Bevezető elmélkedések a társadalomról, a szabályozásról, a szabadságról, a demokráciáról. Jog ábrák, demokratikus e. ábrák. Más ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Induljunk ki az előző részből, pontosabban ebből: a magánszféra a társadalomnak azon területe ahol gyengébb (kevesebb, kötetlenebb, türelmesebb, enyhébb szankciókkal járó) szabályozás szükséges. A kötetlenebb azt jelenti, hogy vannak választási lehetőségek (alternativált) és a határok nem fixek, hanem határok között mozognak (limitált). Ezek szerint vannak olyan társadalmi (társadalmi és gazdasági) területek, amelyek gyenge, amelyek közepes és vannak olyanok, melyek erős szabályozást igényelnek.

Néhány kategóriát állapítsunk meg.

Akármi a szabályozandó (ember, közösség, ország) van külső szabályozás és belső szabályozás.

Kire irányul a szabályozás, a tudatformálás és ki adja a szabályozást, tudatformálást - ez is egy felosztás.

Akár irányulást, akár adást (szabályozás, tudatformálás, tulajdonság stb.) nézünk, a felsorolt három terület lehetséges: állami, ill. társadalmi (civil szféra), ill. egyéni (magánszféra).

Van állami jogi szabályozás, és van társadalmi, erkölcsi szabályozás. A társadalmi erkölcsi szabályozásnak a lényege, hogy valamit azért nem szabad megtenni, mert a közösség megszól, megvet, kiközösít érte.

Egyébként ez a kettősség (állami, jogi, vezetési, ill. társadalmi) nemcsak a szabályozásban áll fenn. Van állami, jogi, vezetési: hatalom, vélemény, világnézet, erkölcs, tudatformálás, akarat, cselekvés, tulajdonság, jellemző, terület, stb. Van társadalmi hatalom, vélemény, világnézet, erkölcs, tudatformálás, akarat, cselekvés, tulajdonság, jellemző, terület stb.

Ugyanakkor a kettővel részben szemben (háromszög), van az egyéni hatalom, vélemény, világnézet, erkölcs, tudatformálás, akarat, cselekvés, tulajdonság, jellemző, és terület. A terület lehet helyi (pl. magánlakás, közterület) tárgyi, fogalmi, elméleti (pl. magánszféra, civilszféra). 

Megjegyzem minél magasabb a demokratikus szint (a közvetlen demokrácia) ez a három annál inkább összemosódik. Ugyanakkor a demokrácia nem engedi, hogy a három teljesen összemosódjon. Pontosabban arról van szó, hogy magasabb demokratikus szint következtében ez három az egyéni és társadalmi irányba mosódik össze (nem teljesen) és nem a vezetés irányába. Még egyszerűbben: az állam, jog hasonul az egyének, a társadalom véleményéhez, akaratához, stb. és nem fordítva.

Ezt a hármasságot gyakran kiegészíti egy negyedik, ötödik, stb. egység. Pl. magánvélemény, társadalmi vélemény, tudományos vélemény, vezetés (állami) véleménye.

A társadalom fogalma szintén zavaros, nálam is jelentkezik ez a zavarosság. Egyfelől a társadalom, társadalmi, azonos a társadalmi gazdasági rendszerrel ill. annak egy részével, amit nevezhetünk politikai rendszernek is. Másik értelmezése és most erről van szó: a társadalom, társadalmi az, ami nem egyéni és nem állami, vezetési. Ez az államtól, vezetéstől viszonylag független kisközösségek, kisközösségek összessége, valamint a népréteg, a lakosság. A harmadik értelmezése: társadalom, mint civil szféra. Bár ez a harmadik, szinte azonos a második értelmezéssel.

A szabályozás erősségét a jelenlegi társadalomtudomány nem méri, de mondjuk egyfajta mérés lehetne: egy nap alatt, egy főre eső figyelembe veendő szabályok száma. Olyan szabályok száma, amelyek le vannak ellenőrizve, és bizonyos szankciókkal járnak. Nemcsak a szabályok száma, de az ellenőrzés erőssége, és a szankciók nagysága is meghatározza a szabályozás erősségét.

A rendszer területei, bizonyos szempontból.

A magánszféra (nem azonos civilszférával): egyén, család, magánterület, magánügy.  A civilszféra (társadalom, lakosság): civil közösségek, civil szervezetek, vallási, világnézeti csoportok, igazi önkormányzatok, magángazdaság, magánmédia, stb.. Az állammal kapcsolatos (gazdasági-társadalmi rendszer, vezetés) területek.

Más beosztás: pl. irányítás, gazdaság, oktatás, egészségügy, művelődés, szórakozás, véleménynyilvánítás, stb.. Ezen területeket is fel lehet osztani. Magánszféra, civil szféra, állami szféra területekre. A két felosztás elfér egymás mellett.

A jövő társadalomtudománya talán kielemzi, hogy mely területek, milyen erősségű szabályozást igényelnek. Gyengébb lehet a szabályozás azokban a területekben, ahol a káosz nem okoz nagyobb problémát. Azt ki lehet jelenteni, hogy a káosz, a rendezetlenség nem jó. A kérdés az, hogy mekkora legyen a káosz, rendetlenség és rendezettség, fegyelmezettség optimális aránya. Ráadásul ez az optimális arány területenként változik. Úgy tűnik, hogy általában véve magánszférában nagyobb lehet káosz a rendezetlenség aránya, a civilszférában ennél kisebb lehet, az állami, jogi terület, ahol a legkisebb lehet a káosz, rendezetlenség aránya, legalábbis elméletileg.

Vannak azonban ezzel ellentétes jelenségek. A házunkban, a házunk táján, gyakran nagyobb a rend, mint a közterületen. A magánvállalatban, gyakran nagyobb rend, fegyelem van, mint egy állami intézményben. A házunkban, házunk táján levő rend abból ered, hogy van az embereknek önszabályozása, ill. van társadalmi szabályozás. Ha rendetlenség lenne, akkor megszólnának az emberek. Ebből persze nem az következik, hogy minden jó, ami magán és minden rossz, ami közösségi. A probléma inkább, az hogy a közös területeket nem érezzük a miénknek, ennek több oka van. A jövő demokratikus rendszerében ezek az okok nagyrészt megszűnnek. Egy olyan társadalomban, ahol magántulajdon elsődlegessége, az egyéni, családi boldogulás van hirdetve, valószínűleg nem szűnnek meg ezek az okok. Olyan társadalomban sem szűnnek meg, ahol alacsony a demokratikus szint. A jelenségben annak is szerepe van, hogy magánszféra rendezettségében sokkal nagyobb a szóródás, vannak nagyon rendes részek és vannak nagyon rendezetlen részek. Ez rendben van, az elején említett gyengébb szabályozásból ered. Az nincs rendben, ha az állami jogi terülten, a kelleténél nagyobb káosz, rendezetlenség van, márpedig ez sem ritka jelenség.

A káosz, rendezetlenség, rend, fegyelem, mindezeken gondolkodva többek között elérkezhetünk a szabadság fogalmának kérdéséhez. Azt gondolom, hogy a szabadság szó, olyan szerteágazó, összetett tartalmat takar, hogy e szót nem kellene oly gyakran hangoztatni, mint ahogy hangoztatják.

Bevezető elmélkedés a szabadságról.

Nemcsak külső kényszer, külső szabályozás van, hanem van az embernek belső szabályozása (önszabályozás), van belső kényszer is. A szabadság az, ha minél kisebb a külső kényszer, a külső szabályozás és az önszabályozás dominál? Ez is csak részben igaz, méghozzá több szempontból nem igaz (kis részben igaz). Mi van pl. a szenvedélybeteg belső szabadságával? Mi van, ha olyan a társadalmi-gazdasági rendszer, amelyben sok szenvedélybeteg alakul ki? A szenvedélybeteg nem nevezhető szabad embernek. Mi van a nyomorgó ember szabadságával? Hiába van kevés külső kényszer, nagy önszabályozási lehetőség, ha nyomorog az ember, mert akkor mégsem úgy él, ahogy akar. Mi van ha, olyan a társadalmi-gazdasági rendszer, amelyben sok nyomorgó, mondjuk azért mert a másik oldalon sok a dúsgazdag? A nyomorgó, beteg ember nem nevezhető szabadnak.

A szabályozatlan társdalomban megjelennek a kiskirályok. Kiskirály lehet egy agresszív ember (aki leüti azt, aki véletlen a lábára lép), egy rablóvezér, egy basáskodó helyi vezető, basáskodó munkahelyi vezető, és még sorolhatnám. Ha sok a kiskirály, akkor az emberek nem élnek szabadságban. Mi van, ha az anarchikus a társadalom teret enged az agresszív embernek, a rablóvezérnek, a bűnözésnek, a csalásnak? Abban a társadalomban, ahol az embernek állandóan rettegnie kell, hogy nehogy megverjék, becsapják, kirabolják, nem élnek igazán szabadon az emberek.

Azután itt van a társadalmi szabályozás problémája. Akármilyen is az állami, jogi szabályozás, ha az embert, többiek (a társadalom) minden apróságért megszólják, megvetik, kiközösítik, akkor az, nem nevezhető szabadságnak.

Nézzük a problémát az állam, jog oldaláról. Először is nemcsak korlátozó jogok vannak, hanem megengedő, valamit biztosító jogok is. Az sem lehetséges azonban, hogy csak megengedő, biztosító jogokat vesszük figyelembe, és korlátozást nem. Hiába sok a megengedő, biztosító jog, ha sok mellette a korlátozó jog. Ekkor még a jog igazságosságáról nem is beszéltem. Mindkettőt figyelembe kell venni a megengedő, biztosító jog általában növeli a szabadságot, a korlátozó, általában csökkenti. Ellenben ez sem egyértelmű. Az előbb felsorolt eseteket (szenvedélybetegség, nyomor, kiskirályosodás, bűnözés, túlkorlátozó társadalom) a viszonylag erős, határozott állami, jogi szabályozás képes leginkább csökkenteni. Ha tehát túl gyenge az állami, jogi szabályozás, akkor az is a szabadság rovására mehet.

A gyenge szabályozás, a kiskirályosodás, a bűnözés oda vezet, hogy egyes egyéneknek, csoportoknak igen nagy lesz a szabadsága, a többségnek, viszont igen kevés lesz a szabadsága.

Van azonban a problémának egy harmadik oldala is. A rend a rendezettség, fegyelmezettség, ill. a rendetlenség, rendezetlenség, fegyelmezetlenség (kötetlenség, lezserség, egyéniség megjelenítése, egyféle szabadság) problémája is ide tartozik. Korábban ezeket felsoroltam, mint szükségleteket, méghozzá egymással ellentétes szükségleteket. A rend, a rendezettség fegyelmezettség általában jobb működőképességet biztosít. Ugyanakkor az embernek szüksége van kötetlenségre, lezserségre, az egyéniség megjelenítésére, mindezek egyféle szabadságot jelentenek. Ugyanakkor szinte minden embernek más arányban van szüksége a két szükséglet ötvözetére. Vannak, akik egy viszonylag magasabb rendben, rendezettségben érzik jól magukat, és vannak, akik számára ez fokú rend, fegyelem szinte elviselhetetlen. Vannak, pl., akik a katonaságban érzik szabadnak magukat. Ugyanakkor ez nemcsak egyéniség kérdése, de kultúrák, vallások, világnézetek kérdése is. A társadalmi vélemény a társadalmi tulajdonság itt is megjelenik. Ha viszont a két szükséglet aránya ennyire egyéni és érzelmi, szubjektív kérdés, akkor megint csak többség ízlése véleménye lehet mérvadó. Megint kilukadtunk a demokráciánál, a többség véleményénél. A demokrácia egyébként is arról szól, hogy a vélemények lehetnek szabadok, a véleménynek összesítéséből jön létre végrehajtás, viszont a végrehajtás legyen fegyelmezett. A demokrácia (közvetlen demokrácia) tehát nagy szabadságot ad, mert egyrészt a többségnek megfelelő (rend és rendezetlenség) aránya jöhet általa létre, másrészt az érvényesülő vélemények szabadságát biztosítja. Egyszerre ad viszonylag nagy szabadságot és nagy rendezettséget. A vélemények összesítéséhez is rendezettség kell, és ez szükséges a végrehajtáshoz is.

Továbbá kilukadunk annál, hogy a szabályozottság ne legyen túlzott, de túl gyenge sem, valamiféle arany középút megtalálása a cél. A szabadság másik megközelítése az erkölcsi, jogi megközelítés: mindent szabad, ami másnak nem árt. Ellenben, azt eldönteni, hogy mi árt másnak, megint csak nem egyszerű. Erről később lesz szó. A szabadság problémájához tartozna még a független nemzet problémája és más ebben a fejezetben nem említett probléma. Többek között az egyéni akaratszabadság problémája is szorosan összefügg a szabadság problémájával. Továbbá összefügg a tudatformálás problémájával, mert ha nincs egyéni vélemény, ha tudat zavaros, manipulált, akkor nem lehet szabadság. 

Mi is az a szabadság? Az én értelmezésem szerint a szabadság egy nagyon széles fogalom és van egy szűkebb fogalom, amit én önrendelkezésnek nevezek. Annál szabadabb az ember általában (a többség), minél fejlettebb, igazságosabb demokratikusabb társadalomban, gazdasági-társadalmi rendszerben él.

Ennél nehezebb a szűkebb értelmezés, az önrendelkezés meghatározása. Ki kellene választani azokat a tényezőket, amelyek leginkább összefüggnek az önrendelkezéssel (szabadsággal).

Az önrendelkezés egységei.

A magánszféra - egyéni, társadalmi, állami, jogi - tiszteletben tartása. A  civil szféra szélesen limitált, alternatívált szabályozása A viszonylag egységes (kulturális, világnézetű, lakóhelyi, stb.), és viszonylag nagy autonómiával rendelkező kisközösségek kialakíthatósága.  A politikai (az alapvető megengedő, biztosító jogok), minősége, száma.

Részben, félig ide veszem az összes demokratikus egységet, ezekről főleg a döntéshozó mechanizmusban, mint nagyobb egységben, lesz szó. Részben, félig ide veszem az alulszabályozottság-túlszabályozottság arany középútját. Erről is később lesz szó. Részben félig ideveszem az optimális nemzeti függetlenséget. Szerintem nagyjából ezekből áll össze az önrendelkezés szükségletének kielégítése, ezektől függ leginkább az önrendelkezés nagysága.

 További bevezető elmélkedések a demokráciáról.

Sokszor elmondom, de azért itt is elmondom. A demokrácia lényege, a népuralom, a nép érdemi beleszólása, részvétele a törvények kialakításába. Ez pedig csak közvetlen úton tud leginkább megvalósulni. Jelenleg a törvények kialakításba minimális lakosság részvétele.  Számos más tényezője is van a demokráciának, de ez a legfontosabb.

A demokrácia egységei.

Legfontosabb teljes tényező: a lakosság közvetlen, érdemi részvétele a törvényhozásban. Egy kevéssel kisebb fontosságú (háromnegyedes) tényezők. A lakosság érdemi, közvetlen vezetés–kiválasztása. A lakosság érdemi, közvetlen részvétele az állam, a vezetés leellenőrzésében.

Egy kevéssel kisebb fontosságú (kétharmados tényezők). Az önrendelkezés egységei. A vezetés demokratizálódásának tényezői.

Feles tényező: az igazságos és arányos hatalmi vagyoni hierarchia, az igazságos társadalom.

Valamilyen mértékben minden tényező összefügg a demokratikus szinttel.

Az önrendelkezés és a demokrácia szálai keresztezik egymást.

Kitérnék néhány társadalmi paradoxonra. Azért térnék ki ezekre, mert lehet hogy sokakat az ehhez hasonló tudatosodott vagy tudat alatti paradoxonok zavarnak.

Társadalmi paradoxonok.

Én elmondom, hogy szerintem mi a szabadság. Ugyanakkor megmondhatja bárki, hogy mi a szabadság? Ha valaki megmondja, megszabja, hogy mi a szabadság, akkor az már nem szabadság. Én elmondom, hogy szerintem mi a demokrácia. Ugyanakkor elmondhatja bárki, hogy mi a demokrácia? Ha elmondja, megszabja bárki, hogy mi a demokrácia, akkor az már nem demokrácia. A többség mondhatja meg, mi a demokrácia. Mindent, amit elmondok, (bármely egyén) többek között ez a mondat is, ez az okoskodás is, csak egyéni vélemény, nem biztos, hogy igaz.

Ha azt mondom, hogy tessék kérem az egyéni véleményeket összesíteni, kategorizálni, közvitára bocsátani, és figyelembe venni, akkor, ez is csak egy egyéni vélemény, ami nem biztos, hogy igaz.

A jelenlegi, egyik logikus válasz erre ez lehet: tessék kérem a véleményét előbb elfogadtatni, ha majd sokaknak ez lesz a véleménye, akkor ez a vélemény valahogy érvényesül. Jelenleg demokrácia van, mert én elmondhatom (és mindenki elmondhatja) a véleményét.

Erre én ezt válaszolom.  Minden korban elmondhatta az egyén a véleményét, nem mindegy, hogyan. Titokban, vagy szabadon. Az sem mindegy, ha elmondta, akkor azt megtorolták, közömbösen vették, vagy figyelembe vették. Az sem mindegy hogy a vélemény kiegyensúlyozottan, arányosan kerül nyilvánosságra, vagy sem.

Van azért a fejlődésnek egy olyan iránya, hogy a véleményeket egyre szabadabban lehet elmondani és a megtorlás helyett az elfogadás, figyelembevétel irány érvényesül. Jelenleg a szabadság megjelenítés foka elég jó (messze van tökéletestől), viszont a figyelembevétel csak közömbösségig jutott el. A kiegyensúlyozottsággal és arányossággal is vannak problémák.

Ugyanakkor, ha van egy ilyen fejlődési tendencia, akkor ezt fel lehetne gyorsítani. Továbbá ez nem minden véleményre igaz, mert a vezetők véleménye azért érvényesül. A vezetők véleménye is lehet jó és rossz. Ha a vezetők véleménye is lehet jó, vagy, rossz akkor azt miért kellene azt jobban elfogadni, mint pl. az én véleményem. Egyébként pedig ez a helyzet igazságtalan.

Erre a válasz. Hja kérem ilyen lassú fejlődés, jelenleg itt tartunk, és az ön tendenciája szerint egyszer majd elérkezünk az ön által kívánt állapotba, feltéve, ha az igaz. Lehet, hogy száz év múlva, de ez a fejődés üteme. Ami pedig a vezetőket illeti, tessék kérem vezetőnek lenni. Mindenkinek megvan adva lehetőség, hogy vezető legyen.

Az én válaszom erre. Rendben van, de miért kellene száz évet várni. Ha felgyorsítjuk a fejlődést, ami nem is felgyorsítás, hanem a stagnálás, lelassulás megállítása, megfordítása, akkor előbb alakul ki egy kellemesebb élet. Egyébként pedig egy sereg jel arra mutat, hogy a jelenlegi tendencia mellett egy válságkorszak következik. Miért ne lehetne az emberiséget egy sereg fölösleges szenvedéstől megszabadítani. Ami pedig az én vezető tisztségemet illeti. Az nem igaz, hogy bárkiből lehet vezető. Egyfelől ez jelenleg szerencse kérdése is. Másfelől az én nézeteimmel, rendszer átalakító nézeteimmel, nem lehetnék jelenleg vezető.

Erre válasz. Ez az egész csak az ön egyéni véleménye, ami vagy igaz, vagy nem.  Ha minden őrült világvégét jósoló, általános megújító véleményét figyelembe vennénk hová jutnánk. Ön sem venné jó néven, ha minden őrült eszement elképzelését elfogadnánk. A demokrácia lényege éppen az, hogy az egyéni, őrült véleményeket ne fogadjuk el, hanem egy legitim vezetés, vitában kialakult véleményét fogadjuk el.   Lehet hogy az ön véleménye nem örültség, de az is lehet hogy az. A jelenlegi döntéshozó mechanizmus olyan, hogy kiszűri az örültségeket.

Erre válaszom. Minden korban, az ön által elitélt korokban ugyanezt mondták. Ezért törtek ki a forradalmak, folyt vér, mert az új véleményeket ugyanilyen értetlenül fogadták. A jelenlegi döntéshozó mechanizmus lehet, hogy kiszűri az örültségeket, de kiszűri az igazságokat is.  Én nem azt mondom, hogy az én véleményemet vegyék figyelembe, hanem mindenki véleményét köztük az én véleményem is. Egyébként ez az egész tanulmány bizonyítja, hogy igazam van.

Erre a válasz. Uram, mint mondtam ez az egész csak az ön véleménye. Értse meg ez az egész, beleértve a tanulmányát is, csak az ön egyéni véleménye. Nehogy már ön határozza meg mi a demokrácia. Vannak lehetőségek, hogy az ön egyéni véleményét valamilyen szinten elfogadtassa, érvényesítse. Az ön állítása szerint, jelenleg ezek a lehetőségek nem elégségesek, de ez megint csak az ön egyéni véleménye.

A képzeletbeli vitát nem folytatom, elismerem hogy részben legyőzött az ellenfél.

A demokráciának a következő a paradoxona. Egyfelől azt mondom, hogy a közösség véleményét fogadjuk el, és ne az egyén véleményét. Amikor ezt mondom, akkor ez egyéni vélemény, tehát nem szabad elfogadni. Továbbá, minden a demokráciával kapcsolatos új nézet, új kiindulópont egyéni véleményként jelentkezik először, tehát mint egyéni véleményt nem lehet elfogadni. 

Természetesen, ha létrejönne a vélemények, mindenki véleményének szervezett gyűjtése, összesítése, majd a többség véleményének a törvényekben való figyelembevétele, akkor ez a paradoxon csak részben állna fenn. Az új elgondolásokkal kapcsolatosan a következőket lehetne tenni. Ezekből, a használhatókat, pl. közvélemény-kutatással (reprezentatív csoport) lehetne kiválogatni. A kiválasztott javaslatot pedig, mondjuk népszavazással, lehet jóváhagyni. Gyakorlatilag tehát létre lehetne hozni olyan helyzetet, amelyben ez a paradoxon már nem érvényes. Ellenben minden gyakorlatot meg kell előznie az elméletnek, főleg a demokráciában. Ez a demokrácia, következő paradoxona. Hiába van egy jó gyakorlati megoldás, ha elméletileg (vita szintjén) nem lehet odáig eljutni.

Ugyanakkor a paradoxon keresése, nem az igazság keresése, hanem egy vitataktika. A lényege ugyanaz, mint sakkban a patthelyzet elérésének. Nincs több lépéslehetőség, tehát az nyer, aki nem akar lépni, akinek jó az álló helyzet. Más rafinált vitataktikák is vannak (pl. a vita elterelése a vita lényegéről) melyekkel lehet nyerni a vitában, de hosszabb távon és általában az életben csak veszíteni lehet.

A tényleges (közvetlen) demokrácia egyetlen hibája, hogy sok a paradoxon.

Kitérnék még néhány paradoxonra. Ragaszkodom ahhoz, hogy ezen véleményem elsősorban érvényesüljön: minden vélemény egyenlően érvényesüljön. Ez olyan paradoxon, amit még az előzőknél is nehezebben lehet feloldani. Vagy: vannak igazabb, hasznosabb és kevésbé igazabb és kevésbé hasznosabb vélemények, de minden véleménynek egyenlően kell nyilvánosságra jutni, és egyenlőnek kell lenni az érvényesülési lehetőségének. Gyakorlatilag arról van szó, hogy minden vélemény nyilvánosságra jut, de azt hogy ebből melyik igaz melyik hasznos csak egy hosszabb vitában derül ki. Ugyanakkor lehet, hogy az adott vélemény azt mondja, ne legyen hosszabb vita, ezt a véleményt most és itt azonnal fogadják el.

Az én véleményem szerint: minden véleménynek egyenlően nyilvánosságra kell kerülni, azt egy hosszabb, alaposabb vitában kell megvitatni és végül is, a többségnek, kell dönteni, arról hogy azt igaznak, hasznosnak érvényesíthetőnek tartja, vagy sem. Ugyanakkor előjöhet ezzel eltérő vélemény, amelyik pl., azt mondja: ne többség döntse el a vélemény igazságát, hasznosságát, hanem a vezetés.  Vagy azt mondja, döntse el a többség, de azért a nyilvánvaló hamis káros vélemények ne jelenjenek meg azonos arányban, mint hasznos, igaz véleménynek. Ebben az esetben már a megjelenést is korlátozzák, ami megint csak azt jelenti, hogy egyes emberek, a vezetés szelektál.

Én továbbra is ragaszkodom ehhez a véleményemhez: minden véleménynek egyenlően kell nyilvánosságra jutni, és azt egy hosszabb alaposabb vitában kell megvitatni és végső soron a többségnek, kell eldönteni, hogy azt igaznak hasznosnak, érvényesíthetőnek tartja vagy sem. Ehhez még hozzáteszem, olyan tájékoztatási és közvélemény-kutatási rendszert kell létrehozni, hogy minél több ember véleménye, kerüljön be az alaposan megvitatható vélemények és esetleg érvényesülő vélemények közé. Továbbá hozzáteszem: minél több kérdés kerül szavazásra, annál inkább megvalósul az előző kívánság. Ugyanis a szavazás egyben a vélemény elmondása, és egyben a vélemény érvényesítése is. Ha a szavazást megelőzi egy hosszabb, alaposabb, kiegyensúlyozott vita, akkor ez a feltétel is megvalósul.

Ha ezeket kijelentem, akkor megint elkezdődhet az előzőkben vázolt vita, vagyis az, hogy mindez, csak az én egyéni véleményem.

Ekkor merül fel, hogy első lépcsőben legalább valami etikai kódexet kell létrehozni. Igen ám csakhogy ezek az etikai kódexek is megfeneklenek, vagy látszólag elfogadják, de nem tartják be őket.

Ekkor jön elő a tízparancsolat, vagy húsz-parancsolat, stb. szükségessége. Ekkor viszont előjön, hogy a tízparancsolatot ki hozza létre. Továbbá előjön a tízparancsolat megváltoztatásának kérdése. Ezt mondjuk, úgy lehet megoldani, hogy az első tízparancsolat arra is kitér: hogyan lehet tízparancsolatot megváltoztatni, ill. létrehozni.

Ki hozza létre, és hogyan az új tízparancsolatot? Ezen érdemes elgondolkodni.

A történelemben szerencsés konstellációban, az értelmes, demokratikus, bátor vezetők hoztak létre új, jó tízparancsolatokat. Persze születtek rossz tízparancsolatok is, de ezek szerencsére nem maradtak fenn annyi ideig, mint a jó tízparancsolatok.  Viszont szükség lenne további jó tízparancsolatokra.

Jelenleg a demokráciával kapcsolatos új nézeteket két módón lehetne érvényesíteni. Vagy egy vezető csoport politikai erő állna mellé, és így érvényesülne. Ennek igen kevés az esélye. Vagy valaki közzétenné és sok ember határozottan mellé állna. Ennek is kevés az esélye. Ebből az a tanulság, hogyha valaki olyan új nézettel találkozik, amellyel egyetért, akkor ne csak regisztrálja, hanem határozottan álljon mellé.

Van itt még egy ellentmondás a demokráciával kapcsolatban, amiről érdemes elgondolkodni. Egyfelől azt mondtam, hogy az egyéni vélemény, a vallás a világnézet, stb. a magánszféra, vagy a civilszféra szabályozási körébe tartozzon. Ugyanakkor a magánvélemények bizonyos csoportja már törvényalkotó lenne, ami már az állam, jog területe, egy más szabályozási kategória. A megoldás itt az önkéntesség, vagyis az egyén hozzájárul ahhoz, sőt kéri, hogy a véleménye egy más szabályozási kategóriába tartozzon. Aki ehhez nem járul hozzá, annak véleménye, világnézete marad a magánszféra kategóriában. A harmadik kategória a tudományos, ill. statisztikai kategória. Ha az állami tudomány, ill. statisztika végez felmérést, akkor az lehet törvényalkotó vélemény, tehát lényegében az állami, jogi kategóriába kerül a vélemény, stb.. Ha nem állami tudomány, ill. statisztika végez felmérést, akkor egy közbenső kategóriáról van szó. Mindez persze a jövő zenéje. Mi van jelenleg? Ha valaki közzéteszi az egyéni véleményét akkor, vállalja, hogy az elkerül a magánszféra kategóriájából.

Visszakapcsolódva a szabadsághoz. Ha valaki önként lemond, lemondhat a szabadságáról, akkor megmarad a szabadsága. Ha valaki, bárki önként lemond, lemondhat a véleménynyilvánítási, szólási, vallási, világnézeti szabadságáról, mondjuk úgy, hogy azt közzéteszi, attól nem csökken a szabadsága. 

Az állam (vezetés) eszközei, módszerei.

Az állam (vezetés) legfontosabb általános feladata, szerepe, a központi szabályozás, irányítás, konkrétabban: a jogalkotás, jogalkalmazás, intézkedés, ellenőrzés, felügyelet, irányítás. A jövőben, e szabályozásban, irányításban (főleg a szabályozásban), a lakosság is részt fog venni. Ugyanakkor részben megmarad az állam ezen szerepe, feladata. Az államnak önmagát is irányítani és szabályozni kell és a civil szférát, a lakosságot is irányítani, szabályozni kell. Ez a két irányítás részben eltér részben azonos.

A lakosságot, civil szférát inkább a helyes irányba kell irányítania (terelnie). Saját magával ennél szigorúbban kell bánnia. A különbség kb. az, ill. annak kellene lennie, ahogyan az ember saját magával és a kamasz gyerekével bánik. Saját magát köteles helyes irányba terelnie, a kamasz fiával kapcsolatosan pedig türelmesebb óvatosabb eszközöket, módszereket alkalmaz.

A „terelés” szót én abban az értelemben használom, hogy nincsenek direkt karámok, széleken lezárt utak, a terelendő sokaság szétterülhet, és részben saját maga is megválaszthatja a célhoz vezető utat. De azért a terelő vigyázz arra, hogy ne legyen teljes szétoszlás, és vigyázz arra, hogy a terelt sokaság iránya, bár egy kicsit eltérhet erre-arra, de mégis a főirány, a cél felé tartson. És persze erre úgy tud vigyázni, ha maga is a jó úton halad. Tehát nincsenek karámok, vagyis a direkt kényszer ritkán csak a legszükségesebb esetben alkalmazható. Direkt kényszer helyett inkább ösztönzések, motivációk és meggyőzések vannak.

A felsorolt állami (vezetési) eszközök elsősorban a magángazdaság, a civilszféra, a lakosság irányába ható eszközök: az adózás, a költségvetés (visszaadott pénz, erőforrás), az állami kedvező hitelezés, a szabályozás, a közvetlen, direkt segítség.

A közvetlen direkt segítség alatt pl. ezt értem: létrejön egy olyan állami szervezet, intézmény, aki, az egyéni szereplőkkel (a különböző egyénekkel, cégekkel, közösségekkel) közvetlenül tarja a kapcsolatot, azoknak testre szabottan ad tanácsot és adott esetben intézkedik. Persze a tanácsadás, intézkedés nem lehet elfogult, ezért ennek is kell lennie előírásának. Mégis azon tény, hogy közvetlenül és egyénileg foglalkozik a szereplőkkel más, mintha egy általános törvényt hozna létre. A közvetlen direkt segítség pl. az is, ha az állam  tudományosan, szakszerűen kidolgoztat speciálisabb eljárásokat, módszereket és azokat közzé teszi. Továbbá közvetlen segítség, pl. valamilyen rendezvény, verseny állami megszervezése, valamilyen díj, jutalom kiosztása.

Közvetlen direkt segítség, kedvező, tehát valamit, valakiket ezzel támogat az állam. Az adózás, a költségvetés, a hitelezés, a szabályozás, lehet kedvező, és viszonylag kedvezőtlen. Ezekkel tehát az állam valamit, valakiket támogathat, vagy éppen korlátozhat, akadályozhat. Ezeket tehát nevezhetjük a jó irányba tolás (terelés) állami eszközeinek is.

Az állam másik nagy módszere, eszköztára: a tájékoztatás, és részben az oktatás. Ezt is több felé kell osztani: kötelező tájékoztatás, a jó irányba tolás tájékoztatása, és az objektív, alternatív tájékoztatás.

A kötelező tájékoztatás, amit minden embereknek ismernie kell, pl. a törvények közzététele.

A jó irányba terelés tájékoztatása, pl. az előbb említett speciális tudományos ismeretek közzététele. Mondjuk, ezek az állam tanácsai lakosság, a civilszféra felé. Idetartozna még a jó irányú propaganda. A probléma az, hogy akár a tanács, akár propaganda, nemcsak jó irányú, de rossz irányú is lehet. Ez, a tájékoztatás, legproblémásabb területe. A helyes tendencia az, ha ez a fajta tájékoztatás a lakosság, civil szféra által kontroláltan működik és  minden kétséges ( kétséges hogy jó, vagy rossz irányú) tájékoztatás átkerül a következő kategóriába, az objektív, alternatív tájékoztatásba.

Az objektív alternatív tájékoztatás, az, amikor az egyéni szereplőknek, egyéneknek, cégeknek, közösségeknek önállóan kell, ill. lehet dönteni. Ilyen, pl. a világnézet. Ilyen, pl. a népszavazások, és azok előzetes tájékoztatása. Az objektív alternatív tájékoztatás, ha minden lényeges tényező, vélemény, változat hasonló módón, arányban van közölve.

Ismételt fejezet, az államról szóló és a civilszféráról szóló tanulmányrészben is megjelenik.

Az államról való elmélkedés másik oldala. A kisközösségi szolgáltató állam. Elméleti rendszertényező. 

A szolgáltató államról eddig úgy beszéltünk, mint a nemzet központi irányításáról. Nevezzük ezt: nemzeti szolgáltató államnak.

Azonban egy kisközösség, leginkább lakóközösség is szervezhet önmagának, pl. óvodát, bölcsődet, polgárőrséget, kórházat, idősek otthonát, színházat, múzeumot, és még lehetne sorolni. Nevezzük ezt: kisközösségi szolgáltató „államnak”.

Bár itt azért előjön az első probléma: azért egy kisközösség nem szervezhet meg mindent, pl., nem alakíthat szabadon iskolát a nemzeti alaptanterv miatt. Nem alakíthat igazságszolgáltatást, nem alakíthat rendőrséget, nem alakíthat ki okmányirodát, és még lehetne sorolni.

Itt a következő kérdések merülnek fel: mit szervezhet, alakíthat ki egy kisközösség (nem a jelenlegi törvények, hanem a társadalmi logika szerint)?

És amit megszervezhet, kialakíthat azt mennyire szabadon, teheti?  Mert akár iskolát is szervezhet, csak ekkor pl. olyan sok a megkötöttség, hogy már alig beszélhetünk önálló kialakításról.

Mennyire független, önálló önszerveződő, a kisközösség. Mert pl. a jelenlegi önkormányzat, nem nevezhetők független, önálló, önszerveződő kisközösségek, ez inkább a nemzeti állam decentralizált formája.

Mekkora az a kisközösség? Hiszen pl. egy korház alakításához már meglehetősen sok emberre van szükség.

Milyen jellegű a kisközösség? Pl. hasonló gondolkodású, jóindulatú, önzetlen, demokratikus beállítottságú emberekről van szó, vagy egy vegyes közösségről. Nem mindegy.

Mielőtt tovább megyek, azért tisztázni kell egy lényeges kérdést.

Azt sokszor sok helyen bebizonyítom, hogy a magángazdaság nem képes a gondoskodó államot pótolni.  Itt és most tehát nem erről van szó. Arról van szó, hogy a kisközösségi gondoskodó „állam” pótolhatja, válthatja fel a nemzeti gondoskodó államot. Azért azt megjegyezném, hogy neoliberalizmus elsősorban abban gondolkodik, hogy magángazdaság váltja ki a nemzeti államot. Tehát nem az önszerveződő kisközösségekben gondolkodik.

A következőt is látni kell. A nemzeti szolgáltató államnak következő hibái vannak, amelyek nem szükségszerű hibák, de talán hajlamosságról beszélhetünk. Rossz hatékonyságú és korrupt. Kérdés: kisközösségi „állam” kevésbé hajlamos rossz hatékonyságra és korrupcióra?

Továbbá nemzeti államot a nemzeti vezetés állandóan éppen az aktuális vezetés észjárása, netán butaságai szerint változtatják. Ha kisközösségi állam van, akkor ettől a központi butaságtól, illetve az állandó változtatástól való függés megszűnik. Továbbá a kisközösségi „állam” a benne részt vevők igényei szerint jön létre. Persze csak akkor, ha egynemű, jóindulatú, és önálló, valamint nem túl nagy az alakító kisközösség. Illetve ha az alakítandót viszonylag szabadon alakíthatja.

Tehát kisközösségi szolgáltató „államnak” kétségkívül számos előnye lehet a nemzeti szolgáltató állammal szemben.

(Nem mellékes a demokrácia szintje sem. Feltételezhetjük, hogy a kisközösségben nagyobb eséllyel alakul ki magasabb demokrácia, mint a nagyközösségben?)

Mindehhez hozzá kell tenni: elvileg ki kell tágítani a civil szerveződések körét. Hiszen a közös együttműködések alatt létre lehet hozni különböző termelői, megtakarítási és egyéb szövetkezeteteket is. Létre lehet hozni közös településfejlesztést. Ha közösség tagjai azt akarják, és  arra alkalmasak, akkor saját közösségükön belül létrehozhatnak akár egy kvázi szocialista vagy kvázi kommunista rendszert is. Mindez elméletileg lehetséges. Hogy mi lehetséges jelenleg a gyakorlatban erről még szó lesz.

Mielőtt tovább megyek azért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is az a szolgáltató „állam”. Talán a gondoskodó állam helyet használhatjuk ezt a kifejezést is: közösségi együttműködés.

Tehát a közösségi együttműködés, másképpen a gondoskodó (népnek szolgáltató) állam meghatározása (függetlenül attól, hogy az nemzeti, vagy kisközösségi) a következő.

Egy embercsoport azon szövetsége (pénzügyi, munkamegosztásos, stb.), hogy létrehozzon egy profitnélküli (nullszaldós) együttműködést bizonyos közös célok, feladatok, munkák végrehajtása érdekében., úgy hogy eközben segíti, támogatja szegényeket, a rászorulókat.

Ezt a bonyolult meghatározást szükséges valamennyire elemezni.

Tehát az állam nem ingyenes, de nem is profittermelő. Természetesen ahol munka folyik, ott van pénzcsere és munkacsere. Pontosabban arról van szó, hogy egy közös alapba az emberek ki többet ki kevesebbet, pénzt (munkát) tesznek be és ehhez képest egyenlő, szolgáltatást vesznek ki, de plusz pénzt, a munkáján felüli pénzt (hasznot, profitot) senki nem vesz ki.

Az emberek egészségi állapotának javítása, pl., ez egy közös feladat, közös munka. A szövetség, az együttműködés arra irányul, hogy ezt a feladatot végrehajtsák. Ugyanakkor abban is megegyeznek, hogy valamilyen módón támogatják a rászorulókat, szegényeket pl. úgy, hogy nekik kevesebbet kell fizetni. Emellett abban is megegyeznek, hogy ebből senki nem fog a munkáján felül hasznosulni. 

Mindezt azért kell pontosan megérteni, mert rengeteg zavaros, ellenmondásos, buta nézet forog az állam körül. Hol azt mondják: nehogy azt gondolják, hogy az állam ingyenes. Hát nem ingyenes, de nem is profittermelő, vagyis szövetkezőknek összességében nincs veszteségük. Máskor, mostanában egyre sűrűbben ezt hallani: most már az embereknek meg kell tanulni gondoskodni magukról, a gondoskodó államot csökkenteni kell. Ez a vélemény már az ostobaság csúcsa. Ráadásul pont ellentétes az előző nézettel. Hiszen a szövetkezők, a közösségi együttműködők magukról gondoskodnak. Az ő pénzük, munkájuk forog a rendszerben. Ezen vélemény hangoztatói helyesebben tennék, ha nyíltan és pontosan ezt jelentenék ki: most már a szegényeknek, rászorulóknak meg kell tanulni gondoskodni magukról, gazdagoknak elegük van a támogatásból. Erre a következőket válaszolom. Egy szerencsétlen szegény gyerek, vagy beteg ember hogy a fenébe tanuljon meg gondoskodni magáról. Továbbá a szegények válasza: jó, jó, de akkor először csináljunk egy igazságos jövedelemelosztást.

A lényegi válasz azonban a következő: jó esetben itt egy önkéntes szövetségről van szó. A nemzeti állam is lehet önkéntes szövetség, amennyiben a nemzet lakosságának véleményét, igényét pontosan figyelembe veszik. Tehát, ha egy önkéntes szövetségről, együttműködésről (többségi szövetségről, együttműködésről) van szó, akkor egyes emberek ne akarják meg azt saját nézetük szerint alakítani. Illetve a vezetés feladata nem az, hogy ezt az önkéntes szövetséget, együttműködést saját nézete, érdeke szerint alakítsa, megszüntetve ezzel az önkéntes szövetség jelleget.  Hanem éppen az, hogy elősegítse az önkéntes, önálló jellegét a szövetségnek, együttműködésnek.

Térjünk vissza, azonban a nemzeti gondoskodó állam, és kisközösségi gondoskodó „állam” problémájára.

Az egyszerűség kedvéért nézzük a következő példát. Egy adott településen van egy magánóvoda, ez azonban túl drága, a szegényebb szülők nem képesek oda járatni gyereküket. Van egy állami óvoda, ami viszont rossz hatékonysággal, és feltehetően sok korrupcióval működik. Ráadásul szinte évente változtatják a szabályokat. A település lakói elvileg létrehozhatnának egy harmadik óvodát. Ez mondjuk, úgy működne, hogy közösség lakói, főleg kisgyerekesek, pénzzel és szervezőmunkával bérelnének egy épületet, felfogadnának övünőket és egyéb személyzetet, meghatároznák a napirendet stb., és működne az óvoda.   Ez harmadik óvoda nem lenne magánóvoda két elem miatt. A szervezők, működtetők nem akarnak profitot szerezni. A másik, ha fejlett a közösség abban is megállapodnak, hogy fenntartási költséget nem egyenlően fizetik meg, a szegényebbek kevesebbet fizetnek. Tehát az árak nem szabadok, a szolgáltatás nem piaci alapon működik. Ez harmadik óvoda, a kisközösségi „állami” óvoda. A három óvoda kétségkívül valamennyire gátolja egymást, azonban egy jó jogi környezetben simán képesek egymás mellett működni. Pl. arra gondolok, hogy harmadik óvoda létrehozói, működtetői kapjanak adókedvezményt, hiszen ők a központi állam szolgáltatásit kevésbé veszik igénybe. Persze az adókedvezménynek sokféle formája lehet. De ha jog nem biztosítja harmadik óvoda könnyű megalapítását és üzemeltetését, akkor eleve  kudarcba fullad a kísérlet.  Kérdés, hogy a központi állam a saját eszközeivel (adó, szabályozás, hitelezés, stb.) melyik óvodát támogatja.

Anélkül hogy az elemzést folytatnám, a következő megállapításokat teszem.

A nemzeti gondoskodó állam és kisközösségi gondoskodó „állam” között nincs jelentős ellentét, a jelentős ellentét, csinált ellentét. Azok a politikai, gazdasági erők akik főleg érdekből gátolják a nemzeti gondoskodó állam jó hatékony korrupciómentes működését, ugyanazok gátolják a kisközösségi gondoskodó „állam” kialakulását és jó működését. Persze itt nem teljes gátlásról van szó, csak kelleténél kevesebb segítségről, ami kvázi gátlásként jelentkezik. A háttérben megint a vagyoni hatalmi hierarchia, a magángazdaság, nagytőke uralma, és a demokrácia áll.

Történelmileg miért nem a kisközösségi gondoskodó „állam” fejlődött, ill. miért a nemzeti gondoskodó „állam” fejlődött?  Kétségkívül a kisközösségi gondoskodó „állam” valamivel előnyösebb, mint a nemzeti gondoskodó állam, tehát jobb lett volna, ha az fejlődik, vagy legalábbis párhuzamosan fejlődnek. Van abban némi igazság, hogy a központi hatalmi vezetést ez a hatalomvágyó gondolat vezette: ha már szükséges az állami gondoskodás, akkor legalább irányítsam én. Ennek ellenére a nemzeti gondoskodó állam kialakulását, erősödését mindenképpen fejlődésnek tekinthetjük, legfeljebb ezt mondhatjuk: alakulhatott volna jobban is. Akárhogy is értékeljük a múltat a jelen realitása következő. A kisközösségi gondoskodó „államnak” jelenleg nincs meg a jogi háttere az állami támogatása. Ami ennél is nagyobb baj, hogy jelenleg az emberek döntő többsége nem képes és nem is akar kisközösségi gondoskodást kialakítani. Visszatérve a példára: a települések lakói döntően magánóvodában, és állami óvodában gondolkodnak, nincs jelentős igény a kisközösségi szervezésű óvodára. Tágabban: jelenleg a lakosság kisközösségi együttműködési képessége viszonylag gyenge, még ha feltételek adottak lennének, akkor sem lenne képes kiváltani a nemzeti, gondoskodó államot.

Ugyanakkor hivatkozva az előző fejezetre, összességében nem az állam telepszik rá a civilszférára, hanem a magángazdaság, de annak is egy része.

A jövő feladata következő. Mindenképpen fejleszteni kell a nemzeti gondoskodó államot, arányossá, hatékonnyá, korrupciómentessé, önkéntes jellegűvé kell tenni. Ezzel összhangban azonban fejleszteni (segíteni nem gátolni) kell a kisközösségi együttműködéseket, a civil szerveződéseket kisközösségi gondoskodó „államot”. Méghozzá arányaiban erősebben, mint a magángazdaságot. Kb. a központi állammal egyformán, kell fejleszteni. Ha fokozatosan, viszonylagosan erősödnek civil szerveződések, akkor egy idő után beállhat helyes arány. Ezen fejlesztésnek tehát két tényezője van: az egyik, hogy az emberek akarják és alkalmasak legyenek a kisközösségi együttműködésre, főleg a gondoskodó együttműködésre.  A másik, hogy az állam az eszközeivel (adó, szabályozás, hitel stb.) támogassa ezt.

Előzetes gondolatok a kultúráról.

Mielőtt tovább mennénk mindenképpen ketté kell osztani a kultúrát. A kultúra, mint szórakoztatóipar, mint piaci termék. A kultúra, mint a szellemi élet egy fontos szegmensének (nem természettudomány, nem kifejezetten társadalomtudomány, hanem a harmadik szegmens) a megjelenése, fejlődése. A kultúra egy amorf fogalom, sokféle definíciója lehet, én is többet használok. ( A lényeg az, hogy ezek a definíciók összeilleszthetők legyenek ne üssék egymást.) Itt és most ezt a definíciót használom: a kultúra szellemi testi építkezés azon része amely elsősorban  az egyénekből, a kisközösségekből ered. Elsősorban nem az államból és nem a magángazdaságból ered. Ezek szerint a kultúrának nem kettő, de három része van: pl. egy profi labdarúgócsapat a magángazdaság része. Az iskolai testedzés az állami oktatás része. Egy önkéntes, non-profit testedző egyesület, amelyik leginkább kulturális jellegű, vagyis civilszférához tartozik. Illetve az állampolgárok önkéntes kocogása is az, ez már magánszféra területe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az államból eredő kultúra ill. magángazdasági szórakoztatóipar a kultúra perifériás részén helyezkedik el, a civilszférából eredő kultúra, a kultúra középpontjában helyezkedik el. Továbbá a kultúra középpontjában vannak a művészetek, a szokások. Kissé kijjebb, de azért még a kultúra központi körében vannak a humán tudományok (nem kifejezetten társadalomtudományok), a nyelv, a vallások, részben a világnézetek, stb.  

A szórakoztatóipar és a kultúra néha jól megfér egymással, gyakrabban azonban ütik egymást. Ugyanis a szellemi élet akkor tud szárnyalni, nagyot alkotni, ha szárnyalhat. Ha feltételekhez kötik, pl. ahhoz, hogy szórakoztatónak kell lennie, hogy profitot kell termelnie, hogy a finanszírozót annak rétegét nem szabad kritizálnia,  akkor ezzel megnyesegetik a szárnyát. Ha feltételekhez kötik, akkor nem tud őszinte lenni, eltorzul. Akár az állam köti feltételekhez, akár a magángazdaság.

Ezért azt mondom, hogy a „kultúra” kisebb része a szórakoztatóipar a magángazdaságba tartozik. A nagyobb része, mint a szellemi élet fontos szegmense leginkább a civil szférához kapcsolható.

Részben miért kapcsolható össze a civil szféra, a kultúrával (nem szórakoztatóiparral) ?

Mindkettő nagy önrendelkezést (államtól való függetlenséget) igényel. A kisközösségek nagyobb része (lakóhelyi, eszmei, kulturális) többé-kevésbé valahol kulturális közösség. A kultúrát nem lehet erőltetni, törvényekkel erőltetni, ahogy a civilszférát sem. Mindkettőt csak óvatosan lehet támogatni, és óvatosan limitáltan, alternatívák ajánlásával lehet szabályozni.

(Az állami támogatásszabályozás nem jelenti az állammal való azonosságot.)

Egyik sem profit-centrikus tevékenység. A kultúra egyfajta definíciója alapján. A kultúra szellemi testi építkezés azon része, amely elsősorban az egyénekből, a kisközösségekből ered. Elsősorban nem az államból és nem a magángazdaságból ered.

Megfigyelhető a következő tendencia is: a kultúrára is, egyre inkább, az államnál nagyobb mértékben, a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság), telepszik rá és nem az állam. A szellemi dolgozónak, tudósnak, művésznek, a magángazdaság és profitszerzés igényeit kell kiszolgálni, sokszor saját meggyőződése ellenében.  

Napjainkban a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) a szférákra rátelepedő és nem az állam.  Minden szférára rátelepszik az államra, a civilszférára, a kultúrára, a természettudományos technikai fejlődésre, a magánszférára.

Kétségtelen az ember különleges képessége hogy az igazság ellenkezőjét is képes igazságnak magyarázni. A magángazdaság nem rátelepszik a kultúrára (egyébként természettudományra technikára, civilszférára  szintén) hanem azt támogatja – mondják sokan. Egyrészt van egy közvetlen támogatás, másfelől van egy reklámbevételen keresztüli támogatás, harmadrészt van egy adón keresztüli támogatás. Kétségtelenül ezek visszaosztások, de csak visszaosztások.

Tehát a magángazdaság, annak is egy része (a nagytőke) kivesz a társadalom összes idejéből, munkájából, tevékenységéből (eszközéből, pénzéből) egy hatalmas, a kelleténél nagyobb darabot és abból valamennyit visszaad. Másképpen a magángazdaság áramkörében a kelleténél több idő munka, humán és természeti erőforrás kering. A keringés két oldala: a magángazdaságban megtermelt elsősorban anyagi szükségletű termelés, a másik oldal, ennek megvásárlására és elfogyasztásra szánt idő, energia. Tehát van ez a kelleténél erősebb keringés, azaz túlzott nagyság, ill. jelentőség és csak a helyes mértéken  felüli rész egy része, kb. fele kerül vissza a rendes helyére, a kultúrába (egyébként a civilszférába, a természettudományos technikai szférába és az államba is).   Ha kisebb lenne magángazdaság (pontosabban a nagytőke), akkor az emberek felszabaduló idejüket, energiájukat pl. a civil szféra, a kultúra fejlesztésére tudnák fordítani.  

A meghatározó (történelmi) vallások, egyházakról (keresztény vallások) néhány összefoglaló mondat.

A vallások korábban a kultúra zömét (pl. 80%-át) tették ki. A történelmi folyamat eredményeképpen most már csak a kultúra egy részét teszik ki. De a sok-sok kulturális tényező közül az egyik legjelentősebb. Korábban a vallások a világnézet zömét tették ki. A folyamat eredményeképpen most már csak egy részét teszik ki. De a sok-sok világnézet közül az egyik legjelentősebb a vallásban (vallásokban) levő világnézet  Korábban a vallások egyházak zömmel meghatározták az államot, vagyis vallásállamok, államvallások voltak. A történelmi folyamat eredményeképpen most már a vallások egyházak, szétváltak, a vallások a civilszféra részét (jelentős eszmei közösségek) képezik, de jelentős részét. Ezek a történelmi folyamatok szükségszerűek és helyesek voltak. Ellenben a fejlett államkapitalizmusba beálltak egy helyes arányban és innen kezdve már nem kell tovább zsugorodniuk, hanem az általános fejlődéssel együtt arányosan kell fejlődniük. A rendszer fejlődésével, annak minden szegmensének, szférájának fejlődni kell (sugaras fejlődés).  Téves azon elgondolás, hogy a vallásoknak egyházaknak továbbra is zsugorodni kell. Egyes liberális gondolkodók többek között ebbe az ellenmondásba is beleesnek: növeljük a civilszférát, de csökkentsük a történelmi vallásokat, az egyházakat. Persze ezt nem lehet, mert a történelmi egyházak a civilszféra jelentős részei.

Az államnak támogatni kell civilszféra növekedését. Ennek két módja lehet: csökkenti a túlburjánzó magángazdaságot ezzel a nagyobb teret adni a többi szférának, köztük a civilszférának. A másik módja direkt növelés, pl. több feladatot, segítséget ad a civilszférának. Ugyanakkor a civilszféra önszerveződését fenn kell tartani, ez behatárolja a feladatok átruházását, és a támogatások nagyságát, jellegét. Az oktatásnak megint nagy szerepe van. Az államot és civilszférát egymás mellett arányosan kell növelni.

Soroljuk fel a kisközösség típusokat, a civilszféra alkotó elemeit. A „kis” azt jelenti, hogy a nemzetnél kisebb közösségek. Lakóhelyi kisközösségek. Egyéb kis-munkaközösségek, szakszervezetek, alapítványok, Eszmei közösségek (pártok, vallások, stb.). Nemzetiségek. Kulturális kis-közösségek. Egyéb kisközösségek.

A magángazdasági és állami munkaközösségek nem a civil szféra részei. Bár magángazdasági munkaközösségek bizonyos szempontból a civil szférához tartoznak. Ez a szempont pedig az önszerveződés, ill. az államtól való függetlenség szempontja. Ellenben a civilszféra nem versenyszféra és nem profitszféra.

Alapvető, össze-vissza gondolatok az államról. Elméleti rendszertényező.

Az állam elhitványódása (nem teljesíti a kötelességeit, faladatait, tisztességtelen,  korrupt, lenéző, basáskodó, szervezetlen) tripla kárt okoz.

Egyfelől van a primer kár, amit pl. egy magánvállalkozó is okozhat.

Ezen felül van a kiemelt, a központi szolgáltatok gyengeségének kára, mert pl. a jogalkotás, az  igazságszolgáltatás, az oktatás, az egészségügy gyengesége, hiányosságai mindenre kiterjednek.

Ezen felül van a negatív példamutatás kára: ha ilyen az ország, ilyen az állam, ha ez van  legfelül, akkor én miért legyek jó, becsületes. Akkor én harcban állok az állammal, a rendszerrel, a társadalommal.

Inkább költözzön szerényebb épületbe az állam (beleértve a polgármesteri hivatalokat is), reprezentáljon kevesebbet, de az alapvető kötelességeit, faladatait a nép iránti alázattal teljesítse.

Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:

A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.

A birtoklási tudat jelentős érzelem.

A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.

Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.

(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)

A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.

Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.

Kitérés a megoldásra.

A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.

Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége,  közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.

Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.

Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.

Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól, hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai.  Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.

Az állam, az adóztatás és főleg az állam eladósítása, diktatórikus és erkölcstelen oldala mindaddig fennmarad, amíg az állampolgárok bizonyos szinten, a jelenleginél sokkal inkább, nem szólnak bele, hogy mekkora legyen ez az adó (és az adósság) és azt mire költsék el. És ez csak közvetlen beleszólással lehetséges.

Szóval én szükségesnek tartom az államot, a szervezett hatékony, korrupciómentes államot jónak, szükségesnek tartom. Az állam az építés, a szükséglet-kielégítés, az igazságos életszínvonal kiegyenlítés, közösségben szervezett formája. De ez csak akkor igaz, ha nem valósul meg az állam diktatórikus és egyébként erkölcstelen oldala.

Mert miről szól az adóztatás, a másik oldalról: egyesek elszedik az állampolgárok pénzét (munkáját, fogyasztását) és rendelkeznek az elköltésről.

Az állam (az ország, a nemzet) külföld felé való eladósítása egy fokkal ennél is durvább, pontosabban erkölcstelenebb, diktatórikusabb, mert ott egy jövőre vonatkozó, a jelenben nehezen átlátható és egyébként gazdaságtalan (kamatokkal növelt) teherről van szó. Másképpen egyesek veszik a pofát, és az én, a te és sokmillió állampolgár megkérdezése nélkül, de nevében hitelt vesznek fel, majd rendelkeznek az elköltésről, és aztán én, te és sokmillió állampolgár köteles azt visszafizetni.

Történelmileg így az államfejlődés (a hibás államfejlődés) így mégis kétoldalú maradt, és jelenleg is az. Egyfelől a demokráciát erősítette, azzal hogy az uralkodó osztályt szolgáló állam, lassan de átalakul népet szolgáló állammá.

Másfelől a diktatúrát is erősítette, mert a múltban kisebb, ritkább és szervezetlenebb volt az adózás, a költségvetés, az állami adósságok felvétele.

A megoldás, az hogy eltűnjön az állam, az adózás, az ország eladósítása, a diktatórikus, erkölcstelen oldala, egyszerű. Az kell hozzá, hogy az állampolgároknak meglehetősen nagy (a jelenleginél jóval nagyobb) beleszólása legyen az adóztatásba, az állami hitelfelvételbe, és ezek elköltésébe.

És itt már megint kilukadtunk a közvetlen demokráciánál. Mert a választott képviselő, az választott vezető, az vezető, azon egyes valaki, aki a megkérdezésed nélkül rendelkezik a te pénzeddel, munkáddal. Nem ostorral, de kötelező pénzelvétellel, igáz le.

Van egy elmélet a társadalmi szerződés elmélete. Csakhogy ezt a szerződést az állampolgárok nem írták alá. És valószínűleg alá sem írnák, ha az lenne benne, hogy a pénzükről, munkájukról egyesek szinte koráltalanul rendelkeznek. Ha társadalmi szerződésről beszélünk, akkor azt vegyük komolyan, készítsük el, írassuk alá mindenkivel, az állampolgárokkal is. Pl. úgy, hogy az alkotmányban benne van ez a szerződés, és az alkotmányt a többségnek, kell elfogadni. Egyelőre ilyen megfogalmazások, ilyen cikkelyek nincsenek az alkotmányban, és az alkotmány nincs is népszavazásra bocsátva. Szóval még alacsony szinten van a jelenlegi rendszer.

Az állam valós termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat. 

Valójában ennek (a látszatnak, hogy magángazdasági termelés finanszírozza az államot) árazási, pénzforgás-technikai okai vannak. A magángazdasági finanszírozás, az állami költségvetés kb. tizedére igaz, a segélyezés részre. Először is ne felejtsük el, hogy az állami dolgozók is adóznak, tehát nem minden pénz jön a magángazdaságból. Másodszor, de kiváltképp a következőről van szó: a magángazdasági pénzkör háromnegyed, részében a magángazdasági termelés (munka) értékénél sokkal nagyobb pénz forog. Ugyanis ezt a pénzt megnöveli a jelentős árrés, (haszonkulcs), amely egyébként az adóösszeget is kvázi magában foglalja. E megnövelt pénznek egy része megy át a pénzkör egy pontján (a jövedelem-kiosztás, elosztás pontján) az állami pénzkörbe, az adón keresztül. Azért kell átmenni pénznek, mert az állami pénzkörbe viszont kevesebb pénz folyik (folyna), mint az állam valós termelésének, szolgáltatásának értéke. Itt ugyanis nincs árrés, sőt gyakran az árak még az önköltséget sem teszik ki, sőt gyakran árak sincsenek, ráadásul ott van a tizedrészt kitevő segélyezés. (Az adó tehát döntően a hiányzó árakat, árbevételt pótolja, vagyis felfogható egyfajta átalánydíjas kifizetésnek.)

Továbbá az is megtévesztő lehet, hogy az állami szolgáltatások egy része pl. az irányítás, jogalkotás, biztonság, igazságosság nem jelenik meg konkrét tárgyiasult formába. Tehát újra (újra és újra) kijelentem: az állam valós termelő, szolgáltató az államot döntően nem a magángazdaság finanszírozza.

Vázlatos kitérés az állam nagyságára, erősségére, a hatalomra és a jelen idelógóiakra.

A nagyság és az erősség egyenes arányú, ha a hatékonyságot feltételezzük. Ha felfujt, rossz hatékonyságú és korrupt az állam, akkor sem egyértelműen fordított az arányosság az állam nagysága és erőssége között. Ekkor az állam nagy lesz, de ehhez képest gyenge marad. Másfelől a kis állam is tud rossz hatékonyságú, korrupt lenni, ekkor duplán gyenge az állam.

Az állam másik kiterjedése: az uralkodó osztályt védő, annak hatalmát erősítő állam, vagy népnek szolgáló demokratikus állam, amely nép érdekét, akaratát képviseli. Nem mindegy hogy a fentiek közül, melyik fajta állam nagyságáról erősségéről beszélünk.

A történelemben voltak jó királyok is, és ha ők erős állam mellett működtek, akkor az fejlődő időszak volt. Az erős állam biztosíthatja a zsarnok király hatalmát, de meg is védhet a kiskirályoktól, ill. az államon kívüli hatalmi erőktől, pl. a nagytőkétől.

Az optimális állam (pontosan egyféle nagyságú erősségű) elsősorban a gazdasági arányosság miatt fontos, sőt nagyon fontos. A demokrácia, diktatúra szempontjából (politikai szempontból) valamennyire el lehet térni az optimálistól, de a nagyon erős, vagy a nagyon gyenge állam már demokratikus sem lehet. Politikai szempontból, az állam nagysága, erőssége (bizonyos határok között) másodlagos, a demokratikus szint (pl. népnek szolgáltatás, népi akaratú, pl. a jó királyok) az elsődleges.

Jelen rendszerben a hatalom-centrikus szocialisták, és a hatalom-centrikus  konzervatívak aránytalanul nagy, erős államra törekednek, de ez a nem az ideológiából ered, hanem a hatalomvágyból.

A normális szocialisták és normális konzervatívak optimális, ahhoz közeli államot akarnak. A liberális erők mindenképpen kis-gyenge államra törekednek, ez felel meg nagytőke érdekeinek. Bár vannak ellentmondások ezen ideológiában. A megtévesztett liberálisok (pöszmögö értelmiség), pedig elhiszik a megtévesztést, miszerint minél kisebb, gyengébb az állam, annál nagyobb a szabadság. A kiskirályok (helyi vezető, agresszív szomszéd, rablóvezér, tolvaj, kizsákmányoló munkaadó, stb.) elnyomásával nem számolnak.

Az önkormányzatok az állam kihelyezett hivatalai (intézményei) legalábbis 90%-ban azok. Igaz hogy 10%-ban van egy civilszféra vonatkozásuk, de ez is zavaros viszonyok között, tehát nem nagyon értékelhető. Talán az mondható, hogy az önkormányzatok, a jelenlegi állam decentralizált aspektusát testesítik meg.  Azonban decentralizáció sem egyértelműen jó, csak akkor, ha az nagyon szervezett és arányos. A tényleges demokrácia (néprétegű demokrácia) viszonylatában a decentralizáció jelenheti, a zavarosságot, a kiskirályosodást, valamint azt, hogy az uralkodó osztály, a vezetés bővülése, mégis a népi akarat, népi érdek rovására történhet. Ugyanakkor vannak pozitívumai is: belső ellenőrzés, felügyelet, szétválasztott érdek és működés, nem kevesen hozzák a döntéseket, hatalommegosztás, stb.. Azt, hogy összességében negatívumok vagy pozitívumok dominálnak, meghatározza a demokratikus célú szervezettség és arányosság, de főleg az, hogy a közvetlen demokrácia milyen szinten áll. 

Ugyanez mondható el a független állami szervezetekről (ÁSZ, MNB, Bíróság, Ügyészség, Köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, stb.), azzal a különbséggel, hogy ezeknek nincs (még picike és zavaros sincs), civilszféra vonatkozásuk, és nem helyi kirendeltségek, intézmények.

A jelenlegi szerkezet lényege, hogy a legfelső (elit) vezetés erősen centralizált, leszámítva, hogy 4 évente változhat.   Ez a parlament és kormány, de lényegében az uralkodó nagy pártok (1-2 párt) néhány kiemelkedő vezetője, mert ezek vezetik a parlamentet és kormányt is. A közép-felső-vezetés, a viszonylag decentralizált, ide tartoznak többek között az önkormányzatok vezetése, az un független állami szervezetek. Az elit vezetés centralizációja és a közép-felső vezetés decentralizációja, kérdéses decentralizáció. És az is kétséges, hogy ez az összetétel, mennyiben adja ki az optimális decentralizációt   Természetesen, attól, hogy  az államnak vannak decentralizált részei attól azok még az állam részei maradnak.

Emlékeztetőül a legnagyobb egység a nemzetközi rendszer, ezen belül a legnagyobb egység a nemzeti rendszer, rendszerváltozat, ezen belül a legnagyobb egység az állam. Nem állam, kevésbé állam, a magángazdaság, a civilszféra (kisközösségek), a magánszféra és mellékesen kultúra, és természettudomány, technika területe. Az államnak sok meghatározása lehet. A távolabbi múltra való meghatározása: az uralkodó osztályt védő apparátus. A jövőre vonatkozó (és már a jelenre is jó lenne) egyik meghatározása: azon dolgok megoldása (jogalkotás, igazságszolgáltatás, katonaság, rendőrség, stb.) amelyeket csak nemzeti szerveződésben lehet jól megoldani.  Amelyeket, a kevésbé állam (magángazdaság, civilszféra, magánszféra nem tud megoldani.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.

Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban. 

Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)

Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.

Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.

Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.

A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás,  A jövedelmi elosztás  kevésbé volt aránytalan ( kissé szűk volt a skála),  de igazságtalan volt. 

További gondolatok az államról.

Csak az állam képes arra (ezért az állam feladata), hogy biztosítsa a népnek, nemzetnek, állampolgároknak az önrendelkezést és a biztonságot is, illetve, hogy az önrendelkezés és a védelem, biztonság helyes (kényes) arányát beállítsa. Ezzel összefüggésben az állam képes arra (ezért az állam feladata), hogy a lehetséges maximális önrendelkezést biztosítsa, az önrendelkezés megadása mellett azzal, hogy megvédi a népet, nemzetet, állampolgárt, attól sok ezer veszélytől, amely az önrendelkezését (szabadságát) korlátozhatja. A sok ezer veszélybe beleértendő a diktatórikus hajlamú vezetés, és a bürokratikus állam is. 

Bármennyire is banális meg kell állapítani a következőt, ami egyben az állam egyik alapelve:

Ami hosszabb távon (15-20 év) a népnek, nemzetnek jó, hasznos és a magángazdaság nem tudja rendesen kezelni, az államnak is jó, hasznos még  akkor is, ha az rövidtávon (1-5 év) kiadást jelent.

Egy tipikus példa az állami hulladék és használtcikk gyűjtő és hasznosító telepek feltételezett kialakítása.

Hiába nyilvánvaló, szinte banális a fenti megállapítás, de sem, elvileg sem gyakorlatilag nem érvényesítik, hazánkban biztosan nem. Erre utal, pl. a közművek privatizációja, amely lehet, hogy rövidtávon bevételt hoz az államnak, de hosszabb távon kárt okoz a népnek. Erre (a fenti elv elfelejtésére) utal, pl. az állam eladósítása, amely rövidtávon hasznot hajt, de nem úgy hosszabb távon. Erre utal sok állami szolgáltatás, termelés leépítése, a rövid távú kiadásokra hivatkozva. 

Jelen rendszerben (a jövő rendszerében kevésbé), hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, arányos államot feltételezve, a magángazdasági szabad árak, és jövedelmek, hozzák létre a kizsákmányolást. A kedvezményes, csökkentett állami árak, nem fokozzák, de fenntartják a kizsákmányolást, az adózáshoz képest nagyobb kizsákmányolást jelentenek. Az adózás (jó, igazságos adózás, és költségvetés, ill. állam) csökkenti a kizsákmányolást. Kizsákmányolás: igazságtalan és aránytalan jövedelmek, vagyonok, életszínvonal.

Bár még a normális magángazdaság, (piacgazdaság, versenygazdaság) is kizsákmányoló, de szükség van rá, mert több a haszna, mint károssága, feltételezve, hogy mellette van egy hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, hatékony állam.

A pénztolvaj, az érdemtelen jövedelemszerző, beleértve az adócsalókat is, (főleg ha azt a közösségtől ill. az államtól lopja), a pénz ellopásával csak pénzügyi zavart okoz. Az igazi, jelentős károkozás a pénz lefogyasztásával történik, mert ekkor tűnik el a gazdaságból a másnak járó termék, szolgáltatás.

Annak az állami, gazdasági vezetőnek, akinek nincs elég tehetsége, hogy ezen és más gazdasági igazságokra rájöjjön, annak be kell magolnia az igazságokat.  

A korrupció lényege az, hogy a tisztviselő (általában az állami tisztviselő, vezető) a zsebbe kapott egymillióért hajlandó akár ezermilliós kárt okozni a lakosságnak, a közösségnek. Nem az egymillió itt a lényeg, hanem az ezermillió. És mivel ez a károkozás nincs szankcionálva, kockázat nélkül, teheti ezt meg.   Azért a másvilági jutalma nem marad el. 

Az állam egyik alapvető problémája, hogy az ügyeket, az ügyek 99%-át csak úgy intézgetik, a dolgokat csak úgy kényelmesen csinálgatják. És hiányzik ez felfogás: na most már álljunk neki és intézzük el ezt az ügyet. Most már ezt az ügyet el kell intézni, meg kell oldani.

A magángazdaságban viszont az ügyek felét de inkább háromnegyedét a fenti felfogás jegyében intézik: na most már ezt az ügyet el kell intézni, meg kell oldani.

Elég banális, de az állam azért szahara, mert rossz a hozzáállás, elsősorban a vezetők hozzáállása, de dolgozóké is.

Ezért a jövő fejlettebb államában tudatosan kétféle ügyintézés lesz.

Az ügyek negyede a ráérős kategóriába lesz. Az ügyek fele, de inkább a háromnegyede a sürgősen feltételen megoldandó kategóriába kerül.

És még egy fontos megállapítás: addig nem lehet normális államot szervezni, amíg az állami vezetők, dolgozók nem kapnak oktatást az államról. Amíg nem tudják, hogy mi a lényege a munkájuknak, addig nem fognak jól dolgozni.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. 

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya. 

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból. 

A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik. 

A horizontális felosztás.

(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak.  

A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik. 

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.) 

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak. 

A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik. 

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában.  Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt,  állami gazdaság problémaköreivel. 

A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik. 

És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.

Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.

Jó látható hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek, de leginkább a pénzügyekkel foglalkozó tanulmányrészben foglalkozom velük. 

E tanulmányrész tehát elsősorban ezzel foglalkozik:

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya. 

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.

Valamint:

Jó látható hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

 Az állam alapvető meghatározásai. Az állam az A/0, és az ABDK ábra értelmében. Az állam problémakörének elhelyezkedése a tanulmányon belül. E tanulmányrész alapvető falosztása, tematizálása. Az  A/0, ABDK ábra, valamint ABD/1, B/1, B/7, B/21/a, B/21/b ábra. És még sok más ábra. Elméleti rendszertényező. 

A rendszernek van egy erősebben állam, azaz állam része.  A magángazdaság, a civil szféra, a kisközösségek, az igazi lakóhelyi közösségek a magánszféra, a lakosság a népréteg, a kulturális intézmények többsége, a rendszer államon kívüli részei.

A jogalkotó elit vezetés, a jogalkalmazó, felső-közép vezetés, az állami közép és alsó vezetés, valamint az állami dolgozók alkotják az államot, az emberek szempontjából. Illetve a jogalkotó, jogalkalmazó és az állami szolgáltató intézmények, vállalatok alkotják az államot.

Gazdaságilag az állam, az állami szolgáltatások összessége, és szélesebb értelemben a jogalkotás, jogalkalmazás igazságszolgáltatás, nemzetvédelem (hadügy) rendfenntartás, egészségügy, oktatás, természetvédelem, tömegközlekedés, stb. is szolgáltatásnak vehető. Ezen szolgáltatások melyek adóból, és állami árakkal, vagy árak nélkül működnek, nem profitorientáltak, és bennük az állami vezetők, dolgozók dolgoznak. Az állam a társadalom közösen szervezett szolgáltatásai. Az állami szolgáltatások, termelések, amelyek több okból nem lehetnek a magángazdaságban, a civil szférában, a magánszférában. Amelyek legjobb helyen az államban vannak.

Az államnak van továbbá egy irányító, terelgető szerepe. Egy igazságos jövedelem-újraelosztó szerepe. Egy nemzetfejlesztési rendszerfejlesztési szerepe. Az állam a nemzet legfőbb döntéshozó mechanizmusa.

Az állam itt-ott részben szükségszerűen keveredik magángazdasággal, a civil szférával, jelenleg azonban a szükségszerű keveredésen túl, túlzottan koncepcionálisan is keveredik. A tiszta, átlátható államszerkezetről, a döntéshozó mechanizmusról szóló tanulmányrészben van részletesen szó.  

Történelmileg kétféle állam van, illetve egy folyamat van, az uralkodó osztályt védő annak szolgáltató állam lassan átalakult és még alakul a néprétegnek az átlag embereknek, a többségnek szolgáltató állammá. A másik történelmi folyamat az állam nagyságának erősségének és szerepének változása. D/0/a, D/0/b ábra. De ez nem választható el attól, hogy az állam az uralkodó osztályt védi, vagy a népet védi, annak szolgáltat. A jelenlegi államkapitalizmus kettő, de összefüggő lényeges eltérése a klasszikus kapitalizmustól, hogy állam népet szolgáló jellege is erősödött, és az állam nagysága erőssége is nőtt a klasszikus kapitalizmus államához képest. És az általános történelmi fejlődés is ez: az állam uralkodó osztálynak szolgáló szerepe csökken, a népnek szolgáltató szerepe növekszik, és az állam nő. Ugyanakkor nagyság vonatkozásban az arányos tendencia átlépése, pl. a túl nagy (és túl nagy hatalommal bíró) állam, már szintén lemaradás, rossz út, de a túl kicsi gyenge állam is az.

Az állam közvetett nagysága, hogy pl. hány emberből áll, az adó mekkora része a nemzeti jövedelemnek, stb..  A közvetett nagysága pedig, hogy pl. magángazdaságból, civilszférából mely területeket államosít, vonz magába, ill., mennyire telepszik rá, a kevésbé állami területekre. Egyszerűbben, a hatáskör nagyságáról van szó. De ez a közvetett nagyság, mondható erősségnek is. Az állam erősségének, további három értelmezése is lehet: egyrészt a hatalom nagysága, mennyire szigorú, tekintélyelvű, parancsoló az állam. Másrészt az állam mennyire tudja az elképzeléseit megvalósítani, de ehhez az is szükséges, hogy tiszteljék, és nem mindig a parancsolgatót tisztelik. Harmadrészt az állam hatékonysága (kevés erőforrásból, nagy teljesítmény) is értelmezhető erősségnek. Ezért kell vigyázni ezzel a fogalommal: az állam erőssége.

A lényeg, hogy a népnek szolgáltató tendenciára, nem kell vigyázni, és hatékonysági tendenciára sem kell vigyázni, és arra sem, hogy az államot önként tiszteljék. E vonatkozásokban kijelenthető: minél nagyobb, annál jobb.

Viszont a többi vonatkozásban (nagyság, hatáskör, stb.), már az arányos fejlődés elvének kell érvényesülni. E vonatkozásokban nem jelenthető ki, minél nagyobb annál jobb, de az sem, minél kisebb annál jobb.

A nagy, jó irányú, történelmi, társadalmi tendenciák, az arányos, igazságos különbségek, az önrendelkezés-növekedés, a demokratizálódás, a szélesen vett életszínvonal-növekedés, akkor jönnek létre, ha az állam mértékkel, arányosan nő, így terjed a hatásköre, és minél inkább népnek szolgáló, hatékony, tisztességes, és az önkéntes tiszteletre, méltó.

Ezért az állam problémaköre két részre oszlik, ami e tanulmányba is gyakran keveredik, nincs szétválasztva, mert azért jelentős, sokszálú összefüggés van.

Egyrészt: hogyan lehet minél inkább, gyorsabban kialakítani a népnek szolgáló, hatékony (kevés erőforrás, nagy teljesítmény), tisztességes (nem korrupt), és önkéntes tiszteletre méltó államot, kialakítani.

Másrészt: általában és korunkban ill. a jövőben, mekkora legyen az optimális arányos államnagyság, hatáskör-nagyság és egyéb állam-erősség. És ezt hogyan lehet kialakítani.

A szolgáltatások közül elsősorban az egészségügy, az oktatás, természetvédelem, a rászorulók támogatása, a tömegközlekedés, stb. növekedett. Azon szolgáltatások melyek kimondottan a népet szolgáló szolgáltatások. De még így is egy fokkal kisebb e rendszer állama, a kelleténél. A brezsnyevi szocializmus (a sztálinizmust, nácizmust stb. nem számítom rendszernek) állama viszont két fokkal nagyobb volt a kelleténél, rátelepedett, elnyomta a szükséges magángazdaságot és a civil szférát is.

Az állam problémakörének elhelyezkedése e tanulmányon belül.

A rendszer és az állam viszonyának problémaköre, elsősorban a rendszerről szóló, az 1. tanulmányrészben találhatók. Illetve e fejezetben.

De az egész tanulmány, a 16 tanulmányrész többsége nagyobb részben az államról, azaz a rendszerről, rendszerváltozatról szól. Mert egy ország, nemzet rendszerének, rendszerváltozatának a veleje az állam.

Pl. a jogalkotás, a jogalkalmazás is az állam feladata. A tanulmányrész címe azonban egyszerűen: „jog, jogrendszer”, az állam nem szerepel a címben. De értelemszerűen elsősorban az állam keretein belüli jogról, jogrendszerről van szó.

Ugyanez mondható el a döntéshozó mechanizmusról (politikai rendszerről) szóló 7. tanulmányrészről is. Természetesen itt is elsősorban az állam döntéshozó mechanizmusáról van szó. Ugyanakkor e tanulmányrészben megjelenik az állam fogalma pontosabban egy jelentős rész az átlátható tiszta (nem keveredett, nem zavaros) államszerkezet szükségességéről szól.

Ugyanez mondható el, a jogalkotó elitvezetés problémájáról, szóló fejezetekről. És a hatalmi szerkezet problémájáról. Ezek a 15. utolsó tanulmányrészben találhatók, és elsősorban az állami vezetésről, az állam szerkezetéről szólnak. De a magángazdaság és a civil szféra vezetése ill. ezek problémájáról is szól a vezetésről szóló fejezet. Vagyis sok fejezet elsősorban az államról szól, de nem kizárólagosan. 

Ugyanez mondható el, a tudományról, oktatásról, tájékoztatásról. Elsősorban itt is az állami tudomány, oktatás (iskolák), tájékoztatásról van szó, de nem kizárólagosan.

A rendszerfejlődésről szóló fejezetek is jelentősrészt, egyben az államfejlődésről szólnak. Az államfejlődésnek azonban van egy kizárólagosan önálló aspektusa, amelynek lényegéről az előző részben beszéltem. Az állam szerepének, nagyságának változása a rendszeren belül, azaz a magángazdasághoz, a civilszférához, a magánszférához, a népréteghez viszonyítva.

A külpolitika, a háborúzás, sőt még a nemzetközi szövetségek létrehozása is elsősorban az állam, államok feladata. Tehát e fejezetekről is elmondhatók, hogy jelentős részben az államról szólnak.

A civil közösségekről (kisközösségekről) szóló fejezet sem mentes az államtól, hiszen a helyes kisközösségi, nemzetiségi politika, éppen az állam helyes politikáját (stratégiáját) jelenti.

E tanulmányt akár így is lehetne kategorizálni.

Erősen (közvetlenül) állami témák. Pl. az állam viszonyai, a kimondott államfejlődési aspektus, az államszerkezet zavarossága, az állam gazdasága, stb..

Az állami témák a kizárólagosság, a közvetlenség kevéssel csökken: Jog, jogrendszer, döntéshozó mechanizmus, stb..

Nem teljesen közvetlen, kizárólagos állami témák. Vagy azért csökken, mert ezek inkább már rendszer problémák, egy-egy állam szerepe korlátozott. Vagy azért mert ebben az államnak nem direkt irányító, de inkább terelgető szerepe van.

Tehát a nem teljesen közvetlen, kizárólagos állami témák: a magángazdaság, a civil szféra, a tudomány, oktatás, tájékoztatás, a nemzetközi szövetségek, stb..

És végül csak közvetetten állami témák: az erkölcs, a gondolkodástan, stb..

Az állam és a gazdaság, pénzügy.

Lényegében erről szólt az előző fejezet.

Pontosabban, az erősen (közvetlenül) állami témák a gazdaság szempontjából:

Az állami gazdaság, pénzügy és a többi gazdaság (magángazdaság, civil szféra, külföld, stb.) viszonya. Ehhez viszont a többi gazdaságot, pénzügyet is elemezni kell.

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában. Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, stb. problémakörei.

Ez utóbbi problémakör viszont egy másik a 4. tanulmányrészben jelenik meg.

Nem teljesen közvetlen, kizárólagos állami témák: pl. elsősorban a nemzetközi pénzügyi rendszerrel kapcsolatos 3. és 6. pénzügyi rendszerről szóló tanulmányrészek. És ilyen tanulmányrész az 5.  „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.” című tanulmányrész.

Ezek után e tanulmányrész alapvető felosztása (tematizálása).

Az állammal kapcsolatos általános gondolatok.

Az állam, az állami gazdaság és a magángazdaság, (mellékesen a civil szféra, magánszféra) alapvető, sokoldalú viszonya.

Nagytőke, mint egyfajta magángazdaság és a kis és középvállalkozások, mint másfajta magángazdaság. Ezek és az állam viszonya.

A társadalmi rendszer és a gazdasági rendszer összefüggési és különbsége. És egyéb alapvető összefüggések. A/0, B/0, B/2 ábra. Elméleti rendszertényező. 

Először is meghatározom a gazdasági rendszer helyét, mint egy nagyobb egység helyét az egész rendszerben.

Sokféleképpen fel lehet osztani a rendszert. Az egyik felosztása, amely szerint én is haladok. Gazdasági rendszer. Pénzügyi rendszer. (Összefoglalva: gazdasági és pénzügyi rendszer) A döntéshozó mechanizmus (az intézményrendszer, ill. a jogalkotás rendszere, ill. a felügyelet, ellenőrzés rendszere.). A szociális rendszer. A tudatformáló rendszer (tudományok működése, oktatás, tájékoztatás, stb.) A jog, jogrendszer ( elsősorban a jogalkalmazás, igazságszolgáltatás rendszere). Egyéb rendszertényezők (kisközösségi politika, külpolitika, katonapolitika, stb.).

Nagyjából ezen egységek szerint haladok, de pontosan a rendszertényezők, ill. azok összefüggései határozzák meg a tanulmány szerkezetét.

A rendszert egyébként így szokás pontosan nevezni: társadalmi-gazdasági rendszer, vagy társadalmi és gazdasági rendszer.

Ennek az összetett elmélkedésnek a végső konklúziója rendkívül bárgyú: a gazdaság (gazdasági rendszer) és a társadalom (társadalmi, hatalmi, politikai rendszer) ezer és rendkívül bonyolult szálon függ össze.  Ez nem túl eredeti, de azért nem árt tisztázni az összefüggéseket.

Van azért külön, megkülönböztethető gazdasági rendszer de ennek a határvonala rendkívül elmosódott. Ez lenne a konklúzió, és a következő elmélkedés célja nem is az, hogy ezt a következtetést levonja. A célja az lenne, hogy miközben elmélkedünk az összefüggéseken, aközben jobban megértjük, mind a gazdasági rendszert, mind a társadalmi rendszert, mind az egész rendszert.

Itt mindjárt az elején pontosítani kell a gazdasági rendszer pontos neve: gazdasági és pénzügyi rendszer.

Ezer szálon függ össze, tehát a gazdaság és a társadalom, ezek közt nyilvánvalóan vannak azonosságok és vannak különbségek, én azonban nem vállalkozom arra, hogy kihámozzam, mi az azonosság és mi a különbség. Arra vállalkozom, hogy a teljesség, igénye nélkül felsoroljak néhány lényeges összefüggést, ill. azokkal kapcsolatos problémát.

Összefüggés a szükségletek vonatkozásában.

A szükségletek kielégítésén belül is a gazdaság elsősorban az anyagi szükségletek, és a minőségi anyagi szükségletek (egészség, természetvédelem, művelődés, oktatás, tudás, biztonság stb.) kielégítéséért a felelős. A politika, a társadalmi rendszer irányítása beleszól az anyagi szükségletek kielégítésébe, még inkább meghatározza minőségi anyagi szükségleteket. A lelki szükségleteket (igazságosság, önrendelkezés, stb.) döntően politikai, társadalmi vezetés határozza meg. Ez abból is adódik, hogy a különböző szükséglet-kielégítések különböző mértékű gazdasági (tárgyi) eszközöket igényelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szellemi munkának nincs jelentősége az anyagi szükségletek kielégítésében.  A lelki szükségletek kielégítését viszont a tárgyi gazdasági eszközök is befolyásolják. Az arányok azért eltérőek. Mindenesetre a szükségletek oldaláról nézve sem húzható éles határvonal a gazdasági és társadalmi rendszer közé.

Összefüggések a működőképesség vonatkozásában. A kétoldalú összefüggések.

Minden rendszertényező kapcsolódik a gazdasághoz méghozzá kétoldalúan. Egyrészt mindenhez kell, így minden állami tevékenységhez kell pénz, munka, eszközök. Ez pedig a gazdaság eszközei.  Sőt megállapíthatjuk minél erősebb a gazdasági háttér, legyen az egy bíróság, egy szociális intézmény, vagy egy jogalkotó testület, vagy más, annál hatékonyabb a működés. Hiba lenne azonban, hogy a hatékony működést csak a gazdasági háttérhez kapcsoljuk. Ennél is fontosabbak a működési elvek a működési szabályok melyek viszont már nem gazdasági eszközök.

Feltehetjük a kérdést: hol jobb élni egy szegény békés ésszerű országba vagy egy gazdag, de marakodó, kiszámíthatatlan logikátlan országban?

Másrészt majdnem minden rendszertényező felosztható gazdasági részre. Van gazdasági verseny és társadalmi verseny. Van gazdasági irányítás és társadalmi, azaz egyéb irányítás.  Van gazdasági jog. Ezt a sort még lehetne folytatni. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk például az előbb felsorolt elemeket, akkor arra jövünk rá, hogy alig van határvonal, és lényegileg azonos pl. a gazdasági verseny és a társadalmi verseny, a gazdaságirányítás és politikai irányítás, a gazdasági jog és a többi jog.

Összefüggések a hatalmi és vagyoni hierarchia vonatkozásában.

A felületes gondolkodó szerint a gazdaság a vagyoni hierarchiát a politika hatalmi hierarchiát alakítja ki. Van ebbe valami igazság, de ez így pontatlan.

A hatalom és vagyon több szálon függ össze. Egyszerű összefüggés: a hatalomhoz vagyon kell, a vagyonhoz hatalom kell. A hatalom vagyont teremthet, a vagyon hatalmat teremthet.  Mivel a hatalmi és vagyoni hierarchiával több rendszertényező fog foglalkozni, ezért nem részletezném a bonyolult problémát. Csak annyit mondanék, hogy oly annyira összefügg a hatalmi és vagyoni hierarchia, hogy össze lehet vonni a kettőt. Az összevont hatalmi és vagyoni hierarchia adja meg a társadalmi rétegeket és az összevont különbségeket. A vagyoni, jövedelmi hierarchiát, vagy másképpen a vagyoni jövedelmi elosztást nem is gazdaságirányítás (gazdaságvezetés) határozza meg. Lényegében a vagyon, és jövedelemelosztást a rendszer egésze, irányításra lebontva inkább a politikai, hatalmi vezetés határozza meg. Legfeljebb úgy fogalmazhatunk, hogy a hatalmi hierarchiát döntően a politikai, hatalmi rendszer határozza meg, a vagyoni hierarchiát részben a politikai rendszer részben a gazdasági rendszer határozza meg.

Összefüggés a tudományok vonatkozásában.

A gazdaság tudománya, a közgazdaságtan. Az alaposabb vizsgálódás után kiderül, hogy ez is társadalomtudomány, és a társadalomtudomány, mint egy közös kategória eltér a természettudományoktól. A közgazdaságtan nem egy elkülöníthető tudomány, minden más társadalomtudománnyal, de még egyes természettudományokkal is összefügg. Van benne szociológia társadalompszichológia, jogtudomány, stb..

Ezzel együtt a közgazdaságtan egy elkülöníthető (nem független) tudomány. Vannak csak a gazdaságra vonatkozó törvényszerűségek. Tervezési és hatásmechanizmusi szempontból is megkülönböztethető a gazdaság.

Összefüggés a termelés szempontjából. A termelés és a rendszer összefüggése.

Mivel az egy önálló elméleti rendszertényező lesz ezért csak vázlatosan szólok róla. A termelés, a gazdaság legtisztább, ugyanakkor kakukktojás tényezője.

A termelés mennyisége (minősége is) szinte azonos a természettudományos és technikai fejlettséggel. A természettudományos és technikai fejlettség viszont a természettudományos és technikai innovációtól függ. Az innováció részben függ a politikai vezetéstől, kevésbé a rendszertől, amennyiben azt engedi támogatja vagy gátolja. Függ az adott szükségszerű tényezőktől. A termelés mennyisége, azaz a természettudományos szint, sokkal kevésbé határozza meg a rendszert ill. a rendszer fejlettségi szintjét, mint ahogy azt felületesen gondolnánk. A legegyszerűbb példa erre a fasizmus, mely magas szintű természettudományos technikai fejlettség, termelési mennységet produkált, mégis igen alacsony szintű rendszer mondhatjuk rabszolgatartó rendszer volt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy a természettudományos technikai szintnek semmi köze a rendszer fejlettségéhez. Erről később még bővebben beszélek.

Másfelől megközelítve: igaz hogy a termelés mennyiségét a természettudományos fejlődés határozza meg, de a termelés struktúráját elsősorban a fogyasztás struktúrája határozza meg. A fogyasztás struktúráját viszont jelentős mértékben megint csak a politikai vezetés, a politikai rendszer, pl. a költségvetés által, határozza meg. Hiába nagy a termelés mennyisége, ha rossz annak a struktúrája. A fogyasztás struktúrája szélesebb értelemben a szükségletek aránya. A termelés mennyisége viszont a legtisztább gazdasági tényező.

Mindabból, amit eddig elmondtam egy másik igen lényeges következtetés rajzolódik ki. Ez pedig így szól: a rendszer fejlettségét, döntően (kb. 90%-ban) a politikai hatalmi rendszer határozza meg. Nem lehet jó az a rendszerváltozás mely csak a gazdasági rendszer átalakításával, akar fejlődést létrehozni.

Összefüggések az irányítás vonatkozásában. A vezetés jellege.

A társadalmi, politikai irányítás feladataiban valamennyire elkülöníthető a gazdasági pénzügyi irányítástól, persze azért jelentős átfedések vannak. Jellegében azonban nem válaszható szét. Elég, ha arra gondolunk, hogy a vezető-kiválasztás mechanizmusa ugyanaz mindkét irányítás esetében. Minden rendszerben oda-vissza hatás (kölcsönhatás) során kialakul a vezetés jellege. Az eddigi rendszerekben általában hatalmi, vagyoni jellegű vezetés alakult ki. Ez azt jelenti, hogy a vezetés intézkedései, törvényei elsősorban a saját hatalmának, vagyonának megtartását, ill. növekedését szolgálja. A jelenlegi államkapitalizmusban is ez az általános helyzet. Azért nyilván a történelmi demokratizálódással változik ennek a hatalmi, vagyoni jellegnek az erőssége. Fogalmazzunk úgy, hogy a vezetés felfogásában, a vezetés  érdekeinek elsődlegessége és nép érdekeinek másodlagossága közt, csökken a különbség. Pl. egy feudális uralkodó a nép érdekeit nem másodlagos, de harmadlagos, negyedleges szempontnak tekintette. A javulás ellenére a jelenlegi vezetés jellegét még hatalmi, vagyoninak tekintem, mert a felfogásában és az intézkedéseiben még mindig megelőzi a vezetés érdeke a nép érdekét.

A gazdasági-pénzügyi vezetés jellege ugyanaz lesz, mint a rendszer egésze, ill., mint a politikai vezetés jellege.

A feladatok vonatkozásában a rész és egész összefüggése alapján a társadalmi, politikai rendszer hatása erősebb, mint a gazdasági-pénzügyi rendszer visszahatása. Van azonban visszahatás, és vannak részben eltérő feladatok, és ezeket szolgáló eszközök, szakemberek, tudományok, ezért a sok-sok összefüggés ellenére megkülönböztethető a gazdasági-pénzügy rendszer. A gazdasági-pénzügyi rendszer nem független rendszer, hanem egy alrendszer, ill. az irányítás egy része, egysége.

A társadalmi, politikai vezetés, és a gazdasági pénzügyi vezetés tehát szükségszerűen összekapcsolódik. A tényleges demokráciában, annyiban fog változni ez a helyzet, hogy az irányítási (állami) egységek, testületek jobban szét lesznek választva. Direkt nem ejtettem ki a hatalmi ág kifejezést, mert az, szerintem mást jelent.

Ugyanakkor nem természetes és káros a gazdaság és a hatalom egy másféle összekapcsolódása.

A gazdaság, ill. gazdasági rendszer meghatározása.

A számos összefüggés ellenére mégis meg kellene határozni a gazdaság ill. gazdasági rendszer fogalmát, hiszen ezeket a fogalmakat használjuk.

Gazdaság, gazdasági rendszer, a nagyrendszer azon része, mely az anyagi és minőségi anyagi szükségletek kielégítésével foglalkozik. Gazdaság, gazdasági rendszer, a nagyrendszer termeléssel (anyagi és minőségi anyagi szükségletek) és fogyasztással kapcsolatos része (egységek, eszközök, emberek), ill. azon irányítási része mely ezzel közvetlenül összefügg. Gazdaság, gazdasági rendszer, azon emberek közössége, akik azonos, közös pénz, termék, energia hálózatba (tartályba) tartoznak. Nem minden ember termel, de minden ember fogyaszt. Ugyanakkor minden ember beletartozik az említett hálózatokba. Azt mondhatjuk, hogy a gazdaság, gazdasági rendszer, magában foglalja az egész lakosságot.

Itt viszont én visszatérnék arra a meghatározásra, hogy a gazdaság, gazdasági rendszer nem más, mint az azonos gazdasági érdekeltségű emberek közössége. Végső soron egy ország lakossága (a nemzet) azonos gazdasági érdekeltségű. Alaposabban megvizsgálva azért ez nem egyértelmű. Közös érdekeltség csak akkor tud létrejönni, ha az adott közösségben létrejöhet az igazságos, szabályozott verseny, vagy és, együttműködés. Ahol ezek nem jöhetnek létre, ott marad szabályozatlan harc az ellenérdekeltség. A jelenlegi társadalom olyan, hogy hatalmas, aránytalan, és igazságtalan vagyoni hierarchia jött létre, méghozzá tartósan. A hatalmas aránytalan és igazságtalan vagyoni különbségek kizárják az igazságos szabályozott gazdasági versenyt és az együttműködést. Azt mondhatjuk, hogy lakosság leggazdagabb 5-10%-ból ellenérdekeltségű fél lesz. Olyan ellenérdekeltségű fél, aki a lakosság többi részével gazdaságilag ellenérdekelt. E dúsgazdag rétegbe tartoznak nagytőkések is. Ezek szerint igaznak tartom a gazdaság, gazdasági rendszer ezen meghatározását is: a gazdaságot, gazdasági rendszert jelenleg az egész lakosság alkotja, kivéve a leggazdagabb 5-10% embert. Ha kisebb és arányosabb lenne vagyoni hierarchia, akkor ez a százalék is csökkenne, tehát ezért kell hozzátenni a „jelenlegi” szót. Azt is hozzátenném, hogy különböző országok (különböző országok lakossága) között jobban kialakulhat az igazságos és szabályozott gazdasági verseny, ill. együttműködés, mint az országban élő leggazdagabb réteg és a lakosság többi része között.

Bevallom én is keverem a két meghatározást, nem vagyok következetes. Néha amikor azt mondom, hogy gazdaság (gazdasági fejlődés, gazdasági működés gazdasági szint stb.) egy adott ország teljes gazdaságára, termelésére, fogyasztására, anyagi jólétére stb. gondolok. Gyakrabban viszont csak a lakosság (a leggazdagabb 5-10%-ot nem számítva), a népréteg gazdasági fejlődésére, gazdasági állapotára, termelésére, fogyasztásra, jólétére gondolok.

A gazdaság, gazdasági rendszer, és a pénzügy, pénzügyi rendszer alapvető összefüggései.

Szerintem mindkét megállapítás igaz:

Az első megállapítás: a gazdasági rendszer egyben pénzügyi rendszer is. A termelést, szolgáltatást, fogyasztást csak a pénzzel együtt lehet vizsgálni.

A második megállapítás: bár a gazdasági rendszer és a pénzügyi rendszer erősen összefügg, azért két különböző rendszerről van szó.

Tehát a gazdaság, melynek lényege a termelés, szolgáltatás munka, nem vizsgálható teljesen pénz nélkül, de azért lehetséges olyan vizsgálati törekvés melyben e kettőt egymástól a lehetőség szerint elválasztva vizsgálja. Mert azért mindkettőnek vannak saját vonatkozásai. És lehetséges olyan vizsgálati törekvés, hogy e kettő ne legyen szétválasztva.

A magam részéről minkét vizsgálati törekvésnek megpróbálok eleget tenni.

A gazdaságot (termelést, szolgáltatást, munkát), valamint a pénzt, pénzügyet egymástól a lehetőség szerint elválasztva lehetőleg külön is vizsgálom. Illetve a gazdaságot (termelést, szolgáltatást, munkát), valamint a pénzt, pénzügyet egymással összefüggésben is vizsgálom. Lehet erre azt mondani, hogy ez zavaros, de szerintem ez az egyetlen objektív vizsgálat. Ugyanis, ha két különböző problémakörnek kezelik, akkor nagy valószínűséggel mindkét vizsgálat hiányos torz lesz. És hiányos torz lesz a vizsgálat akkor is, ha nincs semmilyen szétválasztás.

Az összefüggések több ábrán megjelennek, vannak pl. a termék, szolgáltatás munka tartályok, ill. áramlások, és vannak a pénztartályok és áramlások melyek rendszerint körforgások. De ezek a tartályok áramlások összefüggnek.

Egy másik összefüggés pl. a túltermelés, alulfogyasztás, túlfogyasztás, alultermelés, melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.

Megint más összefüggés pl. a pénzügyi válságok (infláció, túlhitelezés, stb.) és a gazdasági válságok összefüggése. Lehetne még sorolni és más tanulmányrészekben elsősorban a pénzügyről szóló tanulmányrészekben, ki is térek ezekre.

A sok összefüggés közül itt csak a B/2 ábrán szereplő összefüggést szeretném kiemelni.

Ez pedig arról szól, hogy a hatalmi, vagyoni jellegű állam, ill. vezetés mellett szinte biztosan kapzsiságdeterminált piacgazdaság jön létre és emellett szinte biztosan pénzügyi spekulációra épülő, pénzügy jön létre. Tehát ez a három egymást generálja. (Vagy, mint a brezsnyevi szocializmusban, a hatalmi jellegű vezetés mellett nem jön létre érdemi piacgazdaság és a pénzügy is torz lesz.)

Ugyanakkor az ellenpólusok is egymást generálják. Az összehangoló, szakmai (tudományos) népérdekű, demokratikus vezetés mellett normális tisztességes piacgazdaság, és a pénzügyi spekulációt tiltó, pénzügy jön létre.

E tanulmányrészben inkább ez a megállapítás érvényesül: gazdaság, gazdasági rendszer egyben pénzügy, pénzügyi rendszer is.

Az állam és társadalom, rendszer többi része (magángazdaság, civil szféra, stb.) kiegészíti egymást. B/0 ábra.

Néhány megállapítás:

Az állam inkább a nemzeti közösségbe szerveződés területe, a társadalom, rendszer többi része inkább az egyének, családok csoportok területe.

Az állam inkább a kötöttség, a kötelezettség, a „muszáj” területe, a társadalom, rendszer többi része inkább a szabadság, önállóság területe.

Az állam a szegényebbeket, az alkalmazott dolgozókat, (az átlagpolgárt) az elesetteket, (az igazságosságot, a viszonylagos egyenlőséget), valamint a beruházási hitel-felvevőket támogatja. És nem véletlenül azokat az ágazatokat (szolgáltatásokat) melyek ehhez kapcsolódnak.

A rendszer többi része, ebből is kiemelve a gazdaságilag legjelentősebbet a magángazdaságot (annak fő elosztó egysége a bankszféra, pénzpiac) inkább a gazdagokat, (a különbségeket), a fogyasztási hitel-felvevőket preferálja.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Az állam, az állami gazdaság és a magángazdaság, (mellékesen a civil szféra, magánszféra) alapvető, sokoldalú viszonya.

A rendszer és az állam és a kisközösségek (civil szféra), valamint magángazdaság, és a magánszféra. A/0, D/0/a, D/0/b, ABDK ábrák.

A D/0/a, D/0/b ábra elemzése. Az állam és a társadalmi szférák.

Alapfokon: mi az állam, az állami területek (ágazatok), és némely kategóriák. A/0, B/21/a ábra.

Előzetes összefoglalás általában az államról, az állami gazdaságról, valamint az állam, állami gazdaság és a magángazdaság viszonyáról. B/21/a, B/21/b ábra.

További elmélkedések az irányításról és az államról. Az állami gazdaság és a magángazdaság (és a civil szféra) viszonya a zavarosság szempontjából. B/21/a, B/21/b ábra.

Az állami irányítás jellege, a magángazdaság jellege. Az állami irányítás gazdaság (beleértve a pénzügyi irányítást is) szükségessége és a magángazdaság (beleértve a pénzügyi cégeket is) előnyei. A két problémakör összefüggése. B/3/2 ábra. Állam ábrák.

Újabb elmélkedés az állam erősségéről, az irányítás erősségéről. Az állam erősségével, hatékonyságával, a privatizációval kapcsolatos téves felfogások.

Állam ábrák. B/4 ábra.

Az állam, az állami gazdaság problémaköre itt több részre szakad. E tanulmányrészben a nagytőke, ill. a kisvállalkozások problémaköre felé haladok.

A kapitalista (tőkés) világrend. A történelmi fejlődés másik vonulata: a természetes globalizálódás miatt egyre erősebb a világrendek alakulnak ki, következésképp az egyének, közösségek, nemzetek önrendelkezése (beleértve a demokráciából adódó önrendelkezést) csökken, legalábbis nem növekedhet. A nemzetközi (világ) vezetések kialakulása. Újra, a kapitalista (tőkés) világrend.  AB ábra. Elméleti rendszertényező. 

Mi a tőke, ki a nagytőkés, mi  a nagytőke, szerintem.

Kétféle tőke van de a kettő gyakorlatilag nehezen választható szét. Van a pénztőke. És van termelőeszköz-tőke (épületek, gépek, irodabútorok, stb.) És bizonyos értelmezésben, az ebben dolgozó emberek is a tőke részét képezik.

A pénztőke pedig azon pénzvagyon, amelyik aktívan vesz részt a pénzpiacon és a gazdasági életben. Már itt is van egy bizonytalan határ: mekkora aktivitástól beszélhetünk tőkéről? Nyilvánvalóan a pénztőke és a termelőeszköz-tőke átfordítható egymásba.

A tőke egyik jellemzője, hogy aktívan alakítsa a gazdasági életet, a termelést, az elosztást, a fogyasztást ill. a pénzügyi viszonyokon keresztül a gazdasági életet.

De van egy ennél is fontosabb jellemzője: a tőke egy ember tulajdonához (felügyeletéhez) köthető, szerintem. Tehát egyéni tulajdonokról van szó és nem közösségi tulajdonokról. A tőke: gazdaságilag, pénzkereskedelmileg aktív egyéni vagyon. (Bár a pénzkereskedelemnek gyakran semmi köze a termeléshez, de jövedelemelosztási, fogyasztáselosztási hatása a múltban és jelenben mindenképpen jelentős.)

Ki nagytőkés, szerintem. A nagytőkések világ azon emberei, egyénei, akik a legnagyobb tőkével (pénztőkével és termelőeszköz-tőkével) rendelkeznek. Jó, de hol van határ? Talán a legtisztább, ha azt mondjuk, vannak különböző rétegek. A világ 100 embere, aki legnagyobb tőkével rendelkezik. A világ 1000 embere, aki a legnagyobb tőkével rendelkezik. A világ 10 000 embere, aki a legnagyobb tőkével rendelkezik. A világ 100 000 embere, aki a legnagyobb tőkével rendelkezik. Mondjuk az egyik meghatározás: a világ 10 000 embere, aki a legnagyobb tőkével rendelkezik, de ezen belül is leginkább a világ 1000 embere, aki a legnagyobb tőkével rendelkezik. Vagy különböző értelmezésekben (szélesebb, szűkebb értelmezésekben) használjuk a nagytőkés fogalmát.

Korunkban a nagytőkések (nagytőke) uralja (döntően meghatározza) a világ pénzkereskedelmét, kereskedelmét, iparát, a nemzetközi pénzügyi rendszert, mindezzel uralja a magángazdasági rendszert. És mindezzel legalábbis 50%-ban uralja az államkapitalizmus gazdasági rendszerét. Illetve legalább 50%-ban uralja a teljes államkapitalista gazdasági, politikai, társadalmi rendszert, pl. a következők miatt.

A tőke, a tőke nagyságával arányos hatalmat hoz magával. (Máshol ezt a vagyon hatalmának nevezem.) Ez egy jövedelem-elosztó hatalom, egy finanszírozó hatalom, és termelés-meghatározó hatalom. Továbbá egy nyomásgyakorló hatalom, (ezzel, egy politikai irányító hatalom is). Tehát mivel nyomást tud gyakorolni a jogalkotó hatalomra, van egy közvetett jogalkotó hatalma is. És ne felejtsük el a magán-bankszektor kiváltsága, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályait döntően meghatározza. Tehát azt, milyen szabályok szerint működjön a pénzváltás, milyen szabályok szerint alakuljanak az árfolyamok, milyen szabályok szerint működjenek a tőzsdék, stb. ezeket alig határozza meg az állam, a politikai vezetés. Tehát a nagytőkének van egy közvetlen jogalkotási hatalma is. Mivel a tőke átfordítható tudatalakításra (pl. magánmédiákon, magánoktatáson, stb.) tudatalakító hatalom is. Ezzel ideológiai, eszmerendszer meghatározó hatalom is.

Kétségtelenül nagytőke hatalmának 25%-a szétoszlik a sokmillió nagytőke „kiszolgáló” között, de azért a 75%-a, a magban koncentrálódik. 

A nagytőkések tehát azon emberek (100, ill. 1000 ill. 10 000 ember) akik a tőke nagyságánál fogva a legnagyobb hatalommal (jövedelem-elosztó, finanszírozó, termelés-meghatározó, nyomásgyakorló, közvetett és közvetlen jogalkotói, és tudatalakító) rendelkeznek.

Még világosabban, van 100, ill. 1000, ill. 10 000 nagytőkés, aki a világ háromnegyedét 30-50%-ban uralja. De egyes országokat, mint pl. Magyarországot 60%-ban uralja. 

Ezzel együtt a „nagytőke” fogalma igen nehezen határozható meg. Nem köthető helyhez, országhoz ill. sok helyhez köthető, ezért nemzetközi. Nem köthető bizonyos intézményekhez, ill. sok intézményhez, vállalathoz köthető. És ami legfontosabb, nincsenek kimondottan a nagytőkére vonatkozó törvények.

Van egy szűk mag, a nagytőkések, de ebből eredően, e köré szerveződik egy hatalmas szerteágazó világ (pénzintézetekből, vállalatokból, médiákból, oktatási intézményekből, eszmei közösségekből, pártokból, stb. álló) amely összefolyik, egybemosódik a társadalommal. Tehát pontos határvonalat nem lehet húzni.

De miért is amorf az a nagytőkés társaság?

Tehát van pl. 10 000 nagytőkés, (annak egy 1000-es magja) és van sokmillió kiszolgáló. Nem lehet tudni kik a nagytőkések (kivéve néhányat), csak azt, hogy ők többnyire a gazdag fejlett országokból származnak ill., ott van a fő székhelyük. Sok nagytőkés nem viselkedik nagytőkésként, viszont sok kiszolgáló nagytőkésként viselkedik. Sok, sok átmenet is van. Szinte minden nagytőkés igen szerteágazóan, össze-vissza üzletel. Az üzleti élet hatalmas, bonyolult szabálytalan és változó hálózatokban történik. Ezeket a hálózatokat nem lehet pontosan feltérképezni, de matematikailag, logikailag le lehet modellezni. (Pl. különböző számú vízkörök és vízszivattyúk modellje.) Az egyszerű logika alapján: ha vannak hatalmas egyéni tőkék, akkor azok működnek (sok helyre elérnek nagy pénzeket, munkákat mozgatnak) és a működéssel kapcsolatos legfőbb stratégiai döntéseket a tőketulajdonosok hozzák. Illetve ezen embereken keresztül így, vagy úgy, közvetlen, vagy áttételesen átfolyik a tőkék és a döntések nagyobb része. Itt főleg döntésekről van szó (ide beteszek, onnan elveszek) hiszen nem a nagytőkés fogja számolgatni a sokmilliárdnyi dollárját euróját stb..

Nem lehet bizonyítani, de talán logikailag, matematikailag le lehet vezetni, hogy pl. Magyarország nagy üzleteléseiben, mondjuk 15 ember, mint társtulajdonos jelentős mértékben jelen van. Pl. a részvény, és részben a hitel is társtulajdonosi státusz.

(Legyen szíves uram, nyújtson már hitelt (vegye meg a kibocsátott értékpapírokat) az államnak, vagy ennek a városnak. Rendben van, de én is szeretnék pl. egy-két plázát építeni, az X kereskedelmi hálózatot továbbfejleszteni, az energiaszektorban részt venni, stb., stb.. Ezek a feltételeim és ráadásul én szabom meg a kamatokat, a lejáratokat, stb.. Persze ez csak egy fiktív, modellezett társalgás volt. Többnyire elég, ha ezt a nagytőkés csak magával beszéli meg.)

És a következőt se felejtsük el. Amíg pl., az állam, törekszik arra, hogy megállapítsa a saját határait, a saját fogalmát és a társadalomtudomány is törekszik erre, (ennek ellenére sem teljesen tiszta a kép), addig sem a nagytőke, sem a társadalomtudomány, sem politikai vezetés nem törekszik arra, hogy meghatározza mi a nagytőke. A törvények jelentős részében benne van az „állam” szó, (ezek az államról szóló) törvények, addig nincsenek nagytőkéről szóló törvények. Illetve van egy, szerintem tudatos összemosás, csak magánvállalkozások vannak, nincs külön nagytőke és kistőke. Bár a Balatonban egyenletesen mélyül a víz, attól még a kisvíz és a mélyvíz két különböző fogalom, más szabályok vonatkoznak kisvízre és a mélyvízre. Ezen logika alapján el lehet, és el kellene választani a nagytőkét és a kistőkét (kis és középvállalkozásokat), de nem teszik.

Tehát kijelenhető a nagytőke egy rejtett, rejtőzködő hatalom. Rejtőzködő (nem szabályozható, törvényekkel, népvéleménnyel nem reformálható), de ennek ellenére jelentős hatalom.

Elvileg az emberek, a lakosság a piacon (pénz, áru, munkapiac) keresztül hat a nagytőkére, de erősen kérdéses e hatás erőssége. Egy sereg jel arra mutat, hogy a lakosság piacon keresztül inkább a kis és középvállalkozásokra hat, kevésbé a nagytőkére. Pontosabban a nagytőke hatása a piacra (pénz, áru, munkapiacra) erősebb, mint az emberek hatása, vagyis nagytőke nem irányított, hanem irányító.

Korunkban a nagytőke (nemzetközi nagytőke) a kettős világhatalom (világvezetés) rejtettebb, de erősebb ága.

Sokféle furcsa elnevezése van a nagytőkének.

De ezek valójában csak összezagyválják a megértést.

Pl. globális gazdasági hatalmak.

És persze itt van a „piac” elnevezés. A pénznagytőke előszeretettel használtatja ezt a sunyi elnevezést: pénzpiac, vagy egyszerűen piac. Nyilvánvaló, hogy a kisbefektetők millió nem tudnak órák, de még napok alatt sem tudnak, egy-egy állami intézkedésre, vagy akár kijelentésre, bejelentésre reagálni. Márpedig az un. piac, ezt teszi. Abból, hogy az un.  piac, igen gyorsan, egységesen reagál, következtethető, hogy itt valójában kevés számú, szoros szövetségben álló, és hatalmas befektető, hitelező tőkével rendelkező emberről van szó. Lehet, hogy ők nem mindig nyilvános megbeszéléssel hozzák a döntéseiket, hanem pénz-tranzakciókkal szavaznak, de ez a lényegen nem változtat. Tulajdonképpen már ez a sunyi elnevezés „piac” (mivel ez a kisbefektetők, millióit sejteti), önmagában is jellemzi a nagytőkét és az őket, szolgáló világot. A megdöbbentő, hogy a közgazdaság-tudomány, a közszolgálati sajtó, az egyéb sajtó, a politikusok, és mindenki ezt a félrevezető elnevezést használja, senki nem rántja le, az egyébként már elrongyolódott, és hányásszagú leplet. Megdöbbentő azon hazugságköd sűrűsége, melyben az emberek kóvályognak. Félelem, vagy butaság, vagy érdekcinkosság, vagy ez is-az is, a hazugsághoz csatlakozás oka? De hát még a hazugság megállapításáig sem jutottunk el, addig pedig értelmetlen az okokról elmélkedni. 

Amikor azt hallani a pénzpiac (gyakran csak piacot mondnak) ideges, vagy befektetők idegesek, vagy a tőzsde ideges, akkor mindez lényegében ezt jelent: a nagytőke ideges. Ezt jelenti, mivel nagytőkében koncentrálódik a tőke, pénz, a vagyon, a pénzpiaci irányítás, a magángazdasági irányítás nagyobb része.  Persze piacban, a befektetők között ott vannak kicsik is, csak ők nem meghatározók. Másfelől a kicsik idegessége egy zaklatott kiszolgáló idegesség. Az ő idegességük, aggódásuk, elbizonytalanodása, esetleges pánikhangulatuk, egy következmény, mint mindenki más (kivéve nagytőkét) idegessége, aggódása, elbizonytalanodása. A kisemberek alig várják már a tartós nyugalmat, a tartós, biztonságot.

És persze a piac, a befektetők, a tőzsde meg is nyugodhat, vagyis: időnként megnyugszik a nagytőke. Azért általában a nagytőke ideges, egyrészt, mert gyakran szükségét érzi megmutatni: ohó barátocskáim, azért mi is itt vagyunk. Másfelől a spekuláció lételeme a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan ugrálás, hullámzás. Ezért nagytőke alig várja az ürügyet, hogy ideges lehessen. Hát nem az a tapasztalat hogy szinte havonta ideges lesz a piac, a tőzsde, idegesek lesznek befektetők?  És mire fel, mert azért a valóságos pénzügyi gazdasági változások nem havonta változnak.

Szóval van itt egy hatalmas fogalomzavar, ami elködösíti a tisztánlátást.

Ennél már az is jobb lenne, ha nagytőkét a Kádár rendszerben használt szóval illetnénk: bizonyos üzleti körök. 

Folytassuk talán ezzel: az nem baj, ha másnak ártó önzőségre, valamint az ostobaságra alapuló önrendelkezés csökken. A jövő egyik nagy elméleti és gyakorlati problémája: a kötelező jó irány problémája. Ezzel is már foglalkoztam: bizonyos határokig el lehet menni a rossz irányba, ha az önrendelkezést fenn akarja tartani az ember. 

Egyelőre, azonban a kapitalista világrend (mely már nagyon erős világrend) nem a kötelező jó irányáról szól.

A természetes globalizálódásról külön fejezetben beszélek, de azért itt sem ugorhatjuk át a témát. Ez már egy sok évezredes, lényegében történelmi folyamat. A népesedés, a közlekedés, a hírközlés, stb. az emberek közelebb kerülnek egymáshoz, közük lesz egymáshoz.  A sok ember globális problémákat termel. Pl. a környezetszennyezés (és még sok probléma) nem áll meg a határokon. De a kereskedelem sem, így gazdaság is (egyre inkább) összefügg. (És persze a kultúra sem áll meg a határokon.) Ezért az egyik nagy történelmi folyamat: az elkülönült törzsekből, kialakulnak a nemzetek, nemzetekből kialakul a világközösség. (De azért ennek világközösségnek nem szükséges szorosnak lenni, lehet az közepes is.)

Ezzel kapcsolatban a másik nagy történelmi folyamat a nemzeti vezetések, uralkodók hatalma (meghatározók) csökken, ill. kialakulnak a nemzetközi vezetések. (Még akkor is nemzetközi vezetésről van szó, ha ez a nemzeti vezetésekből áll össze.) Viszont, kérdés: a fogvatartottak (a lakosság, a népréteg, az átlagember) helyzete hogy alakul? Az emberekre ható vezetés összetétele tehát szükségszerűen változik. De a vezetettek helyzete hogy változik?

Talán az elkerülhetetlen, hogy a lakosság a népréteg, az átlagember legyen a leginkább fogvatartott (a legkevésbé szabályozó, de ehhez képest a leginkább szabályozott) ezért e fogság mértéke nem mindegy. (A szabályozás szélesebb értelemben nemcsak a törvényeket jelenti, hanem mindenféle hatalomgyakorlást, pl. a tudatalakítás lehetőségét is.)

A másik probléma, még ha meg is maradnának az elkülönült törzsek, a szervezettség, a biztonság, a rend, stb. szükségszerű növekedése az egyéni önrendelkezés ellen hat. Illetve itt lép be a közvetlen demokrácia: kik alakítják ki a szervezettség, a biztonság, a rend szabályait. Mert ha ebben szinte mindenki részt vehet, akkor a többség jogalkotó önrendelkezése megmaradhat. Pontosabban a közvetlen demokrácia által az emberek jogalkotó önrendelkezése növekedhet, a szervezettség, rend, biztonság növekedése miatt viszont csökken az önrendelkezés (egyre több szabályt kell betartani) így a kettő kompenzálja egymást, az önrendelkezés marad. Ha nem növekszik a közvetlen demokrácia, a jogalkotó önrendelkezés akkor önrendelkezés csökkenés van.

És végül a jó irány problémája. Az előzőekből is kiderült az egyik jó irány, mindenképpen a közvetlen demokrácia. És persze ezen kívül még sok vonatkozása van a jó iránynak, amikre itt nem térek ki.

Ezen bevezetés után térjünk rá a jelenlegi világrendre, a  kapitalista (nagytőkés) világrendre.  AB ábra.

Ez egy nagyon erős stabil világrend. Ez érdekes, mert ugyanakkor a világ sok szempontból egy nagyon instabil, bizonytalan állapotban van.

Hasonlattal élve, ez olyan mintha nagyon erős alkatrészekből nagyon nehezen szétszedhető, átépíthető gépezetet készítenének, amelynek működése viszont instabil. (Instabil, hol megáll, hol jobban, hol kevésbé jobban működik, kiszámíthatatlanul működik. Illetve nem nagyon esik szét nem nagyon robban fel, de ha egyszer mégis szétesik, felrobban, akkor az nagy robbanás lesz.)

Jobb lenne egy olyan gépezet, amelynek működése stabilabb lenne, de mégis könnyen szétszedhető, átépíthető volna.

De önmagában az sem nagy baj, ha egy gépezet stabil nehezen átépíthető, ha az a gépezet stabilan működik, és ha az valóságosan az emberek sokaságának érdekében működik. A jelenlegi rendszer azonban nem ilyen.

Arról, e tanulmányban sokat beszéltem, hogy a jelenlegi rendszer (a kapitalista világrend) nem jó. Erről szól e tanulmány negyede, ezért erre nem akarok bővebben kitérni.

Miről is szól az AB ábra. Arról, hogy legalább azt lássuk világosan, hogy a jelen világrendben kik a meghatározók és kik a fogvatartottak. Kik hasznosulók és kik a károsulók. És ennek kapcsán milyen alapvető folyamatok vannak.

Nem zárhatjuk ki, hogy a nagytőkés (egyes nagytőkések) tudatosan hatalomra törekvő (népek nemzetek sorsát meghatározó) adott esetben tudatosan kizsákmányoló emberek, de nem ez a lényeg.

1. Először is látni kell, (függetlenül attól, hogy a nagytőkés egyénileg milyen), hogy a nagytőkések meghatározó helyzetben (világ-meghatározó, világvezető) vannak.

2. Másodszor is látni kell, hogy nagytőkés elsődleges célja a profitszerzés (nem gonoszságból, hanem a dolgok természetes rendje miatt) és már ebből is sok minden adódik. Az, akinek az elsődleges célja profitszerzés, a minél nagyobb profitszerzés, nem nagyon törődik az erkölcsi megfontolásokkal. Az kihasználja a kiszolgáltatottságot, sőt kiszolgáltatottság növelésre törekszik. (Azért nagytőkés is általában nacionalista.)

A szegények, a szegény országok pedig kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint gazdagok, a gazdag országok. A kiszolgáltatottat jobban meg lehet fejni, mint a kevésbé kiszolgáltatottat. 

3. Harmadszor látni kell, hogy van itt egy szinte természetes folyamatot, melynek a következő a lényege: a nagytőkés hazaviszi a megszerzett profitját. Jelentős részét otthon költi el.

4. Másrészt, azért a nemzetközi nagytőkés is bizonyos fokig a saját nemzetéhez, országához húz. Ez önmagában teljes rendben lenne. Csakhogy nagytőkés olyan helyzetben van, hogy ez a hazahúzás, egyenlő lesz a kizsákmányolással.

A lényeg az, hogy ezen tényezők miatt, gazdag fejlett világból származó, ott élő nagytőkések a szegény, fejletlen országokból kivonják a pénzt, a munkát és elviszik a gazdag fejlett országokba.

Bár a kisebb magánvállalkozók is profitszerzésre törekednek. De a kisebb vállalkozók, (kis és középvállalkozások, cégek) jelenleg sokkal kisebb gazdasági pénzügyi kapacitással rendelkeznek, mint a nagytőkések. A kisebb vállalkozók jelenleg jellemzően nem nemzetköziek.

A másik problémaköre az ábrának, a népréteg fogvatartottsága. Ő van legbelül (aki legbelül van az a leginkább fogvatartott, és szín is jelzi a fogvatartottságot) és kik vannak kívül, kik és mik tartják fogva.

A harmadik problémakör pedig: a gazdag (fejlett) világ és szegény (fejletlen) világ között nyílik az olló, nő az amúgy is túlzott különbség.

A probléma hétköznapi gyakorlati szintből levezetve.

A választások után egy héttel bejelentették emelni, fogják a távfűtés árát.

És más alapvető szolgáltatás árát, (pl. gáz, villany, stb. árakat) is állandóan emelik. A bankszektorban pedig sunyin emelik a felvételi díjakat, a hitelkamatokat és még sorolhatnám. A fejlett gazdag országokban kevésbé melynek okairól már beszéltem. (Mert azok kevésbé kiszolgáltatottak, mert a nagytőkések is nacionalisták, stb..)

Ezek engem, mint a magyar emberek többségét keményen érint, mert még inkább spórolósra kell venni a fogyasztásom. De nemcsak erről van szó. Én, mint normális ember természetesen nem akarok ingyenélő lenni. Azt viszont elvárom, hogy a szolgáltatás ára nagyjából azonos legyen a szolgáltatás mértékével, minőségével. És talán azt is elvárnám, hogy a profitszerzés amúgy is hatalmas mértéke azért vegye figyelembe a nép átlagos életszínvonalát.

De feltehetően itt nem erről van szó, ugyanis ezek a cégek saját bevallásuk szerint is tetemes hasznot vágnak zsebre. És ezen, egyébként szinte monopolhelyzetben levő cégeket besorolhatjuk a külföldi nagytőkések által uralt cégek alá. Ezek kizsákmányoló árazások.

De nemcsak erről van szó. A választási kampányban szinte minden párt előállt ezzel a szöveggel: na majd ennek véget vetünk. De nem vetnek véget, többek között azért, mert nem egyenlő felek küzdelméről lenne szó. A nagytőke úgy cseszhet ki ezzel a szerencsétlen kiszolgáltatott helyzetbe hozott országgal, ahogy akar. (És azért sem vetnek véget, mert gerinctelen emberek, akik a hatalom és a szép jövedelem megszerzése után, a legkényelmesebb megoldást keresve, szépen lepaktál a kizsákmányolókkal.) 

Mit jelent ez az egész. Pl. azt, hogy demokrácia alappillérje a választás egy humbug. Hiszen függetlenül a népakarattól (amely a kiválasztott vezetés programjában testesülne meg) az történik, amit a nagytőke akar. Tehát ezt a kérdést is fel kell tenni: valójában mekkora demokrácia van? És ezt is: valójában mekkora önrendelkezéssel bír a magyar nemzet?

Ez az egész dühítő és elkeserítő, mert jólét sincs, és demokrácia sincs, a magyar emberek, a magyar lakosság számára nincs. És sok más nép számára sincs.

Kitérés arra, hogy mit jelent az, hogy korábban (korábbi időkben) még kisebb volt a jólét, és kevesebb volt a demokrácia. Illetve, hogy vannak még ennél is rosszabb helyzetben levő országok, ahol kisebb a jólét, kevesebb a demokrácia.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy akkor minden rendben van. Azt jelenti, hogy dühünk, elkeseredésünk, elégedetlenségünk kb. negyedével csökkenhet. Életszínvonalunkat, demokráciaszintünket kb. negyedével magasabban, kell értékelni, de többnyire jogos a dühünk az elégedettségünk. És többnyire igaz, hogy nincs jólét nincs demokrácia és nincs nemzeti önrendelkezés.

Nincs semmi garancia arra, hogyha nem a tőkés világrend uralkodna, ha a nemzeti vezetések uralkodnának, akkor jobb lenne a helyzet. Ezért, és azért, mert van egy természetes globalizálódás, a megoldást nem abban kell keresni, hogy akkor megint különálló egymástól független nemzeteket kell létrehozni.

A megoldás egyik vonatkozása, legyen világrend, de az ne legyen nagytőkések által irányított. Legyen világrend, de azért a jelenleginél legyen nagyobb a nemzeti önrendelkezés. Jöjjön létre a közepes szorosságú, demokratikus világszövetség. De persze ez nem teljes válasz a megoldásra.

És még két megjegyzés. A jelenlegi világrendet, nem a népek fogvatartottsága miatt kell megváltoztatni, hanem annak túlzott mértéke miatt. És az is természetes hogy emberek, országok között vannak különbségek. Amiatt kell változtatni, mert ezek a különbségek túl nagyok és ráadásul egyre nőnek.

A jelenlegi nagytőkés világrend szerkezetileg rendkívül stabil, annak ellenére, hogy működése instabil. Az AB ábra tulajdonképpen szépen ábrázolja ezt a szerkezeti stabilitást.

A fő elemek.

A nagytőke határozza meg a pénzügyi rendszert, ezzel nagyrészt a gazdasági rendszert, amely a politikai rendszerrel együtt alkotja a teljes rendszert.

A gazdag fejlett országok (vezetése és mellesleg a lakossága is), a nemzetközi nagytőke, azonos érdeke: a szegény, fejletlen országok „kizsákmányolása”. Ebbe a természetes szövetségbe könnyen bevonható bekényszeríthető a szegény, fejletlen országok vezetése. Tulajdonképpen ez az erős hármas szövetség áll szemben a szegény fejletlen országok lakosságaival, tehát elég jelentős az erőfölény. Illetve már az is jelentős erőfölény, ha a nagytőke és gazdag fejlett országok politikai vezetésének szövetsége áll szemben a szegény fejletlen országok vezetésével és lakosságával.

A szövetség képes sok módón nyomást gyakorolni (pénzügyi nyomás, kereskedelmi nyomás, katonai nyomás, titkosszolgálati nyomás, népi elégedetlenségre alapuló „tájékoztatási” nyomás, stb.) az egyes országokra, a rendszerbe való betagolódás érdekében, ill. rendszerben maradás érdekében.

A nagytőke képes kihasználni a szegény fejletlen országok kiszolgáltatottságát.

A nemzetközi szövetségekbe jelentősen bevonják a gazdag fejlett országok vezetését.

A nemzeti vezetések mellett, felett kialakult a kvázi világvezetés, amely nem más, mint a nagytőke.

Tehát a világrend stabilitását egyfelől a jelentős erőfölény biztosítja. Másfelől, az hogy a rendszer, és a nagytőke mindenhol képes meghatározóként megjelenni.

Mi lehet tenni? Pontosabban mit lehet tenni a világrend megváltoztatása érdekében akkor, ha ez a világrend, például egy válság-láncreakció következtében nem bomlik fel. Hát nem sokat. Ezért legyint az egyszerű magyar ember, amikor pl. választásokról, nagyhangú ígéretekről van szó: á úgyis úgy táncolunk, ahogy a külföldi bankárok és multik fütyülnek. Ezt az országot már zsebrevágták.

De mégis mit lehet tenni?

Ha abból indulunk ki, hogy ez a világrend, a fejlett gazdag országoknak kedvez így a fejlett, gazdag országok vezetése és a nagytőke természetes szövetségben áll, mely szövetség passzív tagja a fejlett, gazdag országok lakossága, akkor a fejletlen szegény országok csak a maguk és a világrendből kilógó országok szövetségére számíthatnak. De ehhez szükség van egy új, jobb világrend tervére, szükség van egy erős szövetségre, szükséges, hogy a szövetségben erős nagy országok is részt vegyenek.

De az is igaz, hogy kitartó, ravasz, kiszámított, nagytőkét távol tartó politikával egyesek be tudnak kerülni a gazdag, fejlett országok közé, Magyarország erről már lekésett. Eladósodtunk és sok mindent rosszul tettek a „kedves vezetőink”. De nemcsak azért, mert most már savanyú a szőlő, az erkölcsi érzékkel rendelkező kijelentheti: a jelenlegi világrend pocsék, hogy csúnyább szavakat ne használjak.

És egyébként mit lehetne tenni, ha a politikai vezetést nem tudná zsarolni nagytőke, vagy a politikai vezetés bevállalná a kockázatot.

Pl., lehetne őszintén beszélni: tisztelt hölgyeim és uraim ez a helyzet.

A nagytőke hatalmát, ezzel arányosan a nagytőke kárait, csak azzal 30%-kal lehetne csökkenteni, hogy szigorúbban szabályoznák a pénzpiacot, a pénzkereskedelmet.  Pl. a betéti, befektetési kamatokat, a különböző árfolyamváltozásokat (beleértve a devizaárfolyamokat is) egy optimálishoz közeli szűkebb határok közé szorítnak. Ezzel hitelkamatokat is persze behatárolnák. Behatárolnák a hitelforgalmat, főleg a fogyasztási hiteleket. És persze sokkal szigorúbban behatárolnák az állami eladósodásokat, a másik oldalon ezek az államoknak adott hitelek. És még lehetne sorolni a jelenleginél szigorúbb beszabályozásokat. És persze, ha a spekuláció ellen is fellépnének, a jelenleginél szigorúbb szabályokkal, szankciókkal.  Így a pénzkereskedelmi nagytőkének jelentős részben csökkenne a jövedelem-elosztó hatalma, és máris csökkenne a nagytőke hatalma. 

A látszólagosan (de csak látszólagosan) kölcsönös együttműködés van.

A gazdag fejlett országok valamint a szegény fejletlen országok látszólag kölcsönösen gyümölcsöző együttműködése (és-és elosztása): a gazdag fejlett országok adják az észt, a technikát, technológiát, innovációt, a szegény országok adják az erőt. Az erőt úgymint a természeti erőforrásokat, a minőségi bérmunkát (segédmunkát), egyes kiváló embereket. És persze aki az észt adja, az sokkal jobban jár.  Ez a része eme elméletnek rendben van. De az egész elgondolás valójában ez csak féligazság, azaz hamisság. De miért is?

Egyrészt az egyének között létrejöhet ilyen munkamegosztás, de kétséges, hogy a nemzetek közötti erkölcsös e az ilyen munkamegosztás. Rövid távon, talán igen, de nem hosszabb távon, szinte örökre. Mert ez azt jelenti, hogy a szegényebb fejletlenebb ország állandóan az is marad, mármint szegényebb, fejletlenebb. És egyben kiszolgáló, kiszolgáltatott bérmunkás ország (nemzet) marad. Szerintem, nem lehet a nemzeteket szinte örökre bebetonozni ebbe az alárendelt állapotba.

Ne felejtsük el, hogy az egyének egyenlőtlen munkamegosztása, az egyének önhibájából jön létre. De ha ez az egyenlőtlen munkamegosztás a nemzeti egyenlőtlen munkamegosztás miatt alakul ki, akkor az már nem az egyének önhibája. Vagyis a szegényebb, fejletlenebb országban élők milliói kerülnek önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe. Következésképp, mindkét félnek, országnak, az innováció adónak és az innováció fogadónak is arra kell törekedni, hogy az egyenlőtlen munkamegosztás (ész és erő) csak átmeneti legyen.

A másik probléma, hogy gazdag fejlett országok két alapvető úton szivattyúzzák a szegény fejletlenebb országokat. Az egyik út, adják a működő tőkét és kiviszik a profithasznot. Ez szól az előzőkről, vagyis adják az innovációt, modern technikát, technológiát és kiviszik a nagy profitnyereséget, amely egyben bérmunkások munkája, fogyasztása, jóléte. Ez rövid távon még rendben is lenne.

De a másik út, a pénzügyi tranzakciókon keresztüli pénzjövedelem, egyben munka, fogyasztás, jólét kiszivattyúzás. Nos ennek már semmi köze a technikához, technológiához, innovációhoz, tudományhoz, észhez.

Szóval összességében nincs kölcsönösen előnyős együttműködés. 

Az AB ábra néhány további vonatkozása.

Az ábra arról is szól, hogy a szegényvilág-gazdagvilág közötti szakadék (és az olló csak nyílik) valamint a nagytőkések világuralma (uralják a magángazdaságot, a pénzügyi rendszert, ill. képesek az amúgy is hatalmas tőkésüket növelni), szorosan összefügg. A nagytőkések hatalmas vagyona természetesen a sokmillió dolgozó kisember pénzéből, munkájából jön össze. De azért saját országuknak népüknek (ahol székhelyük van ahol élnek fogyasztanak és ahová az érzelmeik kötődnek) visszaosztanak ezen vagyonból. Így szükségszerűen marad a szegényebb országok népe, mint kizsákmányolt károsuló. Az ábra vázolja a fő elszívási módokat.

Kétségtelen a legkénesebb helyzetben a szegény országok vezetése van, főleg ha ez a vezetés népérdekű, és főleg akkor, ha már az ország kiszolgáltatott helyzetben, pl. eladósodott állapotban, van.

Egyébként a szegény ország vezetése lehet még önérdekű, (nem népérdekű). Persze az ilyen vezetés nincs nehéz helyzetben, hiszen érzelmileg nem ismeri ezt fogalmat: az ország a nép érdeke. Az ilyen vezetés szükségszerűen a nagytőkével szövetségben kifosztja az országot. Egyfelől megengedi nagytőkének, hogy fejjen, de ő maga is beszáll a fosztogatásba.

És lehetséges még olyan vezetés, amely esetleg népérdekű lenne, de egyszerűen nem ismeri az alapvető folyamatokat, pl. eme ábrán szereplő folyamatokat.

A szegény ország vezetése amennyiben eléggé bölcs és népérdekű nem is engedi, hogy az országa a szükséges minimálisnál kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljön a nagytőkével szemben. Pl., nem a nemzetközi nagytőkét ajnározza, hanem a hazai kis és középvállalkozásokat. Pl. nagyon puritán pénzügyi politikát folytat. És persze nem viszi adósságcsapdába az országot.

De mi van, ha az elődei már kiszolgáltatott helyzetbe vitték az országot?  Hát ez kétségtelenül nehéz, dilemmás helyzet. A fejlett államkapitalista országok között nem nagyon fog találni szövetségest. Ha egyáltalán a tőkés világrend az ellene szegülő vezetőt nem csinálja ki. Nem járatja le, nem csinál az országban válságot, stb..

Bár kétségtelen a fejlett nyugati világ (a fejlett államkapitalista országok) fordulópont előtt áll. Azért azt nekik is észre kellene venni, hogy nem nagyon fejlődnek, viszont a problémák sokasodnak.  Az a kérdés hogy eljutnak e, az előrelátó, megelőző gondolkodásig.

Vagy e gondolatok vezérlik őket. A tőkés világrend a mi szempontunkból eddig nagyon jól működött, miért kellene megváltoztatni. Még mindig mi vagyunk a legfejlettebbek. Rövid távon mi veszíthetjük a legtöbbet, ha változtatni akarunk. Ha ezen gondolatok, féligazságok vezérlik őket, akkor helyzet számukra is egyre romlik. Továbbá akkor alapjaiban véve fenn akarják tartani a jelenlegi világrendet. Akkor arra törekednek, hogy szegényebb országokat szépen besorolják a szamárpadokba, leghátulra pl. hazánkat, ill. hazánkhoz hasonló országokat. Az ő dilemmájuk az, hogy azért vagy-vagy elosztással tisztában vannak. Ha a szegényebb országok gazdagodnak, (nő az általános életszínvonal), akkor mi viszonylagosan szegényedünk mivel a világ javai adott időben azért végesek. Valószínű ez a rövid távú gondolkodás vezérli őket és így a világ szépen sétál a válság-láncreakció felé. Praktikusan annyiban igazuk van, hogy először a szegényebb országok mennek tönkre. Valójában ige, kevés az esély arra hogy helyzet úgy „oldódik meg”, hogy tovább mélyül a szakadék a gazdag és szegény világ között. Mert ehhez két feltétel szükséges. Egy nagyon erős „falat” vonnak a két világ közé. És a szegény országok nem szövetkeznek, az „oszd meg és uralkodj” koncepció alapján szépen folytatódik a kizsákmányolás. Elég sok módón lehet érvényesíteni ezt az „oszd meg és uralkodj” koncepciót. Akár az EU is lehet ennek az egyik módja. Na gyerekek kinek segítsek, ki kér szebben? - kérdi rafinált megosztó, hiszen ezzel már meg is osztotta a gyerekeket. Aki a legjobban viselkedik, az bekerülhet a tojásba, csak az a baj, hogy többség nem kerülhet be, mert nincs annyi hely.

De kétségtelenül egy ideig működhet ez a (szakadékmélyítés) „megoldás”. Tehát miről is szól ez a „megoldás”? Az egész világ romlása háruljon a szegényebb többségre, így a romlásból gazdagokra kevesebb jut, így ők egy darabig el lehetnek stagnáló, enyhén fejlődő állapotban. Szerintem ez a gazdag országok számára is csak időszakos „megoldás”. Az igazi megoldás: át kell építeni a világrendet, minden részét az elvektől a részletekig, a világ romlása megáll, megfordul, és ezzel együtt ki kell alakítani az arányos igazságos elosztást.

A fejlett országok valóban fejlettebbek. Nemcsak gazdaságilag de jogilag is és magasabb a demokráciaszintjük is. Ez nem vitás és nem is ez a kérdés. Talán az a kérdés: valóban megérdemelt ez a hatalmas különbség? Rendben van az elvétel és a visszaadás aránya? Azt is figyelembe kell venni, hogy gazdasági kizsákmányolás nem mai keletű. Ez azért már folyik pár évszázada. És az is kétségtelen hogy jó anyagi körülmények között könnyebb igazságosságot, jogot demokráciát építeni.

De fő kérdés talán ez: a gazdag világ valóban úgy viselkedik szegény világgal, mint az erősebb okosabb, gazdagabb testvér? Olyan testvér, amelyik nem használja ki a főlényét, aki szeretné felzárkóztatni (nem egyenlőségről van szó, de felzárkóztatásról) azokat a gyengébb képességű testvéreit, akik rovására korábban ő építkezett. Szóval ilyen testvér módjára viselkedik a gazdag világ? Valójában nem. Más kérdés, mit állít a világrend, propaganda és manipulációs gépezete. Ez a gépezet segítségről beszél. Mert ha egy-két fontos tényezőt elkavarnak, esetleg elfelejtenek, akkor ez az egész akár segítségnek is kinézhet.

Még arra kitérnék, hogy a tőkés világrendnek hatalmas propaganda gépezete, a manipulációs gépezete. Ami világrendhez tartozik, az végeredményben mind jónak és szépnek, legalábbis szükségesnek van beállítva. És persze végeredményben minden rossz, ami e világrend ellen szól. 

Egy kis lényeg.

Köszönöm szépen tisztelt tőkés úr, hogy munkát és fizetést adsz nekem, nem tudom, mi lenne nélküled – mondja a becsületes dolgozó, alkalmazott.

Ne nekem köszönd oktondi, hanem a hozzád hasonló, dolgozó ügyfeleknek fogyasztóknak, mert bizony ők adják a munkádat, ők adják a fizetésed. Én csak kiveszem ebből az üzletből a részemet, többet is, mint ami jár – mondaná, a becsületes tőkés. De érthetően nem mondja.

Viszont a jelen politikai vezetés sem mondja, hanem ő is ezt mondja: köszönjük tisztelt tőkés úr, hogy munkát, és fizetést adsz a dolgozóknak. Ezért fogadd hálánkat, és támogatásunkat.

Egyszerű, lényegi, de igaz megállapítások a nagytőkéről. Elméleti rendszertényező. 

A nyilvánvaló tényeket nem kellene titkolni. Márpedig a jelenlegi társadalomtudomány és politikai elit leplezi, elfedi a következő nyilvánvaló tényeket. Leplezi, hogy egyáltalán létezik a nagytőke. Továbbá leplezi, hogy a nagytőkének óriási hatalma van, a lényegi társadalmi-gazdasági döntések kb. 40%-át a nagytőkések hozzák meg. Másik 40%-át a politikai elit hozza meg.  A középvezetők, a közép és kisvállalkozók, a nép, összesen a lényegi döntések 20%-át hozza meg. Továbbá, hogy  a nagytőke a szegény országok, népek számára kárt okoz, a fejlett gazdag országok népek számára kevésbé, de hosszabb távon és összességében inkább káros, rövid távon összességében a károk és hasznok kiegyenlítik egymást.  A nagytőkés világrend arról szól, hogy szegény fejletlen országokból nagytőke által végső soron javak (természeti és humán erőforrások) vándorolnak a gazdag fejlett országokba.  Viszont a fejlett, gazdag országok állami vezetésének (kormány, kongresszus, stb.) semmiképpen sem éri meg nagytőkével ujjat húzni, nem érdemes a korlátozás, leépítés hosszú kemény harcát felvállalni, ezért a nagytőke és a fejlett gazdag országok politikai vezetése, szövetségben áll egymással.  Ezt is leplezik, de a leplezés, a modern, kifinomult manipulációs technikákkal történik, nem otromba erőltetett módón.

A tőke meghatározása: magántulajdonban levő termelésre, és, vagy profittermelésre alkalmas ingatlanok, ingóságok, gépek, eszközök, illetve termelésre, és, vagy profittermelésre fordított pénz, befektetett, hitelezett pénz.

És nyilvánvalóan vannak óriási tökével rendelkező emberek, ezért van nagytőkés is, ezért van nagytőke is, ami nem más, mint nagytőkések legfelső legnagyobb tőkével rendelkező csoportja, ill. e csoportnak a tőkéje. Esetleg azon lehet vitatkozni, hol húzzuk meg a határt: a legfelső 500 nagytőkést nevezzük nagytőkéseknek, vagy a legfelső kétezret, vagy a legfelső tízezret?  A határon lehet vitatkozni, azonban a nagytőke létén nem, mivel van tőke, tőkés és azoknak van egy legfelső része és ez a legfelső rész óriási, hihetetlen nagyságú tőkével rendelkezik. Másképpen nagytőkés olyan ember, akinek az ipari termelésbe (nagy gyárak, üzemek, hálózatok) is jelentős tulajdonrészei vannak, a kerekedésbe (óriás kereskedelmi hálózatok) is jelentős tulajdonrésze van, a bankszektorban is jelentős tulajdonrésze van, és ezen kívül még sok jelentős értékpapír-csomagban ő a meghatározó (viszonylagos többségi) tulajdonos. Tehát nagytőke, nagytőkés hatalmas vagyonnal, tőkével rendelkező sok lábon álló üzletember (egyébként szinte követhetetlenül bonyolult ágas-bogas kapcsolatrendszerben, hatalmas bonyolult apparátussal) már Marx idejében is volt, pedig azok piti tőkével rendelkeztek a maiakhoz képest. Tőkéjének egy része részvényekben, befektetési jegyekben, kötvényekben, stb. van (de arra vigyáz, hogy ő legyen a viszonylagos többségi tulajdonos), így gyárakat, kereskedéseket ural, hitelezéseket tart kézben, értékpapírokat ural. A másik hatalomforrás a bankrendszer, a nemzetközi pénzügyi rendszer, mivel ezeket is a nagytőke uralja, pl. a nagybankok tulajdonosai is nagytőkések.

Konkrétabban milyen hatalomról, hatalmakról beszélünk.

1. A nekik ellenszenves országok irányába, a külkereskedelmi bojkott hatalma. A pénz nem konvertibilis, a bankok nem váltják át, vagyis konvertibilitás megmondásának hatalma. A nemzeti pénz árfolyama, azaz a devizaváltási árfolyamok meghatározása.

Közbevetőleg, a nagytőke úgy tesz, mintha égben íródott szabályrendszer szerint működne. Valójában csak a kereslet-kínálat önszabályozó rendszere íródott az égbe, de csak akkor, ha nincsenek piactorzító tényezők, és ha a kereslet és a kínálat is sok-sok különböző kézben van. Ha kereslet és kínálat is nagyobb részt egy kézben van, akkor kereslet kínálat önszabályozó rendszer mit sem ér. Pl., ha a budapesti ingatlanpiacon szinte minden ingatlan különböző tulajdonban van, akkor ezen a piacon érvényesül a kereslet-kínálat törvénye. De ha a budapesti ingatlanok egyharmada egy tulajdonban lenne, akkor ez a viszonylagos többségi tulajdonos úgy alakítaná a keresletet-kínálatot, ahogy ő akarná.

2. Visszatérve a nagytőke hatalmához: itt van, az „ide, ebbe az országba nem fektetek be” hatalma. A nagytőke meghatározhatja továbbá a hitelek mértékét, módját, nem hitelez, de akár túlhitelezést is gerjeszthet. 

Ez megint egy érdekes dolog, mert azt gondolhatnánk: hál Istennek, nem fektet be, legalább megszabadulunk tőle, úgy is ezt akarjuk, leépíteni a nagytőkét.  Csakhogy a nagytőke ezt már abban a pozícióba mondja, teheti, amikor már megszerezte a termelőeszközök többségét. Pl., mi történne akkor, ha nagytőke megszerezné a budapesti közműhálózatokat, és ezután ezt mondaná: köszönöm szépen ezután nem teszek semmit. Ebbe az uralkodó pozícióba bizony a „nem fektetek be” hatalma, jelentős hatalom. Nem elég leépíteni a nagytőke hatalmát előtte vissza is kell szerezni tőle hatalmát jelentő, a zsaroló pozíciót jelentő, tulajdonát.

3. Az államcsőd és bankcsőd fenyegetése.

4. A nagytőke kezében van a modern technika, technológia.

5. Továbbá nagytőke maghatározza a banki kamatokat, betéti kamatokat és hitelkamatokat. Továbbá a nagytőke meghatározza a részvények, befektetési jegyek, kötvények, stb. forgalmát és árfolyamát. Nemcsak országokat, de cégeket, embereket is tönkretehet, de a cégeken, embereken keresztül az országokat is.

6. Jelenleg a nagytőkések, (a nagytőke) mint a magángazdaság vezetői az elsődleges, ár, árkülönbség, jövedelem, jövedelemkülönbség meghatározók.

Mielőtt továbbmegyek, megállapítom: bizony a nagytőke, óriási hatalommal rendelkezik, a fontos társadalmi, gazdasági döntések jelentős részében dönt.

A nagytőke pénzügyileg ellehetetleníti azon országokat (nem konvertibilis nemzeti pénz, rángatódzik az árfolyama, nem kap befektetést, külkereskedelmi bojkott, stb.) melyek nem az ő szájíze szerint működnek, akik nem akarnak hitelt felvenni, akik túl erős államot építenek, de amikor ezek az országok bemennek az ő utcájába és pl. eladósodnak, akkor sem járnak jobban (megszorítások kisajtolása, államcsőd, stb.).

A nagytőke olyan, mint azon primitív agresszív emberke, aki mindenkivel kicseszik, az ellenségeivel azért, mert az ellenségei, a stréber kiszolgáló talpnyalóival (pl. 2002-2010 magyar vezetés), azért mert azok gyenge balekok. Ha nem kérnek tőle hitelt azon is megsértődik, de azután jó nagy kamatokat kiszabva behajt és ha nem fizetnek, akkor is büntet. A legnagyobb baj, hogy nem is lehet nagytőkének tetszően viselkedni, ahogy az utolsó borsodi uzsorakamatosnak sem, őt is a mérhetetlen önzése hajtja, és üti-vágja a népet. Mindez pedig nem érzés, szubjektív vélemény: nézzünk körül, mi történik mostanában Európában. Ezek fránya államok eladósodtak – jön mostanában rizsa. De ki hitelezett, és aki hitelezett, annak nem kellett volna vigyázni? De ha egy ország szerényebb visszahúzódóbb, puritánabb volt, az sem tetszett nekik.

És még egy. Rendben van, fogadjuk el, Magyarország, Görögország, stb.. felelőtlenül felvett hiteleket, ebből érdemtelenül jól élt, a pénzt elverte, mások erre pedig ráfaragtak, bár mindez erősen vitatható. De mit tesz a nagytőke ebben a helyzetben? Nem azt, hogy akkor ezeket a magyarokat, görögöket, stb. hozzásegítjük hogy többet tudjanak dolgozni,  termelni, közben a fogyasztásuk, életszínvonaluk lehetőleg ne csökkenjen jelentősen, és így a többletmunkájukkal vissza tudják fizetni az adósságukat. Nem ezt teszik. A nagytőke akkor nyugszik meg, akkor elégedett, ha az állam leépítésével kombinálva csökken az eladósodott életszínvonala, fogyasztása, és a termeléssel, a többletmunkával egyáltalán nem törődik. Pl., ha csökkentik a korházak számát, ha csökkentik az egészségügyi kiadásokat (persze így több lesz a beteg, nő a nemzeti szenvedés, halálozás, és csökken a termelés), ha csökkentik az állami dolgozók bérét, ha csökkentik a nyugdíjakat, stb., akkor a nagytőke éljenez, a „piacok”, a hitelminősítők, stb., azaz a nagytőke megnyugszik.  Belegondolva nagytőkét a pénze nem is nagyon érdekli, sokkal inkább a hatalmi, uralkodó pozíciójának megtartása érdekli. Mert a leépítés, a megszorítás, termelésnövekedés nélkül, csak ezt szolgálhatja.

Hasonlítsuk össze a jóindulatú, normális hitelezőt a rosszindulatú, erőszakos uzsorással (ilyen az utolsó, borsodi uzsorás és a nagytőke is). A normális hitelező, egy bizonyos határig hitelez, de nagyon figyel, korán észreveszi a bajt, és akkor leáll a hitelezéssel, Akkor a normális jóindulatú hitelező arra törekszik, hogy az eladósodott vissza tudja fizetni a hitelt, munkát ad neki, vagy ha nem is ad neki munkát, olyan helyzetre törekszik, hogy az eladósodott, a termelésének növekedésével vissza tudja fizetni az adósságot. A rosszindulatú, erőszakos uzsorás nem figyel határokra, - nem olyan nagy baj, ha teljesen eladósodik, legfeljebb adós-szolga lesz belőle. Ha pedig ez megtörténik, akkor egyáltalán nem arra törekszik, hogy az adós ki tudjon lábalni ebből a helyzetből, hanem arra, hogy bennmaradjon az adós-szolga helyzetbe. Anyagilag egyébként ezzel az uzsorás is rosszabbul jár (azért marad haszna), viszont elmondhatja: én vagyok az uralkodó.

Közbevetőleg azért fel kell tenni a két kérdést. Na de a hitelfelevőknek, az eladósodóknak nincs felelősségük? Na, de a politikai, állami vezetéseknek nincs felelősségük?  Nyilvánvalóan van, csakhogy itt a nagytőkéről elmélkedem, a tanulmány más részeiben pedig másokról.

Egy gyors felsorolás a tekintetben hogy mik azok, amik a nagytőkének nem tetszenek, amik sértik az érdekeit, amik ellen fellép, sokszor csak tevőlegesen (szavakban gyakran sunyin az ellenkezőjét mondja).

Tehát amik nagytőkének nem tetszenek, a teljesség igénye nélkül.

Az állam erősödése, több szempontból.

A liberalizmus, mint nagytőkéhez közel álló eszmerendszer gyengülése.

Természetesen, a nagytőke ellenesség, legyen az eszmei, vagy gyakorlati.

Természetesen nagytőke mozgásterének korlátozása a szigorúbb szabályozás, beleértve az adóztatást is.

A nemzetközi pénzügyi rendszer szigorúbb szabályozása.

A pénzügyi spekuláció korlátozása.

A civil szféra erősödése.

A kis és középvállalkozói szféra erősödése.

Ha egy ország nem lép be a nemzetközi pénzügyi rendszerbe, ha kimarad a klubból.

Ha egy ország nem adósodik el.

Ha egy ország nem fizeti vissza az adósságát.

Ha egy ország puritán, szigorú, monetáris politikát folytat.

Ha egy ország puritán, szigorú fiskális politikát folytat.

A világpénz kialakítása, mivel az, kevesebb esélyt ad, a spekulációra.

Az alapvető rendszerváltás, ill. annak szándéka.

Ez tehát 15 nagytőke érdeksértő tényező.

Ebből sok, a politikai vezetésnek, vezetések döntő többségének, sem tetszik.

Elgondolkozhatunk, vajon az EU, az euró, a szigorúbb fiskális politika, amit az EU támogat, ezek mennyiben sértik a nagytőke érdekeit? De ne kapkodjuk el a választ, erre még visszatérek.

Visszatérek oda, hogy a nagytőkének óriási hatalma van, de kiszolgáló apparátusa sem kicsi. Van a közvetlen apparátusa. Van egy közvetett apparátusa, akik független bárminek álcázzák magukat, ilyen pl. az IMF, ilyenek a hitelminősítők, stb.. A nagytőke legfontosabb, legnagyobb szolgái azonban az országok politikai, állami vezetése, napjainkban tapasztalhatjuk, úgy ugrálnak, mint a pincsi kutyák. Továbbá a nagytőke jelentős tudatalakító, hatalommal rendelkezik, meghatározó az oktatásba, a tájékoztatásba.

Akinek pénze van, az manapság mindent megtehet, akinek pénze van annak a véleménye igazság lehet – lényegileg ebből áll a nagytőke hatalma.

Továbbá nagytőkének van egy jelentős fizetett, ill. érdek, baráti köre. Az emberek érzik, az „okosak” tudják, hogy végeredményben kitől kapják a lóvét, és ezért kit kell szeretni, és kit kell utálni, és mit kell mondani. Az ember rendkívül leleményes abban, hogy hamisságot hogy állítsa be igazságnak, az igazságot, hamisságnak.  És van egy érdek nélküli baráti köre. És vannak az elnézők, a vállvonogatók, a vélemény nélküliek, a tájékozatlanok, talán ők vannak a legtöbben.

Érdekes egyébként ez a nagytőke-hatalom, mert ez nem törvényhozói, jogalkotó hatalom, nem az erőszakszervezetekkel (rendőrség, katonaság) fenntartott hatalom. Nevezzük ezt: gazdasági, tőke és pénzpozíciós hatalomnak. És persze ehhez, egy óriási tudatformáló hatalom is kapcsolódik.  Mindenesetre az, hogy ez nem ama bizonyos klasszikus hatalom, közrejátszhat ama félreértésben, miszerint a nagytőkének nincs is hatalma.

A nyilvánvalóságokat (van nagytőke, a nagytőkének óriási hatalma van, a nagytőke végeredményben összességében kárt okoz a fejletlen, szegény országoknak, stb.) nem kellene eltussolni.

Az előrehaladás első lépcsője, hogy a nagytőke artikulálódik, megjelenik, a vele kapcsolatos problémák is megjelennek.

Ha kimondjuk, és evidenciáknak tekintjük a nyilvánvalóságokat, akkor egy kérdés merül fel: a nagytőke egy szükséges elkerülhetetlen rossz, amivel kénytelen-kelletlen együtt kell élni? Ez viszont felveti a lehetséges nagytőke leépítés, korlátozás kérdését. (Én személy szerint, filozófiailag sem nem fogadom el, a szükséges rossz fogalmát.)

És akkor soroljunk fel néhány fontos megállapítást.

A jelenlegi gazdag fejlett országok vezetésének nem érdemes a nagytőkével konfrontálódni, (és egyelőre ezen országok népeinek sem) ezért ők, a nagytőke szövetségese, kiszolgálói. A döntéshozói mechanizmus azért fontos (jelen társadalomban a politikai, állami elit vezetés és a nagytőke a két jelentős döntéshozó), mert a döntéshozók szükségszerűen a saját érdekeik szerinti döntéseket hozzák. A nagytőke óriási, szinte kontrolálatlan hatalommal bír, viszont úgy tűnik, egyre pofátlanabb. Az államkapitalista rendszer belépett a stagnáló, hanyatló szakaszában és valószínű, hogy a nagytőke-probléma megoldása nélkül nem tud kilépni a hanyatlásból.

Magángazdaságra, piacgazdaságra szükség van, a szocialista (állami) rendszer, nem véletlenül bukott meg. Ezért egyetlen megoldás jöhet szóba, a nagytőkét át kell alakítani középtőkévé, nagyvállalkozásokból kis és középvállalkozásokat kell csinálni.

Azon megoldások sora, amit én e tanulmányban szorgalmazok, pl. a hiteleket  be kell szabályozni. Pl. a devizaárfolyamokat be kell szabályozni, ha kell fix árfolyamokat, vagy világpénzt kell létrehozni. A pénzpapírok forgalmát, árfolyamát is be kell szabályozni. Az árakat, árkülönbségeket, a jövedelmeket, jövedelemkülönbségeket szintén. Összesítve a megoldás: a nagytőke döntéskörébe tartozó dolgokat a jelenleginél szigorúbban, szorosabban kell beszabályozni. Ezzel csökken a nagytőke hatalma. De félő, hogy nem eléggé.

Végső, egyszerű megoldás lehet: a lehetséges maximális tőke határát az állam megszabja. Bizonyos (középvállalkozó, közép-befektető szint felett) tőkehatár feletti tőkenövekményeket, a tulajdonosnak pl., el kell ajándékoznia.

A két fő probléma azonban megmarad, uralja a megoldást:

A nagytőke jelenleg óriási hatalommal, zsaroló hatalommal bír, nem fogja az ilyen lépéseket válasz nélkül hagyni.

A felvázolt változásokhoz a fejlett, gazdag országok politikai állami vezetésének összehangolva, egységesen kellene fellépni a nagytőke ellen. (Jelenleg még szövetségben vannak nagytőkével, nemhogy egységesen lépjenek fel ellene.)

Mindezért tehát nagytőke problémája enyhén szólva, nem egyszerű probléma.

Az első csatát a tisztánlátás szintjén kell megvívni, van nagytőke, van nagytőkeprobléma, mely nem piti probléma. A valóságos politikai törésvonalnak (nagytőkeajnározás-nagytőkekorlátozás) világosan, nyíltan ki kell rajzolódnia. Egyelőre a nagytőke-korlátozás lényege nem más, mint: elvileg szükséges a nagytőke korlátozása, beszabályozása, leépítése.

A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. 

Kezdjük a témát néhány olyan irracionalitással (ellentmondással, anomáliával, logikátlansággal), melyek abból erednek, hogy egyes emberek, hatalmas tőkével, pénzzel rendelkeznek.

1. A hatalmas tőke, pénz egy része szükségszerűen átalakul hatalmi, zsaroló potenciává. Olyan emberek kezébe kerül hatalom, akik nem lettek megválasztva, akik felett nincs kontroll, őket és a szándékait sem ismerik az emberek,

A nagytőke nemcsak pénzre, jólétre, de jelentős gazdasági, politikai hatalomra is törekszik. Miért ne törekedne, amikor megteheti. 

2. Megállapítás: a nagytőkéhez (totál és globál kapitalista csoport és szerveződés) kapcsolódó irracionalitások két részből állnak. Egyfelől a folyamatok irracionalitása, másfelől a megoldhatatlanság, mint irracionalitás, mivel nagytőke nem engedi a problémákat megoldani.

3. Ez másik hatalmas irracionalitás: bár megvan, változatlan a termelési potenciál (mérnökök, szakmunkások, anyag energia, termelőeszközök, technika, stb.), mégis a pénz zavarai miatt (pénzügyi válságok miatt) kialakul egy termelési és fogyasztási, jóléti válság. Egyszerűebben, sarkosabban: baj van a pénzzel, akkor emberek ne dolgozzatok, maradjatok otthon, henyéljetek és haljatok éhen. Még egyszerűbben: ok nélküli termelésleépítés.

4. Még egy megállapítás: a pénzügyi-gazdasági válságok, miután jelentős veszteséget okoztak a kisembereknek, csak úgy „könnyedén” rendeződnek, de a következményük: jelentős hatalmi, vagyoni átrendeződés. Akkor talán a valakik (nyilván nem szegény emberek) éppen a hatalmi vagyoni átrendeződés miatt csinálják.

5. El lehet kezdeni számolgatni, hogy a nagytőke ilyen-olyan üzletelései, hitelnyújtásai által miért és mekkora érdemtelen haszonra tesz szert, de van egy sokkal egyszerűbb számolás. Aki tíz év alatt tízmillió dollárt szerez, az érdemtelenül hasznosul, már ekkora pénzt sem lehet tisztességesen megkeresni, legalábbis üzleteléssel, ami jó, de nem kiváló képességeket igényel, nem. Ha van érdemtelen hasznosulás, akkor a vagy-vagy elosztás törvénye miatt a másik oldalon károsultak vannak. Aki tíz év alatt százmillió dollárt szerez, az kétszeresen hasznosul érdemtelenül. A másik oldalon arányosan károsultak vannak. Aki tíz év alatt egymilliárd dollárt szerez, az háromszorosan hasznosul érdemtelenül.  Kb., innen beszélhetünk nagytőkéről. A másik oldalon arányosan károsulók vannak. Aki tíz év alatt tízmilliárd dollárt szerez, az négyszeresen hasznosul érdemtelenül. A másik oldalon arányosan károsulók vannak. Ez tehát egy egyszerű, tiszta számolás.

A fenti öt megállapítás tükrében nézzük a következőket, vagyis milyen tovább irracionalitások erednek a magántulajdonban levő hatalmas tőkéből. 

Folytassuk a két legnagyobb zsaroló eszközzel, vagyis: az államcsőd és az általános bankcsőd. Mert ezek önmagukban is irracionális folyamatok.

A harmadik nagy zsaroló eszköz, a kereskedelmi és pénzügyi bojkott (pl. a pénz nem konvertibilis, stb.), de ez inkább a szolgálatra, való kényszerítésre használható. A szolgák fegyelmezésére szánt fenyegetés viszont az államcsőd és bankcsőd.

Mi is az államcsőd? Hát ezt talán senki sem tudja, bár mint a fenyegetés mindig a fejünk felett lógatják. Korábban, amikor csak aranypénz, ezüstpénz (ötvözet) volt (és nem volt bánya, pénzverés) mondjuk, azt jelenthette, hogy kiürült a kincstár, király egymagába maradt a csupasz palotájába, a katonái, adóbeszedői mind elmentek. Ugyanis a népnél, főleg a gazdagoknál azért még volt pénz. Ilyent azért nem jegyzett fel a történelem. Vagy talán ritkán meg is történt, de akkor gyorsan jelentkezett a gazdag új király.

Napjainkban leginkább arról szól, hogy a hitelezők lefoglalják kincstárban levő pénzt. (Érthetően foglalnák le ezzel az indokkal: most már adjátok vissza, mert mi halunk éhen. De ők az éhenhalástól messze állnak, Sőt ha jobban megnézzük, akkor kiderül ezt a pénzt nem is tisztességesen, szedték össze, vagyis nem is az övék. Sőt még az is kiderülhet, hogy a visszakövetelt pénzt, korábban éppen ebből kincstárból vitték ki ilyen-olyan ravaszságokkal.) 

Na de viszont napjainkban ott van bankjegynyomás, akkor adja vissza a király állam, abból. Jaj, jaj de hát az fedezetlen (kvázi hamis pénz), jaj az inflációt okoz – mondhatják. Erről viszont eszembe jut egy másik irracionalitás. Visszatérve, valójában az államcsőd egyfajta pénzügyi válságforma. Megbuktatják a királyt és híveit, közben a népet is egy kicsit (nagyon) megszorongatják.

Mi is az a bankcsőd (általános bankcsőd)?

Kezdjük azzal, ha elméletileg nem lenne megtakarítás, (befektetés) akkor mindenki elvásárolná a pénzét, akkor nem lenne termelés-fogyasztás egyensúlytalanság, legalábbis nem feltételen lenne.

Viszont ha mindenki egyszerre vinné ki a pénzét bankból, akkor az ügyfelek felénél elfogyna a pénz, és azt mondaná a bank: sajnálom, de a többinek már nem jut. Most tekintsünk el a jogi, erkölcsi és pofátlansági oldalától.

Ha normálisan gazdálkodik egy bank, ha van elegendő tartalék (likvid) pénze, ha nem hitelez többet, mint amennyit bevesz betétben, befektetésben, ha nem vesz ki aránytalanul sok profitot, összesítve, ha tisztességesen gazdálkodik, akkor minden betett pénzt egyszerre is ki tudna fizetni. Tehát az irracionalitás hogy meg van engedve a tisztességtelen gazdálkodás, de az még nagyobb irracionalitás, hogy bankcsőd egy zsaroló potenciál, egy zsaroló eszköz a nagytőke kezében.

A következő is irracionalitás. Az államoknak nem lehet pénzt kibocsátani, mert jaj infláció lesz. Szóval ettől félni kell, de attól nem kell félni, hogy a nagytőke a hatalmas pénzeit mikor szórja ki a gazdaságba, vagy éppen mikor dugja be a széfjébe. Az ilyen inflációtól nem kell félni. És ilyen pénzkivonástól sem kell félni. És attól sem, ha egy általános árdrágítást generál?

Persze az is egy irracionalitás, hogy van túlfogyasztás nélküli eladósodás.  Persze a folyamatos hitelfelvétel is egy hatalmas baromság, vagyis irracionalitás. És maga a tőzsdetípusú kereskedés is irracionalitás. Az is irracionális hogy az árfolyamok (akár hitelek, értékpapírok, részvények, akár nemzeti valuták) teljesen elszakadnak a valóságos értéktől. A valóságos érték nem ugrándozik napok alatt 5-10%-okat.

Egy kis ismétlés.

Egyébként, ez a „kevés termelés - sok fogyasztás – külső finanszírozás” történet az alábbiak miatt sem jön össze. Nem stimmel, mert hitelfelvevő valójában többet fizet vissza, mint amennyit kap, különösen a folyamatos hitelfelvevő.

Az egyszerű példa, pedig ama ember, akinek a hónap végén elfogy a pénze és kölcsönkér a szomszédjától. Következő hónap elején kamatostul megadja, de ezért hónap végén még inkább elfogy a pénze, és megint kölcsönkér. Majd következő hónap elején ezt is kamatostul megadja, és hónap végén megint kölcsönkér, és ez így ismétlődik évtizedeken keresztül.

Erre a kölcsönkérőre mindent lehet mondani, ostoba, felelőtlen, önrontó, hanyag, pazarló, csak azt nem, hogy ő többet fogyaszt a termelésénél, őt mások finanszírozzák. Sőt valójában ő az, aki többet termel, ehhez képest kevesebbet fogyaszt, ő finanszírozza a kölcsönadót.

Egyébként ebből a körből úgy lehet kiszállni, hogy a kölcsönkérő emberünk, egy-két hónap végén nem kér kölcsön, koplal, nyomorog, de utána helyreáll az egyensúly és jobban él, mint azelőtt.

Azért a józan ember esze itt valahol megáll, ez az egész történet érthetetlen és irracionális. Mert az rendben van, hogy vannak ilyen ostoba, önrontó, hanyag emberek, de hogyan lehet, az országok jelentős része, ilyen, ostoba, önrontó hanyag? Az is érthetetlen irracionális, hogy a társadalomtudósok, a politikusok, miért nem mondják ki ezeket az egyszerű nyilvánvaló tényeket? Miért ködösít, vetít mindenki? És hogyan ködösíthet, amikor nyilvánvaló, egyszerűen átlátható dolgokról van szó?  És miért sikerül a ködösítés, a józan emberek miért nem borítják a ködösítők fejére az íróasztalt? Valójában mindez annyira irracionális, hogy bennem legalábbis megfogalmazódik a kérdés: lehet hogy egy manipulációs mátrixban élünk?   Hát, jelentem, abban élünk, a jó hír, azonban az, hogy ezt nem robotok és egyéb okos lények készítik, mert ők azért ennyire átlátható, ostoba manipulációt nem csinálnának. Ilyen ostoba átlátható manipulációt csak az emberek tudnak csinálni. 

Tehát van egy sereg irracionalitás, ami a nagytőkéhez kapcsolódik. A megállapítás pedig a következő:

Ha figyelmen kívül hagyjuk a nagytőke problémát, ha szemet hunyunk e felett, akkor egész szépen végig lehet elemezni a gazdasági, társadalmi folyamatokat, nagyjából megértjük őket. De akkor egyszer csak kinyílik a szemünk, és ráébredünk: hoppá, itt sem, és itt sem és itt sem stimmelnek a dolgok, mert itt van ez a nagytőke probléma. Nem stimmel, a piacgazdaság, versenygazdaság, az infláció, a pénzkibocsátás, a hitelezés, politikai rendszer, stb., mert itt van ez a nagytőke probléma. Sajnos e tanulmány is 90%-ban, ilyen csukott szemű elemzésből áll, mintha nem lenne nagytőke, ez e tanulmány hibája.

Ez egyébként olyan, mintha az orvostudomány nem venne tudomást a rák problémájáról. Miközben a rák a legnagyobb rendellenes halál-okozó. Aztán néha ráébredne, hoppá az elemzés sehol sem stimmel.

A nagytőke, a nagytőke dominancia, a gazdasági-társadalmi irracionalitások góca, amelyből az irracionalitások sora ered.  

A gazdasági válságok irracionalitása, vegyük csak a két utolsó válságot, a 2008-ast és a 2011-est, bár manapság szinte összefolynak a válságok.

Nem árt ismételgetni: a bankszektor, ha nem is azonos nagytőkével, de olyan kistestvérnek tekinthető, aki mindenben követi a bratyó (a nagytőke) utasításit, aki a bratyó érdekei szerint működik. Így tehát, a nagytőke fogalmába beleérthetjük a bankszektort is.

Korábban én is azt gondoltam, jó, van ez a nagytőke probléma, de azért nem kell ettől a falnak menni. De aztán jött ez kettő hihetetlenül pofátlan és irracionális pénzügyi-gazdasági válság, amitől mégis a falnak kell menni. A 2008-as, a bankszektor túlhitelezett, tehát hibázott, sőt bűnözött, erre mindenki, leginkább a kisbefektetők, (akik inkább betétesek, takarékoskodók) ráfaragtak, a bankszektort az államok, az adófizetők pénzéből konszolidálták. Mindenki ráfaragott, kivéve a hibázót, a bűnözőt, a nagytőkét, mert ő nyertesen jött ki ebből az egészből. Még fel sem ocsúdtunk, máris itt van az államadóssági válság. Itt sem számít, hogy végül is a nagytőke adott túl sok hitelt, tehát hibázott. És az sem számít, hogy ez a túlhitelezés minden számítás szerint látszólagos túlhitelezés, mert, nincs termelő károsodás. Bár korábban azt mondtam, hogy a pénzügyi válságok lényegében túlhitelezési válságok. Ezt fenntartom, de kiegészítem azzal, hogy a túlhitelezés ezek szerint látszólagos is lehet. Hiszen, ha nincs túlfogyasztás, akkor valóságos túlhitelezés sincs. De ezek a pofátlan pénzügyi válságok, (mindkettő) jelentős termelés-visszaesést generáltak, ezzel tették fel az értelmetlenség csúcsára a csillagot. Mikor jön a következő pofátlan értelmetlen válság, mert hogy jönni fog, az nyilvánvaló. És melyik válság, üti ki a biztosítékot és generál egy válság-láncreakciót? Talán a következő, talán azutáni?

A nagytőkének egyébként célja, hogy eladósodjanak az emberek, államok, de az is célja, hogy visszafizessék az adósságot, tehát, hogy adósrabszolgaságban leleddzenek. Ez pl., kirajzolódik pl. a devizaadósok esetében. Ha nem lenne a célja az eladósítás, akkor már jóval korábban azt mondaná,: köszi haver, de én többet nem adok. 

Azt azért vegyük észre, hogy korunkban, ebben a rendszerben szellemi agymosás, és történelemhamisítás folyik.

Valami olyasmi üzenetet sugároznak, pl. a tankönyvek is, hogy a nagytőke probléma, az valamilyen jelentéktelen probléma, szinte nincs is. A sztálinizmust, a brezsnyevi szocializmust, ok nélküli, kommunista diktatúrának állítják be. Marx, Lenin és sokan mások agyalágyult diktátorok, vagy diktátor hajlamú emberek voltak. Mindennek semmi köze a nagytőke problémához. Általában a történelmi folyamatokban nincs is nagytőke probléma. József Attila, Illyés Gyula és sok más író és gondolkodó, zagyvaságokat, irogatott. A brezsnyevi szocializmus állításai kivétel nélkül baromságok, az igazság foszlánya sem található meg bennük. 

A nagytőke és a politikai vezetés.

Összességében, és végeredményben a kaptalista rendszerű országok, különösen a fejlett gazdag országok politikai vezetése szövetségben áll a nagytőkével, e szövetségen belül azonban sok variáció van, a helyzet rendkívül változatos, ellentmondásos, zavaros. Ez egyrészt abból adódik, hogy önmagában nagytőke is rejtőzködő, és ezért zavaros, önmagában a politikai vezetés akár döntéshozó mechanizmus tekintetében, akár elméletileg ideológiailag is zavaros. A két zavarosság pedig dupla zavarossággal fonódik össze.

Vegyük először a magyar vezetések viszonyát. Hogy ezt értékelni tudjuk, először is látni kell, hogy a kommunizmus, a szocializmus, a nagytőke kibékíthetetlen ellensége. Ezért aztán, enyhén szólva ellentmondás, ha egy szocialista, egyben nagytőke ajnározó, nagytőke-talpnyaló. De az is ellentmondás, ha egy nagytőkeellenző, ill. kritizáló, a szocializmust minden ízében rossznak tartja, pozitív szegmens nélküli diktatúrának tartja. Ugyanis minimum a nagytőke-ellenességet, mint pozitív tulajdonságot, el kellene ismernie.

A magyar liberál-szocialista vezetés és sleppje, (pl. Gy. úr és kiterjedt társasága)  falazva a nagytőkének, őket piacoknak befektetőknek nevezve, imádta és kiszolgálta a nagytőkét. Már ez sem érthető, mert akkor miért nevezik magukat szocialistáknak. De ha már imádják a nagytőkét, akkor teljesen el kellett volna szakadniuk a bresznyevi szocializmustól, de ezt sem tették meg. A nagytőke ennek ellenére szépen alávágott ennek a stréber társaságnak.

A magyar jobboldal (pl., F. politikai erő) szintén falazva (ők is piacokról, befektetőkről beszélnek) nem nyíltan, de így-úgy kritizálja a nagytőkét. Illetve hol kritizálja, hol ajnározza, már ez is zavaros. Viszont ők a nagytőke kritikájuk mellett, utálják, minden tekintetben elítélik a szintén nagytőke ellenes brezsnyevi szocializmust, és ez persze ellentmondás. E társaságnak is alávág a nagytőke.

Az EU, ill. az EU vezetők (fejlett gazdag európai országok vezetői) viszonya a nagytőkéhez már sokkal taktikusabb, kevésbé ostobább, de nem kevésbé zavaros.

Egyfelől ők szilárdan, nyugodtan nagytőke-pártiak, ez árad minden megnyilatkozásukból legyen az, szóbeli, vagy törvényi. Ők szépen elkerülik a nyílt beszédet. Viszont maga az EU létrejötte, az euró bevezetése, és a viszonylag szigorúbb puritánabb fiskális politika kikényszerítése, ezek sértik nagytőke érdekeit, legalábbis az amerikai és izraeli nagytőke érdekeit, márpedig ők adják a magvát a nagytőkének. Itt térek vissza a korábban feltett kérdésre: elgondolkozhatunk, vajon az EU, az euró, a szigorúbb fiskális politika, amit az EU támogat, ezek mennyiben sértik a nagytőke érdekeit? Először is ne felejtsük el, hogy ez három tényező a tizenötből. Szerintem az EU létrejötte nem sérti az érdekeit, mert végül is egy szövetséges unió. Az euró kissé sérti az érdekeit, de láthatjuk az euróval is képes spekulálni. Ami leginkább sérti az érdekeit, a szigorú, puritán fiskális politika. Ugyanakkor, ha a nagytőke olyan üzletet köt az EU-val, hogy ennek cserébe a többi 14 pontban nem sértik, sőt tiszteletben tartják az érdekeit, akkor nem is csinált rossz üzletet.

Persze tovább is lehetne elemezni, szinte ahány ország, annyi ellentmondás zavarosság. Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez az egész állami hatalom-nagytőke kapcsolat olyan ködös, ellentmondásos, hogy az már irracionális.

Az viszont biztos, hogy a szocializmus, mint teljes államosítás, valamint egy viszonylag alacsonyabb demokráciaszint, nem megoldás a nagytőke problémára.

A nagytőkével kapcsolatos irracionalitások (érthetetlenségek, logikátlanságok, zavarosságok, törvényszerűség-nélküliségek) két fő okra vezethetők vissza.

Az egyik a rejtőzködés. A társadalom, a nép, az emberek joggal várnák el, hogy nyíltan színre lépjen (vagy ha ők nem hajlandók, akkor állami segítséggel feltárásra kerüljön) ez a társaság. Mi magunkat így nevezzük, személy szerint így hívnak bennünket, ilyen a szervezeti felépítésünk, ilyen a döntéshozó mechanizmusunk, ilyen ügyekbe tudunk dönteni, stb.. Itt egy nagyon fontos, de viszonylag elhanyagolt jogot említenék: alapvető emberi jog, hogy az ember tudja, kik, mik hogyan befolyásolják az életét. E jog hiánya, vagyis a homályban élés tudata, éppen olyan nyomasztó, mint hogy nem lehet elmondani a véleményünk.

A másik fő ok, az irdatlanul hatalmas tőke és hatalom mennyiség, mely egyes emberek kezében van, ill. koncentrálódik. Mert ezzel nemcsak a piacgazdaságot-versenygazdaságot képesek annulálni (pl. a monopolhelyzettel, viszonylagos többségi tulajdonnal, tudatmódosítással, stb.), hanem a társadalmi, gazdasági törvényszerűségek helyett képesek az aktuális érdekek szerinti kézi irányításra.

A rejtőzködéssel kombinált világuralmi helyzet óriási veszélyeket rejt magában, ráadásul ez növekvő tendenciát mutat.

Sok helyre szóló történelemértékelési kiegészítés.

A történelem elsőszámú, és fő folyamata egyszerűen: a kevés gazdag úr és a sok-sok szegény szolga, viszonyának folyamata. Ehhez kapcsolódnak a forradalmak, a demokráciafejlődés. Ehhez kapcsolódik ez a sorozat: rabszolga, jobbágy, bérmunkás, jogokkal rendelkező bérmunkás. Ehhez kapcsolódódik az állam szerkezetének, nagyságának, szerepének (uraságokat vagy népet szolgáló állam) folyamata. Ez a rendszerfejlődés elsőszámú folyamata.

A második számú folyamat, mely az elsőből ered, és nem is választható szét attól teljesen, egyszerűen: a kevés gazdag úr a külföld felé is kiterjesztené a hatalmát külföldi népekkel, gyarapítaná a szolgáit, de ezt gyakran a saját népének bevonásával, együttműködésével, ideiglenes látszólagos felemelésével teszi. Ez a hódító háborúk, a sovinizmus, a rasszizmus, a fasizmus, a terjeszkedés, stb. folyamata.  Illetve az örökösödési harcok, trónviszályok, hatalmi harcok stb. folyamata: a kevés gazdag úr a saját népének egy részének bevonásával kívánja a szolgáit (hatalmát, vagyonát) gyarapítani, azaz egy rész felemelésével, sok szolgát szerez.  A felemelés persze nem erkölcsi, hanem viszonylagos hatalmi, vagyoni felemelést jelent.

Egyébként pedig vannak harmadik számú, de egyáltalán nem jelentéktelen folyamatok, melyekre most nem térek ki.

Most meg lehet azt tenni, hiszen napjainkban, rendszerünkben is ez folyik, hogy az első számú folyamatról kvázi elfeledkezünk, és második számú folyamatot emeljük ki, de azt is eltorzítják, de ez agymosás, történelemhamisítás. A második számú folyamat eltorzítása egyszerűen: azért vannak szükséges viszonylag jó hódító háborúk, terjeszkedések, sovinizmusok, stb., és vannak borzalmasak. És az urak kevésbé hibásak, mint a népek.

Néhány egyszerű megállapítás: a kapzsiság, hatalomvágy önzés, felsőbbrendűségi érzés, túlzott nacionalizmus, örök, nem köthető rendszerhez, viszont az intézményes megjelenési módja már köthető rendszerhez.

Megkérdezhetjük: ez, vagy az a hódító háború miért tört ki, de előre is tudható, nincs válasz, ugyanis a hódító háborúk óriási ostobaságok, irracionális dolgok. Ugyanakkor, a „mért pont akkor”, a „miért pont úgy”, kérdésekre lehet válasz.

Nézzük ezek után a kapitalizmust, ill. az utolsó századok történelmét.

A kapitalizmust akár a kettős hatalom rendszerének is hívható, mert az államhatalom, és a gazdasági, munkaadói hatalom (tőkéshatalom) viszonylag élesen szétválik. Korábban pl. egy földesúr, egyszerre volt az államhatalom része és egyszerre volt gazdasági, munkaadói hatalmasság. Szóval a kapitalizmusban megjelenik a nagytőke, mint viszonylag önálló gazdasági, munkaadói hatalom. (Ráadásul ez több okból, egy rejtőzködő hatalom.) Van egy olyan folyamat is, hogy a pénzügyeket egyre „fontosabbá” gerjesztik, tehát manapság már inkább pénzügyi, gazdasági, és munkaadói hatalomról beszélhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy a kis és középvállalkozások nem képesek ekkora hatalmat összpontosítani, képviselni, erre csak a nagyvállalkozások, a nagytőke (beleértve a pénz-nagytőkét is) képes. És itt lép be a történelmi folyamatok első számú folyamata, vagyis beszélhetünk: az állami urak és a sok szegény szolga viszonyáról, és beszélhetünk a nagytőkés és a sok szegény szolga viszonyáról. Illetve mint tudjuk azért az állami urak és a nagytőkés urak szövetségben is, vannak. Illetve mint tudjuk, az állami urak azért manapság már nem akkora urak, mint korábban, mert azért volt demokratizálódás, és egyebek.

És mekkora urak a nagytőkés urak? Hát bizony meglehetősen nagy urak, és itt kevésbé rajzolódik ki a hatalomcsökkenő folyamat, ahogy az állami urak esetében.

Mi a rendszerválság és egyben a rendszermegújhodás alapja? A sok szolga már nem akar a régi módón élni, már nem fogadja el az urak hatalmát, már más rendszert akar, kisebb urakkal, nagyobb jogokkal. De ez először válságokba, harcokba, válság-láncreakcióval és rendkívüli eszmei zavarosságba torkollik, és később tisztázódik le valamennyire.  A klasszikus kapitalizmus válsága duplán volt zavaros, mert a sok szolga már nem fogadta el az állami urak hatalmát, és még inkább nem fogadta el a nagytőkés urak hatalmát. Mivel napjainkban megmaradt a kettős hatalom, a következő rendszer-hullámvölgy is erről fog szólni, ill. már részben benne is vagyunk.

De nézzük a konkrét történelmi eseményeket.

A marxizmus és a munkásmozgalmi harcok egyértelműen a nagytőke elleni harcból erednek. A sztálinizmus (kommunista diktatúra) és brezsnyevi szocializmus erősen összefügg a nagytőke ellenességgel. Mielőtt a történelemhamisító gépezet eltakarítja, emlékezzünk a brezsnyevi szocializmusba még a nyolcvanas években is naponta volt szó a kapitalizmus, az imperializmus szidalmazásáról. Merthogy napjainkba már teljes gőzzel dohog a történelem-másító gép. Egyrészt a sztálinizmust és a brezsnyevi szocializmust úgy állítják be, mint mindentől független, a nagytőke problémától független, öncélú kommunista diktatúrákat.  Másfelől az egykori nagytőkét szidalmazó szocialisták, most nagytőkeszolgálók, és inkább a másik, eredetileg nagytőke barát jobboldal, a kevésbé talpnyaló.

Továbbá az 1929-33-as pénzügyi-gazdasági világválság egyértelműen összefügg a nagytőke problémával. Akárcsak a többi pénzügyi-gazdasági válság is.

De nézzük meg mi a helyzet a két világháborúval, és a többi háborúval.

Mégis előbb egy kicsit visszatérnék a háborúk történetére.

Amikor nem volt kettős hatalom, akkor a népet bevonva akarta egy hatalom a hatalmát bővíteni. A gazdasági szempontok és a sovinizmus is szerepet játszott.

A XVI-XVII-XVIII-XIX századi háborúkat (a zsoldosok, a fegyverzet miatt sok pénz kellett) már a bankárok pénzelték. Akkor aranyfedezetű pénz volt tehát az államok nem tudtak pénzt előállítani. Itt kezdődött a nagytőke és az állami hatalom elvtelen összefonódása, és az örökös államhitel-felvétel, az államok permanens eladósodása.

A nagytőke, mint a másik párhuzamos hatalom ugyanazért volt háborúpárti, mint az államhatalom (hatalom kiterjesztés, gazdasági előnyök, sovinizmus).

Ugyanakkor, ezen felül, az egyedüli csoport, aki a háborúkkal jól járt, az a nagytőkés csoport, mert végül is nőtt vagyona és a hatalma. Tehát dupla érdekeltséggel bír.

Lényegében az I. világháború is erről szólt. Nem igazság nélküli megállapítás: lényegében az I. világháború, a világ újrafelosztásról szólt.

A II. világháború, pedig az I. világháborúból eredt.  Másfelől ne felejtsük el, hogy a nácizmus ideológiájába ott volt a nagytőke ellenesség. Tehát a korábbi háborúk, a világháborúk és az 1945 utáni háborúk okai között is ott volt, ott van a nagytőke problémája.

Összesítve és röviden: az újkori történelem negatív folyamatában, ha nem is kizárólagos, de jelentős szerepe volt (és van, és még lehet is) a nagytőke problémának. Aki pedig a történelmet kvázi mentesíteni akarja a nagytőke problémától, az meghamisítja a történelmet. És van itt még egy előny, pontosabban hátrány: az államhatalom talán soha, de mindenképpen lemaradásban építhet ki olyan világhálót, nemzetközi szerveződést, mint a nagytőke.

A sztálinizmus, de még a brezsnyevi szocializmus sem, mint teljes államosítás és viszonylag alacsonyabb demokráciaszint, nem megoldás a nagytőke problémára. 

A nagyvállalkozások, (nagytőke), és azok gazdasági pénzügyi hatalma. Rendszertényező. AB ábra, B/12 ábra, B/1/a ábra.

Érdemes átolvasni a negyedik tanulmányrész végén található, a piacgazdaságról, versenygazdaságról szóló fejezeteket. 

Mivel ez az első gyakorlati rendszertényező meg kell jegyezni, hogy a B/3 ábra tartalmazza a gazdasággal kapcsolatos rendszertényezőket.

 Mi is az, a nagytőke? Marx kapitalistáknak (nagykapitalistáknak) vagy burzsoá osztálynak nevezete őket, de leginkább nagytőkének (nagytőkéseknek) nevezte a nagytőkét.   Van az ipari nagytőke, a pénz-nagytőke, a kettő keveredése, a finánctőke. Mostanában nagytőkét szokás, multiknak (multinacionális óriás-vállalatok) nevezni. A globális gazdasági erők elnevezés is gyakori. Akárhogy nevezzük őket, nem szabad néhány dúsgazdag emberben, nagyvállalkozóban gondolkodni. Gazdasági ágazat szempontjából leginkább a bankszféra (magánbankok, magántulajdonú pénzügyi cégek) tartozik a nagytőke alá. De a magán-kereskedelemben (szupermarketek) is, és szinte mindenhol jelentősen uralja a magángazdaságot nagytőke. Egyfelől tehát azokról a rendszerint nemzetközi magánvállalatokról, magánvállalkozásokról van szó, amelyek nagyok, nagy tőkével rendelkeznek. De ezek élén (nem teljesen nyilvánvalóan), mint tulajdonos, irányító, néhány vagyonilag és hatalomilag kiemelkedő ember áll, ők a nagytőkések.

A nagytőke egy létszámában kisebb, ámde jelentős, rétege a társadalomnak. Nemcsak azért mert magángazdaságot, kvázi irányítja. Nemcsak azért mert hatalmas termelőeszköz kapacitás és innováció (modern technika, technológia) van a tulajdonában.  Több helyen próbálom bizonygatni, hogy e réteg jövedelme, vagyona, fogyasztása és érdeke kilóg, sőt szemben áll a társadalom többi rétegének jövedelmével, vagyonával, fogyasztásával, és érdekével. A kilógás egy-két vonatkozását azért itt is megemlítem. Úgy rendelkezik óriási hatalommal, hogy nem váltható le, nem köteles a népet szolgálni. Nincs politikai felelőssége.  A dúsgazdagok életszínvonalát (szemben a többi réteggel) nem érintik a társadalmi, gazdasági változások. A demokratikus népet szolgáló állam, a lakosság, a civilszféra, a kis és középvállalkozások, mint nagy egységek jól megférnek egymás mellett, sőt egymást feltételezik, támogatják. A nagytőke kétségkívül, szerényen fogalmazva is, kilóg ebből a sorból.

Kétségtelenül fennáll az elmosódott határvonal problémája.

Ismétlés.

És persze itt van a „piac” elnevezés. A pénznagytőke előszeretettel használtatja ezt a sunyi elnevezést: pénzpiac, vagy egyszerűen piac. Nyilvánvaló, hogy a kisbefektetők millió nem tudnak órák, de még napok alatt sem tudnak, egy-egy állami intézkedésre, vagy akár kijelentésre, bejelentésre reagálni. Márpedig az un. piac, ezt teszi. Abból, hogy az un.  piac, igen gyorsan, egységesen reagál, következtethető, hogy itt valójában kevés számú, szoros szövetségben álló, és hatalmas befektető, hitelező tőkével rendelkező emberről van szó. Lehet, hogy ők nem mindig nyilvános megbeszéléssel hozzák a döntéseiket, hanem pénz-tranzakciókkal szavaznak, de ez a lényegen nem változtat. Tulajdonképpen már ez a sunyi elnevezés „piac” (mivel ez a kisbefektetők, millióit sejteti), önmagában is jellemzi a nagytőkét és az őket, szolgáló világot. A megdöbbentő, hogy a közgazdaságtudomány, a közszolgálati sajtó, az egyéb sajtó, a politikusok, és mindenki ezt a félrevezető elnevezést használja, senki nem rántja le, az egyébként már elrongyolódott, és hányásszagú leplet. Megdöbbentő azon hazugságköd sűrűsége, melyben az emberek kóvályognak. 

Rendben van, ne legyünk durvák, nevezzük a nagytőkét globális gazdasági erőknek. Vagy még inkább: a piacok főszereplőinek. Ez már aztán elég finom és szakszerű megnevezés. Ugyanakkor akárhogy nevezzük őket, nem kerülhetjük ki, hogy itt a szálak bonyolult hálózata viszonylag kevés ember kezébe koncentrálódik, tehát ez egy különleges társadalmi csoport. Minden olyan elnevezés és meghatározás kétséges, mely által a középvállalkozások összekeverésre kerülnek a nagytőkével. 

A nagytőke szélesebb értelemben.

Ugyanakkor a nagytőke szélesebb értelemben egy kisebb, de jelentős piramis (a piramis élén nagytőkésekkel) a társadalom nagy piramisán belül. (Valójában nem piramis alakzatról van szó, de ez egy másik fejezet témája.)  A piramis három oldala. Az effektív munka oldal: legfelül nagytőkések, lejjebb igazgatók menedzserek, a középvezetők és végül, alul, az alkalmazottak. A tulajdonosi oldal: legfelül nagytőkések, aztán közép-tulajdonosok, és legalul a kisrészvényesek.  Politikai támogató, és propagáló, ajnározó oldal: legfelül nagytőkések, aztán egyes politikai pártok, egyes politikai elit-vezetők, aztán az idetartozó középvezetők, egyes politikai média szerkesztői és alattuk a beosztottak és legalul a választók, ezen rétege. Persze az oldalak (belül) részben keverednek, azonosak.

Egy másik felosztás.

A piramis tetején nagytőke uralkodik, a piramis közepén a haszonhúzó-tudatos kiszolgálók vannak. És a piramis alján a kényszerű, ill. a nem tudatos kiszolgálók vannak, akik nem haszonhúzók, sőt károsultak.

Megint egy másik felosztás: van nagytőke és van a nagytőke kiszolgálás, támogatás, egyszóval a nagytőke-ajnározás.

Milliók azok, akik csak haszonélvezői nagytőkének. És milliók azok, akik nem nagyon húznak hasznot a nagytőkéből, de valamilyen okból mégis támogatják, ajnározzák a nagytőkét.

És sokmilliók, akik csak kiszolgáltatott helyzetüknél fogva kénytelenek nagytőkéseket, a nagytőke-ajnározást támogatni.

És sokmilliók, akiket meggyőztek (szerintem inkább átvertek) hogy nagytőke jó, a nagytőke-ajnározás jó. 

Ez egy nagyon jól szervezett politikai erő, amely a meghatároz bizonyos politikai stratégiákat Pl., a nemzeti vonal gyengítése, a nemzetköziség erősítése. Pl. a jövő útja a piacgazdaság, a versenygazdaság növelése, erősítése. Ezzel összhangban az állam gyengítése, szűkítése, mint a jövő útja. Általában az a nézet, hogy nagytőke az a Róbert bácsik társasága.  Pl. a spekulációkat, machinációkat megengedő pénzügyi rendszer. Pl. az állami vezetéstől független, de nemzetközi pénzügyi rendszertől függő pénzügyi, monetáris vezetés (egyes nemzeti bankok) kialakítása. Pl. a kisebbségek fokozott, a többség ellenében történő védelme. Pl. az enyhe megengedő törvénykezés. Pl. a csekély társadalomtudományos és főleg csekély erkölcsi oktatás.  Pl. a nagyon erős szólásszabadság, világnézeti szabadság, erkölcsi szabatosság, amely úgy van beállítva, hogy ez a demokrácia legfontosabb eleme.  És még lehetne sorolni.

Ezek olyan politikai, törvényhozási stratégiák, amelyek meghatározzák a törvények irányultságát. Ezekről mind be lehet bizonyítani, (nem is nehezen) hogy a nagytőke érdekeit (hatalmát, vagyonát) szolgálják.

És azt is be lehet bizonyítani, hogy féligazságokon alapulnak, és messze vannak a tényleges igazságoktól.

A nagytőke valóságos politikai erőszervezete egy politikai pártok, leginkább a magukat liberális pártnak nevező politikai pártok.

A jelen nemzetközi pénzügyi rendszer a nagytőke által kitalált és végeredményben a nagytőke által irányított rendszer.

A nagytőkének azért vannak olyan irodái, nem is kevés, amelyekben azon gondolkodnak: konkrétan, hogyan lehet a nagytőke pozícióit javítani.

Ez egy nagyon erős lobbi-szervezet, amely sok módón képes nyomást gyakorolni az állami, nemzeti politikai vezetésre. Pl. a választások pénzelésével.

Ez egy kiterjedt, jól felépített, vonzó ideológia, (jelenleg általában a liberális ideológia).

Egy nagyon jól szervezett, de többnyire rejtett, nem nyílt lapokkal játszó hálózat. Talán pontosabb, ha azt mondom: ez egy trükkösen, a trükkök, manipulációk sokaságát használó hálózat.  Ez egy rendkívül nagy és erős, jól szervezett hálózat. Ez egy média-hálózat, elsősorban a jelen tájékoztatáson (a médián keresztül) ható hálózat.  Annak ellenére jól szervezett, hogy érdekszövetségen alapul. Illetve azon alapul, hogy azon emberekhez, azon szervezetekhez, cégekhez, társaságokhoz, médiákhoz kerül pénz, akik a nagytőke ajnározók.

A nagytőke és a jelen rendszer három, hol rejtetten, hol nyíltan megjelenő főistene: a pénz, (a profit), a spekuláció (machináció, manipuláció), az anyagi javak fogyasztása.

Nem arról van szó, hogy a nagytőkések, és a nagytőke ajnározók gonosz emberek lennének.  Átlagos emberek, akik belekerültek ebbe az érdekszférába. Vagy, (és) átlagos emberek, akik nem látnak tisztán és zavarosságuk hasonló főirányú. Azonos féligazságokban hisznek.  Talán egy fél fokkal több bennük a pénz, az anyagi javak imádata, a kapzsiság, mint más emberekben. Mindent összevetve, a többségük teljesen átlagos „normális” ember.

A nagytőke piramis, a piramisban de ennek piramisnak sok-sok karja, indája behálózza nagy piramist. Sok összefonódás, átmenet van.  Ezért csak elvi elkülönülésről, szembenállásról beszélhetünk. Elvileg elkülönül, szemben áll a politikai vezetés, a kis és középvállalkozások, a civil szféra, a nem nagytőke-ajnározók, és kiszolgálók tábora, a nagytőkétől. De mint mondtam ezek csak elvi elkülönülések.

A nagytőkét nem lehet egy huszáros támadással legyőzni. Még nagyobb bolondság, (sőt gazemberség) bizonyos népeket megsemmisíteni, azt gondolván, hogy akkor a nagytőke is megsemmisül.

Egyetlen helyes stratégia van: tudatosan, könyörtelenül, szívósan a jó a helyes úton járni, a jó irányba haladni.  Tehát nem valakik, valami ellen kell küzdeni, hanem a jó út érdekében kell küzdeni. Ehhez azonban fel kell tárni a jó utat, a helyes irányt. Általában csak így győzhető le a rossz.

A nagytőke szerteágazó problémaköre három egymással összefüggő részre bontható.

 1. Miért káros nagytőke, ill. a nagytőke túlzott nagysága erőssége, ill. a nagytőke ajnározás. Elsősorban gazdasági (pénzügyi) aránytalanságról, károkról van szó.

A gazdasági aránytalanság lényege az, hogy túlzott arányú nagyvállalkozás és bankszektor rátelepszik, elnyomja elsősorban a kis és középvállalkozásokat, de elnyomja az állami gazdaságot is, valamint civilszféra és magánszféra gazdaságát is. Valamint arról szól, hogy a nagytőke gazdasági, és életszínvonalbeli érdeke mégis egy szűk csoport érdeke, míg a vele szemben levő, kis és középvállalkozások, a népnek szolgáltató állam, a civilszféra, magánszféra mégis a népréteg gazdasági és életszínvonalbeli érdekét képviseli. E fejezet elsősorban erről szól. 

1/a. És azt se felejtsük ki, hogy a jelentősebb pénzügyi-gazdasági válságok okozó főszereplője a nagytőke, a bankszektor.  Egyébként pedig zavaros kisszereplőket kifosztó pénzügyi rendszer, bankszektor is a nagytőke szüleménye.

2. Miért nevezik a jelen rendszert kapitalizmusnak, vagy államkapitalizmusnak. (Nyilvánvalóan nem kisvállalkozókat, pl. egy vízszerelőt, neveznek kapitalistának.) 

Hogyan fonódik össze a nagytőke a politikai vezetéssel (egyben az állammal) és ennek mi a hatása. Összefonódik, vagyis megvalósul az aránytalan kölcsönös segítség. A nagytőke és a politikai vezetés összefonódásának számos eleme van főleg egy olyan országban, mint Magyarország.

Néhány összefonódás. A nagytőke közvetlen beleszólása a gazdaságba, politikába (lobbizás, közvetlen kapcsolatok, stb.). A nagytőke rejtett, manipulált beleszólása a gazdaságba, politikába. (Lényegében a nagytőke érdekeinek megfelelő intézkedések, törvények jönnek létre.) A politikai vezetők maguk is nagytőkések, vagy ha nem azok, akkor, mint dúsgazdag emberek nagytőke,  ráadásul tisztességtelen nagytőke módszereit használják, pl. a vagyonszerzés, adóelkerülés vonatkozásában. A nagytőke lefizeti a pártok kampányát, és lefizeti a politikai vezetőket, azok egy részét. Vannak kifejezetten nagytőke érdekeit képviselő pártok, politikai erők. (Nyilvánvalóan, minél erősebb az összefonódás, nagytőke-ajnározás, annál kisebb lesz az ország teljesítménye. Erre bizonyíték pl. Magyarország.)

3. A liberális (neoliberális) ideológia (ebben jelenik meg leginkább nagytőke érdeke), miért zavaros ellentmondásos (és káros), és ez az ideológia hogyan hat az oktatásra, a tájékoztatásra, a jogra, stb., stb.. Erről a világnézetről szóló tanulmányrészben, azon belül is, a jelen ideológiákat tárgyaló fejezetben lesz szó, de máshol is. A hatásai természetesen sok témakörben előjönnek.

Ez a három rész, átszövi ezt a tanulmányt, szinte mindenhol megjelenik.

Érthető, ha az átlagember nem érti: mi baj van, a nagytőkével.

A nagytőke egy nagyvállalkozás, tehát egy normális, csak nagyobb vállalkozás. (Sajnos ez így nem igaz. A nagyvállalkozások, és kisvállalkozások között számos jelentős, lényegi különbség van. A mennyiségi növekedés, lényegi különbségeket generál.)

Teljesen normális automatikus folyamat a nagyvállalkozás kialakulása.  A kisvállalkozó jól gazdálkodik a hasznát beruházásba, fekteti, fejlődik, és nő a vállalkozás, a most már nagyobb hasznot szintén befekteti, tovább nő, fejlődik a vállalkozás, tovább nő haszon, azt megint befekteti és így tovább.

Azért van itt egy-két ellentmondás, amit nem árt tisztázni.

Ha ez a normális természetes folyamat, akkor minden második kisvállalkozásnak nagyvállalkozássá kellene fejlődni, ami ugyebár lehetetlen, hiszen akkor nagyvállalkozások száma folyamatosan nőne, ami rövid időn belül túllépné, gazdasági potenciát, ami eleve lehetetlen.

Egy példázat erre.  A gazdasági potenciát, egyszerűen a dolgozók létszáma mutatja meg. Adva van, mondjuk egy olyan nemzetgazdaság, amelyben 4 millió ember képes magángazdaságban dolgozni.  A kiinduló helyzet: 2 millió ember dolgozik, 100 ezer kisvállalkozásban (átlagosan 20 fő). 1 millió ember dolgozik, 10 ezer középvállalkozásban (átlagosan 100 fő). 1 millió ember dolgozik, 500 nagyvállalkozásban (átlagosan 2000 fő).    A „természetes folyamat” következtében, öt év alatt újabb 10 ezer középvállalkozás, és újabb 500 nagyvállalkozás fejlődne ki, lényegében a kisvállalkozásokból. Az új helyzet tehát 90 ezer kisvállalkozás, 19 ezer középvállalkozás, és 1000 nagyvállalkozás. Csakhogy ennek a dolgozói szükséglete 1,8 millió,+ 1,9 millió + 2 millió= 5,7 millió fő.  Ez viszont nem lehetséges, hiszen a lehetséges dolgozók száma 4 millió. Tehát a természetes fejlődés teóriája nem stimmel.

Sőt még a visszacsúszások elmélete sem stimmel. Elvileg ugyanis lehetséges lenne, hogy szinte ugyanannyi vállalkozás csúszik vissza alacsonyabb kategóriába, mint amennyi felfejlődik, és így az arányok maradnak, csak cégek váltakoznak (A természetes fejlődés elmélete mindenképpen megbukik.) Csakhogy éppen nagyvállalkozások azok, amelyek általában gyakorlatilag a legkevésbé csúsznak vissza.

Nézzünk a valósághoz közeli folyamatot. A kiinduló helyzet az előbbi. A középvállalkozások maradnak 10 ezer átlagosan 100 fővel. A nagyvállalkozások kihasználva erőfölényüket a kisvállalkozásoktól szednek el dolgozókat. Öt év múlva az új helyzet ez lesz: 100 ezer kisvállalkozás átalagosan, már csak 10 fővel. 10 ezer középvállalkozás átlagosan 100 fővel. 500 nagyvállalkozás, átlagosan 4000 fővel.

Nyilvánvalóan ez a folyamat sem lehet végtelen, hiszen a kisvállalkozások létszáma minimum 1-2 fő. A nagyvállalkozásoknak másképp kell növekedni. Pl., úgy növekednek, hogy ők uralják a modern technikát, technológiát. És ők uralják a természeti erőforrásokat. Kialakul egy rossz gazdasági (termelési, szolgáltatási) szerkezet. És olyan hatalmas erőkülönbség alakul ki, amely lehetetlenné teszi az igazságos versenyt. A nagyvállalkozások, azonban ha rajtuk múlik, nem állnak meg, állandóan növekedni akarnak. Mi lesz ennek a vége?  A politikai hatalom megszerzése. Egy szűk csoport hatalmas gazdasági, politikai hatalma? Ne felejtsük el, hogy nagyvállalkozásokon belül is történik egyfajta centralizáció. Vagyis a vagyoni, hatalmi hierarchia centralizálódik.

Közelítsük meg jogi oldalról a problémát. Pl., tegyük fel a kérdést, hogy magánszemélyeknek van e joga adni-venni a természeti erőforrásokat? Ugyanis az nemcsak a jelen embereinek a tulajdona, hanem jövő emberié is. Ez bizony bűzlik.

De az is bűzlik, hogy ilyen körülmények között, lehet e tisztességesen egy kisvállalkozóból, vagy középvállalkozóból, nagyvállalkozó.  A kapitalista rendszer jellemző mondása: csak az első egymilliót ne firtasd. Dehogyis, pont azt kell firtatni, hiszen, ha az tisztességtelen, jogtalan, akkor az egész tisztességtelen, jogtalan.

Sok könyv, írás szól arról, hogy a haszonhajhászás, ill. a nagytőke konkrétan miként gátolja fejlődést.  Pl. miként szorítják háttérbe az egyszerű és viszonylag olcsó  vitaminkúrát, a természetes gyógymódokat,  a nagy gyógyszergyártó cégek. Pl. miként szorítják háttérbe az egyszerű és viszonylag olcsó, környezetkímélő energiatermelést és felhasználást,  azon nagy cégek amelyek ezzel foglalkoznak. És még lehetne sorolni. Természetesen háttérbe szorítás célja az, hogy eközben a saját bonyolult, drága, sokszor káros, rossz hatásfokú, környezetszennyező, viszont számukra nagy hasznot hozó termelés, szolgáltatás növekedjen, és az növekszik is. Én a konkrét példák alapján, azokat összesítve megpróbálom rendszerszinten elemezni a problémát.

Néhány fontos logikus megállapítás.

A haszonközpontúság (a szinte kizárólagos cél a profitnövelés) logikája a nagytőke helyzetével, erejével együtt a fennálló (szükségszerűen egy idő után elavult) helyzetet rögzíti, mert a jelentős változtatás profitveszteséget okozhat.

A haszonközpontúság logikája a nagytőke helyzetével, erejével együtt gátolja az egyszerű, olcsó, ötletes, jó, házilag ill. kisüzemileg előállítható termékeket, szolgáltatásokat, mert azok terjedése, növekedése profitveszteséget okoz.

Ráadásul, jelentős változtatásokra, újításokra egy nagyüzem, nagyvállalat kevésbé képes, az átállás lassabb nehézkesebb, ill. az átállás nagyobb veszteséggel jár.

A haszonközpontúság logikája a nagytőke helyzetével, erejével együtt gátolja az általános jó helyzetet (egészségügyi helyzet, tudás-tisztánlátás, egészséges környezet, közbiztonság, egyszerű, jó megoldások, stb.), mert az általános jó helyzet kevesebb terméket, szolgáltatást igényel, és ez jelentős profitveszteséget okoz.

Illetve mindezek ellenkezőjét terjeszti, generálja, mert az jelentős profitnyereséget okoz.

Az előzőek miatt a haszonközpontúság a nagytőke helyzetével, erejével együtt, gátolja a fejlődést. (Finomítva: kevésbé szolgálja fejlődést, mint a normális piagazdaság, versenygazdaság, amelyben a kis és középvállalkozások dominálnak.

Természetesen kis és középvállalkozások is lehetnek haszonközpontúak. Maga a túlzott haszonközpontúság, a kapzsiságdeterminált, tisztességtelen piacgazdaság önmagában is rossz.   Az ilyen gazdaságot a nagytőkétől függetlenül is a minimálisra kell csökkenteni. Mégis minőségileg más helyzet alakul ki, ha a haszonközpontúságot a nagytőke képviseli, mint akkor, ha a haszonközpontúság a kis és középvállalkozások keretein belül marad.  Egyrészt a kis és középvállalkozások helyeztük (megosztottságuk), erejük okán nem képesek az érdekeiket (itt most az említett gátló és generáló érdekekről van szó)  érvényesíteni.

Másrészt a kis és középvállalkozások éppen az egyszerű, ötletes újítások által képesek fejlődni. Tehát a kis középvállalkozások között kialakul egy igazságos, (egyenlő esélyű) verseny.  Az „új” frappáns ötleteket bevezető kis és középvállalkozások versenyeznek azokkal a kis és középvállalkozásokkal, akik érdeke éppen ellenkező (ellenérdekeltek a meglevő helyzet változásában, az egyszerű ötletes új termékek terjedésében, stb.). Csakhogy ez verseny egyenlő esélyű lesz, szemben nagytőkével vívott „versennyel”, amely a nagy erőfölény miatt még versenynek sem nevezhető.

Egy kis kitérés az innovációra.

Sokan azt gondolják, hogy az innováció, a technikai fejlődés az egyenlő a bonyolultság (pénz, eszköz, stb.) növekedésével. Valójában az innováció alapja nem más, mint az egyszerű frappáns ötletek sorozata. Sőt ki lehet jelenteni, az innováció lényegében egyszerűsítés.  Gondoljunk csak a történelmileg korszakalkotó újításokra, felfedezésekre, ezek sem mások, mint az egyszerű, dogok, összefüggések felismerése.  Még az „új” szót is fenntartásokkal kell leírni, mert gyakran az egyszerű frappáns ötlet, már jelen van, vagy jelen volt, csak nem ismerték fel a jelentőségét az alkalmazási módját. A felismerést nevezem, egyszerű, „új” frappáns ötletnek. Itt van előttem pl. egy 20 éves videomagnó, és egy 2 éves. A modernebb sokkal könnyebb, sokkal kevesebb és egyszerűbb alkatrészből áll, mégis többet tud, mint az elavult. Az egyszerű frappáns ötletek sorozata teszi lehetővé, hogy az „új” szerkezetek a régihez hasonló bonyolultság (előállítási költség eszközigény, stb.) mellett, akár százszor hatékonyabbak és nagyobb tudásúak legyenek. Természetesen nemcsak végtermékek, hanem az eszközök is fejlődnek.  A technikai fejlődés afelé halad, hogy a kisebb üzemekben szinte mindent elő lehet állítani.

Szélesebb értelemben az innováció, nemcsak technikai fejlődés, hanem társadalmi, gazdasági fejlődés.

Visszatérek a nagytőke problémakörére.

Jelenleg (már elég régóta) a föld nagyobb részén kapitalista rendszer van, ezt nem vitatja senki. Jelenleg a kapitalista rendszer, a meghatározó uralkodó rendszer.  Igaz hogy az 1945 utáni rendszer nem azonos az 1945 előttivel, de ebbe most nem mennék bele.  Inkább azt a kérdést tenném fel, mit is jelent az, hogy kapitalizmus?

Nyilvánvalóan ez szó elsősorban gazdaságra vonatkozik. Azonban a gazdasági rendszer és a politikai rendszer összefügg.

A kapitalista szó, tőkét jelent, de jelent nagyot, erőset is. Tehát a szó jelentése is leginkább ez: nagytőke. A tőke gazdasági célú pénzt, eszközt jelent. Nagytőkés egyszerű értelmezésben olyan ember, akinek nagy mennyiségű, pénze, eszköze van gazdaságban, akinek nagyobb, egy vagy sok vállalkozásai (termelő, szolgáltató, pénzügyi kereskedelmi, stb.) vannak.

A kapitalizmus nem egyszerűen magángazdaságot, piacgazdaságot, versenygazdaságot jelent.  Ezek már léteztek kapitalizmus előtt is, a koruk színvonalán. A tisztánlátás érdekében el kellene dönteni, hogy a kapitalizmus a piacgazdaság versenygazdaság rendszerét jelenti, vagy a nagytőke rendszerét jelenti. A nagytőke ugyanis a piacgazdaság, versenygazdaság ellen hat, pl. az egyenlőtlen versenyesélyek miatt. A nagytőke rendszere, hasonlóságok azonosságok ellenére más, mint a piacgazdaság versenygazdaság rendszere. A kérdést az dönti el, hogy mekkora nagytőke aránya, mennyire uralja a nagytőke gazdaságot, vagyis mennyire korlátozott a nagytőke. Azt gondolom, hogy kijelenthető: a kapitalizmus nagytőke rendszere. Hiszen az aránya, befolyása igen nagy.   Ha egy kicsit árnyaltabban fogalmazok, akkor: a kapitalizmus olyan rendszer, amelyben a piacgazdaság, versenygazdaság dominál, de azon belül, a nagytőke dominál. Elképzelhető olyan rendszer is, amelyben a piacgazdaság, versenygazdaság dominál, de azon belül nem dominál a nagytőke. B/1/a  ábra.

(Talán a jelenlegi kínai szocializmus ilyen. Sajnos nem tudom. Amennyiben a Kínában nem dominál nagytőke, akkor a kínai szocializmus rendszere, gazdasági vonatkozásban sem kapitalizmus.)

Azon magángazdaságban, amelyben nem dominál a nagytöke, értelemszerűen a kis és középvállalkozások dominálnak. Nevezzük ezt normális feltételű magángazdaságnak, (piacgazdaságnak versenygazdaságnak),  hiszen igazi verseny csak itt tud kialakulni és ebben gazdaságban képes érvényesülni a piacgazdaság önszabályzása.

 Egy kis összefoglalás.

A gazdasági rendszerek kategorizálása.

Gyenge, kis arányú magángazdaság, erős domináló állami gazdaság.

Erős, nagyarányú, domináló magángazdaság, gyenge állami gazdaság (állami szolgáltatások)

 Közepesen erős, közepes arányú magángazdaság, közepesen erős állami gazdaság (állami szolgáltatások).

Az utóbbi kettő kategorizálása.

Nagytőke dominanciája a magángazdaságban, (abnormális piacgazdaság, versenygazdaság). Ez a kapitalista rendszer gazdasága.

Kis és középvállalkozások dominanciája gazdaságban (korlátozott nagytőke), a normális piacgazdaság, versenygazdaság lehetősége.

Az utóbbi kategorizálása.

Kapzsiságdeterminált, tisztességtelen piacgazdaság.

Normális piacgazdaság, versenygazdaság.

E tanulmányból az derül ki, hogy a variációk közül a legjobb: közepesen erős állami gazdaság (állami szolgáltatások) - közepesen erős, közepes arányú magángazdaság, amelyben a kis és középvállalkozások dominálnak (a nagytőke korlátozott), és amely normális, tisztességes piacgazdaság, versenygazdaság (nem kapzsiságdeterminált, tisztességtelen).

Ha igaz, hogy kapitalizmus olyan rendszer, amelyben nagytőke dominál, (ha nem is uralkodik, de jelentős befolyása van), akkor politikai rendszernek is ehhez kell igazodnia. A politikai rendszer lényegében megengedi, sőt együttműködik gazdasági rendszerrel.

A történelmi fejlődés egyik tendenciája az lenne, hogy politikai hatalom, és a gazdasági hatalom kettéválik. Vagyis a politikusok, a nemzet vezetői a vagyontól, pénztől, jóléttől nem befolyásolva, a nép érdekeire tudnak koncentrálni.

Egy másik tendencia az lenne, hogy megszűnnek a kiváltságos kisebbségek. (A nagytőke csökken a kis, és középvállalkozások dominálnak.)

Egy harmadik tendencia az lenne, hogy igazságos arányos vagyoni hatalmi hierarchia alakul ki. (A nagytőke csökken, a kis és középvállalkozások dominálnak)

Egy negyedik tendencia az lenne hogy a társdalom (a döntő többség) érdeke érvényesül.

Az, hogy jelenleg nagyarányú és dominál a nagytőke, azt jelenti, hogy ezek a történelmi tendenciák csak csökevényesen, részben valósultak meg. Nem tudnám megmondani a felsoroltak közül, melyik az elsődleges okozó, valószínűleg kölcsönhatásokról van szó. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nemcsak a nagytőke dominanciája az egyetlen tényező, amelyik meghatározza fejlődést. Ez egy fontos tényező a sok közül.

Nem a nagytőkével, hanem a nagytőke aránytalan dominanciájával van baj. Ez azt jelenti, hogy a nagytőkések és nagytőke ajnározókon kívül sok más réteg, tényező felel azért, hogy a nagytőke aránytalan dominanciája létrejött és csökkenés helyett fokozódik. Azt is jelenti, hogy nem a teljes megszüntetés, hanem a korlátozás, az aránytalan dominancia megszüntetése a cél.

A korai kapitalizmusban (klasszikus kapitalizmus elején, közepén) pl. elkezdődött a politikai hatalom és gazdasági hatalom kettéválása. Azután ez a folyamat megrekedt, félbe maradt, elsősorban éppen azért, mert nagytőke nem csökkent, de erősödött.

A nagytőke és az elit politikai, hatalmi vezetés, két kiváltságos réteg, természetes, hogy valamilyen szövetség (együttműködés, hatalomelosztás) kialakul közöttük.

Jelenleg számos kapcsolat van nagytőke és a politikai vezetés között. Anélkül, hogy ezeket felsorolnám, inkább a kapcsolat jellegét próbálom körülírni.

Kétségtelenül ez egy felemás, zavaros, rendezetlen kapcsolat. Helyenként, időnként együttműködésről, máskor, ritkábban szembenállásról van szó. Ez egy alkudásokon, kölcsönös kompromisszumokon alapuló szövetség. De ezek az alkudozások kompromisszumok nem törvényes, intézményes keretek között folynak.  Egyének kapcsolatáról, alkudozásokról van szó, ill. áttételes közvetett kifinomult zsarolásokról, támogatásokról van szó, ill. informális kapcsolatról van szó.  Így egy másik történelmi tendencia is megrekedt, a jogállamiság tendenciája. (Jogállamiság az én értelmezésemben: nincsenek egyéni alkuk, nincs kézi irányítás, mindent az alkotmány és a törvények szabályoznak.) Még azt sem merném kijelenteni, hogy két egyenlő fél alkudozásról van szó, szerintem egyre inkább nagytőke kerül erősebb alku-pozícióban, egyre inkább a nagytőke érdekei érvényesülnek, különösen egy Magyarországhoz hasonló országban. De hát, ha ez a rendszer a kapitalista rendszer, a nagytőke dominanciájának rendszere, akkor ez nem is különleges.

Természetesen nagytőke nemcsak az állami vezetést képes befolyásolni, de végeredményben a magángazdaság, és főleg a pénzügyi rendszer irányítását is uralja. Pontosabban magángazdaságot és a pénzügyi rendszert két módón uralja, az állami vezetés befolyásolásával és közvetlenül. Pl. az állami vezetés befolyásolása: ha számomra nem kedvező az adó, akkor bizony kivonulok, behajtom az adósságot, stb.. Az ilyen fegyvert, egyértelműen csak a nemzetközi nagytőke képes bevetni. Nem hangzik komolyan, ha a kisvállalkozások fenyegetőznek hasonlókkal. De mint mondtam a repertoár ennél szélesebb, (pártfinanszírozás, estélyek, stb.), az egyértelmű korrupcióról itt nem is beszélek. Igaz ezekre a kis és középvállalkozások is képesek, csak sokkal kisebb mértékben. A nagytőkének azért van egy erős információs hálózata, és kapcsolati rendszere, képes egy politikai vezetőt lejáratni, taccsra tenni.

A magángazdaság közvetlen irányítására pedig talán a következő hasonlat mutat rá.

Van egy automatikusan viszonylag jól működő üzem, ez a normális piacgazdaság, versenygazdaság.  A gépsor néhol akadozik, itt lenne szükség az állami beavatkozásra. Azonban az üzem mellett van egy kapcsolóterem, amely képes az egyes gépsorokat megállítani és átkapcsolni azokat kézi irányításra. Nos ezeket a gombokat nyomkodja a nagytőke az érdekei szerint. Mik is ezek a gombok. Az erős információs hálózat és kapcsolati rendszer. Az általános piactorzító tényezők, elsősorban a monopolhelyzet. A vállalaton, tulajdonon belüli óriási hatalom. A nemzetközi pénzügyi rendszer szinte közvetlen uralma. A szabályok, törvények, törvényszerűségek részbeni magszegése, megváltoztatása. Pontosabban arról van szó, hogy a nagytőke több kiskaput, egyéb eszközt, módot képes alkalmazni, mint pl. a kis és középvállalkozások.    És még lehetne sorolni.

Természetesen azzal, hogy az automatikus üzemet sajátérdekű kézi irányításra állítják, nem javítják, de lerontják ezt az automatikus működést (normál piacgazdaság, versenygazdaság).

A nagytőke belső szerkezete egy nemzetközi (sok országban szétszórt) társadalom. Van az elit vezetés, a középvezetés, és vannak, a kiszolgálok. Van oktatás, tájékoztatás, propaganda, ideológia, stb..  Csak ez a társadalom név nélküli, homályos határú, és nem törvényeken, hanem érdekszövetségen alapuló.

Milyen alapon lehet a nagytőkét korlátozni egy demokratikus rendszerben?

Azt látni kell, hogy nagytőke nem közvetlenül, nem egyes személyeket, nem bizonyíthatóan károsít. A jogban ismert a társadalmi kár, károsítás fogalma. Én pedig egy sereg rejtett károkozást már vázoltam. A nagytőkét azon az alapon lehet korlátozni, ahogy pl. diktátorokat, diktatúrákat korlátozzák. Ha azt mondjuk, pl., hogy megengedhetetlen az, hogy a politikai vezetőket ne a nép válassza meg (mert az ellenkezője kárt okozhat a társdalomnak, nemzetnek), az is megengedhetetlen, hogy korlátozatlan nagytőke kárt okozzon a társadalomnak, a nemzetnek.

A társadalom, érdeke, haszna fejlődése tehát az elvi alap a korlátozásra. Azonban a korlátozás egy gyűjtőfogalom,  az sok kisebb szabályt, törvényt, intézkedést foglal magában.

Rövid kitérés nagytőke és zsidóság kapcsolatára.

Valójában nincs lényegi kapcsolat a zsidóság és a nagytőke között, ezt szeretném itt bizonygatni. Ha minden nagytőkés, pénztőkés, minden pénzügyi spekuláló zsidó származású, vagy zsidó vallású lenne (ez messze nincs így), akkor sem lenne lényegi kapcsolat.

Azért kell magyarázkodni, mert az emberek jelentős része,  amikor meghallja ezeket a szavakat (nagytőke, pénztőke, bankszféra, pénzügyi spekulációk, stb.) akkor a zsidóságra gondol. Egyszerűen itt két lényegileg különböző dolog párosításról, sőt azonosításról van szó. A két dolog persze összefügg, de lényegileg már nem függ össze. Ez már nem is társadalmi, hanem gondolkodástani probléma. Attól, hogy kanári ugyanúgy sárga, mint a villamos, még kanári nem lesz azonos a villamossal. Ennél azonban logikátlanabb az összekapcsolás, mert kanári és a villamos két meghatározható konkrét dolog, a nagytőke és a zsidóság azonban két széles spektrumú fogalom, melyeknek sokféle meghatározása lehet. E tanulmányban körülírtam nagytőke meghatározását, de a zsidóság fogalmának meghatározása ettől bonyolultabb és szubjektívabb.  De ha feltételezzük, hogy mindkét fogalmat meg lehet határozni, akkor is csak annyi azonosság lenne a két dolog között, mint kanári és villamos között. Már az is torz, ha egy tulajdonságot összekapcsolunk egy néppel. De itt ráadásul nem tulajdonságról, hanem egy társadalmi, gazdasági tényezőről, a nagytőke dominanciájáról van szó.

Ugyanakkor egy másik fejezetben éppen azt fejtegettem, hogy az ilyen logikátlan összekapcsolások elterelik a helyes útról a gondolkodást, cselekvést. Nem a zsidóságot kell korlátozni, hanem a nagytőkét. Amennyiben zsidóságot korlátozzuk a  nagytőke helyett,  akkor mást teszünk, mint amit kellene. A villamos helyett sem érdemes a kanárit megjavítani. A rossz villamos ilyenkor csak röhög markába, hogy a buta emberek nem vele foglalkoznak, hanem a kanárival.

Többek között itt van egy minőségi különbség a marxizmus és fasizmus között, a  marxizmus javára. A marxizmus azt mondja, a nagytőke káros, fasizmus pedig azt, hogy a zsidóság a káros. Nem mintha én marxizmus egészével egyetértenék, de bizonyos részeivel egyetértek.

Hitler utolsó (a bunkerben kijelentett) mondatainak egyike: legyőzött a nemzetközi nagytőke. Nem a zsidóságról beszélt, hanem nagytőkéről. Lehet, hogy a végóráiban a valós felismerés halvány szikrája felderengett az elméjében.

Ettől függetlenül én minden országban a középiskolai történelemoktatás részévé tenném a zsidóság történelmét. Ahogy francia, angol ki tudja milyen történelmet, oktatják, ugyanúgy oktathatnák zsidóság történelmét.  A zsidóság történelmének néhány nagyobb fejezete. Egy viszonylag kis nép vándorlása, üldöztetése, szétszóródása. A viszonylag különleges vallás (kultúra) és a vallással való viszonylagos különleges kapcsolat. A zsidó és keresztény vallás. A zsidóság szinte belekényszerítése az akkor még hitványnak tartott kereskedelmi ill. bankári foglalkozásokba. A korai kapitalizmus a polgárság kialakulása és a zsidóság. Összetartozás, és asszimiláció. Az üldöztetés növeli az összetartozást. A zsidó hagyományok tradíciók (kereskedelmi, bankári és szellemi foglalkozások választása, stb.) a jelen korban. Kialakult a zsidóságra jellemzőbb tulajdonság: a fokozottabb elméleti gondolkodás. (A zsidóság kulturális tulajdonsága, az elmélkedés.) Nagyobb arányban vesznek részt minden olyan tevékenységben, foglalkozásban (politika, gazdaság, tudomány, egyes művészetek, stb.) amelyben az elméleti gondolkodás dominál. Vagyis szellemi foglalkozásokat űznek.  Ebből adódik minden jó és rossz cselekvésük és nem más tulajdonságaikból, amelyek nem különlegesek.

Ugyanakkor nem ártana egy valódi tudományág fejlesztése, a népkarakter tudományára gondolok. De még ennél is fontosabb lenne valamilyen gondolkodástan oktatása. A helytelen összefüggéseket jól példázná, a nagytőke és a zsidóság azonosítása.  Ha valami ötven vonatkozásban eltér egy másik dologtól és csak egy vonatkozásban hasonló, akkor attól a két dolog nem lesz azonos, sőt hasonló sem lesz.  Legfeljebb ez mondható, ez a két dolog bizonyos vonatkozásban összefügg, de az nem lényegi összefüggés. Ez a helyzet a nagytőkével és a zsidósággal.

És még egy idevágó gondolat. Ha feltételezzük is, hogy a nagytőke azonos zsidósággal, akkor is meg kell állapítani a többségi társadalom felelősségét, amennyiben becsatlakozott ebbe a rendszerbe, ebbe a kapzsiságdeterminált társdalomba, a pénz és anyagi fogyasztás istenségének imádatába. A többségi társdalomnak, élükön a vezetéssel, van legnagyobb felelőssége.

Egyik ismerősöm zsidózott: így meg úgy a zsidók. Megkérdeztem: öregem te nem a pénzt hajhászod? De - ismerte el. Hát akkor miről beszélünk?  

A magángazdaság egy hatalmi ág, ez természetes. Nem természetes, sőt káros, hogy a nagytőke hatalmi egység.

 A gazdaságot két részre lehet osztani: állami gazdaság és magángazdaság.  Az állami gazdaság-irányítás szabályozza a magángazdaságot és az állami gazdaságot is, az egyiket közvetve törvények útján a másikat közvetve és közvetlen. A gazdaságot még további egységekre lehet osztani erről egy másik fejezetben lesz szó.

A magángazdaság alatt persze nemcsak a termelő, szolgáltató kereskedelmi vállalkozásokat értem, hanem a pénzügyi magánvállalkozásokat, is mint pl. a magánbankokat.

Ugyanakkor magángazdaság is két alapvető kategóriára osztódik nagytőkére, valamint kis és középvállalkozásokra. Kétségkívül a kettő között nincs éles határvonal, a határvonalat nehéz meghúzni, ettől még a két kategória létezik. Hová tegyük határvonalat, ezen lehet vitatkozni, de azon nem, hogy létezik a két kategória. A nagytőke alatt értem egy bizonyos nagyságon, bizonyos tőkén felül rendelkező magánvállalatokat, pénzügyi, kereskedelmi, termelő vállalkozásokat. Nagytőkéhez tartozik egy multinacionális cég, egy nagyobb magánbank és még lehetne sorolni. Az egyenletes átmenet miatt kétségkívül a választóvonal meghúzása vitatható, de ettől függetlenül valahol meg kell húzni, ugyanis mások a lényeges jellemzői a nagytőkének, mint a kis és középvállalkozásoknak. A nagytőke nemhogy azonos a kis és középvállalkozásokkal de lényegében ellentétes azzal.  Talán közgazdaságtudomány egyszer hajlandó és képes lesz a kategóriákat viszonylag pontosan felállítani. Az egyik szempont a vállalkozás ténylegesen aktivizálható tőkéje, vagyona. Én elismerve a pontatlanságot és a tévedési lehetőséget, azt mondom, hogy 2-3 millió dollár felett rendelkező vállalkozások már nagytőkének tekinthetők. A két kategória létezésre már utaltam az előző fejezetben: bizonyos határ felett a dúsgazdagok, a nagytőkések az aránytalan és igazságtalan jövedelmük vagyonuk miatt nem képesek az igazságos szabályozott versenyre, ill. együttműködésre, és így ellenérdekeltségű fél válik belőlük.

Térjünk vissza az állami gazdaság és magángazdaság viszonyára.

Amikor az állami gazdaság, ill. magángazdaság arányáról van szó, akkor meg kell határozni, hogy az állami irányítás erősségéről vagy az állami vállalkozások szolgáltatások arányáról van szó. A kettő összefügg, de ugyanaz. Elvileg elképzelhető hogy minden magánkézben van, egy nagyon erős állami irányítás mellett. Az ellenkezője is elképzelhető minden állam tulajdonában van de gyenge irányítás mellett. Az állami tulajdon aránya azért predesztinálja az irányítás erősségét, a szabályok sokaságát.

A magángazdaság piacgazdaságként, ill. versenygazdaságként működik. Az agyonszabályozott nem piacgazdaságként, versenygazdaságként működő magángazdaság már nem nevezhető magángazdaságnak.

Kitérés a hatalmi ágak, egységek értelmezésére.

Ha már a meghatározásoknál tartunk: mit értek én hatalmi ág alatt? Ezt egy példával világítanám meg. Az üzem igazgatása több osztályból áll: termelési osztály, munkaügy osztály pénzügyi osztály, stb. Ezek nem az üzem hatalmi ágai, hanem az irányítás egységei. Hatalmi ág viszont például a független szakszervezet, amennyiben nem fonódik össze az üzem irányításával. Világos, hogy a szakszervezet más dolog, mint mondjuk a pénzügy osztály A tisztánlátást az is, zavarja, hogy az irányítási egységek részleges függetlenségét rosszul értelmezik. Attól, hogy pl. a termelési osztály helyileg, feladatkörileg, emberileg stb. viszonylag nagymértékben el van választva a többi osztálytól, még nem válik hatalmi ággá.  Lefordítva ezt a rendszer vonatkozására. Nem hatalmi ág pl. a bíróság, közszolgálati média és egyéb annak titulált irányítási egységek. Hatalmi ág lenne viszont a független önkormányzat, a független civilszervezetek, a magánmédia, és a magángazdaság. A probléma az, hogy a jelenlegi rendszerben a független civil szervezeteket az állami vezetés beemeli, összemossa az állami irányítással, vagy megengedi, hogy összemosódjon, beemelődjön. Irányítási, jogalkotó szerepet érnek el, ezáltal zavaros köztes állapotba kerülnek, megszűnnek független hatalmi ágként funkcionálni.  Félreértés ne essen: nem az a baj hogy a civil szféra a nép részt vesz az irányításban, a jogalkotásban, sőt ennél jóval inkább részt kellene vennie. Az a baj, hogy ezt nem átlátható, logikus, szabályozott módón, és nem meghatározott arányban teszi, tehát nem demokratikusan történik, hanem összevissza átláthatatlanul szabályozatlanul, aránytalanul történik. Így viszont egy demokratikus elemből antidemokratikus elem válik, ami káros.

A lényeg a következő: a civil szféra jelentős egységei (civil szervezetek, önkormányzatok, szakszervezetek, magángazdaság) normál esetben hatalmi ágak. Ezzel nincs is semmi probléma. A probléma abból adódik, hogy a jelenlegi zavaros helyzetben a civil szféra jelentősebb egységeinek ( hatalmi ágak) egyes részeiből általában a  vezetésük egy részéből hatalmi egységet csinálnak, ill. hagyják, hogy az legyen.

A magángazdaság vezetéséből, a nagytőkéből hatalmi egység, méghozzá jelentős hatalmi egység lett.

Miért hatalmi egység a nagytőke?

 A magángazdaságból döntően a nagytőkések, nagyvállalkozások képesek beleszólni a politikai rendszer alakításába, a kis és középvállalkozások sokkal kevésbé képesek erre. Ez is azt jelenti, hogy megáll a felosztás: nagytőke és kisvállalkozások. A nagytőkébe beleértem a befolyásos középvállalkozókat, a kisvállalkozásokba beleértem a befolyás nélküli középvállalkozásokat.

A nagytőkések beleszólásának módjai az irányításba, a jogalkotásba vázlatosan:

A pártok, ill. a választási kampányok pénzügyi támogatása. A politikusok, politikai vezetők gazdasági érdekeltségei. A lobbizás. A multinacionális és más nagyvállalkozások rendszert befolyásoló tevékenysége, a nagyvállalkozások vezetésének rendszert befolyásoló döntései. Az előzőből eredő kényszerítő (zsaroló) pozíció. A nagytőkések pénzbefektető, pénzforgató csoportjának rendszert (pénzértéket, inflációt, eladósodást, pénzmérleget, stb.) befolyásoló döntései. Az előzőből eredő, kényszerítő (zsaroló) pozíció. A gazdasági és pénzügyi világszervezetek átláthatatlan, de jelentős „tanácsolásai” indirekt beleszólása az irányításba, a jogalkotásba. A gazdasági lobbizás. A nagytőke által irányított magánmédia, oktatás, tájékoztatás. Ezek voltak eddig a legális módok. Az illegális módok, pedig azok a még ennél is átláthatatlanabb személyes ill. korrupciós összefonódások, melyek oly jellemzőek a mai világunkra.

A nagytőke hasznosságát, károsságát a B/0/2 ábra vázolja.

Hivatkoznék még a B/1 ábrára melyből kivehető: a stratégiai gazdasági ágazatok jelentős része (ipar, termelőeszközök, bányászat, kereskedelem, bank, stb.) manapság a magángazdaság (nagytőke) kezében van. A nagytőke kényszerítő helyzetét nemcsak a vállalat nagysága, de stratégiai helyzete is meghatározza. Nyilván a vállalat nagysága összefügg a piactorzító tényezőkkel, elsősorban a monopolhelyzettel.

Miért káros a nagytőke intenzív beleszólása a gazdasági pénzügyi irányításba? A demokrácia lényege: az emberek egyenlő vagy maghatározott arányú szabályozott módón való beleszólása az irányításba, a jogalkotásba. Nyilván az előzőkből kiderült hogy a nagytőke esetében aránytalanul nagy, és átláthatatlan, szabályozatlan beleszólásról van szó, ez pedig ellentétes a demokráciával. A nagytőke nyilván a nagytőke érdekeit érvényesíti, mely eltérő sokszor ellentétes, mint a népréteg érdekei. A nagytőkének kedvez a jelenlegi rendszer ezért azt fenn akarja tartani. Abban, hogy jelenlegi rendszer igen lassan változik (ez nem stabilitás, hanem túl lassú változás), igen nagy szerepe van nagytőkének.   Sőt a célja egy centralizált gazdaság, ami egy centralizált hatalmi rendszerhez áll közel. Az sem szabad elfelejteni, hogy a nagytőke érdekei és lakosság érdekei különböznek. A nagytőke érdeke, hogy vagyoni hierarchia még nagyobb aránytalanabb legyen a lakosság érdeke, hogy ez csökkenjen, és igazságosabb legyen. A nagytőke érdeke pl., hogy a munka nélkül szerzett jövedelmek arányát (pl. tőzsdén szerzett jövedelmek) növelje, a lakosság valóságos érdeke ezzel ellentétes. A nagytőke érdeke, hogy az állam minél kisebb legyen. A túl kicsi gyenge állam viszont káros a lakosságnak. Az ellenérdekeltséget sokáig lehetne sorolni. Az mondhatjuk, hogy nagytőke szabályozatlan és túlzott hatalma összességében gátja demokratizálódásnak. Azt azért hozzá kell tenni ez nem mindig volt így. A klasszikus kapitalizmus kialakulásban pozitív szerepe volt az akkori polgársággal együtt az akkori nagytőkének. Egyrészt változott a rendszer, másrészt az akkori nagytőkések csak középvállalkozások a mostaniakhoz képest.

Amiért viszont ezt a gyakorlati rendszertényezőt még az elmélkedések közepében meg kellett tárgyalni, az a következő. Eddig állami gazdasági, pénzügyi irányításról beszéltünk. Ha viszont a magángazdaság vezetése igen erősen beleszól az irányításba, akkor nem beszélhetünk kimondott állami gazdasági és pénzügyi irányításról. Valójában, amikor a jelenlegi állami gazdasági pénzügyi vezetésről beszélek, akkor az alatt, az állami, pénzügyi irányítás és a nagytőke zavaros átláthatatlan kombinációját kell érteni.

Kétségtelen viszont, hogy a nagytőke jelenlegi módokon való beleszólása az irányításba antidemokratikus és káros. Persze erre azt lehet mondani: mindegy hogy egy állami hatalmi vagyoni jellegű vezetés irányít vagy egy magángazdasági hatalmi, vagyoni jellegű vezetés irányít? A megoldás miatt nem mindegy, mert meg kell szüntetni, át kell alakítani az állami hatalmi (politikai) vagyoni jellegű vezetést független tudományos demokratikus vezetéssé, viszont így csak félmegoldás jöhet létre. A politikai vezetés reformja nem jöhet létre, ha a nagytőke azt nem engedi.  A másik oldala, tehát a feladatnak: csökkenteni kell, ill. szabályozottá, arányossá, demokratikussá kell átalakítani a nagytőke beleszólását az irányításba, a jogalkotásba.

A nagyvállalkozások az említetteken túl is, igen sok problémát okoznak.

A B/0/2 ábrából csak néhány elemet emelnék ki.

Mivel ezekről más rendszertényezőkben szó lesz, csak felsorolnám ezeket:

A nagyvállalkozás szükségszerűen, ha nem tesznek ellene, eltorzítja piacot (monopolhelyzet, reklám, fölösleges  kereskedelmi láncszemek, stb.). A nagyvállalkozások a kisvállalkozások, ill. a vállalkozói szabadság ellen hatnak. A nagytőke erősödése nem más, mint gazdaság centralizálása. A nagyvállalkozások bizonyos szempontból állami vállalatokként működnek.

A nagytőkének jelentős szerepe van a piactorzításban, főleg a monopolhelyzetek, kialakításában.

A nagytőke és a túl nagy vagyoni hierarchia problémája összefügg.  A túl nagy vagyoni hierarchia azon kívül, hogy erkölcsi, közérzeti problémákat okoz hat a gazdaságra is. A túl nagy vagyoni hierarchia újabb piactorzításokhoz vezet. Romlik a fogyasztás-kiválasztás. Tovább mindent egybevetve a termelésre is negatív hatással van. Mindezekről különböző helyeken még szó lesz.

Két dolgot feltételen meg kell érteni, ahhoz hogy átlássuk a problémakört. Egyrészt azt kell megérteni, hogy nagytőke termelési szempontból elsősorban kis és középvállalkozásokkal áll szemben. Részben szemben áll az állammal, az állami szolgáltatásokkal. Vagyoni szempontból szemben áll a lakossággal, melybe egyébként beletartoznak a kisvállalkozók és becsületes középvállalkozók (nem hatalmas és igazságtalan vagyongyűjtők) Elsősorban azonban a kis és középvállalkozókkal áll szemben. Mindent, amit a nagyvállalkozás megtermel, szolgáltat azt a mai technika mellett képesek lennének a kis középvállalkozók is megtermelni. A kis és középvállalkozások is ugyanakkora adót fizetnének, a visszaforgatott jövedelmük nem lenne kisebb.  A nagytőke jelenleg tehát nem egy termelési kényszerűség. Az kétségtelen hogy piacgazdaság versenygazdaság szükséges. Ez a piacgazdaság versenygazdaság azonban működhet szinte kizárólagosan kis és középvállalkozások által. Nagytőke azért van, mert korábban kialakult és több oknál fogva hatalmas befolyással bír. E befolyás következtében valóban úgy látszik, hogy nagytőke nélkülözhetetlen része a gazdaságnak. Ugyanakkor, ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor rájöhetünk, hogy nagytőke sokkal károsabb gazdaságra, mint kis és középvállalkozások. Nézzük például a monopolhelyzet kialakulását. Ezt nem vitatja senki, hogy káros. Az is egyértelmű, hogy minél nagyobb egy vállalat annál nagyobb lehetősége van a monopolhelyzet kialakítására. A példákat lehetne sorolni, az ábra ezt megteszi. A nagytőkét tehát csökkenteni, ill. korlátozni kellene. Itt már elérkeztünk a másik dolog megértéshez. A lényeg az, hogy nem megszüntetni nem likvidálni kell nagytőkét, hanem csökkenteni, korlátozni szabályok, közé kell szorítani. Egyrészt azért, mert van hasznos nagytőke is. Sőt lehet olyan nagyvállalat, amelyik nem válható ki középvállalkozással.  A nagyvállalkozás is működhet tisztességesen, a nagytőkés is fogyaszthat arányosan. A jelenlegi szabályok mellet viszont megvan lehetősége, hogy nem így működjön és ezt általában ki is használják. A jelenlegi szabályozatlanságot, főlényüket kihasználva nagytőke tovább növekszik, erősödik, centralizálódik. Nem tudom, hogy milyen lenne pl. az a világgazdaság melyben, mondjuk húsz multinacionális mamutcég, működne. Persze erre lehet mondani, hogy elvileg ezek a cégek is lehetnek belülről decentralizáltak. Azonban magángazdaság, és részben gazdaság sajátossága hogy centralizált működésűek. A magánvállalkozásokban van egy nagy hatalommal  és vagyonnal bíró vezetés, és vannak a sokkal kisebb hatalommal vagyonnal bíró alkalmazottak. El lehet képzelni, hogyha húsz mamutvállalat lenne a világon, akkor azok vezetése mekkora hatalomra, vagyonra tennének szert. Azt is el lehet képzelni, hogy ez centralizált gazdaság, hogy működne, mekkora lenne pl. a szabályozott igazságos verseny. Sajnos e felé halad a világ és bár csak félúton tart már ez is hatalmas károkat okoz.

És még egy ismételt megjegyzés: a jelenlegi technika mellett az összes termelés, szolgáltatás kb. 90%-át a kis és középvállalkozások képesek hatékonyan elvégezni, kb. 10%-nyi azon nagyüzemi termelések, szolgáltatások, kutatások aránya, amelyet a kis és középvállalkozások nem tudnak hatékonyan elvégezni. (Hatékonyan, vagyis mindent kárt, hasznot összevetve a leghatékonyabban.) De még ezen a 10%-nyi nagyüzemi termelés, szolgáltatás, kutatás egészét sem csak nagytőke képes elvégezni, mert egy részét az állam is képes elvégezni.

Ez egy ismételt fejezetrész.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket.  Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása.  Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

A jelen rendszer un. demokráciájának a következő lényegesebb tényezői vannak. 

Egy 85%-os szólásszabadság, amely nem jelent érdemi beleszólást.

Egy kb. 20%-os beleszólás az elitvezetés kiválasztásába, amely az egész vezetés vonatkozásában kb. 10%-os.

És az, hogy (a szűk) kizsákmányoló rétegbe viszonylag könnyebben, kevesebb korláttal (egyenlőbb lehetőséggel) lehet bejutni. Természetesen az, hogy viszonylag könnyebben (egyenlőbb eséllyel) lehet a kizsákmányolók közé bejutnia, alig jelenti a kizsákmányolás csökkenését, hiszen a kizsákmányolok rétege, nem nagyon szélesedik. Gyakorlatilag arról lehet csak szó, hogy több ember nagyobb küzdelmet vív a kizsákmányolók közé bejutásért.

Ez azért nem jelent demokráciát.

Néhány megtörtént eset, amelyben egyértelműen nyilvánvalóan kiderül a nagytőke és politikai vezetés szövetsége és együttes kizsákmányolása.

A társasházakban (lakótelepeken) lakók rákényszerítése, egy feleslegesen magas fűtésköltség fizetésre.

Néhány társasház levált a rossz hatékonyságú, és ahhoz képest is drága központi fűtésről, amely egyébként többségben a nagyvállalkozások kezében van. (Megjegyzem ezek nagyvállalatok, pl. a távfűtőművek egyébként monopolhelyzetben, vannak, amit ki is használnak.) Levált és ráállt egy sokkal hatékonyabb, korszerűbb, takarékosabb napkollektorokkal is támogatott fűtésre, amellyel felére csökkent a fűtésköltség, a környezetvédelemről nem is beszélve. Pontosabban csak csökkent volna, ha az állam (kormány, vezetés), bizonyos törvénnyel nem kötelezte volna e házakat arra, hogy semmiért is fizessenek jelentős összeget, a már semmilyen szolgáltatást nem nyújtó távfűtőműveknek. Ezzel persze azt is megakadályozta, házak ezrei, tízezrei, lakók milliói is olcsóbb korszerűbb fűtést vezessenek be.

D. úr a liberális bejelentette, amennyiben megengedik a leválást, összeomlik a távfűtő rendszer. Hogy is van ez? Szóval van egy milliárdokat besöprő nagyvállalkozás, elavult technológiával. Elavult, mert a leváló házak olcsóbban és kisebb szennyezéssel oldanák meg a fűtést. (Ez is kétséges, lehet hogy csak a hatalmas profit áll a háttérben. Nincs is összeomlásveszély, csak profitcsökkenési veszély van.) Közben a kisemberek milliói belenyomorodnak az irdatlan magas fűtésszámla kifizetésébe. D úr logikája alapján, akkor ez helyzet még maradjon fenn akár 100 évig is. A logikáját nyilván a nagyfokú nagytőke imádat és a kisemberek iránti közömbösség vezérli. Nem készít, készített ésszerű tervet a fokozatos, de dinamikus leválásról, vagyis maradjon minden a régiben, a lakosság nyomorogjon, és fejlődés álljon, de a leginkább legfőbb cél maradjon: a nagytőke hasznosuljon. 

Ez esetben nyilvánvaló a nagytőke és politikai vezetés azon irányú szövetsége, hogy kizsákmányolják a népet.

Ugyanakkor ez arra is jó példa, hogy nagytőke (és uralkodó osztályt védő politikai vezetés is), a saját érdekei miatt gátolja az innovációt. Arra is jó példa, hogy nagytőke és ezen fajta állam, hogyan torzítja el a piacgazdaságot, hiszen így a piaci verseny sem alakulhat ki.

És arra is jó példa, hogy ez a mohó, kapzsi szövetség, ha az érdeke úgy diktálja, nemcsak népet fosztja le, hanem a természetet is, és egyben a jövő nemzedékét is kizsákmányolja.

Pénzügyi válságban, a vezetés „jóvoltából”, a bankszektor veszteségének minimalizálása, a kisemberek rovására.

A 2008-as pénzügyi világválságban viszonylag kevés veszteség érte a bankárokat, nagytőkéseket, és nagy veszteségek érték a kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket, és az adófizető kisembereket. Ez azért történt így, mert államok, kormányok (vezetések) válságkezelő programjai így lettek kialakítva.

De nézzünk egy konkrét esetet. Egy magyar hivatal (a PSZÁF), amely egyébként az adófizetők pénzéből működő végeredményben az adófizetőket védő (fogyasztóvédelmi) hatóság lenne, a következő intézkedést hozta. Az érintett, az erősen gyengülő értékpapírokat zároltatta, több hónapig. Tehát a kisember, kisbefektető nem tudta kivenni a pénzét viszonylag kis veszteséggel, csak hónapok után, hatalmas veszteséggel. A vagy-vagy elosztás értelmében, hatalmas veszteség ellenében valakik jól jártak, és azok nem lehettek mások, mint nagytőkések, bankárok, (ill. ágazatilag a bankszektor).

Ebben az esetben is nyilvánvalóan kivillantotta a farkasfogát a nagytőkebarát állam, ill. vezetés. Vagyis a politikai vezetés és nagytőke egymással szövetségben fosztotta le a kisembert.

Ezek arra is jó példák, hogy mit jelent az uralkodó osztályt védő állam.

A példákat lehetne sorolni, de a lényeg megállapításhoz ennyi is elég. Ezek sem véletlenszerű kis tévedések voltak, azért ezek is sokmilliárdos, rendszerszintű lefosztások voltak, vannak. És egyértelműen megmutatták a nagytőke és politikai vezetés azon szövetségét, amely elsősorban a nép lefosztására irányul. Ez a szövetség minden államkapitalista rendszerű országban megtalálható, igaz az arányok jelentősen eltérhetnek. A fejlettebb rendszerváltozatú országokban ez a szövetség jobban kíméli a belföldi lakosságot, ők inkább, „legalább” a külföldi népek lefosztására törekednek. Vannak azonban olyan undormány (saját  fészkükbe piszkító) politikai vezetések, akik ezen szövetségben a saját népük kifosztását ajánlják fel a külföldi nagytőkének, lásd pl. 2002-2010-es magyar vezetés.

A nagytőke-barátság (nagytőke-ajnározás), mint a politikai vezetés és alapvető politikai irányzat választóvonala.

A jelenlegi rendszer (államkapitalizmus), és általában korunk egyik jelentős politikai, és ideológiai választóvonala  gyakorlatilag az, hogy a vezetés nagytőke-barát és ezáltal nagytőke-barát politikát folytat, vagy sem.

Megjegyzem én a jelenlegi vezetőket a következők szerint szelektálom. Valódi demokrata (tiszteli, hisz a népréteg képességeiben, a vezetés egy csoportját nem tartja felsőbbrendűnek), vagy csak megjátszott demokrata. Nagytőke-párti (szerinte a nagytőke hatalma jó és szükségszerű), vagy a szabályozott nagytőke elvét vallja. Amennyiben valódi demokrata, úgy nem vallhatja a nagytőkének, mint bizonyos vezető csoportnak sem, a szinte korlátlan hatalmát. A kettő tehát összefügg, de nem azonos. Az is lehet, hogy nem nagytőkét tekinti felsőbbrendű vezetésnek, hanem egy politikai csoportot, általában sajátmagát és a hozzátartozó csoportot. A lényeg az, hogy szerintem a jó vezető, aki igazi demokrata, a szabályozott nagytőke elvét vallja, és széleskörű, magas fokú társadalomtudományos tudással rendelkezik. Sajnos ilyenek igen kevesen vannak és azokat sem könnyű felismerni. Sajnos nem könnyű felismerni azokat, akik nem ilyenek, a nagyfokú megjátszás miatt. A figyelmes ember azonban bizonyos kisebb-nagyobb jelekből, sok jelből és főleg kisebbekből, azonban képes következtetni. A nagytőke-ajnározó nem lehet demokrata.

Sajnos azonban, a nagytőke-korlátozó nem szükségszerűen demokrata. Lehet, gyakori, hogy csak hatalmi rivalizálásról van szó.

A jelenlegi politikai harcok jelentős része rejtetten erről szól. A nagytőke-barát, és mint ilyen, magát felsőbbrendűnek tartó politikai csoport, áll az egyik oldalon. A másik oldalon pedig, a magát önmagában felsőbbrendűnek tartó, éppen ezért a nagytőke szabályozására törekvő, politikai csoport áll. Ez nem a demokraták és demokrácia ellenzők harca. Ez kétféle, diktatórikus jellegű csoport harca.

A nagytőke-barátság nemcsak a gazdaság centralizálásáról szól, hanem tágabban, a világnézetről és a politikai rendszerről szól. Itt jegyzem meg, hogy sokan nem értik mi különbség van a nagytőke, a nagyvállalkozás és a kis és középvállalkozások között, hiszen mindkettő vállalkozás. Egy alapvető különbség, hogy nagytőke erősödése, gazdaság centralizálása, kis és középvállalkozások a gazdaság decentralizálása. Ez egy lényeges különbség.  A nagytőke-barát tehát lényegében a gazdaság centralizálására törekszik. Ugyanakkor a nagytőke-barátságból sok minden más is következik. A nagytőke-barát a kis állam, kis állami gazdaság, és nagy magángazdaság arányának híve tehát a privatizáció-párti. Híve a szabad tőkemozgásoknak. A gazdaság fellendítését, a munkahelyek megteremtését a nagytőkétől várja el, ezért nagytőkét támogatja (adózás, szabályozás, stb.) és támogatja elvileg és verbális véleményével is. A problémának nemcsak gazdasági oldala van. A nagytőke-barát híve az aránytalanul nagy vagyoni hierarchiának, hiszen ennek kétségbevonásával a nagytőkést, mint szuper-gazdag embert támadná. Továbbá nagytőke képes meghatározó politikai erő lenni, a kis és középvállalkozások erre kevésbé képesek. Az hogy híve az aránytalanul magas vagyoni, hatalmi hierarchiának, igen lényeges, mert politikai, és világnézeti választóvonal, hogy ki milyen hierarchiára mekkora (arányos kisebb, vagy aránytalan nagy) különbségekre törekszik. A nagytőke-barát semmi olyant nem mondd, nem tesz, ami sértené nagytőkések érdekeit. Pl. híve a jelenlegi pénzügyi rendszernek, híve tőzsdei kereskedelemnek. Általában híve jelenlegi gazdasági és társadalmi rendszernek, hiszen az nagyjából úgy van felépítve, hogy a nagytőkének, nagytőkésnek kedvezzen. Gyakran megfigyelhető azon vezető vívódása, aki nem nagytőke-barát, de híve a jelenlegi rendszernek. Hogy lehet a nagytőkét „támadni”, úgy hogy közben rendszerbarát marad az illető. Ez nem könnyű, enyhén szólva ellentmondásos ügy. A nagytőke-barát (nagytőke ajnározó) lényegében politikai, rendszer szempontból fejlődés-ellenes.

Az alábbiakat vegyük példázatnak.

Érdekes kérdés hogyan lesznek a vezetők (politikusok, állami vezetők, újságírók, szerkesztők, jelentősebb értelmiségiek, szakértők, stb.) nagytőke-barátok. Hajlamosak vagyunk itt mindenféle összesküvésekre gondolni, de az élet sokkal egyszerűbb és frappánsabb ennél. A vezetőket a nagytőkések megívják különböző rendezvényekre, vacsorára, golfpartira, stb. A környezet pazar a kiszolgálás kitűnő, egy kedves ajándék is jár a végén. A vezetőhöz felettébb kedvesek, a dicsérettel sem fukarkodnak. A benyomás eleve az, hogy ezek a nagytőkések milyen jóindulatú, kedves emberek. Eközben azonban udvariasan és szinte észrevétlenül folyik az agymosás.  A nagytőke-barát nézetekről, azok jóságáról is folyik a társalgás. Nem erőszakosan csak, meggyőzően, esetleg adatokkal (nem biztos, hogy jó adatokkal) alátámasztva. Ezt tetézi meg, mondjuk az unokaöcsnek felajánlott jó kis mű-állás, a családnak felajánlott nyaralás és még lehetne sorolni. A nagytőkésnek van pénze, hogy elég bőségesen ajándékozzon és van esze, hogy ezt diszkréten tegye. Ahhoz is van elég esze, hogy ne csak saját érdekében lobbizzon, hanem az egész nagytőke érdekében. A módszerekhez, a hatásossághoz is ért, hiszen vagyonát is főleg a kapcsolataiból szedte össze.  A vezetők felének szerintem elég 5-6 ilyen rendezvény, és érzelmileg nagytőke-barátok lesznek. Innen már csak idő kérdése, hogy világnézetükben és tetteikben is azok legyenek. Az ilyen embereknek nem kell semmilyen utasítást adni szinte maguktól, tudják, hogyan miképp (szavakban és tettekben) képviselhetik a nagytőke érdekeit. Persze amint nagytőke-barátok lesznek a meghívások sűrűsödnek. Sajnos ez az egész ilyen egyszerűen működik, egy kis kedvesség, anyagi előny, kis talpnyalás rendszerint többet ér, mint száz logikus érv. Összeesküvés sem kell. Az ilyen vezetőnek elmondhatsz akár száz érvet, mely bizonyítja túlzott nagytőke ártalmasságát, nem győződ meg. Sőt kétszáz ellenérvet fog kitalálni, hogy megvédje a barátait. Az eszesség és az önzés sajnos nem zárja ki egymást. Az ilyenek lesznek jól beszélő, de lényegében mellébeszélő vezetők. Mindenestre a nagytőkés kellemesebb partner, mint a politikai ellenfél, vagy az elvtárs.

Az pedig hab a tortán, ha nagytőkés még pénzzel is támogatja a politikai vezető pártját.

Ugyanakkor a nagytőkés nemcsak kedves tud lenni, megvannak az eszközei a kicsináláshoz is, ezzel is tisztában van vezető.

A történelem (2000 utáni) gyakorlati példája, bizonyítéka a nagytőke, ill. nagytőke-ajnározás ártalmasságára, Magyarország leromlása, lecsúszása.

Eddig csak elméletekről beszéltem. Jó, jó, kérdezheti bárki, de mi bizonyítja mindezt? Mi bizonyítja nagytőke, és nagytőke-ajnározó politika ártalmasságát. Pl. Magyarország leromlása, válsága, amely 2007 táján válik nyilvánvalóvá, bizonyítja. Ez egyértelmű gyakorlati bizonyíték. (Egyetlen vigaszunk, talán csak az lehet, hogy negatív példánkkal, példát mutathatunk a világnak: vigyázat, erre, tessék odafigyelni.) Azért más országok példája is bizonyítja, csak talán nem ennyire egyértelműen.

Adva van, mondjuk 10 rendszerváltó hasonló helyzetű ország, és az egyik, a kezdetben élen járó ország lecsúszik, és 15-20 év után az utolsó helyre kerül. Azon ország, amely leginkább a nagytőke-ajnározó politikát folytatja.

(Azért világviszonylatban is jelentős lecsúszásunk és világviszonylatban is az elsők között voltunk, vagyunk a nagytőke-ajnározásban.)

Most itt két dolgot kellene hosszasan bizonygatni. Az egyik, hogy Magyarország lecsúszása elsősorban nagytőke-ajnározás miatt történt. Vagy finomabban fogalmazva, a hatalmas átlagon felüli nagytőke-ajnározás benne van abban három fő tényezőben, amely a lecsúszást okozta. Erről megint 10 oldalt is írhatnék, de itt csak az eladósodásra hivatkozok. Az eladósodást úgy is megfogalmazhatjuk, hogy politikai vezetés bízik, abban hogy a pénznagytőke finanszírozása összességében kedvez az országnak. A politikai vezetés szabad kezet ad a pénznagytőkének, a bankszektornak. 

Magyarország eladósodott és a hatalmas tartozása 7-8 pénznagytőkés kezében van. (Azért tud ilyen kevés ember kezében lenni, mert vannak ilyen hatalmas pénznagytőkések.) Ezek nagytőkések azt tesznek kis hazánkkal, amit akarnak. Hiszen, ha kivonják a pénzüket, megszüntetik a hitelt, akkor beáll a totális pénzügyi válság. Nyilvánvalóan, hogy ezek az emberek valahogy közlik az érdeküket, és arra nem nagyon lehet nemet mondani.   Ilyen egy nagytőke ajnározó ország sorsa.

De azért az ipari nagytőke kizsákmányolása sem sokkal marad el.

A bizonyítás egyszerűbb eljárása azonban következő. Amiben Magyarország leginkább eltért a többi rendszerváltó országtól, az a nagytőke-ajnározás. Magyarország lecsúszása logikusan azon tényezőnek tudható be, amely leginkább eltért a rendszerváltó országoktól, és ez a nagytőke-ajnározás.

Így tehát csak azt kellene bizonyítani, hogy Magyarországon valóban hatalmas volt, nagyobb volt a nagytőke-ajnározás, mint más rendszerváltó országokban.

Ez is legalább 20 oldalt igényelne. A teljesség igénye nélkül azért egy pár dolgot említek. Itt van pl. bevásárló központok száma. Vagy, a nagytőke adókedvezményei. Vagy, a privatizáció, a külföldi tulajdon aránya. Vagy, a bankok száma. Vagy, a bankok nyeresége és egyéb multinacionális cégek nyeresége. Vagy, a külföldi tulajdonosok jövedelme. Az pénz, amit a külföldi nagytőke az országból kivitt, akár behozott pénzhez viszonyítva. Vagy a külföldi eladósodás mértéke.

Ha ezeket összehasonlítanánk a rendszerváltó országokkal, akkor összességében biztosan a vezető helyre ugornánk. (Ami egyébként a helyes irány szempontjából, az utolsó hely.)

Ha megnézzük gazdasági szabályozást és általában a törvényeket, szinte mindenben megtalálhatjuk nagytőke érdekét.

De nézzük a propaganda oldaláról. Ebben az országban a rendszerváltás után 15 évig mást sem lehetett hallani, mint ilyesmit: Milyen jó a külföldi működő tőke. A tőkét be kell csalogatni. A külföldi befektetők bizalmát meg kell nyerni. De jó a külföldi hitel. Csak ezek menthetik meg az országot. Ez a gazdaság motorja. (Sajnos még most sem józanodtunk ki teljesen.)

Nézzük a politikai oldalt: volt, van egy kicsike, de annál jelentősebb párt (SZDSZ), amelynek viszont a legerősebben érvényesült az akarata. (Ez már a politikai rendszer hibája: egy kb. 5-8%-ban elfogadott, jelen levő párt, politikai erő, akarata érvényesül leginkább.) Tehát Magyarországon volt, van egy liberális párt, amely nyilvánvalóan minden megmozdulásában a nagytőke érdekeit képviselte, és ez a párt uralta leginkább, azon 15-20év döntéshozását és propagandáját, amely idő alatt lecsúsztunk.

Szerintem ezek elég bizonyítékok arra, hogy Magyarország élen járt a nagytőke-ajnározásban. És Magyarország lecsúszott.   

A nagytőkések is emberek, ők is nacionalisták.

A normális nacionalizmus nem negatív tulajdonság. Ha viszont valakinek a kezében óriási gazdaság, hatalom van és nemzetközi porondon tevékenykedik, akkor másképpen fekszik a gyerek. Akkor a normális nacionalizmus is azt jelenti, hogy ez a valaki a saját országát, népét kevésbé fogja kihasználni, lefosztani, ill. erősebben támogatja, mint egy idegen országot, népet.

Ezért a külföldi nagytőke még az eddig elmondottaknál is veszélyesebb.  

Feladatok általában.

Tény, hogy nagytőke problémát, nemcsak részben, de túlnyomóan csak nemzetközi összefogással, a fejlett gazdag országok politikai vezetésnek összefogásával lehet megoldani.

A feladatok szempontjából ez inkább egy szétszórt tényező. Ha tisztességes normális piacgazdaságot, versenygazdaságot alakítanak ki, ha igazságos arányos a jövedelmi, vagyoni hierarchia, ha támogatják a kis és középvállalkozásokat, ha kialakítják az elfogulatlan csak népérdekű, tudományos politikai vezetést, ha jelentősen csökkentik a monopolhelyzetet, piactorzító tényezőket, stb., akkor ezekkel egyben már korlátozzák is a nagytőkét. Tehát nehéz önálló, csak e rendszertényezőhöz tartozó feladatot találni.

Mint minden feladatsorban itt is az elsődleges feladat az elméleti tisztázás.

Lényegében két tévedést (hazugságot) kell tisztázni.

Az egyik: nagytőke dominanciájú, és a kis és középvállalkozások dominanciájú magángazdaság között nincs különbség. Ebbe a tévedésbe belestek az őszinte kommunisták, ugyanúgy, mint a jelen rendszer őszinte támogatói, meghatározói, csak másoldalról. (Az őszinték tévednek a képmutató, önzők hazudnak. Sajnos gyakorlati károkozásban nincs nagy különbség.) E fejezetben, és más fejezetekben is azt próbáltam bizonygatni, hogy kettő között lényeges különbségek vannak, a nagytőke dominancia összességében káros.

Az őszinte kommunisták logikája: magángazdaság szükségszerűen nagytőke dominanciájú gazdaság lesz, ezért magángazdaság egészét meg kell szüntetni.

Én azt állítom, hogy tudatosan létre lehet hozni olyan jelentékeny magángazdaságot (piacgazdaságot, versenygazdaságot), amelyben nem nagytőke, de a kis és középvállalkozások dominálnak.

A másik tévedés (hazugság): a nagyüzemi termelés, szolgáltatás minden gazdasági ágazatban és általában hatékonyabb, mint kis és középüzemi. Nem vitatom, hogy van néhány ágazat, amelyben jelenleg még hatékonyabb. Azt sem vitatom, hogy technikai fejlődésnek volt olyan szakasza a nagygépek időszaka, amikor hatékonyabb volt. De jelenlegi szakaszban ( kisgépek, mobileszközök időszaka) már nem igaz hogy általában hatékonyabb és tendencia is az, hogy csökken az nagyüzem hatékonysága. Jelenleg, gyakran miből is ered nagyüzemi (nagyvállalkozói) hatékonyság?  A nagytőke piaci erdőlényéből eredő profitot további piaci erőfölényre fordítja illetve fejlesztésre fordítja. Ez a fejlesztés a nem kimondottan innovatív (alapvetően új termékek, technikák, stb.), hanem meglevő termelés tovább racionalizálása, illetve a termékek variálása, módosítása. Azonban ez a fajta fejlesztés is, azért növeli termelést és piaci erőfölényt. Másképpen, ha kis és középvállalkozások minden szempontból azonos feltételekkel rendelkeznének, akkor általában, a legtöbb ágazatban hatékonyabbak lennének, mint a nagyüzemek.

Az elméleti tisztázás után persze szükséges a nagytőke a jelenlegihez képest való korlátozása.  A korlátozás első lépcsője persze az, hogy nem kell a nagytőkét támogatni, ajnározni, nem kell olyan adózási, jogi környezetet teremteni, amely nekik kedvez. A második lépcső, a direkt és indirekt korlátozás, de persze ehhez már egyfajta rendszerváltás szükséges. Hiszen ez a rendszer nagytőke rendszere.  Itt van pl. a legújabb frázis, manipuláció: a versenyképesség növelése, ill. ennek versenye, amely nem más, mint, nagytőke ajnározási verseny. Kétségtelen, hogy egyes kis országok, külön-külön nem sokat tudnak tenni nagytőke korlátozás terén. Azért nagytőke ajnározási versenybe a kis országoknak sem kellene belemenni. Azért sem, mert ha belemennek ebbe a versenybe az összes káruk kb. akkora lesz, mintha nem mennek bele. A kis és gyenge országok mindenképpen károsodnak, ha nagytőke erősödik, a dominanciája növekszik. Viszont, ha a nagytőke ajnározási versenybe sok kis (nagyobb, de gazdaságilag gyengébb) ország nem megy bele, akkor már az összes káruk kevesebb lesz, mintha belemennek. Kétségtelen, hogy a nagy, erős országok, nemzetközi szövetségek, szervezetek lennének képesek ez ügyben hatékonyan ténykedni. Ők viszont még egyelőre nagyok és erősek, ráadásul nagytőke hasznából ők is részesülnek (nagytőkések itt élnek és még nagytőkések is lehetnek nacionalisták), nem érdekük a változtatás.

A kérdés az, hogy a más fejezetekben taglalt elméletem, miszerint a politikai gazdasági rendszer stagnálása (enyhe romlása) szükségszerűen általános válságba megy át, igaz, vagy sem. Ha igaz, akkor egy nagy (a jelenlegi válságoknál sokkal nagyobb) általános világválság talán felnyitja a szemeket, és megnyitja a cselekvések kapuját. Azért néhány feladatot fel kell sorolni.

Az egyik fontos indirekt korlátozás: a nagyvállalatok arányát pl. emelt adózással a szükséges legalacsonyabb szinten, kell tartani. Elméletileg lehetséges a vállalkozások nagyságának erejének direkt korlátozása, pl. a dolgozók számának, a termelés nagyságának korlátozása. Persze itt felmerül az egy vállalkozás-több vállalkozás problémaköre.  Erre (hogyan lehet felderíteni a rejtett összefonódásokat, a rejtett nagyvállalkozást) azért nem térek ki, mert még nagytőke korlátozás szándékától is messze vagyunk.

Továbbá a felsorolt beleszólási módokat csökkenteni kell. A pártok, választások anyagi támogatását, a politikusok gazdasági érdekeltségeit, a lobbizást egyszerű jogi eszközökkel meg lehet oldani. A politikai vezetés és általában a vezetés személyes kapcsolatát a nagytőkével szabályozni kell. A pénzváltás pénzérték problémáját a világ valuta-rendszer, pénzkereskedelmi rendszer átalakításával lehet megoldani. A nagyvállalkozások, multinacionális cégek problémáját sok eszközzel, szabályozással, adóztatással stb. lehet megoldani. A nemzetközi gazdasági pénzügyi szervezetek tevékenységét átláthatóvá és demokratikussá kell tenni.  A kis és középvállalkozásokat támogatni kell különösen a kis és középvállalkozói (kis és középüzemi) innovációt. A magánmédiát nem kell bántani, viszont ki kell alakítani az erős, elfogulatlan, objektív közszolgálati médiát, amely képes ellensúlyozni a magánmédia esetleges félretájékoztatását.

Kétségkívül azért nem ilyen egyszerű a megoldás, nyilván a nagytőke védi az érdekeit.  A nagytőke hatalmának négy erős pillére: a technológiai előny ill. annak kihasznált kényszere. A hatalmas vagyon. A pénzügyi rendszer melyet végeredményben és általában a nagytőke irányit. A nagytőke és a politikai vezetés természetes érdekszövetsége.

A békés megoldás az lenne, ha a nagytőke hatalmát, vagyonát át lehetne csatornázni szabályozottabb, átláthatóbb, arányosabb, utakra. Tehát nem eltörölni kell, hanem átalakítani, pl. az is előrelépés, ha a nagyvállalkozókból középvállalkozók lesznek.

A feladatok szűkebben, vázlatosan. 

Tény, hogy nagytőke problémát, nemcsak részben, de túlnyomóan, csak nemzetközi összefogással, a fejlett gazdag országok politikai vezetésnek összefogásával lehet megoldani.

A nagytőke szervezetét, döntéshozó mechanizmusát, kikből áll, programját, céljait, stb. nyilvánosságra kell hozni. A nagytőkéseket a legnagyobb magánvagyonnal, de még inkább a legnagyobb befektetési tőkével rendelkezők között kell keresni. A közgazdaságtudománynak kell meghúzni a középvállalkozók és nagytőkések közötti határvonalat. Középvállalkozók, középbefektetők, akik nem képesek a piacot megbontani, nem képesek a piacok pénzügy, gazdaság kézi irányítására, akik nem képesek pénzügyi, gazdasági törvényszerűségektől eltérő anomáliákat létrehozni.

Az első csatát a tisztánlátás szintjén kell megvívni, van nagytőke, van nagytőkeprobléma, mely nem piti probléma. A valóságos politikai törésvonalnak (nagytőkeajnározás-nagytőkekorlátozás) világosan, nyíltan ki kell rajzolódnia. Egyelőre a nagytőke-korlátozás lényege nem más, mint: elvileg szükséges a nagytőke korlátozása, beszabályozása, leépítése.

Összesítve a megoldás: a nagytőke döntéskörébe tartozó dolgokat a jelenleginél szigorúbban, szorosabban kell beszabályozni. Ezzel csökken a nagytőke hatalma. De félő, hogy nem eléggé.

Végső, egyszerű megoldás lehet: a lehetséges maximális tőke határát az állam megszabja. Bizonyos (középvállalkozó, közép-befektető szint felett) tőkehatár feletti tőkenövekményeket, a tulajdonosnak pl., el kell ajándékoznia.

A nagytőke arányának csökkentése, a közép és kisvállalkozások javára. A multinacionális vállalatok csökkentése, ill. adóügyi és jogi korlátozása. A támogatás, ajnározás megszüntetése. A leggazdagabb emberek vállalatok vagyonának csökkentése, esetleges maximalizálása. A nagytőke és a politikai vezetés szétválasztása. A nagytőke legyen hatalmi ág (civil szervezetek csoportja), de ne legyen hatalmi egység.

A nagytőke-korlátozó, behatároló a jelenleginél erősebb szabályozás. Bankszektort, pénzügyi szektort korlátozó, behatároló, a jelenleginél erősebb szabályozás.

A probléma az, hogy ezen feladatok teljesítése, akkor számít, ha az ország nincs kiszolgáltatott helyzetben. Ha az ország kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mert e feladatokat ki sem jelölték, akkor már sokkal rázósabb az ügy. 

E feladat, feladatok megoldása egy független tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek. Hogy ez mi, erről más fejezetben lesz szó. E testület feladatai közé tartozhat még a következő fejezetben említett általános feladatokon való eltöprengés, és esetleges gyakorlati megoldások kiokoskodása.

Megjegyzem még, hogy kisvállalkozókról szóló fejezetben fogom elmondani az érvek másik felét.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

ismétlés

Sok helyre szóló történelemértékelési kiegészítés.

A történelem elsőszámú, és fő folyamata egyszerűen: a kevés gazdag úr és a sok-sok szegény szolga, viszonyának folyamata. Ehhez kapcsolódnak a forradalmak, a demokráciafejlődés. Ehhez kapcsolódik ez a sorozat: rabszolga, jobbágy, bérmunkás, jogokkal rendelkező bérmunkás. Ehhez kapcsolódódik az állam szerkezetének, nagyságának, szerepének (uraságokat vagy népet szolgáló állam) folyamata. Ez a rendszerfejlődés elsőszámú folyamata.

A második számú folyamat, mely az elsőből ered, és nem is választható szét attól teljesen, egyszerűen: a kevés gazdag úr a külföld felé is kiterjesztené a hatalmát külföldi népekkel, gyarapítaná a szolgáit, de ezt gyakran a saját népének bevonásával, együttműködésével, ideiglenes látszólagos felemelésével teszi. Ez a hódító háborúk, a sovinizmus, a rasszizmus, a fasizmus, a terjeszkedés, stb. folyamata.  Illetve az örökösödési harcok, trónviszályok, hatalmi harcok stb. folyamata: a kevés gazdag úr a saját népének egy részének bevonásával kívánja a szolgáit (hatalmát, vagyonát) gyarapítani, azaz egy rész felemelésével, sok szolgát szerez.  A felemelés persze nem erkölcsi, hanem viszonylagos hatalmi, vagyoni felemelést jelent.

Egyébként pedig vannak harmadik számú, de egyáltalán nem jelentéktelen folyamatok, melyekre most nem térek ki.

Most meg lehet azt tenni, hiszen napjainkban, rendszerünkben is ez folyik, hogy az első számú folyamatról kvázi elfeledkezünk, és második számú folyamatot emeljük ki, de azt is eltorzítják, de ez agymosás, történelemhamisítás. A második számú folyamat eltorzítása egyszerűen: azért vannak szükséges viszonylag jó hódító háborúk, terjeszkedések, sovinizmusok, stb., és vannak borzalmasak. És az urak kevésbé hibásak, mint a népek.

Néhány egyszerű megállapítás: a kapzsiság, hatalomvágy önzés, felsőbbrendűségi érzés, túlzott nacionalizmus, örök, nem köthető rendszerhez, viszont az intézményes megjelenési módja már köthető rendszerhez.

Megkérdezhetjük: ez, vagy az a hódító háború miért tört ki, de előre is tudható, nincs válasz, ugyanis a hódító háborúk óriási ostobaságok, irracionális dolgok. Ugyanakkor, a „mért pont akkor”, a „miért pont úgy”, kérdésekre lehet válasz.

Nézzük ezek után a kapitalizmust, ill. az utolsó századok történelmét.

A kapitalizmust akár a kettős hatalom rendszerének is hívható, mert az államhatalom, és a gazdasági, munkaadói hatalom (tőkéshatalom) viszonylag élesen szétválik. Korábban pl. egy földesúr, egyszerre volt az államhatalom része és egyszerre volt gazdasági, munkaadói hatalmasság. Szóval a kapitalizmusban megjelenik a nagytőke, mint viszonylag önálló gazdasági, munkaadói hatalom. (Ráadásul ez több okból, egy rejtőzködő hatalom.) Van egy olyan folyamat is, hogy a pénzügyeket egyre „fontosabbá” gerjesztik, tehát manapság már inkább pénzügyi, gazdasági, és munkaadói hatalomról beszélhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy a kis és középvállalkozások nem képesek ekkora hatalmat összpontosítani, képviselni, erre csak a nagyvállalkozások, a nagytőke (beleértve a pénz-nagytőkét is) képes. És itt lép be a történelmi folyamatok első számú folyamata, vagyis beszélhetünk: az állami urak és a sok szegény szolga viszonyáról, és beszélhetünk a nagytőkés és a sok szegény szolga viszonyáról. Illetve mint tudjuk azért az állami urak és a nagytőkés urak szövetségben is, vannak. Illetve mint tudjuk, az állami urak azért manapság már nem akkora urak, mint korábban, mert azért volt demokratizálódás, és egyebek.

És mekkora urak a nagytőkés urak? Hát bizony meglehetősen nagy urak, és itt kevésbé rajzolódik ki a hatalomcsökkenő folyamat, ahogy az állami urak esetében.

Mi a rendszerválság és egyben a rendszermegújhodás alapja? A sok szolga már nem akar a régi módón élni, már nem fogadja el az urak hatalmát, már más rendszert akar, kisebb urakkal, nagyobb jogokkal. De ez először válságokba, harcokba, válság-láncreakcióval és rendkívüli eszmei zavarosságba torkollik, és később tisztázódik le valamennyire.  A klasszikus kapitalizmus válsága duplán volt zavaros, mert a sok szolga már nem fogadta el az állami urak hatalmát, és még inkább nem fogadta el a nagytőkés urak hatalmát. Mivel napjainkban megmaradt a kettős hatalom, a következő rendszer-hullámvölgy is erről fog szólni, ill. már részben benne is vagyunk.

De nézzük a konkrét történelmi eseményeket.

A marxizmus és a munkásmozgalmi harcok egyértelműen a nagytőke elleni harcból erednek. A sztálinizmus (kommunista diktatúra) és brezsnyevi szocializmus erősen összefügg a nagytőke ellenességgel. Mielőtt a történelemhamisító gépezet eltakarítja, emlékezzünk a brezsnyevi szocializmusba még a nyolcvanas években is naponta volt szó a kapitalizmus, az imperializmus szidalmazásáról. Merthogy napjainkba már teljes gőzzel dohog a történelem-másító gép. Egyrészt a sztálinizmust és a brezsnyevi szocializmust úgy állítják be, mint mindentől független, a nagytőke problémától független, öncélú kommunista diktatúrákat.  Másfelől az egykori nagytőkét szidalmazó szocialisták, most nagytőkeszolgálók, és inkább a másik, eredetileg nagytőke barát jobboldal, a kevésbé talpnyaló.

Továbbá az 1929-33-as pénzügyi-gazdasági világválság egyértelműen összefügg a nagytőke problémával. Akárcsak a többi pénzügyi-gazdasági válság is.

De nézzük meg mi a helyzet a két világháborúval, és a többi háborúval.

Mégis előbb egy kicsit visszatérnék a háborúk történetére.

Amikor nem volt kettős hatalom, akkor a népet bevonva akarta egy hatalom a hatalmát bővíteni. A gazdasági szempontok és a sovinizmus is szerepet játszott.

A XVI-XVII-XVIII-XIX századi háborúkat (a zsoldosok, a fegyverzet miatt sok pénz kellett) már a bankárok pénzelték. Akkor aranyfedezetű pénz volt tehát az államok nem tudtak pénzt előállítani. Itt kezdődött a nagytőke és az állami hatalom elvtelen összefonódása, és az örökös államhitel-felvétel, az államok permanens eladósodása.

A nagytőke, mint a másik párhuzamos hatalom ugyanazért volt háborúpárti, mint az államhatalom (hatalom kiterjesztés, gazdasági előnyök, sovinizmus).

Ugyanakkor, ezen felül, az egyedüli csoport, aki a háborúkkal jól járt, az a nagytőkés csoport, mert végül is nőtt vagyona és a hatalma. Tehát dupla érdekeltséggel bír.

Lényegében az I. világháború is erről szólt. Nem igazság nélküli megállapítás: lényegében az I. világháború, a világ újrafelosztásról szólt.

A II. világháború, pedig az I. világháborúból eredt.  Másfelől ne felejtsük el, hogy a nácizmus ideológiájába ott volt a nagytőke ellenesség. Tehát a korábbi háborúk, a világháborúk és az 1945 utáni háborúk okai között is ott volt, ott van a nagytőke problémája.

Összesítve és röviden: az újkori történelem negatív folyamatában, ha nem is kizárólagos, de jelentős szerepe volt (és van, és még lehet is) a nagytőke problémának. Aki pedig a történelmet kvázi mentesíteni akarja a nagytőke problémától, az meghamisítja a történelmet. És van itt még egy előny, pontosabban hátrány: az államhatalom talán soha, de mindenképpen lemaradásban építhet ki olyan világhálót, nemzetközi szerveződést, mint a nagytőke.

A sztálinizmus, de még a brezsnyevi szocializmus sem, mint teljes államosítás és viszonylag alacsonyabb demokráciaszint, nem megoldás a nagytőke problémára. 

A korábbi rendszerekben az állami irányítás és a magángazdaság vezetése (a vagyonos földesúr réteg) ugyanaz volt. A klasszikus kapitalizmusban ez részben különvált. Meg kell azonban jegyezni, hogy volt egy olyan időszak mikor a polgárság, nagypolgárság alig tudott beleszólni az irányításba. A polgári forradalmak, a polgári átalakulás egyik iránya éppen az volt, hogy a polgárság részt kapott a hatalomból. A folyamat egy káros mellékhatása volt, hogy kialakultak a felsorolt antidemokratikus beleszólási módok. Tehát az előrelépés sokkal nagyobb is lehetett volna.

Tulajdonképpen a kapitalizmus lényege, a neve is innen származik, hogy a nagytőke rejtett és sokféle módón irányítja, jelentősen befolyásolja a kapitalista rendszert. A marxizmus ezt a problémát helyesen látta, a megoldást viszont nem. A nagytőke irányítása összességében káros, azonkívül gátja a demokratikus fejlődésnek.

A jelenlegi államkapitalizmus ebben a tekintetben nemigen tér el a klasszikus kapitalizmustól, sőt a multinacionális cégek száma és erőssége is folyamatosan nő. A fejlődés elég kétoldalú, ellentmondásos. Egyfelől valamennyire tapasztalható a nagytőke indirekt korlátozása. Pl. a verseny felügyelete, pl. a politikai vezetés elválasztása a nagytőkétől, a közös pénz (euró) bevezetése. Ugyanakkor a nagytőke folyamatosan erősödik dominanciája, növekszik. Már ez is jelzi, hogy a korlátozások messze nem elégségesek. Ezért gondolom én, hogy klasszikus kapitalizmus és jelenlegi államkapitalizmus között, e tekintetben nincs lényeges különbség.

A brezsnyevi szocializmusban nem volt nagytőkés réteg, tehát nem is tudott beleszólni az állami irányításba. Ugyanakkor, az állami irányítás nem volt demokratikus, másrészt érdemben nem volt kisvállalkozás, ezek miatt az állami irányításból, kvázi nagytőkés réteg vált. Tulajdonképpen a kisvállalkozások száma, erőssége gyengíti a nagytőkét. Ezt nem tudta, vagy nem akarta felismerni a brezsnyevi szocializmus vezetése.  Szerintem, ha a brezsnyevi szocializmus időben felismerte volna a kis és középvállalkozások jelentőségét, és azok működést engedte, sőt segítette volna, még most is szocializmus lenne kelet-Európában. A brezsnyevi szocializmus vonatkozásában pozitívan értékeltem, hogy nem volt nagytőke dominancia, de negatívan értékeltem a nagyüzemi mizériát, ill. azt, hogy szinte nem volt magángazdaság.

A történelmi értékelés lényege, hogy kapitalizmus, és államkapitalizmus azért van alacsony szinten, mert egyáltalán nem oldotta meg a nagytőke problémáját. A brezsnyevi szocializmus pedig azért van alacsony szinten, mert rosszul oldotta meg a nagytőke problémáját. A fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is, kiöntötte magángazdaságot, piacgazdaságot, versenygazdaságot. Viszont, ugyanazért a dologért, a túlzott államosításért nem lehet többször elítélni a brezsnyevi szocializmust. Mindenesetre, napjainkban is tapasztalható óriási problémakör, azért közelebb visz a brezsnyevi szocializmus megértéséhez, és főleg a marxizmus megértéséhez. Megértésről, és nem egyetértésről beszélek. Ha jóhiszeműen nézzük, akkor a kommunisták, és a látszat-kommunisták érzékelték, hogy a nagytőke probléma, egy óriási komplex problémakör, csak átgondolatlanul, leegyszerűsítve, pökhendien, durván, diktatórikusan és persze rosszul oldották meg.

A jelenlegi kínai szocializmusban remélem, hogy a piacgazdaság mellett, a kisvállalkozások támogatása mellett odafigyelnek a nagytőke a nagyvállalkozások korlátozására. A kínai szocializmus remélhetőleg nem lesz kapitalizmus, vagyis olyan rendszer, amelyben nagytőke dominál. Ez esetben már egyféle kapitalizmusról beszélhetünk és nem különálló rendszerről. A kínai egypártrendszer tekintetében felmerülhet az, hogy az „egy párt”, mint egységes politikai erő, pont azért szükséges, hogy képes legyen korlátozni a nagytőkét. Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy kicsi pl. a közvetlen demokrácia, vagyis alacsony a rendszer demokratikus szintje.  A kínai rendszerről önhibámon kívül keveset tudok (szándékosan zárolják, homályosítják az információt), ezért minden Kínával kapcsolatos megállapításom bizonytalan feltételezés. Ezért kerül a kínai rendszer értékelése után kérdőjel.

Itt is meg kell jegyezni, hogy az alacsony értékek annak tudhatók be, hogy a feladatok szétszórtak, más rendszertényezőben is megjelennek.

A jövő demokratikus rendszerében 2%-ot jelentene a tényezők között, ha az állami gazdaság és pénzügyi irányítás a nagytőkétől is független lenne. Továbbá, ha a nagyvállalkozások arányát, dominanciáját a lehetséges minimális szinten tartanák, de úgy hogy a magángazdaság megmaradna.

Rabszolgatartó rendszer 0,7%, feudalizmus 0,9%, klasszikus kapitalizmus 1,2%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3 %, brezsnyevi szocializmus 1,6%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,4%? Tényleges demokrácia 2%.

A százalékos értékelés magyarázata. ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) Elméleti rendszertényező.

E fejezetnek semmi köze e tanulmányrész témájához (állam, állami gazdaság és viszonyai), de csak itt jelenhet meg mivel ez az első rendszertényező.

Most hogy leírtam ez első gyakorlati rendszertényezőt, és megtörtént az első százalékos értékelés, megint ki kell térni, arra, hogy mit jelentenek ezek.

Azért mondom hogy megint, mert erről már szó volt.  Az előző tanulmányrészben ez fejezet szólt erről a témáról. „A gyakorlati rendszertényezők felsorolása és előzetes elemzése. Az ABC/4, ABC/5, ABC/6 táblázatok (ábrák) előzetes elemzése.” Úgy gondolom, hogy a megértéshez elő kell venni ezt  a fejezetet és ezeket az ábrákat.

Ugyanakkor itt is szólnék néhány mondatot. Mivel nem akarom ismételni magamat ezért itt más megfogalmazásban, adom elő ugyanazt a témát.

A százalékok az alapvető rendszerek (rabszolgatartó, feudális, klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus, brezsnyevi szocializmus, jelenlegi kínai szocializmus) értékelései egy-egy rendszertényező szempontjából.

A rendszertényezők lényegében problémakörök. A gyakorlati rendszertényezők olyan problémakörök, melyekkel kapcsolatosan meg lehet határozni viszonylag konkrét feladatokat, célokat és ezek megvalósításához nemcsak elméleti munka szükséges, de gyakorlati munka (jogalkotás, intézkedés) is szükséges. A százalékok a problémakörök átlagos megoldásnak szintjét jelzik az egyes rendszerekben. 

 A százalékok ugyanakkor utalnak a rendszertényező fontosságára. A tényleges demokrácia jelentése: egy ötven éven belül elérhető az addigi és jelenlegi rendszereknél demokratikusabb, fejlettebb rendszer, ill. ötven éven belül elérhető optimális helyzet. Az előző fejezetben ez szerepelt: tényleges demokrácia 2%. Még lesz 69 másik tényező, amelyek különböző százalékokat fognak kapni. A 2% mutatja azt, hogy a tényleges demokráciában milyen jelentőségű lenne, lesz az adott rendszertényező.

Ugyanakkor van egy másik feladata az értékelésnek, ez pedig az, hogy a fejlődés ütemét megmutassa. A különböző rendszerekben adott százalékokból illetve azok közötti különbségekből leolvasható egy fejlődési ütem. Pl. ahol 0,4% az eltérés az egy jelentősebb ugrásszerűbb fejlődést mutat, mint ahol 0,2% a fejlődés.

A következők miatt nem indul a százalék 0%-ról. Egyrészt a rabszolgatartó rendszer előtt még van az ősközösségi társadalom, melynek százalékait eltekintve a kivételektől több okból nem értékelem. Sőt az ősközösségi társadalom előtt volt az állati közösség, a 0% a fejletlen állatok szintjét jelenti. Másrészt a 0% a legalsó szint, a jövő szempontjából ez azt jelenti, hogy fejlődés visszamegy kezdetleges állatok szintjére, ami kvázi pusztulásnak felel meg.  Ugyanakkor, ha két rendszer százalékai, megegyeznek, az azt jelenti, hogy nincs fejlődés, csak stagnálás van. A történelem során azért mégiscsak tapasztalhatunk általában (szinte minden rendszertényező tekintetében) valamilyen fejlődést.

Az hogy a százalékok egyrészt a rendszertényező fontosságát akarja kifejezni, másrészt ezzel párhuzamosan a fejlődés ütemét némi ellentmondást okoz. Pl. az előző fejezetben a jelenlegi államkapitalista rendszer 1,3%-ot kapott. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ennek a rendszertényezőnek csökken, vagy nő fontossága. Ez az ellentmondás akkor oldódik fel, amikor összesítjük a százalékokat. Összesítés után kiderül, hogy pl. az előző rendszertényező értéke, hogy aránylik a teljes, az összesített értékhez.  

Az értékelést tovább nehezíti, hogy a rendszerek hullámoznak, változnak. Egyfelől az egyik országban rendszer fejletlenebb állapota, a másik országban a közepes állapota, a harmadik országban fejletlenebb állapota alakul ki az adott rendszertényezőnek. Másfelől még a fejlettebb országban is hullámzik rendszer, vannak mélypontjai, válságszakaszai és vannak csúcspontjai. Én az értékelésben arra törekszem, hogy a rendszert általánosságban átlagosan értékeljem. Mivel semmi esetre sem akarok elfogult lenni ezért inkább azon korokat, országokat veszem figyelembe, ahol viszonylag tisztán jó működött a rendszer.  Ha rendszerfejlődés egy hullámzó görbe, akkor az átlagos középvonal és az átalagos felsőszint között, középen húzott szint az én értékelésem alapja. Ez a viszonylag magasabb szint értékelése talán azért jobb, mert ebben benne van a rendszerben levő lehetőség értékelése is. Ugyanis a rendszer csúcspontján jön ki a rendszer minden pozitívuma, és a benne levő lehetőségek.

Még egyszer pontosan mit jelent pl.: az államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 1,5%, tényleges demokrácia 2%. Ez azt jelenti hogy a brezsnyevi szocializmus csak ebből a szempontból, csak e rendszertényező szempontjából fejlettebb mint az államkapitalizmus. Egyébként összesítésben az államkapitalizmus a legfejlettebb rendszer, a tényleges demokráciát leszámítva. Ugyanakkor azt jelenti, hogy a brezsnyevi szocializmus sem optimális. A tényleges demokrácia százaléka jelenti az ötven éven belül elérhető optimális helyzetet. Igaz hogy a tanulmányban közölt tényleges demokrácia értékei nem az átlagost, hanem az optimális szintet jelzik.

Visszatérve, pl. azért nem optimális brezsnyevi szocializmusban kialakult helyzet, mert ott egyáltalán nem volt nagytőke, sőt semmilyen magángazdaság nem volt. Az én elképzelésem szerint az optimális helyzet viszont az, hogy van magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) és ebből adódóan vannak nagyvállalkozások, nagytőke, csak ezek száma nagysága, kisebb, illetve hatalmi szerepük jóval kisebb, mint a jelenlegi államkapitalizmusban. Ez a példa is mutatja, hogy nagyon sok szempontot kell figyelembe vennem az értékelésnél. Sokszor ellentmondó tényezőket is. Figyelembe veszem többek között a többi rendszertényező százalékait is. Ebben az esetben pl. brezsnyevi szocializmust több rendszertényezőben, leértékelem (alacsonyabb százalékot kap) amiatt, hogy nem volt benne magángazdaság. Egy nagyon fontos szempont tehát, hogy egy-egy rendszer fejlettségét sok (70db.) rendszertényező határozza meg. Az összefoglalás összefoglalásába nem fér bele az a bonyolult eljárás, ahogy én valójában értékelek. Csak a végeredményt írom le esetleg egy-két megjegyzéssel. Ettől függetlenül elismerem, hogy ez az értékelés nem teljesen pontos precíz. Szerintem azért 90%-osan kifejezi az egyes rendszerek fejlettségét, a fejlődés ütemét és az adott rendszertényező fontosságát. Emellett viszonylag érthető és egyszerű.

Visszatérve mit jelentenek a példában felhozott százalékok. A tényleges demokrácia 2%-a azt jelenti hogy ötven éven belül az államkapitalizmushoz képest egy 0,7%-os fejlődés lehetséges ebben a vonatkozásban. A brezsnyevi szocializmushoz képest meg 0,5%-os fejlődés lehetséges. Ugyanakkor a 2% kifejez egy fontossági számot, amit akkor látunk meg, amikor az összes rendszertényező pontszáma egymás mellett van. Ugyanakkor ez a szám jelzi, hogy ebből a szempontból e feladatok megoldásában melyik rendszer mennyire jó. Illetve, részben a rendszerben levő lehetőségek is értékelve vannak a százalék által.

A feladatok, kinek feladatai és mit jelentenek?

A százalékok egyben azt is jelzik, hogy az adott rendszer, (elsősorban a vezetés, az állam) a felsorolt feladatokat milyen szinten hajtotta, hajtja végre, azaz mennyire valósította, valósítja meg a célokat. A feladatok egyben célok is. A feladatok egyfelől azt jelentik, hogy miket kell megoldani, ill. megtenni ahhoz, hogy kialakuljon a jövő demokratikusabb rendszere. Ugyanakkor ezek feladatok már múltban is feladatok voltak. A múltban ezen feladatok kezdetlegesebb egyszerűbb változatai (ritkábban az itt említett feladatok) voltak, lettek volna a feladatok.  Másképpen fogalmazva, múlt korábbi rendszerek feladatai azok lettek volna, hogy ezek feladatok manapság már ne legyenek faladatok. A feladatok tehát nemcsak a jelenlegi rendszer feladatai, hanem helyes út egyik állomása, tehát e szerint értékelhetők más, már elmúlt rendszerek is.

A feladatok elsősorban a vezetés feladatai, lettek volna a múltban is és jelenben is azok. Elsősorban, de közel sem kizárólag. Ugyanis az a helyzet, hogy ha az emberek jelentős része nem fogadja el ezen feladatokat, nem épülnek be ezen feladatok a közfelfogásba, akkor jóval kisebb az esély arra, hogy ezen feladatok, célok meg legyenek valósítva. Ha nem épülnek be ezen feladatok a közfelfogásba (az emberek jelentős része ismeri és elfogadja ezeket) akkor a jó vezetés is csak igen nehezen tudja ezeket megvalósítani. Másképpen: nem lesz senki, aki a rossz vezetéstől, aki ezeket, feladatokat számon kérje, adott esetben kikényszerítse. Ezért ezek feladatok a vezetés feladatai, de emellett szükséges a közfelfogás ez irányú (feladatok ismerése, elfogadása), változása.  Ezen utolsó mondatot, ne minden rendszertényező alkalmával, de azért több helyen megismétlem. Szeretném figyelmeztetni az embereket, hogy mindenkinek az egyszerű kisembernek is megvan felelőssége és a feladata. Ugyanakkor nem tagadom arra törekszem (szinte politizáló ember célja ez), hogy véleményemmel minél több embert meggyőzzek. Kevés esélyt adok e törekvésem megvalósulására, de emiatt nem semmisíthetem meg az általam helyesnek vélt törekvéseimet, céljaimat. Azt gondolom, hogy vállalni kell kevés esélyű törekvéseinket, ha azok igazában hiszünk.

A technikai technológiai előny kényszere. A „rejtett” érdekháború.  Elméleti rendszertényező. 

Általában az emberek (beleértve a vezetőket, társadalomtudósokat is) mindent pénzre vezetnek vissza. Pedig az igazi erő, a technika, a technológia birtoklása. Pl. az aranytárgyakkal körülvett palotájában üldögélő sejk, csak egy „érdekes” gazdag ember.  Az aranyát technikára, technológiára cserélő sejk, már hatalmi tényező lesz. Ráadásul ez utóbbinak növekszik a vagyona, szemben az előzővel. Akinek a kezében van a fejlettebb technika, technológia azé az irányítás. Most nem elsősorban a fejlett fegyverekre gondolok, bár az sem elhanyagolható tényező. A fejlettebb technikával, technológiával rendelkező határozza meg a szabályokat, az árakat, a pénz cserértékét és még lehetne folytatni. A fejletlen szereplő kiszolgáltatott lesz, általában bérmunkás szinten reked meg. A technikailag fejletlen országokból bérmunkás országok lesznek.

A technikai, technológiai kényszerről beszélhetünk a szegény országok gazdag országok vonatkozásában és beszélhetünk a nagytőke és az állam, ill. a kisvállalkozók vonatkozásában.

A nagytőke és a politikai vezetés összefonódása együttműködése 70%-ban nem kényszerből ered. Az együttműködést a közös érdekek, a vezetői tulajdonságok, viselkedések, hatalom és vagyon természetes összefonódása motiválja.  30%-ban azonban kényszerből és ez a kényszer a technikai technológiai kényszer. Ha egy állam kölcsönkér a nagytőkétől, akkor tulajdonképpen jelenleg már nem pénzt kér, hanem technikát, technológiát. A történelem szükségszerűen úgy alakult, hogy a nagytőke kezébe került a technikai technológiai előny. Az előny állandósul, ugyanis hiába szerzi meg az állam, ill. a kis és középvállalkozói réteg a technikát ( technika és technológia) mire azt megszerzi a nagytőke újabb előnyre tesz szert. A pillanatnyi előny számít, de ez folyamatos. A múltban azért volt ez szükségszerű, mert a nagyüzem jóval hatékonyabban volt képes termelni, mint a kisüzem. Ez a szükségszerűség azonban korunkban, változásban van. A miniatürizálás kicsinyítés következtében sok területen létrejöhet a nagyüzem hatékonyságával bíró kisüzem, kisüzemi technika. Pl. a múltban nem lehetett kistraktort gyártani most lehet. Jelenleg elképzelhető egy olyan autókat, bútorokat, stb. gyártó középüzem, amelyik hatékonyságban felveszi a versenyt a nagyüzemmel. Jelenleg elképzelhető egy olyan középnagyságú erőmű, víztisztító, stb., amelyik közel olyan hatékony, mint a hatalmas erőmű, vagy víztisztító. A példákat hosszasan lehetne sorolni. A természetes előny tehát megváltozni látszik, de azért az eddig megszerzett előnyből jócskán maradt. Az állam önmagában nem győzheti le, nem hozhatja be a nagytőke jelenlegi technikai előnyét, és a kis és középvállalkozások sem. Összefogva azonban sikerülhet, ehhez azonban a politikai vezetés elhatározása, és következetes intézkedése szükséges.

A technikai, technológiai előny általában a következő módszerekkel csökkenthető: a fejlett technika, technológia gyors megszerzése. Ha lassú a megszerzés, akkor a megszerzés időpontjában már csak egy elavult technika lesz megszerezve. A megszerzésnek sok változata lehetséges, de van ennél jobb megoldás is. A másik módszer általában az innováció, az újítások az eredeti újítások támogatása. Erről bőven lesz szó az innováció fejezetben. A harmadik módszer a kisvállalkozók, esetleg a középvállalkozók támogatása, és kifejezetten a kisüzemi középüzemi innováció támogatása. Ez a feladat az előző fejezetben szerepel.

A brezsnyevi szocializmus egyik hatalmas hibája, hogy a nagytőkével együtt kidobta a kis és középvállalkozásokat is. Arról már nem is beszélve, hogy csakis a nagyüzemben gondolkozott. Természetes hogy ezek után a technikai technológiai fejlődése esetleg középszerűnek mondható.

 A „rejtett” érdekháború.

Kétségtelen hogy az egyik jól kirajzolódó tendencia: valóságos háborúkat, harcokat felváltják „rejtett” érdekháborúk érdekharcok. A valóságos háborúban a tagok személyesen összegyűlnek, közös célokat mondanak ki, közösen, összehangoltan cselekszenek, méghozzá itt direkt erőszakos cselekvésekről van szó. Közös szabályzat közös egyenruha és még sorolhatnám. Korábban tehát az egyérdekű emberek így érvényesítették az érdeküket.

A „rejtett” érdekháborúban a tagoknak nem kell megbeszélni a dolgokat, nem kell összegyűlni, stb. Maga a közös érdek hajtja egy irányban a cselekvéseiket. A véleménynyilvánítás is egyfajta cselekvés. Ugyanakkor ennek is kialakulhat egyfajta „rejtett” szervezett hálózata, egyfajta szervezett struktúrája. Kétségtelenül ez harc nem direkt erőszakos cselekvések sokaságából, hanem az „alátevés” sokféle változatából áll. A módszerek itt a bojkottálás, mellőzés, kritikán aluli kritizálás, manipuláció, nevetségessé  tétel, leminősítés, eltávolítás, lefizetés, stb.. A saját oldalon pedig az eszközök: a saját harcosok dicsérete, kitüntetése, előléptetése, stb. Az idézőjelbe tett rejtettség azt jelenti, hogy ez nem nyilvánvaló, deklarált harc, ill. nem a képezi a közbeszéd tárgyát. Részben köztudott (azért nem mindenki előtt világos), de szinte egyáltalán nem közbeszélt dologról van szó. A közbeszéd csak közvetve, érintőlegesen, kódoltan szól róla. Részben köztudott, és nyilvánvaló, de egyértelműen nem bizonyítható.  Sok ilyen idézőjelbe tett rejtett jelenség van manapság. A sokféle „rejtett” érdekharc között azért folyik itt egy „rejtett” világháború is. A nagytőke ajnározásának érdeke ill. ebben érdekelt emberek háborúznak, a nagytőke korlátozásának érdeke, ill. ebben érdekelt emberekkel. Az egyik oldal sokkal szervezettebb, tudatosabb, a másik oldalon sokkal többen vannak. Ebben a háborúban katonák többsége még azzal sincs tisztában, hogy ő katona és harcol.

Az talán rendben van, hogy a fegyveres harcot felváltja, az érdekharc, de az nincs rendben, hogy ez nem nyílt.

Ezt a fejezetrész akár pénzügyi rendszer fejezeteinek valamelyikében is elférne. Vagy a manipulációról szóló elmélkedésbe.

A tömegtermelés és a kisüzemi termelés. Elméleti rendszertényező.

 Kapcsolódjunk az előző fejezethez, úgy hogy a kisüzemi termelés alatt elsősorban kisvállalkozói (kis és kisebb középvállalkozók) termelést értem de másodsorban a házi, háztáji, alkalmi termelést. Az egyszerűség kedvéért kisvállalkozókról beszélek.

Meg kell jegyezni, hogy az olcsó tömegtermelés alatt nem a jelentéktelen termékek előállításra gondolok, elsősorban termelési oldalról gondolom az olcsóságot. Nézzünk egy konkrét példát, legyen ez egy lakótelep felépítése. (Az állam is kvázi nagyvállalkozó bizonyos szempontból.) Ha a nagyvállalkozó építi fel a lakótelepet, akkor az igyekszik, nagyobb egységesebb házakat, lakásokat előállítani. Továbbá igyekszik azt a legkisebb költséggel előállítani. Mondhatjuk, hogy ez a lakótelep olcsó tömegtermeléssel készül. Nem biztos, hogy ez a lakótelep rossz minőségű lesz, de nagyobb az esély a gyengébb minőségre és főleg az uniformizált kivitelre, mintha ezt a lakótelepet mondjuk 10 kisvállalkozó, építené fel. Szerintem összességében az egyéni sajátos kivitel előnyösebb, mint az uniformizált kivitel. Ha egyéni, sajátos a termékek kivitele akkor mindenki megtalálhatja a neki tetsző az ő igényeit, kielégítő terméket.

Jelenleg a helyzet, hogy van egy széles szegényréteg és van egy olcsó tömegtermelés. Ez látszólag rendben van, mert a széles szegényréteg felszámolását az olcsó tömegtermelés teszi lehetővé. A látszat azonban ez esetben is csal. Az olcsó tömegtermelés alapja, a gépesítés automatizálás, ezzel önmagában nincs hiba. Az olcsó tömegtermelést a nagyvállalkozások tudják inkább megvalósítani. A nagyvállalkozások viszont az aránytalan (túlzott különbségek) vagyoni hierarchiát eredményeznek. Fogalmazzunk pontosabban úgy, hogy a nagyvállalkozások sokkal inkább eredményeznek túlzott hierarchiát, mint a kisvállalkozások. A nagyvállalkozásokban a jövedelem egy szűk vezetés felé koncentrálódnak. A túlzott vagyoni hierarchia viszont egy széles szegényréteget hoz létre, nagyobbat, mint amit a kisvállalkozások okoznának. Ugyanakkor az olcsó tömegtermelés nagyobb munkanélküliséget okoz, mint a kisüzemi munka. A kisvállalkozások, kisüzemi munka egy fokkal kevésbé hatékony, de igényesebb és viszonylag több embert foglalkoztat. Persze itt is modernizált gépesített kisüzemre kell gondolni.  Mint arról szó volt a technikai fejlődés ezt egyre inkább lehetővé teszi.

A nagyüzemi munka ugyanakkor unalmasabb, jóval inkább kényszermunka jellegű, mint a kisüzemi munka. Az érdekes az egyéniségnek, képességnek megfelelő munka is fontos szükséglet, és ezt a kisüzemi munka sokkal jobban biztosítja. A jövőben a gépesítés automatizálás miatt nő majd szellemi munka aránya. Ez rendben van. Viszont sok embernek éppen a manuális ill. fizikai munkához van és lesz képessége és kedve. Ha jövőben csak olcsó nagyüzemi termelés folyik, akkor ezeknek az embereknek nem lesz olyan munkalehetőségük amelyben képességük és kedvük szerint dolgozhatnának. Jelenleg még van de ez is egyre inkább a tamagacsni, és plüssmaci előállításra korlátozódik, ami részben haszontalan munka. Ha kisvállalkozók részt tudnának venni a komolyabb, hasznosabb termelésben (házépítés, gépgyártás, ruhakészítés, élelmiszer előállítás, stb.), akkor ebben elégülne ki az ilyen emberek képessége kedve.

A problémakörbe vegyük bele a természetpusztítás és a túlnépesedés problémáját. Elvileg a tömegtermelés is lehet természetkímélő, és természetromboló és a kisüzemi termelés is lehet mindkettő. Az olcsó tömegtermelés azonban jóval hajlamosabb a természetromboló termelésre, mint az igényesebb tömegtermelés. A kisüzemi termelés közelebb áll az igényesebb tömegtermeléshez tehát, természetrombolás szempontjából valamivel előnyösebb. A természetrombolás is fokozza a szegénységet, mert az jelenleg már visszahat a gazdasági teljesítőképességre, erről később még részletesen kitérek. A szegény országok túlnépesedése is erősíti a szegénységet.

Visszatérve az eredeti problémára: az olcsó tömegtermelés csökkenti e a szegénységet? Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy az olcsó tömegtermelés, éppen a túlzott hierarchia miatt nem a szegények helyzetén javít, hanem középréteg túlfogyasztást eredményezi. A szegények ugyanis még az olcsó tömegtermelés termékeit sem képesek megvenni. A középréteg és főleg a gazdagréteg túlfogyasztása viszont természetromboló tényező. Gondolok itt pl. a termékek kihasználtságára, a szeméttermelésre. Hozzá kell tenni, hogy gazdagréteg túlfogyasztása nem az olcsó tömegtermelés miatt alakul ki, hanem amiatt hogy hatalmas jövedelem túlfogyasztáshoz vezet. Elég, ha megnézzük hogy jelenleg mi a helyzet? Megvalósult az olcsó tömegtermelés ennek ellenére nemigen csökken a szegény országok a szegény emberek száma. A logika azt diktálná, hogy már rég meg kellett volna szűnni a szegénységnek. A felsoroltak (hatalmas különbségek, viszonylagosan nagy természetrombolás, túlfogyasztás) miatt nem szűnik ez meg.

Ezzel szemben, ha nagyobb arányú lenne a kisvállalkozók aránya, ill. a modern kisüzemi technika, technológia aránya, akkor javulna helyzet. Valamivel kisebb lenne, a munkanélküliség, ezáltal a szegényréteg. Valamivel kevésbé lenne természetromboló a termelés. Valamivel csökkenne a túlzott vagyoni hierarchia (sok kisvállalkozó profitálna és nem kevés nagyvállalkozó) vagyis csökkenne a szegényréteg. Valamivel kisebb lenne a túlfogyasztás, mert csökkenne a középréteg által megvehető tömegtermék. Sok kicsi sokra megy. Ráadásul ebben az esetben színesebb, sokfélébb termékek jelennének meg, és jobban ki lenne elégítve képességnek, érdeklődésnek, kedvnek megfelelő munka igénye.

Ezt a hosszas elemzést két okból mondtam el. Egyfelől azt szeretném bizonygatni, hogy a probléma forrása nemcsak a termelésben van. Az igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia, a szegény országok túlnépesedése, okozza elsősorban a szegénységet. Továbbá a természetrombolás okozza a szegénységet.  A jövőben a gépesítés automatizálás miatt felszabaduló szellemi munkaerő nem az olcsó tömegtermelés továbbfejlesztésén fog munkálkodni, hanem a természetkímélő korszerű kisüzemi technikán, technológián. Az is egy komoly problémaforrás, hogy a természetkímélő technikára, technológiára a szükségesnél kevesebb energia van szánva. Ez is részben összefügg a nagyvállalkozókkal, mert azok jobban képesek az érdeküket érvényesíteni, ami nem azonos a természetkímélő technika technológia fejlesztésével és alkalmazásával. A monopolhelyzetről, a politikai befolyásról, pénzügyi manipulációkról, stb., melyek szintén a nagyvállalkozásokhoz kötődnek itt most nem beszélek.

A másik ok, pedig az hogy manapság munkahelyteremtés vonatkozásban elsősorban a nagyvállalkozások becsalogatást értik. Egyáltalán a gazdaságfejlesztést csak úgy tudják elképzelni, hogy abban a nagyvállalkozók multinacionális cégek a főszereplők. Ezt a felfogást szerettem volna cáfolni. Tessék kérem a kisvállalkozások a kisüzemek felé fordulni.

A vállalkozói szabadság a kisvállalkozások segítése. Rendszertényező. A/0 ábra. K jelű ábrák. 

Alcím: Az életképes, ugyanakkor becsületes kis és középvállalkozások feltételeinek kialakítása.

Érdemes átolvasni a negyedik tanulmányrész végén található, a piacgazdaságról, versenygazdaságról szóló fejezeteket.

Tulajdonképpen ez a rendszertényező a „nagytőke hatalma rendszertényező folytatása. Akkor ott megállapítottam, hogy az egyik cél a kis és középvállalkozások sokasítása, nem más, mint a nagyvállalkozások (gazdasági és pénzügyi) gyengítése és számbeli csökkentése. Tehát itt lényegében a nagyvállalkozások, középvállalkozások, kisvállalkozások arányáról van szó.

Nyilván a téma összefügg az igazságtalan és aránytalan (túlzott különbségű) vagyoni hierarchiával. A gyakorlati megvalósítás nyilván csak úgy történhet, hogy a vállalkozások felső fele valamelyest csökken, gyengül, alsó fele sokasodik, és másodsorban erősödik. Tehát itt a vállalkozások számáról is szó van és az egyes vállalkozások erősségéről (tőke, eszköz, stb.) is szó van. A gyakorlati megoldás a progresszív elvet, a fokozatosság elvét igényli. Elméletileg viszont az egyszerűség érdekében két nagy csoportra bonthatók a vállalkozások úgy hogy a középvállalkozásokat szétbontjuk erősebb, tehetősebb és gyengébb szerényebb vállalkozásokra. A két nagy csoport tehát a kisvállalkozások (a gyengébb középvállalkozásokkal együtt) és a nagyvállalkozások, nagytőke (ez erősebb nagyobb középvállalkozásokkal együtt).

Az első kérdés: mi lesz a nagyszabású magánberuházásokkal (tőkekoncentrációval) ha csökken a nagyvállalkozások aránya?

Először is azt kell tisztázni, hogy azokat a gazdasági területeket, amelyek nagyüzemet igényelnek és nem alakítható ki versenyhelyzet, az államnak kell működtetni.

Másodszor is azt kell látni, hogy a technikai, technológiai kényszer, ami a nagyvállalatokat, nagyüzemeket igényli az már napjainkban is sokkal kisebb, mint volt és feltehetően tovább fog csökkenni. Korábban a technika hatalmas összefüggő gépsorokat, futószalag-termelést, tömeggyártást igényelt. A technikai fejlődés szükségszerűen elindult a miniatürizálás felé. Egyszerűbb jóval kisebb, és könnyebben kevesebb embert igénylő gépek eszközök alakultak ki. A múltban pl. a hatalmas traktorok, kombájnok stb. csak a nagyüzemi termelést tették lehetővé. Manapság a kisebb gazdaságot kisebb korszerűbb gépekkel, kevesebb emberrel, hasonló gazdaságossággal lehet üzemeltetni, mint a nagygazdaságot. Ugyanez elmondható más területekről is pl. egy cipőgyárról, egy bútorüzemről, stb. Sőt lassan akár egy mini-erőművet is létre lehet hozni gazdaságosan. Nem mondom, hogy nagyüzemi technológiai kényszer teljesen megszűnt volna, de mindenképp csökkenő tendenciát mutat.

A tőkekoncentráció másik megoldása lehet a kisvállalkozások egyenlő társulás a különböző szövetkezetek és hasonló megoldások. A múltbeli és jelenlegi jogi szabályozás hiányossága azt eredményezte, hogy ezekből nagyvállalkozások alakuljanak ki. Olyan jogi szabályozásra van szükség, amely ennek a lehetőségét csökkenti, ugyanakkor a kisvállalkozások együttműködését serkenti. Itt jegyzem meg, hogy ez az egész problémakör megint egy olyan terület melyet a piacgazdaság főleg a kapzsiságdeterminált piacgazdaság önmagától nem képes, nem akar megoldani. A központ irányítás akaratára és intézkedésre van szükség. Ez az egész tanulmány az állam feladatairól szól lényegében.

Néha egészen alapvető és egyébként is szükséges jogi szabályozás, az ami segíti az együttműködést. Ilyen például az adóságok rendezését szolgáló jogi szabályozás. Ha ez nehézkes, rosszul működik akkor, persze ez gátja kisvállalkozások együttműködésének.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy nagyvállalkozásoknak van egy természetes előnye a kisvállalkozásokkal szemben ez pedig: a centralizált vezetés előnye a decentralizált vezetéssel szemben.   Gyakorlatilag arról van szó, hogy pl. az egyszemélyes vezetőnek, csak magával kell megegyezni, ami nyilván könnyebb mintha vezetőnek mási húsz vezetővel kell megegyezni, egyeztetni. Sok kiskereskedő minden nehézség nélkül kialakít egy piacot, de nagy nehézségekkel alakít ki egy szupermarketet. A szupermarketben pedig kényelmesebb vásárolni, mint a hagyományos piacon. Egyébként ez a példa arra is, hogy megmutassa a nagyvállalkozások nemcsak azokon a területen uralják a gazdaságot ahol technikai kényszer van. A kereskedelemben nincs technikai kényszer. Ahhoz hogy a kisvállalkozók szupermarketet alakítsanak ki (X vállalkozóé a pékáru, Y vállalkozóé a húsáru, Z vállalkozóé a könyv, stb.) nagyobb, szervezettebb együttműködésre van szükség.

Ennek több feltétele van: a felsoroltakon kívül, egy direkt ilyen irányú célzatú állami szabályozás.  Feltétel még egy magasabb szintű kisvállalkozói tudat és magatartás.

Az azonban megállapítható hogy a nagyvállalkozásoknak is vannak természetes előnyei, ráadásul az akarat erőérvényesítő képességük nagyobb, tehát 30 éven belül csak a csökkentésről lehet szó.

A kérdés itt is az, hogy végeredményben hogy az előnyök vagy a hátrányok vannak túlsúlyban.

A segítség másik oldala a pénzügyi segítség. Az adózásnak, a segélyezésnek, az állam által támogatott hiteleknek progresszívnek kell lennie. Vagyis minél kisebb a vállalkozás annál nagyobb pénzügyi segítséget kapjon (adócsökkentés, kamat nélküli hitek stb.), minél nagyobb a vállalkozás annál kevesebbet kapjon, illetve annál inkább növekedjen az elvonás az adó. Ez nemcsak az igazságosabb vagyonelosztás miatt fontos, de a megfelelő arány miatt is. Különböző indirekt szabályozással is lehet a kisvállalkozásokat erősíteni. Pl. az alkotóházak létrehozásával, a könnyített újítási eljárással, ezek azonban az innovációval vannak összefüggésben. Az egyszerűsített adó is a kisvállalkozásoknak kedvez.

Az alapkérdés azonban: miért jó a kisvállalkozás? Az előbb már felmerült egy pár válasz. Szerintem a kisvállalkozás jobban segíti az innovációt, az áruk választékbőségét. A kérdés másik fele inkább az: mik a hátrányai nagyvállalkozásoknak?

Azt látni kell, hogy a normál piacgazdaság lelke, lényege a kisvállalkozás. Ennek megértéséhez feltételezzünk egy olyan szélsőséges esetet, hogy Magyarország magángazdaságát húsz nagyvállalkozás működteti, és nincsenek kisvállalkozások.  Ebben az esetben a dolgozók 99%-a alkalmazott lesz, és 1% lesz vállalkozó. Ebben az esetben szinte nem érvényesül (csak 1% vonatkozásában) a tulajdonosi, vállalkozói büszkeség az ebből eredő munkamotiváció és nem érvényesül a vállalkozói szabadság és ebből erdő mozgékonyság. Arról nem is beszélve, hogy a versenyhelyzet is eltorzul. A vállalkozói szabadság, a tulajdonosi büszkeség és ebből eredő munkamotiváció egyrészt közérzetjavító elemek. Másrészt olyan humán erőforrások melyeket nem nélkülözhet a gazdaság. A brezsnyevi szocializmus ezt sem ismerte fel, a jelenlegi kínai szocializmus ezt felismerte. Levonható a következtetés: minél nagyobb a nagyvállalkozások aránya, annál kisebb a vállalkozói szabadság, mozgékonyság, a tulajdonosi büszkeség és munkamotiváció, mint humán erőforrás. Minél nagyobb a nagyvállalkozások, aránya annál nagyobb a piactorzító tényezők kialakulásának lehetősége, ill. az igazságos verseny lehetősége. A húsz nagyvállalkozás szinte azonos helyzetet teremtene, mint egy államosított gazdaság. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy jelenleg már túl nagy a nagyvállalkozások aránya és ráadásul ez egy növekvő tendencia. Úgyhogy az említett példa miszerint Magyarország magángazdaságát húsz nagyvállalkozás tarja a kezében, nem egy alaptalan fikció.

Itt még felhívhatom egy trükkre a figyelmet, miszerint a nagyvállalkozások tartják életben a beszállító kisvállalkozásokat. Itt azt kell látni hogy mi a különbség a kötetlen munkaidejű alkalmazott és a független vállalkozó között. A függési ill. kiszolgáltatottsági viszony. Amennyiben a „kisvállalkozó” munkája, jövedelme ki van szolgáltatva a nagyvállalkozónak akkor az nem nevezhető kisvállalkozásnak. Ebben az esetben nem érvényesül a vállalkozói szabadság nincs mozgástér, nincs önálló döntés.

A kisvállalkozói önálló döntés egy eleme a gazdasági demokratizmusnak, miszerint a népréteg (annak egy jelentős része) dönthet gazdasági kérdésekben.

Lényegében a következőről van szó. Vagy elismerjük a gazdaságban a verseny fontosságát és akkor csak különböző független egymással versenyző vállalkozásokban, gondolkodunk, vagy valamiféle együttműködő verseny nélküli gazdaságban gondolkodunk. Ebben az esetben jöhet szóba, egyrészt az állam által irányított mondjuk gebingazdaság, bedolgozó (vegyes) gazdaság. Ebben az esetben jöhet másrészt szóba a nagyvállalkozások által irányított gebingazdaság, bedolgozó gazdaság. Én azt vallom, hogy az igazságos versenyre szükség van. Tehát a vállalkozások viszonylag békés küzdelme lehetséges, valamint lehetséges az időszakos és eseti együttműködés. Egy általánosan szervezetten együttműködő (érdemi verseny nélküli) gazdaság azonban 30 éven belül ne jöjjön létre (csak erőltetten tudna létrejönni) mert az ártana gazdasági, társadalmi fejlődésnek. Vagyis maradjon fenn, de legyen normálisabb, igazságosabb a piacgazdaság, versenygazdaság. Ugyanakkor lehetséges, hogy 30 éven túl, jó esetben mikor minden megváltozik, már lehet gondolkodni egy általánosan szervezettebb együttműködő gazdaságban. A versenyszellemet, mint alapvető szükségletét akkor is ki kell majd elégíteni. Egyelőre azonban a szervetten együttműködő gazdasággal, az irányító (az állami vezetés vagy a nagytőke) visszaélne, saját érdekei szerint alakítaná.

A K. jelű ábrákat azért érdemes átnézni, mert a magán kisvállalkozók egyfajta civil közösségek.

A vállalkozások ( kis és középvállalkozások) becstelensége.

E rendszertényező keretében térnék ki erre a súlyos problémára. Rengeteg trükk, csalás, becstelenség van, és most ezeket nem sorolom fel. Kétségkívül a közép és nagyvállalkozások, sőt az állam is becstelen, de azért egy alkalmazottnak talán valamivel kisebb érdeke van a fogyasztóval szembeni csalásra, trükközésre. Ha a gazdaságot a kisvállalkozásokra akarjuk építeni, akkor ezt a problémát meg kell oldani.

Ez megint egy olyan probléma, amit a piacgazdaság, a versennyel együtt sem tud megoldani, szükség van az állami beavatkozásra.

Magyarországon a 2000-es évekre hihetetlenül elbecstelenedtek a kisvállalkozások. Szerintem a 80%-uk rendszeresen alkalmaz valamilyen trükköt, csalást. Ennek egyik oka a kialakult erősen kapzsiságdeterminált piacgazdaság, amit nevezhetünk vadkapitalizmusnak is. A másik ok a magas adó, ill. az, hogy csak csalással képesek a kisvállalkozások megfelelő profitot realizálni. Ugyanakkor, ha ezek az okok nincsenek, akkor is, bár csökkenve, de fennáll ez a probléma.

Pl., nemrégiben elromlott a hűtőgépünk. Már rettegve hívtam ki a szerelőt. Először is leinformáltam hogy mennyi a kiszállási díj. A szerelő megállapította, hogy a hűtőgépet be kell vinni a szervizbe. Kérdésemre nagy nehezen kinyögte, hogy valószínűleg 20. 000 Ft lesz a javítás, mert szerinte igen sok munkaórába kerül a javítás. Megköszöntem és kihívtam egy másik szerelőt. Ő már a helyszínen javította volna, elmondta, hogy a javítás megvan fél óra alatt, viszont az alkatrész 10.000 Ft, ezért a javítás 15.000 Ft lesz. A negyedik szerelő végre megjavította 2000 Ft alkatrész és félórai munka után, összesen 7000 Ft-ért. Viszont eközben elment a kiszállásokra, telefonokra 5000 Ft-om, az elpocsékolt időt, energiát, idegeskedést nem is számítom. A piacgazdaság tehát ilyen szinten működik. Sokszor halljuk: a megoldás az, hogy figyeljen a fogyasztó. Azt elfelejtik hogy ezen figyelés (óvatosság) pénzbe, időbe fáradtságba kerül. Azokról nem is beszélek, aki jóhiszemű figyelmetlenségük miatt mégis át lesznek verve.  Ez csak egy példa az ezer közül.

A megoldás részben a sokkal sűrűbb szigorúbb, szigorúbban szankcionált állami ellenőrzés lenne. Pl. a hatóság, megtehetné, hogy léprecsalja az ilyen vállalkozókat. Pl. imitált környezetbe kihívja a szerelőt, egy olyan géphez melynek az alkatrészköltsége 2000 Ft és fél órai munkát igényel. Vagy ilyen gépet bevisz a szervizbe. Ha pedig a szerelő (mester, kisvállalkozó, stb.) hazudik, félretájékoztat, vagy 50%-nál magasabb díjat számol, akkor jöhet a büntetés. Van azonban egy kibúvó: a szabad árazás rendszere.  Már több helyen kifejtettem hogy a piacgazdaság egyik feltétele a szabad árazás, ez azonban nem korátlanul szabad árazást jelent. A limitáltan szabályozott szabad árazásban is működik a piacgazdaság. Tehát a megoldás másik része egy olyan átfogó szabályozás (törvény), ami az árakat, az árazást bizonyos keretek, közé szorítja. Pl. az árak, a bekerülési árhoz, vagy a piaci árhoz, stb. csak bizonyos százalékkal térhetnek el.

A trükkök csalások tehát több csoportra oszthatók. Egy részük, a félrevezetésből, csalásból adódik. Ezt az árazás szabályozása nem tudja megoldani, viszont a csalás (haszonszerzés céljából történő félrevezetés) jogilag jelenleg is bűn. Ezen problémát sokkal szigorúbb ellenőrzéssel és erősebb jogi háttérrel akár holnaptól is meg lehetne oldani. A másik csoport a szabad árazás problémája, amit kissé nehezebb megoldani de nem lehetetlen.

A következő nagy csoport a garanciális szabálytalanságok.

A következő nagy csoport a csőddel kapcsolatos visszaélések csoportja.

Egyszerűen kiszáll, eltűnik a vállalkozó, egy sereg károsultat hátrahagyva, és vagy nem találják meg, vagy ha meg is találják, szétteszi a kezét: hát kérem rosszul gazdálkodtam, elfogyott a pénzem. Vagy valóban ez történt, vagy többnyire már régen valahová eltette lopott pénzt, csak imitálja a csődöt. A jog pedig statisztál ehhez. A jog azt mondja: tisztelt károsult, polgári peres eljárásban érvényesítsd a károd megtérülését, ha tudod.

Jó, de mi legyen a rosszul gazdálkodókkal, akiknek nem jön be a vállalkozásuk.

Szerintem, abból kell kiindulni, hogy a vállalkozó kötelessége előre kalkulálni, és ha felmerül a csőd lehetősége, akkor már nem vehet fel olyan pénzt akár előrefizetést, akár kölcsönt, hitelt, stb., amit nem biztos, hogy vissza tud fizetni (munkával termékkel, stb.). És ha mégis ezt teszi, akkor bűncselekményt követ el, kvázi csalást, lopást követ el.

Általában azzal jogi alapelvvel van probléma, hogy a csalás, az csalás, a károkozás, az károkozás, ezek bűncselekmények, függetlenül attól, hogy ki, miért hogyan. A jognak a károkozást, ártást bűncselekménynek kell tartania, és azután jöhetnek az enyhítő és súlyosbító körülmények. A jogrendszer szorul reformra, aminek a lényege: minden X pénzen felüli károkozás bűncselekmény. Ezután jönne egy részletes vizsgálat, amely esetenként, ritkán átsorolná az esetet a vitatható károkozás kategóriájába, amely már lehet polgári peres eljárás.   

Viszont a visszafizetésnek, a kártalanításnak meg kell történnie, lehetőleg valóságosan, akár az olyan magánvagyonból is, amely bárhonnan ered, bárhol van. Ha pedig egészen bizonyos, hogy nem jöhet létre a visszafizetés, akkor pl. le, kell ülni a károkozást. Az egész problémakört a jognak, rendőrségnek, bíróságnak sokkal komolyabban, szigorúbban kell vennie.  

A jelenlegi ellenőrzés hiányos, nemcsak fogyasztó jogos kára sikkad el, de sokszor a kisvállalkozó is érdemtelenül kap büntetést. Ki kell alakítani egy valóban igazságos ellenőrzési rendszert.

Az életképes, ugyanakkor becsületes kis és középvállalkozások feltételeinek kialakítása (összefoglalás).

A nagytőke, a bankszektor tisztességtelenségéről, más fejezetben írok, itt csak a kis és középvállalkozókról van szó.

A kis és középvállalkozások akkor lesznek versenyképesek, jól működők, ha tisztességesek. A tisztességes gazdaság nemcsak erkölcsi tényező, közérzetjavító tényező, de vagyonelosztó tényező, és termelésnövelő tényező is. A tisztességtelen gazdaság több okból kevesebbet rosszabb minőségben termel, mint a tisztességes.

Az alapprobléma, hogy kis és középvállalkozások szinte rá vannak kényszerítve a csalásra, tisztességtelenségre, másképpen nem tudnak létezni. Tehát először is azt kell biztosítani, hogyha egy átlagos (hasznos és igényelt terméket, szolgáltatást előállító kisvállalkozás) tisztességesen működik, akkor fenn tudjon maradni, tisztességes profitot tudjon termelni. Ennek az egyik oldala a kisvállalkozások segítése. A másik oldal viszont, ha ez általában biztosítva van, akkor viszont a tisztességtelenséget komolyan meg kell torolni. Kis hazánkban, de talán máshol is, ennek ellenkezője van: nincs biztosítva tisztességes fennmaradás, de ezért a hatalom a jog cinkosan elnéző a csalásokkal szemben. Ha gazdasági csalás van, akkor a jog ilyen-olyan kiskapukat enged meg, akkor szépen ki lehet farolni szinte büntetés nélkül. Innen már csak ismételni tudnám magam: az üzleti csalások, károkozások, is csalások, károkozások bűncselekmények. Mert milyen rendszer az, ha ellopnak tőlem egy ötezer forintos tévét, akkor az bűncselekmény, azért ülni kell, ha pedig becsap egy vállalkozó 100 ezer forinttal, vagy millióval, akkor az rendben van, legfeljebb perelni lehet. Ugyanakkor, amikor a jogról van szó, mindig előjön, hogy az igazságosság, a biztonság és ezek biztosítékai (szigorú törvények, rendőrség, bíróság) ebben a rendszerben, gyengék, hiányosak, alulértékeltek.  Ennek több oka is van, de egyik sem a nép érdekéről szól.

A feladatok vázlatosan.

Mivel a nagytőke (nagyvállalkozások) gyengítésének feladatait egy másik rendszertényezőben felsoroltam ezért azokat nem szükséges megismételni.

A kisvállalkozások (kis és kisebb középvállalkozások) segítése, önmagukhoz, és a nagyvállalkozásokhoz képest is, egyenletesen növekvő ütemben, a következő eszközökkel: a kisvállalkozások (középvállalkozások) progresszíven csökkenő adókedvezménye, segélyezése, kedvezményes hitelezése.

A szabályozás szempontjai: a kisvállalkozások szabadságának (egyszerű enyhén korlátozott bürokráciamentes, stb.) biztosítása. Az adórendszer leegyszerűsítése, legalábbis a vállalkozások szempontjából. A kisvállalkozások összefogását, együttműködését elősegítő általános (adóságok, csalások gyors igazságos rendezése) és konkrét szabályozás.

A vállalkozások, kisvállalkozások becsületességét biztosító sűrűbb, átfogóbb, szigorúbb ellenőrzés, szankcionálás. A csalások félrevezetések ellenőrzése szankciója. Igazságosabb hatékonyabb ellenőrzési mechanizmus kialakítása. A szabad árazás limitált szabályozása.

Általában azzal jogi alapelvvel van probléma, hogy a csalás, az csalás, a károkozás, az károkozás, ezek bűncselekmények, függetlenül attól, hogy ki, miért hogyan. A jognak a károkozást, ártást bűncselekménynek kell tartania, és azután jöhetnek az enyhítő és súlyosbító körülmények. A jogrendszer szorul reformra, aminek a lényege: minden X pénzen felüli károkozás bűncselekmény. Ezután jönne egy részletes vizsgálat, amely esetenként, ritkán átsorolná az esetet a vitatható károkozás kategóriájába, amely már lehet polgári peres eljárás.  

Viszont a visszafizetésnek, a kártalanításnak meg kell történnie, lehetőleg valóságosan, akár az olyan magánvagyonból is, amely bárhonnan ered, bárhol van. Ha pedig egészen bizonyos, hogy nem jöhet létre a visszafizetés, akkor pl. le, kell ülni a károkozást. Az egész problémakört a jognak, rendőrségnek, bíróságnak sokkal komolyabban, szigorúbban kell vennie.  

Ugyanakkor, amikor a jogról van szó, mindig előjön, hogy az igazságosság, a biztonság és ezek biztosítékai (szigorú törvények, rendőrség, bíróság)  ebben a rendszerben, gyengék, hiányosak, alulértékeltek. Ennek több oka is van, de egyik sem a nép érdekéről szól.

Természetesen ezen feladatok egy független tudományos demokratikus testületrészt (vezetésrészt) igényelnek. A testületrészt esetleg össze lehet vonni más testülettel.

A történelmi és százalékos értékelés. Lényegében hasonló, mint a nagytőke hatalma történelmi értékelése. Egyrészt van egy pozitív fejlődés: a rabszolga a jobbágy, a bérmunkás helyett létrejöhetett, növekedhetett a kisvállalkozói réteg. Másrészt: a nagyvállalkozások a kisvállalkozásoknál, (a kisvállalkozások kárára) is erősebben fejlődtek. Rabszolgatartó rendszer 0,8%, feudalizmus 1,1%, klasszikus kapitalizmus 1,3%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 1%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,5%? Tényleges demokrácia 2%.

A gazdasággal kapcsolatos rendszertényezők felsorolása és azok összefüggései. A gazdasági rendszer felosztásai. B/3, és más B/1, B/2, B/4 gazdasági ábrák. Elméleti rendszertényező. 

A gazdasági rendszertényezők (gyakorlati) több ábrán, B/2, B/3, B/4, stb. ábrán szerepelnek. Elsősorban azonban a B/3 ábra tartalmazza az összes gyakorlati rendszertényezőt. Vannak a viszonylag különálló tényezők, vannak a gazdaságnak nagyobb alegységei, és vannak nagyobb alegységeknek résztényezői.

Tényező pl.: a nagyvállalkozások (nagytőke) hatalma, és az általános feladatok.

A nagyobb alegység: a termelés mennyisége az innováció.  Nagyobb alegység: a gazdaság és pénzügyi irányítás, szabályozás jellege és aránya. Ennek résztényezői: Az állami gazdaság és magángazdaság jellege általában. A magángazdaság és állami gazdaság aránya. A hatékony állam. A gazdasági arányok. A tudományos hosszú és középtávú termelés-tervezés. A nagyvállalkozások és kisvállalkozások aránya, a kisvállalkozók segítése, a vállalkozói szabadság. Az árképzés és haszonkulcs.

A következő nagyobb alegység: a fogyasztás-kiválasztás. Ennek résztényezői: a költségvetés. A piactorzítás és a piacgazdaság jellege.

A következő nagyobb alegység: a termelés mennyisége és az innováció. Ennek résztényezője: a munkaintenzitás munkamotiváció.

A következő nagyobb alegység: a pénzügyi rendszer. Ennek résztényezői: a pénzügyi rendszer jellege. A monetáris irányítás. A pénzérték pénzváltás. A tőzsdetípusú kereskedelem. A hitelezés, finanszírozás. A pénzügyi arányok. A hosszú távú hatástanulmányok.

A következő nagyobb alegység: az új helyzet felismerése, a hasznos munka hasznos termékszelektálás.

A következő nagyobb alegység: az elosztási rendszer. A jövedelem és vagyonelosztás a munka nélkül szerzett jövedelmek az állami bérpolitika a minimálbér.

Nem ígérem, hogy a tényezők nevei itt, vagy máshol betűre pontosan megegyeznek. Ez a sorrend sem mértékadó. A gyakorlati rendszertényezőket ugyanakkor egy sereg elméleti rendszertényező fűszerezi.

Miért ezek a gyakorlati rendszertényezők? Hol maradnak az olyan kifejezések, mint ipar, mezőgazdaság, kereskedelem, stb.?

Arról már szó volt, hogy én nem követem a jelenlegi tudományos kategóriákat. Ezektől nem zavartatva kialakítottam egy másfajta rendszert, nem azért mert feltétlen mást akartam, hanem azért mert így találtam logikusnak, értelmesnek.

 A megértéhez először is tisztázni kell mik azok a rendszertényezők. A rendszertényezők összefüggő problémakörök, összefüggő feladatok. Méghozzá a legfontosabb problémakörök és feladatok, melyeket a legfelső irányításnak, a jogalkotásnak kell megoldani. Pontosabban ezek a gyakorlati rendszertényezők. Az elméleti rendszertényezők olyan problémakörök melyekhez különböző okokból nem taroznak konkrét feladatok, de kijelölnek általános feladatokat. Céljuk a helyes elmélet kialakítása és annak megértése. A helyes elmélet pedig helyes gyakorlatot hoz létre. Az elméleti rendszertényezőkkel a tudománynak, oktatásnak, tájékoztatásnak kell gyakorlatilag foglakozni.

Az én rendszeremben az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, a piac törvényei, stb. csak másodlagosak, a szaktörvénykezés és a végrehajtás ágazatai.

Nálam ebbe a sűrített összefoglalásba nem férnek bele ezek a témák. Tehát nem tagadom ezek létezését, csak nem tartom elsődleges kategóriáknak. Én viszont visszakérdeznék: a jelenlegi irányításból és tudományból miért hiányoznak az én rendszertényezőim? Miért nincsenek ilyen kiemelt kategóriák, egységek? Szerintem a jelenlegi legfelső elmélet és gyakorlat ( irányítás, jogalkotás) nincs kellőképen kategorizálva. Pontosabban az alsó, végrehajtó szint kategóriái (ipar, mezőgazdaság kereskedelem, stb.) szerint van kategorizálva. Ez a tanulmány nem tesz mást csak a sok lényeges elemből, kiemeli a leglényegesebb elemeket, az alapvető okokat, célokat, összefüggéseket, hatásokat, stb. A rendszertényezők nem mások, mint a leglényegesebb, legjelentősebb elemek.

Nemcsak a társadalmi rendszer függ össze igen sok szálon a gazdasági rendszerrel, de a gazdasági rendszer tényezői is sok vonatkozásban függnek össze egymással. Az ábrákból sokféle összefüggés kiolvasható, ezért készültek. Az összefoglalás összefoglalásába nem fér bele egy részletes elemzés a millió összefüggésből. Mindenesetre a B/3 ábra megjegyzése miszerint minden összefügg mindennel, és mindenhova húzhatnék nyilat az igaz, és nemcsak erre az ábrára. Csakhogy ezek az összefüggések nem jelentősek a nyilaknak nagyon halványaknak kellene lenni. A sok halvány nyíl pedig még zavarosabbá tenné az amúgy sem egyszerű ábrákat. Megpróbáltam a csak jelentősebb összefüggéseket, hatásokat kiválasztani és benyilazni. AB/3 ábrából kiolvasható talán az összefüggés hogy a gazdasági rendszertényezők mire hatnak leginkább: a termelés, szolgáltatás mennyiségére, a termelés, szolgáltatás struktúrájára, ill a teremelés szolgáltatás elosztására. Ugyanakkor a nyilak nem jelzik a hatás erősségét sem a hatás negatív ill. pozitív irányát. A B/2 ábra leegyszerűsítve utal erre: a demokratikus jó tényezők demokratikus jó megoldásokat, pl jó fogyasztás-kiválasztást, demokratikus jó pénzügyi rendszert, normál igazságos magángazdaságot, stb. okoznak. Egyszerűen. a demokratikus jó tényezők erősítik egymást a kapitalista tényezők melyek kevésbé jók és demokratikusak szintén erősítik egymást. Több helyen kifejtettem, hogy ha lehet egyáltalán rangsorolni, akkor a sorrend a következő: politikai vezetés politikai rendszer, gazdasági vezetés jellege és ezekből következik a többi tényező jósága demokratizmusa. Ugyanakkor a politika, hatalmi rendszer is sok tényezőből áll össze. Egy-egy rendszertényező mennyire fontos, mekkora a hatása azt maximális százalékok árulják el. Az is kérdés hogy a termelés (fogyasztás) mennyisége és minősége, a termelés (fogyasztás) struktúrája, vagy a termelés elosztása a fontosabb. A termelést és a fogyasztás bizonyos szempontból megegyezik, hiszen azt fogyasztják, amit megtermeltek, és azt termelik, amit fogyasztanak. A fogyasztás és a szükségletek kielégítése is bizonyos vonatkozásban azonos. Tágabb értelemben egyféle fogyasztásnak tekinthető a lelki szükségletek kielégítése, sőt a fegyverkezés a háborúzás is. Pl. a fegyverkezés, katonaság összefüggésben van a biztonság szükségletével.

Visszatérve tehát mi a fontosabb. A termelés mennyisége, minősége?  Avagy termelés struktúrája? Esetleg a termelés elosztása? Nem is olyan könnyű erre válaszolni. A termelés struktúráját felértékeli hogy nemcsak a jó termékek (jó fogyasztás) arányáról van szó, hanem vannak kifejezetten káros termékek (fogyasztások) is. Továbbá felértékeli a jelenlegi fogyóban levő természeti erőforrások problémája. Tehát nem csak arányokról de jó vagy rossz, káros irányokról is van szó.

Ha kevés a termelés mennyisége, akkor hiába jó a struktúrája. Csak az osztható el amit megtermeltek. Másfelől beszéltem arról a katonai és egyéb előnyről, amit a fejlett technikával, technológiával rendelkező bír a fejletlennel szemben. A termelés mennyisége és a technikai technológiai előny bizonyos szempontból azonos. Ezek szerint a termelés mennyisége (minősége) a legfontosabb.  Ugyanakkor nem kívánatos olyan ország, amelyik más népeket elnyom nyomorba tart, hiába nagy a termelés mennyisége. A háborús kiadások és a túlzott fegyverkezés is hosszabb távon káros mind a saját ország, mind a más országok számára. Nem kívánatos egy olyan országban élni melyben nagy a termelés mennyisége, ezek minősége is jó, viszont ezen termékek jelentős része hosszabb távon  káros ( drog, alkohol, cigaretta, más egészségromboló termékek élelmiszerek, természetromboló termékek, stb.). A fölösleges termékek is károssá válnak, pl a környezetszennyezés miatt. Ha mindezeket figyelembe vesszük akkor azt mondhatjuk, bizony a termelés struktúrája legfontosabb.

Igaz hogy azt lehet elosztani, amit megtermeltek, létrehoztak, tehát a termelés a fontos. Ez az egészre igaz de nem igaz a részletes elosztásra.   A múltban és jelenleg a részletes elosztás nem a valós termelés, hasznos munka alapján történt. Tehát a múltban és a jelenben a részletes elosztást kell érteni a termelés elosztás (jövedelem és vagyonelosztás) alatt. Hiába nagy a termelés mennyisége és jó a struktúrája, ha az igazságtalanul van elosztva. Eleve ha az országnak kevesebb jut mint amennyi járna akkor mindenki rosszabbul él, a helyzet ugyanaz mintha kevesebb lenne termelés mennyisége. Ha egy réteg luxus módón él a többség pedig nyomorog, akkor az ugyanolyan hatású a többségre nézve mintha kevés lenne a termelés mennyisége. Mindezt tetézi még az igazságtalanság érzése, melyet felfoghatunk egy lényeges szükséglet kielégítetlenségnek. Jobb egy szegényebb, de igazságosabb, békésebb országban élni, mint egy gazdagabb de igazságtalan viszálykodó országban élni. Ezeket figyelembe véve a termelés részletes elosztása tűnik a legfontosabbnak. Persze nagyon sok egyéb szempont is van, pl. a jövedelemelosztás, összefügg a hatalmi elosztással és a demokráciával. Avagy, ha rossz az elosztás, akkor a struktúra sem lehet tökéletes. Én úgy gondolom, hogy a termelés mennyiségének fontossága 28%, a termelés struktúrájának fontossága 36%, a termelés elosztásának, fontossága 36%. Ugyanakkor a termelés mennyiségét többnyire a gazdasági elemek határozzák meg A fogyasztás-kiválasztásban (struktúra meghatározásban) jóval több politikai hatás. A termelés részletes elosztását (jövedelem és vagyoni elosztást) többnyire politika, ill. a szükségszerű tényezők határozzák meg, határozza meg. Tehát gazdasági vonatkozásban közel egyforma a három egység (a termelés mennyisége, minősége, a termelés struktúrája, a termelés részletes elosztása) fontossága.  Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni hogy a politikai, társadalmi rendszer jobban meghatározza gazdasági rendszert mint fordítva. A rendszertényezők fontosságának megállapítása ennél bonyolultabb, hiszen egy rendszertényező egyszerre hat a termelés mennyiségére, struktúrájára és az elosztására, csak nem egyforma erősséggel.

A gazdasági rendszertényezők összefüggésének egy másik vonulata a gazdaság határai a gazdaság részei, a szűken és bőven értelmezett gazdaság.

Megkérdezhető: pl. a költségvetés például miért gazdasági tényező, mikor a politikai vezetés hozza, mikor politikai lelki szükségletekről is szól. Azért gazdasági tényező, mert jelentősen maghatározza termelés, szolgáltatás struktúráját és ez szerintem leginkább gazdasághoz köthető tevékenység.

Nem tudom hogy a jelenlegi közgazdaságtan hová teszi a gazdaság határait, de aki mélyebben belegondolt ebbe a kérdésbe az tisztában van azzal hogy sok helyre tehető ez a határ. Én mindenesetre felsorolok egyféle felosztást, amit elfogadhatónak tartok. A legfelső gazdaságirányítás szintje (jelenleg nagypártok, parlament, kormány, stb.). A szaktörvénykezés szintje. (jelenleg kormány). A végrehajtás jogalkalmazás szintje. A magángazdaság egysége.

A legfelső gazdaságirányítás felosztása: politikai, hatalmi irányítás, gazdasági irányítás, pénzügyi irányítás. Továbbá a magángazdaság irányítása gyakorlatilag a nagytőke befolyása. Ezeknek különböző egyvelegei jöhetnek létre. Mikor általában gazdaságirányításról, vezetésről vagy gazdasági pénzügyi irányításról, vezetésről beszélek, az összes egységet beleértem. A szaktörvénykezés ágazatokra bomlik. A jogalkalmazás végrehajtás szintje két részre osztható (B/4ábra) a gazdaságirányítás jogalkalmazó részére pl. APEH. A másik végrehajtó egységbe tartoznak az állami szolgáltatások, mint pl. a korházak, iskolák, stb. továbbá idetartoznak az állami vállalatok, mint pl. a MÁV, a BKV, stb. Itt meg kell jegyezni, hogy én a jelenlegi kormányokat nem tartom végrehajtó egységeknek, mert jelentős a jogalkotó funkciójuk. Az állami szolgáltatások, és vállalatok speciális végrehajtó intézmények, mert más szabályozást igényelnek, mint a klasszikus jogalkalmazó intézmények (pl APEH). Mindezt a B/4 ábra mutatja. A magángazdaság, mint azt korábban említettem alapvetően két részre osztható: kisvállalkozások és nagytőke. A gazdasági rendszertényezőknek az itt felsorolt gazdasági egységekhez különböző kötődésük van. Ezek a kötödések is kiadhatnak egyféle összefüggésrendszert.

Ugyanakkor a népréteg jogorvoslati, szempontjából a jelenlegi magán nagyvállalatok kvázi állami szférának felelnek meg. Erről még szó lesz.  A gazdaság még felosztható két nagy egységre: gazdaság és pénzügy. Ezen kívül még sokféleképp felosztható, például a jelenlegi minisztériumok szerint. Ez a felosztás, ahogy ezt már mondtam is, egy szerintem alacsony szintű felosztás.

A gazdasággal kapcsolatos rendszertényezők kijelölik a gazdaság határait.

A következő problémakör az állami gazdaság és magángazdaság határa melyről egy másik fejezet szól.

Az állam, az állami gazdaság témájához kapcsolható ismétlések fejezete. Elméleti rendszertényező.

 Ismétlés.

A jövő fejlettebb rendszerében, a társadalom legfőbb értékrendje (a szükségletek, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, egészség, természetóvás,  tudás, kultúra, anyagi szükségletek, prioritási sorrendje) természetesen benne lesz az alkotmányban. Az egészséges, helyes struktúra (szükségleti prioritás) hatékony működést hoz majd létre, a jelenlegi rossz struktúra rossz hatékonyságú működést hozott létre.

Egyik, másik szükséglet jelenleg is áttételesen megjelenik az alkotmányban, de elég zavaros ez a megjelenés, nincs pontos értékrend (prioritási sorrend). És jelenleg a népréteg, többség érdemlegesen nem vesz részt, az alkotmány alakításában. A jövőben a népréteg, többség véleménye is alakítja az alkotmányt, szükségletek prioritási sorrendjét pedig elsősorban a népréteg, többség véleménye határozza meg. Az alkotmány a legfőbb, a vezérlő, és egyben a lassan változtatható elvek, törvények gyűjteménye. (Az alkotmánynak lesz egy lassan változtatható része és lesz egy nagyon lassan változtatható része.) Az alkotmány fogja meghatározni, hogy többek között az igazságosság szükséglete, mely szorosan összefügg a biztonsággal, a társadalom számára milyen prioritású. És persze a jövő alkotmánya a többi fontos szükségletet (az önrendelkezést, az egészséget, az egészséges környezetet, természetet, a tudást, az anyagi (testi, tárgyi) szükségelteket, stb. szépen, pontosan a helyére teszi. És ez az alkotmányos társadalmi értékrend sok mindent meghatároz, meghatározza az állam nagyságát, szerepét, az államon belüli területek prioritását, meghatározza a költségvetést is. Ugyanis a társadalom számára fontosabb szükségletekre természetesen több időt, energiát, munkát, pénzt kell fordítani.

(Itt is felvetődik azon általános társadalomtudományos probléma, hogy a társadalmi átalakulás, a törvények elvek átalakulása, tervezett legyen (előre tervezésről van szó), avagy „most már lépni kell, mert már ránk szakad ház” jellegű legyen.

Ezt a jelleget így is nevezhetjük: most már lépni kell, mert nagyon megérett a változás. Vagy így: lépni kell, mert probléma van. Vagy így: az apró kisebb, közepesebb problémák kierőszakolják a szükséges változásokat és ezek változásával, a nagy dolgok is fokozatosan változnak.

Ez utóbbira mondhatja a felületes gondolkodó, hogy csak akkor kell változtatni, ha a változás biztosan megérett, ha már egyértelműen kirajzolódik a jó út. Vagyis nincs szükség különösebb tervezésre.

Valójában is-is a megoldás, de a változásnak elsősorban tervezettnek kell lenni.   Sok helyen, módón bizonygatom, hogy miért szükséges a tervezett változás. Ugyanakkor a jellemzően a kis problémák oldaláról jövő „most már lépni kell, mert nagyon megérett a változás”, jellegű változás is szükséges. Azért is szükséges, mert nem biztos, hogy tervezett változás mindig, mindenben jó, ekkor a tervekhez való ragaszkodás helyett „a lépni kell, mert probléma van” megoldást kell választani. Ugyanakkor a „most már lépni kell, mert ránk szakad a ház” jellegű változás önmagában azért sem jó, mert bizony a határvonal bizonytalan és könnyen elcsúszhat. Vagyis mire lépünk, már ránk szakadt a ház.)

Sok helyen, módón elmondom, hogy miért fontos az igazságosság, a biztonság, az önrendelkezés, az egészség, a természetvédelem, a tudás szükséglete. Mindegyikről elmondom, hogy ezek nem csak önmagukban álló szükségletek, de az anyagi, (tárgyi, testi) szükséglet-kielégítés csak akkor lehetséges, ha magas szintű az igazságszolgáltatás (ha tisztességes gazdaság), ha nagy biztonság van, ha jó egészségi állapot van, ha a természet védett, (nincs természetrombolás), és ha magas szintű az emberek tudása. A jelenlegi felfogás, miszerint a legfontosabb az anyagi szükséglet és erre kell direkt fordítani a legjelentősebb időt, energiát, munkát, pénzt több szempontból is téves. Egyrészt azért téves, mert a többi szükséglet is fontos közvetlen szükséglet. Vagyis az emberek többsége nem érzi jól magát, ha viszonylag gazdag de, nincs igazságosság körülötte, nem biztonságos az élete, nincs önrendelkezése, nem egészséges, nincs tudása, a természet pusztul körülötte. De még fontosabb, hogy az emberek többsége nem is lehet gazdag, ha igazságtalanság, tisztességtelenség van, ha nem egészséges, ha pusztul a természet, ha nincs tudása. De mit is jelent ez konkrétabban. Mondjuk azt, hogy a társadalom, beleértve az államot is, energiáit, idejét, munkáját, pénzét, hét közel egyenlő részre kell felosztani. Egy rész menne az igazságosságra, igazságszolgáltatásra, egy rész menne a biztonságra (beleértve a szociálpolitikát), egy rész menne az egészségre, egy rész menne a környezetvédelemre, egy rész menne a tudásra, egy rész menne az anyagi szükségletekre, valamint a hetedik rész megoszlana az önrendelkezés, a kultúra és egyéb szükségletek között.

Jelenleg az idő energia, munka, pénz legalább fele az anyagi szükségletekre fordítódik, de az nagyon rossz hatásfokkal működik mert a többi szükséglet hiánya lerontja. Mindez azt jelenti, hogy a jelenleginél sokkal több időt, energiát, munkát, pénzt kell fordítani az igazságosságra, a biztonságra, az egészségre, a természetóvásra (beleértve a környezetkímélő energia-előállítást), a tudásra és az önrendelkezésre, valamint a kultúrára (beleértve a sportot is). Így az anyagi szükségletek kielégítésére a vagy-vagy elosztás értelmében kevesebb jut, azonban még az anyagi szükségeltek kielégítése sem csökken. Így is fogalmazhatok: az egészséges, jó, helyes struktúra, hatékony működést hoz létre. A jelen rossz struktúrája pedig rossz hatékonyságú működést hoz létre.

A közel egyenlő részek, amelyek azonban mégsem egyenlők, azonban pontosítani kell, erről szól pl. a költségvetési szavazólap. Persze a pontos költségvetés attól is függ, hogy mit hová sorolunk. Mert sok helyre lehet besorolni a dolgokat. Az elmondott lényegnek azonban emiatt nem szabad elsikkadni.

És mindez persze valahogy az alkotmányban is megjelenne, természetesen a nép beleszólásával. És még egy gondolat. Talán hatalommegosztás miatt külön testületnek kellene az alkotmányírással foglalkozni. Mely testület el lenne választva az alkotmány védelmével foglalkozó testülettől és más jogalkotó testületektől is.

Ismétlések.

„Kedvenc” kifejezésem: ideges a piac. avagy a piacok idegességére figyelni kell. Stb.. Esetleg: idegesek a befektetők – így szól a kifejezés.

Ugyan-ugyan, tehát a megfoghatatlan piac a hibás. Ez is manipuláció csúcsa. Sokkal igazabb lenne: idegesek a nagytőkések, spekuláló nagytőkések, a pénztőkések. De ez is csak féligazság lenne, mert ugyan milyen idegesség, amely arról szól, hogy valaki százmillió, vagy milliárd dollárjából elveszít kétmilliót. Ugyan-ugyan nem kell őket nyomortól félteni, ők sem idegeskednek emiatt.

Egyébként ők már elsősorban a hatalomra utaznak, arra, hogy a háttérből ők irányítsák a világot. Akkor mit is jelent ez: ideges a piac. Valóságos tartalma ez: aggódnak a nagytőkések, hogy a világgal szembeni óriási hatalmi, gazdasági befolyásuk csökken. Jó lenne, ha egyszer már nem rébuszokban beszélne az ember.

Ez a rendszer tele van, deklaráltan létező (elméletileg létező), de gyakorlatilag nem működő alrendszerekkel. Két okból nem működnek ezek. Egyrészt van egy  agyonbonyolított logikátlanul megszerkesztett alrendszer, másrészt van egy olyan ügyintézői gárda, amely csak maga is csak felületesen, közel sem teljesen ismeri ezt az egyébként  is nehezen kiismerhető alrendszert. A két ok együttesen odavezet, hogy az egyszerű állampolgár szinte képtelen használni az alrendszert tehát az gyakorlatilag számára nincs. 

Mivel ezt a fejezetrészt nagyon sok helyen indokolt lenne megismételni egyszerűbb, ha ezeken a helyeken eme mondat jelenik meg.

Érdemes idekapcsolni az első tanulmányészben pontosabban a szükségeltekről szóló fejezetben található fejezetrészt, melynek címe a következő. A jövő fejlettebb rendszerében, a társdalom legfőbb értékrendje (a szükségletek prioritási sorrendjét) természetesen benne lesz az alkotmányban. Az egészséges, helyes struktúra (szükségleti prioritás) hatékony működést hoz majd létre, a jelenlegi rossz struktúra rossz hatékonyságú működést hozott létre.

A jelen helyzet kaotikus és ellentmondásos olyan amilyen gazdasági (magángazdasági és állami) és politikai irányítás, pontosabban irányítatlanság.

Még pontosabban a jelen helyzet, a múlt és a jelen irányítatlanságából, felületes és rossz irányításából ered.

Néhány ellentmondás a sok közül. Lenne termelési kapacitás (munkaerő, szakképzetség, gépek eszközök) de ennél kisebb a termelés. Ugyanakkor van egy csomó kielégítetlen szükséglet és van egy jelentős szegényréteg. Nincs elegendő termelés, de folyik a természetrombolás (energia, anyapocsékolás, szemétgyűjtés, stb.). Nincs elegendő termelés, de nyugalom sincs. Lehetne ugyanis egy szegényesebb, de kevésbé rohanós (kultúrára, emberi kapcsolatokra, pihenésre, egyészségre, stb. odafigyelő) élet, de sok okból ez sincs.  Van egy jelentős szegény, nyomorgó réteg, de a másik oldalon van egy dúsgazdag, a pénzével nem tud mit kezdeni, boldogtalan szűkebb réteg. Van egy jogosan kielégítetlen szükséglethalmaz (bizonytalanság van, igazságtalanság, van, az egészségi állapot sem jó, a természetrombolást meg kellene szüntetni, új energiákat kellene bevezetni, stb.) annak ellenére, hogy van fölösleges termelési kapacitás. És persze az unokák életlehetősége egyre romlik, bár van, lenne termelési kapacitás, és a szegényréteget leszámítva, túlfogyasztás, pontosabban fölösleges fogyasztás van. (A valódi szélesebb életszínvonalat emelő fogyasztás nem azonos fölösleges fogyasztással).

A szegényrétegből jön egy viszonylag jelentős elvadult, elvadított réteg, amivel már szinte nem lehet mit kezdeni. Van egy munkanélküli réteg, bár az előzőkből kiderült feladat, lenne elég. Egy csomó munkanélküli van, de az állam emeli a nyugdíj-korhatárt, betegeskedő embereket kényszerít munkára. (A fiatal „nem dolgozó”, nem azonos az idősebb „nem dolgozóval”.)

És sokan azért nem dolgoznak, mert a fizetésük kevés lenne. A fizetésük kevés lenne, ha dolgoznának, ugyanakkor a mások oldalon van egy hatalmas jövedelmű réteg, aki nem tud a pénzével mit kezdeni, de aki a beosztottai segítségével még többet harácsol, a bizonytalanság és a viszonylagos vesztesége miatt. Vagy éppen hatalmas vagyonának megmentésével van elfoglalva, úgy hogy azt kivonja a termelésből.

Van egy középréteg (bár fogyóban), amelynek lenne munkája, pénze, de nem annyi, hogy minőségi életszínvonal-ugrást tegyen. De nem is meri ezt megtenni, mert fél a jövőtől. Tartalékolna, de jogosan nem bízik bankokban, máshol pedig nem tud pénz tartalékolni. Ezért fölösleges vagyoni tartalékolásokat tesz. Vagy, és, nem tartalékol, életszínvonal-ugrás sincs, csak fölösleges költekezés van, fölösleges apró dolgokat, vásárol, csak rombolja a természetet. A középréteg tudna gyereket vállalni, de gyakran a bizonytalan jövő miatt nem mer vállalni. Így a jövő munkaerő szempontjából is kétségessé válik. 

És még sorolhatnám az ellentmondásokat. Senki nem tudja, mit tegyen igazán, mi lenne jó, a jövő teljesen bizonytalan. A jövő várhatóan ugyanolyan kaotikus, és ellentmondásos lesz, mint a jelen, de csak jobb esetben. Sajnos van rosszabb variáció is, abból kiindulva, hogy helyzet nem marad, hanem romlik.

Elvileg nem feloldhatatlanok ezek az ellentmondások, mert az egyik feloldása megszüntetné a másikat.

E tanulmányban részletesen benne vannak a megoldások.

De egyszerűsítve kiindulhatunk a fenti felsorolásból is. Egy stabil erős államnak biztonságot kell garantálni (Az állam sem azért erős, mert rátelepszik az emberekre, gazdaságra, hanem azért erős, mert döntéseit, lehet az, kevés, de jó, lényeges, tiszteletbe tartják és betartják.)  Olyan pénztartalékolás kell amibe megbíznak az emberek, és ami visszaadja reálértéket, de ezzel a nyerészkedés is megszűnik. A termelés és fogyasztásstruktúrát meg kell javítani.  Ki kell emelni egyes fogyasztásokat, szükségelteket, termeléseket, tevékenységeket. Más fogyasztásokat, termeléseket, tevékenységeket pedig csökkenteni kell. A dúsgazdag rétegnek csökkeni kell ezzel pl., nagyobb fizetés jutna azoknak akik a kis fizetés miatt nem látják érdemesnek a munkát.   És még sorolhatnám.  Talán az utolsó óra, amelyben meg lehet tenni az alapvető és részletes változtatásokat.

Talán az utolsó óra, amelyben felülről nézve végig kell gondolni, újra kell gondolni ezt az egészet. 

Tulajdonképpen e tanulmány jelentős része fölösleges, hiszen olyan jellemzőket propagál, bizonygat, amelyek a világ nemzetei (90%-a) számára teljesen természetes: a fokozatos változtatást, a mértékletességet, az arányosságot, az egyensúlyt.  Az is igaz, hogy sok nemzet számára ez azért evidens, mert a „szegénység” által, kvázi rá van kényszerítve. Kétségtelen az emberiség korunkba jutott el oda, hogy akár középtávon is képes e jellemzőket elhanyagolni, elfelejteni képes a mértéktelenségre, az aránytalanságra, az egyensúlytalanságra, stb.. (Hosszabb távon mindenképpen megbosszulja magát.) A jövő egyik elsajátítandó ismerete: az ember megtanulja, akkor is e jellemzők szerint kell élnie, szervezni gazdaságát, pénzügyeit, ha a lehetséges kísértések másfelé csalogatnák.

A legtöbb nemzet számára a fokozatos változtatás, a mértékletesség, az arányosság, az egyensúly evidencia, de nem úgy a magyarok, főleg magyar vezetés számára.  Rájöttem, hogy mi a mi (magyarok) legnagyobb hibánk: rettegünk attól, hogy balekok, maflák, lúzerek, fajankók, kihasználtak legyünk, ezért mindent jó messzire elvetünk, amit ehhez kapcsolunk (becsület, mértékletesség, arányosság, stb.), így aztán végül, mégis mi leszünk a legnagyobb balekok, maflák, fajankók, kihasználtak.  Az eredendő ostobaságunk az, hogy rosszul kapcsoljuk össze a dolgokat.

Ismerjük be, hogy mi magyarok, főleg a vezetés, gazdaságilag, pénzügyileg, a világ legostobább tizedébe tartozunk, legalábbis eddig oda tartoztunk (azért ezen lehet változtatni). 

Ismétlés.

A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.) 

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára.  A külkereskedelmi egyensúly.  

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés,  stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. )

A munkamotiváció növelése. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka. Pl. az igazságos szabályozott verseny.)

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.) 

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.) Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) Ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (valamivel erősebb szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést.  Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt.   Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek.  Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető.      

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek. 

Ismétlés.        

A pénzben való mérés helyett vissza kell térni, valóságos termelés, ill. fogyasztás (életszínvonal) mérésre. Elméleti rendszertényező. 

Ennek már korábban meg kellett volna valósulnia. Mivel nem valósult meg, ezért a megvalósítás feladat. Mivel valószínűleg csak a jövőben fog megvalósulni, ezért a fejlettebb jövő statisztikai rendszeréről van szó.

Miért mondom, hogy vissza kell térni?

Nem tudom pontosan hová kell visszatérni, mert itt egy történelmi folyamatról van szó. Mondjuk úgy, hogy az ókorban, középkorban általában egy közösség egy nép, nemzet termelése sokkal közelebb állt a fogyasztásához, mint manapság, ha a háborús leigázásokat, fosztogatásokat nem számítjuk. A háborús leigázások, fosztogatások egy másik problémakör, nem érdemes idekeverni. Ha kissé cinikus lennék, akkor azt is mondhatnám, manapság nincs szükség háborús leigázásra, fosztogatásra, mert a pénzügyi, gazdasági fosztogatás untig elegendő. Visszatérve, ezen történelmi folyamat kialakulásának, melynek lényege, hogy pénzjövedelem (egyben fogyasztás) elszakad  a termeléstől elég sok eleme van. Pl., hogy fokozatosan csökkent az árucsere forgalom. Pl., hogy a pénzügyi tranzakciókból, machinációkból, spekulációkból (beleszámítva az ármachinációkat is) szerzett pénzjövedelmek egyre nagyobbak lettek, manapság már jelentős arányokról van szó. Pl., hogy aranypénz megszűnésével amorfabb lett a pénz. (Pl. lehet, hogy öt kiló kenyér ára évszázadokig egy ezüstpénz volt, manapság pedig össze-vissza változik a pénz értéke.) De ide lehet sorolni, egy okként, az egyre inkább globalizálódó gazdaságot és pénzügyi rendszert is.

Természetesen itt is csak lényegesítve vázolom a lehetséges megoldást, szerintem a jövő társadalomtudományának feladata kidolgozni a részleteket.

A pénz szerepe, hogy a termelés, fogyasztás mérőeszköze, közvetítője legyen. Mivel a termékcsere ideje lejárt, szükséges a pénz. Viszont a pénz sok okból, csak torzítva méri, közvetíti a terméket ill. a munkát, kiváltképpen a jelenlegi gazdasági, pénzügyi rendszerben. Makrogazdasági szinten is vissza kell fordítani a jelenleg kifordított logikát. Vagyis nem a pénzből kell következtetni a termelésre, fogyasztásra, hanem valóságos tárgyi termelést, fogyasztást kell mérni.  Ez a valóságos termelés, fogyasztás, és pénzjövedelmi viszonyokat kell ehhez illeszteni.

Kitérés arra, hogy a szélesebben vett fogyasztás (beleértve az állami szolgáltatások fogyasztását, ill. a lelki és minőségi szükségletek kielégítését) azonos a szélesebben vett életszínvonallal.

Kitérés arra, hogy a szolgáltatásoknak szinte csak színvonala (minősége) van, a mennyiségi tényező alig számít. Miért is?

Sok szolgáltatás akkor jó, minőségi, ha kevés van belőle. Pl., jól dolgozik azon egészségügyi rendszer, ami sok járványos beteget kezel? Nem, az dolgozik jól, amelyik megelőzve járványt, kevés beteget kezel. Jól dolgozik az a rendőrség, amelyik sok tolvajt kap el. Nem az a jó, ha kevés tolvaj van. Ha sorban állnak egy szolgáltatónál (a szolgáltató sok ügyfelet szolgál ki), az gyakran abból adódik, hogy szolgáltató lassan, körülményesen, sok hibával, bürokratikusan, rossz rendszerben dolgozik. A példákat sokáig lehetne sorolni.

Hogyan lehet akkor a szolgáltatásokat mérni.

Mérni kell a várakozási időt, azaz a szabadidő elrablásának idejét, minél kevesebb annál jobb.

Mérni kell az ügyfelek elégedettségét.

Mérni kell a szolgáltatással kapcsolatos állapotokat. Pl. az egészségi szolgáltatást úgy, hogy mérik az egészségi állapotot.

Ha jó a lakosság egészségi állapota, ha keveset kell várni a gyógyításra, ha elégedettek az emberek, akkor magas színvonalú, jó minőségű az egészségügyi szolgáltatás. Nagyjából ez minden szolgáltatásra igaz.

A termékek vonatkozásban azonban már fontos a mennyiség is és a minőség is.

Kitérés arra, hogy egyes ágazatokban a termelés mérése és a fogyasztás mérése szinte ugyanaz, de többnyire azért eltér.

Az előbb elmondtam, hogy lehet mérni az egészségügyi szolgáltatást (termelést). Nos, ha pl. az egészségügyben jó a szolgáltatás, mint a termelés színvonala, akkor jó magas színvonalú (e tekintetben magas színvonalú az életszínvonal) a fogyasztás is. Mert  az egészségügy, az hazai „termelés”. Pl., ha a hazai kenyérgyárak sok és jó minőségű kenyeret állítanak elő, akkor a hazai kenyérfogyasztás is jó magas színvonalú (e tekintetben magas színvonalú az életszínvonal) lesz.

Sok terméket azonban nem itthon állítnak elő. (Az egyének és a vállalatok fogyasztása és termelése ebben szakosodott világban, pedig biztosan eltér.)

A termelést és fogyasztást azért kell külön mérni, hogy megállapítható legyen, a termelés és fogyasztás paritásban áll e, illetve mennyiben tér el egymástól. Tehát külön kell mérni, hogy megállapítható legyen, egy nemzet, egy vállalat, egy egyén vajon megérdemelten fogyaszt, többet, vagy kevesesebbet fogyaszt annál, mint amennyit termel. De nemcsak mérésről van szó, hanem arról, hogy pénzjövedelmet (ezzel a fogyasztást is) ennek alapján lehet módosítani és így helyreáll a helyes logika: pénzjövedelem illeszkedik a termeléshez, munkához, és nem fordítva.

De van más oka is, pl. az, hogy másképpen lehet mérni.

Nézzük, hogyan lehet a termelést mérni.

A szolgáltatások méréséről már beszéltem.

Az világos, hogy igen nehéz lenne az összes terméket összeszámolni, amit megtermelnek, egyszerűbb, ha pl. egy átlagos jövedelemmel rendelkező dolgozó termelését ill. fogyasztását, mérik nemzetközi összehasonlításban.

Pl. hány órát dolgozik egy osztrák, egy magyar egy lengyel, stb. kőműves, kőműves segédmunkás, vízszerelő, orvos, mérnök, stb. egy évben és ez alatt hány házat épít fel, vízcsapot szerel meg, beteget gyógyít meg, házat tervez. És azután ezek a kőművesek, segédmunkások, mérnökök, stb. mennyi élelmiszert, ruhát, stb. fogyasztanak, milyen lakásban laknak, mennyit és hová járnak szórakozni, stb.. De sok-sok dolgozót kell felmérni és még így is pontatlan lesz a mérés.

Sokféle mérésre van szükség, és ezeket azután összesíteni kell.

Egy másik mérés, a vállalatok, intézmények, illetve a nemzetgazdaság munkájának mérése, és ebből a különböző nemzetgazdasági mutatók összeállítása.

Milyen mutatókat kell megállapítani a termelés méréséhez.

A hazai innovációs mutató. Pl. egy évben a hazai megvalósuló újítások mennyisége a forgalom értékét is figyelembe véve. (Ez háromszor erősebb, fontosabb mutató, mint a többi.)

A külföldről átvett innovációs mutató. Pl. világviszonylatban a legkorszerűbb termelőeszközök, gépek, anyagok, hazai kereskedelmi forgalma. Pl. az új beruházások korszerűsége. Pl. a legkorszerűbb technikák technológiák, (Pl. a számítógépes alkalmazás) terjedése. (Mint mondtam ez és a következők a fontosságuk ellenére is csak egyszeres fontosságú mutatók, e szerint kell számolni.) 

A munkaszervezési mutató. Ezt nevezhetjük hatékonysági mutatónak is. Pl. a munkaszervezésből adó állásidők. Pl. a fölösleges munkák. Pl. a rossz sorrendiség miatti fölösleges munkák. 

A munkaidő mutató. Pl. hány órát dolgoznak (intenzíven és téblábolva) a dolgozók. De a foglalkoztatottsági szám is idetartozik. Ellenben a házi, háztáji, alkalmi munkát is be kellene számolni. És hát a gyermeknevelésnek is van hasznos munka jellege, vagyis egy gyerekre pl. napi három óra munkaidőt nyugodtan be lehet számolni. Lényegében itt azt kellene kiszámolni, hogy az egész nemzet vonatkozásában, az egy főre eső munkaidő, és munkajellegű idő mekkora. 

A szakképzettségi mutató. Pl. a munkához szükséges iskolázottság. Pl. a selejtes munka, a félbehagyott (nem teljesen elvégzett) feladatok száma, ill. aránya.

Talán nem árt külön mérni a termékek, szolgáltatások hasznossági mutatóját is. Pl. a közszükségleti termékek, szolgáltatások, hasznosak. Pl. a testi, és lelki egészséget építő, javító termékek, szolgáltatások hasznosak.  És persze nemcsak haszontalan, de káros termékek szolgáltatások is vannak, amelyeket mínuszban kellene beszámolni. 

Mindebből levonódik a természetrombolási mutató.

Ez megint egy összetett felmérést jelent. Pl. a természetbe kerülő káros szemét, káros anyagok mennyisége. Pl. a természeti élővilág, ill. az a természeti kincsek (beleértve a földet, a vizet, a levegőt) pusztulásának mértéke. (Ezt talán kétszeres erősséggel, fontossággal lehet számolni.)

Mindez egyben azt is megmutatja, hogy a termelésnövekedés érdekében mikkel kell foglalkozni, miket kell fejleszteni.

Továbbá ne felejtsük el, hogy a szolgáltatások minőségét sem árt számolni. Emlékeztetőül ezek tényezői.

Mérni kell a várakozási időt, azaz a szabadidő elrablásának idejét, minél kevesebb annál jobb.

Mérni kell az ügyfelek elégedettségét.

Mérni kell a szolgáltatással kapcsolatos állapotokat.

És persze a termelés és fogyasztás (életszínvonal) mérésének vannak közös elemei, főleg ha hazai termelésről és fogyasztásról van szó.

Itt most az életszínvonal mérésre bővebben nem térek ki, mert ezzel már máshol foglalkoztam.

A termelés és a fogyasztás valóságos, tárgyi (nem pénzbeli) mérése konkrétan gyakorlatilag egy felettébb összetett mechanizmus. Egyfelől sokféle adat összesítésből jönnek ki nagyobb mutatók és aztán nagyobb mutatókat is megfelelően összesíteni kell. (De hát a jelenlegi pontatlan pénzbeli mérés is eléggé bonyolult.) Konkrétan egy jól képzet elégé népes statisztikusi  gárda szükséges, és szükséges, hogy lehetőleg minden országban, minél több országban létrejöjjön hasonló mérés. Ez a statisztika is csak nemzetközi összehasonlításban értékelhető.

Mivel évente változik helyzet, ezért évente legalább 500 vállalatot, intézményt kell vizsgálni, mérni. És legalább 5000 átlagos (átlag körüli) jövedelmű dolgozó termelését és fogyasztását kell vizsgálni, mérni. És további 2000 átlag alatti, jövedelműt, és 1000 átlag feletti jövedelműt kell vizsgálni és mérni. Az, itt is igaz, hogy leggazdagabbak, a legmagasabb jövedelműek adatait külön kell kezelni. Az lakosság jellemző zöme, 80-90%-a mutat rá a társadalmi, nemzeti állapotokra.

A termelés fogyasztás nem pénzbeli mérése több szempontból is szükséges.

Induljunk abból ki, hogy a jövőben sok ország be lenne sorolva egy 100-as, illetve tizedessel ezres skálájú, termelési mutatóba és egy 100-as illetve tizedessel ezres skálájú fogyasztási (életszínvonal) mutatóba. És feltételezve, hogy ezek valóságosak pontosak, nem pénzbeliek. Először is mindjárt kiderülne hogy a termelés és fogyasztás általában nem azonos, és az eltérés is megmutatkozna. Ilyen jelenleg nincs. Az eltérés okait (miből adódik) így lehetséges lenne elemezni, amely elemzések igen csak hasznosak. Néhány dolog, ami kiderülhet. Kiderülhet hogy az adott ország (nemzet nem is annyira jó, mint amilyennek a jelen adatok alapján látszik. Vagy kiderülhet hogy nem is olyan rossz. Az is kiderülhet (valószínűleg ki is derül), hogy az igazságtalan eltérés a gazdasági, pénzügyi rendszer pocsékságából ered.

(Jelenleg nincs ilyen mérés – talán azért nincs, hogy ne derüljön ki az igazság. Valljuk be, tisztelt megalkuvó tudós hölgyek és urak: az ilyen mérés „kissé” aláásná a jelenlegi rendszert. És a társadalomtudomány jelentős részét is ki lehetne dobni, újra lehetne értelmezni.)

Tulajdonképpen ötféle variáció jöhet létre leszámítva azt a kevés országot, amelyben minden a helyén van. Tehát variációk. Több a termelése, mint a fogyasztása. Ez többnyire igazságos, pl. egy előző eladósodás, rossz teljesítmény eredménye. Nem mindegy azonban az igazságtalanság mértéke.

Vagy ez többnyire igazságtalan. Kevesebb a nemzeti termelés, mint a fogyasztás. Rövid távon ez is lehet nagyjából igazságos, vagy igazságtalan.

Rövid távon egy előző túlfogyasztás vagy alulfogyasztás kompenzálódhat. Hosszabb távon azonban ezeknek ki kell egyenlítődni, ill., ha nem egyenlítődik ki, akkor már egy folyamatos (másképpen kezelendő) igazságtalanság van.

És persze jelenleg is vannak országok, nemzetek, ha nem is sok, melyekben a termelés és fogyasztás nagyjából egyenlő, azaz a helyén van.

Ismétlés.

A vagy-vagy (és-és) elosztás megint másfajta megközelítése.

Kétségtelenül sok együttműködő munkának (minden munkarendnek) van és-és elosztás jellege, vagyis „mindenki jól jár” jellege. Ez a következőkből adódik. Pl. egy ember, nem tud egy követ helyére tenni, de öt ember már igen. Vagy, pl. egyik ember adja a munkához szükséges észt, a másik az erőt. Tehát mindenki beleadja maga értékét és az együttműködéssel hatalmas eredmények, jönnek ki. (Ezen elveket rá lehet vonatkoztatni a gazdaság egészére. Nemcsak emberekről, hanem vállalatokról, országokról is szólhat ez a történet.)  

Pl. az ősember így tudta legyőzni a nálánál hatalmasabb vadállatokat, és így hódította meg a világot.

De egy másik gondolatkísérletből indulok ki. Tételezzük fel, hogy a nagyon gazdag embereket, nagytőkéseket elválasztanák és vagyonostul, személyzettel, gyáraikkal együtt, egy külön átlagos (minden van) hatalmas szigetre költöztetnék őket. A kérdés az, hogy ezen emberek, hogy élnének  ezen a szigeten. És az is kérdés a többiek, az otthon maradt többség hogy élnének ezek után. De meg kell jegyezni, hogy elvileg a gyárak, üzemek a többség kezében is maradhat, hiszen azt nem nagytőkések hozták létre. Tehát gondolatkísérletben a gyárak üzemek megduplázódnak, maradnak is, mennének is.  Én azt gondolom, hogy a szétválasztás után a nagytőkések rosszabbul énének, a többség jobban élne. Tehát a többség élete nem romlana, azzal, hogy megszűnik az együttműködés.

A másik gondolatkísérletben pedig el kell képzelni, hogy egyszer csak a gazdag fejlett országok, és szegény fejletlen országok között megszakad minden kapcsolat. Sőt még a környezetszennyezés is megakadna határokon. Azt is fel kell tételezni, hogy a politika a rendszer, az olyan marad amilyen most.  A kérdés az, hogy ezek után mely országoknak, hogy alakulna a sora. Az biztos, hogy gazdag fejlett országok sora élete rosszabbul menne, csökkenne gazdasági teljesítmény, az életszínvonal.

A szegény, fejletlen országok tekintetében ez a romlás egyáltalán nem ennyire egyértelmű. Megjegyzem a látszat pont ennek az ellentéte: szerencsétlen szegény országok összeomlanának, ha gazdag fejlett országok nem segítenék őket. Valószínűleg ez egy erősen hamis látszat.

Több helyen is foglalkoztam ezzel a problémával. Pl. nagytőkés világrend és az ehhez kapcsolódó ábra is, erről szól. Pontosabban arról, mi mindent kell összevetni, hogy pontosan kirajzolódjanak a viszonyok, ki kinek ad, vagy vesz el. És a valóságos (nem pénzbeli) termelés és fogyasztás mérés, ill. az erről szóló fejezet is erről szól. 

A harmadik példázat nem más, mint a rabszolgatartó érvelése. Tisztelt rabszolga, én enni-inni adok magának, lakással, ruhával is ellátom. Szépen eléldegélhet itt cserében csak dolgozni kell, és persze szót kell fogadni. Gondolja el, ha megszűnne ez az együttműködés, akkor minden munka és élelem, vagyon nélkül magányosan kóborolhatna. Ennél sokkal rosszabb dolga lenne. Beláthatja magának is előnyős ez az együttműködés.

Ráadásul a rabszolgatartó érvelése bizonyos szempontból és rövid távra nézve, igaz. De valójában ez az érvelés hamis. A hamisságot azonban nem könnyű bizonyítani. Az egyik ellenérv talán a következő lehet: az emberek, a közösségek döntő többsége azért képes megteremteni a saját viszonylag jó életét, ha rendelkezik a megfelelő önrendelkezéssel.

És idetartozik még egy megállapítás: a boldogság, a jó élet nemcsak az anyagi javakból áll.

És azt se felejtsük el, ha rabszolga állandóan lázadozik, bojkottálja munkát, a rabszolgatartónak pedig igen nagy energiájába kerül a felügyelet, akkor az egy nagyon rossz hatásfokú munkavégzés jön létre. Mindkét fél rosszabbul jár, mintha önmaga dolgozna. Ennek ellenére mégsem mondható, hogy akkor csupán a következőről van szó: a rabszolgát úgy kell manipulálni, hogy szinte önként, beletörődve, elfogadva a viszonyokat dolgozzon. Kétséges, hogy hosszabb távon lehetséges e ilyen manipuláció. De ha létezik is, a rabszolga akkor sem lesz boldog, csak elfogad egy számára kellemetlen állapotot.  

Tehát meg kell állapítani, hogy a bizonyos igazságtalansági határon alul, kölcsönösen hasznos együttműködés (látszólagos és-és elosztás) valójában kizsákmányoló együttműködés (vagy-vagy elosztás). De az is kétségtelen van itt egy igazságtalansági határ, amit meg kell állapítani. Lehet, hogy erről a határról szól az arányos és igazságos hatalmi, vagyoni különbségekről szóló, mindenhol megjelenő elmélkedésem. Újra és újra az derül ki, hogy ez az alapvető probléma.

Talán megint kategorizálni szükséges.

Van az ellenségeskedés harc, amely mindkét fél számára káros.

Kérdés, hogy a mindkét fél számára káros szituációban beszélhetünk e vagy-vagy elosztásról. Esetleg háromféle vagy-vagy elosztásról beszélhetünk: minden fél számára káros, de az egyik fél számára jelentősen hasznosabb (jóval kisebb a kár) elosztás. Illetve, egyik fél számára káros, a másik fél számár hasznos vagy-vagy elosztás. És persze minden fél számára szinte egyformán káros helyzet is van.

Ez az elmélkedés a következő kategóriára is igaz.

Van a látszólagos együttműködés (ez nem harc, nem verseny), de a nagyfokú igazságtalanság miatt ez mégis kizsákmányoló együttműködés, mégis vagy-vagy elosztás. (Ez tovább osztható az előzőkben felsoroltak szerint.) Azt is mondhatjuk, hogy kizsákmányoló együttműködés egy negyed fokkal jobb, mint harc, de csak negyed fokkal. Ugyanakkor kizsákmányoló együttműködésből gyakran harc lesz.   

Van a szabályozott, igazságos verseny, amely akár és-és elosztást is létrehozhat.

És van a kisfokú igazságtalanság, ill. viszonylag arányos, igazságos elosztás mellett létrejövő, ténylegesen mindkét fél számára hasznos együttműködés, azaz, és-és elosztás.

És végül elméletileg van a viszony nélküliség, az elkülönült állapot. Kérdés, hogy ez létezhet e egyáltalán. De ha létezhet is, akkor is rosszabb megoldás, mint a kölcsönösen hasznos együttműködés, avagy az igazságos, szabályozott verseny.

Visszatérve, a valóságos (nem pénzbeli) mérésre.

Tehát  a valóságos termelés és fogyasztás mérés után valószínűleg jelentős lesz azon országok száma, amelyek hosszabb távon (szinte állandóan) is többet fogyasztanak, mint amennyit termelnek és persze azon országok száma is, amelyek hosszabb távon (szinte állandóan) kevesebbet fogyasztanak, mint amennyit termelnek. Nyilvánvalóan e kettő szorosan összefügg, hiszen azok akik többet fogyasztanak a termelésüknél csak azon országokból nyerhetik a fogyasztásukat, amelyek kevesebbet fogyasztanak a termelésüknél.

Az én elemzésem szerint, erről szól az AB ábra általában szegény, fejletlen országok, amelyek a viszonylag alacsonyabb termelésükhöz képeset is kevesebbet fogyasztanak, és gazdag fejlett országok, amelyek magasabb termelésükhöz képest is többet fogyasztanak.

De félretéve az én elemzésem, valamilyen igazságtalanság, aránytalanság mindenképpen kiderül, ha valóságosan lesz mérve a termelés, fogyasztás (életszínvonal).

És ekkor megtörténhet az igazságtalanság kompenzálása, amely egyben a pénzjövedelem hozzáillesztése a valóságos termeléshez, fogyasztáshoz, legalábbis országos (nemzetgazdasági) szinten.

Gyakorlatilag azonban bonyolultabb lenne ez a hozzáillesztés. Pl. tértelezzük fel, hogy Magyarország egy főre eső termelése összesítve (nem pénzben mért) 32.8 és a fogyasztása 32,2. Pl. Ausztria, vagy Svájc, vagy Németország, stb. termelése 64.6 és fogyasztása (életszínvonala) 74,1.  (Ez kb., azt jelenti, hogy Magyarország 5%-kal többet termel, mint amannyit fogyaszt. És Ausztria, Svájc, stb. termelése 5%-kal kevesebb, mint amennyit fogyaszt.)     

Először is elemezni kellene, hogy miből jött létre az igazságtalanság. Rossz cserearányokból. De melyikből. Vagy túl nagy kamatokból, stb.. Ha ez elemezve van, akkor ezen lehet módosítani. Az biztos, hogy a többet termelő, kevesebbet fogyasztó nemzetek pénzjövedelmét, fogyasztását növelni kell. (Persze lenne ennek egy megítélési oldala is, másképpen világosan látnák az emberek a viszonyokat. Egyes jelenleg lenézett országok felértékelődnének, más országok leértékelődnének.) Visszatérve a pénzre. Egyrészt emelkedni kellene a dolgozók átlagos reáljövedelmének. Emelkedni kellene az átlagos (infláción felüli) kamatjövedelmeknek, és a nyugdíjaknak is. De nyilván ez a jövedelem, fogyasztásnövekedés azon országokat, amelyek fogyasztása több mint a termelése, hátrányosan érintené, pontosabban ezen országok visszaadnák az érdemtelen fogyasztásuk. Tehát a gyakorlati hozzáillesztés egy bonyolultabb feladat. Persze az igazi megoldás a megelőzés lenne, de ez sem egyszerű. A valóságos (nem pénzbeli) termelés és fogyasztásmérés mindenképpen, sok szempontból, szükséges.

Kitérek arra, hogyha a nemzetek közötti igazságtalanság kiderítése és a kompenzáció esetleg létrejönne, akkor az még nem jelenti az egyének közötti igazságos elosztást. Ugyanakkor, ha egy országon belül igazságos is az elosztás, akkor is azt az egész pénzt, fogyasztást osztják el, amit az egész ország csapat a világtól kap, szerez. Ez pedig lehet, hogy igazságtalan. Egy nemzet egy hatalmas gazdasági csapatot jelent. A nagyon távoli jövőkép az is lehet, hogy pl. az osztrák orvos, mérnök, szakmunkás segédmunkás azonos termelés mellett ugyanannyit keres, mint pl. magyar. Ha minden országban azonos munkát végzők, azonos termelést adók, azonosan fogyasztanak, akkor automatikusan helyreáll a nemzetek közötti igazságosság is. De ez egy még távolabbi vízió. A lehetségesebb megoldás, hogy az országok közötti igazságtalanság kompenzálódjon, és ezzel párhuzamosan az országon belüli igazságtalanság is kompenzálódjon. Az egyének közötti vagyoni, jövedelemi igazságosság megint egy szerteágazó téma.

A problémakörhöz tartozó probléma: egy nép nemzet bűnhődhet e azért, ha vezetése csapnivaló? Illetve, nem a tőkés világrendből, a nemzetközi pénzügyi rendszerből következik az igazságtalanság zöme?

Azzal tudom zárni, a fejezetet, önmagamat ismételve: az első szükséges lépcső: a nemzeti termelés, fogyasztás (életszínvonal), valóságos (nem pénzbeli) mérése lenne.

 Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/