tömeggyártás.

Miközben az ilyen autógyártás, mint felettébb értelmes termelés több legyet ütne egy csapásra. Egy új iparággal termelés-fogyasztásnövekedést, azaz gazdasági fejlődést hozna létre. Hatalmas előrelépés lenne a természetrombolás megállításban, illetve a fogyó energia, a fogyó olaj megoldásában. Illetve az emberek, cégek és az országok nem lennének kiszolgáltatva az olaj és benzináraknak. Illetve hosszabb távon nagyon jó üzlet lenne.

Bár sok állam rengeteget költ, és komoly kutatóbázist áldoz, pl. az űrhajózásra, a nukleáris fegyverekre, stb., de ez ügyben (napelemes-akkumulátoros autók) a fülük botját sem mozdítják meg. Közvetlenül, állami hitelekkel sem támogatják. A politikai vezetések, az államok egységesen inaktívak ez ügyben is.

A nagy autógyárak, de más nagyvállatok sem kezdenek komoly fejlesztésbe, ill. ha ezt teszik akkor is titokba. A nagytőke egységesen inaktív ez ügyben is.

A kisüzemeknek pedig nincs akkora tökéjük, hogy ekkora beruházást véghez vigyenek. Szerintem inkább gátolják, mintsem támogatják őket.

Egy kicsit az átlagfogyasztók is hibásak.

Amikor ezt a problémát vizsgáljuk, ráébredhetünk, hogy a gazdaság, a gazdasági törvényeszűségeken kívül elsősorban politikai társadalmi kérdés. Tehát elfilózhatunk mi a gazdasági törvényszerűsségeken, csak az lótúrót sem ér, mert hatalmi és vagyoni érdekek annulálják ezeket a törvényszerűségeket.

Majd akkor mondják, hogy technikailag nem lehetséges, ha egy-két, többmilliárd dolláros költségvetésű kutató-fejlesztő vállalat (mindegy, hogy állami, vagy magántulajdonú) tíz év után sem ér el eredményt. Na, de a piacgazdaság nem így működik – mondják sokan. Akkor viszont más nagyszabású fejlesztések sem lehetnének a világban, mint űrhajózás, mint atomfizika, mint fegyverzetfejlesztés és még lehetne sorolni.

Valójában az olajipari cégeknek, az autógyáraknak a nagytőke jelentős részének kifejezetten ellenérdeke ez a gyártás. Egyfelől az autógyártás érdekelt az olajiparban, másfelől a meglevő autók szép profitot hoznak a nagytőkének. Nyilván utána gondoltak és kiszámították, hogy ez hatalmas veszteség a számukra. A nagytőke pedig sok szálon összefügg, és össze is zár.

A politikai vezetés pedig egyrészt nagytőke szövetségese, (részben kényszerszövetségese), másrészt azért ő is jelentős adókat kaszál be a jelen helyzetben. És nemcsak az adókról van szó, a magángazdasági gazdaság erőssége az egész ország gazdaságát is jellemzi.

Csakhogy a legfőbb törvényszerűséget ne felejtsük ki: ha az adott meglevő termelésnél-fogyasztásnál van egy lehetségesen megvalósítható, de megvalósulatlan, sokkal jobb, gazdaságosabb termelés-fogyasztás, akkor az, hatalmas veszteség az országnak, a népnek, az emberiségnek. Egyszerűen, kevesek érdeke miatt ráfarag a világ. A világ, gazdasági működését még mindig a kevesek és nem a többség (emberek, állatok, növények) érdeke határozza meg.

Kitérés az értelmetlen termelésre-fogyasztásra.

Értelmetlen és káros minden olyan termelés-fogyasztás mely kihasználatlan. Kihasználatlanul a szemétbe kerül. Amely fölösleges. Itt a példák ezreit lehetne sorolni. Értelmetlen személyenként évi öt cipőt várásrolni, (termelni) majd a szemétbe dobni. Értelmetlen kihasználatlan házakat, nyaralókat építeni. Stb..

Pl. a bürokrácia is értelmetlen munkát generál.

Persze az eladhatatlan termék, szolgáltatás is kihasználatlan értelmetlen,

Értelmetlen, látszólagos választékbőséget létrehozni, illetve az ebbe fektetett munka értelmetlen fölösleges. És a vásárlónak is elrabolja az idejét. Most itt hirtelen a bankok és a szolgáltató cégek ezerféle szolgáltatás-variációjára gondolok, melyeknek nagyobb része csak látszólagos választék-bőség. De az egyéb cikkek, élelmiszer, ruházat, stb. területén is számos példa található. Más címkét raknak rá, más nevet adnak neki, egy cseppel megváltoztatják az egyik összetevőt, és máris létrejött a látszólagos választék-bőség.

Továbbá értelmetlen és káros a testet, lelket romboló, a természetet romboló termelés-fogyasztás. Bár ezeket használjuk, csak éppen rombolnak, nem építenek.

És értelmetlen rossz hatékonysággal termelni. Bár ha egyébként rossz hatékonysággal állítnak elő kihasznált és építő terméket, szolgáltatást, akkor az kevésbé káros, mintha jó hatékonysággal állítanának elő kihasználatlan, ill. romboló terméket, szolgáltatást.

Mindezek még akkor is károsak, ha rövid távon megtérülnek.

A fölösleges termelés-fogyasztás természetesen fölösleges foglakoztatással jár.

Vagyis ezek nem növelik valóságos foglalkoztatást.

Miért jöhetnek létre tömegesen az értelmetlen termelések-fogyasztások?

Egyfelől egyeseknek, a néphez képest szűkebb rétegnek ez rövid távon hasznot hajt, természetesen ezek szorgalmazzák. A politikusoknak pedig nincs annyi eszük, hogy ezekre az egyszerű összefüggésekre rájöjjenek.

A legfőbb ok azonban, hogy a felettébb értelmes termelés-fogyasztás útja le van zárva. Olyan ez mintha a jó út le lenne zárva, ezért mindenki össze-vissza jobbra-balra, hátra kénytelen kóvályogni, hiszen előre nem tud menni.

Visszatérek a jövőhöz. A jövő útja vajon a további szakosodás (specializálódás, munkamegosztás, stb.), avagy a generális (lapraszerelt-barkács) háztáji gazdaság?

A technika, technológia, a termelés, kezdetben az irányban fejlődött, hogy szükséges lett a munkamegosztás. De manapság elért egy olyan szintre hogy meg tudná oldani a lapraszerelt-barkács termelést. Kellenek hozzá előre gyártott félkész alkatrészek, anyagok. Kellenek hozzá jó kis speciális kisgépek. Kellenek hozzá jó kis leírások. Ezekkel nagyon sok mindent házilag elő lehetne állítani, sokféle termelést lehetne megoldani. Vannak is erre példák, de ezt az egészet még jócskán lehet bővíteni, fejleszteni. Ilyen módón akár egy laikus is fel tudja építeni a házát. Vagy képes működtetni egy kisebb háztáji gazdaságot, konyhakerttel, kisállatokkal, stb.. A bútorzatát is meg tudja csinálni, kenyeret tud sütni, a ruháját meg tudja varrni stb..

Pl. a korai technika csak egy otromba hatalmas traktort tudott előállítani, ami egyrészt hatalmas földet, nagyüzemet igényelt. Másrészt egy erre kiképzett szakmunkást. A jelen technika elő tudna állítani egy egészen kicsike univerzális „kerti gépet”, kerti traktort, ami képes szántani, ásni, markolni, vetni, permetezni, stb.. És ráadásul könnyen egyszerűen kezelhető.

Nem árt elgondolkodni az előnyökön, hátrányokon.

Azért a szakosított munkavégzés egy fél fokkal még mindig hatékonyabb.

És természetesen sok területen nem lehet megoldani, a modern házi munkát, a kisüzemi termelést.

Viszont a modern házigazdaság mindig kéznél van, nem kell közlekedni, szabadabb munkavégzés. Nem kell alkudozni. És talán egy fokkal érdekesebb és motiváltabb a munka. És talán az sem árt, ha az emberek több mindenhez értenek, univerzálissá válnak.

Mindenképpen el kell gondolkodni a szakosítás és az ellenszakosítás az univerzális munkavégzés arányain. Illetve a modern (lapraszerelt-barkács) háztáji, a modern kisüzemi és a nagyüzemi termelés arányain.

Ennek is van foglalkoztatottság kihatása.

Gyakorlatilag arról van szó, ha pl. valaki maga kertészkedik, nem tart kertészt, ha valaki maga takarít ki, nem tart takarítónőt, ha valaki maga rakja össze a bútorát, és nem hív asztalost, és még hosszasan lehetne sorolni, akkor mennyivel kisebb foglalkoztatottság, mintha kertész, takarítónő, asztalos végezné el a munkát? Szerintem semennyivel. Ugyanakkor mindenkinek arányosan illene adót fizetnie, fenntartani az állami szolgáltatásokat, segíteni a rászorultaknak.

És még egy dolog ehhez a házimunkához. Azt hová soroljuk be, pl., ha egy ember egy népszavazás kérdésén gondolkodik, és arra válaszol. Ez bizony a közösség érdekében végzett szellemi munka.

A foglalkoztatottság alapvetései.

Nincs foglalkoztatottság-növekedés, ha munka értelmetlen, fölösleges, káros, stb..

Nincs foglalkoztatottság növelés, ha két ember végez el olyan munkát, melyet egyébként egy ember végez el. Vagyis a szakosítás nem növeli a foglalkoztatottságot és házi, háztáji munka, nem csökkenti. Általában házi, háztáji, alkalmi, sőt a fekete munka, is munka. Ők sem munkanélküliek. (Ugyanakkor az arányos adózást fenn kell tartani.)

Valójában nem az számít, hogy mennyien dolgoznak, és az még kevésbé, hogy ezekből mennyi a bejegyzett, nyilvántartott dolgozó. A hatékonyan és hasznosan elvégzett munka mennyisége számít, ill. a munkavégzés óraszáma, hatékonysága és hasznossága. Valójában a foglalkoztatottakról szóló statisztikai adatok önmagukban nem sokat mondanak.

Igaz, hogy a munkaidő és annak hatékonysága számít, magasabb szempontok miatt azonban optimálisabb, ha szinte mindenki végez, közepes mennyiségű lehetőleg értelmes hatékony munkát.

Matematikailag tehát mindegy viszonylag kevesebben végeznek több munkát, pl. 4 millióan napi 10 órát, vagy viszonylag többen kevesebb munkát, pl. 6 millióan napi 6,8 órát. A munkaadók szempontjából előnyösebb, ha kevesebben végeznek több munkát. Egy embert könnyebb foglalkoztatni, utána kevesebbet kell adózni, mint két ember után. Továbbá nagyobb a választási lehetőség, és még lehetne sorolni az előnyöket.

Pl. úgy tűnhet hogy a magyarok alig dolgoznak, mert a bejegyzett foglalkoztatottak száma kevés. Valójában sokkal többet dolgoznak, mint más nemzetek tagjai, mert akik dolgoznak, azok kíméletlenül ki vannak zsigerelve, napi 10 órában. Ráadásul a házi, háztáji alkalmi munkavégzés is nagyobb arányú, mint más országokban.

Tehát matematikailag mindegy, a munkaadók szempontjából, a kevesen, sokat, változat a jó. Valójában a nép és nemzetgazdaság szempontjából pedig, a sokan dolgoznak kevesebbet, változat a legjobb, vagyis „a kevesen dolgoznak, sokat” változat rossz. Ugyanis, akik egyáltalán nem dolgoznak azért flusztráltak, azért élnek rosszul, mert munkanélküliek. Azok, pedig akik túl sokat dolgoznak, pl. napi 10 órát azok éppen ezért flusztráltak, és bár nekik több a jövedelmük, de a családjukkal nem tudnak foglalkozni, nem képesek kipihenni magukat és még lehetne sorolni a hátrányokat. Ez esetben is a munkaadók főleg nagytőkések érdeke és nép érdeke szembe kerül egymással, és a politikai vezetésnek természetesen a népet kellene képviselnie. De nálunk, pl. ez ügyben, sem teszi ezt. Pedig a megoldás viszonylag egyszerű lenne, az államnak a saját eszközeivel rá kellene bírni a munkaadókat, hogy viszonylag több embert viszonylag kevesebb munkaidőben foglalkoztassanak.

Kitérés a kellemes örömet okozó munkára.

Sajnos meg kell állapítani, hogy a munkának nemcsak kellemesnek de hasznosnak (értelmes, kihasznált) is szükséges lenni. Tehát arra kell törekedni, hogy mindenkinek, minél több embernek olyan hasznos, kihasznált, értelmes munkája legyen, amit jó szívvel, jó kedvvel képes végezni. Ha ezt sikerül elérni, akkor igen nagy esély van arra, hogy a gazdaság jól működik, még akkor is, ha sok minden mást elrontanak a vezetők.

A nagytőke, (nagyvállalkozások) erősen rátelepszik (saját érdekének megfelelően alakítja, és gyakran gátolja) az innovációra, a természettudományos, technikai, fejlődésre. B/12 ábra. Elméleti rendszertényező.

(És nem mellékesen, a környezetkímélő újításokat is gátolja.)

Ez egy utólagos módosító, bővítő tényező. Mit is jelent ez? A társadalmi fejlődés, a társadalom vizsgálata, új szempontok, új megállapítások felfedezése szinte végtelen. E tanulmány sem lehet egy lezárt, egy befejezett tanulmány. Gyakorlatilag egyszer mégis le kell zárni, be kell fejezni. Valószínűleg a lezárást követően akár hetente merülnek fel bennem olyan gondolatok, gondolatsorok, melyek kimaradtak ebből a tanulmányból, melyeknek feltétlen benne kellene lenni. Ezek az utólagos, bővítő, módosító fejezetek. Az utólagos fejezetek szinte szükségszerűen bővítnek, és egyben módosítnak is. A módosítás azt jelenti, hogy mindaz, amit leírtam alapjában véve jó, mégis bizonyos arányok, bizonyos hangsúlyok eltolódnak. Sőt bizonyos mondatok, szövegrészek sem lesznek teljesen pontosan igazak. Természetesen ezek közül csak az jelenhet meg ebben a tanulmányban, amelyik még a megjelenés előtt jut eszembe. Olyasmi ez, mint amikor a szakács rádöbben arra, hogy az elkészült ételből, bizony kihagyott egy-két fontos fűszert.

E fejezet története akkor kezdődött, mikor a 2007-es minden rekordot megdöntő, több hetes kánikulában egy lakótelepi lakás 33c melegében szenvedve, töltöttem szabadságom bár azt tölthettem volna sokkal kellemesebben. Több okból, az egyik éppen a kinti 40c fok meleg volt, nem hagyhattam el lakást. Persze magamfajta gondolkodó agya nem áll le, állandóan pörög, forog. Miért nem lehet nagy meleget kihasználni és éppen energiatermelésre fordítani? Miért nem lehet a meleget kivonni a környezetből? Így a kinti hőmérséklet is csökkenne, és ha ezt pl. energiatermelésre, fordítanák akkor kettős haszon, lenne. Igaz ott vannak napelemek. De miért nem elterjedtebbek napelemek? És miért nem elterjedtebb a napon melegített víz, amivel ki lehetne váltani a házi melegvíz-készítés drága energiáját? És miért nincs több egyszerű házi szélerőmű? Aztán felötlött bennem azon egyszerű gondolat, hogy a kinti forrósság és benti viszonylag hidegebb hőmérsékletet hogyan lehetne használni, akár közvetlen áramtermelésre. Házfalakba beépített fémspirálok, (egyik fele melegben másik fele hidegben) melyekben felerősödő elektromos áram klímaberendezést hajt. És miért nincsenek közforgalomban olyan áramtárolók (akkumulátorok, stb.), amelyek széles skálán, nagy mobilitással tölthetők, és áramleadók? Amelyekkel meghajthatók a háztartási gépek és a közlekedési eszközök. Pl. a napelem által termelt áram, feltölti a kis robogóm, áramtárolóját mely meghajtja annak motorját. Milyen fejlődés történt pl. ez ügyben, az utóbbi években?

Szóval ötlet, az rengeteg van (rajtam kívül még sokmillió emberé) és a megvalósítás sem lehetetlen. A felsoroltakból válasszunk csak egyet ki: legyen ez a napelemek fejlődése. Miért nem jönnek szinte évről, évre hatékonyabb, olcsóbb és az egyszerű kisember, kisvállalkozó számára könnyebben felhasználható napelemek? Egy választ nem lehet elfogadni: azért mert erre képtelen a természettudományos, technikai fejlődés. Ha megnézzük azokat a technikai területeket, (pl. a mobil telefon) ahol a nagytőkének közvetlen profitérdekeltsége van akkor elképzelhetetlen, utópisztikus fejlődést tapasztalhatunk. A probléma kulcsát máshol kell keresni. Mi a különbség napelem és mobiltelefon között valójában (rendszer szempontjából)?

Elmélkedés egyes termékek, szolgáltatások közötti különbségekről. A napelem fejlődése nagyon sok és nagyon erős nagytőke (nagyvállalkozó) érdeket sért, sokkal többet, mint a mobiltelefon. Egyrészt itt vannak a jelenlegi energiatermelők, energiaszolgáltatók (olajtermelők, benzinkészítők, erőműgazdák, áramszolgáltatók, hőszolgáltatók, stb.) érdeke. És minden jelenlegi berendezés erre csatolódik rá. A háztartási gépek, a közlekedési eszközök. A gépjárművek, is benzinnel, olajjal működnek. Tehát ha piacra kerülne egy hatékony, viszonylag olcsó nagy mobilitású, sok módón és könnyen felhasználható, és sorozatban gyártott, tömegesen forgalmazott napelem, akkor erre csatlakozhatna a jelenlegi háztartási gépek, közlekedési eszközök jelentős része. Ez az egész alapjaiban rengetné meg a jelenlegi nagyvállalkozásokat. A csatlakozó eszközök gyártóinak is hatalmas kárt okozna, hiszen át kell állni egy más gyártásra. Amúgy pedig mindenkinek, a lakosságnak hasznos lenne, és főleg a természet lélegezhetne fel, többek között jelentősen lecsökkenne a természetpusztítás, természetszennyezés. Az tehát kijelenthető hogy a napelem komoly fejlesztése nem érdeke az általános nagytőkének (sőt érdekével ellentétes).

Igen ám, de piacgazdaság van – jöhet ez érv – bárki fejlesztheti napelemet. Bárki ezért nem, mert azért ide jelentős pénz, tudás és technológia kell. Tehát az egyszerű kisembernek, és kisvállalkozónak semmi esélyes sincs az ilyen fejlesztésre, főleg ha az állam sem támogatja. Ne felejtsük el, hogy az új napelemnek milyennek kell lenni, többek között sorozatban és viszonylag olcsón gyártottnak kell lennie. Azt se felejtsük el, hogy hiába vannak jó napelemek, ha nem lehet semmit rácsatolni. Tehát itt azért több középvállalkozásnak és nagyvállalkozásnak kellene egyszerre, egy irányba megmozdulni. De akkor még mindig ott van probléma, hogy az új terméknek, termékeknek eladhatónak kell lenni, vagyis árban, felhasználhatóságban és reklámban is konkurenciát kell jelentenie a jelenlegi termékekkel szemben. A jelenlegi termékek mögött pedig hihetetlen hatalmas erő áll. Tehát kijelenhetjük, hogy pl. napelem fejődését a jelenlegi rendszerben ( 80%-ban nagytőke irányította, uralta) rengeteg tényező gátolja.

Kilépve a napelem példából, elméleti síkon is vonjunk le néhány következtetést. Először is a legfontosabb az, hogy rendszerben és ne emberekben gondolkodjunk. Ne arról van szó, hogy nagytőkések azok rossz, kapzsi, kegyetlen önző emberek. Arról van szó, hogy a nagytőke, nagyvállalkozások uralta rendszer miért rossz. A nagyvállalkozások és nagyvállalkozások összefonódó érdeke az sokkal nagyobb gazdasági hatalmat uralmat és gazdasági centralizációt jelent mint kis és középvállalkozások érdeke összefonódó érdeke. Ez a hatalom annál nagyobb, minél nagyobb nagytőke aránya gazdaságban, jelenleg mondjuk 80%-os, akkor ez azt jelenti, hogy szinte teljes ez az uralom. Ez az uralom azt jelenti, hogy nagytőke hatalma, természetesen érdekeltségből kiindulva, mindenre rátelepszik, így rátelepszik az innovációra, a természettudományos technikai fejlődésre is. Minél nagyobb nagytőke aránya, hatalma annál kisebb ez esélye annak, hogy az érdekeivel ütköző, vagy nem egyező természettudományos technikai fejlődés jöjjön létre. Egyszerűbben fogalmazva. Elvileg nem kizárt hogy a jelenlegi 80%-os nagytőke uralom alatt is fejlődjön, pl. napelem, és annak gyártása, csak ennek kicsi az esélye, és ez valószínűleg gyakorlatban is érvényesül. Másképpen, ha csak 50%-os lenne nagytőke aránya és hatalma, akkor a jelenleginél valószínűleg már kétszer hatékonyabb eladhatóbb használhatóbb, stb. napelemek sokasága (jelenleginél kétszer több) működne. Általában a piacgazdaságban a legnagyobb profitot jelenlegi termelés fenntartása és annak lassú, enyhe módosítása jelenti. Egy nagyarányú átállás nem érdeke a jelenleg jól menő üzleteknek. Egyrészt az átállás pénzbe kerül másrészt kockázatos. Tehát a jól menő vállalkozások az új szempontjából (nem mindenhol, de összességében) lemerevedést okoznak. A kis és középvállalkozásokra azért ez két okból kevésbé jellemző. Egyfelől kevésbé képesek a lemerevedés érdekét képviselni. Másrészt több hasonló erejű, de sérthető erejű vállalkozás, nagyobb mobilitást, erősebb versenyt jelent.

Másképpen: a nagytőke, nagyvállalkozások kötik le a jelenlegi természeti és humán erőforrások szinte egészét, és arra kötik le, ami az érdekük. Tehát egyszerűen nem jut semmi olyanra számottevő természeti és humán erőforrás, ami a nagytőke érdekén kívül esik.

És talán ezt is fel lehet hozni. A dúsgazdag nagyvállalkozónak, a légkondicionált villájában nem támad ilyesmi igénye: jó lenne egy olcsón, mondjuk napelemmel működő légkondicionáló. És a gazdag, légkondicionált villájában heverésző politikusnak sem támad ilyen gondolata. Tehát gazdagoknak nincs személyes motivációjuk sem, hiszen a saját közvetlen környezetüket ki tudják ideálisra alakítani. Ez csak 33c fokos lakótelepi lakásban élőnek ez igénye. És ha ez az ember, emberek, kisvállalkozók, magas szaktudásúak, és megfelelő eszközöket kapnak akkor képesek is ilyen a felsorolt paraméterekkel rendelkező természettudományos technikai fejődést létrehozni.

Mi az amit ez a fejezet módosít, ebben a tanulmányban. Egyfelől módosítja a nagytőke károsságáról írottakat.

Aztán módosítja az innovációról írt fejezetet. Ugyanis az innováció nemcsak az állam jó innovációs stratégiáján múlik, hanem ezek szerint a nagytőke és kisvállalkozások helyes arányán is.

Továbbá módosítja azon elmélkedést ahol természettudományos technikai fejlődés történelmi fejlődéséről van szó. Az igaz hogy az államkapitalista állam viszonylag enyhén szól bele ebbe a fejlődésbe. Viszont az államkapitalista rendszer ez erős nagytőkével (ez az egyik jellemzője), már erősen befolyásolja a természettudományos és technikai fejlődést.

Módosítja azon elmélkedést is, amelyben a természetpusztítás a környezetszennyezés megállításának feladatait keresem. Ezek szerint a természetpusztítás és környezetszennyezés problémája nem igen fog megoldódni, a nagytőke jelenlegi hatalmas és egyre növekvő arányai mellett. Egyébként gazdag réteg, pazarló és luxus fogyasztása szintén növeli a természetpusztítást, környezetszennyezést.

Továbbá módosítja a mesterséges globalizációról írottakat, hiszen a multinacionális cégek növekedése, világuralma az nem más, mint nagytőke növekedése, és ezt az egészet akár nevezhetjük mesterséges, erőltetett gazdasági globalizációnak. Az, hogy nagyhatalmak vezetése összejátszik, együttműködik nagytőkével, szintén valószínű. Aki pedig e veszélyes folyamat megállítása miatt kiabálja: le a globalizációval, - nos, azzal egyet lehet érteni.

Ez egy ismételt fejezetrész.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket. Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása. Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

A jelen rendszer un. demokráciájának a következő lényegesebb tényezői vannak.

Egy 85%-os szólásszabadság, amely nem jelent érdemi beleszólást.

Egy kb. 20%-os beleszólás az elitvezetés kiválasztásába, amely az egész vezetés vonatkozásában kb. 10%-os.

És az, hogy (a szűk) kizsákmányoló rétegbe viszonylag könnyebben, kevesebb korláttal (egyenlőbb lehetőséggel) lehet bejutni. Természetesen az, hogy viszonylag könnyebben (egyenlőbb eséllyel) lehet a kizsákmányolók közé bejutnia, alig jelenti a kizsákmányolás csökkenését, hiszen a kizsákmányolok rétege, nem nagyon szélesedik. Gyakorlatilag arról lehet csak szó, hogy több ember nagyobb küzdelmet vív a kizsákmányolók közé bejutásért.

Ez azért nem jelent demokráciát.

Néhány megtörtént eset, amelyben egyértelműen nyilvánvalóan kiderül a nagytőke és politikai vezetés szövetsége és együttes kizsákmányolása.

A társasházakban (lakótelepeken) lakók rákényszerítése, egy feleslegesen magas fűtésköltség fizetésre.

Néhány társasház levált a rossz hatékonyságú, és ahhoz képest is drága központi fűtésről, amely egyébként többségben a nagyvállalkozások kezében van. (Megjegyzem ezek nagyvállalatok, pl. a távfűtőművek egyébként monopolhelyzetben, vannak, amit ki is használnak.) Levált és ráállt egy sokkal hatékonyabb, korszerűbb, takarékosabb napkollektorokkal is támogatott fűtésre, amellyel felére csökkent a fűtésköltség, a környezetvédelemről nem is beszélve. Pontosabban csak csökkent volna, ha az állam (kormány, vezetés), bizonyos törvénnyel nem kötelezte volna e házakat arra, hogy semmiért is fizessenek jelentős összeget, a már semmilyen szolgáltatást nem nyújtó távfűtőműveknek. Ezzel persze azt is megakadályozta, házak ezrei, tízezrei, lakók milliói is olcsóbb korszerűbb fűtést vezessenek be.

Ez esetben nyilvánvaló a nagytőke és politikai vezetés azon irányú szövetsége, hogy kizsákmányolják a népet.

Ugyanakkor ez arra is jó példa, hogy nagytőke (és uralkodó osztályt védő politikai vezetés is), a saját érdekei miatt gátolja az innovációt. Arra is jó példa, hogy nagytőke és ezen fajta állam, hogyan torzítja el a piacgazdaságot, hiszen így a piaci verseny sem alakulhat ki.

És arra is jó példa, hogy ez a mohó, kapzsi szövetség, ha az érdeke úgy diktálja, nemcsak népet fosztja le, hanem a természetet is, és egyben a jövő nemzedékét is kizsákmányolja.

Pénzügyi válságban, a vezetés „jóvoltából”, a bankszektor veszteségének minimalizálása, a kisemberek rovására.

A 2008-as pénzügyi világválságban viszonylag kevés veszteség érte a bankárokat, nagytőkéseket, és nagy veszteségek érték a kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket, és az adófizető kisembereket. Ez azért történt így, mert államok, kormányok (vezetések) válságkezelő programjai így lettek kialakítva.

De nézzünk egy konkrét esetet. Egy magyar hivatal (a PSZÁF), amely egyébként az adófizetők pénzéből működő végeredményben az adófizetőket védő (fogyasztóvédelmi) hatóság lenne, a következő intézkedést hozta. Az érintett, az erősen gyengülő értékpapírokat zároltatta, több hónapig. Pontosabban engedélyt adott zárolásukra, de ez lényegileg ugyanaz. Tehát a kisember, kisbefektető nem tudta kivenni a pénzét viszonylag kis veszteséggel, csak hónapok után, hatalmas veszteséggel. A vagy-vagy elosztás értelmében, hatalmas veszteség ellenében valakik jól jártak, és azok nem lehettek mások, mint nagytőkések, bankárok, (ill. ágazatilag a bankszektor).

Ebben az esetben is nyilvánvalóan kivillantotta a farkasfogát a nagytőkebarát állam, ill. vezetés. Vagyis a politikai vezetés és nagytőke egymással szövetségben fosztotta le a kisembert.

Ezek arra is jó példák, hogy mit jelent az uralkodó osztályt védő állam.

A példákat lehetne sorolni, de a lényeg megállapításhoz ennyi is elég. Ezek sem véletlenszerű kis tévedések voltak, azért ezek is sokmilliárdos, rendszerszintű lefosztások voltak, vannak. És egyértelműen megmutatták a nagytőke és politikai vezetés azon szövetségét, amely elsősorban a nép lefosztására irányul. Ez a szövetség minden államkapitalista rendszerű országban megtalálható, igaz az arányok jelentősen eltérhetnek. A fejlettebb rendszerváltozatú országokban ez a szövetség jobban kíméli a belföldi lakosságot, ők inkább, „legalább” a külföldi népek lefosztására törekednek. Vannak azonban olyan undormány (saját fészkükbe piszkító) politikai vezetések, akik ezen szövetségben a saját népük kifosztását ajánlják fel a külföldi nagytőkének, lásd pl. 2002-2010-es magyar vezetés.

Badarságok zagyvaságok és borzalomtöredékek áradata. Elméleti rendszertényező.

Az előző fejezetek írása közben elkapott düh: pl., miért nem támogatja az állam a szerencsétlen újítókat, feltalálókat. Miért nincs olyan állami intézmény, ahová az újítok, feltalálók bemehetnének és egy szerződés aláírása után, egy-két szakember átnézné, és az újítás jósága alapján, az állam valamilyen (jogi, intézési, tanácsadási, pénzbeli, műhelybeli, stb.) támogatást nyújtana. Kis ráfordítás, megvalósítható, de hatalmas haszon, ezt miért nem látják. Ezt se látják. Állítom hogy manapság Magyarországon az értékes újítások 95%-a elkallódik.

Aztán kiterjedt a dühöm minden badarságra, zagyvaságra, arra a rengetegre, ami folyamatosan rázúdul az emberekre.

Ezek a gondolatok abszolút nem illenek ide, de valahogy meg kell magyaráznom, hogy miért hangsúlyozom ki a rendszertényezők egyes elemeit.

Pl. legszívesebben még hosszú oldalakon, taglalnám, miért is lényeges az innováció. Az gondolom fölöslegesen, bizonyítgatnám a következők miatt.

A hozzánk érkező társadalomtudományos, politikai, gazdasági információk kb. 85% badarság. A badarság egy összefoglalónév, takarhat tévedést, félrevezetést, butaságot, gazemberséget, vakságot, stb. A fennmaradó 15% a lényeges, értékes, valóságos elméletek gondolatok aránya.

A 85% badarság ellen szinte lehetetlen védekezni. Eláraszt, mint a szennyvíz, és lényeges és igaz elméleteket is magába keveri.

A badarságok oly sokfélék hogy még a csoportosításuk is probléma.

Az alábbiaknak és nyilvánvaló badarságok elvezést adom.

Ezekből a teljesség igénye nélkül szemezgetnék.

Amikor a hírközlő szervek az év elején közlik hogy minden jelentősebb ár ( gáz villany, víz, csatorna közlekedés, posta, bank, kenyér stb.) 10-12%-kal emelkedik és utána egy vezető kiáll és közli hogy a várható éves infláció 4,5% lesz, akkor az nyilvánvalóan badarság, méghozzá feltehetően szándékos badarság. Még az is lehet, hogy bizonyos számítások szerint valóban annyi lesz, de az, biztos, hogy a népréteg a többség reálinflációja nem annyi lesz. Már év elején több mint 4,5% és akkor még hol vannak az év közbeni emelések. Pl. az élelmiszerek nyílt vagy bújtatott áremelései.

Amikor egy vezető kiáll és közli, hogy 1989-ben Magyarországon lehetetlen volt fénymásolni, akkor az is nyilvánvaló badarság.

Ha valaki az ország nyilvánossága előtt azonosítja pl. a hústermelés, forgalmazás, fogyasztás problémáját az egészségügyi szolgáltatás problémájával, az jelzi, hogy az illető a minimális közgazdasági ismeretekkel sem rendelkezik. Ha ez az illető az ország miniszterelnöke, akkor ez már a gondolkodó (a minimális ismeretekkel rendelkező számára) számára teljes ledermedés állapotát okozza. Az is ledermesztő, amikor az uralkodó csoport két-három hatalmas hazugságsorozat és valóságos lebukás (valóságos lebukás, amikor saját bőrön érződik a lebukás) után kijelenti: az a baj, hogy nem magyaráztuk meg eléggé. (Valóságos lebukás még: a nemzetközi versenyben levő tetemes lemaradás. Ezt sem lehet megmagyarázni.)

Nyilvánvaló badarság, pl., amikor a rendőr-vezető kijelenti azért kellett transzparens-mutogatókat igazoltatni, büntetni, mert zavarták a többi ünneplő látását, hozzátéve, hogy egy hatalmas téren voltak vagy százan. Ez már halmozott badarság. Miféle törvény szerint büntetendő látászavarás? Ha valakit zavarnak a látásban, akkor arrébb megy, esetleg szól, hogy zavaró menjen arrébb.

A gondolkodó ül a székében, fogvacogva, hidegrázott testtel és azt kérdezi: ezek után már mit lehet tenni. Ezek után még mi jöhet?

Valójában ez a félelmetes a badarságokban: ez után mi jöhet? És sajnos jön is, ami jöhet. Ha szerencséje van, akkor egy darabig megúszhatja, de egyszer csak lecsap rá a badarságok végzete.

Az élelmesebbek persze felocsúdnak, és már megtervezik az individualista kiutat. Pl. hogyan, és kit lehet lefizetni, ha az „egészségügyi reform” következtében nem kapok ellátást, netán valamilyen várólistára kerülök. És már nem törődik azzal sem, hogy ez pont annak az ellentéte, amiről a minap az ország uralkodója beszélt. Vannak az uralkodók (ezek nem vezetők), akik engem ki akarnak zsákmányolni (teljesen mindegy, hogy ez butaságból, gazemberségből, önzésből, őrültségből, vagy más okból ered), illetve el akarnak dobni, ha akár rövid időre is hasznavehetetlenné válok, és vagyok én (és a családom), aki ezt meg akarja úszni – ez lesz az uralkodó gondolat.

Megjegyezném, nem érdekelnek a pártok oldalak, csak úgy találomra szemezgetek. Ugyanakkor lelkiismeret furdalásom is van, a sokmillió badarságból, miért pont ezeket választom ki. Kérem a kedves olvasót, ne értse félre, ezek csak példák, a jelenséget szeretném csak megvilágítani, és nem pártokat, oldalakat, embereket minősíteni. A 85%-os arány úgy jöhet ki, ha az egyes politikusok közszereplők 70-100% között mozognak, ami badarságok mennyiségét illeti. Gyakorlatilag mindenki (döntő többség) benne van ebben 85%-ba aki a médiákban elmondhatja gondolatait, beleértve a riportereket is. A kérdés is egyfajta vélemény, kifejezi mit tart fontosnak. A 85%-os badarság azt jelenti, hogy a döntő többség vonatkozásban nincs szignifikáns különbség.

A badarságok jó széles csoportja mikor abszolút lényegtelen dolgokról elmélkednek. Abból kell kiindulni, hogy a lényeges rendszerproblémák, (pl. ebben a tanulmányban felvetett problémák) nincsenek megtárgyalva, sőt ezekről alig esik szó. Annál több szó esik a politikusokról, az esélyekről, a politikus magánéletéről, előmeneteléről, választási esélyeiről és még ki tudja miről, amik rendszerproblémákhoz képest lényegtelen problémák.

A következő nagy csoport az ellentmondásos, rendszerváltás szükségességét fel nem ismerő, gondolkodás.

Egyik kedvenc badarságom az alapvető ellentmondás: a nyilatkozó kifejti, hogy minden pocsék, hárommillió szegény van, minden rosszul megy, aztán a beszélgetés végére mégis az derül ki, hogy azért nagyjából minden rendben van, azért a rendszer nagyjából jó, és mindenképp ez a demokrácia. Afrikát a bankok a nagytőke kihasználja, milliók halnak meg, de egyébként a rendszer jó és demokratikus. Alapvető ellentmondás mert, a gondolkodó megállapítja, hogy alapvető és hatalmas hibák vannak ugyanakkor azt is megállapítja, hogy nagyjából minden jó, a rendszer jó és demokratikus.

A következő nagy csoport a tartalom és realitás nélküli megnyilatkozások.

Természetesen badarság, ha egy lényegtelen ügyről a kelleténél többet beszélnek. A másik kedvenc kategóriám mikor kijelentik, na most már aztán tartalmi változások kellenek, most már érdemi intézkedések szükségesek. Ilyenek is gyakran elhangoznak: na most már rendbe kellene hozni az egészségügyet. A helyzet fintora, hogy ez a megnyilatkozás is tartalom nélküli általánosság. Rendbe kellene hozni az államigazgatást. Milyen tartalmi változásokra, milyen érdemi intézkedésekre gondol, ezt senki nem tudja, még ő maga sem. Viszont jól hangzik, most jól megmondta. Sem a konkrétumokig sem az alapvető rendszerproblémákig nem jut el ez a gondolkodó.

Az előzőhöz kapcsolódó badarság, mikor arról szólnak (általában szinte csak arról szólnak) a beszélgetések, fejtegetések, hogy miért nincsenek komoly érdemi megbeszélések, elemzések.

A harmadik kedvenc kategóriám a program-jelmondatok. Pl. jóléti rendszerváltást hirdet. A jó ég tudja hogy ez alatt mit ért, még kevésbé azt, hogy ezt miként és mennyi idő alatt akarja elérni. Vagy itt van, pl. ez az Esélyegyenlőségi Minisztérium. Senki nem tudja mi ez, mi a feladata.

Őszintén szólva számomra ezek érthetetlen badarságok. Nem a megoldást tartom rossznak, hanem egyszerűen nem is értem miről van szó.

Életem során már sokszor hallottam: gazdasági fellendülést akarunk – másképp körítve, ragozva, de lényegében azt a kijelentést. Ugyanakkor soha nem hallottam: az innováció fellendítését akarjuk, ezzel egyúttal a termelés fellendítését akarjuk úgy, hogy támogatjuk a feltalálókat. Ez utóbbi egy nagyjából értelmezhető mondat. Más kérdés, hogy a jelen rendszerben egy ígéret ill. látszólagos akarat igen ritkán valósul meg a gyakorlatban, de legalább a cél érthető. Gazdasági fellendülést akarunk kijelentés, viszont nem értelmezhető mondat. Mit is akar? Gazdasági irányítás reformját, vagy termelés növelését? Ha termelés növelését, akkor azt hogyan? Nem szabad elfelejteni ez megint csak egy példa rengeteg közül.

Ezek kijelentések ezekhez hasonlatosak: most már létre kell hozni a földrengésmentes világot. A programunk szerint megszűntéjük a hurrikánokat. Stb., stb. Ha valaki ilyeneket mond, akkor az emberek egyből rájönnek, hogy ez badarság. Igen alacsony társadalomtudományos színvonalra utal, hogy társadalomi, politikai vonatkozásban ki lehet jelenteni ilyen mérvű badarságokat, anélkül hogy az emberek rájönnének hogy ez badarság. Az a kijelentés, hogy létre kell hozni a földrengésmentes világot értelmezhetetlen, mert nincs mögötte valóságos realitás. A politikai társadalmi badarságok 85%-ból legalább 30% ilyen értelmezhetetlen, mögöttes tartalom és realitás nélküli badarság. Ha badarságokat osztályoznánk, akkor azt mondhatnánk, hogy ezek badarabb badarságságok, mint más badarságok. Ugyanakkor, veszélyesebbek is, mint más badarságok, mert felületes gondolkodó valamiféle általános igazságnak érzékelheti ezeket.

De ekkor eszembe jut „az egészségügyi reformmal” kapcsolatos badarságok áradata és azt gondolom: a blöffölések badarsága, csak játék, a népellenes intézkedéseket magyarázó badarságokhoz képest.

De aztán eszembe jut az iraki háború és ahhoz kapcsolódó hazugságáradat, azt mondom: végül is, lehetne rosszabb is. De akkor eszembe jut: valószínűleg ez még lesz rosszabb is.

Ha nagyon magasról nézem, akkor ez rajzolódik ki. A rendszer (az uralkodó világrendszer, az államkapitalizmus) rákanyarodott lejtmenetre, a válságszakasz bevezető szakaszára. Magyarország, mint az egyik leggyengébb láncszem viszont élenjár a lejtmenetben. Ez a kis magyar válság jelzi, hogy a pénzügyi, a gazdasági, a szociális, az egészségügyi, az életszínvonalbeli, a vezetési, a háborús ( erőszak), az erkölcsi válság összekapcsolódik és válság-láncreakció alakul ki.

Visszatérek a földszintre. Gondolkodástani szempontból a következő hiba történik: a részletkérdés és az általános gondolat közül kimarad a lényeges közép elemzése. Továbbá a badarság, mint lényegtelen, elveszi, eltereli figyelmet, energiát más lényegesebb problémák elől.

2005-ben pl. felvetődött, uniós hatás következtében, részben szükségessé vált, az ország hosszabb távú termelési tervének az elkészítése. Ezzel a vezetés és a média is egy hét alatt végzett. Nem ezen kellene hetekig, hónapokig foglalkozni, gondolkodni, vitatkozni? Nem az a lényeg, hogy mennyi, milyen utat, hidat építsünk? Miből, mennyit termeljünk? Mit fejlesszünk? Ezek az igazi közügyek, ez az igazi politika. Nem, ehelyett hetekig, hónapokig, és általában azzal foglalkozik a vezetés és a média is, hogy melyik vezető hogyan miért, és mit mondott és egyébként melyik párt, és hogyan taktikázik, és ki kerül hatalomra. Előrébb járnánk, ha a korábbi években a közbeszéd és a vezetés tevékenysége nem a hatalmi harcokról szólt volna, hanem pl. az egészségügyről.

A kis magyar valóságban is kirajzolódik a hullámvonal. Viszonylagos rendben levőség – elbizakodottság, hatalmi harcokra koncentrálás - stagnálás, koncepcionális tervezés, fejlődés hiánya, rossz döntések, semmitmondó badarságok áradata, rákanyarodás a válságszakaszra – még rosszabb elkapkodott, döntések, az ellentétek, harcok fokozódása - őrült uralkodók (azt kiszolgálók sokasága) és más szélsőségek megjelenése, a népellenes intézkedések magyarázata, a válság fokozódása.

Akkor, amikor én hosszú oldalakon keresztül bizonygatom, hogy egy rendszertényező miért fontos, tulajdonképpen azt szeretném bizonyítani, hogy ez fontosabb, mint más lényegtelen badarság. Úgy értem: ez a problémakör elsődlegesen fontos és megpróbálom felsorolni a problémakör elemeit, összefüggéseit. Nem állítom azt, hogy az én megoldásaim az egyedüli lehetséges megoldások, de azt állítom, hogy ezek a lényeges problémakörök, ezek elemeiről, összefüggéseiről, megoldásairól kellene beszélni. Pl. nem a gazdaság fellendítéséről ködös általánosságban, hanem pl. az innováció fellendítéséről. Pl. a hatékony állam (teljesítménybérezett, munkaszervezett, stb.) létrehozásáról.

Vagyis több konkrétumra és nagyobb pontosságra van szükség.

Egyre erősödik a gyanúm, hogy badarságok mögött leginkább a tudás hiánya áll. Tehát valószínűleg még az elitvezetés sincs tisztában az alapvető gazdasági, társadalmi ismertekkel. Látszólag az elitvezetők kenik-vágják a dolgokat, mert hihetetlenül jól és folyékonyan beszélnek, verbálisan jól alkalmaznak egyes adatokat és frázisokat. Csak éppen e mögött nincs lényegi tudás, pont az alapvetések azok, amelyekkel nincsenek tisztában.

Ugyanakkor tisztában vagyok, hogy a 85%-os badarság áradat szinte leküzdhetetlen ellenfél.

A 85%-os badarsági arány kétségessé teszi, hogy egy valóságos, vagy egy alapvetően manipulált világban élek.

A foglalkoztatottsággal kapcsolatban is sok badarság hangzik el, és sajnos ezek jelentős része gyakorlatilag is megvalósul.

Ismétlés.

Miért keveredhet egy egyébként tehetséges okos politikus (társadalomtudós) ellentmondásokba miért jelenthet ki zagyvaságokat? (Elismerem nem pontosak az idézetek, de lényegüket tekintve szerintem azok.)

A kijelentések egyik a másikkal ellentmondásba levő része.

Az elmúlt rendszer borzalmas kommunista diktatúra volt. Nem történt meg a rendszerváltás, rendszerváltásra van szükség. Az elmúlt években a szocializmus restaurációja történt. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.)

A jóléti kiadások miatt adósították el az országot.

Adócsökkentésre van szükség. Adócsökkentéssel, magángazdaság fellendítésével lehet kihúzni az országot bajból, az eladósodásból.

A kijelentések másik az előzővel ellentétes része.

A szocialistáknak sikerült egy olyan vadkapitalizmust létrehozni, amilyennel annak idején riogatták a népet. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.) Ha ebben a rendszerben vagyok fiatal, és nem a szocializmusban, akkor valószínűleg nem végezhettem volna el az egyetemet, nem járhattam volna kollégiumban az anyagi helyzetem miatt. Az elmúlt években sokkal rosszabbul él a nép, hatalmasra duzzadt a szegényréteg. A szociális politika, a szegényréteg csökkentése nem ellentétes a versenyképességgel. Át kell értékelni az állam szerepét, erősebb, a magángazdaság, a bankrendszer felett nagyobb ellenőrzéssel bíró államot kell kialakítani. A privatizáció túlzott, nemzetbiztonsági szempontból is kétségbevonató.

(Ebben a pár kijelentésben is az ellentmondások sokasága található. Pl. most kommunizmus volt, vagy szocializmus. Ha jóléti kiadásokra költötték, pl. ingyenes egyetemi oktatásra, akkor nem is lehetett olyan nagy a diktatúra. Most volt rendszerváltás, vagy nem volt? Ha jóléti kiadásokra költötték, hogy növekedhetett hatalmasra a szegényréteg. Az állam erősítése, a nagyobb állami tulajdon, az állami szolgáltatások bővülése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis magyarázat nélkül az. Az eladósodás-csökkentés, az államadósság visszafizetése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis részletes magyarázat nélkül az. Ha jóléti kiadásokra költötték, akkor nem jönne elő a szociális rendszer (egészségügy, oktatás, stb.) gyengesége. És még lehetne folytatni az ellenmondásokat.

Szerintem második kijelentés-sorozat áll közelebb az igazsághoz.

Nagyon vázlatosan, mi is történt. Történt rendszerváltás, sőt túlzott rendszerváltás, amolyan „átestünk a ló másik oldalára” jellegű rendszerváltás történt. Normális kapitalizmus és szociális piacgazdaság helyett vadkapitalizmus alakult ki. Valóban túlzott és főleg tisztességtelen volt a privatizáció. Az államadósság nagyobb része sem a múltban és még kevésbé a jelenben, nem szociális, jóléti kiadásokra ment, hanem klientúra kiépítése, a korrupció és a rossz hatékonyságú állam nyelte el. Valamint egy jelentős része vargabetűvel visszakerült a nagytőkéhez, és a jövőben az egész kamatostul visszakerül a nagytőkéhez. És persze kialakult magyar dúsgazdag réteg, de ez nem jóléti kiadás.

Az elmúlt években pedig nemhogy a szocializmus restaurációja történt, ellenkezőleg még inkább a neoliberális politika felé fordult a vezetés.

A fő probléma a fő bűn a rengeteg kisebb-nagyobb hiba, bűn előtt, a hatalmas államadósság összehozása volt. Ha nem lenne hatalmas államadóság, akkor a korrupciócsökkentéssel és hatékonyságnöveléssel, egy kiadásaiban kissé csökkenő, de mégis kissé erősebb, nagyobb tulajdonú, több szolgáltatást nyújtó, erősebb szociális rendszert adó államot lehetne létrehozni és így az adókat, (az adóbevételt) is kissé csökkenteni lehetne. Ez valamennyire fellendítené a magángazdaságot. Így borotvaélen valóban ki lehetne mászni a gödörből. Persze ez csak kimászás lenne, az igazi, dinamikus fejlődéshez még sok mindenre szükség lenne. De ez is csak álmodozás, mert ott van a hatalmas államadósság, amit be kell kalkulálni az elemzésbe és megoldásba.)

Én viszont azt a kérdést tenném fel, hogy általában miért hangzanak el zagyvaságok ellenmondások még a politika társadalomtudomány nívósabb oldaláról is. (Elképzelhetjük milyen a rosszabb oldala.). És sajnos zagyva beszédet általában zagyva intézkedés követi.

Tehát miért is?

Nyilvánvalóan a népszerűség-növelés, a szavazótábor szélesítése miatt: ide is beszélek (ehhez a réteghez is beszélek) és oda is beszélek (ahhoz a réteghez) is beszélek – módszeréből erednek az ellenmondások. (kétséges, hogy ez jó módszer. Szerintem nem jó.

Aztán ott van hatalmi harc, sőt gyűlölködés, az ellenfél elsöprésének aspektusa is.

Viszont ezt behatárolja rendszer dicséretének aspektusa. Az a lényeg, hogy a politikus nem akarja kimondani: tisztelt emberek a jelenlegi rendszer is gyenge, a jelenlegi rendszerben is lehetséges olyan rendszerváltozat, amelyben viszonylag erősebb diktatúrát alakítanak ki. Ezért összekeveri a dolgokat, vagyis inkább azt mondja nem történt rendszerváltás, ill. a szocialista rendszer restaurációja történt. Ezzel több legyet üt, egy csapásra, szidhatja az elmúlt rendszert, a jelenlegit ezzel dicséri és egyben szidhatja az ellenfeleit. Egy probléma azonban megmarad a zagyvaság. Tulajdonképpen a kommunista diktatúra emlegetése sem más, mint a jelenlegi rendszer kvázi dicsérete.

A világtörténelem az ókortól napjainkig, Európától kezdve, Afrikán, Ázsián keresztül Amerikáig, tele van zsarnoki hajlamú, hatalomvágyó, és önérdekű népet kihasználó és korrupt, anyagi érdekeltségű, és gerinctelen, köpönyegforgató, manipuláló vezetőkkel, vezetéssel. És akkor jön a nyilvánvalóan bárgyú, önérdekű, manipuláló rizsa: hogy a felsorolt (zsarnoki hajlamú, önérdekű, korrupt, stb.) tulajdonságok kizárólag egy vezetéshez, egy társasághoz, egy párthoz, egy ideológiához (pl. a szocializmushoz, szocialistákhoz) köthetők. Nyilvánvalóan bárgyú, mert nem igaz. Még ha az első fele igaz is lenne, hogy ez a vezetés, társaság, párt, zsarnoki, önérdekű, korrupt, manipuláló, stb. a másik fele, miszerint csak ők ilyenek, tőlük ered a gonosz, biztosan nem igaz. És a második rész hamissága amelynek a nyilvánvaló célja a politikai ellenfél lejáratása, sőt megsemmisítése egy nagyon súlyos manipuláló hazugság. Mert ugye itt arról van szó, hogy nem elégednek meg azzal, hogy ők is zsarnokiak, önérdekűek, korruptak stb., de céljuk a maximális földbedöngölés, vagyis csak ők ilyenek, bennük lakozik az eredendő gonosz.

Egyébként pedig nem az embereket kell elítélni, hanem a rossz, tulajdonságokat, módszereket, megoldásokat, elveket kell elítélni.

Tehát akkor: a népszerűségnövelő ide-oda beszéd, az ellenfeleket lejárató beszéd, és az áttételes rendszerdicséret a zagyva beszéd oka. És ezekhez hozzátenném az egyszerű gondolkodási, logikai hibákat, mint zagyva beszéd egyik okát. És azt is megjegyzem, hogy bár beszéd tartalmilag zagyva de nagyon jól van tálalva.

De még kimaradt egy nagyon lényeges ok: a társadalomtudományos ismertek hiánya. Pl. a tudatlan szerint azért nem történt rendszerváltás, mert egyrészt a régi rendszer vezetői most is vezetők, másrészt, mert hasonló diktatúra jött létre, mint a régi rendszerben. Megjegyzem a liberálisok, mert lényegében liberális politika érvényesült, egyáltalán nem a régi rendszer vezetői. A lényeg viszont az, hogy a rendszer, a rendszerváltozat, a demokrácia, ill. a diktatúra és a vezetés fogalma összekeveredik, itt-ott azonosul. Ezért e fogalmak között elméletileg rendet kell tenni.

Szerencsétlen rendszerváltás utáni magyar nép, hát megint ilyen uralkodók jutottak neked.

A vezetés szájából, a politikai médiából, abszolút és arányosan nézve is, több (igaz másfajta) badarság jön ki, mint a nép szájából. Tehát ahonnan az okosságnak, igazságnak kellene jönni, onnan jön a legtöbb hamisság.

A jó, progresszív (minél nagyobb, fokozottan annál több) vagyonadó (ingatlanadó, stb.) azon intézkedés, ami biztosan a szegény, és alsóközéposztály (gyakorlatilag népréteg) érdekét védi jólétét, növeli, viszont a gazdagréteg amúgy is hatalmas, aránytalan jólétét, csökkenti. Az összes adó közül leginkább ez az adó rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és összes adóban kell gondolkodni, vagyis abban hogy pl. ez az adó, kiválthat kevésbé igazságos adót. Ez még akkor is így van, ha adó felhasználása kétséges, ha pedig az adó felhasználása is jó, akkor duplán így van. Szinte az összes fejlett országban van vagyonadó.

Ezután kiállnak egy párt prominens vezetői, és büszkén kijelentik, kvázi ezzel kampányolnak: mi nem engedjük a vagyonadót. Néha hozzá is teszik: nem engedjük ezt, mint a nép megsarcolását. Ez azért elgondolkoztató. Mert ha a nép tudja vagyonadóval kapcsolatos igazságot, akkor ez egy negatív, népszerűség-csökkentő kampány.

Akkor jobb lenne, ha e véleményük inkább árnyaltan fogalmaznák meg. Pl. hogy jó dolog a vagyonadó, de nem így, nincs jó felhasználás, most nincs itt az ideje, stb..

Vagy azért beszélnek így, mert oly ostobának tartják a népet, hogy az nem tudja a vagyonadóval kapcsolatos igazságot, és akkor ez a frázis valóban népszerűségnövelő, bár tisztességtelenül, hamisan, populistán az. Tehát két variáció marad, vagy a párt vezetői ostobák, vagy a népet tartják annak, és ezen ostobaságot igyekeznek kihasználni és egyben tovább növelni.

Mindehhez hozzá kell tenni: és ez a magyarvezetés viszonylag jobb része, a másik rész még ennél is borzalmasabb, ostobább, álnokabb, népellenesebb. Szegény-szegény magyar nép.

Ismétlés.

A jövő fejlettebb társadalma és a zagyva, ostoba, tisztességtelen beszéd.

A jövő fejlettebb társadalmában is lehet zagyságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket (persze a rágalmazás, becsületsértés, csalás, stb. keretén kívül) beszélni, hiszen szólásszabadság lesz. Sőt, az alternatív vélemény, mivel bizonyos határ alatt a zagyvaság, ostobaság nem más, mint alternatív vélemény, a jelenleginél is gyakoribb, elfogadottabb lesz. Van azonban egy bizonyos határ, amikor az alternatív vélemény már átlép zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség kategóriájába. Ha valaki többször, láthatóan tudatosan (a meggyőzés ellenére) jelentős zagyvaságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket beszél, akkor az átlépi ezt a határt. A jövő társadalmában reményeim szerint ezt a határt az egyének érzékelik, és ekkor az egyének előtt írja le magát a kijelentő. A határt átlépőktől az egyének fordulnak el, az egyének lesznek azok, akik az ilyen embereket nem szívesen hívják meg, az ilyen embereket nem hallgatják meg, akik az ilyen emberekkel nem szívesen társalognak.

Tehát három különbség bontakozik ki, a jelen és a fejlettebb jövő között, e vonatkozásban. Az egyik, a legfontosabb, a bizonyos határ viszonylag pontos érzékelése, amely felett minden rendben van, az alatt viszont baj, veszély van, és el kell fordulni. A határ alatt elsősorban elfordulás reakciója léphet be. Az elfordulás a másik különbség, mert jelenleg nem ez az elsődleges reakció. A harmadik különbség, hogy a jövőben mindez, lényegileg az egyénekből indul ki, lényegileg nem lesznek megmondó emberek, megmondó pártok, megmondó csoportok. Természetesen lehetnek ilyen emberek, pártok, csoportok, hiszen szólásszabadás lesz, csak ezek a vélemények átmennek az egyén kritikai szűrőjén és így remélhetőleg, csak a jó, az igaz, az okos vélemények átalakulnak egyéni véleménnyé. Ehhez (az egyéneknek legyen egy megfelelő kritikai szűrője, és azt a rövid távú önérdek se torzítsa el) szükséges egy színvonalas társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, és a rövid távú önérdek károsságának felismerése. Ez lesz tehát a három különbség.

De az elfordulásra, elutasításra, mint elsődleges reakcióra, visszatérek.

A lehetséges reakciók.

Tiltás, és valamilyen szankcionálás. Természetesen ez nem jöhet szóba.

Reménytelen értelmetlen vég nélküli vita. A határátlépés meghatározásban már benne volt az kitétel, hogy az beszél ostobaságot aki a meggyőzés, az ésszerű vita ellenére beszél ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget. Ezután már csak reménytelen, értelmetlen vég nélküli vita jöhet, ami természetesen nem lehet elsődleges reakció (megoldás). Viszont ez még elfogadható reakció, mellékes megoldásnak elmegy.

A kinevetés reakciója. Ez sem ajánlatos elsődleges megoldásnak. Először is ez nem jóízű humor, hanem gúny. De nem ez a fő probléma. A probléma az, hogy akit kinevetünk, azt végig kell hallgatni, ott kell lenni, amit korunkban lefordítottak népszerűségre. Az ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget beszélő, kvázi egy megnevettető népszerű emberré alakulhat át. Ezért ez sem lehet elsődleges reakció (megoldás).

Így aztán (a szankció, kinevetés helyett) elsődleges reakciónak (megoldásnak) marad az elfordulás, az elutasítás. Az eredeti meggyőzésnek mindent meg kell előznie, az kihagyhatatlan, az értelmetlen, vég nélküli vita pedig alkalmazható, ha van rá idő, idegzet, és nem kelti a zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség elfogadásnak látszatát. Belép egy újabb határvonás szükségessége, az eredeti meggyőzés és az értelmetlen vita határvonalának meghúzása.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.

Először ez gondolat jut eszembe: nemcsak a pénzzel kell foglalkozni. Hiába van pénzügyi egyensúly, ha termelés, fogyasztás egyensúlya felborul, ill., ha termelés, fogyasztás nem stimmel a pénzhez. Illetve, ha a termelés és fogyasztás kisebb a lehetségesnél. Illetve, ha nincs, aki megtermelje az elfogyasztandó termékeket, szolgáltatásokat.

A foglalkoztatottság, (a lakosság mekkora hányada dolgozik), a termelés közvetlen tényezője, bár nem egyedüli tényezője. Fontos még a munkaidő, a munkateljesítmény (a munkamotiváció), de a legfontosabb az, hogy a munka innovatív legyen. Nagy legyen a hozzáadott szellemi értéktöbblet. Önmagában a foglalkoztatottság, csak a munkaidőt növeli, de ennek is vannak más tényezői. A történelmi, technikai tendencia az, hogy a munkaidő csökkenjen. Az innovatív munka, az automatizálás, alacsonyabb rendű munkák gépi kiváltása, a munkaszervezés, stb. váltja ki a csökkenő munkaidőt.

Tehát a foglalkoztatottság termelés mennyiségének kb. 5%-os tényezője. Mert innováció 60%, munkamotiváció 30%, egyéb munkaidő 5%, foglalkoztatottság 5%. Ez azt jelenti, hogy a nagyon jó foglalkoztatottság kb. 5%-kal emeli termelés mennyiségét, egy borzalmasan rossz foglalkoztatottsághoz képest. Ugyanakkor a termelés minőségét ennél jóval, kevesebbel emeli.

A problémakör másik oldala: a termelés, szolgáltatás és egyben fogyasztás jó struktúrája. Ez hogyan kapcsolódik a foglalkoztatottsághoz?

Mi határozza meg a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúráját?

Alapvetően két oldal van a termelési oldal és fogyasztási oldal.

A termelési oldal tényezői.

A szakképzettség, hozzáértés struktúrája, ez alapvetően az oktatásban, beleértve az átképzéseket, felnőttképzéseket is, alakul ki. Ennek egyik további tényezője, a tanulók, dolgozók képessége, ill. az, hogy milyen munkát tartanak jónak érdekesnek. A másik tényezője: a divatszakmák, ill. az, hogy melyik szakma jelenleg hogyan van megfizetve. A harmadik tényezője, az oktatás jelenlegi, valószínűleg elavult struktúrája. A negyedik tényezője az oktatás tervezése a várható középtávú tendenciák alapján. Az ötödik tényezője az oktatás tervezése, a hosszabb távú jövőtervezés alapján.

A véletlenszerű újítások.

Az egyéb véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulások.

A jelenlegi tendenciákból való oktatástervezés, foglalkoztatottság-tervezés.

A tervszerű fejlesztés. Az nem lehet kétséges, hogy az innováció, a magasabb szintű, a tervezési munkák növekednek, a szakmunkák kevésbé növekednek, a segédmunkák csökkennek. Viszont valamilyen szinten, tudományosan is meg kell tervezni a jövőt. Ez hasonló az állami termelésfejlesztéshez, csak bővebb annál, mert magángazdaság fejlődést is számba kell venni. Pl. milyen, legyen a jövő közlekedése. Milyen legyen a jövő lakása, települése. Milyen legyen a jövő információáramlása. Milyen legyen a jövő szabadidő eltöltése. De főleg a követendő alapvető értékrendet (szükségletek arányát) kellene valamilyen szinten meghatározni. Tehát szükség van valamilyen jövőtervezésre, amely nagyjából meghatározza, termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúráját.

A véletlenszerű újításokkal nem lehet befolyásolni. (Ettől függetlenül van tudatos innováció.) A véletlenszerű újítások összesített alakulása kb. 10%-ban határozza meg a struktúrát. A véletlenszerű, nagytőke érdekű struktúra-alakulásokat csökkenteni kell. A tervezett struktúra-alakulásokat növelni kell.

A struktúra másik fő meghatározó oldala, a fogyasztás, a kereslet. Ha nincsenek piactorzító tényezők, de van tudatos fogyasztás, akkor ez hosszabb távon legalább 50%-ban meghatározza struktúrát, és ez rendben is van. Hiszen ez termelés, fogyasztás demokráciája, közvetlen lakossági igények megjelenése. Sajnos jelenleg ez nincs így.

Nézzünk egy lehetséges jó (jövőbeli) aránysort a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúrájának meghatározására. Fogyasztás, lakossági igények 50%, tervszerű termelés 25%, véletlenszerű újítások 15%, egyéb véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulások 10%.

Jelenleg ennél rosszabb arányok vannak. Jelenleg a fogyasztás önálló meghatározása, a pocatorzító tényezők (elsősorban a manipulált fogyasztás) valamint a tudatos fogyasztás hiánya miatt kicsi. Továbbá a tervezés szinte záró ezért a véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű meghatározás igen nagy, kb. 60%.

A jelenlegi arányok fogyasztás 23%, jövőtervezés 2%, véletlenszerű újítások 15%, véletlenszerű, ill. nagytőkeérdekű 60%. Ezért a jelenlegi tendenciákból való tervezés csak 25%-ban hasznos.

Más oldalról is vizsgálhatók az arányok, hiszen az előzőben nem volt benne az oktatás hatása.

Az optimális arányok: fogyasztás 50%-ban, az egyéb tényezők (véletlenszerű újítások, stb.) 25%-ban, az oktatás 25%-ban, határozza meg a struktúrát. Jelenleg azonban a fogyasztás csak 23%-os meghatározó képességű, így arányosan nő a többi hatás. Tehát jelenleg, kb.: a fogyasztás 23%, egyéb tényezők 45%, oktatás 32%.

A két számítás úgy jön paritásba, ha az oktatáson belül hasonló arányok vannak, (szükségszerűen hasonlók vannak), mint az oktatáson kívül.

Természetesen az optimális termelés, fogyasztási és egyben foglalkoztatottsági struktúra-befolyásra kell törekedni, akkor lesz helyes a konkrét szolgáltatás, termék és foglalkoztatottság struktúra.

Jelenleg a termeléstől független pénzmozgások is befolyásolják termékek szolgáltatások, fogyasztás struktúráját és egyben a foglalkoztatottság struktúráját, természetesen ezt is csökkenteni kell a tisztességesség gazdasággal, a pénzügyi egyensúlyokkal.

Az oktatás és foglalkoztatottság.

Értelmezzük újra viszonyokat. Az oktatásból kijön egy szakember gárda, (ennyi és ennyi hídmérnök, vízszerelő, tanár, stb. ez befolyásolja termelés, szolgáltatás struktúráját. Mert pl. hídmérnökök hidat akarnak tervezni, és ezek akaratukat valahogy érvényesítik. Mert a gazdaság sok jó hídmérnökkel rendelkezik, akkor érdemes hidat építeni. Azonban ez hatás korlátozott (a jövőben 25%-os) mert a gazdaság az egyéb tényezők miatt (véletlenszerű újítások, jövőtervezés, véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulás, a fogyasztóknak nincs igénye új hidra) úgy alakul, hogy pl., nem kell sok híd. Ezek tehát az oda-vissza hatások, de a végeredmény a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúrája. Ugyanakkor ez egyben meghatározza foglalkoztatottság struktúráját is.

Az nem baj, ha az oktatás részben (25-32%) meghatározza a termelés, szolgáltatás, struktúráját, amennyiben az oktatás megfelelő arányban képezi a különböző szakembereket. Ha viszont nem megfelelő arányban képez, akkor rossz. Ezért az oktatáson belül a minimálisra kell csökkenteni a divatszakmák hatását. Az oktatás jelenlegi valószínűleg elavult struktúráját, (elsősorban a képzet szakemberek számát, de a tananyagot és a módszereket is) folyamatosan, de kislépésenként változtatni kell. Ezzel ki lehet védeni azt, hogy elavult, a régi gazdaságnak megfelelő mennyiségű és tudású szakember gárda kerüljön ki. Ez a folyamatos változtatás viszont elsősorban a jövőtervezés alapján jöjjön létre és csak másodsorban a közeljövő várható tendenciája alapján. Az biztos, hogy az oktatás struktúráját előre kell tervezni. Még azt hozzátenném, hogy nem baj, ha a képességek, tehetségek, a kedv tényezője valamennyire (pl. maximum 10%-ban) érvényesül. Ez nem ugyanaz, mint divatszakma tényezője, mert ott az érdekek érvényesülnek és nem képesség, a kedv.

Általában az oktatás struktúrája a következő legyen szerintem. Legyen egy erős általános műveltséget adó, és főleg társadalomtudományos műveltséget adó középiskolai képzés. Továbbá az oktatás szintén középiskolai szinten (ezt akár fel lehet emelni hat évre) adjon egy általános szakmai tudást, képességet, a megkelő szakmák arányában. A következőről van szó. Egyértelmű tendencia a termékek szolgáltatások sokasodása, specializálódása. Tehát mindenképpen szükséges egy továbbképzés, egy speciális képzés. Az iskolának tehát nem egy speciális szakmára kell tanítani, hanem arra, hogy a továbbképzés alapját megteremtse.

Mindenképpen szükség van egy bizonyos arányú (kb. 5%-os) felülképzésre. Tehát több főiskolás egyetemista kerüljön ki, mint amennyire a tervezés alapján szükség lenne. Több szakmunkás kerüljön ki, mint amennyire tervezés alapján szükség van. Az sem jó, ha nincs felülképzés, ugyanis a szükségszerű tendencia mindenképpen a magasabb tudást igénylő, tervező, innovatív munkák bővülése. Az sem jó viszont, ha az a felülképzés túl nagy. Ez fölösleges pénzkidobás, időrablás, ráadásul nem jön létre az oktatásból kikerülő szakemberek és gazdasághoz szükséges szakemberek közel azonossága.

E tárgykörben is találkozhatunk badarságok áradatával. Vannak akik azt mondják ne legyen semmilyen felülképzés. Mások meg azt mondják a felülképzés legyen korlátlan, szinte maximális, vagyis mindenki mehessen főiskolásra, aki oda akar menni. Azzal érvelnek, hogy statisztikai adatok szerint a főiskolások elhelyezkedése, munkanélkülisége a legkisebb. Valójában miért is lehet ez? Adva van egy állás, amit egy színvonalasabb középiskolai végzettséggel jól el lehet látni. Erre jelentejeznek középiskolai és a munkanélküliségük miatt főiskolai végzettségűek. Természetesen a munkaadó, ha már lehet válogatni, a főiskolai végzettségűt választja ki. Ezért kevesebb a főiskolát végzett munkanélküli. Nem ártana egy másik adat: hány főiskolát végzett, dolgozik a képzettségének megfelelő munkakörben.

Befejezésül annyit mondok, hogyha az oktatás ilyen lenne (foglalkoztatottsági és más szempontból viszonylag pontosan, előre tervezett, enyhén felülképzett, folyamatosan megújuló, magasabb szintű középiskolai tudásra és általános szakmai tudásra épülő, stb.) akkor a foglalkoztatottság már félig meg is oldódna. Persze egy jó továbbképzési, felnőttoktatási rendszer is szükséges.

A gazdaság kárai és a foglalkoztatottság.

Tulajdonképpen két alapvető probléma van a munkaerő-fölösleg, a munkanélküliség és a munkaerőhiány. A munkaerőhiány magában hordozza kényszeríttet munka problémáját.

Kezdjük a munkanélküliséggel. Van megengedhető szükséges munkanélküliség ( kb. 3%) Ez a munkahely-váltásokból, munkahely keresésből, az átképzésből, továbbképzésből, illetve az önhibából adódó munkanélküliségből tevődik össze. Egyébként az enyhe munkanélküliség, munkamotivációs hatású. Az ennél nagyobb munkanélküliség már káros.

Van önhibából adódó munkanélküliség és önhiba nélküli munkanélküliség.

Most itt csak az utóbbival foglalkozom.

A gazdaságnak a munkanélküliségnél sokkal nagyobb kára van abból, ha valaki dolgozik, de fölösleges, káros munkát végez, sőt fokozódhat a kár, ha a káros munkát jó hatékonysággal végzi. Illetve ha valaki hasznos munkát végez, de azt rossz minőségben, rossz hatékonysággal végzi el.

Viszont a munkanélküliségnek van egy elégedetlenségi aspektusa. A munkanélküli céltalanul bolyongva lezüllhet, és káros tagja lehet a társadalomnak.

Ettől függetlenül az káros gazdaságnak, ha valaki valakik dolgoznának, de nem találnak munkát, nem találnak képzettségűeknek, anyagi igényüknek megfelelő munkát.

Itt azért az alábbi lakosságra vonatkozó alapelvnek is érvényesülni kellene, e nélkül nem oldódik meg a munkanélküliség problémája.

A fizetésnél fontosabb szempont a képzettségnek, és képességnek megfelelés, a munka hasznossága, a munka érdekessége.

A munkanélküliség kára, a parlagon heverő kihasználatlan munka kára.

Elmélkedjünk el a munkaerőhiány homályosságán.

Munkaerőhiány, ha valakinek van pénze, van igénye, van eszköze, de nincs megfelelő munkása. Az igény az egy abszolút amorf nem konkrét dolog. Részben a pénz is az. Hiszen a pénzkészlet a termeléstől függetlenül alakulhat.

Ráadásul megfelelő munkást jó pénzért biztosan tud szerezni. De annyi pénze viszont nincs, akkor ez jövedelmi probléma. Ha ezekből vezetjük le munkaerőhiányt, akkor az egy homályos fogalom lesz. Ha valaki értékes munkát tesz be a gazdaságba, de azért nem tud igényinek megfelelő értékes terméket kivenni, mert munkaerő hiányában olyant nem készítenek. Ez viszont a hiánycikkek problémája. Vagy: különböző okokból (pl. alacsony jövedelem) a munkaképes lakosság egy része nem megy el dolgozni, ezért munkaerőhiány lesz. Viszont egyben munkanélküliség lesz, hiszen egy sereg munkaképes ember nem dolgozik. Tehát a munkanélküliséget kell orvosolni, és akkor nem lesz munkaerőhiány. Illetve, ha a hiánycikkek problémáját és a jövedelmek problémáját is orvosolják, akkor egy fikarcnyi munkaerőhiány sem lesz. A jövedelmeket csak az arányos és igazságos (hasznos munkának megfelelő) jövedelemmel lehet orvosolni.

Mind a munkanélküliséget (munkaerő-fölösleget) mind a munkaerőhiányt a következővel lehet orvosolni: érjük el, hogy szinte mindenki dolgozzon, hasznos munkát végezzen, hatékonyan. Ez eddig rendben van, de nagyon nem mindegy, hogyan érik ezt el.

Nincs olyan probléma, hogy munkaerőhiány, de jelentős a kényszeríttet munka problémája, ill. az oktalan munkanélküliség problémája.

Kezdjük azzal, hogy rabszolgatartás miért nem volt gazdaságos. Még nagy, költséges ellenőrzés mellett is a rabszolga gyenge kevés munkát végez. Nincs motiváció, sőt ellenmotiváció van. Ha rabszolgának ( kényszerítve, alacsony jövedelemért) egy innovatív, kreatív, magasabb rendű munkát adnak akkor azt még rosszabbul végzi el, mint a segédmunkát. A magasabb rendű munkát, csak kényszer nélkül, munkamotivációval lehet jól elvégezni. Minél nagyobb a technikai fejlettség, annál gazdaságtalanabb a kényszeríttet munka, ill. még a részlegesen kényszeríttet munka is károssá válik. A munkakényszerítésnek, ugyanis vannak modernebb kevésbé erőszakos, részlegesen kényszeríttet formái. Pl. valaki a nyomorgás elkerülése miatt, dolgozik. Pl. valaki kénytelen általa nem szeretett, munkát végezni. Ráadásul ehhez nincs képessége sem. Pl. kötelezően, kitolják a nyugdíjkorhatárt. Hiába tolják ki, mert a kényszeríttet ráadásul betegeskedő, csökkent munkaképességű ember nem tud igazán hatékony munkát végezni. Pl. ha, a tanulni vágyó, tehetséges fiatalt munkára „kényszerítik”. Pl., ha azt az anyát munkára „kényszerítik”, aki a gyerekeit otthon szeretné nevelni. Ezek mind károsak, egyrészt azért, mert a kényszeríttetek rossz munkát fognak végezni. Másrészt azért, mert más tevékenységük esetleg nagyobb haszonnal járna. Ráadásul a kényszeríttet ember zavarja a motivált társait, rontja munkamorált. Tehát nagyon át kell gondolni a munkára való ösztökélés módszereit, és az sem mindegy hogy az a munka hasznos, vagy káros.

Viszont mindennek a teteje, ha olyan szakmába csinálnak „kényszerítést” ahol munkanélküliség van. Pl. egy sereg fiatal pedagógus vár munkára, miközben kitolják a pedagógusok nyugdíjkorhatárát. Itt viszont felmerül rugalmatlan, alternatívák nélküli törvénykezés problémája. Ha már kitolják határt, legalább csak olyan szakmákba tegyék, ahol nincs munkanélküliség.

A káros kényserítettség a felsorolt esetekben akkor szűnik meg, ha az állam (az adófizetők), a kényszeríttet embereket (a tanulót, az anyát, a nyugdíjast, stb.) támogatja. Ezek tehát nemcsak erkölcsi gondoskodások, de gazdaságossági cselekvések is. Ők (a tanuló, az anya, a betegeskedő nyugdíjas, stb.) tulajdonképpen nem is nevezhetők munkanélkülinek. A kényszerítés tehát általában nem oldja meg a problémát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a munkára való motiválás szükségtelen.

Ha mindenki olyan munkát tudna végezni, amelyet kedvel, amely minden szempontból munkaidő, kötetlenség, képességek, megfelel neki, akkor a kényszeríttet munka és az oktalan munkanélküliség is megszűnne. (Mi lenne a munkaerőhiánnyal?)

Jó, jó de az a munka nem biztos, hogy hasznos lenne. De még ha hasznos is lenne, ezt egyszerűen lehetetlenség megoldani, szólhat az ellenvetés.

Én erre azt válaszolom, hogy általában nem demokratikus és nem hatékony a „meg kell fegyelmezni a lakosságot” felfogás. Általában nem hatékony de fokozottan igaz ez a munkával kapcsolatban. Vagyis a kényszeríttet munka felére, negyedére csökken, az önkéntes a kedvvel végzett munkához képest.

Visszatérve a fejezetrész címéhez. Nyilvánvalóan valami komoly probléma van ha egy időben jelentkezik a kényszeríttet munka, a munkanélküliség és a munkaerő hiány.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a munka helyes értelmezése: a társadalom számára hasznos tevékenység. Az önellátás már hasznos tevékenység, már munka, mert az önellátó nem terheli a társadalmat. Ugyanakkor ennél bonyolultabb a képlet, gondoljunk a társadalmi gondoskodás visszafizetésére, az iskolai tanulás visszafizetésre, az állami szolgáltatások adón keresztüli kifizetésére, stb.. A másik oldal viszont az, hogy aki adót fizet az nem biztos, hogy hasznos munkát végez, ill. nem biztos, hogy több munkát tesz be a társadalomba, mint amennyit kivesz. Ha egy szegény ember a kis háztáji gazdaságával önmagát ellátja, biztos, hogy hasznos munkát végez, (kis hasznosságú, mert rossz a hatékonyság), és biztos hogy nem vesz többet ki, mint amennyit betesz a nagy kalapba. Ugyanakkor még mindig kérdéses pl. az iskoláztatás, vagy a betegellátás visszafizetése.

Jó kérdés, az is, hogy aki a saját gyerekét nem tudja ellátni, az mennyire terheli a társadalmat?

A társadalomtudománynak, a vezetésnek pontos kategóriákat kellene felállítani.

Egyfelől mérlegelni kellene a képességhez viszonyított munkavégzést. Másfelől mérlegelni kellene, hogy valójában mekkora az összes betett munka és ezzel szemben mekkora az összes kivett fogyasztás. Mindezt, ha nem is egyénenként de társadalmi csoportonként. A kategorizálás után lehetne megoldásokat keresni.

Az állam sok módón, több eszközzel jelentősen képes a magángazsági termelést és általában a termelést befolyásolni. Ugyanakkor az állam, maga is termelő, szolgáltató. Az államról szóló tanulmányrész részben erről szól.

Egy kis ismétlés nem árt.

Az állam valós termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat.

Valójában ennek (a látszatnak, hogy magángazdasági termelés finanszírozza az államot) árazási, pénzforgás-technikai okai vannak. A magángazdasági finanszírozás, az állami költségvetés kb. tizedére igaz, a segélyezés részre. Először is ne felejtsük el, hogy az állami dolgozók is adóznak, tehát nem minden pénz jön a magángazdaságból. Másodszor, de kiváltképp a következőről van szó: a magángazdasági pénzkör háromnegyed, részében a magángazdasági termelés (munka) értékénél sokkal nagyobb pénz forog. Ugyanis ezt a pénzt megnöveli a jelentős árrés, (haszonkulcs), amely egyébként az adóösszeget is kvázi magában foglalja. E megnövelt pénznek egy része megy át a pénzkör egy pontján (a jövedelem-kiosztás, elosztás pontján) az állami pénzkörbe, az adón keresztül. Azért kell átmenni pénznek, mert az állami pénzkörbe viszont kevesebb pénz folyik (folyna), mint az állam valós termelésének, szolgáltatásának értéke. Itt ugyanis nincs árrés, sőt gyakran az árak még az önköltséget sem teszik ki, sőt gyakran árak sincsenek, ráadásul ott van a tizedrészt kitevő segélyezés. (Az adó tehát döntően a hiányzó árakat, árbevételt pótolja, vagyis felfogható egyfajta átalánydíjas kifizetésnek.)

Továbbá az is megtévesztő lehet, hogy az állami szolgáltatások egy része pl. az irányítás, jogalkotás, biztonság, igazságosság nem jelenik meg konkrét tárgyiasult formába. Tehát újra (újra és újra) kijelentem: az állam valós termelő, szolgáltató az államot döntően nem a magángazdaság finanszírozza.

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.

Elismerem egy kissé kisiskolás szintű lesz a következő fejezetrész. Egyébként az sem baj, ha kisiskolások megismernék az alapvető gazdasági elveket, mert akkor politikus korukban nem követnének el banális tévedéseket.

A példázatba szerepeljen négy vállalat. Az első vállalat áll 50 mérnökből, 100 szakmunkásból, 50 segédmunkásból. Valamint 10 főnökből, 10 adminisztrátorból, 10 marketing szakemberből, 10 biztonsági őrből. 10 egyéb munkásból. Nevezzük ezt az 50 embert, termelőket kiszolgáló embereknek.

Ez vállalat megtervez egy szinte automatikus, kis fogyasztású ásógépet, sőt annak gyárát is, a szakmunkások és segédmunkások segítségével 5 év alatt fel is építi azt. A következő 20 évben a mérnökök szakmunkások, stb., irányítása alatt ez a gyár pedig előállít 10.000 olyan ásógépet, amely egyenként 100 kubikos munkáját képes ellátni. Összesen 1.000.000 ( egymillió) kubikos munkáját helyettesíti az összes ásógép. Ellenben kell még 10.000 szakmunkás az ásógépek működtetéshez, és vannak még egyéb költségek. 1.000.000 kubikos munkáját összesen 10250 ember végzi el. Viszont a termelési idő egynegyede, az öt év beruházás kiesik, ezért a 10.250 ember csak 750.000 kubikos munkáját végzi el.

Az egy főre eső költségek viszont kb. a 10-szerese, mintha a kubikusok dolgoznának, részben a mérnöki és szakmunka miatt, részben a beruházás miatt, részben a gépek magasabb üzemeltetése miatt. Vagyis kb. 100. 000 pénzegység áll szemben 750.000 pénzegységgel.

Ha ugyanazt a munkát, (pl. 1 milliárd kbm föld megmozgatását) kubikosokkal végeznék el akkor az kb. 7-szer többe kerülne, és 70-szer több ember kellene hozzá.

A második vállalat ugyanilyen , ugyanezt teszi csak a kiszolgáló emberek nem száma nem 50, hanem 250. Vagyis 50 főnök van, 50 adminisztrátor van, 50 biztonsági őr van, 50 egyéb munkás van. A termelésük ugyanakkora, de a felhasznált pénz nagyobb. Itt térnék ki arra, hogy a hatékonyságot mindig egy főre leosztva kell számolni. Termelés mennyisége értéke / dolgozók száma. Vagy termelés mennyisége, értéke / felhasznált pénz/ dolgozók száma.

A harmadik vállalat áll 1000 kubikosból és 50 kiszolgáló emberből áll. Ennek hatékonyságát, pontosabban hatékonyatlanságát már az első vállalatnál kiszámoltam. Sokkal rosszabb hatékonyságú, mint az első, ill. a második vállalat.

Röviden arról van szó, hogy az 1000 kubikos munkáját 10 ásógép kiválhatja amely ásógépek előállításához, üzemeltetéséhez kb. 14 ember szükséges. Az 1050 dolgozó fizetésével ( 1050 pénz) szemben csak 14 dolgozó nagyobb bére, plusz költségek (140 pénz) áll szemben.

A negyedik vállalat ugyanilyen 1000 kubikos csak 50 helyett 250 a kiszolgáló emberek száma. A termelés ugyanakkora, de több pénz, bérköltség kell, tehát pénz szempontjából még rosszabb hatékonyságú.

A négy vállalat hatékonyság (termelőképesség) szempontjából jelentősen eltér.

Tulajdonképpen mi a probléma, hiszen ember van elég, legalább nem lesz munkanélküli – mondhatják többen. Csakhogy nincs elég ember. A nemzetgazdaság és világgazdaság, a dolgozók száma egy véges dolog. Ha egyik oldalon a munkaerő elmegy hatékonyatlan munkára, akkor a nem jut elég munkaerő a hatékony munkára. Pl. ha, az említett négy vállalat helyett, csak kettő olyan lenne mint az első, akkor még létre lehetne hozni pl. egy cipőgyárat. De abból is kiindulhatunk, hogyha a második harmadik, negyedik ásóvállalat már üzemel, akkor lehet, hogy csak 10 mérnök, 10 szakmunkás marad, mert a mérnökök, szakmunkások inkább elmennek főnöknek, adminisztrátornak, marketingesnek. Itt viszont meg kell jegyezni: a gazdasági rendszerből is adódnak a problémák. A 10 mérnök, a 10 szakmunkás viszont nem tud ásógépgyárat létrehozni, tehát pont a leghatékonyabb vállalat nem jön létre.

Az egyik oldalon valóban sok a munkanélküli, a másik oldalon viszont vannak tanulatlan emberek, vannak kevés szabadidővel rendelkező, agyonhajszolt emberek, és ezek többen vannak.

Ezek után felsorolnék néhány gazdasági elvet.

A gazdasági egység (adott termékhez, termeléshez szükséges együttműködés) nagysága (emberszám, munkaidő, pénzmennyiség), összefügg, de nem azonos a gazdasági egység hatékonyságával (termelő képességével). Az összefüggések. A túl nagy gazdasági egység nem biztos, de valószínűleg rosszabb hatékonyságú, mint az optimális nagyságú gazdasági egység, de az biztos, hogy az elszívással (ember, pénz) kárt okoz.

A túl kicsi gazdasági egység biztosan nem tud teljes hatékonysággal működni, úgy, mint az optimális nagyságú egység. A rossz hatékonyságú gazdasági egység közvetlenül kárt okozhat a jó hatékonyságú gazdasági egységnek, a munkaerő, szakember, pénz elszívással. A másik károkozás: a rossz hatékonyságú gazdasági egység nem tudja jól kiszolgálni a jó hatékonyságú gazdasági egységet. A jó hatékonyságú gazdasági egység, viszont nem tud jelentősen segíteni a rossz hatékonyságú gazdasági egységen.

A nemzetgazdaság egy makrogazdaság egység és ezen belül az állam egy makrogazdasági egység, és magángazdaság a másik makrogazdasági egység. Tehát a fenti elvek az államra és a magángazdaságra is vonatkoznak.

Ha túl kicsi az állam, akkor túl nagy magángazdaság. Ha túl nagy magángazdaság, akkor túl kicsi az állam. Mindkét esetben jelentkezik az elszívás (munkaerő, szakember, munkaidő, pénz) kára és mindkét esetben romlik mindkettő hatékonysága. A rossz hatékonysággal jelentkezik a másik kár, a rossz kiszolgálás kára. A túl nagy, de valószínűleg rossz hatékonyságú magángazdaság, ill. a túl kicsi ezért rossz hatékonyságú magángazdaság nem tud elég eszközt, pénzt adni az államnak. A túl nagy, ezért valószínűleg rossz hatékonyságú állam, ill. a túl kicsi, ezért rossz hatékonyságú állam nem tud az oktatással, egészségüggyel, munkaerőt, szakembert adni magángazdaságnak. Más problémák is jelentkeznek.

Az optimális nagyságtól való eltérés arányában jelentkeznek a károkozások, legyen szó bármelyik eltúlzott esetről: túl nagy magángazdaság, túl kicsi állam, túl nagy állam, túl kicsi magángazdaság. A rossz hatékonyságú állam, rossz hatékonyságú magángazdaságot alakít ki, ebbe az irányba hat, de vannak más tényezők is. A rossz hatékonyságú magángazdaság, rossz hatékonyságú államot alakít ki, ebbe az irányba hat, de vannak más tényezők is.

Még a következőt tisztázni kell. Korunkban, az államkapitalizmusban jellemzően a túl kicsi állam és túl nagy magángazdaság problémája áll fenn. Még a kínai állam esetében sem beszélhetünk túl nagy államról, esetleg a kelleténél enyhén nagyobb államról. A brezsnyevi szocializmusban jelentkezett a túl nagy állam problémája. A diktatórikus ill. demokratikus állam problémája más probléma. A túl kicsi állam is lehet diktatórikus. A nagy és gyenge állam lehet anarchikus. Az biztos, hogy a demokráciához jó hatékonyságú, tehát optimális nagyságú állam kell.

Van itt azonban még egy fontos elv: a rossz hatékonyságú gazdasági egység, túl nagynak látszik, akkor is, ha nem az, különösen ha az államról van szó. A rossz hatékonyságú és túl kicsi államra rá lehet fogni, hogy túl nagy.

A fenti elvet kénytelen vagyok bizonyítani, hiszen létrejött egy olyan világméretű gazdaságpolitika, melynek a következő két lényeges elve van: az államot nem lehet hatékonnyá tenni. Általában az államok pl. a magyar állam túl nagy (túl sok ember, túl sok munkaidő, túl sok pénz.) Mindezért privatizálni kell, növelni kell magángazdaságot.

Azon üzletemberek, politikusok, közgazdászok egy része, akik ezt gazdaságpolitikát képviselik nyilván önös érdekből teszik. Más képviselők azonban el is hiszik ezt a politikát. Ugyanakkor az emberek többsége szintén elhiszi, igaznak tartja ezt a politikát. Ezért vagyok kénytelen cáfolni, ill. az én elvemet igazolni.

Abban tehát egyetértés van , hogy általában az államok, pl. magyar állam rossz hatékonyságú. Ezzel nem vitatkozok. Az állam hatékonyságát azonban jelentősen lehet javítani. Ezt sok más helyen bizonyítom. Talán a legjobb bizonyíték az, hogy vannak hatékonyan működő államok. Itt az állam nagyságával kapcsolatos bizonyításokról van szó. Bár már erről is beszéltem korábban, de kénytelen vagyok itt is felsorolni.

Pl. nő (növekedni kellene) az állam, mert nő a társadalmi szervezettség és ez nagyobb államot igényel. Pl. korábban, a feudalizmusban nem voltak igazolványok, jogosítványok, most vannak, és jó, hogy vannak. Nő (növekedni kellene) az állam, mert nő (növekedni kellene) a szolgáltató, gondoskodó állam. Nő, (növekedni kellene) az állam, mert nő vagyoni, technikai, irányítandó tömeg. Nő (növekedni kellene) az állam, mert a magángazdaság is nő, és ezzel lépést kell tartani az államnak Nő (növekedni kellene) az állam, mert új problémák ( természetpusztítás, globalizálódás, tömegpusztító fegyverek, stb.) jelennek meg és ezek intézkedéseket követelnek. .Nő ( növekedni kellene) az állam mert a demokratizálódás állami intézkedéseket igényel. Nő (növekedni kellene) az állam, mert egyre nő (növekedni kellene) a lelki (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, demokrácia, stb.) és a minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás természetvédelem, stb.) iránti igény, és ezen igényeket döntően az állam képes kielégíteni. És még lehetne sorolni. Alaposan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy jelen rendszerünkben a tényleges államnövekedés kisebb, mint a növekedés szükségessége. Pl. túlságosan anyagias világban élünk.

Ebből pedig következi az elv: jelen rendszerünkben az államok általában kisebbek (túl kicsik) a szükségesnél. Így is fogalmazhatunk: az államnak még rengeteg értelmes feladata lenne, több mint a magángazdaságnak. Az állam mennyiségi növekedése mellett az állam hatékonyságának (előállítási képesség) még inkább fokozódnia kell. Az állam feladatainak egy részét képes a civil szféra átvenni és át is kell vennie. Az állam feladatainak egy részét képes a hétköznapi, egyéni erkölcs, tisztesség, értelem kiváltani és ki is kell váltania. Ha minden arányosan nő, hatékonyabbá válik, magángazdaság, állam, civil szféra, erkölcs értelem, az nevezhető az optimális fejlődésnek.

Most azonban nézzük egy más oldalról a problémát.

A magángazdaságban valóban egyszerű összefüggés van a mennyiségi nagyság és a hatékonyság között. Vegyünk pl. a trikógyártást. A termelés mennyisége/ a termelők száma (ill. a termelési költség) ez az alapképlet. Megnézzük az egyik trikóüzemet, és azt látjuk, hogy 1000 trikót 10 ember állít elő, a másikban ugyanazt a trikót ugyanannyi idő alatt 20 ember állít elő, kétszeres költséggel. Tehát a második üzem rossz hatékonyságú és egyben túl nagy. Két dolog van: van összehasonlítási alap. A másik: a trikógyártás nem behatárolt gyártás, lehet valakinek 50db trikója és lehet valakinek egy, vagy egy sem. Általában magángazdaságban megtalálható ez a két elem. Az államban ezek hiányoznak. Összehasonlítási alap részben meglenne, a nemzetközi összehasonlítás, de nem élnek vele. Az előállított termékek szolgáltatások azonban döntően behatároltak. Pl. a minden autóvezetőnek 1db jogosítványa, lehet. Az állam vonatkozásában ez a képlet (termelés/ fő, költség) nem alkalmazható, a nagyság megállapítására. Kérdés az is hogyan számíthatjuk ki az adott időn belüli termelési mennyiséget.

Egy példával világítanám meg. Nem véletlenül emlegettem a jogosítványt, nemrégen új jogosítványra volt szükségem és a hivatalban hat órát vártam, amíg elkészítették, pontosabban csak elkészítési adatfelvétel, a fényképkészítés tartott ennyi ideig. Két hét múlva kaptam meg postán. A hivatalban tolongtak az emberek, több ügyintéző volt, úgy nézett ki, hogy ők is rendesen dolgoznak. Ugyanakkor felfedeztem néhány szervezési problémát. Ugyanebben a hivatalban felmentem az első emeletre, ott már más volt helyzet. Nem volt tolongás lázas munkavégzés, inkább egy kényelmes munkavégzés folyt. Amit tapasztaltam az egyértelműen a rossz szervezettségre utalt. Pl. a fönti gárdából, miért nem lehet átcsoportosítani embereket. Ha átcsoportosítanák, akkor a hat óra helyett, csak három óra lenne a várakozás. De még ez is sok. Tehát ha hatékonnyá tennénk a munkát még mindig lehetséges a túl kevés ember lehetősége. Tehát fennállhat ez a lehetőség: rossz hatékonyság, ráadásul kevés ember (túl kicsi a hivatal, az állam). Ugyanez a lehetőség a magángazdaság esetében nem állhat fenn. Tételezzük fel, hogy ezt a munkát a magángazdaság végzi (szerencsére ez a gyakorlatban nem lehetséges). Ha magángazdaság végezné, akkor biztosan nem lenne csak legfeljebb fél órás várakozás, mert akkor az ügyfél fogná magát és átmenne a másik céghez. Annyi cég ill., annyi termelési kapacitás jönne létre, hogy mindenki, jól ki legyen szolgálva, ez a magángazdaság, a verseny önszabályozó rendszere. Ugyanakkor a magángazdaság valószínűleg összesítve több embert és pénzt tenne ebbe a szolgáltatásba, tehát az embereknek többe kerülne. Még akkor is többe kerülne, ha beszámítjuk, hogy a hat órás várakozás is pénzbe ill. időbe kerül, vagy szabadidőbe, vagy munkaidőbe. (Itt elgondolkodhatunk, azon hogy ez két idő egymásból ered.)

A példázatból két tanulság van. Az egyik: nem biztos, hogy összesítetten, (termelési mennyiség / fő, költség), a magángazdaság jobb, mint az állam, de mindenképpen jobbnak látszik. (Egyébként elismert adat, hogy a magánbiztosítók kétszer annyi emberrel, költséggel dogoznak, mint az állami biztosítók.)

A másik tanulság: a magángazdaság esetében, általában nem jöhet létre ez a helyzet: rossz hatékonyság, ráadásul túl kicsi gazdasági egység. Az állam esetében jellemzően, általában létrejöhet: rossz hatékonyság, ráadásul túl kicsi állam. Sőt ki merem jelenteni: a rossz hatékonyság részben a túl kicsi államból ered. Ugyanis, az adott termeléshez szükséges optimális nagyságú (megfelelő számú ember, eszköz, megfelelő pénzmennyiség) gazdasági egységet lehet maximális hatékonyságúra szervezni.

Itt visszajön az a probléma, hogy az adott termelés, a magángazdaságban nincs, általában nem behatárolható a termelés (lásd trikógyártás), az államban viszont létezik.

Miért alakulhat ki a túl nagy állam mítosza? Azért mert az emberek, beleértve szakembereket, a fenti mélységig nem gondolják át a dolgokat. Pl. a rossz hatékonyságot, mindig azonosítják a túlzott nagysággal.

De azért vannak itt érzelmi tényezők is. Az állam általában nem szimpatikus az emberek számára. Megvan ennek a történelmi és egyéb, sokszor meglapozott okai. A lényeg az, hogy az állam szidalmazását, alaptalan kritikáját hajlamosabbak az emberek elhinni. A volt szocialista országokba pedig különösen van egy előítélet az állammal szemben, kétségtelenül a brezsnyevi szocializmusban a túl nagy állam problémája sújtotta gazdaságot. Most viszont, az éljen szocializmus feliratú transzparensek helyett, éljen a privatizáció, éljen a verseny transzparensek jelennek meg legalábbis verbális szinten. Szóval a társadalomtudományos gondolkodás helyett, még mindig a sémák, demagógiák, elpuskázott világában vagyunk kénytelenek élni.

Az állam, mint a mindenképpen rossz, jelenik meg az emberek előtt és a mai politikusok egy része ezt még erősíti is. Ennek is megvannak, meglesznek maga következményei, de ez már egy másik téma. E témakört azzal zárom, hogy szerintem az aláhúzott elveket bizonyítottam, tehát azokból kell kiindulni.

Induljunk ki ebből a mostanában divatos gazdaságpolitikából. Adócsökkentéssel dinamizáljuk, növeljük magángazdasági termelésnövekedést (termékek, szolgáltatások), majd ennek növekedéséből az állam fejlesztésre (költségvetésre) is jut pénz, és minden rendbe jön.

Első látásra is felmerül egy ellenmondás. Lecsökkentik az adót, hogy aztán visszanöveljék.

(Itt most arra nem térek ki, hogy ez gazdaságpolitika miért nem jó eladósodási válságban. Itt most csak arról elmélkedem, ha van egy rossz hatékonyságú állam és egy viszonylag rossz hatékonyságú magángazdaság, akkor ez gazdaságpolitika jó, vagy rossz. Vagyis ez a módszer alkalmas e arra, hogy nemzetgazdaság egészét dinamikusan fejlessze ( hatékonnyá tegye). Arra sem térek ki, hogy a rossz gyenge állammal mi lesz, ha még kevesebb bevétele lesz. Jóindulatúan feltételezem, hogy nem megy tönkre, csak rossz hatékonyságú állam marad. Arra sem térek ki, hogy nagyarányú adócsökkenés pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz.)

Ez gazdaságpolitika elemzése kapcsán eljuthatunk alapvető gazdasági kérdésekig és elvekig. Tehát a cél nemcsak annak megítélése, hogy jó, vagy rossz ez gazdaságpolitika.

A fenti gazdaságpolitika a következőkből indul ki.

Ha nem is kizárólag, de döntően pénzmozgásokból indul ki.

Ha nem is kizárólag, de döntően magángazdaság fejleszthetőségéből (hatékonnyá tételéből) indul ki. (Az állam fejleszthetőségét, ill. fontosságát lebecsüli.)

A magángazdaságot, gyorsan és nagymértékben alakítható, dinamizálható, fejleszthető területnek véli.

A magángazdaság és az állam egymástól való, viszonylag nagy függetlenségét feltételezi.

Ezek alapján folytassuk le az elemzést.

(Elnézést, a hatékonyság, a fejlettség, a teljesítmény, a gazdaságosság szavakat keverem, de ugyanazt jelentik.)

Ha nem is kizárólag, de döntően pénzmozgásokból indul ki. Jó ez a kiindulás?

A termelés és pénzmozgások összefüggése. Van pénzmozgás nélküli termelésnövekedés. Van termelésváltozás nélküli pénzmozgás. Igaz viszont hogy a pénzmozgásokat, döntően követik a termelésváltozások, de általában más arányban és megkésett ütemben.

Rövid magyarázat. Ha a munka hatékonysága javul (pl. jobb szervezéssel, munkamenettel, munkamotiváció-növeléssel, kreativitás növelésével, oktatással) akkor pénz nélkül is fejlődhet a termelés. Persze erre azt mondható, a felsoroltak is pénzbe kerülnek. Nem feltétlenül. De ha, pénzbe is kerülnek ez a költség kisebb lesz, mint a termelésnövekedésből származó pénzbevétel. Tehát a termelés nem azonos pénzbeli állapottal. Még nagyon sok példát lehet sorolni a kettő szétválásáról, negatív példákat is, pl. a hasznos munka nélküli profit és jövedelem-növekedéseket.

Tulajdonképpen van negatív szétválás, vagyis hogy a pénz (pénzjövedelem) nem követi termelést, bár követni kellene azt. Ha viszont megtörtént ez a negatív szétválás, akkor viszont jöhetne a pozitív szétválás, vagyis hogy a termelés a pénzügyi állapottól függetlenül növekedne. Vagyis hogy a kettő egyensúlyát, arányát, az egymástól független alakulás, megint egyensúlyba, arányba hozza. Sajnos a jelen pénzügyi gazdasági rendszerre, jellemző negatív szétválás és nem jellemző a pozitív szétválás.

Fogadjuk el azonban azt, hogy a 70%-ban a pénzmozgásokat követi a termelésváltozás. De általában miért elkésett ütemű. Tételezzük fel, hogy az adócsökkentésből megmaradó pénz, nagyobb részét hasznos és jól végrehajtott beruházásra (fejlesztésre) fordítják. (Egy részét mindenképpen zsebrevágják (fogyasztásra fordítják), azok, akik zsebre tudják vágni, elsősorban nagytőkések, a nagy és középvállalkozók, a gazdagok. Nem mindegy, hogy mekkora a zsebrevágott rész.) A jól végrehajtott, valóban fejlődést okozó beruházás, csak az innovatív beruházás lehet. (A nem innovatív, munkaidős fejlesztés haszna igen csekély.)

Ez azt jelenti, hogy nem csupán a munkaidőt, az emberek számát (a foglalkoztatottságot) növelik, hanem az eszközöket, a technikát, a technológiát, a szervezettséget, stb. Valamint azt jelenti, hogy az előállított termék, szolgáltatás is újszerű, korszerű, lesz, vagyis fejlődik. Mindehhez pedig idő kell, ami időkésedelmet jelent.

Nagyon nem mindegy, hogy hasznos vagy káros a fejlesztett termék, szolgáltatás. Nem mindegy hogy gyógyszerfejlesztésről, mezőgazdaság-fejlesztésről, plüssmaci-fejlesztésről, bankfejlesztésről, cigarettafejlesztésről van szó. Erről még szó lesz.

(Megjegyzem a GDP mérés azért sem pontos, mert a pénzmozgásokra alapul. Ráadásul a fogyasztási pénzmozgásokra, amelyek nem teljesen azonosak a termelési pénzmozgásokkal. Az állam fejlődését GDP még kevésbé fejezi ki, mert a területeinek, ágazatainak nagyobb része a magángazdaságnál kevésbé eszköz, azaz pénzigényesek. Az állami végfogyasztások sem mérhetők pénzben.)

Visszatérve az alapkérdésre. Két elv fogalmazódik meg. Nem szabad döntően a pénzmozgásokból kiindulni, a pénzmozgás egy fontos tényező, sok más tényező mellett. A fejlődéshez idő kell.

A gazdaságot döntően magángazdaság határozza meg. Jó ez a kiindulás?

Szerintem: nem.

Az állam önmagában is fejleszthető (hatékonnyá tehető). Pl. az előbb említett pénzmozgás nélküli fejlesztéseket (szervezés, oktatás, motiváltság, stb.) az államban is el lehet végezni. Bizonyos innovatív fejlesztés az államban is elévégezhető. Tehát nem szabad elvetni, az állam fejlesztését sem, mint fontos tényezőt. Az állam fejlesztése nemcsak költségvetési hiány miatt szükséges, hanem a fejlődés egyik útja.

Van azonban egy olyan felfogás, amely a hatalmas, és fontos magángazdaság mellett az államot egy elhanyagolható valaminek véli. Az elemző azonban rájön hogy ez nem igaz. A legfontosabb szolgáltatásokat igazságügy, egészségügy, oktatás, természetvédelem, biztonság, rendőrség, katonaság, köztájékoztatás, részben a kultúra, művelődés, út, vasút, tömegközlekedés, stb.) az állam végzi el. A szociális rendszer a segélyezési, támogatási rendszer is nagy terület. De nemcsak erről van szó. Maga az irányítás, a jogalkotás, jogalkalmazás is működési, kvázi gazdasági terület, a fontosságuk pedig nem kérdéses. De közvetve, az alapvető fejlődések a demokratizálódás, az igazságos hierarchia, az emberek értelmesedése, erkölcsösödése, stb. az államhoz köthetők. (A továbbiakban megkülönböztetem, az állami szolgáltatásfejődést, és az általános állami fejlődést.)

Megjegyzem az államban sokkal kisebb haszontalan termékek, szolgáltatások aránya, mint a magángazdaságban.

Visszatérve az alapkérdéshez. Nem jó azon felfogás, mely döntően a magángazdaság fejleszthetőségéből indul ki. Nem az óriás magángazdaság és törpe állam áll egymással szemben, hanem két legalább közel egyenlő fél. Az állam is fejleszthető. Kérdés viszont, hogy rövid távon melyik fejleszthető gyorsabban.

A magángazdaságot gyorsan és nagymértékben dinamizálható, fejleszthető területnek véli.

Arról már szó volt, hogy ez a gyorsaság az innovatív beruházások miatt legfeljebb 2-4 év lehet.

Azért nem árt tovább menni. Először is azt tudomásul kell venni, hogy a magángazdaság, döntően az anyagi szükségletek vonatkozásában működik. Az államnak is ad eszközöket, de ezen eszközök, pl. az épületek előállítása, csak belföldi lehet. A két terület együttesen is elég behatárolt. Tágítja határokat a külkereskedelem. Azonban külkereskedelem is eléggé be van határolva, egyfelől nemzetközi verseny elég szoros, és visszahúzó. Hosszabb távon nem jellemző a nagy előrefutás, más is akar fejlődni. Ráadásul itt is érvényes az anyagi szükségletek korlátja.

De a következő is meggondolandó. A kiindulás az, hogy a magángazdaság hasznából fejlesztik az államot. A konkrét fejlesztéshez pedig szakemberek és eszközök kellenek. Hogy kerül az államhoz sok jó szakember? Az állami szakembereket nem lehet külföldről beszerezni. Tételezzük fel, hogy dübörög a hatalmas magángazdaság. Persze ez felszívja jó szakembereket. Akkor hiába ad az államnak hatalmas pénzt és eszközöket a magángazdaság, ha nincs elég szakember és általában munkaerő. Tehát egy olyan fejlődő magángazdaság jöhet szóba, amelyik nem szívja fel a szakembereket, a munkaerőt. Ilyen pedig nincs. Akkor pedig fejleszteni kell az oktatást, és foglalkoztatottsági politikát, az egészségügyet pedig a munkaképesség miatt, amelyek szintén állami területek. Ráadásuk ezek szintén hosszabb távon érnek be. Fejleszteni kellene, de ehhez is szakemberek (tanárok, orvosok, stb.) kellenek. (Megjegyzem, ha rossz az oktatás, az egészségügy, akkor magángazdaság sem képes a dübörgő fejlődésre.) Tehát a magángazdasági fejlődésnek vannak korlátai, de a fejlődés átadásának is vannak korlátai.

Viszont már érintettem egy következő elvet: a magángazdaság és az állam döntően, csak együtt képes fejlődni. A következő kérdést kel feltenni: a rossz hatékonyságú állam mellett, lehetséges e magángazdaság jelentős fejlesztése?

A rossz hatékonyságú állam (oktatás, egészségügy gyengesége miatt) nem képes magángazdaságot szakemberekkel, munkaerővel ellátni. A rossz hatékonyságú állam nem képes magángazdaságot megfelelően irányítani. A rossz hatékonyságú állam nem képes magángazdasági tisztességtelenségeket megakadályozni. A rossz hatékonyságú állam nem törődik magángazdaság innovációjával. A rossz hatékonyságú állam nemcsak elszívja a pénzt, munkát, de egyre fokozottabban szívja el. Mindennek a neve: az állam (a rossz hatékonyságú állam) káros hatása a magángazdaságra. A rossz hatékonyság pedig a kicsiségből is eredhet.

A rossz hatékonyságú magángazdaság nem képes elég és jó eszközt, valamint elég pénzt adni az államnak, és fölöslegesen elszívhatja munkaerőt, a szakembereket. Mindennek a neve: a magángazdaság (rossz hatékonyságú magángazdaság) káros hatása az államra.

Tehát magángazdaságot és az államot többnyire (80-90%-ban) párhuzamosan lehet fejleszteni, és ez a fejlődés lassú fokozatos lehet. Érezhető változáshoz 4-6 évre van szükség.

Nézzünk egy pár számítást. Egy nagyon rossz hatékonyságú államot önmagában, (átszervezés, oktatás, munkamotiváció, stb.) mondjuk 20%-ban lehet fejleszteni. Egy közepes vagy jó hatékonyságú államot kevesebb százalékkal lehet növelni, mert érvényesül: a százalékos számítás valótlansága - szabály.

(Ennek a példázatnak és belőle eredő tanulságnak nincs közvetlen köze gazdasághoz. Pl. két ember, ás egy-egy kutat. Az egyik 10 méternél tart és leás még 1 métert. A másik 4 méternél tart és leás még fél métert. Majd azt mondja, hogy lám te csak 10%-kal növelted a kutad, én viszont 12%-kal. Nevezhetjük ezt: a kisebbet könnyebb százalékosan növelni – szabálynak is. Vagy: nagyobbat százalékosan nehezebb növelni szabálynak. Ha az a tendencia nem tartós, akkor ez megtévesztő hencegés. Ha tartós, akkor viszont, egy fokozatos lassú utolérést jelent. Ellenben jelen időben csak valós teljesítményt kell mérni. Ugyanakkor e szabályba értsük bele a következőt is: a jó és hatékony, szinte maximális teljesítményt nehezebb fokozni, mint a rossz gyenge teljesítményt. De mindezt felejtsük el, csak nevezzük:a százalékszámítás valótlanságának. Ugyanis arról van szó, hogy az 1 méter több mint a fél méter, Ezzel szemben a 10% kevesebb, mint a 12%. Tehát valótlan a számítás. Mi a megoldás, ha csak százalékok állnak a rendelkezésünkre. Én a következő magoldást alkalmazom a fejlett, nagyobb kiinduló teljesítménnyel, magasabb bázisról induló szereplő százalékához hozzáadok plusz százalékot. A fejletlen, alacsony teljesítménnyel induló szereplő százalékából levonok százalékokat. A valós teljesítményeket nemzetközi összehasonlításban nézhetjük. Ezért azt saccolom be, hogy az adott ország nemzetközi összehasonlításban milyen fejlettségről, teljesítményről indul, ez pl. az előző év GDP-je, egy főre jutó termelése.)

Visszatérve: az államot önmagában (szervezés, munka-produktivitásnövelés, munkamotiváció-növelés, innovatív működés, stb.) szerintem évente 0-20% között lehet fejleszteni. Ebből jön le a rossz hatékonyságú magángazdaság államra ható kára (nem ad jó eszközöket, nem ad elég pénzt, stb.) ami elméletileg 0-22% közé esik. ( Gyakorlatilag sokkal kisebb százalékokról van szó.) A kettő különbségéhez pedig hozzáadódik, vagy levonódik a százalékszámítás valótlanságának korrekciója.

Pl. magyarországi állam hatékonysága 6% lenne (a lehetséges 20%-ból, tehát 14% a negatívum). De ebből levonódik magyar magángazdaság államra ható kára (rossz eszköz, kevés pénz, stb.) pl. 6 %. A magyarországi állam hatékonysága zéró.

Azt kell látni, hogy az állam és magángazdaság egy időben hatnak egymásra, ezért az előző év, az utolsó érték negatívumát kell számolni. Sajnos csak a negatívumok hatnak egymásra, erről már szó volt.

Nézzük magángazdaság hatékonyságának számítását itt különböző okokból 22%-ról indulok. Tehát azt mondom, hogy a magángazdaság önálló fejlődése, hatékonyságnövelése egy év alatt 0-22% között lehet. Persze a 22% már nagyon kivételes szerencsés helyzet. Véletlenül sok újítás valósul meg, jól alakul a külkereskedelem, a külföldi árak, stb., emellett a magángazdaságban maximálisra nő az innováció, a szervezettség, a munkamotiváció, a tisztességesség, stb., akkor jön ki a 22%. A magyarországi magángazdaság teljesítménye 16%-os lenne, de ebből levonódik az állam káros hatása (szakember, munkaerőhiány, rossz irányítás, tisztességtelenség, stb.) 14%, ezért a magángazdaság teljesítménye csak 2% lesz. A kettő összevonása az összteljesítmény szintén 2%, Kb. ez lesz a GDP növekedés, de ehhez azért hozzá lehet adni 1%-ot, a százalékszámítás valótlanság ill. annak kiegyenlítése miatt. Magyarország az átlagosnál kissé fejlettebb.

Németország GDP növekedés százaléka pl. 3%, de ehhez hozzá lehet adni 4%-ot. Valójában a németek teljesítménye 3%-nál nagyobb, mert több mint kétszer akkora bázisról indulnak. Szlovákia összteljesítménye 7% de ahhoz már nem kell hozzáadni semmit. Valójában a német és a szlovák összteljesítmény közel egyforma. Kína 10%-os GDP növekedéséből le lehet vonni 3%-ot, mert alacsony bázisról indult.

Ez az egész számítás csak arra jó, hogy láthatóvá váljon a magángazdaság és az állam kölcsönhatása.

Az is kiderül hogy maximum 8%-nál nagyobb arányban nem igen képes bővülni az összteljesítmény. A magángazdaság bővülésének is vannak akár számokkal igazolható határai. Ha az adócsökkentés miatt csökken az állami teljesítmény és nő a magángazdasági teljesítmény, akkor marad minden a régi.

Arról még nem is beszéltünk, hogy ezek a nagyobb arányú bővülések károkkal is járhatnak. Mondjuk kevesebb figyelem, jut a környezetszennyezésre, a demokratizálódásra, stb. Az azonnali termelésben, pénzben nem jelentkező, de hosszabb távon jelentkező károk valószínűsége nő. Inkább legyen enyhébb a növekedés (4% az már nagyon jó), de maradjon egyenletes, sokáig tartó és általános. Fejlődjön minden, az állam és magángazdaság optimális aránya, a demokrácia, a jog, a környezetvédelem és minden más. Az ilyen fejlődésnek van értelme.

De térjünk vissza konkrétabb számokhoz és nézzük az előzőek alapján egy számítást. 20%-kal csökkentjük az adókat ezzel kb. két év alatt 10%-kal nő magángazdasági teljesítmény nem 16, hanem 17,6% lesz. Ohó, csak ne kapkodjuk el ezt a számítást. Nem mindegy hogy az optimálisnál nagyobb magángazdaságról, vagy kisebbről van szó, és az sem mindegy, hogy az optimálisnál kisebb államról, vagy nagyobbról van szó. Ugye itt magángazdaságot bővítjük és az államot csökkentjük. Ez akkor lenne jó, ha az állam túl nagy, a magángazdaság, pedig túl kicsi lenne. Csakhogy általában, és Magyarország esetében éppen fordítottja áll fenn. Egy túl kicsi államot akarunk tovább csökkenteni, egy túl nagy magángazdaságot akarunk tovább növelni. Szerényen számolva ebben az esetben a következőképpen alakulnak a számok.

A 20%-os adócsökkentésből realizálódó 10% hasznos beruházás, csak 17%-ra növeli a magángazdaság hatékonyságát Az amúgy is kicsi rossz hatékonyságú állam károsságát, a kevesebb adó, viszont 14%-ról felemeli 16%-ra. Így az állam teljesítménye 4%-ra csökkenne, de ebből levonódik a magángazdaság államra ható károssága 5 %. Az állam teljesítménye, hatékonysága mínusz 1% lesz. A magángazdaság hatékonysága 1% lesz. Az összteljesítmény 0% lesz, azaz tovább romlik, hiszen 2%-ról indultunk.

Azt gondolom, hogy bebizonyítottam hogy az elején felvázolt gazdaságpolitika általában miért nem jó. Egyetlenegy kiindulása sem stimmel. Nem szabad csak pénzben gondolkodni. Nem szabad csak mennyiségi növekedésben gondolkodni. Nem szabad csak magángazdaságban gondolkodni. A magángazdaság sem fejleszthető gyorsan, nagymértékben. Az állam is fejleszthető. Figyelembe kell venni, hogy általában túl kicsi államról van szó.

Akkor viszont miért jött be egyes országokban.

Azért mert ezen országok alacsony szintről indultak, és egyébként nem lehet tudni, hogy a fokozott fejlődésük meddig fog tartani. Másfelől valószínűleg ezen országok nemcsak a pénzben és mennyiségi növekedésben gondolkoztak, hanem a hatékonyságot önmagában is fejlesztették, foglakoztak pl. az innovációval. Talán az is tényező, hogy ezen országokban azért viszonylag nagyobb államról volt szó, azt csökkentették. Továbbá, nem lehet tudni, hogy az általános fejlődésük, a hosszabb távú fejődésük rendben van e. Mert ha nincs, akkor valóban nem lesz hosszú ez a pünkösdi királyság.

Kicsit térjünk vissza foglalkoztatottságra, pontosabban, arra hogy a munkanélkülieket az állam, vagy magángazdaság képes felszívni. Hosszabb távon mindkettő fejlődésre szükség van, a munkanélküliek felszívására, ill. az optimális arányú, magángazdaság, állam képes őket leginkább felszívni. Rövid távon viszont az állam képes 2-3% munkanélkülit felszívni. Ne felejtsük el, hogy az állam fejlesztése is alternatíva, főleg ha túl kicsi az állam. Persze nem a rossz hatékonyságú, korrupt állam mennyiségi növeléséről beszélek, hanem hatékonyságnöveléssel összekötött mennyiségi növelésről. Rengeteg állami feladatot lehet még találni. Az alacsony kvalitású munkaerőt pl., felszívhatná a köztisztasági szolgáltatás. A magasabb kvalitású munkaerőt pedig az egészségügy, az oktatás, szívhatná fel. Vagy éppen az aktuális rendszerfejlődést, rendszerváltást szolgálhatnák.

A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni.

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Természetesen a feltételek összefüggnek. Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.

A világgazdaság alapvető torzulásai, ellentmondásai.

A világ (föld) egyik részében (országok között és országon belül is értendő) túltermelés és túlfogyasztás van, a másik részében alultermelés és alulfogyasztás van. Ez az alulfogyasztás gyakran a nyomorgással (alapvető, az élethez, egészséghez, szükséges fogyasztás hiánya, beleértve magát az egészségügyi szolgáltatást is) azonos. A túltermelés a technikai fejlődésből, gépesítésből ered elsősorban. A túlfogyasztás pedig elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi, azaz fölösleges, káros, gyakran fölöslegesen környezetszennyező termékeket fogyasztanak az emberek.

A problémát látszólag a termelésstruktúra átalakításával lehet megoldani. Ez nagyon fontos, de önmagában nem elég. Az igazságos, arányos jövedelem, vagyon és egyben fogyasztáselosztás nélkül semmit sem ér. Itt tehát nem segélyről van szó, csak arról, hogy mindenki valós, hasznos munkája szerint fogyasszon, vagyis a haszontalan munkák, tevékenységek után ne járjon jövedelem. Ha ez megvalósulna, akkor már a probléma háromnegyede megoldódna.

Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

Induljunk abból ki, hogy piacgazdaságra szükség van, és az innovációra, a technikai fejlődésre is szükség van. És persze szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. Ez sok mindennel összefügg. Pl. az állami termeléssel, szolgáltatással. Pl., avval hogy szükség van a magángazdaság, piacgazdaság társadalmi (állami) szabályozására. És persze azzal is, hogy meg kell változni, javulni kell a fogyasztói szokásoknak is.

De miért hullik hamvában ez a kísérlet, a mai viszonyok mellett. Egyszerűen, azért mert akinek szüksége lenne ezekre az alapvető, élethez, egészséghez szükséges termékekre, szolgáltatásokra, az nem tudja megvásárolni. Az emberek másik része pedig túl nagy jövedelemmel rendelkezik, amelynek egy részéből csak fölösleges káros környezetszennyező terméket, szolgáltatást tud csak vásárolni. Egyszerűen azért, mert miután kielégítette az alapvető, ez élethez, az egészséghez szükséges fogyasztását még mindig marad pénze, amelyet el akar fogyasztani. (Itt belép a problémába a megtakarítások bizonytansága és a fogyasztói társadalom, a csúcsrájáratott fogyasztás problémája is, de ezek is csak melléktényezők.)

A lényeg az, hogy a világ, az emberek egyik részének (a szegényeknek, nyomorgóknak) több jövedelmének kellene lenni, a másik részének (a fölösleges fogyasztóknak) kevesebb jövedelmének kellene lenni. És ha létrejönne az igazságos, arányos jövedelemelosztás, akkor ez kb. 75%-ban meg is valósulna.

Mindez összefügg a munkanélküliség problémájával is. A közvetlen kapcsolat az, hogy a nyomorgó emberek kisebb munkaképességgel rendelkeznek.

A legelső lépcső tehát, hogy felismerjék az emberek az igazságos, arányos jövedelemelosztás fontosságát. Ez a jelen, az alapvető torzulás problémája.

A jövő problémáját ne keverjük a jelen problémájával, igaz egy kicsit már a jövő problémája is beszűrődik a jelenbe.

A másodlagos alapvető torzulás, ellentmondás.

A jövő (és részben a jelen) egyik problémája, hogy az egyszerű munkát, a gépesítés, a tömegtermelés, a technika, technológia olcsón álltja elő, még akkor sem éri meg erre a munkára embereket felvenni, ha eme embereknek segélyt kell adni. Kevés, de nagy szakértelmű, tervező embereket érdemes a termelőknek szolgáltatóknak alkalmazni, őket jól megdolgoztatni, így jön ki a legnagyobb pénzhaszon. Ezért szétszakad a munka és a jövedelem. Az emberek egy része pótolhatatlan nagy jövedelmű munkát végez, ők jelenleg olyan sokat dolgoznak, hogy az már az egészségük, egészséges lelkük, és főleg a családi életük rovására megy. A másik része „géppel” pótolható munkát végez, vagyis ők a munkanélküliek, a segélyből élő nyomorgók.

Felfedezhetjük a jelen rendszerre jellemző másik nagy ellentmondást: az emberek egy része lelkileg nyomorúságosra dolgozza magát, dolgozik, és meggondolatlanul fogyaszt ebből áll az élete. Az emberek másik része munkanélküli nyomorgó.

Ez a probléma is összefügg az aránytalan és igazságtalan jövedelemelosztással, de itt nem ezt emelem ki.

Elméletileg úgy jön ki az egyensúly, ha mindenki több szabadidővel rendelkezik. És ha a döntő többség képes magasan kvalifikált munkát végezni. Vagyis alig marad olyan ember, aki géppel pótolható munkát végez. Vagyis, ha a gépesítés eredménye, a szabadidő, a családi élet, a tanulás, a tartalmas szórakozás növekedése és nem az említett kettészakadás. Ehhez pedig a következők szükségesek.

A tanulásban ne legyenek leszakadók, bizonyos szintig, szinte mindenki jusson el. A munkaidőt általában csökkenteni kell, a szabadidőt általában növelni kell. Ez pl., összefügg a nyugdíj problémájával. Összefügg a munka szabályozásával, többek között magángazdasági munkaadók szabályozásával.

Újra felsorolok néhány feladatot.

E faladatok „a munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság.” rendszertényező feladatai között jelennek meg.

Szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. De ezt össze kell kapcsolni az igazságos és arányos jövedelemelosztás kialakításával, e nélkül minden dugába dől. Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt, kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

A tanulásban ne legyenek leszakadók, bizonyos szintig, szinte mindenki jusson el. A munkaidőt általában csökkenteni kell, a szabadidőt általában növelni kell. A foglalkoztatott emberek számát növelni kell. A magángazdaságot, piacgazdaságot e szempontok szerint is szabályozni kell. És persze az államot is.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3, és más ábrák.

Bevezető elmélkedések.

Az alábbi négy feltétel (tényező) mindegyike összefügg a foglalkoztatási rendszerrel.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is.)

A munkamotiváció növelése. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka.)

És nem ártana a munkaerőpiac problémájára is kitérni.

És a foglalkoztatottság összefügg a termelés-struktúrával is.

Miről is szól a helyes foglalkoztatottság? Minél többen dolgozzanak, és lehetőleg hasznos és hatékony munkát végezzenek. Annál többen tudnak és akarnak dolgozni és hasznos és hatékony munkát végezni, minél nagyobb a munkaképesség, minél nagyobb a munkához szükséges tudás. Annál többen akarnak dolgozni, minél nagyobb a munkamotiváció. Annál többen tudnak dolgozni, ha mindenki talál magának jó munkát, vagyis van egy jó foglalkoztatottsági rendszer. És ha a piaci önszabályozás (ez esetben a munkaerő-piaci önszabályozás) is jól működik. És akkor tudnak hasznos munkát végezni, ha jó a termelés-struktúra. És akkor tudnak sokan dolgozni, akkor kicsi munkanélküliség, ha nincsenek pénzügyi-gazdasági válságok. De még a nyugdíjkorhatár, és a szabadidő problémája is részben idetartozik. És mint kiderül a foglalkoztatottság igen szorosan összefügg a szociális rendszerrel, mert mindkettő a szegényebb tanulatlanabb réteget érinti. És elég szorosan összefügg a házi, háztáji, alkalmi munkával, ami viszont összefügg a feketegazdasággal. Szélesebb értelemben a gazdasági problémák fele e problémakörbe tartozik, ezért le kell szűkíteni a problémakört.

Ezért pl. a munkamotiváció problémáját, csak érintem ebben a fejezetben.

Először is azt szeretném tisztázni, hogy ez rendszertényező nem ellentétes az innováció tényezővel, csak nem azonos. A munkaidős szorgalomra épülő termelés és a munkaidő mennyiségéből eredő termelés nem ellentétes több vonatkozásban összefügg. Először is az a kifejezés hogy humán erőforrások mindkét tényezőre illik. Humán emberi erőforrás a szorgalom a munkamotiváció is és a hozzáadott szellemi értéktöbblet, azaz az innováció is. Az innovatív munkához is kell szorgalom.

Igen lényeges összefüggés? A technika, a gépesítés, automatizálás bár az innováció terméke mégis a munkaidős termelést (a segédmunkát és az egyszerűbb szakmunkát váltja ki. A technika gépesítés tehát a humán erőforrás tényezője, mert bár nem az emberek dolgoznak, de az emberi munkát pótolja. Egy későbbi részben mikor a termelés két nagy egységéről lesz szó a humánerőforrásról és a természeti erőforrásról, kiderül, hogy van jelentősége a helyes kategorizálásnak. Megismételném: a technika, gépesítés, a humán erőforrás nagy kategóriájába tartozik. A természeti erőforrásokba a természetes ásványi kincsek, természetes alapanyagok, természetes energiahordozók, a föld, a víz, a levegő, ill. lényegében minden, nem emberi, nem ember által készített erőforrás tartozik.

A humán erőforrások szétválasztása mégis szükséges, mert nem mindegy, hogy főleg a munkaintenzitást növeljük, vagy főleg az innovációt növeljük, vagy mindkettőt. A szétválasztással jövünk rá, hogy mindkettőt szükséges növelni. A szétválasztással jövünk rá hogy a kétféle növelésnek kétféle feladatai vannak. A szétválasztással elméletileg is kitisztul a helyzet.

Rájövünk, hogy a két rendszertényezőről van szó, mert az elemzés által felvetődő problémák zöme nem azonos.

Ugyanakkor a termelésnek vannak még további tényezői is. A gazdasági rendszerben minden összefügg minden hat a másikra, de hatások arányát jó, ha tisztázzuk. A gazdaságirányítás, a pénzügyi rendszer, a fogyasztás-kiválasztás stb. természetesen hatnak termelésre, de a termelés elsődleges, közvetlen tényezői: az innováció, innovatív termelés. Továbbá a munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. (A kettő adja ki a humán erőforrásokat). Valamint közvetlen termelési tényező még: a természeti erőforrások.

Mivel ez a rendszertényező is szerteágazó szükség van a problémakör további egységekre, al-problémakörökre való felosztására.

Először is szétválasztanám a két nagy egységet: az általános lelki munkamotivációt, mint problémakört és „az érdekes hasznos és megbecsült munkalehetőség” problémakörét.

Az első problémakör abból indul ki, ha a munkamotiváció elegendő és helyes, akkor a munkalehetőségek is megteremtődnek, akkor minden rendben van. A második problémakör viszont abból indul ki, hogy a munkalehetőségek a lényegesebbek. Valójában szerintem mindkettő lényeges, nem szükséges az elsőbbséget eldönteni.

A termelési módok.

A helyzet nem úgy fest, ahogyan sokan gondolják. Ne arról van szó, hogy a szerencsétlen ember teng-leng, nyomorog, azután jön a jóságos munkaadó és kimenti ebből a helyzetből. Az emberek többsége szeret értelmes, számára érdekes munkát végezni és tennivaló dolog is mindig bőven van.

A törzsi társadalmakban, vagy bizonyos nem diktatórikus paraszti társadalmakban mindenki dolgozik, méghozzá elég szervezett formában. A törzsnek megvan a maga munkarendje. A nők napi munkája: pl. a ház körüli teendők a gyereknevelés, a gyűjtögetés, a földművelés, a férfiak munkája a vadászat, az állattenyésztés, stb. Ahány törzs annyiféle munkarend, de egyikben sem ismerik a munkanélküliség fogalmát. A paraszti gazdaságokban is mindenkinek, mindig megvan a rendszeres feladata, a napi feladata, ill. az évszaknak megfelelő feladata. Itt jegyezném meg, hogy korábban utaltam, arra hogy a természeti népeket valahogy szerencsésebbnek tarjuk, mint az átmeneti társadalmakat. Ez nemcsak a kultúra egysége miatt van, hanem amiatt is, hogy ez utóbbiakban valóban felfedezhető a munkanélküliség. Az ipari, városi társadalmakban ugyancsak gyakori jelenség a kocsmában, utcán tengő-lengő emberek tömege. El kellene gondolkodni, hogy ez miért van.

Szerintem alapvetően háromféle termelési mód van. Van a házi háztáji, alkalmi, termelési mód. Van a kisüzemi termelési mód. Van a nagyüzemi termelési mód. Természetesen itt is előjön határvonalak a köztes kategóriák problémája. Ez esetben a kisüzemi és nagyüzemi termelési módot az egyszerűség miatt nevezzük: üzemszerű termelési módnak.

A házi háztáji, alkalmi munkamód jellemzői. A munkák nagy része a ház körül folyik. Van ugyan egy munkarend, de ez azért sokkal nagyobb szabadságot, önállóságot ad, mint az üzemszerű (közép és nagyüzemek, több fős szolgáltatók, hivatalok stb.) termelési mód. A nagyobb munkák, melyekhez több ember kell, pl. egy házépítés, pedig inkább alkalomszerűen jönnek létre, többnyire alkalmi munkásokkal. Az, hogy ezek az alkalmi munkások gyakran a rokonok barátok, nem jelenti azt, hogy nem alkalmi munkásként (nem rendszeres szervezett munkások) dolgoznak. Az alkalmi munka ebbe a munkamódba illeszkedik. Továbbá az ilyen termelési módban a dolgozónak több feladatot kell ellátni, több szakmához kell érteni, igaz viszont hogy egy szakmához feltehetőleg általában kevésbé értenek. Továbbá az ilyen munkamódban kisebb a pénz jelentősége, sokkal gyakoribb a pénz nélküli árucsere, munkacsere (én segítek neked, te segítesz nekem), vagy termék cseréje a munkára. Alkalmi munka, többek között, pl. a barkácsolás.

A kétféle termelési mód megértéséhez képzeljük el a következő jövőképeket.

Minden lakásban lesz egy műhelyszoba. A modern kenyérsütőben itt fogják sütni a kenyeret, a modern szövőszéken megszövik az anyagot, a modern varrógépen megvarrják. A kiskertben zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Ha valami elromlik a ház körül, akkor annak nagyobb részét a háziak vagy az ismerősök képesek lesznek jó szerszámok és útmutatók mellett megjavítani. Szinte minden elemenként, alaponként lesz kapható (étel, bútor, ház, gép, autó, stb.) és a késztermék előállítása a házimunka eredménye lesz. Még a lakásokat és házakat is képesek lesznek házilag előállítani. Természetesen e termelési módnak is vannak határai (nagyberuházások, bonyolult gépek, alapanyagok elemek előállítása), itt azonban az arányokról elmélkedünk.

A másik szélsőséges jövőkép, hogy mindenki bemegy a munkahelyére, elvégzi a szakmunkáját, és otthon nem tesz semmit. Bármi elromlik, jön a szerelő, a fűnyiráshoz jön a szakmunkás. Otthoni főzés nem lesz csak éttermi étkezés, és még lehetne sorolni.

A kétféle termelési mód az alkalmi, házi, háztáji és az üzemszerű, egészen másféle gazdaságot jelent, gondoljuk, csak pl. az adózásra. Ez a kétféle termelési mód a múltban és jelenben is megvolt, megvan.

Az idevágó kérdés ez: a kétféle termelési módnak mi az optimális aránya, ami a közeljövőt és a távolabbi jövőt illeti? Az optimális arány egyfelől a hatékony termelésről szól. Másfelől arról szól, hogy van egy olyan réteg, aki különböző okokból, az alkalmi, házi háztáji munkában nagyobb hatékonysággal tud részt venni.

Az üzemszerű termelési mód, akkor üzemel hatékonyan, ha centire, percre ki van számolva minden. Az üzemszerű munkamódban a pénznek nagy jelentősége van. Az üzemszerű munkamódban nagyfokú munkamegosztás szükséges. Az alkalmi munka (mely ettől eltér) megjelenése, ötvöződése több szempontból is zavaró ebben a munkamódban. Bizonyos ötvöződés lehetséges a kisüzemi és alkalmi házi, háztáji munkamódok között, alapvetően azonban érdemes a két, ill. három munkamódot szétválasztani.

Mindkét munkamódnak van egy sereg előnye és hátránya, még az is igaz, hogy az üzemszerű munkamód mindent összevetve fejlettebb, mint a házi, háztáji, alkalmi munka. Kétségtelen hogy történelmi fejlődés, nem véletlenül, haladt az üzemszerű munkamód felé. Ez a tendencia rendben lett volna, de létrejött egy túlfutás, amely jelenleg is tart. A történelmi fejlődés, különböző okokból úgy alakult, hogy túlzott aránytalanság jött létre az üzemszerű termelési mód javára. A mai korban, sőt a jövőben is lesz szerepe a házi, háztáji, alkalmi munkának. Jelenlegi államkapitalizmusban is, ahol nagy a munkanélküliség magától kialakul a házi háztáji, alkalmi munkamód, csak mivel az üzemek jönnek-mennek a munkanélküliség nő, csökken, nem tud egyenletesen működni.

A jelenlegi szerepe többek között a következő lehet. Ott ahol nagy a munkanélküliség, biztosít egy második gazdaságot. Munkát ad annak rétegnek amelyik ugyan dolgozna de a rendszeres munkára képtelen. Van egy jelentős ilyen réteg. Ezek az emberek egy szervezett munkahelyen többet ártanak, mint használnak, viszont az sem jó, ha kocsmában tengődnek. Továbbá átmeneti munkát biztosíthat azoknak, akik hasznosabb, érdekesebb munkát keresnek. A jövőbeli szerepe lényegében az mint a jelenlegi szerepe, vagyis van egy sereg olyan előnye amit a gazdaság nem nélkülözhet. Sőt a tendenciák azt mutatják, hogy bizonyos szintig még nőhet is a szerepe. Jelenleg már olyan kisméretű eszközök gépek vannak melyek a színvonalas otthoni (barkácsoló) munkát lehetővé teszik. Az alkalmi házi háztáji munka alakulását az informatika fejlődése is befolyásolja.

Ha már szóba jött az informatika, szerintem hamis az elképzelés miszerint egy új társadalom, új rendszer (információs társdalom) alakul ki. Az informatikának nagy jelentősége van a természettudományos technikai fejlődés szempontjából, de új rendszert nem tud létrehozni. Viszont jelentős szerepe lehet a kötetlen szellemi munkában, ill. egyfajta újszerű szellemi bedolgozás is kialakulhat.

(Az is kétségtelen hogy a számítógép, az informatika új alapokra helyezi az adminisztrációt, és ezzel lehetővé teszi az állami tevékenységek (pl. adórendszer) átalakítását. Illetve lehetőséget ad a közvetlen demokrácia fejlesztésére.) a számítógép és az informatika ennek ellenére csak egy eszköz, amely politikai akarat nélkül önmagában nem sokat ér.

Egyébként a termelési mód sokkal jelentősebb és szerteágazóbb tényező, mint azt első látásra gondolnánk. Összefügg a népesedéssel. Összefüggésben van a közösségek struktúrájával. Összefüggésben van a politikai rendszerrel.

A foglalkoztatottság elméleti rendszertényezője megint egy szerteágazó problémakör. Minden, mindennel összefügg ez most is kiderül.

Ez a fejezetcsoport egy zagyvaléknak tűnik, ha nem teszünk rendet benne.

Miről szól a fejezetcsoport.

Arról szól, hogy a foglalkoztatottsággal kapcsolatos lehetséges tévedéseket cáfolja és így jusson el az igaz megállapításokig.

Felsorolom milyen lehetséges tévedések, lehetnek. Ezek közül több a gyakorlatban is elterjedt tévedés.

A kötött, „a szervezett”, a nagyüzemi munka hatékonyabb, mint a kötetlen, a nem nagyüzemi munka.

A munkanélküliséget döntően a magángazdasági foglalkoztatottsággal lehet megoldani. A házi háztáji, alkalmi munka általában kisebb értékű (haszontalanabb), mint a magángazdaságban végzett munka. (A magángazdasági szolgáltatási ágazat növelése, mint téves megoldás.) És kisebb értékű, mint az államban végzett munka. Az államban végzett munka kisebb értékű, mint magángazdaságban végzett munka. Az állami szektorba végzett munka eleve kisebb értékű, eleve rosszabb hatékonyságú, mint a magángazdaságban végzett munka.

Minél nagyobb a magángazdaság aránya, annál nagyobb a foglalkoztatottság.

A munkanélküliek foglalkoztatottságát ( elsősorban állami foglalkoztatottságát) csak kényszeríttet töltelék munkával lehet megoldani.

A munkára kényszeríteni kell az embereket.

Egyéb téves felfogások

Továbbá arról szól, hogy a foglakozatást a vele összefüggésben levő tényezők által vizsgálja.

A foglalkoztatottság erősen összefügg a szociális rendszerrel.

Az oktatással.

A nyugdíjrendszerrel.

Az innovációval.

Az állammal, mint foglalkozatóval.

Az állammal, mint a közvetlen foglalkoztatottsági politika (szabályok és intézmények, megoldások) meghatározójával.

Az adózással.

Általában gazdasági pénzügyi rendszerrel.

A magángazdasággal.

A kisvállalkozásokkal.

A társadalom a rendszer további nagy egységeivel, mint a civilszféra, magánszféra.

A házi, háztáji, alkalmi munkával.

A feketegazdasággal.

Egyebekkel.

Mikor e témákat tárgyaltam elő is jött a munkavégzés problémája.

Ez a fejezet tehát a szerteágazó probléma egyfajta összefoglalása.

A lényegi célja, azonban az hogy megállapításra kerüljenek a helyes foglalkoztatottság politika elvei, feladatai.

Néhány alapvetés.

A két összefüggő, de mégis külön problémakör.

Azok munkájának hasznossága, akik dolgoznak. (A munka hasznossága)

És mennyien dolgoznak.

Néhány gondolat a munka hasznosságáról. Hasznos, ha munka célja hasznos, nem fölösleges káros termékek szolgáltatások. Még hasznosabb, ha ez a munka hatékony.

Hatékony, ha innovatív.

Hatékony, ha magas a munkamotiváció.

Magas lehet a munkamotiváció, ha mindenki a képességeinek megfelelő, általa kedvelt munkát végzi. (Ezzel összefüggésben, ha valaki kötetlen munkát kedveli, akkor végezhessen kötetlen munkát.)

Magas a munkamotiváció, ha van munkanélküliség, de az elfogadható arányú. (Itt a félelem és magbiztosság arányáról van szó. Illetve „mindegy, mert úgyis kapok munkát”, ill. „mindegy, mert úgysem kapok munkát” érzésekről van szó.) Egyéb munkamotivációt erősítő okok.

A munka és a fogyasztás aránya. Ha többet vesz ki, mint amennyit betesz, akkor a hasznosság mínuszban van.

Egyéb hatékonyság (nem munkamotivációs) pl. szakképzettség, eszközök stb.

A hosszabb távú hasznosság számít, vagyis az hogy az un. hasznos munka hosszabb távon ne okozzon kárt a társadalomnak, ill. az egyén fenntartásán, jó életének biztosításán kívül a társadalomnak is hasznos legyen.

Néhány összefüggés. Ha valaki káros munkát végez hatékonyan az, kárt okoz.

Az a foglalkoztatottság számít, akik hasznos munkát végeznek.

Mivel a munka hasznossága sok feltételű, ezért a mérés nem egyszerű. Sok határeset. Sokszor pedig a különbözik vagy ellentétes a különböző feltételek aránya. Pl., ki végez hasznosabb munkát az alacsony hatékonysággal dolgozó segédmunkás, aki viszont többet tesz be, mint amannyit kivesz, vagy nagy hatékonysággal hasznos munkát végző mérnök aki viszont többet vesz ki mint amennyit betesz? Az esetek többségében azonban elég könnyen eldönthető, még a sok feltétel mellett is a munka hasznossága.

Az is biztos, hogy jelenlegi mérés akár piacgazdasági az, akár társadalomtudományos, szinte nem méri, még a lehetségesnél is kevésbé méri a fenti feltételek alapján a munka hasznosságát. Egyfelől tehát hiányzik a mérés. Másfelől viszont a következőt állítom: amennyiben a munkavégzési módok, arányosak lennének, megfelelnének a szükségszerű történelmi tendenciáknak, akkor a foglalkoztatottság közelítene az optimálishoz.

Alapevetések között meg kell említeni, hogy a ledolgozott jogos pihenés, szórakozás, főleg ha az építő önerősítő jellegű és nem romboló jellegű nem probléma. A történelmi sugaras fejlődés azt is jelenti, hogy a növekszik hasznos munka, de azzal arányosan növekszik a pihenés a szórakozás is. Vagyis nem a munkaidő növekszik, hanem a hasznos munka, pl. az innovatív munka. Ugyanakkor az önpusztító, ill. társdalomra káros pihenés, szórakozás növekedése már probléma, de ez csak közvetve kapcsolódik e problémakörhöz.

A munkanélküliség definíciója, szűkítsük el a problémakört.

A nagyon szélesen értelmezett munkanélküliség meghatározása.

Munkanélküliség az amikor, valaki (valakik, társadalmi csoport) a képességeinél és a lehetséges munkamotivációjánál (a munkamotivációjának 75%-a ki van használva) kevesebb hasznos munkát végez.

Ellenben a munka hasznosságága, mint a felsorolásból kiderült egy szerteágazó problémakör, ráadásul ezekkel, a problémákkal már a különböző rendszertényezőkben foglalkoztam. Foglalkoztam a kevesebbet, tesz be, mint amennyit kivesz problémájával. Foglalkoztam a haszontalan célú munkával, a hatékonyatlan munkával és még lehetne sorolni. Ezért a hasznosságot vegyük ki a meghatározásból. A kivétel viszont csak úgy lehetséges, ha feltételezzük hogy minden munka hasznos, ami téves feltételezés, mégis meg kell tenni.

Továbbá a pihenés szórakozás problémáját is ki kellene venni. Ez nem is olyan egyszerű, mert a nyugdíjak problémája elég szorosan kapcsolódik a foglalkoztatottsághoz. Továbbá van egy társadalmi csoport azok, akik bármilyen ráhatás ellenére sem hajlandók dolgozni, az ő problémájukat is külön kellene kezelni. Ez sem olyan egyszerű, mert e társadalmi csoport határvonala ugyancsak homályos, ill. átfedésben van a szűken értelmezett munkanélküliek széles csoportjával. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy e csoport is legalább két csoportra osztható. A bűnözők csoportja, beleértve csalókat, sikkasztókat, a fehérgalléros bűnözőket is. A nem dolgozó, de nyomorgó csövesek csoportja. Ez utóbbiak kevésbé ártalmasak.

Továbbá valamennyire szét kellene választani azokat, akiknek van, lenne elegendő munkájuk, de azt a munkát pl. a munkamotiváció hiányában rosszul végzik. És azokat, akiknek nincs elegendő munkájuk. Náluk a munkamotiváció, a munka vállalásához, ill. több munka vállalásához szükséges motiváció.

Ezek után a szűken vett munkanélküliek egyfajta pontatlan meghatározása.

Munkanélküliek azok, (azon társadalmi csoport) akik munkakorúak, akik nem vesznek részt továbbképzésben, és nincs adózott munkájuk, munkahelyük.

Ez a meghatározás azért pontatlan, mert a házi, háztáji, alkalmi munkát nem tekinti munkának.

Nézzünk egy pontosabb megfogalmazást.

Munkanélküliek azok, (azon társadalmi munkakorú csoport) akik a képességeikhez, és lehetséges munkamotivációjukhoz képest jóval kevesebbet dolgoznak, beleértve a dolgozásba az adózatlan (a házi, háztáji, alkalmi) munkákat is. Másképpen: munkanélküliek azok, akiknek nem jut elegendő „megfelelő, megélhetést biztosító” munka (munkahely), bár tudnának is szeretnének dolgozni, és ezért céltalanul és sokszor elkeseredetten, önpusztítóan téblábolnak. Persze ennek is vannak fokozatai. Egyáltalán nincs munkájuk, vagy csak kevesebb munkájuk van.

Mik tehát a szűken vett foglalkoztatottság problémai. A képesség és képzettség. A munkavállalási munkamotiváció. A megfelelő munka. Persze ezek összefüggnek.

Nézzük a történelmi változások tükrében a munkavégzési módokat.

Az biztos, hogy a szellemi munka aránya fokozatosan nő, a fizikai munka pedig ugyanígy csökken. A gépesítés miatt a munka egyre inkább szellemi, vagy szellemi jellegű lesz. Megjegyzem hasznos szellemi munka az is ha valaki részt vesz a döntéshozásba, és jó döntéseket hoz. Tehát a közvetlen demokrácia nem hoz fölösleges munkát, nem hoz improduktív munkát.

Itt tehát nem érvényesül a sugaras, egyenlő arányú fejlődés. Egyébként viszont kiindulhatunk a sugaras, egyenlő arányú fejlődésből. A gépesítés és a termékek, szolgáltatások növekedése, növekvő változása miatt, nő a dolgozók fluktuációja, szükségszerű szakmaváltoztatása. Ez pedig azt jelenti, hogy arányosan nő az elfogadható munkanélküliség. Elfogadható munkanélküliség, amikor a dolgozó éppen a szakmaváltással, munkaváltással van elfoglalva, ezért nem végez effektív munkát. Megjegyzem ennek a tanulási része nem nevezhető munkanélküliségnek. Általában tanulás nem nevezhető munkanélküliségnek, még akkor sem, ha az önképzéses jellegű. A tartalmas hasznos szórakozás, a művelődés félig önképzésnek tekinthető.

Van tehát egy elfogadható munkanélküliség, ha szűken értelmezzük a munkanélküliséget. Egyébként a kismértékű munkanélküliség, egyfajta bizonytalanság (meg kell küzdeni a munkáért) növeli a munkamotivációt. Dolgoznom kell és jó munkát kell végeznem, mert különben munkanélküli nyomorgó leszek – tudat tehát növeli a munkavállalás és a jó munkavégzés motivációját. A probléma viszont az, hogy a jelenlegi munkanélküliség nagyobb, mint az elfogadható, szükséges munkanélküliség. Úgysem kapok munkát, bármit teszek munkanélküli nyomorgó leszek - tudat viszont csökkenti a munkamotivációt. A foglalkoztatottságot tehát növelni kell. Más okból is, nemcsak ezért.

A munka kényserítettségének, kényszerűségének szükségszerűen csökkeni, kellene a történelem során. Ez valóban csökkent is, de nem eléggé. jelenleg már nem direkt kényserítettség van, hanem indirekt. El kell fogadnom bármilyen tré munkát, ha nem akarok, munkanélküli nyomorgó lenni. A kényszeríttet munka hatékonysága rosszabb mint az önkéntes kedvelt munka hatékonysága. Tehát a kényszeríttet munka átváltása önkéntes kedvelt munkává, ez további feladat.

Nézzük a kötött (szervezett, nagyüzemi) és a kötetlen munka történelmi alakulását. Amikor ezt nézzük akkor egyben azt is vizsgáljuk hogy a nagy munkaadó egységeknek ( magángazdasági nagyvállalkozások, nagyvállalatok, magángazdasági kisvállalkozások, állam, és házi háztáji, alkalmi munka) mi lenne az optimális aránya.

Megjegyzem tulajdonképpen a házi, háztáji, alkalmi munka elsősorban a civilszférához, magánszférához kötődik.

A kötetlen munka, amikor nincs kötött munkaidő, amikor feladat-centrikus a munka, amikor a munkát egy ember önállóan is végezheti. Ha a munkához egyszerre több ember szükséges, akkor az nem lehet kötetlen. Vannak munkák, amit egyszerűen nem lehet kötetlenné tenni, más munkákat meg lehet szervezni kötötten és kötetlenül is. Azok a munkák, amelyek kisebb csoportban végezhetők részben kötetlen munkák. A rész-munkaidő is részben kötetlen munka. Tehát a kötetlen munkának vannak fokozatai. A kötetlen munka, ha megvannak a kötetlen munka feltételei, semmivel sem rosszabb hatékonyságú mint a kötött munka. Sőt ki lehet jelenteni, a kötetlen munka, ha megvannak a kötetlen munka feltételei jobb hatékonyságú, mint a kötött munka. Egyszerűen, azért mert kisebb lesz a munka kényszerítettsége, nagyobb lesz a dolgozó szabadsága. Az is igaz hogy ez emberfüggő. Van, aki egyszerűen nem bírja kötött munkát, azoknál egyértelműen hatékonyabb a kötetlen munka. Vannak, akik viszont nem képesek önállóan dolgozni, náluk nem hatékony a kötetlen munka. Nem egy munkanélküli csövest láttam, aki képes volt kánikulában, fagyban órákon keresztül pl. újságot árulni. Nyilvánvalóan itt arról van szó, hogy nekik a kötetlen munka fekszik. Természetesen a kötött munka ott hatékonyabb, ahol a kötött munka feltételei egyértelműen jelen vannak.

A kötött munka általában jellemző a magángazdasági nagyvállalkozásokra, nagyüzemekre. Az állami munkavégzésre is ez a jellemző, kivéve ha az állam direkt létrehoz kötetlen munkájú ágazatokat. A magángazdasági kisvállalkozásokra mindkét munka a kötetlen és kötött is jellemző. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kisvállalkozások általában több kötetlen munkát képesek biztosítani, mint a nagyvállalkozások. A házi, háztáji, alkalmi munka (civilszféra, magánszféra) többnyire elviseli ill. kötetetlen munkát igényel. (A kötetetlen munka egy belső tervezést igényel. Nem azért kötetlen, mert tervezetlen, hanem azért mert viszonylag kevésbé kell másokhoz igazodni.) A kötetlen munka összefügg a szellemi munkával, a kreativitással. A szellemi munka jobban elviseli, igényli a kötetlen munkát, mint a fizikai munka. Ugyanakkor összefügg a technikával, technológiával. A kicsi egyszemélyes gépek, eszközök (pl. kisgépek, barkácsgépek, személyi számítógép, stb.) megengedik (igénylik) a kötetlen munkát.

Nézzük a történelmi tendenciákat.

A hasznos munkanövekedést és az azzal arányos pihenés, szórakozásnövekedést már említettem. Kérdés, hogy történelmileg és a jelenben, rendben van e tendencia? Nekem úgy tűnik, hogy a fejlett országok vonatkozásában ez a tendencia rendben lenne, ha nem lenne egy túlfogyasztás és abból eredő túlmunka. Vagyis fogyasztói gazdaság a termelés, fogyasztás mókuskereke itt a fő probléma. Ugyanakkor egy társadalmi réteg, az alulfizetett túlmunkát végzőknél nincs elég pihenési szórakozási idő. E rétegnél ez a tendencia romlik.

Az ősközösségi rendszerben viszonylag nagyobb arányú volt a házi, háztáji az alkalmi munka, a kötetlen munka és kisebb arányú volt a kötött szervezet „nagyüzemi” csoportos munka. (El lehet gondolkodni, hogy az evolúciós fejlődésben milyen szerepet játszik a két munka aránya.) A történelem során kialakult egy szükségszerű torzulás, ami összefüggésben van a nagyüzemek kialakulásával. Addig rendben volt a dolog, hogy kialakultak a kisvállalkozások manufaktúrák. A sugaras, egyenlő arányú fejlődés akkor bomlott fel, amikor technikai fejlődéssel a hatalmas gépek, géprendszerek jöttek létre amelyek a kötött nagyüzemi munkát igényelték. (Ugyanakkor kialakult a nagytőke is. A nagytőke viszont, azóta is védi a pozícióját.) A szükségszerű kisiklás után viszonylag gyorsan visszaállhatott volna a sugaras fejlődés. Visszaállhatott volna, mert a technika technológia már képes volt kisebb, egyszemélyes gépeket is előállítani. Visszaállhatott volna, mert a szellemi munka aránya nőtt. A kötetlen munka és ahhoz kötődő termelési módok (kisvállalkozói munkamód házi háztáji, alkalmi munkamód) is ugyanolyan arányban fejlődhettek volna, mint a kötött nagyüzemi munkamód. Azonban a lehetségesnél lassabban állt ill. áll vissza a sugaras fejlődés. Korunkban már fel kell ismerni, hogy a visszaállított helyes arányok után már a sugaras fejlődést kell preferálni. Fel kell ismerni, hogy a kötetlen munka, a kisvállalkozói (kisipari kiskerekedői, stb.) munka, házi háztáji, alkalmi munka, adott feltételek mellett, semmivel sem kisebb értékű, mint a kötött, nagyüzemi munka.

Mi a helyzet az állami és magángazdasági munkával? Erről már sokat regéltem. Az állami munka az állami termelés, szolgáltatás is hasznos, sőt talán hasznosabb, mint magángazdasági. A hatékonysággal baj van, de ezt is meg lehet oldani.

Ugyanakkor az állami munkára inkább a kötött nagyüzemi munka, jellemző. Bár ez sem igaz egészen, mert azért az állam egyes területei is feloszthatók un. kisüzemekre. Az oktatás is felosztható, kisiskolákra. Az egészségügyben is létre lehet hozni kisebb egységeket. Az viszont biztos, hogy az állam szinte nem engedheti meg a kötetlen munkát, legalábbis szokásos állami területeken belül. Azonban ki lehet alakítani direkt olyan ágazatokat, amelyekben a hatékony kötetlen munka lehetséges.

A brezsnyevi gazdaság részben rendszerhibából, részben a vezetés butaságából pl imádta nagyüzemet. Igaz hogy nagyüzem könnyebben államosítható, meg nagyüzemi dolgozók könnyebben felügyelhetők, de az akkor is butaság volt. Meg voltak győződve hogy a nagyüzem hatékonyabb mint a kisüzem. Ráadásul nem is fogyasztási végtermékre koncentráltak, szerintük háttéripar volt a legfontosabb. Ugyanezekért utálták a házi, háztáji, alkalmi munkát. Mindezek a tévedések, persze a fő probléma, a magángazdaság hiánya mellett jelentkeztek.

Továbbá nem jöttek rá, hogy a kötetlen munkára alkalmas munkaerőnek külön ágazatokat, termeléseket kell létrehozni. Ezért a teljes foglalkoztatottság miatt a kötött munkára alkalmatlanokat és általában a munkára alkalmatlanokat betömték az egyébként kötött és nagyüzemi munkát igénylő vállalatokba. Ez volt a vattamunkások, a fölösleges töltelék-munkások problémája. Természetesen hogy ezek a „munkások” csak gátolták a termelést. Továbbá még hiba volt hogy nem jöttek rá, a az elfogadható munkanélküliség szükségességére, nem jöttek rá a fluktuáció fontosságára, nem jöttek rá a kényszerítés problémájára és még lehetne sorolni.

Nehogy azt gondoljuk, hogy a jelenlegi rendszer sokkal jobb a foglalkoztatottság vonatkozásában.

De mielőtt erre rátérnék, nézzük meg az al-problémaköröket.

A foglalkoztatottság és a házi, háztáji, alkalmi munka ill. a feketegazdaság.

Először is azt kell látni, hogy ez egy fontos és hasznos (semmivel sem haszontalanabb, mint más) munka. Fontos azért is, mert meglehetősen sok munkát végeznek így az emberek.

Pl ha elmegyünk egy vendéglőbe, akkor az beleszámít a GDP-be ha magunknak, családunknak, barátainknak főzünk, akkor az nem számít bele. Ha óvodába, iskolába oktatják gyerekünket, akkor az beleszámít az állami szolgáltatásba, és a GDP-be, ha otthon tesszük ezt akkor nem számít bele sehová. A példákat sokáig lehetne sorolni. Az ember otthon takarít, főz, felújítja lakását, megjavít, barkácsol, kertészkedik, költözködik, stb. mindezekben segít a családjának ismerőseinek barátainak. Otthon javítja testi, lelki egészségét, és javítja az életkörülményeit, és mindezt megteszi a családjával, ismerőseivel, barátaival is. Vagy éppen otthon pihen, szórakozik. Nem beszélve azokról kistermelőkről akik magukat látják el élelmiszerrel. Mindezt persze megtehetné külső szolgáltató vállalat és akkor azt mondjuk a szolgáltató ágazat hatalmasat fejlődött. Az sem biztos, hogy a külső munka sokkal hatékonyabb. Az biztos, hogy szervezettebb, szakszerűbb. A házi, háztáji, alkalmi munka viszont kötetlenebb és helyben van, ezért hatékonyabb.

Probléma lehet azonban a jövedelemszerzés és az adózás.

Látszólag egyszerű a dolog: nincs pénzjövedelem, nincs adózás. De csak pénzjövedelem nevezhető jövedelemnek? Ha valaki munkát kap, akár magától is, az pénzt takarít meg. Ha valaki terméket kap, akkor az is egyfajta jövedelem. Pl., hasonlítsuk össze: valaki otthon főz családjának, vagy elmegy a vendéglőbe. Mindkét estben történik munkavégzés és fogyasztás. Ellenben csak az egyik esetben történik adóbefizetés. Ha jelentősen növekedne a házi háztáji, alkalmi munka akkor pl., ki fogja finanszírozni a gondoskodásra szorulókat, pl. az árva gyerekeket? Ha kilépünk a pénzgondolkodásból, akkor megállapíthatjuk: a munka, a fogyasztás egy részét mindenképpen a gondoskodásra szorulókra kell fordítani az embereknek. Ellenben furcsa lenne, ha valaki az otthoni főzése után adót fizetne be. Még furcsább az, ha valaki nem főz otthon csak mogyorót eszik, akkor az nem fizet adót. A tényleges megvalósíthatóságról itt nincs szó csak az elméletről.

Ha viszont valaki otthon neveli a gyerekét, akkor az nem veszi igénybe az állami szolgáltatást, spórol a társadalomnak és ezért valamilyen ellenértéket kellene kapnia. Ha saját autójával közlekedik, akkor nem veszi igénybe a BKV-ét, spórol a társadalomnak, ezért ellenszolgáltatást kellene kapnia? Nem, mert azért van útépítési és egyéb közlekedés-fenntartási költség. Ráadásul közben kényelmesebben utazik. Három példa és háromféle eset, de rengeteg variáció.

A házi, háztáji alkalmi munka szinte nem válaszható szét a feketegazdaságtól.

Nézzünk néhány példát. A barátunk átjön kifesti lakásunk, és mi ezért nem pénzt adunk, hanem komoly ajándékot. Teljesen mindegy hogy pénzt adunk vagy ajándékot. Egy ismerünk, ismerősének viszonylag olcsón kiadjuk a lakásunkat.

Ugyanakkor igazságtalan, hogy a számla nélküli kisiparos többet keres, kevesebbet adózik, mint a számlát adó kisiparos. A feketén dolgoztató vállalkozó szintén kevesebbet adózik, mint a becsületes. Ezek is adócsalások, igazságtalanságok. Ugyanakkor ezeket is nehéz ellenőrizni és szankcionálni.

Kétségkívül meg kell húzni az adózó tevékenység határvonalát, ami nem könnyű.

Én magam festem ki lakásom. Egy családtag segít. Egy idegen festi ki a lakásom. Egy kisiparos festi ki lakásom. Egy profi építőipari cég festi ki a lakásom.

A termelés és fogyasztás minden esetben azonos. Az adófizetés, a kérdés.

Ha én magam festem ki, akkor is a bal kezemből betehetem azt az összeget a jobb kezembe, amit egy idegennek fizetnék ki.

Ha én magam festem ki, az biztosan nem adózik. Ha egy profi építőipari cég festi ki, az biztosan adózik. De mi legyen határvonal? A jövedelem nagysága? A termelőeszközök birtoklása? A szaktudás? Ez utóbbi nem lehet, mert a tudás, tanulás „negatív” következménye visszavetheti a tanulást. Érdemes (és tudományosan is indokolt) egy átmeneti adókategóriát létrehozni, amely a segítő családtagtól a kisvállalkozóig húzódik.

Az egyszerű és jó megoldás a progresszív összevont jövedelem, vagyonadó.

Emlékeztetőül ez arról szól, hogy aki magas jövedelemadókat fizetett be, annak a vagyona utána kevesebbet, vagy egyáltalán nem kell adóznia.

Az a lényeg hogy ezt az egész kibogozhatatlan csomót ez az adózás megoldja, ha nem is tökéletesen de a lehető legigazságosabban. A meggazdagodó adócsaló vállalkozó fizessen magas vagyonadót. A házi háztáji, alkalmi munka adóját pedig szinté az összevont jövedelem, vagyonadó, vagyonadó részével fizetik meg. Persze progresszivitás jegyében ez sokkal kisebb lesz. Tehát az otthon főző, a baráti lakást kifestő, az ismerősének lakást kiadó is fizet egy kevés adót a vagyonadóval. Sőt itt felmerül, hogy a progresszív adó az lefelé is progresszív, vagyis lefelé is több lépcsős lehet, igaz ezen lépcsők között nincs nagy különbség. Ellenben kislépcsők is kijelölnek egy igazságos elosztást. Arról nem is beszélve, hogy kis jövedelműeknek a kis lépcső, nem kis lépcső. Továbbá, szükség van az alsó rétegek csoportosítására és ennek alapja csak a vagyonfelmérés, ill. vagyon utáni adózás lehet.

A lényeg az, hogy a házi, háztáji, alkalmi munka fontos hasznos és nincs komoly negatívuma, az adózását is meg lehet oldani.

Ugyanakkor az igaz, hogy annak házi, háztáji, alkalmi munkát végzőnek, aki egyértelműen állami feladatot vállal át (pl. gyermeknevelő) valamilyen ellenszolgáltatás jár. A gyermeknevelő is befizeti a megfelelő adóját, a vagyonadó keretében, de ezen felül egyértelműen hasznos szolgáltatást nyújt társadalomnak. Az alsóbb rétegek vonatkozásban nagyon sok csoport bontakozik ki.

A jelenlegi gazdasági rendszer olyan, hogy csak házi, háztáji, alkalmi munkából nem lehet megélni, hiszen az nem hoz pénzjövedelmet.

A házi háztáji, alkalmi munkát a jelenlegi rendszer úgy tudja segíteni, hogy nem gátolja. Továbbá megfelelő adózással és jogi támogatással tudja segíteni.

A házi, háztáji, alkalmi munka azért is jelentős, mert egyfajta munkalehetőséget, részbeni megélhetési lehetőséget nyújt a szegényebb dolgozóknak, így azok nincsenek kiszolgáltatva a tőkéseknek. Minden munkalehetőség, egyben megélhetési lehetőség, amelyik a szegényebb (átlag alatti jövedelmű dolgozók) dolgozók irányába hat, csökkenti a tőkések rejtett kizsákmányolását.

A jelenlegi magyar állam sziszifuszi küzdelmet vív a kisemberek, mint jövedelemcsalók ellen. Fel akarja deríteni a feketén, az alkalmilag dolgozókat. Fel akarja deríteni részmunkaidőben dolgozókat. Sőt a felderítést úgy könnyíti, meg, hogy ezeket a munkákat tiltja. A mikró és kisvállalkozásokat is állandóan ellenőrzi, nyüstöli. Ennek nagyobb része fölösleges állami munka, adókidobás. A fő baj azonban az, hogy ezzel korlátozza a kötetlen munkát, a házi, háztáji, alkalmi munkát, a mikró és kisvállalkozásokat. Ha a jövedelem mellett a vagyont figyelné, akkor erre nem lenne szükség. Persze felmerül gyanú, hogy mindez csak ürügy, valójában háttérben a nagytőke rejtett támogatása áll.

Magyarországon, pl. egyértelműen felfedezhető, hogy a gazdaságpolitika, pénzügyi politika végső iránya általános iránya a nagytőke támogatása. Az irányzat részben nyílt, részben rejtett. A lényeg az hogy bármilyen szabályozást, folyamatot mélyebben megvizsgálunk, valahogy kiderül róla hogy az jó nagytőkének, (elsősorban a külföldi nagytőkének), de rossz a kisvállalkozásoknak, rossz a egyszerű dolgozóknak és általában rossz lakosságnak a nemzetnek. A bármi alatt egy hosszas felsorolás következne. Felsorolhatnánk, a privatizációt, az eladósodást, hitelezési politikát, az állam belső gazdaságát, az adózást, kisvállalkozási politikát, a foglalkoztatottsági politikát és még lehetne sorolni. Bármit mélyebben megvizsgálunk kiderül róla hogy az végeredményben kedvez a nagytőkének. Mintha minden intézkedés, szabályozás törvénykezés meghozatalánál az első kérdés ez lenne: vajon ez nem hat negatívan hat nagytőkések jövedelmére, ez nem riasztja el nagytőkéseket? Valószínűleg ez nem véletlen, az egyértelmű állandó tendencia nem lehet véletlen, ezt a kérdést, ha nem is így, de mindig felteszik maguknak az irányítók.

Ki az igazi irányító, ez már egy másik kérdés. Persze egyesek, viszonylag sokan nyíltan hangoztatják, a frázist, a demagógiát, hogy ami jó nagytőkének, az jó, az országnak. Ha pedig valaki ettől eltérő véleményt mond, arra rögtön ráfogják, hogy az demagógiákat hangoztat. A mély elemzés, ami itt igazságot tehet. A mély elemzés pedig ezer összefüggésben cáfolja, hogy ami jó nagytőkének, az jó a nemzetgazdaságnak, jó a lakosságnak. Ez van tehát Magyarországon. Magyarország pedig egy karakteresen, tipikus államkapitalista, kapitalista ország. Az átlagos, jellemző, más fogalmak, mint a karakteresen tipikus.

Visszatérve: a házi, háztáji, alkalmi munka, ill. általában a kötetlen munka biztosítása, növelése, egyfajta foglalkoztatottság javítás, a helyes foglalkoztatottsági politika része.

Egy másik fejezet kifejezetten a feketegazsággal foglalkozik, az elemzés lényege pedig a következő. Probléma a feketegazdaság, de csak másodlagos probléma, közel sem annyira súlyos, elsődleges probléma, mint ahogy azt jelenleg beállítják. De azért probléma, foglalkozni kell kifehérítésével, amely elsősorban akkor jön létre, akkor jöhet létre, ha a gazdaság egésze rendben van. Ezt a megállapítást illesszük össze ezzel a megállapítással: a házi, háztáji, alkalmi munka, ill. általában a kötetlen munka biztosítása, növelése, egyfajta foglalkoztatottság javítás, a helyes foglalkoztatottsági politika része. Gyakorlatilag egy olyan nyilvántartási és adóztatási rendszeren kell gondolkodni, amelyben a házi háztáji, alkalmi munkát sem érdemes letagadni, amelyben az ilyen munka is beintegrálódhat a szervezett gazdaságba. Nyilvánvalóan valamilyen egyszerű és alacsony adózásról és egyszerű nyilvántartásról kell gondolkodni. Az ellenőrzés és a szankció pedig limitált jellegű lehet, vagyis hogy bizonyos határig nincs szankció, a felett viszont ugrásszerűen nő a szankció.

Az állam magángazdaság, a magángazdaságon belül a kisvállalkozások és nagyvállalkozások, a civilszféra, a magánszféra helyes aránya egyben az optimális foglalkoztatottság talán legfontosabb tényezője.

Jelenleg a nagyvállalkozások (nagyüzemek, multik ) túlzott aránya torzítja el az arányokat. Ne felejtsük el, hogy a nagyvállalkozások pl. Magyarországon, a helyzeti előnyükön felül az államtól is nagyobb támogatást, adókedvezményt, stb. kapnak mint a kisvállalkozók. Milyen előnyei vannak egy nagyüzemnek, az említett adókedvezményen kívül. A nagyüzem nagytételű vásárlások miatt olcsóbban jut alapanyaghoz, és szerintem energiához is. A nagykereskedő a nagyüzemnek, a tőkéstársnak kedvez. Az eszközök gépek gyártása még mindig nagyüzemi termeléshez igazodik. Kétségtelen nagyüzemnek egyébként is nagyobb a gépesítési aránya. Nagyobb reklámtevékenység. Ellenben kisebb a gyártott termékválaszték, mintha több kisüzem lenne, ez lenne kisüzemi termelés egyértelműen elméletileg is könnyen belátható előnye, de ez sem tud érvényesülni. A nagyüzemi termékek határozzák meg termékstruktúrát a vásárlók igényeit. A monopolhelyzetű vállalkozások általában nagyüzemek. Ha egyenlő lenne például az adóteher, és az alapanyag költség akkor más kiegyenlítettebb lenne a verseny. Az eszközök gépek előállítás is nagyobb részben lenne kisüzemi, jobban igazodna kisüzemi termeléshez. Sok termék, szolgáltatás átkerülne nagyüzemből a kisüzemekbe. Ezek termékek szolgáltatások kissé drágábbak lennének. A monopolhelyzetek aránya csökkenne, itt viszont csökkennének az árak. Ugyanakkor nagyobb választékbőség lenne, és nagyobb lenne foglalkoztatottság.

Továbbá nagytőkés erősebben képes élni rejtett kizsákmányolással, pl. azzal hogy nő a dolgozók szakképzettsége, termelékenysége. Ekkor változatlan termelés mellett el tud küldeni dolgozókat és megtakarítást nem a magasabb teljesítményű dolgozóknak osztja ki, hanem zsebre teszi. Általában a tőkés érdeke az, hogy a dolgozok kiszolgáltatott helyzetben legyenek, akkor van viszonylag olcsó munkaerő. Ez pedig akkor jön létre ha elég magas, az elfogadhatónál magasabb a munkanélküliség. Ezért is állandóan elég magas a munkanélküliek száma.

Mi történik, ha a gazdaságban erősödnek sokasodnak a kisvállalkozások (a középvállalkozások is de főleg a kisvállalkozások) nő kisvállalkozások aránya? Növekedne a foglalkoztatottság. Ezzel, ha nem is egyenes arányban de nőne a termelés. Összességében kicsit nőne a termelés, erősebben a foglalkoztatottság. Az összes reálbér növekedne, az átlagos egy kissé csökkenne. A jövedelemkülönbségek csökkennének, ez is fokozná termelést. Általában javulna helyzet. Tulajdonképpen az államnak, ha nem is segíti a kisvállalkozásokat, legalább minimálisan abba kellene hagyni, azok igazságtalan fokozott nyüstölését.

Annak hogy piacgazdaság nem tudja megoldani a foglalkoztatottságot (a munkanélküliséget) számos oka van.

A piacgazdaság, a munkaerőpiac az arányos igazságos jövedelmeket sem tudja megoldani, ez is összefügg a munkanélküliséggel. A piac hajlamos a válságokra, amellyel együtt jár az elbocsátás, a munkanélküliség. A válság egyik oka az, hogy milliárdos tőkésnek ebben a helyzetben nem érdemes tovább kockáztatni, egyszerűbb és kényelmesebb, ha kimenekül, kivonul a gazdaságból. Itt is megmutatkozik a különbség. A kisvállalkozó, ill. a szerényebb jövedelmű, tisztességes középvállalkozó nem teheti meg, hogy csak úgy kiszálljon a buliból. Elvileg magánvállalkozó, betaníthatna dolgozókat. És vannak munka, munkaerő közvetítő magánvállalkozások. A tapasztalat viszont az, hogy állandóan van egy viszonylag magas munkanélküliség a piacgazdaságokban. A tapasztalat az, hogy ez a munkanélküliség nem nagyon függ össze a magas adóval. Egyébként már máshol levezettem, hogy az arányos állam az arányos állami szolgáltatás, (pl. munkaképesség, munkatudás), az arányos állam kedvez leginkább a magángazdaságnak.

Az a gondolat is felvethető, miszerint a magángazdaságnak, nagytőkének nem is áll nagyon érdekében a magas szintű (pl. 96%-os) foglalkoztatottság. Ugyanis a nagyobb munkanélküliség alacsonyabb béreket, és nagyobb választékot jelent. Illetve nagy kínálatot, kis keresletet jelent, vagyis azt, hogy a kereslet (a munkaadó) diktálja a szempontokat. Azért is kirajzolódik a különbség. Egy szerényebb jövedelmű kisvállalkozó nincs akkora alku-fölénybe a jelentkező dolgozóval szemben, mint egy nagyvállalkozó, egy nagyvállalkozás.

Persze az is felvethető miért nem a vállalkozó, a vállalkozók társulása gondoskodik a munkaképességről (egészségről) és munkatudásról (szakképzésről)? Jelenleg ezeket, a szolgáltatásokat 90%-ban az állam végzi. A magángazdaság e szolgáltatásokat csak magas profit ellenében hajlandó elvégezni, aminek a végeredménye, a hiányos elvégzés, vagyis az emberek jelentős része kimaradna pl. az egészségügyi és a tudás szolgáltatásából. (Ráadásul itt nincs versenyhelyzet.) Valószínű ennek az oka, hogy még a jelenlegi magángazdaságot is, még a tisztességest, normálist is, a rövid távú haszon (profit) hajtja. Persze azt is mondhatnánk, hogy történelmileg kialakult az állam (az állampolgárok, dolgozók szövetsége) és a magángazdaság munkamegosztása. Csakhogy ez sem véletlenül alakult ki. Az állam azért volt kénytelen a hosszan megtérülő befektetésekkel (munkatudás, munkaképesség, stb.) foglalkozni, mert a magángazdaság már kezdetben sem volt hajlandó ezekkel foglakozni. Nem véletlen, hogy minden rövid távú haszonnal járó tevékenység a magángazdaságban van és minden hosszabb távú haszonnal járó, vagy haszon nélküli tevékenység az államban van. Tehát itt is kijelenthető: magángazdaság a rövid távú profitszerzési érdek miatt a gazdaság problémáit, igényeit (beleértve a foglalkoztatottságot) csak részben tudja megoldani. Viszont nem mindegy mekkora ez a rövid táv, és mekkora ez a profithajhászás. Ha normális, tisztességes, és kis és középvállalkozásokra épülő a magángazdaság, akkor nagyobb arányban képes a gazdaság problémáit, igényeit (beleértve foglalkoztatottságot) megoldani, mondjuk 70%-ban. Ha tisztességtelen, kapzsiságdeterminált, és nagyvállalkozásokra épülő a magángazdaság, akkor talán még 50%-ban sem képes megoldani, pl. a foglalkoztatottságot.

Ezért ez is elsősorban az állam feladata.

De maga az állam is jelentősen növelhetné a foglalkoztatottságot. Méghozzá négy módón is. Jó oktatással, jó közvetítéssel. Az állam és az állami szolgáltatás növelésével. Különleges, a munkanélküliekre, a kötetlen munkára épülő ágazatok munkahelyek létrehozásával. Egyéb dolgokkal, pl. kisvállalkozások nyüstölésének abbahagyásával.

A kötetlen munka (házi, háztáji, alkalmi munka) és a rugalmas nyugdíjrendszer.

Ha merev a nyugdíjrendszer, vagyis ragaszkodik ahhoz, hogy csak bizonyos korban, (ráadásul ez magas kor), mehetnek nyugdíjba, akkor az sok embert kényszerít munkába. Ez kényszeríttet, tehát gyengébb színvonalú munka lesz. Ráadásul az egészségi állapot is általában megromlott ez tovább csökkenti a munkaképességet. Továbbá, ráadásul a másik oldalon van egy az elfogadhatónál magasabb munkanélküliség. Szerintem ennek így nem sok értelme van.

A háttérben persze csak ez számítás állhat. Adva van egy pl. 57 éves ember, aki munkanélküli. E korú emberek magas arányban munkanélküliek. Ha munkanélküli és nem kap nyugdíjat, akkor a jövedelme, fogyasztása minimális, még kisebb mintha nyugdíjat kapna. A további megfontolás viszont az, hogy nyugdíj az élete végéig jár az embernek, legalábbis e nyugdíjrendszerben. Ha pedig 57 éves korában elkezdik folyósítani, akkor valószínűleg 5 évvel tovább kell folyósítani, mintha 62 éves korban kezdik el folyósítani. Tehát ki kell tolni nyugdíjkorhatárt. Mivel sok ilyen idősebb ember van, ez jelentős megtakarítás az államnak, legalábbis látszólag. Kérdés azonban hogy e mögött mekkora állampolgári nyomor, szenvedés van. (Az állam van az állampolgárért és nem fordítva.) Illetve, hogy ez a munka, foglalkoztatottság szempontjából mennyire optimális.

A rugalmas nyugdíjrendszer többek között a következőt jelentené. Mindenki elmehetne már akár 55 éves korában nyugdíjba. Ekkor az eddig befizetett nyugdíját kezdené visszakapni, (jelenleg nem ezt kapja vissza), de olyan elosztásban, hogy feltételezik hogy 75éves koráig él. ( Ha kevesebb ideig él, akkor az örökösök kapják meg bennmaradó nyugdíjat.) Ha 55 éves korában megy el nyugdíjba, akkor nyilván kevesebb lesz a befizetett nyugdíja, mintha pl. 62 éves korában menne el, másrészt ez húsz évre oszlik el, és nem tizenhárom évre. Persze a nyugdíj mellett vállalhat munkát, csökkentett munkát, ill. végezhet házi, háztáji, alkalmi munkát. Sőt egyes házi munkát, pl. gyereknevelést az állam, dotálná is. A rugalmas nyugdíjrendszer elemzéséből (ezt itt nem írom le), az derül ki, hogy az igazságosabb, nagyobb önrendelkezést biztosít, jobban eloszlik a lehetséges nélkülözés, nyomor, és a foglalkoztatottság is valamivel jobb egyenletesebb lesz.

(Megjegyzem a 2006 Mo. vezetés éppen ezzel ellenkező irányban, a merev nyugdíjrendszer felé halad. Szinte senki nem vitatja, hogy szükség van reformokra. Amit sokan vitatnak az, az hogy ezek reformok jók. Sajnos a reformok egyetlen vonala sem jó. Mindig tovább kell lépni, azonban konkrét vezetés, a konkrét intézkedés köréből. Rendszerhiba lehet a rövid távú, pénzügyi szempontokat tekintő, beszűkült elemzés és intézkedés. Az alsóbb rétegek iránti érzéketlenség.

Persze az is lehet, hogy a másik 57 éves embernek lenne munkája csak lusta és ki szeretné venni a magas nyugdíját, hogy abból éljen. Egyrészt ez a kisebb csoport. Másrészt szinte mindegy, hogy miért de már nem akar dolgozni.

Az oktatás, továbbképzés és a foglalkoztatottság.

Ismételt fejezetrész.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben.

Mely foglalkozásokra, milyen komplex személyiségek (fizikai, fiziológiai, tulajdonságok, intelligencia-típus, érzelemvilág, egyéb lelkivilág, valós világnézet, és tudás) alkalmasak vagy éppen nem alkalmasak. Pl. orvosnak, tanárnak, darukezelőnek, stb., vagy éppen vezetőnek (hatalmi pozíciót betöltőnek) milyen komplex személyiség alkalmas, vagy nem alkalmas. Különösen fontos ki alkalmas, vagy nem alkalmas ország-vezetőnek, amely nem azt a személyiséget kívánja, mint pl. egy üzemvezetőé. Egy kérdés, hogy ki mi szeretne lenni, milyen ambíciói vannak, és egy más kérdés mely személyiségek okozhatnak kárt az egyes foglalkozásokban. Pl. önző, hatalmi ambíciójú, embereknek nem való a rendőri a bírói, a tanári, az orvosi, az ország-vezető, stb. foglalkozás. Bizonyos személyiségű emberek vonzódnak egyes foglakozásokhoz, és mivel jelenleg nincs „erre nem alkalmas szelekció”, ezért bizonyos foglalkozások és bizonyos személyiségek összekapcsolódnak, de ez nem az alkalmasság alapján történik. Pl. a pedofil nyilván szívesen lesz gyermeknevelő, (és szívesen, és jól vizsgázik e szakmából), ha nincs alkalmatlansági vizsgálat az is lesz. Ez a fajta alkalmatlanság tehát az egyik szempont. A másik szempont pedig: ha valakinek tehetsége van egy foglalkozáshoz, akkor azt ő is szívesen végzi (az emberek jól érzik magukat munka közben), ugyanakkor azt a munkát jobban végzi, tehát a társadalmi haszon is realizálódik, vagyis két oldalról emelkedik az életszínvonal.

Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.

Az oktatás, és foglalkoztatottság.

Induljunk ki abból, hogy a képességnek tehetségnek megfelelő munka az önkéntes és kedvvel végzett munka. A munkavégzés intenzitása, a munkavégzés minősége tehát duplán javul. Ezért az oktatás feladata, hogy felismerje, kinek, (mely gyereknek) mihez van képessége tehetsége és az általános műveltségen túl ez irányú oktatása fokozottabb, legyen. Tehát a szakszerű pályaválasztásnak be kell épülni az oktatásba. Annak nem sok értelme van, hogy a gyereket csak úgy vaktában oktassák, majd elmegy egy fél órás beszélgetésre a pályaválasztási tanácsadóba. A szülő segíthet ebben az irányultság kialakításban, azonban az oktatás az iskola szakszerű pályaválasztási ténykedése elengedhetetlen. Már azért is mert a szakirányba eltolt oktatást az iskolának kell biztosítani. Jó kérdés hogy milyen legyen az általános műveltég (kiemelném a társadalomtudományos általános műveltséget) és mekkora legyen a szakirányú eltolás aránya. Én azt mondom, hogy már általános iskola negyedik osztályától legyen szakirányú eltolás, de ne legyen túlzott mértékű. Természetesen nincs kizárva, hogy gyerek tehetsége képessége változik, ezt is követni kell az oktatásnak. Természetesen az is lehet hogy gyereknek kettő vagy több egyforma tehetsége, képessége van, ezt is követni kell az oktatásnak. Ez az egész egy precíz rendszert igényelne. Milyen alapvető (legalább harmincféle) képességek vannak? Hogy lehet ezeket felismerni? Hogy lehet ezeket oktatni az általános műveltség oktatásán felül?

Jó kérdés hogy a képesség tehetség számítson, vagy a jövőbeli gazdasági élet szakmái, foglakozásai számítsanak? Először is egy alapvető képesség, tehetség több szakmához, foglakozáshoz kapcsolódhat akár harminchoz is. Még kisebb a gond, ha gyereknek több kiváló tehetsége képessége van. Tehát legfeljebb kis feszültség keletkezhet nem nagy. Jelenleg azért vannak nagy feszültségek, mert egyrészt nem a jövő gazdaságát nézik, hanem a jelen gazdaságát. Másrészt az éppen jól fizető egy-két divatszakmát célozzák meg. Arról nem is beszélve a képességek tehetségek felmérése, oktatása minimális szinten van. Szerintem az nem gond, ha bizonyos százalékban a valós képességek, tehetségek (nem a divatszakmák) irányítják a termelést (a szakmák, foglakozások arányát), és nem a termelés irányít mindent, az oktatást, és a szakmák, foglakozások arányát. Ugyanakkor kétségtelenül fel kell mérni a jövő lehetséges szakmáit, foglakozásait is, és ehhez is igazodni kell az oktatásnak.

A fenti összefoglalás részletesebb kifejtése.

Az emberek képessége tehetsége, amelyik megegyezik az érdekes munkával mennyiben, kell, hogy meghatározója legyen a termelés struktúrájának? Általában az emberek azt a munkát tartják érdekesnek, melyhez van képességük, tehetségük. Az érdekes munka egy fontos szükséglet. Ideális esetben az emberek sokféle szükséglete határozza meg a termelés szerkezetét. Ez a sokféle szükséglet azonban lehet, hogy más munkákat igényel, mint amihez az embereknek tehetsége érdeklődése van. A probléma egyszerűbben fogalmazva: gyermekem te ne törődj azzal, hogy mennyit fogsz keresni, ha az ötvös szakmához van tehetséged, érdeklődésed akkor legyél ötvös. Lehet, hogy rosszabbul fogsz élni, de az életed felében, harmadában, a munkaidődben jól érzed magad. Persze az ötvös csak egy példa bármilyen más foglakozást, hivatást említhettem volna. Globális gazdasági szinten viszont arról van szó, hogy ha sok az ötvös, akkor még akkor is emelkedik az ötvös munkák, termékek száma, ha az összlakosság igénye ezt nem indokolná. Ugyanakkor a fogyasztási igényeknek kel elsősorban meghatározni a termelést. A végső cél mégis a fogyasztási szükségletek kielégítése. Én elégedett vagyok, mint munkavégző, de elégedetlen vagyok, mint fogyasztó, nyilvánvalóan ez nem jó. A fordítottja sem jó. Ugyanakkor mindkettőnek van egy szubjektív, alakítható aspektusa. A megoldás mégis a viszonylag pontos összeegyeztetés. Az alábbi példából kiderül, ennek gyakorlati megoldása.

A másik probléma hogy mind az oktatásnak, mind a pályaválasztásnak nem jelenlegi állapotból kellene kiindulni, hanem a várható jövőbeli állapotból. Valahogy előrelátónak kell lenni és valamilyen fokon meg kell állapítani a várható tendenciákat. Egyrészt a tananyagnak is előrelátónak kellene lennie, szemben a jelenlegi helyzettel. Jelenleg nemhogy előrelátó lenne a tananyag, de még jelenlegi újdonságok sem kerülnek bele. A tananyag jó 10 évvel előbbi állapot szerint van megírva. Előrelátónak kell lenni a szakképesítésnek az arányait illetően is. Egyébként akkor jó a képzés, ha minden szakmából enyhe (5-15%) túlképzés van. Az alulképzés káros, a nagyon erős túlképzés szintén káros. Itt jön képbe az ötvös példa.

Nézzünk egy példát a tudatos pályaválasztási oktatásra. Készül egy felmérés: mennyi ötvösre lesz szüksége, mondjuk 10 év múlva, ha jelenlegi igények tendenciáját nézzük. Ezután: mit kell tenni, ha ennél kevesebben vagy jóval többen jelentkeznek. Ha jóval többen, akkor azt lehet mondani, hogy 10% túljelentkezés még elfogadható, természetesen a legalkalmasabbakat kell felvenni. A legalkalmasabbak kiválasztásának egyik szempontja például, az hogy más szakmákra kevésbé alkalmasak. A további túljelentkezőket viszont át kell irányítani a még munkaerőhiánnyal küszködő rokonszakmákra, ill. a tanulók képességeinek, tehetségének, kedvének megfelelő szakmákra.

Egy másik lehetséges megoldás hogy pl. a manuális tehetségű gyerekeket, már általános és főleg középiskolásban nem egy konkrét szakmára oktatják, hanem egy általános szakmára, nevezzük ezt pl. kézműves szakmának. Az iskola után pedig a fiatalnak érdemes azt a konkrét szakmát választani, ahol az általános szakmán belüli rokonszakmákban a legnagyobb hiány van. Ha jól működik a piacgazdaság, akkor itt kaphatja a legnagyobb jövedelmet. A konkrét szakmai ismerteket pedig a munkahelyen sajátíthatja el.

A lényeg az, hogy jelenleginél jóval előrelátóbb, átgondoltabb oktatásnak és oktatás-szerkezetnek valamint pályatanácsadásnak kell kialakulni. Meg kell említeni az oktatás azon feladatát, hogy felmérje kinek, mihez van tehetsége. A pályaválasztásnak be kell épülnie az oktatásba.

A továbbképzésnek, átképzésnek, a felnőttoktatásnak, is jelenleginél fejlettebbnek kell lennie. A továbbképzés alapelvei azonosak az előbb említettekkel. Ahhoz hogy még több továbbképzés jöjjön létre meg nagyobb állami támogatásra (pénzügyi és intézményi) van szükség. A továbbképzésnek (átképzésnek) gyakran a szükséges esetekben nemhogy ingyenesnek kell lenni, hanem bizonyos megélhetési jövedelmet kell biztosítani a tanulóknak.

A munkaelosztásnak is fejlettebbnek kell lenni a jövőben. Nemcsak arról van szó hogy egy mindent átfogó számítógépes rendszer fejlettebb, mint a hirdetési újság, de az állami munkatársnak bizonyos mértékben menedzselnie is kell a munkahely-keresőt.

Azon állapot, hogy a érdekes megbecsült munkát kereshetik az emberek egy fejlettebb szint mint a kényszermunkavégzés. A káros mellékhatását, azt, hogy ezáltal nagy lesz a kieső idő, különböző eszközökkel, lehet enyhíteni. A házi háztáji, alkalmi munkával, a fejlettebb munkaelosztással, részben az oktatással, továbbképzéssel.

Ugyanakkor itt is van egy jelentős állampolgári feladatsor. A tanulók és szüleik ne fussanak a divatszakmák ármányos szekere után. A tanulók és szüleik, és általában a munkavállalók szempontjai a következők legyenek. A tehetségemnek, képességemnek, kedvemnek megfelelő munka. A munkaerőhiánnyal küszködő foglakozás, szakma. A társadalmilag hasznos munka. Ezen szempontok után jöhet a munka divatossága ill. a megszerezhető jövedelem.

Azt is látni kell, hogy van itt egy önerősítő negatív visszacsatolás. A torz, fölösleges foglakozások (pl. a divatszakmák, az improduktív foglakozások, stb.) torz igazságtalan jövedelmeket okoznak. Ezek bevonzzák a munkaerőt, és tovább erősödik, torzul a foglalkoztatottság és az igazságtalan torz jövedelemi viszony.

Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha kör minden tényezőjéből kilépnek, részben kilépnek. Az idetartozó tényezők egyike, a helyes oktatás. Egy másik, az emberek tudatos munkavállalása. És e rendszertényező további feladatai is e kilépésről szólnak. Ugyanakkor más rendszertényezők más feladatok is szükségesek a körből való kilépéshez.

Továbbá itt is érvényes a magállapítás. A normális piacgazdaság, munkaerőpiac is csak 70%-ban képes megoldani ezt a problémát. A nem normális piacgazdaság, munkaerőpiac csak 30-40%-ban oldja meg a problémát.

A probléma mások oldala: az oktatás készítsen fel a gyakori munkaváltásra.

Itt megint a munkavégzés egyfajta történelmi tendenciájából kell kiindulni.

A természettudomány és technikai fejlődéssel a technológiák sokasodásával valamint a termékek szolgáltatások sokasodásával szükségszerűen nő munkaváltások szakmaváltások száma. Ez történelmileg is szépen kirajzolódik. Az ősközösségi társadalomban kb. tíz szakma (vadász, halász, földműves, állattenyésztő, katona, pap, stb.) volt majd ezek is felosztódtak, szakosodtak, és általában sokasodtak a szakmák. Kialakultak a ruházatkészítéssel, a házépítéssel, az élelmiszerkészítéssel, a járműkészítéssel, stb. kapcsolatos különböző szakmák, céhek. Anélkül hogy részletezném világos, hogy fejlődéssel, a termékek, szolgáltatások sokasodásával a technika a technológiák fejlődésével, sokasodásával sokasodnak a szakmák. Alapvetően két vonala van ennek. Egyrészt a meglevő szakmák felosztódnak szakosodnak, specializálódnak. Másrészt megjelennek az új termékek, az új szakmák. Ez tendencia egyébként a kisvállalkozásokkal lenne összhangban és nem a nagyüzemekkel. A sokféle kisvállalkozás tudná követni ezt a szakmasokasodást. Érdekes kitérni arra, hogy a mindent elvégző, az otthon barkácsoló ember, ( házi, háztáji, alkalmi munka) hogyan illeszkedik ebbe a tendenciába. A folyamat kétirányú. Egyrészt a szakmák specializálódnak otthon kevésbé megtanulhatók, és csinálhatók. Másrészt a kisgépes technológia, ill. az előre gyártott félkész termék, technológia, lehetővé teszi az otthoni elkészítést is. A két tendencia kompenzálja egymást, összességében a házi, háztáji, alkalmi munkának nem kell csökkennie, de a növekedése sem nagyon lehetséges. Egyébként pedig egészségesebb lenne, ha a világ nem szakbarbárokból, hanem univerzális, mindenhez értő, mindent átlátó emberekből állna.

A nagy jövőbeli történelmi tendencia a szakmák sokasodása miatt: valamennyire csökken nagyüzemek, aránya marad a kisüzemek, kivállalkozások aránya, a házi háztáji, alkalmi munka marad. Ugyanezt a tendenciát rajzolja ki az, hogy a modern technológia lehetővé teszi a hatékony kisgépek gyártását. További tényezők: a kötetlen munka, mint egyféle szükséglet. A szellemi munka növekedése. A szervezett munka fejlődése. A csak nagyüzemben végezhető munkák sokasodása. Megint a sugaras fejlődésből, az egyenlő arányú fejlődésből kell kiindulni. Ehhez azonban be kell állítani a helyes arányokat.

A szakmák azonban kétségtelenül sokasodnak és az oktatásnak ezt kell kiszolgálnia. Annak semmi értelme, hogy a közoktatásban specializált szakmákat oktassanak. Inkább az alapok oktatására kellene koncentrálni. Emellett még több (nem egy) speciális szakmát lehetne érinteni az oktatásnak. A speciális szakmai oktatásnak a munkahelyen kellene történnie. Egy olyan rendszert kellene kidolgozni ahol a felnőttoktatást, az átképzést az állam és a munkahelyek valamilyen közös rendszerben csinálnák. Ennek egyik módja, ha vállalkozások kapnának valamilyen átképzési, továbbképzési adókedvezményt, támogatást, persze ellenőrzött feltételek mellett.

A mai világunk (jelenlegi rendszer) egyik legnagyobb problémája: a fogyasztási értékrend és a munkavállalási (foglalkozási) értékrend kettészakadása. Miről is van szó? Valaki boldog, hogy egy jó mosógépet vásárol. Többek között imádja a finom sajtokat is. Ugyanakkor ez az ember lenézi a mosógépgyártókat, és lenézi a sajtgyártókat, mindenesetre ő maga nem akar (nem lát benne karriert) sem mosógépgyártó, sem sajtgyártó lenni. Természetesen ez csak példa. A lényeg az hogy ez a kettészakadás komoly gazdasági problémákhoz vezet. Az optimális folyamat az lenne, ha a két értékrend megegyezne, és mindkettő jó lenne. Közepes probléma, ha az egyik értékrend jó, másik rossz. Vagy ha mindkét értékrend rossz, de legalább egyirányú. Jelenleg azonban mindkét értékrend rossz, de a foglakozási értékrend még rosszabb és más irányú, mint a fogyasztási értékrend. Ez a legrosszabb variáció. A legjobb tendencia pedig az lenne, ha mindkét értékrend javulna és közelítene egymáshoz. Ekkor gyerek már azokhoz a szakmákhoz vonzódna, amelyik a fogyasztás szempontjából is megbecsültek. Ez kihatna a képességeire. Általában az embereknek (gyerekeknek) nem egy de két, három képessége is jó. Ugyanakkor a jó képességet is több célra fel lehet használni. A gyerek tehát a képességeivel is a fogyasztási értékrend szerinti szakmák felé fordul így az adott szakemberek száma és a termelés, a fogyasztás egyensúlyba kerül. Úgy is fogalmazhatunk, hogy hiába van egy jó oktatás, hiába van egy jó foglalkoztatottsági politika, a gazdaság nem kerül egyensúlyba, ha fogyasztási értékrend és munkavállalási értékrend kettéválik. A kettéválás azért van, mert a szakmák, munkák anyagi és erkölcsi megbecsültsége nem igazságos. Az anyagi megbecsültség igazságosságáról már sokat beszéltem. Viszont arról még nem volt szó, hogy ezt befolyásolja az erkölcsi megbecsültség. Ugyanakkor az erkölcsi megbecsültségnek van egy önálló aspektusa is. A média, az eltorzult sztárkultusz, az eltorzult népszerűségi verseny is komoly tényező ebben a problémakörben. Meg kell állapítani, hogy bulvármédia hitványsága nem egyszerűen erkölcsi probléma. Gazdasági probléma abban az értelemben, hogy eltorzítja a munkavállalási értékrendet, és eltorzítja a jövedelem-viszonyokat is. Pl. a kelleténél sokkal több gyerek szeretne népszerű „művész”, tévés egyéniség, divatszakmában dolgozó, vagy éppen semmitmondó, hasznosság és képesség nélküli, csinált furcsaságával kitűnő híres ember lenni. A nagyobb baj az, hogy a kelleténél kevesebb gyerek szeretne mosógépgyártó, sajtgyártó, stb. dolgozó lenni. Ezt elsősorban az állami a közszolgálati médiának kellene ellensúlyozni. De a bulvármédia jelentősebb indirekt szabályozására is szükség lenne. Az első lépcső, az hogy megértsük, ez komoly gazdasági probléma. Manapság ez a torzítás már olyan méretű, hogy lehetetlenné teszi a kiegyensúlyozott foglalkoztatottság és jövedelem-viszonyok kialakítását.

Ugyanakkor a bulvármédiával való küszködés elég sziszifuszi harc. A kisközösségi megbecsülés is sokat számítana. Egyszerűen arról van szó, hogy a kisközösségekben nem a híres, hirhedt emberek előtt kell hasraesni, hanem a mosógépgyártó, sajtgyártó, az orvos, a mérnök, stb. előtt kell hasraesni.

Az alábbi mondat bárhová kerülhetett volna.

Van egy fontos elvi kiindulás, amely a vezetés vonatkozásában is fontos, az állampolgárok vonatkozásában is fontos, ez pedig a következő: az emberek általában szeretnek dolgozni, tehát ebből kell kiindulni, és nem abból, hogy nem szeretnek dolgozni.

Általában az állam és foglalkoztatottság.

Felsoroltam azokat módokat, amelyekkel az állam növelni tudná foglalkoztatottságot.

Most hagyjuk ki az optimális államot az állam növelést, erről már sokat beszéltem.

Az egyéb módszereket is hiszen az előzőkben erről volt szó.

Hogyan működik a jövő munkaügyi intézménye. A foglalkoztatottság és a szociális rendszer.

Előrebocsátom megint az állam növeléséről, van szó.

Folyamatosan jön a frázis: kisebb állam, kevesebb adó, kevesebb állami szolgáltatás.

Megint le lehet folytatni a vitát, hogy az állam munkák szolgáltatások hasznosak vagy sem. Megint eljöhetek az érvekkel, hogy a rövid távú pénzben mért nyereségük, a kasszába befolyt nyereségük nem mérvadó. Nemcsak azért mert az nem árakból, és nem közvetlen folyik be. Hanem azért mert pl. egy egészséges és emiatt munkaképes ember pénzbeli hasznosságát nehéz mérni, de nyilván van ilyen. Egy szakképzettsége miatti jó munkaerő pénzben mért hasznosságát nehéz mérni, de nyilván van ilyen. Ezen hasznosságok részben magángazdaságban csapódnak le mint pénzbeli nyereségek, amelyek egy részét a magángazdaság adó formájában fizet vissza. Ezen ágazatok, területek jó működése, tehát magángazdaságnak is érdeke. És ha ezen ágazatokat az állam képes a legjobban (a költség és a minőség aránya legjobb), akkor az állam optimális működése magángazdaság egészének is hasznos. Ugyanezen érveket el lehet mondani azon állami szolgáltatással kapcsolatosan, amely a munkanélküliek problémáját közvetlenül kezeli.

Megfelelő mennyiségű, minőségű munkaerő legyen a munkaerőpiacon ez a dolog lényege. Igaz, hogy a tőkések érdeke az, hogy az elfogadhatónál nagyobb arányú legyen a munkanélküliség, de ez csak az arányokról szól. A másik oldalon az a tőkés, a vállalkozó érdeke, hogy a sok, és jó minőségű munkaerő legyen a munkaerőpiacon. Még magángazdaságnak, a tőkésnek is ez az érdeke, és akkor társadalom, a nemzetgazdaság érdekéről még nem is beszéltem. Azt a vitát is le lehet folytatni, hogy elég az átszervezés, vagy az állam eszközbeli dolgozói, pénzbeli bővítése is szükséges. A válasz általában: is, is. Az biztos, hogy e területen a válasz: is, is. Volt szerencsém az ilyen munkaügyi intézményeket közelről is megismerni, és mondhatom: siralmas. Egy munkanélkülire kb. háromhavonta 5 perc jut.

(Egy korábbi fejezetben elméletileg fejtegettem a nagyság és hatékonyság összefüggéseit. Ráadásul az állami szolgáltatások ember igényesek, kevésbé lehet gépesíteni őket. Továbbá itt általában kötött minőségű és mennyiségű feladatról van szó. Tehát csak hatékonyságnöveléssel nem lehet megoldani a feladatokat.)

A munkanélküliek munkába állítása hasznos, egyrészt azért mert ekkor többen dolgoznak, másrészt azért, mert a dolgozóknak sokkal kevesebb támogatást kell adni. Mindezt figyelembe kell venni amikor az állam hasznosságán gondolkodunk.

Kitérek még arra, hogy a munkanélküliség és szociális problémák (a szociális rendszer) erősen összefüggnek.

A szűken értelmezett szociális rendszer egyféle definíciója. Az átlag alatti jövedelmű, életszínvonalú szegényebb rétegekre vonatkozóan annak megállapítása, hogy kik, milyen, milyen feltételek mellett, mekkora adókedvezményt, árkedvezményt, egyéb pénzkedvezményt kapjanak illetve kik, milyen, milyen feltételek mellett, mekkora pénzbeli támogatást, segélyt kapjanak, illetve kik milyen, milyen feltételek mellett, mekkora nem pénzbeli támogatást kapjanak.

Van itt egy elv: a szociális rendszerben a lehetőleg a nem pénzbeli segítségre kell törekedni. Egyrészt a pénzrabló szenvedélybetegségek miatt. Másrészt azért mert ezen csoportok nem nagyon értenek a pénzkezeléshez.

Rengeteg fajta nem pénzbeli segély lehetséges. Pl. különböző tárgyak, lakhatás, étkezés, ruházkodás, utalványok (pl. egészségügyi utalvány), ingyenes, kedvezményes szolgáltatások, oktatások. Egyféle nem pénzbeli támogatás az is, ha az állam jó és általában kedvező fizetésű munkát biztosít. Ugyanakkor az is nem pénzbeli támogatás, hogy az állam, az állami ügyintézők, szociális munkások, sokat, az átalagosnál sokkal többet foglakoznak a szegényebb, rászorultabb emberekkel.

A jelenlegi szociális rendszer zavaros. Nem azért mert bonyolult, hanem azért mert toldozott-foltozott nem összehangolt rendszer. A bonyolult definícióból azért kiderült hogy itt elég sok mindent kell összehangolni. Ugyanakkor sok csoportot, kategóriát kellene megállapítani. Nem mindegy például hogy valaki mennyire szegény. Vagy egyáltalán szegény, vagy csak annak adja ki magát. Nem mindegy hogy valaki önhibáján kívül szegény vagy önhibájából. Nem mindegy hogy valaki önhibájából munkanélküli, vagy önhibán kívül az. Egyáltalán munkanélküli vagy csak annak adja ki magát. Még lehetne sorolni kategóriákat. Sok csoport van és valószínűleg minden csoportnak, más kedvezményt, támogatást kell adni, illetve más feltételek, szabályok érvényesek rájuk. Ezért a rendszer nem lehet egyszerű, de összehangolt azért lehet. Továbbá olyannak kell lenni, hogy ez a bonyolultság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot, vagyis döntően automatikus állami intézkedésre van szükség.

Az alapelv nyilvánvalóan az, hogy minél szegényebb és minél kevésbé önhibájából az, annál nagyobb támogatást (összesítetten számolt) kapjon.

A szociális rendszer egyik alapproblémája az, hogy a túl nagy, túl kevés feltételhez kötött (túl könnyen jövő) támogatás, csökkenti munkamotivációt, a munkavállalási kedvet, „minek dolgozzak, ha anélkül is megélhetek” érzés alakulhat ki. Azt gondolom, hogy ez csak egy, önmagában nem jelentős tényező, ami csökkenti munkavállalási kedvet. Kétségtelenül van itt egy szubjektív tulajdonság (nevezzük ezt lustaságnak), ami jelentős tényező. Aki lusta az kis támogatásnál sem dolgozik inkább nyomorog, aki szeret dolgozni, az gazdagon is dolgozik.) És vannak a már említett tényezők: a munkaképesség, az egészségi állapot, de a szegénység is csökkenti a munkaképességet. A képességnek megfelelő, ezért kedvvel végzett munka. A kötetlen munka lehetősége azoknak, akiknek az fekszik. Kétségtelen, azonban hogy a támogatásnak, (az összesített támogatásnak) valamivel rosszabb életet, életszínvonalat kell biztosítania, mint a dolgozók (az átlagon aluli jövedelműek) életszínvonala. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a dolgozók életszínvonala legalább három fokkal feljebb van a létminimumnál. Az önhibájukon kívüli szegények, munkanélküliek (részben munkanélküliek) életszínvonala legyen két fokkal feljebb. Az önhibájukból szegények, munkanélküliek életszínvonala legyen egy fokkal feljebb. És legalsó szinten legyenek a bűnözők, de azért ez sem lehet nyomorgó szenvedő. Ugyanakkor mindez csak korlátottan vonatkozhat az egészségre, az oktatásra, az igazságszolgáltatásra egyéb állami szolgáltatásra. Ez elsősorban az anyagi szükségletekre (lakhatás, étkezés, ruházkodás, stb.) vonatkozik.

Ugyanakkor ez nem vonatkozhat gyerekekre sem. Minden gyereknek életszínvonalának minimálisan el kell érni a létminimumnál három fokkal 30%-kal magasabb életszínvonalat. A szegény gyerekeket, fiatalokat nem pénzbeli támogatással érdemes támogatni, pl. gyerekélelmezési, gyerekruházati gyereküdülési, tankönyv, közlekedés stb. utalványokkal.

Mi a létminimum és mi annál egy fokkal magasabb életszínvonal? Vázlatosan: legyen lakhatása, legyen étkezése, legyen ruházata, ne fázzon, szenvedjen. Az előzők legyenek olyan szinten, hogy ne rombolják az egészségét. (A bizonyos fokú puritán élet nem egészségtelenebb, mint a kevésbé puritán.) Valami ilyesmi a létminimum. Ennél 15%-kal magasabb életszínvonal pedig ennél egy fokkal, a 45%-kal magasabb életszínvonalú élet három fokkal feljebb van.

Az egészet átfordíthatjuk pénzre, jövedelemre. Ki kell számolni, hogy a létminimum mekkora pénzbeli fogyasztást jelent, pl. egy hónapban. E pénzt megnöveljük 45%-kal, akkor az abból eredő fogyasztás tekinthető a dolgozók legalacsonyabb életszínvonalának, ill. a gyerekek legalacsonyabb életszínvonalának. Esetleg az adhatja ki a minimálbér nagyságát. Illetve, ha csak 30%-kal emeljük meg akkor az tekinthető a legmagasabb összesített támogatásnak. Emlékeztetőül ez azon legszegényebbeknek jár, akik önhibájukon kívül szegények. Tehát ez arányosan csökken többek között a jövedelemi vagoni helyzet növekedésének arányában. Az átlag feletti jövedelmi, vagyoni helyzetben levőknek, szerintem nem jár támogatás.

Az összesített támogatásba nem számit bele, erősen csökkentve számít bele az egészségügy, az oktatás, az igazságszolgáltatás és egyéb állami szolgáltatás. Általában az állami szolgáltatások ingyenesek, nem véletlenül. Továbbá nem számít bele az, ha valaki az állami feladat átvállalásáért (pl. gyereknevelés) kap pénzt, vagy más támogatást. (A gyereknevelés az a társadalomnak is hasznos munka. Ugyanakkor nem lenne igazságos, hogy egyforma adót fizessen az, aki óvodába, napközibe, kollégiumba járatja a gyerekét, és az aki nem járatja e helyekre. Tehát jogos fizetést (pl. családi pótlékot) kell kapni a gyerekeseknek és ennek emelt összegét, akik otthon nevelik a gyereküket.) Ha valaki megdogozik, valamiért akkor nem is nevezhető támogatásnak. Természetesen a nyugdíjrendszert is le kell választani a szociális rendszerről.

Ha már az elveknél tartunk akkor még egy: mind a szociális rendszer, a szegények támogatása, mind a munkanélküliek foglalkoztatottsága egyéni foglakozást igényel. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel.

Ugye itt arról van szó, hogy több okból is sokkal több és személyesebb foglakozást igényelnek ezek az emberek pontosabban a helyzetük megoldása igényli azt. Az összevont jövedelem és vagyonadó nagyjából megállapítja szegénység fokát, de azért ezt sem árt pontosítani. Önhibából vagy önhiba nélküliség áll fenn, ezt sem árt meghatározni. Nem árt felmérni a család helyzetét, gyerekek helyzetét sem. A felméréseken túl azonban a megoldások is elég egyéniek. Természetesen a szabályozás nem lehet egyéni, de lehet kis csoportokra osztott. Az ügyintézőnek, a szociális munkásnak többek között fel kell mérni, hogy melyik szabályozási kategóriába tartozik az állampolgár, milyen támogatási rendszer a legelelőnyösebb neki. De a munkahelykeresés is elég egyéni, legalábbis ha jól akarják csinálni.

Az előzőkből kiderült hogy a szűkebben értelmezett szociális rendszer és a munkanélküliek foglalkoztatottsága erősen összefügg.

Azért felsorolok néhány összefüggést. Közvetlen összefüggés: a munkanélküli segély, mint egyfajta támogatás.

Általában mindkettő a szegényebb az átlag alatti jövedelmű, vagyonú, életszínvonalú embereket érinti. A szegénység munkaképtelenséget okozhat. A munkanélküliség szegénységet okoz. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel és egyéni az átlagnál sokkal több egyéni foglalkozást, igényel.

Ezért egyszerűen praktikus okokból érdemes gyakorlatilag összevonni a kettőt.

Ha kettő, vagy három szociális munkásnak kell felmérni, kiokoskodni ugyanazt, akkor az, felesleges munka. Ráadásul az összehangolás is elcsúszhat. A jövő szociális és munkaügyi központja tehát olyan lesz ahol egy szegényre, rászorultra, munkanélkülire legalább havi négy, őt óra jut. És lehetőleg egy állampolgárral minden szempontból egy szociális munkás fog foglakozni. És nem fontos, sőt nem lehet mindezt egy hivatalban elvégezni, vagyis el kell menni pl. az állampolgár lakásába is. Közvetlen beszélgetések, tanácsadások és konkrét segítségek szükségesek. A szociális munkásnak (szociális menedzsernek, szociális szakembernek, stb.) lényegében egy több elemből álló tervet, segítségcsomagot kell elkészíteni, természetesen az állampolgárral együtt.

Az általános feladatokat (a szociális munkás feladatait), már nagyjából felsoroltam.

A hatékony állam szól arról, hogy pl. a szociális munkások, jól végezzék a munkájukat.

Ugyanakkor a szociális segélyeket feltételekhez kell kötni. Annak is segélyt kell adni, aki dolgozik, de jövedelme egy bizonyos szint alatt van. (Azt pedig mondani sem kell, hogy aki megsérti a törvényeket, pl., nem tartja be a kötelező oktatás törvényét, az nem kaphat segélyt.) Aki nem is akar dolgozni, annak pedig jelentősen kisebb segélyt kell adni. Szerintem három dolgot kellene felmérni az államnak, a munkaidőt, a törvények betartását, és a munkakeresés intenzitását. E három szempontból kellene pontozni minden segélyre szorulót és az összesített pont alapján, lehet megállapítani a segély nagyságát lehetőleg progresszívan. De azért arra is vigyázni kell, segély összege illeszkedjen, a nem segélyezettek jövedelméhez. Ezt úgy lehet biztosítani, ha a szegényebb dolgozók, jövedelemmel rendelkezők is kapnak valamekkora segélyt.

Ki kell alakítani egy széleskörű utalványrendszert. Vagyis segélyt nem pénzben, hanem élelmiszer, egészségügyi, utazási, stb. utalványban kapnák meg segélyezettek.

Egyén és család a szociális rendszerben.

A család összevont jövedelme, helyzete, ill. az egy főre jutó összes jövedelem, támogatás, segélyezés számítson: ez helyes kiindulópont. Két okból. Elsősorban, azért, hogy családok, családtagok (akár a felnőtt testvérek is nemcsak a közvetlen családtagok) támogassák egymást. Másrészt a visszaélések miatt. Nem egy névleges válást láttam, abból az okból, mert az egyéni támogatás jóval magasabb mint az összevont családi támogatás. Tehát az egyéni támogatás alig lehet magasabb, mint az egy főre jutó családi támogatás. Ez nemcsak gazdaságilag helyes, de erkölcsileg is. Ugyanakkor 65 éven felül elég gyakori a magányos, sehová nem tartozó, család nélküli idős ember. Természetesen az ő támogatásukat is meg kell oldani.

Mint mondtam a jelenlegi magyar szociális és munkaügyi rendszer zavaros és logikátlan. Az egész rendszert újra kellene gondolni, és nem tódózni-foltozni. Persze előbb az elveket kellene lefektetni.

Pl. egy másik elv, hogy kevés legyen a fix határ és ezeken belül is elsősorban az arányosságra, kell törekedni. Egy másik elv az, hogy családon belüli vagy egyáltalán az emberek egymás közötti támogatását kell meghatározni. Pontosabban azt, hogy egy nagyobb jövedelmű, vagyonú ember támogat (bizonyíthatóan) egy, vagy több valóban rászorult embert. Ebben az esetben állami, közösségi feladatokat vállal magára, amit értékelni kell, anyagilag és erkölcsileg is. Még ha ez az értékelés csak töredéke is a tényleges támogatásnak, már létrejön egy erősebb egy a társdalom által gerjesztett motiváció. Természetesen a civilen támogatott ember összesített támogatása ill. adott esetben jövedelme is megváltozik. Ezt a civil támogatást, és ennek a mértékét kell összeilleszteni az adózással, a szociális rendszerrel, támogatási rendszerrel. (A segélyezés szót nem szívesen használom, mert az megalázó színezetű.)

Összefoglalva.

A szűken vett szociális rendszer két oldala. Az egyik oldal, az alacsonyabb életszínvonalú rétegek csoportok meghatározása, ill. annak meghatározása, hogy ők milyen életszínvonalon élhetnek, és ezt az életszínvonalat hogyan lehet létrehozni. A másik oldal pedig az állami támogatás és a civil támogatás összehangolása.

Térjünk azonban vissza végrehajtásra ( többek között a végrehajtási törvényre), amely ez esetben ugyanolyan fontos mint a nem végrehajtási rész.

A rászorult és ezért valószínűleg ügyintézésben is rászorult ember ne vesszen el a bonyolult törvénykezésben. Ezért szükséges az automatikus állami intézkedés.

Szükséges az egyéni foglalkozás, és a többelemes egyénre, családra lebontott terv. Ezért szükséges az összevonás, a közvetlen, szinte baráti kapcsolat stb.

Mik a feladatok a munkanélküliek elhelyezkedésével kapcsolatban.

Konkrétabban: mik a feladatai a szociális munkásnak, a foglalkoztatottsággal kapcsolatban. Javasolhat a munkanélkülinek a magángazdaságban levő állást. Javasolgat az állami szektorban levő állást. Javasolhat az állami szektor kötetetlen munkaágazatában levő állást. Nevezhetjük ezt közhasznú munkának is. Javasolhat neki vállalkozásba kezdést. És javasolhat továbbképzést. Persze mindez nem lehet elfásult felületes hivatali javaslat. Először is szociálismunkásnak tudnia kell, hogy valóban mely állások fekszenek a javasoltnak a leginkább. Tudnia kell, hogy mely állasokba vehetik fel eséllyel, mely állásokban nem verik át, stb.

Mindehhez persze ismerni kell a munkanélküli képességeit, igényeit, körülményeit. Mindehhez persze ismerni kell a munkaerőpiacot, és a továbbképzési rendszert.

Mindehhez persze szükség van egy jó továbbképzési, felnőttoktatási rendszerre. Állami rendszerre, ill. közös magángazdasági és állami rendszerre.

A javaslatokon túl szükség van a konkrét segítségre is. Itt nagyon sok minden szóba jöhet. A lényeg az, hogy a szociális munkás pl. a szerint legyen értékelve hogy mennyi embernek biztosította a legalább egyéves foglalkoztatottságát.

Nevezzük mindezt: közvetlen, részletes, személyes, állami munkakeresésnek, munkateremtésnek.

Röviden a hasznosságról. Ha egy szociális munkás adott időben 30 ember termelését 10%-kal növeli akkor az 300%. A saját munkája háromszor térül meg. Az másodlagos kérdés hogy ilyen szociális munkásból 5 ezer, 10 ezer, vagy 50 ezer van. Még ha 50 ezer is van, de mindegyik átlagosan 300%-ot teljesít akkor is gazdaságos munkáról van szó.

A különleges állami ágazat, a közhasznú, kötetlen munka ágazata. Itt olyan tevékenységekről, vállalatokról, szolgáltatásokról van szó, amelyek hasznosak és amelyeket az állam tud legjobban elvégezni, és amelyek megengedik a kötetlen munkát.

Általában az állami munkák szolgáltatások a hivatalok, a nagy szolgáltatások, egészségügy oktatás stb. nem engedik meg a kötetlen munkát. Ezek jól szervezett kötött munkát igénylő nagyüzemek. Nyilván nem ide kell elhelyezni a munkanélküliek azon részét amely bizonytalan szaktudású, munkaképességű, illetve amelynek a kötetlen munka fekszik. A fölösleges töltelék munka károsságáról már beszéltem. Ellenben ki lehet alakítani olyan munkákat, amelyek az ilyen munkaerő is hasznos munkát végezhet.

Ilyen munka lehet szinte bármilyen termelés, pl., ha az a kötetlen munkára van szervezve. De ilyen munka lehet a köztisztaság, közterület-kertészkedés, hulladékgyűjtés, felhasználás, újrahasznosítás, használtcikk gyűjtés, kereskedés, elosztás. Bizonyos építkezések. Illetve a magasabban kvalifikáltabb munka, pl. az alkotóházakban (újítóházakban) levő munka. Erről az innovációról szóló fejezetben beszéltem. A kötetlen munkát általában feladat-centrikusan kell megoldani. Illetve minden munka, alkalmas a kötetlen munkára, amely egyéni munkát igényel és az elvégzett feladat után értékelhető, ill. részmunkaidőben is elvégezhető. A lényeg az, hogy ne csak a munkavégző igazodjon a munkához, hanem a munka is igazodjon a munkavégzőhöz.

Az állam feladata tehát, hogy létrehozzon olyan ágazatokat, munkahelyeket, melyekben azok is tudnak és akarnak dolgozni (hasznos munkát végezni), akik máshol nem tudnak, akarnak dolgozni.

Néhány befejező gondolat.

Mi a munkahely? Pl. Munkahely e, az ami pl. hosszabb távon beteggé teszi az a dolgozót? Pl. Munkahely e, az aminek a jövedelme nem elég a megélhetésre? Munkahely e, az ami messze nem használja ki a szakképzettséget tudást, képességet? Inkább azt mondhatjuk, hogy van 100%-os 90%-os 80%-os stb. munkahely. 50% alatt nemigen beszélhetünk állandó érdemleges munkahelyről. Munkahely, ami nem tesz beteggé, nagyjából kihasználja képességet, szaktudást, és biztosítja megélhetést, valamint elég szórakozási és szabadidőt biztosít. Foglalkoztatottságot tehát pontosan úgy lehetne kiszámítani, hogy mennyien, milyen százalékos munkahelyen dolgoznak.

Ugyanakkor a házi háztáji alkalmi munkát is be kellene számolni bizonyos százalékokkal. Pl. két gyerek nevelése 4 éves korig 80%-os munkahely. Ha jól csinálják, akkor egy külön szakma, nem tesz beteggé stb.. Ugyanakkor jelenleg nem biztosít jövedelmet a jövőben tehát olyan támogatást kell adni, ami biztosítja a tisztes megélhetést.

Munkahelyteremtés például az állami hasznos munkahely (állami beruházás infrastruktúra építés, egészségügyi munka stb.) ami rendesen megvan fizetve, kihasználja a szaktudást, és nem tesz beteggé. Mindezt egy állami munkahely általában jobban garantálhatja, mint egy magángazdasági munkahely. Már többször szóba került hogy a hasznos célú, valódi munkahelyeket teremtő állami (állami célú, állami finanszírozású esetleg állami kivitelezésű) beruházások minden szempontból szükségesek, tehát azoknak prioritást kell adni. Eddig azonban ez a prioritás-felügyelet, mint konkrét feladat nem szerepelt.

A megélhetést biztosító kisvállalkozások létrejötte is munkahelyteremtés. A kisvállalkozó azért nagyjából kihasználja képességeit, szaktudását és feltehetően őrzi az egészségét. A betegállomány nem érdeke.

Mostanában a munkahelyteremtést így értelmezik: jaj csak jöjjön a működő tőke a magánvállalkozó, lehetőleg a külföldi tőkés. A munkahelyteremtés szempontjából csak az a magánvállalkozás hasznos, amelyik valódi munkahelyeket teremt. Valódi munkahely hosszú távú tisztes megélhetést biztosít, képességének szakképesítésének megfelelő munkát biztosít, és nem károsítja az egészséget, sem az egészséges környezetet. Már többször szóba került hogy a magángazdasági főleg a nagyvállalkozások, nagyüzemek milyen hátrányokkal járhatnak. Pl. nagyobb nyereségarányt vesznek ki a kelleténél, ezáltal a un. Közhaszonból végső soron közkár keletkezik. A külföldi magánvállalkozás egy fokkal rosszabb, mint a hazai mert itt a nyereség elköltése általában nagyrészt külföldön történik tehát a nyerség viszonylagos visszaforgása a gazdaságba nem jön létre. Azt is hozzá kell tenni, hogy a termelési erőforrásokat illetően a gazdaságban lényegében vagy-vagy elosztás van. A természeti erőforrásokat illetően is de a humán erőforrásokat illetően is. Ez például a munkahelyek szempontjából, azt jelenti, hogy egy magánvállalkozási munka, munkahely más munkahelyeket kiszorít, elsorvaszt. Kiszoríthatja pl. a házi háztáji, alkalmi munkát, kiszoríthatja a kisvállalkozásokat, kiszoríthatja az állami beruházásokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs jelentősége a magángazdaságnak, a működő tőkének csak azt hogy az állam feladata nem a mindenáron való becsábítás, hanem a szelektálás. Természetesen a magánvállalkozásoknak tisztességes körülményeket kell teremteni, ez nem kérdéses. Ha ezek a körülmények meg vannak teremtve, akkor nem kell csábítani a működő tőkét. Ha már csábítani kell, akkor az már régen rossz. Egy országnak, népnek sem jó, ha valamiféle csábítási verseny alakul ki, mindegy hogy ki, mi, hogyan csak jöjjön.

Az államnak az állami vezetésnek a feladata a sokoldalú szelektálás. Szelektálni kell a tartós és valóságos munkahelyteremtést illetően. A kivett tisztességes nyereséget illetően. A termék, szolgáltatás hasznosságát ill. innovatív jellegét illetően. A szelektálásnak több módja lehetséges. Lehet pl. egy előszelektálás, csak a hasznos magánvállalkozások kaphatnak engedélyt, vagy magbízást. Lehet az adózás általi szelektálás, vagy más szelektálások ill. ezek kombinációja.

Fontos, de nem egyedüli megoldás a munkavállalók jogainak bővítése. A minimálbér, a munkaidők szabadidő stb. szabályozása.

A megbecsült munka nemcsak a fizetésben nyilvánul meg, hanem a munkakörülményekben is. A cél hogy minél többen megbecsült, számukra érdekes munkát végezzenek.

A foglalkoztatottság nemcsak a termelés nagysága szempontjából fontos. Az egyenletes termelés, a termelés fogyasztás egyensúly szempontjából is fontos. Ezáltal kihat a pénzügyi egyensúlyra is.

Kihat az arányos igazságos jövedelmekre az által, hogy a tőkések csak erősen korlátozottan csökkenthetik a béreket, hiszen a dolgozók elmehetnek más munkahelyre. A jó szociális rendszer és foglalkoztatottság pedig az alsóbb rétegek jövedelmét emeli illetve ezen rétegek igazságos jövedelem és vagyonelosztását biztosítja. Persze ez kihat az egész társadalom igazságos és arányos jövedelem és vagyoni elosztására. Ha az egész egy része rendezetté válik, akkor a többi rész rendezettsége is javul.

Milyen az államkapitalizmus (egy átlagos államkapitalista ország) foglalkoztatottsága. A brezsnyevi szocializmus foglalkoztatottsági politikáját már kritizáltam.

Az államkapitalizmus foglalkoztatottságát pedig értékeljük egyszerűen a statisztikai adatok szerint.

Mekkora munkanélküliek száma? Mennyien lézengenek, esetleg bűnőznek, értelmes munka, akár házi, háztáji, alkalmi munka hiányában? (Itt most haszontalan, ill. improduktív munkáról nem is beszélek.) Mennyien végeznek képességeiknek, tehetségüknek megfelelő, számukra kedvelt munkát? Elég siralmas számok jönnek ki. Tulajdonképpen az államkapitalizmusban minden e fejezetben elmondott dolog megjelenik valamilyen szinten. Válámi ván, de nem az igázi –mondhatjuk Rajkin után. Sok valami van, de egyik sem az igazi, talán így pontosabb. A brezsnyevi szocializmusban részben túlzott volt, részben kényszerítő volt az állami szerepvállalás, az átlagos államkapitalizmusban pedig kevés az állami szerepvállalás e problémakörben.

Más fejezetben bővebben kitértem arra, hogy miért fontos, hasznos, a foglalkoztatottság szempontjából is előnyős a részmunkaidő, vagyis hogy az állam és a magán-vállalkozások 4-5-6 órás, illetve, hogy heti 20-25-30 órában foglalkoztassák a dolgozók jelentős részét. Egyszerű logikával, ha valaki napi 10 órában megszakad, nincs ideje a családra, magára az egészségére. A munkanélküli és családja pedig eközben nyomorog. Tehát sokkal előnyösebb, ha napi 10 órás munkát, kettő ember 5-5 órában végzi el. Persze így a foglalkoztatottak száma is nő.

A rendszertényező feladatai vázlatosan.

Általános feladatok.

Az talán kiderült, hogy a foglalkoztatottság nem egy olyan problémakör hogy fel kell találni valamilyen csodaszert, és rendbe jön minden. Nem arról van szó, hogy pl. csökkentjük az adót, és akkor rendeződik a foglalkoztatottság.

Van egy sereg olyan feladat melyet más rendszertényezők oldanak meg: pl., a torzításmentes piac, a torzításmentes munkaerőpiac a helyes pénzügyi gazdasági arányok, a normál igazságos piacgazdaság, az arányos és igazságos jövedelem, stb. Az egyéni kapzsisági, félelmi munkamotiváció bizonyos szintre való csökkentése igen sok tényezőtől függ, ez nem fér bele e rendszertényező kereteibe.

Téves gazdaságpolitikákat (pl. az államot csökkenteni, kell, vagy adócsökkentéssel lehet dinamizálni a magángazdaságot, stb.) nem szabad folytatni, ill. helyes gazdaságpolitikát kell folytatni, és a foglalkoztatottság is nagyjából rendben lesz. Ha az állam, a magángazdaság, ezen belül nagyvállalkozások, középvállalkozások, a kisvállalkozások a civil szféra aránya jó, akkor a foglalkoztatottság is nagyjából rendben van. Egyensúlyi állapotok, plusz erős termelés (termék, szolgáltatás), és akkor magas a foglalkoztatottság.

Az állami szolgáltatások, az állam közvetlenül is képes felszívni a munkanélküliek egy részét, ill. a rövid távú ingadozásokat képes kiegyenlíteni.

Az általános közösségi munkamotiváció propagálása (oktatás, világnézet stb.). A közösségi, büszkeségi munkamotiváció figyelembevétele a döntések során.. A kalkuláció és a spekuláció elméleti és jogi szétválasztása.

A magánvállalkozások a működő tőke szelektálása általában és a valóságos munkahelyteremtés szempontjából.

A munkavállalók (munkával kapcsolatos) jogainak bővítése.

A hatalmas és kisebb hiánytermeléseket, hiányszolgáltatásokat (jelenleg az állami szolgáltatások, és a természetkímélő termékek, szolgáltatások) illetve ezek fogyasztását az államnak maga eszközeivel elő kell segítenie.

A helyes termelés-fogyasztásstruktúra vizsgálata és korrigálása az állam egyik legfontosabb feladata.

Az égbekiáltó hiánytermeléseket, (pl. napelemes-akkumlátoros autók) jobb híján az államnak kell kialakítani.

Konkrét feladatok

Az erős középiskola központú oktatás. A képességeket, készségeket, fejlesztő, általános szakmai ismereteket nyújtó oktatás. A képzés struktúrája (milyen szakmából, mennyi ember) előrelátón és viszonylag pontosan kövesse valóságos gazdasági foglalkoztatottsági szükségletet. Legyen egy enyhe felülképzés. Ne a divatszakmák, hanem a tervezett jövő szakmái befolyásolják (ebből képezzenek valamivel többet) az oktatást és a foglalkoztatottságot.

A fejlettebb, nagyobb állami erőket tartalmazó, előrelátó oktatás, oktatási szerkezet, pályatanácsadás, továbbképzés, felnőttképzés, valamint munkaelosztás. Az állam és a magángazdaság együttműködése a továbbképzésben.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben, vagyis fejleszteni kell a foglalkozáspszichológia elméletét és gyakorlati alkalmazását.

A házi, háztáji, alkalmi munka szélesebb lehetősége ill. ennek beillesztése a gazdasági és a szociális rendszerbe. A házi, háztáji, alkalmi munka engedése, bizonyos fokú ösztönzése, jogi és adóügyi rendezése. Rugalmas nyugdíjrendszer.

A progresszív összevont jövedelem és vagyonadó (ill. ennek családi változata) részben megoldja a házi, háztáji alkalmi munkát és az alsóbb rétegek csoportosítását ill. adóztatását.

Gyakorlatilag egy olyan nyilvántartási és adóztatási rendszeren kell gondolkodni, amelyben a házi háztáji, alkalmi munkát sem érdemes letagadni, amelyben az ilyen munka is beintegrálódhat a szervezett gazdaságba. Nyilvánvalóan valamilyen egyszerű és alacsony adózásról és egyszerű nyilvántartásról kell gondolkodni. Az ellenőrzés és a szankció pedig limitált jellegű lehet, vagyis hogy bizonyos határig nincs szankció, a felett viszont ugrásszerűen nő a szankció.

Az állami alkalmazottak legalább 40%-a részmunkaidőben (4-5-6 órás) dolgozzon. Ezt törvénynek kell előírnia. A munkaadókat, magángazdaságot, az államnak maga eszközeivel arra kell ösztökélnie, hogy sokakat alkalmazzanak, inkább kevesebb munkaidőben, mert ez előnyösebb a nemzetgazdaság szempontjából. Illetve törvénynek kell előírnia, hogy a magánvállalkozó legalább a dolgozók 25%-át részmunkaidőben foglalkoztassa. Kevés dolgozó esetében pedig háromból, legalább egyet.

A szűken vett szociális rendszer és a foglalkoztatottság összekapcsolása.

A szegényebb és a munkanélküli (részlegesen munkanélküli) rétegek csoportok együttes szabályozása, és együttes gyakorlati kezelése.

Egy bonyolult de logikus összehangolt rendszer kialakítása melynek két oldala van. Az egyik oldal, az alacsonyabb életszínvonalú rétegek csoportok meghatározása, ill. annak meghatározása, hogy ők milyen életszínvonalon élhetnek, és ezt az életszínvonalat hogyan lehet létrehozni. A másik oldal pedig az állami támogatás és a civil támogatás összehangolása.

Ezt az életszínvonalat pedig elsősorban a foglalkoztatottsággal lehet létrehozni.

Mind a szociális rendszer, a szegények támogatása, mind a munkanélküliek foglalkoztatottsága egyéni foglakozást igényel. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel.

A közvetlen, részletes, személyes, állami munkakeresés, munkateremtés. Szükséges az automatikus állami intézkedés.

Szükséges az egyéni foglalkozás, és a többelemes egyénre, családra lebontott terv. Ezért szükséges az összevonás, a közvetlen, szinte baráti kapcsolat, stb.

Olyan támogatási, szociális rendszer kialakítása, amely növeli a munkaképességet, de ösztönzi a munkát. Nem munkanélküliségre ösztönöz.

Ki kell alakítani egy széleskörű utalványrendszert. Vagyis segélyt nem pénzben, hanem élelmiszer, egészségügyi, utazási, stb. utalványban kapnák meg segélyezettek.

Az állam feladata, hogy létrehozzon olyan ágazatokat, munkahelyeket (köztisztaság, hulladék újrahasznosítás, használtcikk elosztás, alkotóházak, stb.) ahol azok is tudnak és akarnak dolgozni (hasznos munkát végezni), akik máshol nem tudnak, akarnak dolgozni. Akiknek csak a kötetlen munka fekszik. A kötetlen munkát, csak külön ágazatokban munkahelyeken lehet alkalmazni.

Egy fejlett közmunkarendszer kialakítása. A hasznos állami vállalatok, szolgáltatások beruházások prioritásának felügyelete általában és a valóságos munkahelyteremtés szempontjából.

Az állampolgárok feladatai.

A tanulók és szüleik, és általában a munkavállalók szempontjai a következők legyenek. A tehetségemnek, képességemnek, kedvemnek megfelelő munka. A munkaerőhiánnyal küszködő foglakozás, szakma. A társadalmilag hasznos munka. Ezen szempontok után jöhet a munka divatossága ill. a megszerezhető jövedelem. A megfelelő értékrend, ill. a fogyasztási értékrend és a munkavállalási értékrend egyezősége.

Az állampolgári feladatok megvalósítását pedig oktatással, tájékoztatással kell motiválni.

Olyan állam kialakítása, amely pénzügyi-gazdasági válság esetén, legalább átmenetileg gyorsan képes a „hasznos” termelését (foglalkoztatottságát) növelni. Vagyis ez egyfajta katasztrófavédelem. Pl. az állami építőipar beindítása. Olyan állami építkezések (utak, hidak, épületek) beindítása, amelyek sok segédmunkát képesek felvenni. Ilyen állami ágazat lehet pl. a hulladék feldolgozás is. A lényeg az, hogy a tervezettség szintjén ki kell építeni olyan termeléseket, amelyek átmenetileg 1-2 évig legalább termelnek, ha nem is legmagasabb hatékonysággal, de legalább megszüntetik a tömeges munkanélküliséget.

A világgazdaság alapvető torzulásainak megszüntetéséből eredő feladatok.

És persze szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. De ezt össze kell kapcsolni az igazságos és arányos jövedelemelosztás kialakításával, e nélkül minden dugába dől. Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt, kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

E feladatok felügyelete, végrehajtása egy független tudományos demokratikus testületet (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

Néhány történelmi tendenciát már vázoltam. Szóltam a brezsnyevi szocializmus foglalkoztatottságáról és az államkapitalizmus foglalkoztatottságáról is.

Az hogy a lelki munkamotivációt illetően nem alakult ki a kellő arányú általános közösségi munkamotiváció, vagyis a személyes kapzsisági félelmi munkamotiváció irányába torzult el helyzet az egy egyenletes enyhe negatív tendenciának értékelhető. Itt meg kell jegyezni, hogy egy tendencia észlelhető miszerint félelmi munkamotivációt egyre inkább felváltotta a kapzsisági munkamotiváció. Ez enyhén pozitív tendencia lenne, viszont többnyire nem a rendszerből ered, hanem a természettudományos technikai fejlődésből eredő életszínvonal fejlődésből. Pozitív tendencia az, hogy az emberek egyre kevésbé dolgoztak kényszerből. Ennek viszont, csak ezt a részét lehet értékelni, ami nem a megélhetési kényszer enyhüléséből ered, hanem a rendszer demokratizálódásából, vagyis abból hogy a vezetés egyre kevesebb embert kényszeríttet munkára. Minél inkább csökkent a kényszermunka annál inkább bővülhetett az érdekes, megbecsült munka. Negatív tendencia a házi, háztáji, alkalmi munka a kelleténél nagyobb fokú elsatnyulása. Itt csak a satnyulás túlfutását lehet értékelni, mert bizonyos fokú satnyulás az üzemszerű munka szükségszerű fejlődéséből normális. Enyhe fejlődést tapasztalhatunk viszont a oktatás, pályatanácsadás továbbképzés, munkaelosztás tekintetében. A munkahelyek szelekcióját illetően is van némi haladás. Egyértelműen fejlődött, bővült, főleg az utolsó rendszerekben (államkapitalizmusban, a brezsnyevi szocializmusban, kínai szocializmusban) a munkavállalói jog, mint pl. a munkaidő, a szabadság, az egészséges munkahely stb. szabályozása.

Mindent összevetve: rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2,4% brezsnyevi szocializmus 2,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,3%? Az ötven éven belüli tényleges demokráciában ez rendszertényező eléri (el kell érnie) 3%-ot.

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Megpróbálok az elemi alapvetésekből a természeti Isteni törvényből, az ősi programból kiindulni: az élőlény, az ember is, a lehető legkisebb munkával a lehető legnagyobb fogyasztásra, növekedésre törekszik.

Szóval ez a hatékonyság alaptörvénye. Talán ez az ősi program (ösztön) az eredője, a tisztességtelen (nem igazságos, arányos) jövedelem és fogyasztásszerzésnek.

Ugyanakkor ez az ősi program (ösztön) az alapja az innovációnak, hiszen az újítások is többnyire arról szólnak, hogy kevesebb munkával nagyobb termelést lehet elérni.

Ha a jövedelmet, fogyasztást határolják be, akkor az ember minimális munkára törekszik. Ebből jön ki az elégtelen, rossz minőségű, felületes munkavégzés. Ez inkább az állami szférára jellemző. És az alkalmazottakra jellemző.

Ha nem határolják be a jövedelmet, fogyasztást, akkor az ember a viszonylag sok munkához képest a lehető legnagyobb jövedelemre, fogyasztásra törekszik. Ebből jön ki a lehető legmagasabb profitra való törekvés, a túlzott profitszerzés gyakorlata. Ez inkább a magángazdaságra, a magángazdasági vezetésre jellemző. Ez a túlzott profitéhség már a tisztességtelenség határán táncol és gyakran át is lépi e határt. Ráadásul, ez már családi élet, a magánélet, a pihenés a szórakozás, a feltöltődés rovásra megy. És egy sereg aránytalanságot okoz.

És ne felejtsük el, a tisztességtelenség végeredményben csökkenti a termelést.

Maga a tisztességtelenség kitalálása és főleg, az elleni védekezés, rengeteg munkát, energiát igényel, ami hasznos munkavégzés rovásra megy. Ráadásul, igazságtalan környezetben, flusztrált, stresszes, bizonytalan állapotban nem szeretnek, és nem tudnak dolgozni általában az emberek. Egy ilyen környezetben kisebb a teljesítmény.

Tehát hiába van ez a hatékonysági természeti Isteni törvény (legkevesebb munkával kell elérni a legnagyobb fogyasztást, növekedést) ez csak akkor okoz hatékonyságot, ha kontrolálva alkalmazzák az emberek.

Jó-jó de mit lehet tenni?

Mert ezek szerint ez nemcsak erkölcsi, világnézeti kérdés, de egy ősi ösztön is eme irányba hajtja az embereket.

Először is az embernek meg kell értenie (az értelmével kell megértenie), hogy ez egy ellentmondásos helyzet (kvázi paradoxon) amit csak tudatos kontrollal lehet megoldani.

Talán a természet, Isten rájött, hogy ezzel a törvényserűséggel baj van, és ezt mondta: jó akkor adok az embernek értelmet és erkölcsöt (igazságérzetet), hogy képes legyen ezt a törvényszerűséget, ősi ösztönt, kontrolálni.

A törvényeknek pedig sajnos valahol be kell határolni az elérhető, jövedelmet, fogyasztást, növekedést, hiába okozhat ez viszonylag kevesebb munkát. De nem annyival okoz kevesebbet, mint a káros mellékhatások.

Ha problémát a fizika tudomány szempontjából nézzük, akkor abból kell kiindulni, hogy azért az emberi munkavégző képesség adott időben véges. Tehát van egy olyan szakasz, amikor az emberi teljesítmény már sokkal lassabban növekszik, és már a maximális jövedelemre, fogyasztásra, növekedésre való törekvés káros mellékhatásai nagyobbak, mint az emberi teljesítménynövekedés. Ebben a szakaszban érdemes, adott időben, a jövedelmet, fogyasztást, növekedést behatárolni, azaz megállítani.

Jövő tudománya és vezetése valószínűleg jóval komplexebb módón közelíti meg a problémakört (munkamotiváció, emberi teljesítmény, hasznos termelés, stb.). Átfogóan vizsgálja majd az emberi munkaenergiát, (nemcsak a munkahelyen belül). Az átfogó vizsgálat lényege: hogy lehet az emberi munkaenergiát leginkább a leghatékonyabban kihasználni, majd e vizsgálatok alapján szervezi meg, szabályozza a gazdaságot.

A kihasználásnak sok tényezője van. Először is szét kell választani a pihenést, szórakozást (kikapcsolódást), és hasznos munkát (munkaidőt). Mindkettő hasznos, a kettőnek is van egy optimális aránya. Ellenben vagy egy haszontalan idő, tevékenység, ami nem kikapcsolódás és nem is munka. Ilyen, pl. a munkába utazás, a hivatalos ügyintézések (beleértve a banki ügyintézést), a csalások elleni védekezést (pl. melyik termék, szolgáltatás okoz kellemetlen meglepetéseket), és még folytathatnám a megerőltető, de „haszontalan” energiapocsékolásokat. Nyilván ezeket a minimálisra kell csökkenteni.

Van még egy állapot, ami szintén nem munka de nem is pihenés, ez a kényszerű munkanélküliség, céltalan, és akaratlan tengés-lengés. Ennek csökkentésénél jön képbe, pl. a házi, háztáji munka.

A következő tényező, már a munka, munkaidő kihasználása. Ennek is sok eleme van. Nyilván az emberek azt képesek hatékonyan megcsinálni, amihez értenek, és amihez kedvük van. Itt merül fel a munkamotiváció és az arányos szakképzés. Az arányos szakképzésnek van erkölcsi felfogási oldala is. Egy olyan világban ahol pl. a fizikai (elsősorban szakmunka) munka, nincs sem anyagilag, sem erkölcsileg megbecsülve, nyilván senki nem akar ilyen munkát végezni. Jóllehet, egy sereg ember éppen ebben a munkakörben érezné jól magát, ehhez van legtöbb tehetsége. Sőt gazdaságnak is ez a munka lenne hasznos, mindenesetre hasznosabb munka, mint az adminisztráció, a biztonsági őrzés, a jogvédelem, a reklámtevékenység, stb. Nem az egyes emberek, cégek jelenlegi hasznáról beszélek, hanem a nemzetgazdaság, világgazdaság hasznáról, mely haszon végül is az egyes emberek haszna lesz. Ami hasznos a közösségnek, az hosszabb távon és általában hasznos az egyénnek is.

A problémakörbe bekapcsolódik a munkamotiváció, a munkakedv problémája. Ha valaki a képességének megfelelő munkát végez, és tudja hogy az hasznos a közösségnek, valamint igazságosnak érzi a munkájának elismerését, akkor megsokszorozódik a munkakedve. Sőt a hasznos munkája szinte szórakozás lesz a számára. A viszonylag (a lehető leginkább) kötetlen munkavégzés, mint lényeges elem is felszínre kerül.

Az értékrendi alapfelfogás: az egyén számára kellemes (képességeinek megfelelő, a közösségnek hasznos, helyesen értékelt munka) munka, legalább olyan fontos szükséglet, mint az anyagi, szükséglet.

A következő lényeges elem, a gazdasági ágak, tevékenységek helyes aránya. Itt az a lényeg, hogy ne az eltorzított munkaigények, és ne a jelenlegi profithajhászás határozzák ezt meg, hanem egy objektív gazdasági számítások. Először az emberi tényezőktől, és jelenlegi állapotoktól függetlenül ki kell kalkulálni, hogy milyen lenne az optimális gazdaság, milyen arányúak legyenek az ágazatok. Ezután azonban ezt az optimális állapotot össze kell illeszteni az emberi tényezőkkel, és a jelenlegi állapotokkal. A szocializmus rákényszerítő módszere sem jó megoldás (a lét határozza meg tudatot, majd kineveljük a szocialista embertípust), de a koncepció nélküliség sem jó megoldás. Az oktatásnak, a szakoktatás arányainak az előzőkből kell kiindulni.

A kreatív szellemi munka (nem az adminisztráció, jogvédelem, agymosó reklám, stb.) nyilván hasznosabb, mint a monoton, a szellemi kapacitást nem használó munka. Ez is jelentős elem.

A következő lényeges elem a valóban hasznos termék, hasznos szolgáltatás preferálása. Ha haszontalan, káros terméket, szolgáltatást állítanak elő akkor semmi értelem nincs az egésznek.

Szóval a problémakört komplex módón kell kezelni, megtalálni az alapkérdésre a válaszokat. Az alapkérdés: mi az emberi munkaenergia leghasznosabb leghatékonyabb kihasználása?

Erre kell koncentrálni, ha fejlődő gazdaságot akarunk.

A humán erőforrás talán legjelentősebb tényezője a munkamotiváció.

Az általános lelki munkamotivációk.

A munkamotiváció kvázi azonos a munkakedvvel, a szorgalommal, a munkaintenzitással. Bizonyos vonatkozásban a munka kényszere is munkamotiváció. Ezekről ill. ezeket befolyásoló elemekről van szó.

Az anyagi fogyasztás imádatából (igényéből) eredő munkamotiváció.

Ezzel kezdem, mert a jelen rendszerben ez a legerősebb, a leginkább használt, kihasznált munkamotiváció. Ez a lényege a fogyasztás-termelés mókuskeréknek, a fogyasztói társadalomnak.

Anélkül, hogy vitatnám e munkamotiváció jelentősségét, kijelentem: a túlzott aránytalan anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció káros, pontosabban károssága kiegyenlíti hasznosságát, vagyis elveszti a hasznosságát.

Egyrészt azért káros mert az anyagi, tárgyi, testi fogyasztás, a lelki és minőségi anyagi szükségletek fogyasztás (egészség, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) rovására megy. Másrészt azért káros, mert e munkamotiváció, más munkamotiváció rovásra megy, rátelepszik, elnyomja a többi munkamotivációt. Harmadrészt káros mert, ennek az anyagi fogyasztásgerjesztésnek van egy önzőség, kapzsiság, birtoklásvágy gerjesztő hatása.

Kétféle munkamotiváció van az egyik: a konkrét célú önző, egyéni munkamotiváció, mint a minél nagyobb fogyasztás a minél nagyobb pénzbirtoklás, a személyes, vagy családi jólét megteremtése, Másodlagosan a minél nagyobb hatalom, népszerűség elérése. A félelem is ebbe a kategóriába sorolható, félelem a nyomortól, a munkanélküliségtől, a lecsúszástól.

Konkrét célú, mert általában egy konkrét cél vezérli ilyenkor munkamotivációt, pl. egy ház egy autó, stb. megszerzése. Röviden nevezzük ezt kapzsisági, ill. félelmi munkamotivációnak.

A többi munkamotiváció.

De legalább ennyire fontos a munka, az alkotás igényéből, a felfedezés öröméből eredő munkamotiváció. Az érdekes hasznos munka munkamotivációja. És az egyéb lelki munkamotivációk, mint a nemzeti sikerek, az igazságos érvényesülés munkamotivációja, a biztató jövőkép munkamotivációja. (Ez utóbbi egy igazságos, biztonságos jóléti társadalom jövőképe, amelynek elérése növeli a munkamotivációt). Összességében nevezzük ezt a másik fajta, lelki indítású munkamotivációnak. A jelen rendszer nagy hibája, hogy ezt a másikfajta munkamotivációt nem használja ki.

A harmadik fajta munkamotiváció, szintén vegyes (anyagi, és lelki indíttatású) indíttatású, ezt mérsékelten használja ki a jelen rendszer. Idetartozik pl. versenyszellem, a vállalkozói büszkeség, stb.

A munkamotiváció másik nagy csoportja az általános és közösségi célú munkamotiváció, mint: az adás öröme, az alkotás öröme (alkotásvágy), a felfedezés öröme (felfedezésvágy), stb. munkamotiváció. Ehhez a munkamotivációhoz tartozik még: közösségi (nemzeti) büszkeség munkamotivációja, a jó közérzet munkamotivációja.

Meg szeretném jegyezni, hogy a vállalkozói tulajdonosi büszkeség mindkét munkamotivációt tartalmazza.

A becsvágy versenyszellem minden munkamotivációnak az egyik szempontja.

Meg kell említeni még az életbemaradási munkamotivációt.

Végül meg kell említeni a kalkulációs kényszert, mert ez is egyféle munka, ill. munkamotiváció. Kétségtelen hogy az államkapitalizmusban szinte mindenkinek állandóan számolgatni, kalkulálni kell. Ennek hatása bizonyos szintig inkább pozitív, mint negatív. Ugyanakkor lényeges, hogy a kalkulációt ne azonosítsák a spekulációval, mert ezek a különböző szándékok miatt különböző dolgok. A spekuláció a trükközés a manipuláció megengedi a másik ember károsodását, becsapását.

Mindkét munkamotiváció (kapzsisági, félelmi, ill. általános közösségi) alapvető szükségletekből ered. Történelmileg el lehet filózgatni, hogy melyiknek lényegesebb a szerepe a fejlődésben, pl. az emberré válásban melyik játszott inkább szerepet. Az állatok is önzők mégis az ember az eszközkészítési képességével, amit nevezhetünk alkotásvágynak ( alkotási szükségletnek) más lett mint az állatok. Kevésbé valószínű az a megközelítés hogy az ember ősét az állatoknál is nagyobb önzése becsvágya bírta rá az eszközkészítésre, a szervezett munkára. Ebbe az elemzésbe igen hosszan és mélyen bele lehetne merülni, amit a sűrített összefoglalás nem enged. Az elemzést átugorva a lényeg a következő: érzelmi szükségleti szempontból a két munkamotiváció közel azonos. A pozitív haladás, a fejlődés szempontjából valamivel hasznosabb az általános közösségi munkamotiváció.

A következőkben azt szeretném bizonygatni, hogy az optimális az lenne, ha kétféle munkamotiváció közel azonos arányban (kb.50-50%) érvényesülne. Azt szeretném bizonygatni, hogy jelenleg ez az egyensúly el van tolódva a kapzsisági és félelmi munkamotiváció irányába. Azt szeretném bizonygatni, hogy ez káros és az egyensúlyt vissza lehet, és vissza kellene állítani. Valamint azt szeretném bizonygatni, hogy a szélsőséges felfogások nem jók.

Az egyéni statisztikám szerint az emberek többsége manapság a fizetés nagysága szerint választja meg a munkáját, minden más szempont másodlagos. Azt is tapasztaltam, hogy a többség céljait, vágyait leginkább a konkrét anyagi szükségletek teszik ki, mint egy családi ház, egy szuperautó, stb.

Más oldalról megközelítve, korábban már szó volt arról, hogy jelenleg kapzsiságdeterminált piacgazdaság van. Az, hogy a kelleténél több, idegesítően sok a csalás, a trükk, azt hiszem elég egyértelmű. Ez jelzi, hogy kapzsiságdeterminált piacgazdaság van. A kapzsiságdeterminált piacgazdaság jellemzője a gyors profitszerzés és ez együtt jár a kapzsisági, félelmi munkamotivációval. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik az elsődleges, melyikből fakad a másik. A lényeg hogy ezek összetartoznak. Szintén szó volt a fogyasztói gazdaságról (társadalomról), melynek egyik eleme a fogyasztásra biztatás. Nehéz lenne azt tagadni, hogy a fogyasztásra biztatás, az jelenleg a legerősebb, állandó ingerhatás. A fogyasztásra biztatás és kapzsisági munkamotiváció természetesen szorosan összefügg. Azt is nehéz lenne tagadni, hogy jelenleg nagy a létbizonytalanság, a lecsúszás igen könnyen utolérheti az embereket. Az állandóan változó gazdasági, pénzügyi helyzet szintén létbizonytalanságot okoz. Tehát a félelmi munkamotiváció is magas. Az hogy miért káros a kapzsisági, félelmi munkamotiváció már szintén elmondtam az előző fejezetekben. Lényegében ugyanazért, amiért rossz a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, néhányat ebből felidéznék. A túlzott, és felelőtlen fogyasztás. A gazdaságtalanság, az improduktivitás, a túlságos adminisztráció. A pénzügyi trükközés kivédése, és általában túlzott és kényszerű védekezés. Az igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia. Az általános erkölcsi helyzet a csalás, a manipuláció, az erőszak, és ezzel összefüggésben a közbiztonság és a kellemetlen közérzet. A bűncselekmények legtöbbje a pénz, ill. az anyagi szükségletek megszerzése érdekében történik. A félelem pedig idegbeteggé teheti az embereket, amely nemcsak szükségletileg de gazdaságossági szempontból is káros. Az idegbetegek nem képesek dolgozni. Azt gondolom még elég sokáig, lehetne folytatni. Lényegében arról van szó, hogy a pénz és anyagi szükségletek megszerzésének motivációja igen nagy, túl nagy. E motiváció egy része, mint munkamotiváció realizálódik, ami önmagában nem is lenne baj. A másik része viszont a felsorolt problémákat okozza. Mivel a káros alapmotivációt nem lehet szétválasztani a munkamotivációtól így a munkamotiváció is káros lesz. Pontosabban, ha káros alapmotivációt csökkentjük, akkor szükségszerűen csökken a munkamotiváció is. Ennek egy ellenérve lenne, ha nem lenne más munkamotiváció. Van viszont az említett általános közösségi célú (adás öröme, alkotásvágy, felfedezésvágy, stb.) munkamotiváció melynek igen nagy tartalékai vannak. Ez tehát pótolhatja a csökkentett kapzsiság, félelmi munkamotiváció miatt kieső munkamotivációt. Az egyik munkamotivációt pontosabban az alapmotivációt tehát valamelyest csökkenteni kell, a másik munkamotivációt viszont erősíteni kell. Így áll elő az optimális egyensúly.

Ennél a témánál is előjön a brezsnyevi szocializmus, mint ellenpélda. Lám-lám abban rendszerben a kapzsisági félelmi munkamotiváció gyenge volt az általános közösségi munkamotiváció pedig erős, legalábbis a propaganda ez irányú volt, az összes munkamotiváció mégis gyengébb volt mint a jelenlegi államkapitalizmusban. Én a következőkben látom a problémát. Talán a brezsnyevi szocializmusba egy fél fokkal gyengébb volt a kapzsisági félelmi munkamotiváció a kelleténél, így az a másik aránytalanságba tolódott el. Ugyanakkor az általános közösségi munkamotiváció már nem volt elég hiteles. Olyan célokat tűzött ki, amelyben más nem hittek az emberek. Egyébként volt a szocializmusnak olyan szakasza, amikor erős volt a munkamotiváció.

Másfelől a munka értékelése nem volt igazságos. Itt felvetődik a munkamotiváció egy másik eleme az igazságos munkaértékelés. Nyilvánvaló hogy a munka igazságtalan erkölcsi és anyagi értékelése elveszi a munkakedvet. Megint előjön az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia problémája. Igaz az államkapitalizmusban is igazságtalan a munka értékelése, nagy különbség nincs e tekintetben a két rendszer között. Igaz másképp igazságtalan, de mindkettő igazságtalan.

A brezsnyevi szocializmusban azonban hiányzott a vállalkozói, tulajdonosi büszkeségből eredő munkamotiváció, ami ezek szerint is jelentős eleme a munkamotivációnak. Itt pedig előjön a kisvállalkozások, ill. a piacgazdaság szükségessége. Továbbá hiányzott a kalkulációs kényszer is.

Ezeken kívül a brezsnyevi szocializmusban baj volt az érdekes hasznos megbecsült munkalehetőséggel is, vagyis a munkaintenzitás másik oldalával. Pl. a jó ég tudja miért, de a munkalehetőséget keresőket elítélték, vándormadárnak titulálták. A rendszer gyenge demokratizmusából és az ostobaságból eredően nem szerették a variálókat a kereső, kutató embereket. A továbbképzés a munkaelosztás is elég alacsony színvonalú volt. Így aztán az emberek többsége olyan munkát végzett, amelyhez nem igazán volt kedve. A kötelező munkavégzéssel megint átestek a ló másik oldalára. Így a munkahelyeken egy sereg olyan ember dolgozott, aki csak rontotta munkamorált.

A brezsnyevi szocializmus tehát nem egészen jó cáfolat, a következő tanulságra azonban jó. Egyik szélsőséges felfogás sem jó. Nem jó az a felfogás, hogy csak a kapzsisági, félelmi munkamotiváció számit. Ugyanakkor az a felfogás sem jó, hogy a kapzsisági félelemi munkamotivációra nincs szükség.

Az állam mindent elintéz, mindent kijelöl, az állampolgárnak nem kell csipkednie magát, tehát ellustul. Kétségtelenül ez valós probléma lehet. Azért itt két különböző problémáról van szó: az állam mindent kijelöl, megszab, ez nem ugyanaz, mint az állam mindent elintéz. A brezsnyevi szocializmusban az állam mindent kijelölt, megszabott ez volt a probléma és nem az, hogy mindent elintézett. A jövő rendszerében „az állam mindent kijelöl, megszab” káros hatása ellen a választási lehetőségek bővülésével, a versenyhelyzetek bővülésével, a demokratizálódással lehet védekezni. A jövő rendszerében az állam kétségkívül több mindent fog elintézni, mint a jelenlegi rendszerben. Csak annyit tudok erre mondani, hogy e tekintetben sem szabad átesni a ló másik oldalára. Egyelőre azonban még a ló ezen oldalán vagyunk, fel sem ugrottunk a lóra.

A jövő rendszerében a kapzsisági félelmi munkamotiváció gyengül, mert a kapzsiság, az önző célú alapmotiváció gyengül, ill. csökkennek az embereket félelembe tartó dolgok, de a kieső munkamotivációt általános, közösségi célú munkamotiváció pótolja.

Hogy lehet a munkamotivációt befolyásolni? A közösségi büszkeségből adódó munkamotiváció: pl., ha egy ország sportolói jól szerepelnek, akkor egy jobb közérzet alakul ki, kialakul egy közösségi büszkeség, ami felerősíti a munkamotivációt. Pl., ha egy ország olimpiát rendez, akkor az is közösségi büszkeséget okoz, az is erősíti a közösségi munkamotivációt. Ha felmerül az olimpia rendezése, akkor általában csak a közvetlen pénzügyi mérleget nézik a döntéshozók, a munkamotiváció fellendülésével nem számolnak. Egyébként az ország külföldi megbecsültségével sem számolnak. Majdnem minden döntésnek van valamilyen hatása munkamotivációra. A döntéshozóknak a feladatuk, hogy ezt a szempontot is mérlegeljék. Ha helyesen mérlegelik a munkamotivációs hatást, akkor már részben teljesítették a feladatukat.

A másik befolyásolás a tudatformálási tényezőkőn (világnézet, erkölcs, oktatás, stb.) keresztül történhet. Tanítás, nevelés, oktatás, tájékoztatás, propaganda, közszolgálati média, stb. eszközökön keresztül fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy a munka célja nemcsak a pénzszerzés. Fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy a túlzott anyagiasság a túlzott egoizmus milyen veszélyekkel jár. Fel kell hívni a figyelmét, hogy a túlzott anyagi, tárgyi fogyasztás milyen veszélyekkel jár. Fel kell hívni az emberek figyelmét, hogy nemcsak anyagi szükségletek határozzák meg az életszínvonalat. Ez nemcsak e rendszertényező feladata, de helyes erkölcs, világnézet kialakításának is a feladata.

Az agymosó reklámok felváltása az objektív tájékoztatással egy másik rendszertényező feladata, de ehhez a rendszertényezőhöz is kapcsolódik.

A munkamotiváció (munkakedv), foglalkoztatottság és az igazságos és arányos hierarchia.

Sokak szerint: ha magasak a bérek, ha sok a szociális juttatás, segélyezés akkor az elkényelmesíti a munkavállalót, gyengíti a munkamotivációt.

Ezen az alapon minden életszínvonal emelkedés fölösleges, mert ahogy emelkedik az életszínvonal, úgy lustulnak el az emberek. Sőt ezen az alapon nem is jöhetett volna életszínvonal-emelkedés.

Annyi igazság azért van ebben a népréteget lenéző felfogásban, hogy a hirtelen nagyarányú, érdemtelen jövedelem vagyoni emelkedés valóban nem tesz jót. Egyébként azonban nem igaz. Egyrészt a szükségletek, igények állandóan sokasodnak és erősödnek és ez általában megelőzik a vagyoni helyzetet, akkor is, ha az viszonylag magas. Mivel a szükséglet, igény általában (pl. az európai kultúrában) egy fokkal előrébb jár, mint a jövedelem, ill. a vagyon, ezért a munkamotiváció megmarad, legalábbis a többséget illetően. Másrészt minden munkamotivációnak van becsvágy, versenyszellem vonatkozása. Ez azt jelenti, hogy nem csak az a lényeges hogy mekkora a bér a vagyon, hanem az is, hogy az illető bére vagyona hányadik a sorban. Másképp fogalmazva: ha a vagyonszerzést, jövedelemszerzést optimális esetben egyfajta megbecsültségi versenynek tekintjük (márpedig annak tekintjük), akkor nem a vagyon abszolút értéke az érdekes, hanem a többiek vagyonához viszonyított nagysága, azaz a helyzete, mert ez jelöli ki a versenyben elért helyezést. Így a kis különbségű vagyoni hierarchia sem szünteti meg a versenyt. Mindebből pedig az következik, hogyha viszonylag magasabbak is munkavállalók bére, vagyoni helyzete, attól még fennmarad a versenyhelyzet és megmarad a munkamotiváció is. A versenyvonatkozású munkamotivációt inkább az igazságtalan jövedelmi vagyoni helyzet gyengíti. Ha igazságtalan a verseny, akkor nem érdemes versenyezni, tehát elveszik a munkamotiváció.

Ha túl nagyok a különbségek aránytalanul alacsony bért kap a munkavállaló, akkor ugyan kénytelen dolgozni, de ahol tud, kibújik a munka alól. Továbbá ilyenkor gyakoriak a lázongások, sztrájkok melyek ugyancsak rontják a munkateljesítményt.

Valószínűleg az arányos és igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiában tud kialakulni a maximális munkamotiváció. Sőt az optimális foglalkoztatottság is az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchiában tud leginkább kialakulni.

Emlékeztetőül: igazságos a jövedelmi, vagyoni hierarchia, ha az a döntő többség a hasznos alkotó munkája szerint alakul ki. Arányos a vagyoni, jövedelmi hierarchia, a maximális különbség esetén sem több mint 30-40 szeres.

Ha kényszerből dolgozik a munkavállaló, akkor nem a tehetségének, képességének megfelelő munkát végzi, ami szintén rontja a teljesítményét. A magas foglalkoztatottság még nem biztos, hogy maximális munkateljesítményt is jelent.

Az arányos és igazságos vagyoni hierarchia elérése a munka vonatkozásából. Egyrészt a torzító tényezők nélküli munkaerőpiac, gondolok itt elsősorban a szegénységből eredő piactorzító tényezőre. Továbbá minden gazdasági pénzügyi aránytalanság (rossz pénzbetétel, kivétel, magas infláció, stb.) kihat a munkaidőre, a munkanélküliségre, és munkakedvre is. A kihatások igen sokoldalúak, szétszórtak, a különböző fejezetekben azért nagyjából felsoroltam ezeket.

Hozzá kell tenni, hogy még a normál igazságos piacgazdaság sem képes önmagában a problémát megoldani, az állam segítsége is szükséges.

A legerősebb állami eszköz ebben a tekintetben a megfelelő adóztatás.

Sok országban még elterjedt a munkaadók és munkavállalók egyezkedése, béralkuja. Szerintem ez, mint kiegészítő eszköz szóba jöhet, de önmagában nem alkalmas arra, hogy létrehozza az arányos és igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiát.

A foglalkoztatottság és az igazságos és arányos vagyoni hierarchia vonatkozásában a következőket emelném ki. Be kell látnunk, hogy itt azért egy fordított folyamat is működik. Ha rendszer szellemisége logikája a hatalmas különbségeket, a szegényréteget és dúsgazdag réteget sugározza, akkor lehet ott óriási a termelés a termelési kapacitás, a munkaelosztás, az oktatás, stb., de a szegényréteg, és az önhibán kívüli munkanélküli réteg fennmarad. A jelenlegi (liberális) rendszer képmutató, álságos ebben a tekintetben is. Van egy olyan rendszer melynek az elvei törvényei a szegénységet, predesztinálják, de ezt nem ismeri el nyíltan, ennek okait kizárólag máshol (kevés munkahely, munkaelosztás, oktatás, stb.) látja. Félreértés ne essen, én nem azt mondom, hogy az előbb említett elemek lényegtelenek, csak azt mondom, hogy van az éremnek egy másik oldala. A jelenlegi rendszer az érem (a folyamat) egyik oldalát emeli ki: azért van szegénység, mert munkanélküliség van és ennek az okai a kevés munkahely a munkaelosztás az oktatás. Eközben azonban ugyanilyen mértékben igaz a másik folyamat. Azért van munkanélküliség, mert a jelenlegi rendszer álságosan úgy tudja fenntartani a hatalmas különbségeket, ha szegényréteget (pl. munkanélküli réteget) teremt. Pontosabban, ha a szegényréteg problémáit (kevés munkahely, munkaelosztás, oktatás, stb.) nem igazán oldja meg, ill. más ezzel kapcsolatos elveit, törvényeit nem változtatja meg. Ebből következik, hogy foglalkoztatottság problémáját az igazságos és arányos vagyoni, jövedelmi hierarchia kialakítása nélkül, teljes egészében nem lehet megoldani. Ebből következik továbbá az a korábban megállapított igazság, hogy a termelés és azok tényezői, többek között a humán erőforrások kihasználása a politikai rendszertől függnek, önmagukban csak résztényezők. A korábbi rendszerek annyiban különböztek, ettől hogy őszintén bevállalták, miszerint a szegénység a politikai rendszerből ered.

E fejezet egyik lényeges kérdése: a nyomortól, a munkanélküliségtől való félelem, mint munkamotiváció milyen erős legyen?

Ennek a munkamotivációnak igen sok a káros mellékhatása, tehát a nyomor, a munkanélküliség direkt növelése nem jöhet szóba. A helyes megközelítés szerintem a következő. Az arányos és igazságos hierarchiában is lesz (kell lennie) egy szűk (az államkapitalista rendszerben létrejövőnél szűkebb, 1-2-3% ) önhibájából nyomorgó, munkanélküli réteg. Ez a szűk réteg az elrettentő példájával, pont annyira fogja ezen munkamotivációt fenntartani, amennyire az szükséges.

Azt mondhatjuk, hogy a dolgozók (itt most elsősorban a jelenben dolgozók munkamotivációjáról van szó) munkamotivációja sok mindentől függ. Ugyanakkor nem lehet konkrét faladatot kijelölni. Javuljon a közérzet, nyerjen magyar válogatott, legyen igazságosabb arányosabb a hierarchia, stb. ezek nem konkrét feladatok. Ami mögöttük van, az már lehet konkrét feladat, pl., kapjon több pénzt, figyelmet az élsport. Pl. az arányos és igazságos hierarchia kialakításának már rengeteg konkrét tennivalója, van. A jó közérzet megteremtése mögött még több feladat van.

Amit itt meg lehet fogalmazni az talán a következő megállapítás. A tennivalókat, intézkedéseket, törvényeket sok szempontból kell mérlegelni, de többek között lényeges szempont, hogy hatással vannak a munkamotivációra. Ha pedig a vezető mellesleg nagytőkés is, akkor a közhangulatot romboló intézkedéseivel saját munkásainak munkamotivációját is rontja, saját magával is kiszúr.

A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom.

Lényegében arról van szó, hogy a családok, általában a társadalom és persze az iskolák, hogyan és mennyire nevelik elsősorban a gyerekeket, fiatalokat a munkára. Hétköznapi dolgokról van szó, pl., na fiam akkor takarítsunk ki, na, akkor tegyük rendbe kertet, stb. Az általános iskolában pedig ilyen típusú tanórák szakkörök kialakítása. És általában munka, a fizikai munka, és a szorgalom propagálása. Általában a becsületes munkára kell nevelni, adott estben ez szellemi munka is lehet, de az eszköze a fizikai munkára való nevelés.

Jelenleg lenézett nem kellőképpen megbecsült a fizikai munka, de a valóban hasznos produktív munka sem, legyen az szellemi munka. Jelenleg teljesen mindegy hogy valaki orvos, stb., vagy bróker, stb., csak a jövedelem számít.

Az egyik nép, nemzetiség, nemzet fejlettebb a másik fejletlenebb. Vannak, akik szerint a különbségek legfőbb tényezője, vagyis fejlődés legfőbb tényezője a munkamorál, a szorgalom. És ezt nem állítom, de azért azt mondom, ez is egy jelentős tényező. Mindenesetre olyan tényező, amelyikkel foglakozni kell, amelyiket nem lehet kihagyni, ha a termelésről beszélünk. Még azt is hozzá lehet tenni, hogy a jelen államkapitalista rendszerben, az ügyeskedés, a pénzszerzés rendszerében, e kelleténél, jóval kisebb a munkára nevelés, szorgalmasság propagálása. Mert ahogy mondtam, rendszer szellemisége, az ügyeskedés a pénzszerzés, és ez ellentétes a munka megbecsülésével. De itt most a fejlődésről van szó, amely e vonatkozásban szintén kétoldalú. Egyfelől a jövő rendszere az ügyeskedés, a pénzszerzés helyett, a hasznos munka értékének szellemiségét fogja sugározni. Másfelől, direkt módón is erre kell nevelni a gyerekeket ahhoz, hogy ez a szellemiség megváltozzon.

A munkamotiváció, a munkára nevelés, a munkamorál, a gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

A munkamotivációval kapcsolatos feladatokat azért nem ártana megfogalmazni, de kétségtelenül nem könnyű konkrét faladatokat kijelölni.

Az egyik feladatkör: általában minden döntés mérlegelése abból a szempontból, hogy milyen hatással lehet a munkamotivációra. A másik feladatkör az aránytalan munkamotivációval kapcsolatos. Többek között az államnak azért kellene az agymosó reklámokat csökkenteni, szabályozni, mert azok csökkenésével csökkenne az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Ezzel egy időben viszont az államnak propagálni kellene (oktatás, tájékoztatás, és a megvalósulás lehetősége) a többi munkamotivációt (nemzeti sikerek, biztató jövő, hasznos érdekes munka, stb.) és így arányosabb, nagyobb, jobb szerkezetű lenne a munkamotiváció.

És feladat a gyerekek munkára nevelése, szorgalom propagálása, amely feladat, a szülők, általában társadalom, és az iskolák, a tananyag feladata.

A gazdaság hatékonysága és foglalkoztatottság.

Általános tévedés a hatékony termelés és a foglalkoztatottság szembeállítása.

Hallottam pl. ilyen érvelést a kisvállalkozások, vagy a kistermelői mezőgazdaság, vagy az állami posták, hivatalok, stb., jelentősége nem a termelékenység, hanem foglalkoztatottság. Valójában a felsoroltak nem a foglalkoztatottság miatt fontosak, hanem az értelmes szükségletek miatt és egyáltalán nincs kizárva, hogy ezek egyben hatékonyak is. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy csak a nagyüzem tud hatékony lenni. A gazdaság 20%-ra talán igaz ez a nagyüzemi mítosz, de a 80%-ra már nem és egyre inkább csökken ez a szám. A hatékony termelést, szolgáltatást nem szabad összekeverni a nagytőke gazdasági erejével, hirdetésekkel, monopolhelyzettel, stb.. A nagytőke, a nagyüzem, nem a valóságos hatékonysága miatt produkál sokkal nagyobb termelést, hanem a gazdasági erejénél fogva. Úgy is mondhatjuk, hogy az igazságtalan verseny miatt kiszorítja a kisüzemet, és ezért a termelés nagyobb részét a nagyüzem végezheti el. A jövő rendszerében azonban a valóságos hatékonyság fog számítani.

Visszatérve a foglalkoztatottság problémájára. A problémakörrel összefügg a külföldi olcsó munkaerő problémája, ez is foglalkoztatottságot csökkenti. Talán az egyik jellemzője, téves felfogásnak: a korai kapitalizmusban, a géprombolók. A gépek elveszik az emberek elől a munkát, ezért verjük szét a gépeket. Manapság nincsenek géprombolók, de az alaptévedés ugyanaz. Mindent segítsünk, ami elősegíti a foglalkoztatottságot, és mindent pusztítsunk el, ami azt csökkenti. Ha géprombolás logikáját követjük, akkor manapság nem lenne korszerű technika és hatékony termelés, és az anyagi életszínvonal megrekedt volna a középkori állapotokban. A megoldás egyik fele, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. A történelmi távlat pedig ez. Folyamatosan nő az emberek igénye ez egyre több munkát igényel. Az egyre több munkát úgy lehet elérni, ha egyre hatékonyabb termelés, (termelés és szolgáltatás). Az sem árt, ha embereknek lassan, de folyamatosan nő a szabadideje. Tehát ez jól ki van találva, ebbe a hatékonyságcsökkentés nem fér bele. Mi kell ehhez: fel kell tárni az értelmes szükségleteket, ill. a szükségletek hiányait, és oda kell csoportosítania a munkaerőt, méghozzá hatékony termeléssel párosítva. Pl. Magyarországon rossz az egészségügyi helyzet. Vagy gyenge a környezetvédelem és még lehetne sorolni. Ezek értelmes szükségletek, tehát ide kell terelni a munkaerőt, hatékony termeléssel párosítva. Tehát az alapelv: értelmes szükségletek kielégítve, hatékonyan munkával. Mégis melyik az elsődleges? Ha találunk értelmes fontos szükségletet, akkor kezdjük azt kielégíteni, akkor is, ha nincs hatékony (magas technikával ellátott, szervezett) munka. Vagy pedig a hatékony munkára figyeljünk, és ahol ez megvan, ott kezdjük el az értékes szükségleteket kielégíteni? Azt gondolom, ha már választani kell, akkor inkább az elsőt javaslom. De ha van értelmes szükséglet és nincs hozzá hatékony munka, akkor azt a hatékony munkát meg kell teremteni. Az önmagában növekvő (nincs hasznos munka) foglalkoztatottság nem lehet első számú, mindennél fontosabb szempont. Ha ugyanis a foglalkoztatottság az elsőszámú szempont lesz, vagy bekerül azok közé, akkor az egész gazdaságot a rossz hatékonyságú munka fogja uralni, amelynek eredménye a következő lesz. Magas foglalkoztatottság, alacsony termelés és életszínvonal. (Ez a brezsnyevi szocializmus politikája.) A foglalkoztatottság mellett érvelők a következőt mondhatják: inkább dolgozzon a munkanélküli alacsony hatékonysággal, ez is jobb annál, mintha semmit sem dolgozik. Ez jó érv, de csak kiegészítéssel, mindjárt hozzá kell tenni: de ez csak akkor igaz, ha mindent megtettünk, azért hogy az összes értelmes szükséglet, nagy hatékonyságú munkával legyen kielégítve. Azt is látni kell, hogy az értelmes szükséglet és nagy hatékonyságú munka összefügg. Ugyanis az nem nagy baj, ha értelmetlen szükségletek az alacsony hatékonyságú munka miatt, kevésbé fognak kielégülni. A brezsnyevi szocializmus pontosan azt a hibát követte el, hogy a foglalkoztatottság szempontját (pl. üzemen belüli munkanélküliség) egyenlővé tette a főelvvel: értelmes szükséglet kielégítése, hatékony munkával. Ezáltal a foglalkoztatottság szempontja részben kiszorította a fő elvet, a végeredmény pedig: magas foglalkoztatottság, alacsony termelés és életszínvonal.

A megoldás másik fele: az, hogy pontosan mérlegeljük a hatékonyságnövelést, csökkenést és vele szemben a szükségletváltozást. Érdekes, hogy ebben a képletben egyelőre nem is szerepel a foglalkoztatottság.

Nézzünk egy példát. Pl. a kérdés az, hogy egy faluban meg kell szüntetni az ottani kispostát, vagy nem. Tehát pontosan fel kell mérni a helyzetet. A kisposta hány százaléka az ottani szükségleteknek. Levelezés, telefonálás, lottó, nem kell messzire menni, stb.. A kispostánál pontosan mennyivel hatékonyabb a másik megoldás. Pl. egy körzetnek van e központi postája, vagy és esetleg a hetente kétszer körbe jár a postásautó és begyűjti és kiosztja leveleket. Tehát van egy látszólag hatékonyabb és egy látszólag kevésbé hatékony megoldás, de a látszatot pontosítani kell. Elsősorban tehát nagyon pontosan fel kell mérni a kettő közötti hatékonyság-különbséget. Ebben az esetben nemcsak azt kell felmérni, hogy a postának mennyivel kisebb lesz a költsége, hanem azt is, hogy a központi postába bemenetel, szintén idő és pénz, az állampolgároknak. De az is veszteség lehet, ha a levelük két nappal később érkezik meg. Tehát alaposan végig kell zongorázni a kérdést. Itt felvetődik egy érdekes kérdés: elég, ha csak a posta hatékonyságát számoljuk, vagy az összes hatékonyságot, azaz, az emberek idő és pénzveszteségét is számolni kell. A helyes megoldás, a második, - mindent számba kell venni. Mert az rendben van, hogy a gazdaság különböző egységekből áll, viszont van egységes nemzetgazdaság is ami hosszabb távon és általában visszahat az egységekre. Másfelől a végső cél mégis a lakosság életszínvonala. Tehát hatékonyságnövekedést nem lehet úgy számolni, hogy mindig csak pozitív növekedést számolják és annak negatív hatásait, nem számolják. Fel kell arra figyelni, hogy a foglalkoztatottság itt be van számítva a hatékonyság számításba. Hiszen amikor a posta nyereségét számoljuk, akkor abban benne van az is, hogy megszűnik, mondjuk két munkahely, pontosabban csökken posta bérköltsége és a kisposta fenntartási költsége. A másik oldalon viszont növekednek a költségek. És mint szó volt róla a másik oldalon az emberek költségeit, szabadidő csökkenését is be kell számolni. Sőt a környezetszennyezési károkat (megnő a lakossági autó és a postautó forgalma), és minden mást, be kell számolni. Pl. azt is, hogy az ottani épülettel mi történik. Fel lehet használni, vagy el kell bontani, stb. Így számolva jön ki egy pontos hatékonyságnövekedés, mondjuk, legyen ez 2%. Ezt kell összevetni azzal, hogy az embereknek szubjektíven mennyire fontos pl. az ottani kisposta. Ezt mondjuk közvélemény-kutatással, lehet feltárni. Ha nagyon fontos a kisposta, akkor az jelentsen mondjuk 3%-os viszonylagos életszínvonal-csökkenést ha csak enyhén fontos az jelentsen csak 1%-os viszonylagos életszínvonal-csökkenést. Tehát adott esetben, ha az ottani embereknek (szubjektív ítéletük miatt) is nagyon fontos a kisposta, akkor a 2%-os hatékonyságnövelés miatt nem érdemes megszüntetni a kispostát. Ha kevésbé fontos, akkor lehet, hogy érdemes megszüntetni. Tulajdonképpen a jövő fejlettebb közgazdaságtana itt pontos számokkal fog számolni. Tehát e szerint kell elsősorban dönteni. A döntésben mekkora szerepe lehet, annak, hogy ugyanakkor két embernek megszűnik a munkája, növekszik a munkanélküliek tábora. Ha belegondolunk, akkor vajmi kevéssé. Itt visszatérhetünk az elején taglalt fő elvre. Elsődleges szempont az értelmes szükséglet, hatékony munkával kielégítve. A foglalkoztatottság szempontja csak ez után jöhet. A pontosan számoló közgazdász, azonban ezt a „másodlagos” szempontot is beszámítja, mondjuk 0,5%-kal. Tehát pl. adott estben a 2%-os az összes hatékonyságnövelés és az ottani embereknek, közepesen fontos a kisposta, akkor a foglalkoztatottság növelés, a harmadlagos szempont dönthet.

A megoldás másik fele tehát: a pontos számolás.

Ha a kisposta az állam kezelésében van, akkor az államnak a fentiek értelmében kell eljárni, és ez lesz az optimális eljárás. Ha kisposta magángazdaságban van, akkor a magángazdaság csak a kisposta saját hatékonyságát fogja számolni, nyilván a lakosság vesztesége őt nem érdekli. Tehát a példában, biztosan megszüntetni a kispostát, holott a részletes gazdasági számítások szerint nem ez az optimális megoldás. Egy jó pontot be kell írni, az állami gazdaság bizonyítványába és egy rosszpontot be kell írni, a magángazdaság bizonyítványába. Ez nem jelenti azt, hogy magángazdaság adott helyen esetben nem jobb, mint az állami, de azt jelenti, hogy a „mindent privatizálni” elvet hirdetők, tévednek. A kérdés az, hogy mit tehet az állam, ha ilyen jelenségeket tapasztal a magángazdaság vonatkozásában. Először is ez még egy érv arra, hogy a privatizációt nagyon alaposan át kell gondolni. A másik, amit tehet, hogy saját eszközeivel (adó, szabályozás, hitel stb.) az irányba hat, hogy a magángazdaság a ne csak nyereségét, hanem az általa okozott veszteségeket is kénytelen legyen bekalkulálni.

Ha már az elveknél és hatékonyságnál tartunk, mindenképpen egy korábban megállapított elvet is ide kell venni. A magángazdaság hatékonyságát nem a kis összes adó biztosítja, hanem az adott gazdasághoz, az adott nép igényeihez (hagyományaihoz) pontosan igazított összes adó biztosítja. (Feltételezve, hogy az állam hatékony és nem korrupt.) Nagyon egyszerű példával Pl., ha kicsi az adó, de emiatt az állam nem gondoskodik gyerek óvodai elhelyezéséről. A szülő kénytelen otthon maradni, de az igényei szerint inkább dolgozna. Kiesik egy hatékony munkavégzés. Ugyanez, ha a szülő az igényei szerint inkább otthon maradna: ekkor a kénytelen-kelletlen munkavégzés miatt egy kevésbé hatékony munkavégzés esik ki. Ugyanez másik oldalról: van elég munkahely, de a szülő a hagyományok miatt, ill. az igényei miatt nem megy dolgozni, inkább az óvodás gyerekével otthon foglalkozik. Ekkor magángazdaság be sem tudja fizetni magas adót, mert kisebb a foglalkoztatottsága. De ha befizetné az is fölösleges, volna, mert kisebb államra van szükség, pl. azért, mert kevesebb óvodára van szükség. Ekkor valóban a kis adó a megoldás, de elsősorban azért, mert ez illeszkedik az adott nép igényeihez.

Viszont itt van ez a másik elv: ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor ezt a pénzzabáló szörnyeteget ne etessük, inkább csökkentsük az adót és az államot. Ez azonban nem elv, hanem tévedés. Először is számoljunk: az összes adó mondjuk 40%, ennek a 20%-át, vagyis 8%-ot zabál meg a rossz hatékonyságú, korrupt állam. Ha lecsökkentjük az összes adót 30%-ra akkor ennek a 20%-át fogja megzabálni a korrupt állam, vagyis 6%-ot. Tehát 10%-kal csökkentettük az adót és szükségszerűen az államot, és az egészből, csak 2% nyereség van. Továbbá már sokat elmélkedtem, arról, hogy bizonyos nagyságú államra szükség van a modern rendszerekben. Továbbá ez ellentmond az első elvnek miszerint: a magángazdaság legnagyobb hatékonyságát nem a kis (összes) adó, hanem a gazdaság sajátosságai, és a nép igényei szerint pontosan kiszámított (összes) adó biztosítja. Tehát egyetlen megoldás marad, a rossz hatékonyságú korrupt államból, jó hatékonyságú tisztességes államot kell faragni.

Feladatok.

A munkamotivációval kapcsolatos feladatok

És feladat a gyerekek munkára nevelése, szorgalom propagálása, amely feladat, a szülők, általában társadalom, és az iskolák, a tananyag feladata.

Egyéb feladatok.

„Legfontosabb az értelmes szükséglet kielégítése, hatékony munkával” elv, állandó figyelembe vétele. „A foglalkoztatottsági statisztika és az adófizetés nem lehet elsődleges szempont” elv, figyelembe vétele. „Az összes hasznot és kárt kell mérlegelni” elv figyelembe vétele. „Az adott eset, helyzet pontos kiszámolása” elv, figyelembevétele. „A termelés nagyságát a tisztességtelen versenyben, nem szabad azonosítani a potenciális (lehetséges) hatékonysággal” elv, figyelembe vétele. Az államnak így kell eljárni és magángazdaságot is ebbe az irányba kell terelni. „A magángazdaság legnagyobb hatékonyságát nem a kis (összes) adó, hanem a gazdaság sajátosságai, és a nép igényei szerint pontosan kiszámított (összes) adó biztosítja” elv, figyelembe vétele. „A rossz hatékonyságú és korrupt állammal nem lehet mást tenni, mint csökkenteni” tévedés beismerése. „A rossz hatékonyságú és korrupt állammal csak egyet lehet tenni: azt tisztességessé és hatékonnyá kell tenni” elv figyelembe vétele.

E faladatok egy független, tudományos demokratikus testületet, testületrész, (vezetésrészt) igényelnek.

Történelmi és százalékos értékelés.

Azt tudom, hogy Magyarországon ezen egyszerű elveket talán nem is ismerik. Azt nem tudom, hogy fejlett államkapitalista országokban ismerik e, de úgy sejtem hogy igen sőt ezeket a gyakorlatba is érvényesítik. Azért gondolom ezt, mert sokkal jobban működő gazdaságot sikerült kiépíteni. Viszont mi helyzet rendszerrel és általában az elvekkel, igazságokkal. Tehát Magyarországon és több más államkapitalista országban ezen elveket, (a többit sem) nem ismerik, akkor ezen elvek, nincsenek benne az államkapitalista rendszer elvei között. Pl. benne, lehetnének úgy, hogy ha nem is az alkotmány de fontos törvények tartalmazzák ezeket. Vagy benne lehetnének pl. a programokban. Vagy benne lehetnének az uniós belépési követelményekbe. Hiszen a jogrendszert kötelesek voltunk illeszteni, a pénzügyi rendszert is. Az uborka nagyságát is. Gazdasági pénzügyi, társadalmi elvekről szó sem volt. Tehát kijelenthetjük hogy ezen elvek, és sok más fontos elv és igazság, egyszerűen nincsenek benne az államkapitalista rendszerben. Ez pedig megmutatja az államkapitalista rendszer színvonalát. Igaz hogy más rendszerekben sem voltak benne ezen elvek. A brezsnyevi szocializmusban összességében még kevésbé voltak benn ezen elvek. Egyetlen elv volt benne a felsoroltak közül: tévedés kis állam. A többi elv azonban teljesen hiányzott. Ezért lehet különbségeket tenni a rendszerek között. Kijelenthetjük, hogy az államkapitalizmusból is hiányoznak ezen elvek, de kevésbé hiányoznak, mint más rendszerekből. A jövő fejlettebb rendszerében ezen elvek és más fontos elvek keményen és egyértelműen benne lesznek, vagyis szinte kénytelenek lesznek a vezetők ezen elveket a gyakorlatba is érvényesíteni. Ezért a százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,1% államkapitalizmus 1,4 % brezsnyevi szocializmus 1%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,3%? Tényleges demokrácia 2%.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés. Elméleti rendszertényező.

Kezdjük egy kis rendtevéssel, kategorizálással.

Sok a kényszerű és valódi munkanélküli, ezért csökken az adófizetés. Valódi munkanélküli, mert ők valóban nem dolgoznak, és önhibájukon kívül nem dolgoznak. Egy részük nem képes annyit dolgozni, amennyi az életfenntartáshoz szükséges, ők a jogosan segélyezettek. Másik részük, azért mert nem kap munkát, elfogadható munkát. Ennek okai gazdasági rendszer, rossz foglalkoztatottsági politika, stb.

Sok a lógós (nem kényszerű, de valódi munkanélküli), ezért csökken az adófizetés. Valódi, mert ők valóban nem dolgoznak, bár dolgozhatnának. Ez is kettébontható: akik valamilyen segélyt kapnak, és akik nem kapnak. Ez az egyének hibájából adódik, az állam erősebb ellenőrzéssel tudja kiszűrni a jogtalan segélyezetteket. Akik nem kapnak segélyt, azok lényegében nyomorognak.

Nagy a feketegazdaság (ők valójában dolgoznak, nem munkanélküliek). Ezért csökken az adófizetés.

Tulajdonképpen ez három különböző problémakör.

Kezdjük ezzel a gondolattal: sokan, bár van jövedelmük, nem fizetnek adót, de azért ők és családjuk igénybe veszik a kedvezményes állami szolgáltatásokat, sőt vannak, akik még segélyt is felvesznek.

Erre mondják azt sokan meglehetősen egyoldalúan, csúsztatva: az adófizetők tartják el a nem adófizetőket, vagyis 2 millió ember tart el 9,5 millió embert.

A fenti kijelentés nem igaz mert, az adófizetők adója, saját magukra és családjukra megy el.

Továbbá, mert azért a gyerekeket és az időseket nem kellene idekeverni. Egyfelől a nyugdíjasok, már csak visszakapják a pénzüket, vagyis ők nem eltartottak. A gyerekek pedig közgazdasági értelemben a jövő dolgozói, ők a reménységek a befektetések.

Továbbá, mert, mindenki fizet bizonyos adót, pl. Áfát. Mert, akik nem fizetnek adót, azok azért kimaradnak bizonyos állami szolgáltatásokból.

Továbbá, mert az eltartás szó, azért erősen pontatlan, mert a felsoroltak döntő többsége, lényegében saját maga tarja el magát, saját pénzéből eszik, lakik, ruházkodik, stb.

Ez a megfogalmazás már elfogadható lenne: 2 millió adófizető fizeti ki 4 millió ember adóját. Vagy 2 millió ember az adófizetés elmaradásával és egy részük 200 ezer ember jogtalan segélyfelvétellel is megkárosítja a társadalmat.

Lényegében itt egy jelentős réteg van, a feketegazdaság, ill. a feketegazdaságban dolgozók rétege.

De mielőtt tovább mennék, számomra ez az egész felhajtás (2 millió ember tart el 9,5 milliót, stb.) valahogy érthetetlen, és riasztó is. Itt én manipuláció, az ellenségkép (valakire rá kell kenni), a felületes vádaskodás szellemét érzem büdösödni. Egyfelől azért, mert ennél sok-sok, jelentősen nagyobb probléma van ill. volt, nem ez a magyar romlás oka. Másrészt, ha el is ismerjük, hogy ez komoly probléma akkor sem, csak a feketén dolgozók, ill. a lógósok a hibásak. A vezetés konkrétan nem intézkedett megfelelően, másfelől olyan gazdasági környezetet hozott létre, amely gerjesztette a feketegazdaságot, a feketemunkát.

A továbbiakban elsősorban a feketegazdasággal foglalkozom. A lógósok a jogtalan segélyfelvevők problémája inkább a szociális rendszerhez, a foglalkoztatottsághoz tarozik, erről pedig több helyen elmélkedem.

A továbbiakban haladjuk az alábbi logika mentén.

A feketegazdaság hátrányai. A feketegazdaságnál súlyosabb károsító tényezők.

Feketegazdaság károsságát enyhítő dolgok. A feketegazdaság előnyei.

A feketegazdaság hátrányai tehát.

Kevés adóbevétel, viszont egy-egy emberre, becsületes cégre nagy adó jut. Továbbá a kedvezményes állami szolgáltatások használatával megkárosítja a társadalmat. Továbbá, fokozza az igazságtalan aránytalan jövedelemelosztást, de az is igaz, hogy ez egy piti tétel a többi tételhez, pl. spekulációhoz, pl. haszontalan káros munka jövedelméhez képest, pl. a tulajdonosok, az igazgatóság és az egyszerű dolgozók jövedelem-különbségéhez képest. Továbbá, szerintem hátránya, hogy a titkolás ( a feketén dolgozó, alkalmazó rejtőzködik) miatt kisebb a hatékonysága, mint a legális gazdaságnak. És kétségtelenül a feketegazságban nincs állami fogyasztóvédelem, tehát a minőség is valamelyest csökken.

Vannak sokkal súlyosabb gazdasági problémák elég, ha pl. termelés 16 + hatékony állam feltételére gondolunk, pontosabban annak hiányára.

Azért a feketegazdaságnak van hasznossága, azért az említett károsság kiegyenlítődik.

Néhány példa.

Mert mit tesz pl. az a cipész, aki szükségszerűen a szegényeknek dolgozik, olcsón és nem ad számlát. Hasznos munkát végez, és kevesebb pénzt vesz ki gazdaságból, mint amennyi munkát betesz és segít a szegényeken. Egyetlen hibája, hogy mindezt adó nélkül teszi. Viszont ha adózna, lehet, hogy tönkremenne és ezt a hasznos munkáját, sem tudná folytatni.

Hasonlítsuk össze azt a gazdaságot, ahol sok „háziasszonynak” van takarítónője és ezek takarítónők számlával, dolgoznak, azzal, gazdasággal, amelyben háziasszonyok maguk takarítanak. Az elsőben több lesz az adó, nagyobb lesz a nyilvántartott GDP. Eközben mindkettőben egyenlő a hasznos munka a fogyasztás és az életszínvonal. A szegények adócsalása nem azonos a gazdagok adócsalásával. A szegények ilyenkor nem az államon keresztül kompenzálják a szegénységüket, hanem önmaguk teszik meg. A gazdagok adócsalása viszont azt jelenti, hogy az igazságtalan jövedelmükből nem adnak vissza még egy részt sem.

Egy másik példa fel akarom újítani lakásom és felfogadok egy villanyszerelőt, egy burkolót, egy vízszerelőt, egy szobafestőt és még sorolhatnám. Persze mindegyik azt mondja, hogy amennyiben számlát kérek akkor az Áfával növelt összeget számítja, pontosabban nem mindegyik, mert van aki kijelenti nem tud számlát adni. (Egyébként ez az Áfa dolog, tévedés, nem sok köze van az egészhez, a lényeg az, hogy az adózás nélküli munkát és olcsóbban kapom meg, és valószínűleg a szolgáltató is jobban jár. De ne szaladjunk előre. Az kijelenthető, hogy a példákban felsorolt munkák, többnyire hasznos munkák, amelyek jellemzően a feketegazdaságba tartoznak. Vagyis feketegazdaság jelentős részét az ilyen típusú munkák teszik ki.

Nézzük először a termelés szempontjából, pl. ezt a lakásfelújítást. És induljunk ki egy olyan minden szempontból, pocsék gazdaságból, mint amilyen magyar gazdaság. Ugyanis feketegazdaság szempontjából nagyon nem mindegy, hogy milyen gazdaságban értékeljük azt.

A probléma kulcsa az, hogy befizetett adó egy hatékony, korrupciómentes arányos államba folyik be. Vagy egy rossz hatékonyságú, korrupt, és éppen ezért aránytalanul nagyobb államba folyik be, az aránytalanul nagyobb adó. Az előző esetben egy viszonylag kisebb adót szolgáltatásban visszakap a befizető, részben úgy kap vissza, hogy az a munkáját is segíti. Az adójának döntő hányadát valahogy visszakapja az adófizető. Az utóbbi esetben egy viszonylag nagyobb adónak a felét, kétharmadát kapja vissza befizető, és az alig segíti a munkáját.

Én a magyar viszonyokból, vagyis az utóbbi esetből indulok ki.

A termelés szempontjából a legnagyobb haszna a feketegazdaságnak, a foglalkoztatottság. Vagyis az, hogy az itt felsorolt szakik fele egyszerűen nem tudna dolgozni, Ill. nem tudna annyit dolgozni, mint a feketegazdaságban, ha pl. szigorú ellenőrzéssel, ki lenne fehérítve, meg lenne szüntetve a feketegazdaság.

Egyébként az összes itt felsorolt munkáról ki lehet jelenteni, hogy hasznos munka, azt is, hogy átlagosan minőségéhez képest hogy olcsó munka, tehát duplán hasznos munka. E munkák átlagos minősége közepes. Attól hogy fekete, még hat rá a piaci verseny, hiszen a megrendelő válogathat. Azért, csak közepes minőségű, mert azért titkolózásból adódó szervezetlenség, és fogyasztóvédelem hiánya lerontja közepesre. Ha fehér gazdaságban lenne mindez, akkor sokkal drágább lenne, de csak fél fokkal lenne jobb minőségű. Mindezt megpróbálom lefordítania számokra.

Elemzés a termelés szempontjából.

Tételezzük fel, hogy 1 millió Ft-ért újítatom fel lakásom. 1millió Ft a munka értéke. Ha ez a ki lenne fehérítve, akkor ez az (adózott) összeg jóval magasabb lenne. 1millió Ft-ért csak 700 ezer Ft-nyi munkát kapok, (Vagy nem 8 évente újítom fel a lakásom, hanem 12 évente. Vagy a rossz cipőt nem javítatnám meg, hanem kidobnám a szemétbe, mivel nem lenne cipész, aki megjavítja. Ebben az esetben a felsorolt szakik egy része egyszerűen tétlenül otthon ülne.)

Tehát a termelés értéke ez esetben a feketegazdaságban 1 millió, kifehérített gazdaságban 840 ezer. Azért nem 700 ezer, mert beszámítottam hogy a kifehérített gazdaságban valamivel jobb a munkahatékonyság és a munkaminőség.

Tehát ebben a gyenge gazdaságban ilyen rossz állam mellett a termelés szempontjából jobb a feketegazdaság. Igaz, hogy ezt valamennyivel lerontja az igazságtalan elosztás negatív hatása.

Most nézzük, elemezzük a jövedelemelosztási igazságtalanság szempontjából ezt a lakásfelújítást.

Ha ki lenne fehérítve gazdaság, akkor nem 1milliót kellene fizetnem, hanem 2,2 milliót. Egyfelől plusz 800 ezer lenne a pluszadó, másrészt ebben az esetben a bürokrácia miatt a szakinak részben alkalmazni kellene egy adminisztrátort (könyvelőt, stb.). (Az igaz, hogy az adminisztrátor alkalmazása növeli a foglalkoztatottságot, de az is igaz, hogy fölösleges munkát végezne, normális gazdaságban hasznos munkát is tudna végezni. Vagyis az adminisztrátor fölösleges munkája, a nemzetgazdaság szempontjából inkább negatív hatással van, mint pozitív hatással.)

A plusz 800 ezer adó szétoszlik az egész nemzetben. De valójában ez nem 800 ezer mert a befizető ebből nyugdíjként (és esetleg egyéb szolgáltatásként) visszakap 200 ezret) Az Áfa végeredményben fogyasztási adó, és vannak még a munkától független adók is (pl., ha a gépkocsiadó, az illetékek és a vagyonadók). Ezeket akkor is befizeti a szaki, ha feketén dolgozik. Sőt ez esetben mivel több a munkája a jövedelme, többet is fizet. Maradjunk abban, hogy az egész nemzet kára, elosztási szempontból a befizetetlen adó miatt látszólag 300 ezer Ft. Viszont a feketegazdaságban résztvevők együttes haszna (a dolgozók és a vásárlók haszna) az előzőek alapján 160 ezer Ft. Mivel a feketegazdaságban sokan vesznek részt, a lakosság fele, azt is mondható, hogy feketegazdaság miatt elosztási szempontból lakosság 100 ezer Ft-tal károsodott. A kár azért nem 140 ezer Ft, csak 100 ezer Ft, mert beszámítottam, azt hogy az adó egy rossz hatékonyságú, korrupt államba megy be. Vagy azt is mondhatjuk, hogy elosztási szempontból a lakosság fele károsodott kb. 200 ezer Ft-tal. Viszont az igazságtalan elosztásnak van termeléscsökkentő hatása.

Mivel a fenti számítás nem egészen pontos, foglaljuk össze így az egészet.

Egy gyenge gazdaságban, rossz állam mellett, a feketegazdaság, termelési szempontból nem rosszabb, mint a kifehérített gazdaság. Elosztási szempontból pedig lakosság fele károsodik a feketegazdaságban termelt érték kb. 25%-ával. Ha mondjuk 30% a feketegazdaság aránya, akkor 8%-kal nő az igazságtalan elosztás. De az igazságtalan elosztás a feketegazdaság nélkül is pl. 50%-os. Ez ekkor nem 50% lesz, hanem 58%-os lesz. Egész más helyzet, ha jó gazdaságról, hatékony, korrupciómentes államról van szó. Ekkor a feketegazdaság összesített kára nagyobb.

Induljunk ki a abból hogy mi a megoldás, hogy lehet kifehéríteni a feketegazdaságot?

Gyenge gazdaságban rossz állam mellett nagy a feketegazdaság, azt csak akkora erőkkel, ellenőrzéssel lehet kifehéríteni, amely több energiát, munkát, pénzt követel, mint a feketegazdaság csekély kára. Mivel a gyenge gazdaságban rossz állam mellett a feketegazságnak csak csekély kára van.

Jó gazdaságban, jó állam mellett kicsi a feketegazdaság, azt viszonylag kisebb ellenőrzéssel tovább lehet csökkenteni. Ebben a gazdaságban érdemes tovább fehéríteni, mert itt a feketegazdaságnak nagyobb a károkozása.

Az ellenőrzésen kívüli közvetlen megoldás pedig a helyes adóztatás. És a bürokrácia csökkentése. A házi, háztáji alkalmi munkák egyszerű és alacsony adóztatása. Valamint a jó vagyonadózás. (És egy fontos megjegyzés: a jó adózás nem azonos az összességében alacsony adózással. Bizonyos tevékenységeknél különböző szempontok miatt alacsonyabb, más tevékenységeknél magasabb adó szükséges.)

Gyenge gazdaságban, rossz állam mellett az előző adózási megoldások mellett az egész gazdaságot, és az államot is át kell alakítani, ha többek között csökkenteni akarják a feketegazdaságot.

Az előzőek másképpen, kiegészítve.

Mostanában egyre többet hallom a politikusoktól, a szakemberektől, de az egyszerű emberektől is, az ehhez hasonló kijelentéseket: a magyar gazdaság legfőbb baja a nagy feketegazdaság. A magyar gazdaság legfőbb baja, hogy viszonylag kevesen fizetnek adót (elsősorban nagy feketegazdaság miatt), az állam ezen kevesek adójából működik. Ezeket kell elsősorban megszüntetni, és akkor már alapjaiban rendben lesz a gazdaság.

Értékeljük az elmondottak tükrében e kijelentéseket és kiderül, hogy ezek enyhén szólva tévedések. És ha ezeket a politikusok, szakemberek hangoztatják, akkor orbitális tévedésről beszélhetünk. Még inkább bűnbakkeresésről, a valódi bajok elkenésről, áthárításról van szó.

Az én sorrendem a legfőbb bajok tekintetében egészen más. A legfőbb bajok nagyjából (sok hiányosság megoldandó probléma szinte egyformán fontos) fontossági sorrendben. Jelenleg a legfőbb baj a hatalmas mértékű eladósodás.

Aztán, a korrupt és rossz hatékonyságú állam. Aztán a valódi termelési tényezők (feltételek) gyengesége, mint az állam, mint magángazdaság tekintetében. Ilyen termelési tényező, feltétel: a foglalkoztatottság, a szakértelem, (arányos szakképzés), a hozzáadott értéktöbblet, az igazi hazai innováció, stb.. Aztán a rossz termelésstruktúra (mit állít elő a termelés), amely szinte azonos a rossz fogyasztásstruktúrával. Aztán a zavaros és tisztázatlan állam és magángazdaság aránya. Aztán a rossz adórendszer. A rossz monetáris politika. A külföldre kivitt ellenérték nélküli pénz ( amely ez esetben részben hazai munka, hazai energia, hazai érték.) A gazdaság rossz szerkezete, a kis és középvállalkozások gyengeségére gondolok. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi, vagyoni különbségek, melynek csak hatoda-tizede származik a feketegazdaságból, a döntően nagyobb része, 70-80%-a sajnos legális. Általában a rossz gazdaságirányítás és itt konkréten egy hosszabb felsorolás jönne. (Megjegyzem már az előzőek is a rossz gazdaságirányításnak tudhatók be.) Nem akarom itt tovább sorolni a fontos bajokat, hiányosságokat, a lényeg az, hogy a feketegazdaság és ebből adódó a szűk adózás valahol a 17. a sorban. Ez nem lényegtelen, mert azért a 17. nagy bajjal is foglalkozni kell, de orbitális tévedés a 17. bajt, az első helyre tenni.

A tévedés alapja szerintem a pénzközpontú felfogás, amelynek az a lényege, hogy a pénz kvázi egyenlő a termeléssel. Sőt tovább fokozza tévedést, hogy csak a nyilvánosan megjelenő pénz, a pénz. Vagyis, ha pl. 30%-os feketegazdaság akkor annak kifehérítése következtében 30%-kal növekedne a nemzeti termelés.

A pénzközpontú felfogást már több fejezetben bíráltam és cáfoltam. E bírálatok cáfolatok ide is vonatkoznak.

A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan jövedelmeket, de az összes igazságtalan és aránytalan jövedelemnek csak hatodát okozza a pl. 30%-nyi feketegazdaság. A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan versenyt, de az összes igazságtalan versenynek csak hatodát okozza a 30%-nyi feketegazdaság.

És mi a helyzet az adózással és az állammal.

30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében kb. 15%-kal növekedne az állam adóbevétele, hiszen az Áfa, a vagyonadók, stb. nem növekednek.

Pl. a 40%-os a nemzeti teremést elvevő és szolgáltatásiban visszaadó állam, 65%-osra növekedne. (Persze ha ezt egy korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott állam teszi, akkor a visszaadott érték csak fele lesz az elvételnek. De itt és most induljunk ki abból, hogy az állam tisztességes, hatékony és nincs eladósodva. És persze az is kérdés hogy magángazdaság, amitől elvesznek, a népréteg szempontjából mennyire hatékony, de itt ebbe se menjünk bele.)

De nyilván ezzel az elvétellel a magángazdaság aránya, termelése csökken. Itt jön azon elv, hogy a termelési kapacitás átrendezése nem növeli a termelési kapacitást. Azon is el lehet gondolkodni, hogy 15%-nyi pénz vajon mekkora termelési kapacitás átrendezést hoz létre. De itt és most maradjunk annál a variációnál, hogy ez 15%-nyi termelési kapacitás-átrendezést tesz lehetővé. (Valójában ez sok mindentől függ, itt jönne azon elv, hogy a pénz nem azonos termeléssel, azért sem, mert a pénzt a termeléstől függetlenül is el lehet osztani.)

Ha rossz az adózás és a támogatás, akkor sok kisvállalkozó kiesik, csökken a termelése, ami nemcsak az összes nemzeti termelésre hat ki, hanem az adózásra is. Vagyis viszonylag rossz adózás, támogatás mellett, az állami termelés, szolgáltatás növekedése, több okból csak 10%-os lesz, ennyivel csökken a magángazdaság termelése. Az összes nemzeti termelés nem változik. Ez még egy viszonylag normális, közepes helyzet. A jelenlegi magyar viszonyokban valószínűleg ennél rosszabb helyzet alakulna ki. Van egy nagyon ideális változat is, amikor a nemzeti összes termelés kicsit nő, az állam nő, a magángazdaság ennél kevésbé csökken.

A lényeg viszont az, hogy tulajdonképpen nem a feketegazdaság a kifehérítése teremti meg a jó helyzetet, hanem pl. a jó adózás, a jó támogatás, az állam és a magángazdaság jó aránya, a hatékony termelés és még folytathatnám.

Az egész tanulsága tehát röviden a következő. A feketegazdaság kifehérítése amellett, hogy nem lényegtelen, de a legfontosabb megoldandó problémák közé sem sorolható. Ha a gazdaság legfontosabb problémai rendeződnek, akkor a feketegazdaság problémája is nagyrészt rendeződik.

Azért a feketegazdaságot ne értékeljük túl, másképpen.

Sokan vagy kevesen fizetnek adót, kérdése.

Mostanában ez az okoskodás járja: az a baj hogy kevesen fizetnek adót. Megint egy felületes badarságáradat, aminek ugyan van némi igazságalapja, de összességében egy zavaros badarság sül ki az egészből.

Az előző okfejtéshez azért a következőket is hozzá kell tenni.

Egyrészt ide belekeverik a nyugdíjasok és rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, és a kisgyereket nevelők problémáját is.

Hogy is van ez? Egyfelől olyan emberek (nem is kevesen), akik dolgozni szeretnének, és van szakmájuk, netán diplomájuk, nem kapnak munkát, legalábbis szakképzettségüknek megfelelő munkát. Másrészt pedig az a baj, hogy beteg idős emberek, ill. a gyereket nevelők nem dolgoznak? Itt valamilyen alapvető elemzési zavar van. Ott is zavar van, hogy a gyerekszülés, gyereknevelés nem hasznos munka.

És arról se feledkezzünk el, hogy a feketén dolgozók igaz, hogy nem fizetnek pl. nyugdíjjárulékot, de nem is kapnak nyugdíjat. Itt is zavar van, mert néha sajnálják a feketén dolgozókat, őket tarják kihasználtaknak, néha pedig szidják őket, őket tartják kihasználónak. Márpedig a kettő ellentmond egymásnak.

És arról se feledkezzünk meg, hogy azért bizonyos adókat (Áfa, jövedéki adó, illetékek, stb.) minden ember, a feketén dolgozó is, fizet.

És az alábbiakat sem árt átgondolni.

Attól, hogy szegényektől is beszedik az adót (mert az adózás szélesítése ezt is jelenti) és aztán segélyként visszaadják nekik, az állam lényegében nem nő, nem lesz nagyobb termelésű, szolgáltatású. Ha nagyon jól működik az állam a „széles adófizetés” ami gyakorlatilag szegényréteg, középréteg erősebb adóztatását jelenti egy fél fokkal növelheti ezen rétegekben az igazságos elosztást, de csak nagyon jól működő állam esetében. Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt a foglalkoztatottság növelését érti, akkor jobb, ha ezt is mondja: növelni kell a foglalkoztatottságot. Vagy: az alacsony foglalkoztatottság jelentős probléma, meg kell oldani. Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt az adócsalást, adókijátszást érti, akkor jobb, ha ezt is mondja: csökkenteni kell az adócsalást, az adókijátszást. Vagy: az adócsalás az adókijátszás jelentős probléma, meg kell oldani. Ezt a problémát egyébként elsősorban a jó adóztatással lehet megoldani.

A lényeg viszont ez: sokszorta nagyobb kárt okoz a nemzetnek az, aki papíron dolgozik, csak éppen ez a munka értéktelen, netán káros, vagy a hasznos munkája, kisebb, mint a jövedelme, vagyis az érdemtelen jövedelméből adózik, mint az, aki valójában hasznos munkát végez, de nem fizet bizonyos adókat.

És az a lényeg, hogy a termelés 16+hatékony állam, lényeges feltételén kellene gondolkodni, annak hiányát kell szidalmazni és nem ezen nagy okosságot kell szajkózni: az a baj, hogy kevesen fizetnek adót.

És főleg ezen kellene rágódni: hogy a fenébe jöhetett össze akkora államadósság, amelynek alig van pozitív látszata, de kb. évi 1000 milliárdot, von ki az országból, ami a sokszorosa annak, ami a feketegazdaság kifehérítéséből bejönne.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret) 7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/

Page updated

Google Sites

Report abuse