4. tanulmányrész: Állam, adó, költségvetés

A következő egység emlékeztető tartalma.

Adózás, költségvetés.

B/1, B/0/1, B/0/2, B/0/4, B/2, B/3, B/ 7, B/10, B10/b,  B/16, B/20, valamint az inflációról és az államról szóló ábrák.

A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/1, B/2, B/3, B/7, B/ 9, B/10, B/10/b, B/20, ill. az államról szóló ábrák. És mellékesen, szinte mindegyik ábra.

A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező.

A közteherviselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező.

Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező.

Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező.                                         

Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban a költségvetésről szóló szavazólap, mint xx ábra.  Az államról szóló ábrák, B/21/a, B/21/b, B/3,  B/7, B/10/b ábrák. Az adózás ábrái és más ábrák.

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Ez fejezet szorosan összefügg az ABD/1 ábrával és annak elemzésével.  A fejezet pontos címe: Az emberi életek, (szélesen értelmezett életszínvonalak) közötti különbségek. A rendszer és állam viszonyok, változások, az ABD/1 ábra elemzése.

Ez fejezet a vagyoni, hatalmi hierarchiáról szóló tanulmányrészben található.

Ugyanakkor a B/1/a ábra hozzájárulhat a problémakör megismeréséhez, megértéshez. 

Nem szabad elfelejteni, hogy amikor jövedelemről, vagyonról beszélek, ill. annak elosztásról beszélek, akkor egyben fogyasztásról (jólétről), annak az elosztásról is beszélek.  Sőt egyben a munka mennyiségéről, és annak megbecsültségéről is beszélek. Hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy a munkavégzők, a dolgozók, szegények és a tőkések, gazdagok is, nagy átlagban közel egyenlő időt töltenek munkával. Ezért egy bizonyos jövedelem az egyik rétegnek nagyon sok munkát, munkamennyiséget jelent, a másiknak nagyon kevés munkamennyiséget jelent. Igaz, hogy a munkának van minősége, hasznossága is. A munka minőségéről, a munka hasznosságáról, ezek igazságtalanságáról más fejezetekben beszélek. A lényeg hogy e téren sincs rend és igazságosság. Ebben a fejezetben elsősorban a jövedelem (fogyasztás) arányairól beszélek, de tudjuk az arány és az igazságosság erősen, összefügg.

A hatalmas jövedelmi (vagyoni) különbségek legfőbb oka, hogy a magánvállalatok irányítóinak, tulajdonosainak (a tőkések) a kompetenciája a vállalat nyereségének szétosztása, egyben a vállalaton belüli jövedelemarányok meghatározása.  És mint mindenkinek, nekik is maguk felé hajlik a kezük és maguknak a lehető legnagyobb jövedelmet adják. Valamennyire azért ebbe beleszól a piacgazdaság és az állam is, de a jelenlegi helyzet mutatja, hogy csak valamennyire, meglehetősen parányit. Persze ez nem új dolog, ennek van történelmi tendenciája. A hatalmas jövedelmi különbség természetessé vált, és manapság meghatározza a rendszer logikáját. A rendszer logikája az, hogy ez rendben van, ez természetes, ezért nem háborodik fel szinte senki, pl., ha valaki valamilyen szerencsejátékon milliárdokat nyer. Sőt inkább azon háborodnak fel, még e rendszer vesztesei is, ha valaki ezt szóvá teszi.

A gondolkodóba persze felmerül, ha az ok ilyen egyszerű, akkor miért ne lehetne egyszerűen törvénnyel szabályozni a jövedelmi különbségeket. Természetesen lehet, és már jelenleg is található ilyen szabályozás: a minimálbér. A minimálbér már valami, több mint a semmi, de nem sokkal. A kisebbik baj, az hogy nem állít valamilyen állandó viszonyt. Pl. nem viszonyul a GDP-hez, vagy más sarokszámhoz. A nagyobb baj, az hogy a jövedelem másik vége nincs meghatározva, így a minimálbér a levegőben lóg, hiszen valójában a vagy-vagy elosztás miatt a jövedelemarányok számítanak. Ha van minimálbér, akkor miért ne lehetne maximum-jövedelem? Pl. a vállalati legmagasabb jövedelem, nem lehet több, mint a minimálbér harmincszorosa. Vagy egy még szélesebb törvény szerint: ha bárkinek (bármilyen okból) az éves jövedelme meghaladja a minimálbér éves jövedelmének 35%-kát az köteles a többletet az államnak befizetni.  Ha minimálbér havonta pl. 60ezer pénz, vagy 400 pénz (a címlet nem számít) akkor a maximum-jövedelem 2,1 millió pénz, vagy 14000 pénz. Évente pedig ennek a 12-szerese. Persze még pontosabb lenne, ha ezt összekötnék az ország GDP, vagy más sarokszámával, hiszen nem mindegy hogy mekkora az ország éppen aktuális teljesítménye.

Ha ilyen tág határok között lenne meghatározva a maximum-jövedelem, akkor az nem zavarná a gazdasági versenyt. Induljunk ki abból, hogy gazdasági verseny alapja az egy főre jutó éves nyereség.  Nézzünk két 20 fős céget. Az egyik hatalmas nyereséggel dolgozik, és szinte minden ember a maximum-jövedelmet éri el. A másikban csak az összes dolgozó, még az irányítók is csak a minimálbérhez közeli pénzt keresik. Nyereség szempontjából tehát kitolódik a verseny határa. Ha ez sem elég, ha egy cég még ennél is nagyobb hatékonysággal dolgozik, akkor a cég fejlesztésébe, terjeszkedésébe mehet bele a nyereség. Tehát marad az a dicsőség, hogy valaki sokat keres és ráadásul egy nagyobb, fejlettebb vállalat munkatársa. Ugyanakkor máshol azt mondom, hogy a cégek nagyságát terjeszkedését is korlátozni kellene, a hatalmas vállalatok uralma nem jó.

Nézzünk egy példát. Adva van egy zseniális feltaláló és egyben vezető, aki alakít egy 100 fős céget, (a találmányira alapuló céget) és ez cég érthetően fejlődik nő, terjeszkedik. Két probléma van. Ha ez cég állandóan és igazságosan hatalmas nyereséget produkál, akkor a nyereségét hová tegye, amennyiben egyrészt korlátozva van a terjeszkedése, másrészt korlátozva vannak a jövedelmek. A jó szabályozás szélesen limitáltan, alternatíváltan szabályoz, korlátoz. A terjeszkedés korlátozása azt jelent pl., hogy 2000 fős cégig elmehet akadálytalanul, itt egy kisebb korláttal (pl. adóemeléssel) elmehet 5000 fős cégig, itt megint egy plusz kisebb korlát lép be, és így tovább. Ha viszont van egy végső határ, mondjuk, ne legyen 20 000 főnél nagyobb üzem, akkor a cégnek fel kell osztódnia.

Itt már rátértem a makro-magángazdasági vállalati struktúra problémakörére, amiről egy külön könyvet lehetne írni. Kétségtelen hogy e tanulmányból többek között ez is kimarad. Pár mondatban nekem ez véleményem. Nem jó, ha óriáscégek alakulnak ki. Nem jók az egyszemélyes cégek sem. A 10-200 fős cégeknek kellene többségben (51%-ban) lenni. Ugyanakkor a 3-17 fős cégek (kisvállalkozások) tegyék ki a vállatok 35%-át. A 200-2.000 fős cégeknek kellene kitenni a magángazdaság 25%-át. 10%-ot pedig a 2000-20.000 fős cégeknek kellene kitenni. A maradék 14%-ot pedig az 1-10 fős cégeknek kellene kitenni. Két tényező határozza meg a struktúrát. Az egyik a verseny, amely, a kis és közepes cégek között jöhet létre a leginkább. A másik az arányos jövedelemelosztás. Ez lenne pl. az optimális struktúra, tehát erre kellene törekedni.

Visszatérve, a másik igazságtalanság, hogy e zseniális feltaláló és vezető maximális jövedelme csak pl. 12.000  pénz ( pl. euró) lehet, miközben ezt a jövedelmet már akár egy 20 fős cég közepes tehetségű vezetője is elérheti. Nos én erre azt tudom mondani, hogy zseniális feltaláló, vezető jutalma plusz jutalma legyen az, hogy ő egy fejlett, pl. 20 ezer fős cég vezetője. A további plusz jutalma legyen az erkölcsi és népszerűségi megbecsülés. Remélhetőleg a jövő médiája nem a botcsinálta sztárokkal lesz elfoglalva, hanem a valódi sztárokkal. A közszolgálati média mindenképpen.

A maximum jövedelem tehát nem korlátozza versenyt.

A szabadságot sem korlátozza, hiszen pl. egy 30-szoros jövedelem nem nevezhető rabságnak.

Azért azt látni kell, hogy aránytalan és igazságtalan, ha egy 20 fős cég közepes  tehetségű vezetője 30-szor több jövedelmet kap, mint a cég egyik dolgozója. Itt is kénytelenek az emberek egy határvonalat húzni, és pl. ezt kijelenteni: a 30-szoros jövedelem még elfogadható, a 36-szoros már nem elfogadható. A lényeg az, hogy a jelenlegi rendszerre egyértelműen a túlságosan nagyarányú különbség problémája jellemző. A jövő rendszerében pedig ez fog megszűnni, de kivételesen (nem jellemzően) előfordulhatnak túlságosan kis arányú és túlságosan nagyarányú jövedelmek.

(Az aránytalanul nagy különbségek káráról, oly sok helyen beszélek, hogy itt ettől megkímélem az olvasót.)

Sokan most azt mondják: ugyan ez maximum jövedelem ötlet nevetséges. Ezt mondják, mert e rendszer logikájából valóban kilóg. Ha kétszáz évvel ezelőtt megkérdezték volna az embereket: lehetségesnek tartja a minimálbér bevezetését – valószínűleg jót nevettek volna rajta. A nevetséges, lehetetlennek tűnő gondolatok magvalósulásáról szól a fejlődés.

A jővő fejlettebb rendszerében, tehát valószínűleg lesz valamilyen maximum-jövedelem. A maximum jövedelemnek egy sereg előnye van, ezért az erre való törekvés az egyik feladat.

Ellenben a maximum jövedelem sem oldja meg az arányos jövedelem elosztást. A megoldás már fel van találva, a jövedelemarányos adó. Ellenben ennek is két fajtája van a fix százalékú és progresszív adózás.

A progresszív adózás mikor a jövedelem (vagyon) emelkedésének arányában fokozottan nő az adó. De ezt is jelenti: a kisjövedelműek, (a jövedelem-csökkenés arányában), adója fokozottan csökken. Összevonva és egyszerűen: a nagyjövedelműek adója fokozottan nő, a kisjövedelműek adója fokozottan csökken.

Néhány fontos igaz megállapítás.

Jelen rendszerben (a jövő rendszerében kevésbé), hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, arányos államot feltételezve, a magángazdasági szabad árak, és jövedelmek, hozzák létre a kizsákmányolást. A kedvezményes, csökkentett állami árak, nem fokozzák, de fenntartják a kizsákmányolást, az adózáshoz képest nagyobb kizsákmányolást jelentenek. Az adózás (jó, igazságos adózás, és költségvetés, ill. állam) csökkenti a kizsákmányolást. Kizsákmányolás: igazságtalan és aránytalan az egyének (és rétegegek, közösségek, nemzetek) jövedelme, vagyona, életszínvonala.

Bár még a normális magángazdaság, (piacgazdaság, versenygazdaság) is kizsákmányoló, de szükség van rá, mert több a haszna, mint károssága, feltételezve, hogy mellette van egy hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, hatékony állam.

A pénztolvaj, az érdemtelen jövedelemszerző, beleértve az adócsalókat is, (főleg ha azt a közösségtől ill. az államtól lopja), a pénz ellopásával csak pénzügyi zavart okoz. Az igazi, jelentős károkozás a pénz lefogyasztásával történik, mert ekkor tűnik el a gazdaságból a másnak járó termék, szolgáltatás.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglalkozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

Annak az állami, gazdasági vezetőnek, akinek nincs elég tehetsége, hogy ezen és más gazdasági igazságokra rájöjjön, annak be kell magolnia az igazságokat.   

A jó adózás tehát még inkább garantálva verseny és a szabadság megmaradását jelentős részben megoldhatja az arányos jövedelem elosztást.

A következő részek már erről szólnak. 

Kitérés a gazdaság alapvetéseire.

Evidenciák.

Az adó rángatása, ha az esetleg jó irányú, akkor is káros.

A jó irányú és kisléptékű adóváltozás hasznos. Ugyanakkor folyamatosan szükséges változtatni, mert ha elmarad egy  vagy több szükséges változás, akkor ezt be kell pótolni, ami már túl nagy változás, rángatás lesz. (Ez minden változtatásra igaz.)

Az állami termelés, szolgáltatás is hasznos. Sőt, sok olyan hasznos termelés, szolgáltatás van, amelyre csak az állam képes, vagy az állam képes a legjobban művelni.

Sok olyan, hasznos termelés, szolgáltatás van, amelyet magángazdaság képes a legjobban művelni, azon termelések ahol lehetséges a valódi verseny.

A fölösleges és káros magángazdasági termelés csökkentése hasznos. A hasznos állami termelésre rátelepedő magángazdasági termelés csökkentése hasznos.

Az adó növelése nem biztos, hogy káros. Nem jelent feltétlen termeléscsökkenést. Az adó nagysága relatív. A magas adó egy relatív fogalom.

A magángazdasági termeléscsökkenés (adónövekedés) normális helyzetben állami termelésnövekedéssel jár, az összes termelés nem csökken.

(Azt kell megvizsgálni, hogy helyzet mennyire normális?) 

Emlékeztetőül azért soroljuk fel a magángazdaság, piacgazdaság, versenygazdaság előnyeit is. A B/1/a ábra kiegészítése.

A piac és a verseny összefügg. Szerencsére ugyanott alakul ki az optimális (normális, hasznos) piac ahol az optimális (normális, hasznos) verseny. Az optimális versenyt más fejezetekben elemzem.   Az optimális piac az, ahol a piaci „automatikus” szabályozások, (a piaci árak, piac jövedelmek, mit, miből mennyit termeljenek) a legkevésbé torzítottak, vagyis a valós értéknek megfelelőek. Ha abszolút tudományosak és lebontottak lennének a központi vezetés (állam) által meghatározott árak, akkor azok lennének a legpontosabbak. (A brezsnyevi szocializmusban volt egy árhivatal, ahol meghatározták az árakat. Más hivatalokban pedig mást, a jövedelmeket, mit, miből mennyit termeljenek, stb. határoztak meg.) Valójában azonban több okból (politikai szempontok belejátszása, nagyon sokfélét kell meghatározni, nem ismerik a lakosság lelkiállapotát, értékrendjét, stb.) az állam nem képes pontos, és lebontott meghatározásokra. A tudományos állam jobb esetben arra képes, hogy a nagy tendenciákat, pl. a nagyobb termékcsoportok átlagos árszínvonalát, a nagyobb munkaerő csoportok átlagos jövedelem-színvonalát, stb. elemezze, és ha rossznak találja, akkor a maga eszközeivel módosítsa. Tehát a piac általi meghatározásokra,(ár, jövedelem, stb.) szükség van.

Egyébként a jó gazdasági rendszer az, ahol a megfelelő területeken (ott ahol lehetséges valós verseny) van piacgazdaság, versenygazdaság. A piacgazdaság, versenygazdaság három döntéshozó egysége a központi vezetés, a vállalatirányítás, és vásárlók sokasága. A három döntéshozó egység optimális aránya adja ki az optimális (normális, hasznos) piacgazdaságot, versenygazdaságot.  A vásárlók sokasága nem más, mint a piac legfontosabb része. A vásárlók sokasága, ugyanakkor nem más, mint a lakosság. A piac másik fontos része a megfelelő termékkínálók sokasága. Megfelelők, alkalmasak a piacra,  ha sokan vannak és különböző és valós (termelésből eredő) árakon, kínálják a terméket. Ha nem megbeszéltek, manipuláltak az árak. (A jövedelem, a bér is egyfajta ár, a munkavállaló, az emberi munkavégzés ára. Eszerint az emberi munka egyfajta terméknek, szolgáltatásnak is felfogható.) Ha egyedül van a termékkínáló (monopolhelyzet), akkor eleve kizárt a megfelelő hasznos piac, hiszen nincs egymásra hatás és nincs választék, és az ár is nagy valószínűséggel manipulált.

Szerencsére a hasznos, normális piac ugyanott jöhet létre ahol az optimális (normális, hasznos) verseny.

Az állami irányítás nemcsak azért szükséges, hogy a nagy (ár, jövedelem, mit miből mennyit termeljenek) tendenciákat meghatározza, hanem ezért is hogy a piacgazdaságot, versenygazdaságot az optimális mederbe tartsa. Ugyanis a piacgazdaságnak, versenygazdaságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy szabályozás nélkül eldurvul, tisztességtelenné válik, jelentősen eltér a normálistól, az optimálistól. Főleg akkor történik ez, ha a díjazás (a jövedelem) aránytalanul nagy különbségű.

Tehát a normális hasznos piacgazdaság, versenygazdaság előnyei.

Kialakul egy pótolhatatlan piaci ár, jövedelem, mit, miből mennyit termeljenek, szolgáltassanak, kialakul az automatikus piaci maghatározás. Vagyis, valós, alig torzított árak jövedelmek termékstruktúrák jönnek létre. A normális, hasznos verseny által maximális lesz a munkamotiváció. Kialakul a tulajdonosi becsvágyból eredő munkamotiváció. Mindenki kalkulál (nem spekulál).

Nem alakulnak ki a tisztességtelen verseny, a harc káros elemei.

Érdekes, de nem véletlen, hogy a tisztességtelen verseny, harc káros elemei, szinte ugyanazok, mint az aránytalan, igazságtalan jövedelmek káros elemei. Nem véletlen, mert tisztességtelen verseny a harc és az aránytalan, igazságtalan jövedelem szorosan összefügg. Néhány ilyen elem: improduktív munka (könyvelés, adminisztráció, biztonsági tevékenységek, stb.) növekedése. A vesztesek (a szegények, munkanélküliek, stb.) kiesnek a termelésből. Vagy azért mert teljesen munkaképtelenné válnak. Vagy egyszerűen azért, mert a rendszerből adódóan  a vesztesnek nyomorogni kell, akkor is, ha munkaképes.  Általában aránytalanul megsokasodnak az pusztán egymás elleni, a másikat gátló tevékenységek. Még lehetne folytatni a károkat.

Újra felsorolom az állam azon eszközeit, amelyekkel közvetlenül hathat a magángazdaságra.

Az adóztatás, az állami kedvezményes hitelezés, a magángazdaság szabályozása, a közvetlen pénzsegítség, a meggyőzés, stb.

Ugyanakkor nem felejtsük ki, hogy az állam (döntően, de nem teljesen) közvetlenül meghatározza saját, államon belüli béreit, a saját árait, a saját termelési, szolgáltatási struktúráját, a saját vásárlásait. (Ez főleg a költségvetésen keresztül történik.) Mindezzel pedig hat a magángazdaságra. Ugyanakkor itt is felfedezhető egy visszahatás, amennyiben a magángazdaság árai, jövedelmei visszahatnak az állami árakra, jövedelmekre.

Néhány mondat a brezsnyevi szocializmus gazdasági rendszeréről.

Ami valódi állami területeket illeti, ott nincs jelentős különbség a brezsnyevi szocializmus és a többi rendszer (elsősorban az államkapitalizmus) között. A különbség az, hogy brezsnyevi szocializmus a nem valódi állami területeket, vagyis magángazdasági, (piacgazdasági, versenygazdasági) területeket is állami területnek nyilvánította. Ezáltal kétségtelenül elérte azt, hogy nem alakultak ki a tisztességtelen verseny, a harc káros elemei.  De azt is „elérte”, hogy nem alakultak ki a piacgazdaság, versenygazdaság hasznos előnyei sem.

Egyébként, mivel az államot sem működtette normálisan (optimálisan, hasznosan) így az állami szektorként működtetett magángazdaság hasznossága még inkább  lecsökkent. Az is igaz, hogy az átlagos államkapitalista rendszer sem működteti az állami szektort normálisan (optimálisan, hasznosan).

A brezsnyevi szocializmusban szinte lehetetlen értelmezni az adó fogalmát. Többféle értelmezés lehet de mindegyik faramuci. Egyébként más fogalmakat is nehéz értelmezni. A probléma az, hogy az álammal szemben, ill. az állam mellett szinte nincs más rendszertényező. Nincs pl. értékelhető magángazdaság. Tehát az állam csak önmagára hat. Tehát azok a fogalmak, tényezők melyek az állam és magángazdaság, ill. az állam és a kevésbé állam kapcsolatából erednek, egyszerűen megszűnnek.  Pontosabban annyira eltorzulnak, elsatnyulnak, hogy értelmezhetetlenné vállnak.

Ugyanakkor a két eltérő gazdasági rendszer kapcsán, el lehet gondolkozni a különböző gazdasági rendszerváltozatokon. Elméletileg sok ilyen változat lehet. Szerintem a legjobb (jelenleg gyakorlatilag is létrehozható) változat a tudományosan szabályozott piacgazdaság versenygazdaság, természetesen az optimális állam mellett. Kitartok a tiszta átlátható viszonyok, az állam és magángazdaság lehetőség szerinti elválasztásnak elve mellett.    De mivel a társadalomtudomány szinte végtelen, a fejlődés szinte végtelen, nem árt elgondolkodni a lehetséges fejlődésen.

Ez volt tehát a B/1/a ábra kiegészítése. Ugyanakkor nagyon fontos megjegyezni, szinte ez az egyetlen ábra, amelyik a brezsnyevi szocializmusról szól. De tanulmány is csak mellékesen szól a brezsnyevi szocializmusról. A brezsnyevi szocializmus egyébként is kilóg a rendszerfejlődésből.

Jelenleg a brezsnyevi szocializmus kis hazánkban, (de gyanítom hogy a világban is) teljesen tévesen van megítélve. Megítélésről beszélek, mert elemzésről nem beszélhetünk. Az egyik alapprobléma, hogy keverik a rendszerhibákat a nem rendszerhibákkal. A teljesség igénye nélkül néhány gyöngyszem, a tévedésekből.

A brezsnyevi szocializmus egyik alapvető tényleges rendszerhibája: szinte nem volt (nem volt megfelelő, ill. értékelhető) piacgazdaság, versenygazdaság. A másik alapvető tényleges rendszerhibája a viszonylag alacsony (összességében csak egy fokkal alacsonyabb) demokratikus szint, a szűk politikai rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer) gyengesége volt.

Azonban nem ezeket róják fel a brezsnyevi szocializmusnak. Pl. azt róják fel hogy az állami szektor pazarló, rossz hatékonyságú, fölösleges munkaerővel teletömött, korrupt, protekcionista, bürokratikus volt. A jelenlegi magyar helyzet mutatja, hogy ez nem a brezsnyevi szocializmus sajátossága. A magyar államkapitalista rendszerben ugyanilyen az állam. Ez is bizonyítja, hogy a korrupt, rossz hatékonyságú állam nem rendszerhiba. A brezsnyevi szocializmusban legfeljebb azért jött ez ki élesebben, mert szinte minden az állami szektorba tartozott. Ettől függetlenül azt látni kell, hogy ez nem rendszerhiba. Pontosabban olyan rendszerhiba, amely minden eddigi rendszerre jellemző. Több okból tevődik ez össze, és talán az okok aránya változik rendszerenként. Az alapvető ok: a  nem tudományos és  nem népérdekű állami vezetésnek, nem érdeke, sőt ellenérdeke a hatékony, tisztességes állam kialakítása. Érdeke pl. a maga kis klientúráját benyomni az államba. Érdeke,  korrupcióval növelni a jövedelmét.

Kétségtelen a brezsnyevi szocializmusban a vezetés egyik koncepciója az volt, hogy a teljes foglalkoztatottságot un. kényszeríttet, töltelék (fölösleges) munkaerővel oldja meg. Ez egy hibás elgondolás volt, de még mindig nem rendszerhiba.

A legabszurdabb tévedés az, amikor a Kádár rendszer rendszerhibájának róják fel az eladósodást. Az eladósodás, többek között az állam eladósodása pont a kapitalista rendszerre jellemző. Lásd a jelenlegi magyar helyzetet. A brezsnyevi szocializmusra pontosan az ellentéte, a túl merev, hitel nélküli pénzügyi rendszer jellemző. A Kádár rendszer eladósodása pont abból eredt, hogy a Kádár rendszer elindult a kapitalista pénzügyi rendszer irányába.  Ezt tehát a Kádár rendszernek nem negatívumként kellene felróni, hanem inkább pozitívumként. A negatívum esetleg az volt benne, hogy nem ismerte fel, hogy a kapitalista pénzügyi rendszer, rendszerhibája az eladósodás. Illetve nem ismerte fel, hogy úgy kellene a kapitalista pénzügyi rendszer felé haladni, hogy ezt a hibát elkerüljék.

Ezen kívül még van több rendszerhiba, de általában a megítélések nem erről szólnak. Pl. a rossz szociális rendszer a kapitalista rendszerre jellemző. Igaz csak szegény kapitalista, államkapitalista országokban jelentkezik feltűnően.

Általában a Kádár rendszer megítéléséből kimarad az a lényeges kiindulópont,  hogy a Kádár rendszer a brezsnyevi szocializmus egyik legfejlettebb rendszerváltozata volt. Eleve logikátlan a legfejlettebb változatot kritizálni. Eleve logikátlan és hamis valamit az alapvető viszonyokból, rendszerviszonyokból kiragadva önmagában értékelni. Nem volt jó a Kádár rendszer ezt én is sokszor elmondtam, de ez nem jelenhet kritikán aluli kritizálást. Nyilvánvalóan a sok zagyvaság hátterében meghúzódó szándék: mindegy, hogy mit hogyan, csak szedjünk össze minél több lejárató dolgot, mert a Kádár rendszert le kell járatni, ezzel is erősítve a jelenlegi rendszer jóságát.

Ez a tanulmány és az ábrák többsége is elsősorban és döntően a jelenlegi államkapitalista rendszeréről ill. a jövő rendszeréről szól. A tanulmányon belül sokszor kellene az előző mondatot ismételgetnem. Nem teszem, de remélem a kedves olvasó, így is eligazodik.

Az adózás legfontosabb hétköznapi, minden emberhez szóló elve: az igazságos és tisztességes adózás, (mind szabályaiban, mind befizetésében tisztességes) a lakosság, és azon belül is az alacsonyabb életszínvonalúak érdekét szolgálja, a tisztességes államon keresztül. Az igazságos tisztességes adózás kompenzálja (csak részben kompenzálja) az előzőleg elkövetett aránytalan (egyben igazságtalan) jövedelemszerzést.

Sajnos ezt az elvet (igazságot) még jelenleg sem ismerik az emberek, és főleg nem ismerik a szegényebbek. Az adózás valamilyen eredendően rossz, mindenkit, de főleg a szegényeket sanyargató  dolog, sajnos ez a közfelfogás. Ez pedig a hiányos tájékoztatás, oktatás hibája. Nyilvánvalóan a hiányos tájékoztatás, oktatás a tisztességtelen állam képviselőinek, ill. a gazdagok, érdeke. Hiszen, ha tévhitben élnek az emberek, akkor ellenkezés nélkül fenn lehet tartani az igazságtalan tisztességtelen adózást, amely viszont a tisztességtelen állam tisztességtelen képviselőinek, ill. a gazdagok, a nagytőkések érdeke. (Nem véletlen hogy az előbbi két csoport érdeke gyakrabban azonos, mint különböző. A két csoport összefonódása, összejátszása végigkíséri az újkori történelmet.) Pl. magyarországi rendszerváltás után e szempontból sem történt meg a rendes tájékoztatás. Persze mert már a rendszerváltás után is a tisztességtelen állam, tisztességtelen képviselői, ill. a gazdagok, nagytőkések képviselői kerültek hatalomra.

Érdemes azért azon elgondolkodni, hogy rendszerváltásra abszolút nem készítették fel a lakosságot. Nem volt sem belföldi, sem külföldi politikai erő, média, tájékoztatási erő, amely ezzel foglalkozott volna. Vigyázatok emberek, mert a lefosztásnak nagyos sok sunyi módja van. Pl. ez, meg ez, többek között az igazságtalan tisztességtelen adózás, pl. az eladósítás, stb. Vigyázzatok, mert rengeteg csapda van, ne sétáljatok bele. Emberek lényegében ez az új rendszer, e lényeges dolgokból áll. Lehet jobban, rosszabbul, és nagyon pocsékul művelni.

Vigyázzatok emberek, mert a tisztességtelenség az államkapitalizmusban is megbosszulja magát. Vigyázzatok, mert a hatalmi jellegű, rosszul működő, bürokrata, korrupt állam az államkapitalizmusba sem szűnik meg magától. És magángazdasági tisztességtelenség, bürokrácia és korrupció sem szűnik meg.  Szóval nem volt ilyen felkészítés, minimális sem, sőt jelenleg sincs. Sőt a liberális társaság éppen az ellenkezőjét, ez a tökéletes rendszer, minden magától megoldódik, hirdette. És persze ezt: a nagytőke, és a piacgazdaság mindent megold. És ezt: az államot le kell építeni, az állam rossz gazda, mindent privatizálni kell. Magyarország külön drámája, hogy ez a liberális (később liberál-szocialista) társaság igen sokáig „uralkodott”. De az eszme még mindig itt lebeg, sokkal inkább, mint a kommunizmus szelleme. Ennek okain (sok oka van) érdemes elgondolkodni. Az viszont tény, hogy magyar népet szépen becsalták csapdába. Az biztos, hogy magyar nép már nem lesz olyan okos, hogy más kárából tanuljon.

Itt is kitérek arra, hogy manipuláció, az őszinte meggyőzés, és az objektív tájékoztatás három különböző dolog. A manipuláció valójában ellentétes az őszinte meggyőzéssel, és az objektív tájékoztatással, de azonosnak látszik azokkal. Nem szabad az öszinte meggyőzést, és az objektív tájékoztatást elvetni, csak azért mert ezekbe keverik a manipulációt. Meg kell tanulni a manipulációt felismerni és elválasztani.  

Visszatérve: miről szól ez a fejezet?

Olyan adóváltozásokról, amelyek nem rángatók, amelyekben a hasznos magángazdasági termelés adózatásáról van szó, ill.  amelyekben a felsorolt evidenciák szempontjait félreteszem. Másképpen:  a felsorolt  evidenciák mellett más megállapítások elvek felsorolása.

Nagyon fontos megjegyzés: az alábbiak, elsősorban a fix összegű adókra, ill. a fix százalékú adókra érvényesek.

A tőkések alapvető célja, logikája és az áthárítás lehetőségei.

A tőkések, mint vállalatirányítók, képesek a vállalati pénzeket, átvariálni.

A tőkések a vállátirányítók, vállalattulajdonosok.)

( A vállalatok lehetnek ipari, kereskedő, pénzügyi, stb. vállalatok.)

Az elsődleges céljuk, hogy a jövedelmük ne csökkenjen jelentősen, (megmaradjon) ill. általában emelkedjen. A tőkések jövedelmét és profitnak is nevezem.)

Beszéljünk itt az adóemelésről. (Az adócsökkentésről később lesz szó.)

Minden adóemelés végső soron a következőket okozhatja.

A magángazdasági dolgozók bérének csökkenése.

Magángazdasági termeléscsökkenés.

A foglalkoztatottság csökkenése.

Áremelés.

A fentiek általában valamekkora gazdasági károk. Nem mindegy, hogy mekkora és milyen magángazdaság csökken. Illetve nem mindegy, hogy a másik oldalon mekkora a haszon.  A következő azonban nem kár, ha a hatalmas különbségekre gondolunk.

A tőkések jövedelmének csökkenése. 

Az áremelés általában nem pótolja, a kieső bevételt, mert csökken a vállalat forgalma. Feltételezve, hogy a vállalat nincs monopolhelyzetben, és általában elhanyagolhatók a piactorzító tényezők.  És általában valódi verseny van.

Az áremelés e helyzetben nem más, mint  az adóterhek áthárítása dolgozókra és tőkésekre (mindenkire). Ha általános áremelés van, akkor az olyan, mintha, a dolgozók, tőkések jövedelmét csökkentették volna, csak időben később jelentkezik. (Itt azonban ott van az infláció és annak hatása. Pl. szegényebbekre fokozott a gazdagokra gyengébb hatása.)

Az áremelés forgalomcsökkenést és ezzel termeléscsökkenést is okozhat. Tehát a vállalati kár gyakran nem csökken, hanem nő.

A termeléscsökkenésre (forgalomcsökkenésre) úgy lehet áthárítani az adót, hogy pl. csökkentik fejlesztési pénzeket. Igaz hogy ez megint később jelentkező és részben relatív termeléscsökkenés. Azonnal is csökkenthetik a termelést, és ezzel párhuzamosan elküldhetnek dolgozókat. A termeléscsökkenés azonban kisebb vállalati bevételt és a tőkések számára is kisebb jövedelmet jelenthet.

Ez a kettő tehát nem igazán célja a tőkésnek. Természetesen az sem célja az sem hogy az ő jövedelme csökkenjen.

A dolgozók bérének csökkentése.

A direkt csökkentés lenne a leghasznosabb a tőkésnek, azonban mégis tartozódnak attól, hogy ezt direkt módón tegye.

Az egyik sunyi módszer az, ha a bérek maradnak, miközben infláció van. Ez egy reálbércsökkenés.

A következő módszerek: az alulfizettet túlmunka kialakítása ill. növelése.

A másik sunyi módszer hogy elküld dolgozókat és a megmaradt dolgozókra, ráhárítja a többletmunkát, miközben a bérek nem növekednek.

Lehetséges még: növeli a termelést, de a dolgozók létszáma marad.

Másképpen: nő a munkaidő de a dolgozó bére marad.

Vagy nő a munka kvalitása, de dolgozó bére marad. 

És végül lehetséges a direkt bércsökkentés is.

A tőkésnek tehát van lehetősége a dolgozók bérére ráhárítani az adónövekedést. (Általában minden vállalati bevétel-kiesést, de itt az adóról elmélkedem.)

Itt viszont jönnek a gazdasági környezet korlátai.

A dolgozók bércsökkenésének (gazdasági környezet) korlátai.  Korlátai, annak, hogy a tőkések (a vállalatirányítók, tulajdonosok) az adónövekedést (más vállalati terheket) áthárítsák a dolgozók alkalmazottak bérére, jövedelmére. Vagy nyugalmi, állapotban csökkentsék a dolgozói, alkalmazotti jövedelmeket.

Az áthárítás termeléscsökkenéssel, vállalati károkkal járhat.

A sztrájk.

A munkajogi szabályozás.

(A dolgozók rosszabbul végezhetik a munkájukat.)

A dolgozók kiléphetnek.

Kiléphetnek, mert keresleti piac van a munkaerőpiacon. Mert alacsony a munkanélküliség. (Az állami is munkahely teremtő. A piactorzító tényezőket csökkenteni kell.)

Mert a házi háztáji, alkalmi munka, rendezve van.

Mert van egy jó állami foglalkoztatottsági ügyintézés.

Mert van egy jó állami közhasznú foglalkoztatottság.

Annak megakadályozása, hogy a dolgozókat könnyen elküldhessék ill.  a dolgozok túlmunkát végezhessenek. Pl. munkajogi szabályozással.

Pl. egy lehetséges munkajogi szabály. Amennyiben a dolgozó, a reálbércsökkenés, vagy túlmunka növekedés  miatt lép ki, akkor másfélszeres végkielégítés jár neki.

A minimálbér, törvénye, de ez a maximum-jövedelem ( vagy erősen progresszív adózás nélkül) nélkül nem sokat ér.

A kedves olvasó figyelmébe ajánlom a „a házi, háztáji, alkalmi munka és feketegazdaság” c. fejezetrészt.

Tehát a problémakör egyik oldala az, hogy a tőkések mennyire képesek  az adó terheket a dolgozókra áthárítani. Ez pedig nagymértékben a gazdasági környezettől függ.

A felsorolt tényezők külön-külön csak csekély részmegoldások. Sőt együttesen (egymás mellett, és jelentősen alkalmazva) is csak harmadában oldják meg a problémát.

Induljunk ki abból, hogy a gazdasági környezet az államkapitalista rendszerre jellemzően közepes. Ez azt jelenti hogy a tőkés kissé korlátozva, de azért élhet a  dolgozók direkt és indirekt bércsökkentésével. A felsorolt módszerekkel (infláció, munkaidő-emelés, kvalitás-emelés, stb.).  

Továbbá induljunk ki abból, hogy a tőkés : ebből egy kicsit és abból is egy kicsit módón gondolkodik. Makrogazdaságilag, sok vállalatot nézve egyébként ez történik.

Konkrétan adóemeléskor általában vállalatonként és makrogazdaságilag is az alábbi történik a jelenlegi rendszerben.

Pl. egy 10%-os adóemelés következtében ez történik. 2%-kal (20%-os áthárítás) emeli az árakat. 2%-kal (20%os áthárítás) csökkenti a fejlesztést. 5%-ban (50%-os áthárítás) csökkenti a dolgozók bérét. 1%-ban csökkenti a saját jövedelmét.

Ha gazdasági környezet ennél jobb, arányosabb igazságosabb jövedelem-logikájú akkor: pl. csak 3%-kal csökkentheti a dolgozók bérét és a többi tényező arányosan növekedik.

Mi történik adócsökkentéskor.

A folyamat ellentétesen fordított.  A tőkés logikája, hogy lehetőség szerint növelje a jövedelmét. Tehát pl. egy 10%-os adócsökkenéskor 2%-kal csökkenti az árakat. 2%-kal növeli a fejlesztést, termelést. 1%-kal növeli a dolgozók bérét. 5%-kal növeli a saját jövedelmét.

Néhány gondolat az előzőkhöz.

Igaz hogy  az árváltozás,  és a termelésváltozás  hosszabb távon  hat a vállaltra és a tőkésre is de ezen esetekben ugyanez a logika érvényesül. Vagyis nem ezt történik, Vállalati tehernövekedésnél a tőkés jövedelme 3%-kal a dolgozók bére  7%-kal csökken. És vállalti tehercsökkenésnél a fordítottja. Hanem ez: vállalati tehernövekedésnél végső soron 1,5%-kal csökken a tőkés jövedelme, 8,5%-kal csökken a dolgozók jövedelme.

Csak jobb gazdasági környezet esetében történhet ez: a tőkés jövedelme 3%-kal, a dolgozók jövedelme 7%-kal csökken.

Néhány gyakorlati példa.

Nézzük meg, ha ez 10%-os adóemelés, jövedelemadó-emelés, és mindenkinek egységesen 20%-os a jövedelemadója.

A tőkés havi bruttó jövedelme legyen mondjuk havi 2,5 millió Ft, akkor a nettó  jövedelme 2 millió Ft. 20% helyett felemelik 30%-ra. Ekkor  a nettó jövedelme 1,75 millió Ft-ra csökken.   Osszuk el ezt 20 dolgozóra. Egy dolgozó 125 ezer bruttó bért és 100 ezer nettó bért kap. Az adóemelés után   87,5 ezer Ft kap.

A tőkés célja azonban az hogy a jövedelme ne 10%-kal csökkenjen,  csak 1%-kal. Ehhez fel kell emelnie a bruttó jövedelmét 2,8 millió Ft-ra. Ez részben összejön egy kisebb  áremelésből, ill. egy kissé kevesebb fejlesztésből. De összejön főleg abból, hogy elüld mondjuk 1 dolgozót és az ő munkáját kiosztja a megmaradt 19 dolgozó között. Egy dolgozó munkája kb. 5-%-kal  fog növekedni. Tehát a dolgozók jövedelme 10%-kal csökkent és a munkájuk 5%-kal nő, de két munkanélküliről sem feledkezzünk el. Az összes vállalati teher 500 ezer Ft volt. Ha a munkanövekedést átfordítjuk pénzbe, akkor összesen a dolgozók ebből 345 ezer Ft-ot voltak kénytelenek bevállalni. (Összesen 250 ezer Ft-tal kevesebb a jövedelmük, és 95 ezer Ft a plusz munka.) Úgy is számolhatunk, hogy egy dolgozó fizetése megmarad a vállalatnak.     Ez az összes teher kb. 70%-a. A 10%-os emelés 7%-a. A tőkés bevállalása ebben az esetben  40 ezer Ft, ami nincs 1%.  És a maradék kb. 2% (100 ezer Ft) az áremelés és a csökkent fejlesztésből jön össze. Gyakorlatilag valami ilyesmiről szól az adóemelés áthárítása.

Az is számít, hogy mire irányul az adó. Mi van, ha a havi 500 ezer Ft adó pl. a nyereségből jön le, ez a nyereség 8%-a. A tőkés nagyjából meg akarja tartani a 2 millió Ft jövedelmét.  Érdekes módón ebben az esetben a tőkés nehezebb helyzetben van. Mondjuk, árat emel, ebből bejön 100 ezer Ft. Elvesz a 200 ezer fejlesztési pénzből 100 ezret, ebből is bejön 100 ezer Ft. Ebben az esetben azonban már két dolgozót kell elküldenie, így marad meg újabb 200 ezer  Ft-ja. A dolgozók jövedelme marad, de most már fejenként 11%-os munkanövekedés jut rájuk. Az ő áldozata kb. 2%. Kétségtelen hogy nyereségadót nehezebb áthárítani, de át lehet hárítani.  (A nyereségadót viszont könnyebb lecsalni. Sajnos ez is egy szempont.)

Nézzünk példának egy másik esetet, amikor nem fix százalékú, hanem valóban progresszív adó van. 125 ezer Ft-nál csak 5%-os az adó. 2 millió Ft-nál viszont 30%. Ezt emelik pl. 10%-kal. A kiindulás: a tőkés kb. 2,9 millió bruttó jövedeleméből 2,03 milliót kap meg. A dolgozók 106 ezer bruttó fizetésükből 100 ezret kapnak meg.  A tőkés vesztesége kb. 290 ezer Ft. A dolgozók az adóemelés után csak 90 ezer Ft kapnak meg. Az összes veszteség több mint 500 ezer. (Ennyi az állam bevétele.) Nagy áldozatok árán még ezt a közel 300 ezres havi veszteséget is át tudja hárítani a tőkés. Pl. nem egy munkást küld el, hanem kettőt. A dolgozók terhei azonban erősebben nőnek, mint az előző nyereségadó esetében, mert van egy saját 200 ezres veszteségük.  De lehet, hogy ebbe az áthárításba már nem mennek bele a dolgozok, ill. a gazdasági környezet olyan, hogy el tudnak jönni. Vagy a túlmunka átlépi a munkajogi szabályokat, stb. Vagy valóban tönkremegy a vállalat. A progresszív adónak azonban nemcsak ez, az értelme. Hanem az, hogy ne legyen érdemes bizonyos jövedelem feletti jövedelmet szerezni. Az, az értelme hogy tőkés gazdag ember belássa, hogyha megelégszik 2,5 milliós bruttó jövedelemmel, akkor ott csak pl. 30%-os az adó. Áthárítással még így is meg tudja szerezni a  közel 2 milliós havi jövedelmet. Tehát viszonylag kisebb jövedelem-emelkedés mellett fokozottan nő a vállalat normális működésnek kockázata, erről szól a valóban progresszív adó.

Az adónak nem szabad túlságosan nagy államot kialakítani. Az adónak nem szabad a hasznos magángazdasági termelést lefékeznie. Ha fix százalékú adóval akarnánk az arányos jövedelmet megoldani, akkor ezek valószínűleg bekövetkeznének. Nem következnek be, ha progresszív adózást alkalmaznak. Ráadásul a progresszív adózással meg lehet oldani maximum jövedelem kialakítását is.

Az ABD/1 ábra bevonása az elemzésbe.

Az alapprobléma az arányos jövedelem. Valójában ennek két oldala van. Az egyik gazdag, ill. tőkés réteggel szembeni dolgozók rétege. A másik oldala pedig a rászorultak az állami gondoskodásra szorultak rétege.

Pontosabban az alábbi öt tényező szoros összefüggéséről van szó.

Az átlagos és átlag alatti dolgozók, alulfizettet túlmunkája. A gazadagok tőkések érdemtelen jövedelme és túlfogyasztása.  A társadalmi gondoskodásra szorulók rétege. Általában a társadalmi jövedelmi, vagyoni hierarchia. Általában az optimális nagyságú szerepű állam.  

Az ABD/1 ábrán szereplő öt rétegről és három körforgásról nem beszélek, erről egy másik fejezetben szó van.  A lényeg a következő.

A jelenlegi eltorzult vagyoni hierarchiájú rendszerben nem lehet optimális nagyságú, szerepű, működésű államot kialakítani a szokásos fix százalékú adózással és az átlagos gazdasági környezettel (dolgozok bércsökkentésnek korlátai). Ha az optimális állam felé törekednek ezekkel, a módszerekkel, akkor elérhetnek bizonyos eredményeket (csökkenhet a társadalmi hierarchia, csökkenhet a gazdagok igazságtalan túlfogyasztása, nőhet az állam, stb.). Ennek a negatív következménye viszont az lesz, hogy egyre nagyobb lesz az átlagos és átlag alatti dolgozók alulfizetett túlmunkája. Illtetve egyre nagyobbak lesznek a fölösleges káros jövedelem, pénz (munka és fogyasztás) mozgások. Tehát e módszerek mellett a negatívumok közel azonosak lesznek a pozitívumokkal.

A folyamatok hátterében elsősorban az áll, hogy a tőkések osztják el a vállalati pénzeket, határozzák meg a jövedelmeket és képesek áthárítani az adókat.

Minden problémát az arányosabb társadalmi vagyoni hierarchiát, az optimális államot egyszerre lehet megoldani a következő módokon.

Az elsődleges direkt mód: a valódi, jelentős progresszivitású összevont jövedelem és vagyonadó. (Esetleg a valódi, jelentős progresszivitású, jövedelem, vagyon, családi adó.)

A másodlagos direkt mód: a dolgozók bércsökkentésnek (gazdasági, társadalmi környezeti) korlátai.

A harmadik összevont tényező: a tisztességtelen jövedelmek csökkentésének ezerféle módja.

Rövid kitérés a valódi jelentős progresszivitású, összevont jövedelem, vagyonadóra, ill. ennek családi változata.

Miért pont jövedelem vagyonadó, amikor a nyereségadó (forgalmi adó) is hat a jövedelmekre.

Továbbá lehetne gondolkodni fogyasztási adóban is.

Tulajdonképpen a jövedelemadó is egyfajta fogyasztási adó, amennyiben a jövedelmet általában elfogyasztják. A kimondottan fogyasztási adót nem lehet progresszívan megoldani. Az lehet, és meg is kellene tenni, hogy a szegényebbek fogyasztói kosarába tartozó termékek esetében kisebb adó lenne. Ez azonban nem pótolja az igazi progresszivitást.  A nyereségadót fel lehetne építeni progresszívan. Ellenben miért adóztassanak egy olyan dolgot, aminek csak köze van az eredeti célhoz, de nem az. Az eredeti cél az arányos jövedelem, ill. vagyon. Ha ez a cél, akkor ezt kell adóztatni.

Ha pontosan tudnák adóztatni a jövedelmet, akkor nem lenne szükség vagyonadóra. Hiszen a kettő ugyanaz, a jövedelemből lesz a vagyon. A probléma az, hogy a jövedelmet nem lehet, illetve csak bonyolultan drágán lehet pontosan adóztatni. A vagyont sem lehet pontosan adóztatni. Ezért gyakorlatilag a legpontosabb és viszonylag legegyszerűbb mindkettő összevont adóztatása.

Az jó (általam javasolt) összevonás arra jó, hogy lehetőleg minimálisra csökkenjen a kettős adózás.

Pl. valakinek az egyéves jövedelme 2 millió pénz. Az előző év vagyona (ingatlan, nagy értékű, ingóság, egyéb ellenőrizhető fogyasztás) 10 millió pénz. Akkor az adója legyen pl.2,1 millió pénz jövedelmének megfelelő adó. A másik ember jövedelme 4 millió pénz és a vagyona 20 millió, akkor legyen 4,2 millió jövedelemnek megfelelő adó. A progresszivitás miatt ez már magasabb adókulccsal számított adó. Nem is az összevonás lényeg, hanem az hogy a két adó összefüggésben legyen. Ha valakitől egyszer már beszedtek egy magasabb jövedelemadót, akkor ne szedjenek be egy magasabb vagyonadót is. De  akinek  kevés a bevallott ( magállapított) jövedelme, és nagy vagyona van, az fizessen jóval többet. 

A vagyonadózás egy lehetséges megoldása. Öt-nyolc évente kerül sor egy-egy egyén, család vagyonának pontosabb felmérésre. Persze nem egyszerre kell a lakosság vagyonát felmérni, a felmérések számát egyenletese el kell  osztani az időben.  Öt-nyolc évente tehát elvileg meg lehet állapítani a vagyongyarapodás mértékét. Ezt gyarapodást kell figyelembe  venni ill., a személyi jövedelemadóval összevetni. A következő öt-nyolc évben pedig az adózó befizeti az előző öt-nyolc év vagyongyarapodásának megfelelő adót. Majd jön az újabb felmérés.

A családi adózást is be lehet ötvözni ebbe. A közvetlen családtagok összevont adója, minden taggal csökkenhet pl. 5%-kal.

A progresszív adó nemcsak a magas jövedelmeket oldja meg, hanem az alacsonyakat is, illa nem mérhető jövedelmeket is. A progresszív adózás azt jelenti, hogy gazadagok adója az átlagos adónál magasabb és fokozottan emelkedik. A szegényebbek, ill. az átlag alatti jövedelmű dolgozók jövedelme pedig az átlagosnál alacsonyabb, ill. fokozottan csökken.

Manapság jellemző vita, hogy a vállalatfejlesztés foglalkoztatottság, azaz általános adócsökkentés, vagy az állami szolgáltatások élvezzenek prioritást. Valójában ezt  is meg lehet oldani a progresszív adózással. Nem véletlen, hogy erről elfeledkezik a politika, a tudomány, mert a nagytőke talpnyalására épül a rendszer, és a progresszív adózás a nagytőke érdekeiket sérti. A verseny alatt sokan azt értik, ki tudja nagytőke érdekeit jobban szolgálni. Arról se feledkezzünk meg, hogy maguk az adószabályt meghozók is a gazdagabb rétegekbe tartoznak. Mindig eljutunk a rendszer velejéig. A rész azonban kihat az egészre. Itt a rész azt jelenti, hogy elméletileg be kell látni: a progresszív adózás elméletileg jó megoldás. Sok-sok rész bizonyítása és részleges gyakorlati megoldása, közelíti az egész fejlődését.

Az alacsony jövedelmű dolgozók fokozottan alacsony adózása, többek között azt jelenti, hogy a vállalkozások élő munka terhe csökkeni fog. Ez pedig növeli a foglalkoztatottságot. A progresszív jövedelemadózás hatása vállalatokra következő: csökken a tőkések jövedelme, nő a dolgozók jövedelme és nő a vállalat emberi és eszközbeli fejlesztésére fordított összeg.

Van azonban egy másik jótékony hatása az alacsony jövedelműek, alacsony adójának. Az adócsalás ellenőrzése büntette arányos az elcsalt adó nagyságával. Vagyis az ellenőrzésnek, a büntetésnek nem az alacsony jövedelműek, vagyonúak adójára kell koncentrálni.

Kitérés az adóztatás mentalitásának kategóriáira.

Az adózás kisemberekre, a dolgozókra koncentrál semmi más nem érdekli.

Az adózás elsősorban gazdagokra koncentrál.

Elvileg van egy közbenső átmeneti kategória is.

Nézzük például Butaságia királyának gondolkodását. A király egyben az állam legfőbb képviselője. Ő úgy gondolkodik, hogy a legegyszerűbb mód, ha az adót egy helyen szedik be, mégpedig ez eredeti képződés helyén a dolgozók a parasztok termeléséből. A király megosztozik az urakkal. Elvileg minden paraszt, dolgozó jövedelmének (munkájának) a felét elveszik, és azt felosztják. Egy hányad a helyi úré, a másik hányad a királyé, ( az államé). Ha ez megvan, akkor már nem kell tovább variálni.

Okoságia királya azonban így gondolkodik. Engem nem érdekel, hogy a dolgozók parasztok mennyit termelnek. Az urak úgyis megadóztatják őket. Ők elveszik a parasztok dolgozók jövedelmének kb. a felét. Én az urakat adóztatom meg progresszív összevont jövedelem és vagyonadóval.

Melyik adóztatás a jobb?

Az első adóztatás jó lenne, ha valóban lehetne egy pontos egyezséget kötni az urakkal, pl. az adó egyharmada a helyi úré (tőkésé), a kétharmada, a királyé (államé).  A probléma az, hogy gyakorlatilag nem lehet pontos egyezséget kötni, a helyi úr, így, vagy úgy, de lefosztja parasztot, dolgozót. Persze az okos úr csak addig fosztja le parasztot, hogy annak munkakedve, munkaképessége ne csökkenjen. Vannak azonban buta urak is. A lényeg viszont az, hogy még az okos úr is a helyzeti előnyét kihasználva többet vesz el, mint amennyit az államnak meg kellene hagyni. Kétségtelen hogy parasztnak, dolgozónak fel kell ismernie, hogy a jó államba befizetett adó az visszakerül hozzá. (Kérdés viszont a jó tisztességes, hatékony állam.)

Visszatérve: a helyi úr többet vesz el a kelleténél, és csakis ezért jobb megoldás a második. A királynak sokkal egyszerűbb a helyi úr jövedelmét, vagyonát figyelnie, mint azt, hogy mekkora részt vesz el a paraszttól, dolgozótól.

Okoságia királya kb. így gondolkodik. Van egy vagyoni jövedelmi arány, amely jó az országnak és jó minden embernek. A nincstelen betegeskedő parasztok sokasága nem jó az országnak, mert nem tudnak dolgozni. Megpróbálom igazságosan a hasznos munka alapján beszedni az adókat. Így lenne a legnagyobb a munkamotiváció, pénzügyi egyensúly, és minden más.

Ugyanakkor tudom, hogy ez teljesen nem sikerül. Ezért abból indulok ki, hogy minél nagyobb valakinek jövedelme-vagyona annál valószínűbb, hogy annak egy részét hasznos munkavégzés nélkül szerezte. Ez nem biztos, de a két rossz megoldás közül ez a kevésbé rossz. Ezért engem az érdekel, hogy kinek mekkora, az összevont a jövedelme, vagyona. Ezt adóztatom progresszívan. Ezzel elérem, hogy az urak csak behatároltan fosszák le a parasztokat, dolgozókat. Ugyanakkor elérem, hogy a parasztok dolgozók bizonyos jövedelem vagyonhatárig szinte szabadon eljussanak. De elsősorban a vagyonokat kell megadóztatni progresszíven és nem a jövedelmeket. Mert egyrészt a vagyont nehezebb letagadni. Másrészt a vagyonadót talán kevésbé lehet áthárítani. 

A példázatból térjünk vissza valóságba.

A kapitalizmusban az urak persze nem adót szednek, hanem ők osszák ki a jövedelmeket, persze igazságtalanul. Tulajdonképpen kapitalizmus bizonyos szempontból visszalépés volt a szabad paraszti feudalizmushoz képeset, mert a bérmunkás, mint zsellér dolgozott, dolgozik a gyárban, az uradalomban. Lényegében viszont mindkettő lényege hogy az urak, érdemtelenül nagy, a dolgozók érdemtelenül kis vagyonhoz, életszínvonalhoz jutnak. Az állam egyfelől az adózással, másfelől, azzal hogy az állami szolgáltatások mindenkinek ingyenesek, vagy csökkentett árasak, ezt az igazságtalanságot kompenzálja.

A rétegek szempontjából tehát igazságosabb a progresszív adó. De mi helyzet rétegen belüli az egyének közötti igazságossággal? Összefügg e progresszív adó az egyének közötti igazságos adózással?

Az első (felületes) válasz erre ez: van, aki megérdemelten szerzi a jövedelmét, van, aki nem. Ha valaki megérdemelten szerzi a jövedelmét, akkor a progresszív adózás igazságtalan. Ugyanakkor a túl alacsony adó, az egyben lezser adózás is. A lezser adózás pedig igazságtalan. Tehát a progresszív adózás felveti a gazdagok és szegényebbek irányában is az egyének közötti igazságtalanságot.

A további hiányos, téves gondolat: az igazságos adózott jövedelem legfontosabb szempontja hogy a jövedelem pontosan legyen bevallva.

Először is tisztázni kell, hogy a jövedelemszerzés igazságtalanságát nem az adózás okozza. Legfeljebb a következőről van szó. A jövedelemszerzés 80%-os igazságtalanságát az adózás pl. 60%-ra csökkenti.  Vagy az adózás a 80%-os igazságtalanságot növeli 90%-os vagy akár 100%-os igazságtalanságra. Tehát ez nézet hiányos: az adó akkor pontos, ha pontosan van megállapítva jövedelem, e eszerint fizetik a fix százalékú adót. Hiányos, mert már a jövedelemszerzés is igazságtalan lehet.

Az egyik igazságtalanság az, ha társadalmi felfogás és gyakorlata túl nagy különbségekre van beállva. Ezt a rossz felfogást és gyakorlatot kompenzálja a progresszív adózás. A másik igazságtalanság, ha nem a hasznos munkát értékelik.

A 80%-os eredeti igazságtalanságot nemcsak az adózásnak kell csökkenteni. Itt jönnek a hierarchia-csökkentés tényezői. De itt jön a képbe a tisztességes magángazdaság. A tisztességes verseny, stb.. Ugyanakkor az adózás bizonyos termeléseket, tevékenységeket vállalaton belüli tevékenységeket is korlátozhat ill., jutalmazhat. Ez elősegíti az igazságos jövedelemszerzést. Szerintem az igazságos adózott jövedelem csak kb. 10%-ban függ attól, hogy a jövedelem pontosan lett bevallva. Ehhez képest nézzük a progresszív adózást.

A progresszív adózás mindenképpen egy pontosabb számolást, pontosabb kategorizálást jelent. Ugyanakkor az alacsony adókülönbség megszegése (ez a szegényebb rétegek vonatkozásban lehetséges) kisebb csalásokat és szankciókat jelentenek. Gazdag rétegek vonatkozásban jelentenek nagyobb csalásokat és szankciókat, mert itt nagy ősszegű adócsalások jöhetnek létre.

(Ez egyébként gyakorlatilag azért hatékony, mert nem sokmillió embert kell tüzetesen figyelni csak pl., 1 milliót. A szembetűnő vagyonosodás, még ha az nincs is bejelentve, elég könnyen észrevehető. Ezt kell figyelni, ez nem spicliskedés, hanem a szegények megmentése.)

Ellenben, ha az alacsony jövedelem lezserül van számolva, akkor ott kétségkívül létrejöhet igazságtalanság.

A pontos megfogalmazás. A pontosan bevallott jövedelem, vagyon, csak egy, kb. 10%-os tényezője az igazságos adózott jövedelemnek. ( Nem lebecsülendő tényező,de nem az egyetlen.) A valóban progresszív összevont jövedelem, vagyonadónak egyetlen  negatívuma, hogy az alacsony jövedelműek esetében kb. 5-10%-kal növeli az egyének közötti igazságtalanságot az  adózott jövedelem tekintetében. Ezt a negatívumot azonban többszörösen kompenzálja azzal, hogy a rétegek közötti igazságos adózott jövedelemarányokat akár 30%-kal is javíthatja.

Összességében a progresszív jövedelem és vagyonadózás hasznos, szükséges.

Az állam és adózás növelése (főleg a jó progresszív vagyonadó) alapjáratban a szegényeknek kedvező, a gazdagoknak kedvezőtlen.

Itt azért hozzátettem, hogy alapjáratban, mert kétségtelenül, úgy is lehet az államot és adót növelni, hogy arra a kisemberek faragjanak rá.

Ha nincs adóemelés, csökkenés, akkor a tőkések kezdik az  áremelési, ill.  bércsökkentési akciót.

A problémakör nemcsak az adó, adóváltozásból és arra való reakcióból áll. Sajnos az államkapitalizmusra jellemző az alábbi példa is. Nincs adóváltozás, és általában minden rendben van. Rendben fejlődik a termelés, az életszínvonal, a lakosság nagyjából elégedett. De a tőkés alaplogikája: „célom a saját jövedelem-emelkedésem,” elkezd mocorogni. Logikusan mocorog, mert, ha jól mennek a dolgok, akkor nem okoz gondot a jelenleginél egy kissé nagyobb szeletet kivenni – gondolja a tőkés, és jól gondolja. Így aztán a valamilyen sunyi módón csökkenti a dolgozók bérét. Pl. úgy, hogy a vállalat fejlesztésével járó esetleges többletmunkához nem vesz fel új dolgozót, hanem a meglevőknek kell azt elvégezni. Ekkor a dolgozók alulfizetett túlmunkája alakul ki, vagy nő (egyfajta reálbércsökkenés) és a tőkés aránytalan jövedelme, fogyasztása tovább nő. Egyfajta reálbércsökkenés, ha bérbe beszámítjuk a munkaidőt, ill. a munkateljesítményt. Nem biztos, hogy a munkaidő nő, nőhet a munka kvalitása (szaktudás igénylése) is. Ha ezt nem fizetik meg, akkor ez is alulfizetett túlmunka kialakítása, növelése. 

A másik módszer az áremelés, ezzel az esetleges inflációgerjesztés.  Mindenesetre az áremelésből származó hasznot nem osztja meg a dolgozókkal. Az esetleges infláció, csak egy plusz haszna lehet a tőkésnek, és plusz kára lehet a dolgozónak. Egyszerű, (valós, jelentős ok nélküli) áremeléskor a tőkés nem a saját dolgozóit zsákmányolja ki, hanem minden dogozót kizsákmányol.

Ugyanakkor az elbocsátás és más módszerek, sincsenek kizárva.

Tehát az alapállás az, hogy a tőkés vonja ki a dolgozókból a túlmunkát, és az adózás csak ennek reakciója. Vagyis alapállás az, hogy az adó, csak a részbeni visszafizetése az aránytalan és igazságtalan jövedelemnek.

Mindegy, hogy a folyamat honnan indul, az biztos, hogy a jelenlegi adózással és a dolgozók bércsökkentésnek korlátaival, fennmarad az alulfizetett túlmunka és az aránytalan jövedelmek körforgása, ill. állandó állapota.

Ezt csak felsorolt módokkal (elsősorban valóban progresszív jövedelem és vagyonadóval) lehet megszüntetni.   

Adóügyi szempontból elemzés.

Az adóztatónak az alapfolyamatok ismeretén túl tudnia kell, hogy az ő adóztatási célja, az áthárítás, egyéb összefüggések miatt nem egészen úgy sül el, ahogy a felületes látszat mutatja. Vagyis az adóztatónak tudni kell hogy adóemelésnek, csökkentésnek milyen hatása lesz.

Pl. fogyasztási adó emelése, megemeli a termék árát. Ezért csökken a fogyasztása. De a csökkenő forgalom miatt, csökkenhet a termelés. De akkor jöhet a tőkés, és a termeléscsökkentés kisebbítése miatt áthárít egy részt a dogozók bérére.

Nyereségadó emelése, nő a vállalati teher, csökken a termelés, a fejlesztés, de jön a tőkés és áthárít az árakra, ill. dolgozók bérére.

Jövedelemadók járulékok. A dolgozók jövedelmét csökkentő adók. Erről már szó volt. A tőkést a dolgozók bére a legkevésbé izgatja, de azért átháríthat ebből egy keveset termeléscsökkentére, fejlesztéscsökkentésre, áremelésre. A saját jövedelemcsökkentését pedig szétosztja, kivéve, ha valódi erősen progresszív az adó.

A vagyonadó nem érinti közvetlenül a vállalatokat. Vannak még ilyen, vállalaton kívüli adók. De ezek az adók általában csökkentik a jövedelmet és ezzel a fogyasztást. Azért ezek is érintik a vállalatokat, hiszen a tőkések jövedelmére, vagyonára kihatnak, és ők pedig természetesen hatnak a vállalatukra. Ezért szükséges, hogy a vagyonadó is progresszív legyen, hiszen a sima vagyonadót a tőkés a vállalati pénzek átcsoportosításával, kompenzálja.

Szinte minden adó csökkenti a jövedelmet és a magángazdasági fogyasztást, de eltérő mértékben.

Az árak, áremelések hasonlóan áthárítódnak. Vannak még az egyes termeléseket egyes tevékenységeket csökkentő, vagy fejlesztő adók. És vannak az egyes vállalaton belüli tevékenységeket (pl. csökkent munkavégzésűek foglakoztatása, innováció, stb.) adók. Ezek egy része a vállalaton belül szintén áthárítódik.

Ezen áthárítódások miatt kell összesített adóban gondolkodni.

Mégis vannak e általános, nagy átlagra vonatkozó szabályok? 

Talán ez: amire irányul az adó az átlagosan csak kb. 10%-kal erősebben változik, mint a többi vállalati vonatkozás, kivétel a dolgozók bére és tőkések jövedelme.  Ha a dolgozók bérére irányul az adó, akkor az legalább 60%-ban fog erősebben változni, mint a többi vonatkozás.

A meghatározó folyamat azonban az, hogy a tőkésnek mi az érdeke. Erről már szó volt.

 Általában (az adófajták többségénél) adóemeléskor leginkább a dolgozók bére csökken, legkevésbé a tőkés jövedelme csökken. A fejlesztés közepesen csökken, az árak közepesen emelkednek.

Általában (az adófajták többségénél) adócsökkentéskor legkevésbé a dolgozók bére emelkedik, és leginkább a tőkés jövedelme nő. A fejlesztés közepesen nő, az árak közepesen csökkennek.

Ha nyugalmi állapot van, akkor pedig a tőkés növeli saját jövedelmét, amely végső soron a dolgozok jövedelemcsökkenését, okozza.

Ezek szerint állandóan nyílik a jövedelem-olló.  Ezt a statisztikai adatok alátámasztják. A jövedelemolló nyílása a különbségek állandó növekedése nem mehet a végtelenségig. Ezt még azoknak is el kell ismerni, akik egyébként a nagy különbségek hívei.  Önmagában az adó emelése, legfeljebb a különbségek stagnálást hozza, amennyiben a növekvő állam, ill. a dolgozói bérek utánfutása kompenzálja a különbségek növekedést. De a mai államkapitalista rendszerben ezek sem valósulnak meg teljesen.(Egyébként pedig az állam növelése is korlátozott.) Ezért kell olyan módszereken gondolkodni, amelyek beállítják, és szinten tartják a jövedelemkülönbségeket, úgy hogy közben a piacgazdaságot, versenygazdaságot nem veszélyeztetik. 

Soroljuk fel a jövedelmi, vagyoni különbségek csökkentésének tényezőit.

A jelenleginél nagyobb (optimális), tisztességesebb, hatékonyabb, népet szolgáló, rászorultakról gondoskodó (kevésbé a vezetést szolgáló) állam.

Valamilyen maximum-jövedelem kialakítása.

A valóban jelentősen progresszív összevont jövedelem és vagyonadózás.

A dolgozói bércsökkentés korlátainak erősítése.

A világnézeti és jogi hierarchiacsökkentés ezerféle módja.

Tisztességesebb igazságosabb magángazdaság.

Általában a hatalmi különbségek csökkentése, a demokratikus szint emelése.

Az adók és járulékok.

Az adót nagyzolásból, átgondolatlanságból, kavarásból sok néven nevezik.  Vannak adók, vannak járulékok, vannak illetékek. A járulék elméletileg abban térnek el az adótól, hogy annak ellenértékét, valamilyen formában visszakapja az adózó. Valójában nincs itt lényeges különbség. Minden adót nevezzék azt bárhogyan is, valamilyen formában, arányban visszakapja a befizető. Szép is lenne ha, lennének olyan adók, amelyek csak úgy eltűnnének. Minden adóból nevezzék azt bárhogyan is, a leszedi a maga hányadát a korrupt tisztességtelen állam, ill. az uralkodó osztályt szolgáló állam.

Az állampolgár a befizetett adó ellenértékét (nagyobb részét) általában szolgáltatásban kapja vissza. Vagy már előre megkapta szolgáltatást, vagy az adóbefizetés után kapja meg.

Az adózás többek között nem más: az állampolgár visszafizeti azt a költséget (lemond némi fogyasztásról), amelybe gyerekkori, fiatalkori iskoláztatása került. (Egyébként nemcsak az iskoláztatásról van szó, de pl. az egészségügyi ellátásról is, és még lehetne sorolni.) Pontosabban, a jelenben támogat minden iskolában járó gyereket, fiatalt, azért mert annak idején őt is támogatták. Tévedés tehát az gondolni, hogy az állampolgár saját gyerekeinek, unokáinak fizeti be az adót. Ez csak másodlagos szempont.

Ezen logika mentén világossá válik hogy gyermektelen állpolgárnak nemhogy kevesebb, de több adót kell befizetnie mint gyermekes állampolgárnak. A befizetést relatívan értve, vagyis befizetett összeg a visszakapott ellenszolgáltatáshoz mérten. A gyermektelen és a gyerekes is, a gyerekkori támogatását fizeti be, e szempontból nincs különbség.

A gyermeket nevelő állampolgár ugyanakkor, nem kis lemondások árán, az egész társadalom számára hasznos tagokat nyújt. Tehát a családi pótlék és egyéb családi támogatások nem adományok, nem plusz támogatások, hanem a valóságos hasznos munkavégzés részbeni kifizetései. A gyermeknevelés ugyanis általában hasznos munkavégzés.

A rászorultakról való gondoskodás köre valójában sokkal kisebb, mint az első látszat.

Egy valódi járulék lehetne, olyan ahol pontosan visszakaphatná a befizető a befizetett ősszeget, az pedig nyugdíjjárulék. De ez is csak lehetne, mert a jelenlegi rendszer nem így működik. Az időskori megtakarítást tulajdonképpen le kellene választani az adórendszerről.

Az egészségügyi járulék ellenszolgáltatását nagyon pontatlanul kapja vissza a befizető, tehát ez sem nevezhető járuléknak.

Azt gondolom, hogy így már érthető hogy miért beszélek én agyszerűen adóról. És miért beszélek átlagos összevont adóról, vagyis az összes állami befizetésről nevezzék azokat bárhogyan.

Ugyanakkor nem ártana valóságosan elméletileg és gyakorlatilag is kategorizálni az adózást. Jelenleg csak az említett a látszatkategóriák vannak. 

Néhány kategória.

Magánvállatokra vonatkozó és a lakosságra vonatkozó adó.  Nyereségre, (termelésre), ill. fejlesztésre, ill. árra, ill. jövedelemre, vagyonra irányuló adó. Általában akarja az előzőket megváltoztatni, vagy csak a viszonyokat akarja megváltoztatni. Csak a könnyű, beszedhetőségre (a népet sanyargató) koncentráló adó. Van egy másik változat is. Termékre, szolgáltatásra irányuló, vagy tevékenységre irányuló adó. Erősebben büntető jellegű, ill. gyengébben büntető jellegű adó. Általánosabb adó, vagy specifikusabb adó. Állami adó, vagy helyi ( pl. önkormányzati) adó.

Kategorizálás az adózás legfontosabb céljai (következő fejezetrész) szerint. Kategorizálás a szerint hogy az államon belül milyen területre fordítódik az adó. (Jelenleg ez pontatlan csak blöffölés, porhintés) Kategorizálás az adóbeszedés módszerei szerint. Egyszerűsített (átalánydíjas) adó, vagy bonyolult számítású adó. (Minden adó bizonyos értelemben átalánydíjas fizetés. Az egyszerűsített adót nevezhetjük, fokozottabban átalánydíjas fizetésnek.) Kategorizálás az adó ellenértének (pénz, szolgáltatás, stb.) visszakapása ill. annak mértéke szerint. Pl. a család nélküliek gondoskodására szolgáló adóból, nem kap vissza semmit. (Adók és járulékok.) Stb.

A tisztességes hatékony állam (korrupt és rossz hatékonyságú állam) természetesen az adózás problémakörének is tényezője.

Az adózás célja.

Az adózás az állam kialakításának fontos, elengedhetetlen eszköze. Azért mert az állam ár (teljes ár) és nyereség nélküli gazdálkodás, így elsősorban az adó szolgáltatja a működéshez szükséges pénzt.

(A pénzgondolkodásból térjünk át egy kicsit a munka-fogyasztás gondolkodásba. A magángazdasági dolgozók az adó miatt lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, ezt a fogyasztást átengedik az államban dolgozók fogyasztására. Az eredeti igazságtalanság, miszerint a magángazdasági termelés túlfizetett, az állami termelés nem fizetett, ezzel csak kompenzálódik. Egyszerűbben: az állami termelésért, szolgáltatásért átalánydíjas fizetéssel fizetnek, ez az adó.)

Már a jelenlegi állam is szükséges és hasznos jó dolog, a jövőbeli államról nem is beszélve. Az államnak rengeteg feladata van. Az egyik fontos feladata hogy csökkentese az igazságtalan hatalmas jövedelmi, vagyoni különbségeket. Egy másik fontos feladata, hogy szabályozza versenygazdaságot, piacgazdaságot, hogy ott tisztességes és egyben hatékony automatikus piaci szabályozás jöjjön létre, ill. tisztességes és egyben hatékony verseny jöjjön létre. Ez összefüggésben áll jövedelmi vagyoni különbségekkel. Ugyanakkor összefüggésben van hasznos termeléssel. Az állam megint másik fontos feladata hogy haszontalan termelést, fogyasztást gátolja, a hasznosat segítse. Másképpen egyes vállalatokat, vállalkozásokat, termeléseket, ill. vállalaton belüli tevékenységeket korlátozzon, másokat segítsen.

 Az adózás elsődleges célja tehát az állam fenntartása, működésének biztosítása.  Önmagában ez nem biztos, hogy jó, mert nem biztos, hogy a jó államot szolgálja, de szolgálhatja azt is. Fogalmazzunk így: az adó megadja lehetőséget a jó, az optimális, az igazságosságot növelő állam kialakításhoz. Ez a lehetőség-megadás a legfontosabb közvetett célja.

Közvetlen célja pedig az, hogy az adófajták megválasztásával, az adófajták mértékének megválasztásával közvetlenül is befolyásolja az igazságosabb arányosabb jövedelemi, vagyoni viszonyokat. Elsősorban a valódi, erősen progresszív, összevont jövedelem, vagyonadóra gondolok, ill. annak családi változatára.    Továbbá, az adófajták megválasztásával, azok mértékének megválasztásával jó piacgazdaságot, versenygazdaságot alakítson ki. Továbbá korlátozza a káros termeléseket, tevékenységeket, fogyasztásokat, segítse hasznos termeléseket, tevékenységeket, fogyasztásokat. Önmagában az adó a felsorolt feladatokat nem képes ellátni, más eszközökre, módszerekre is szükség van.

Gyakorlatilag először be kell állítani az átlagos összes adó mértékét, a költségvetéssel és az állam nagyságával összhangban. Majd ezt az összes adót kell magfelelő adófajtákra (kitől, mennyi jövedelmet vonjunk el, mit akarunk megváltoztatni) felosztani.

Összefoglalva, az adózás fő céljai.

1. Az optimális összes adó biztosíthatja az optimális állam kialakítást, működését. Ha nincs optimális adóztatás és költségvetés, akkor nem tud kialakulni az optimális állam, de azért vannak még más feltételek is. (Az optimális összes adó önmagában is csökkenti az aránytalan igazságtalan jövedelmi, vagyoni hierarchiát, de nem eléggé.) Az optimális állam, pedig szinte azonos az optimális rendszerrel.

2. Az optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékkel, adómódszerekkel kialakítani, az arányos igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiát, illetve közelíteni az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchiához.

3. Az optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel gátolni a káros, fölösleges termeléseket, tevékenységeket, segíteni a hasznos termeléseket, tevékenységeket.

A jelenlegi gazdaságirányítás olyan gyenge színvonalú, hogy ezt a két problémát (az átlagos összes adó mértéke, és az adófajták problémáját) is keveri. Természetesen, ha a vezetés bevezeti a vagyonadót, akkor más adót le kell csökkenteni. Ennek hiányában túl nagy lesz az átlagos összes adó mértéke. Az ellenzéknek pedig világossá kell tennie, azért nem akarja a vagyonadót, mert rossz adófajtának tartja, vagy azért mert növeli az átlagos összes adó mértékét. Ha ez utóbbi miatt nem akarja, akkor lényegében egyetért vele, csak bizonyos adócsökkentésekhez köti a bevezetését.

Az alábbiakat meg kell állapítani a tisztánlátáshoz.

1. Az adó a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások (állami termelések szolgáltatások) átalánydíjas ára.

2. A százalékos, ill. progresszív adó, csak egy részbeni kompenzálása az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztásnak.

3. A nem kijátszható, százalékos ill. progresszív adó (a nagyobb adó) a szegényeknek, átlagjövedelműeknek kedvező, a gazdagoknak kedvezőtlen.

4. Az adó, szinte minden adó nagyobb részét a magángazdasági vezetők, tulajdonosok, jövedelem átcsoportosítással, átárazással át tudják hárítani lakosságra, a dolgozókra, azonban egy kisebb részét nem tudják áthárítani.

5. Továbbá, az állam a magángazdaság minden hibáját, tisztességtelenségét a becsületes dolgozók fizetik meg, de itt ki kell emelni, hogy a hibát, a tisztességtelenséget fizetik meg.

Vagyis a kevesebb hibával, kevesebb tisztességtelenséggel működő állam, (mely kevesebb hibával, kevesebb tisztességtelenséggel működő magángazdaságot hoz létre), ki tud alakítani egy igazságosabb (többek között igazságosabb arányosabb jövedelmű) társadalmat.

 Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/10, B/10/b, valamint az ABD/1, B/1/a, B/1, B/2, B/3, B/7, B/9,  B/20, ill. az államról szóló ábrák.  És mellékesen szinte mindegyik ábra. 

Ajánlatos átolvasni, a tanulmányrész elején levő „Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban.” című fejezetet. 

A B/10/b ábra (az adózás közepesen bonyolult képlete) vázlatos elemzése.

Miért is vázlatos elemzés? Egyrészt bonyolult elemzés nem nagyon fér bele, a ebbe tanulmányba, mely végső soron mégis egy összefoglalás. Másrészt az adózásról szóló fejezetekben azért az ábra egyes részei elemezve vannak. Harmadrészt, azért készítettem az ábrát, hogy a bonyolult elemzést elkerüljem. Ha valaki figyelmesen szemléli az ábrát, akkor annak nagyjából kialakul valamilyen fogalma az adózásról.

Miért közepesen bonyolult képletről van szó? Valójában itt az adózás legalapvetőbb tényező ill. azok összefüggései vannak ábrázolva. Szerintem ezt minden általános műveltségű embernek ismernie kellene. Sajnos úgy néz ki hogy jelenleg nemcsak az átlagos emberek nem ismerik ezt, de politikusok és azok tanácsadói sem. Legalábbis ez következtethető ki abból a rengeteg badarságból, ráadásul túlságosan is leegyszerűsített badarságból, amit az adózással kapcsolatban elmondanak. És sajnos nemcsak beszélnek, de intézkednek is.  Közepesen bonyolult, mert azért a közgazdászoknak ennél bonyolultabb számításokra van szükségük.

Induljunk ki abból hogy az ábra kb. 45 tényezőt tartalmaz. A 45 tényező mellé szinte mindegyik mellé egy számot, egy százalékot, vagy viszonyszámot kellene tenni. Persze, ezeket a számokat ki kell valahogy számítani. Ezek után pedig a számokból ki kell számolni pontosan a jövő évben ( az adót előre kell számolni) beszedett adót, de mellette rögtön szerepeljen az úgynevezett: a ténylegesen beszedett adó, magángazdaságra (egész gazdaságra) vonatkozó kényszerűségi károssága. Mi is ez? Lényegében arról van szó, hogy ugyanakkora ténylegesen beszedett adó és adó között hatalmas különbség lehet. Ugyanis az egyik nagyjából önkéntes, nincs kényszerűségi károssága, a másik a legkevésbé sem önkéntes, és jelentős a kényszerűségi károssága.

Miből áll ez a kényszerűségi károsság?

Egyes vállalkozások már az adóemelés hírére elvonulnak a szürke, feketegazdaságba, mások akkor, amikor az adót befizetve szembesülnek, azzal hogy veszteséges lett a vállalkozásuk. Ha a magas adó szükségességéről meg van győződve a vállalkozó, akkor nem fogja azt kijátszani.

A túl gyors a rángató emelések káráról, azok pénzügyi egyensúlytalanság okozásáról már sokat beszéltem.  A kikényszeríttet, azaz az erősen ellenőrzött szankcionált adónak nagyobb az ellenőrzési költsége is.

Mindezeken kívül azonban vannak más károk is. Pl. egy kisgyermekes nő elmenne dolgozni, de a túl magas adó miatt nincs munkahely. Van viszont óvoda, amely ez esetben nem egészen lesz kihasználva. Ráadásul a kényszerű tevékenység, soha nem olyan hatékony, mint az önkéntes. Vagy, a kisgyermekes nő otthon maradna, de a túl alacsony adó miatt nem kap elegendő támogatást. Elmenne dolgozni, de lehet, hogy az alacsony adó miatt nincs elég óvoda. Esetleg kényszerűségből mégis elmegy dolgozni, de a munkavégzés, már nem az igazi. Sok-sok ehhez hasonló példát lehetne mondani. Szerintem megállapodhatunk abban, hogy a kényszerűen befizetett adó, végső soron kisebb (levonódnak belőle a károk), mint az önkéntesen befizetett adó.

Végső soron azonban a kényszerűségi károsság, lélektani tényező, bár ugyannyi adót fizetnek be, de sokkal nagyobb elégedetlenség mellett. És tudjuk hogy a szélesen vett életszínvonal azért nemcsak az anyagi javakból áll, de a közérzetből is. 

Mielőtt tovább mennék tisztázni, kell az adózás és a költségvetés közötti alapvető összefüggéseket. ( ez egy ismételt fejezetrész).

Az ábra alsó része tulajdonképpen a költségvetésről, azaz az adó felhasználásáról szól. Világos hogy az adózás elsődleges célja költségvetés biztosítása. Van azonban az adózásnak egy önálló aspektusa is. Az adózás elsődleges célja mégis a költségvetés, azaz az irányító és szolgáltató és gondoskodó állam fenntartása. Hiába jó az adózás (mértéke, struktúrája), ha azt rosszul pazarlóan, rossz célokra használják fel. Mindenek ellőtt tehát az adó felhasználását kell rendbe tenni. Az optimális állam, az emberek igénye, mindkettőre egyformán hat.

Az adózás azonban nem teljesen alárendelt szereplő. Mert az is igaz, hogy nem lehet igazán jó költségvetést készíteni, ha rossz az adó mértéke.

Az önálló aspektus azonban az adózás struktúrájában rejlik. Az adózás struktúrája: kitől, mit, mennyit, hogyan veszek el. (Az adózás struktúrája egyben magában rejti az adózás céljait is.) A költségvetés struktúrája: kinek, mit, mennyit, hogyan adok. (A költségvetés struktúrája egyben magában rejti a költségvetés céljait is.) Az egyik tehát az elvételről szól a másik az adásról (újraelosztásról) szól. Világos hogy ez két eltérő dolog. Azonban az adózással, az elvétellel is lehet befolyásolni, irányítani. Ezért az adóztatás is fontos eszköze az államnak. Amit növelni akarok attól kevesebbet, vagy nem veszek el, amit csökkenteni akarok, attól többet veszek el. Ellenben ezt az alapképletet is sok minden módosítja.

Tehát a két struktúra más, de összefügg, ill. érdemes összeilleszteni.  Pl. gazdagoktól, többet veszek el (adózás) és szegényeknek többet adok (költségvetés). Az értéktelent termelőktől elveszem (adózás) és az értékeset termelőknek adom (költségvetés). Ezek összefüggő láncolatok.

Számos más összefüggés is van pl. a teljes adózási összeg szinte azonos a költségvetési összeggel. Azért nem teljesen, mert vannak az állami hitelezési összegek, és az állami árak, amelyek hozzájárulnak a költségvetési összeghez.

Aztán az állam nagysága, az emberek igénye, az állam iránti bizalom, egyaránt fontos tényezője az adózásnak (módosítják a befizetett adót) is és a költségvetésnek is.

Az adózás az elvonással szabályoz, a költségvetés az adással szabályoz.

Hozzá kell tenni mivel az állam a magángazdaságnak, a kevésbé államnak (civil szférának, magánembereknek, stb.) nem tud pénzt adni, legfeljebb kedvezményes hiteleket, és segélyeket, így az adózás (a különböző elvonás), az mellyel ezeket a szférákat leginkább szabályozni tudja. Az állam önmagának tud adni, ezért az adással való szabályozás (a költségvetés) elsősorban az állam szabályozását jelenti. Ugyanakkor az állam önszabályozása (a költségvetés) nyilvánvalóan több szálon hat a magángazdaságra, a kevésbé államra (civil szférára, magánemberekre, stb.).

Azért érdemes az állam eszközeit itt is felsorolni: adózás, kedvezményes hitelezés, segélyezés, költségvetés közvetve, jogi szabályozás, tanácsadás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás. Persze a jogi szabályozásnak van egy mindenre kiterjedő vonatkozása, minden más eszközt jogi szabályozás is szabályozza. És a jogi szabályozás végső eszköze a szankció, ill. az erőszak.

Visszatérve az adó pontos kiszámítására, de előtte az adózással kapcsolatos elvek átgondolása.

Induljunk ki abból, hogy nagyjából rendben van a gazdaság. A gazdaság, és többek között az adózás soha nem lehet teljesen rendben csak nagyjából. Ugyanis változnak a körülmények, és ezekhez alkalmazkodni kell. Ez állandó adóváltoztatást jelent, de nem adórángatást. Állandó kis léptékű változtatásokat jelent. Milyen irányú, milyen ütemű (a kisléptéken belül), milyen struktúrájú legyen változás, ezt az ábrán látható összes tényező figyelembevételével lehet eldönteni. De mi legyen a prioritás. Először is azt kell megállapítani, hogy az adózás feletti, kívüli tényezők milyen állapotban vannak. Nem szabad abba hibába esni, hogy az adózás feletti, kívüli tényezőket az adózással akarják rendbe hozni. Pl. az adózás felhasználásnak a költségvetés strukturális hibáit nem az adózással, kell rendbe hozni.

Az állam nagyságát elsősorban a helyes privatizációval lehet rendbe hozni. Ha csak az adót emelik, csökkentik, azzal nem változik az állam nagysága. A feladatokkal, az eszközökkel az emberek számával együtt kell az adót változtatni. Az emberek igényének megjelenését a költségvetésben pedig szintén nem az adózással kell megoldani. A válságokat sem, kivéve azokat a ritka eseteket, amikor válság a rossz adózásból adódik.  Pl., ha eladósodási válság van, akkor azt is saját eszközeivel kell elsősorban rendbe hozni. Csak súlyosbítja helyzetet, ha adózással akarnak minden megoldani.

Sőt az adózás struktúráját sem lehet az adózás mértékével megoldani. Az adózás struktúráját az adó mértékétől függetlenül is rendbe kell tenni. Ugyanakkor az adózás struktúrája befolyásolhatja ill. összevághat az adó mértékével. Pl. adott esetben, a szegényeket kevésbé, a gazdagokat erősebben kellene adóztatni (túlzottak a vagyoni különbségek) és ez a struktúra-módosítás egyben több adót eredményez. Ugyanis a szegények már képtelenek adózni. Tehát fel kell mérni hogy az adózás strukturális hibái milyen összefüggésben vannak az adózás mértékének hibáival.

Persze azt is fel kell mérni, hogy az adózás egyszerűsége, az adózás igazságossága és az adóellenőrzés milyen állapotban van. Ezek rossz állapotát szintén nem az adózás mértékével kell rendbe hozni. Ellenben az állapotot, be kell számítania a várható adóbevételbe.

Más a helyzet, ha kisebb-nagyobb válságban van a gazdaság. Ekkor először is fel kell mérni, hogy ebben az adózásnak mekkora szerepe van. Ha kisebb szerepe van ebben az adózásnak, akkor még a szokásosnál is óvatosabban kell az adóhoz nyúlni. Az elsődleges válságokozókat kell megszüntetni.  Ha a válságban az adózásnak nagy szerepe van, akkor az adózás üteme egy kissé nagyobb léptékű lehet, de nem lehet nagyléptékű.

Ezen alapvető átgondolások után jöhet annak átgondolás, hogy az adó mértékén változtatni kell, vagy nem kell változtatni. Illetve mennyivel kell változtatni, csökkenteni kell vagy emelni, és ez a kisléptékű változtatáson belül pontosan milyen ütemben történjen.

Ezek után kell számolni az ábrán szereplő tényezőkkel, többek között, az adó kényszerűségének károsságával. A mérték számolásának végső célja: a várható befizetett adóösszeg, mínusz, az adó kényszerűségi károssága.

Az ábrán szerepel néhány jellemző alapvető félreértés az adózás mértékével kapcsolatban. Az egyik így kezdődik: a befizetési kötelezettség nem biztos, hogy növeli a ténylegesen befizetett adót, de valószínűleg növeli az adó kényszerűségi károkozását.

A 2006-os Mo. válságban nem ismerte fel a kormány az adózás kényszerűségi (kényszerűségből eredő) károkozását. Egyébként pedig az eddig elmondottaknak szinte az ellenkezőjét tette adóvonatkozásban is. A másik félreértésbe viszont az ellenzék esett. Vagy azzal érvelek, hogy a befizetési kötelezettség csökkentése valójában több befizetett adóhoz vezet. Ez esetben viszont nem csökkennek, sőt növekednek a vállalkozások terhei, legfeljebb az adó kényszerűségi károkozása csökken. Az ellenzék volt olyan okos, hogy ezzel a kicsavart érveléssel (nő a befizetett adó, de csökken vállalkozások terhe) állt elő. Az emberek levették, hogy itt valami sántít, és el is vesztették a választásokat.

Egyébként az is hibás érvelés, hogy minél kevesebb az adó annál jobban szalad a magángazdaság, és az egész gazdaság. Ezen az alapon zéróra, vagy 10%-ra (GDP) kell csökkenteni az összes adót. Először is, ha túl kicsi az adó, az állam nem tudja teljesíteni a feladatát.  Másrészt a túl kicsi adó, magángazdaságnak sem jó. A túl kicsi adó, a túl gyors adócsökkentés is okozhatja az adózás kényszerűségi károkozását. Erre már mondtam példákat. Az is igaz, hogy ekkor ezek a kényszerűségi károkozások kisebbek, mint a túl nagy adó, gyors adóemelés esetében.  A 2006-os válságban, az elmondott prioritások, tényezők figyelembevételével az adózás mértéke lett volna az utolsó, amihez hozzá kellett volna nyúlni. Minden máshoz azonban igen.  Ehelyett minden politikai erő az adózás mértékének változásában látta a megoldás kulcsát. Ennyit a jelenlegi politika és közgazdaságtan szaktudásáról. A felületes programok helyett pontos számításokkal kellett volna előállni.

Elméletileg lehetne itt még egy tényező: a lakosság adófizetési morálja. Én erről azt gondolom, hogy ez döntően attól függ, hogy mennyire bíznak az államban, az adó tisztességes és helyes felhasználásában. Továbbá, mennyire egyszerű az adózás, mennyire találják tisztességesnek az adózás struktúráját, céljait, az adózás ellenőrzését. Mennyire egyezik az adózás mértéke az igényeikkel és még lehetne folytatni. Tehát a lakosság adózási morálja, nem önálló tényező, hanem döntően 99%-ban következmény.

A közgazdászoknak azért nincs könnyű dolguk, ha pontosan akarnak számolni. Nézzünk csak egy példát: hogyan hat az ellenőrzés erőssége a befizetett adóra. Felületesen rávágható, hogy egyenes arányban hat.  Nézzük viszont ezt az esetet. A vállalkozó (pl. egy vízszerelő) meghallja, hogy adóemelés következik be, ráadásul az ellenőrzés is erősödik, akkor nem a szürke, hanem a feketegazdaságba fog átmenni. Tételezzük fel, azonban hogy az ellenőrzés még ezt is fel tudja deríteni. Ellenben a tönkremenőkkel, a vállalkozásukat megszüntetőkkel nem tud mit kezdeni. Tehát, ha nagyon magas az adó és nagyon erős az ellenőrzés, akkor egyszerűen megszűnnek vállalkozások, jobb esetben csak zsugorodnak, és az adóbefizetés csökkenhet. És akkor még az ellenőrzés költségnövekedéséről nem is beszéltem. Az adózás bonyolult képlete, ha a számolás ezeket is figyelembe veszi.

Néhány feladat már most kirajzolódik. Az adózás mértékének, ill. változtatásának pontos kiszámítása a kb. 45 tényező számszerűsítése mellett. Előtte viszont az adózási kiinduló alapelvek átgondolása mellett annak kiszámítása, hogy mennyivel kell változtatni az adó mértékét. Az adózás egyéb tényezőinek (adóstruktúra, adócélok, adóegyszerűség, adóigazságosság, adóellenőrzés) javítása (nem az adómértékkel). Az adózáson kívüli célokat (pl. a költségvetés céljai struktúrája) nem az adózással kell megoldani. Ellenben az összes költségvetéshez az állam nagyságához igazodni kell az összes adóbevételnek. 

Az evidens, hogy az adóbevételt nemcsak az aktuális évre kell biztosítani, de több évre előre kell gondolkodni. Az adót, az adóbevételt és a költségvetést is több évre előre szükséges tervezni, egyébként elcsúszások, hiányok, kapkodások alakulnak ki. Az aktuális évet teljes pontossággal, a következő évet, éveket 97%-os, 93%-os pontossággal szükséges megtervezni.

Az adózás további kérdései.

Általában az adózás, mint az állam bevételei. Az állam bevételei és a jelenlegi zavaros jog.

Mi az adó és az állami árak közötti különbség? Alapvetően kétféle értelmezése lehet az adónak. Egyfelől az adó az átlagos összes adó, az összes pénz, ami az állam összes kiadását, az állam által felhasznált összes pénzt jelenti. Ebben benne vannak az árak is. Az adók egy része azonban százalékosan van megállapítva, ezeket nevezem én klasszikus adóknak. Ezek végső soron a termelésnövekedéssel, a jövedelemnövekedéssel egyenes arányban automatikusan növekednek. Ezeket a jövedelem-növekedés nem tudja kiegyenlíteni. Inflációs szempontból ezek másképpen viselkednek, mint a fix összegű adók ill. az állami árak ahol nincs százalék megállapítva. Hiszen ezeknek nem kell kötelezően növekedni. Az megint más kérdés hogy jelenleg helytelenül ezeket is úgy kezelik, mintha százalékos adók lennének. Adót fizethetnek vállalatok, magánszemélyek, ill. közösségek.

A százalékos adó, az adóemelés egyrészt úgy működik, mondjuk, mint egy energiaár, energia áremelés. Másfelől, azáltal hogy időszakonként kötelező, utólagos és a jövedelmek, nyereségek bizonyos hányadát jelenti, mégis másképpen viselkedik. Ha létrejön egy energia áremelés vagy általános áremelés, akkor egy idő után egy sereg ( visszaállító, kiegyenlítő, szétosztó) mechanizmus jelenség miatt a jövedelmek vásárlóértéke   visszaáll az eredeti állapotába, kivéve ha ez az áremelés nem rendszeres mondjuk évenkénti. Ebben az esetben a lakosság alkalmazottak, dolgozók jövedelmének vásárlóértéke (reáljövedelem) csak termelés-növekedéssel képes visszaállni. Leegyszerűsítve, a termelésnövekedés nem okoz reáljövedelem-növekedést, csak stagnálást. Adott estben az érhető el hogy reáljövedelem nem csökken, de lehetségesnél mindenképpen lassabban emelkedik.  Ugyanígy nem képes visszaállni reáljövedelem, ha százalékos adót emelik. A különbség az, hogy egy sima infláció, árszínvonal-emelkedés 95%-ban a lakosság, az alkalmazottak a kisvállalkozók reáljövedelem csökkenését hozza, addig egy adóemelés (százalékos adókról van szó) már 30%-ban kihathat a közép és nagyvállalkozók reáljövedelmére is. Elvileg egyenlő arányban hatna ki mindenkire, de a nagyvállalkozók képesek az adóemelés terhét is bizonyos fokig áthárítani. Persze ez az áthárítás függ az adófajtától, és progresszivitástól is.

Valójában az adó fogalmát és nagyságát nem ilyen egyszerű megállapítani ezért használtam az egyszerű, klasszikus jelzőt.  Gyakorlatilag jóval több adót fizetünk, mint a klasszikus adók összessége. Több száz díj, illeték, járulék és még kitudja milyen címen fizetünk szinte kötelező jelleggel az államnak.  Erről a témáról még szó lesz, ezért csak azt hangsúlyoznám ki, hogy itt a jelentős klasszikus adókról beszélek.

Összes végadó vállalati vonatkozásban, az amit a tiszta nyereségből mindenképp be kell fizetni az államnak. Ugyanis vannak ilyen-olyan közbenső adók, végadóból leírható adók is.

Az adó olyan pénzkivonás, ami a leginkább szétosztódik, tehát az egész lakosságot érinti. Elsősorban az átlagos ( összes) adót kell helyesen beállítani és ezután következhet az adó széthúzása a különböző csoportok, rétegek, termékek, szolgáltatások eltérő adóztatása, ami szintén nem lehet korlátlan.

Az adó mennyiben pénzkivonás?  Itt megint disztingválni kell. Ha az állam tisztességes hatékony, akkor a hirtelen nagyarányú adóemelés olyan károkkal jár, mint egy pénzkivonás, egyébként pedig nem az, mert feltehetően az állami szolgáltatások a másik oldalon nőnek. Viszont egyértelmű pénzkivonás, ha adóemelés nem jár az állami szolgáltatások növekedésével. Természetesen, ha az adó csak a népréteg hatékony szolgáltatásra fordítódna, akkor nem lenne pénzkivonás, de sajnos jelenleg az országok döntő többségében nem arra fordítódik. Magyarországon pl. már évek óta a túlzott kamatterhek, megfizetésére fordítódik. Továbbá egy bürokratikus, klientúrát fenntartó, korrupt, nem hatékonyan működő állam fenntartását szolgálja. Mondjuk Magyarországon (világviszonylatban középszintű országban) az adó fele pénzkivonásnak minősül. Az elsődleges cél tehát a néprétegnek hatékonyan szolgáltató állam kialakítása, de ez más rendszertényezők, alá tartozik. Azért az adó mértéke és emelése sem közömbös. Ha korrupt rossz hatékonyságú állam miatt kerül sor az adóemelésre és az ráadásul gyors és nagyarányú, akkor dupla károkozás jön létre.

Mindenesetre kategorizáljunk.

Van az adóváltoztatás és pénzegyensúly felbomlásának problémaköre.

És van az adóváltoztatás és a magángazdaság helyes arányának problémaköre.  A következőkben inkább az utóbbiról lesz szó.  

Az adózás problémakörének alapvető szétválasztása.

Az átlagos összes adó mértéke.

Az átlagos összes adón belül az adózás struktúrája, adónemek, adófajták kialakítása, tekintettel arra, hogy az adózás milyen célokat szolgál.

Az adózás módszerei, az adóztatás végrehajtása. 

Az átlagos összes adózás mértéke.

Átlagos összes adózás tehát az a befizetés, amely közvetlen vagy közvetve minden embert érint, amit rendszeresen kötelezően be kell fizetni az államnak.

Az átlagos összes adó tehát minden olyan pénz, amit az államnak kötelezően be kell fizetni, teljesen mindegy, hogy azt hogy nevezik. Lehet az adó, járulék, illetmény és még ki tudja milyen elnevezésű. (Az állami árak, közösségi terület árai csak bizonyos mértékben nevezhetők kötelező befizetésnek. Általában alapvető szolgáltatásokról van szó, és az állam monopolhelyzetben van, ezért szinte kötelező befizetések. A szolgáltatás mértékét viszont az egyének általában megválaszthatják, ezért nem egészen kötelező befizetések.) Ugyanakkor itt is megjelenik az állam keveredése a magángazdasággal problémája. Egyszerűbb, ha azt mondjuk az átlagos összes adó, az a pénz, amit az állami költségvetés az állam összes kiadása magában foglal. Az átlagos adó pedig az én értelmezésemben: amikor pl. egy év alatt az összes állam által felhasznált pénzt, elosztják lakosság számával.

Megint vissza kell térni az alapvető kiinduláshoz: az optimális nagyságú, erősségű, szerepű államhoz. Az ilyen állam (persze tisztességes és hatékony) akkor a működéséhez szükséges pénz, lesz az optimális átlagos összes adó. Ennek tényezőiről már szó volt. Néhányat azért nem árt elismételni.

Az átlagos összes adózás mértékét elsősorban az határozza meg hogy mekkora az állam szolgáltató szerepe. A tiszta világos állam ill. az állami funkciók szétválasztásnak elve szerint a nyugdíjrendszert érdemes szétválasztani az adózástól. A nyugdíj ugyanis egy kizárólag saját célú kötelező megtakarításnak tekinthető. A többi adózás csak részben saját célú. 

Az összes adó alapja az állam nagysága (erőssége), illetve a költségvetés.   Az állam nagyságát sok tényező dönti el. A tényezők közül kiemelném  ez adott lakosság kultúráját, igényét, hagyományát,  pl. azt hogy mennyire segíti a közvetlen hozzátartozóit. A másik lélektani tényező: lakosság azon véleménye és tapasztalata, hogy az állam menyire jól használja az adókat. Ez utóbbi nemcsak szubjektív vélemény, hanem gyakorlati tényező is. Tehát a lakosság véleménye az egyik tényező. Az állam hatékonysága a másik tényező, amelyik belép e kérdés megválaszolásába. A kérdés ez: az átlagos összes adó mértéke a 35-65% közötti sávban pontosan hová essen?

A következő tényező az ország szegénységi állapota. Ez összefügg azzal a tényezővel, hogy fejlődéssel, azzal egy irányban de kisebb arányban növekszik, erősödik az állam. Pl. hatalmi, vagyoni tömeg növekedése, a szervezettség növekedése miatt. Továbbá a lelki, minőségi anyagi szükségletek (igazságosság, biztonság, tudás, egészség, természetvédelem) növekvő kielégítése miatt. 

Ha szegényebb az ország, akkor nagyobb a legalsó réteg több rászorult van, tehát első látásra nagyobb adót kellene fizetni. Ugyanakkor a szegényebb országban, népben általában a saját családtag családon belüli ellátása általában nagyobb, mint egy gazdagabb fejlettebb országban.

Ha szegény az ország, akkor nagyobb állami fejlesztésre van szükség, első látásra ez is nagyobb adót jelez. Viszont nincs miből. Ne felejtsük el, hogy az adózás csak termelés egyfajta újraosztása.

Ugyanakkor, ha szegényebb az ország, akkor alacsonyabb a jövedelmek vásárlóértéke, a magasabb adót jobban megérzi a lakosság. Ebből következően az adócsalás, a feketegazdaság feketepiac is erősebben jelentkezik. Az adócsalás feketegazdaság, feketepiac egy igen erős tényező. Ugyanis hiába teszik egy bizonyos százalék fölé az adót, a befizetett összegek nem fognak emelkedni. Amilyen mértékben növelnék az adókat olyan mértékben növekednek az illegális eszközök ( adócsalás, feketegazdaság, feketepiac) használata is tehát az befizetett adó nem fog emelkedni. Arról nem is beszélve, hogy egy szegény országba a magas adó következtében a kis és középvállalkozózók tönkremennek.

Itt megint hivatkozni kell egy magállapított elvre: a magángazdaság, magánvállalkozók működését leginkább nem a kis összes adó, hanem az optimális összes adó biztosítja. 

Itt jegyzem meg, hogy a vagyoni hierarchia nagyságával itt nem foglalkozom, mert ez az adózás módszerét progresszivitását érinti és nem az átlagos összes adót.

Összességében megállapíthatjuk hogy általában, egy szegényebb, fejletlenebb országban az átlagos összes adónak, az összes termeléshez képest alacsonyabbnak kell lenni, mint egy gazdagabb fejlettebb országban.

Ki kell térni az állami árakra, szélesebb értelemben az adó is egyfajta átalánydíjas ár. Másrészt a közvetlen állami árak befolyásolják az adó nagyságát.

Természetesen az adót az állami árakkal is összhangban kell kezelni.

Arról hogy ezek az általában csökkentett konkrét árak (nem átalánydíjas árak) mely területeken mekkorák lehetnek, mekkora rész, maradhat a vállalatnál, külön könyvet lehetne írni. Itt csak azt emelem ki, hogy az adók (az összesített adó) és az állami árak együtt alkotják az állam bevételeit.

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.(Részletek a helyes árazás témájú, és című fejezetből)

Az egy ügyfélre eső (ennyinek kell jutni) pénzekből (költségnek és árnak is nevezhető) kell összeállni az állami szolgáltató összes „árbevételének” és végül az egész állam „árbevételének” (összes költségvetés, összes adó és közvetlen állami árak).  A helyes logika nem az, hogy egy ügyfélre (állampolgárra) ennyi jut, hanem az hogy egy ügyfélre (az emberek igényét is figyelembe véve, a helyes értékrendet is figyelembe véve, hatékony állam mellett) ennyinek kell jutni. (Persze fejlettebb rendszerben az emberek (ügyfelek, állampolgárok) igényét az objektív tájékoztatás, oktatás befolyásolja és nem a manipuláció. De még a manipulációval eltorzított összesített igény is jobb, mint a vezetés szubjektív, hatalmi érdekekből létrejövő döntése.) Az ennyi jut (annyi jut, amennyi összejön) logika azért rossz, mert nincs egy objektív mérce, az adott vezetés dönti el, hogy mennyi jut. Az ennyinek kell jutni alapelvét az alkotmány is leírja. Az állami szolgáltatásoknak (nemzetközi összehasonlításban és a hasonló magángazdasági szolgáltatásokkal összehasonlítva) magas színvonalúnak kell lenni.

Az előre kalkuláció nem azonos az előre meghatározással.  

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

Az állam bevételei, és jelenlegi zavaros jog.

Elvileg a következő jogi kategóriák lehetnek.

Kötelező közteherviselés. Ez arról szól, hogy az állam közösség kötelezettséget adott esetben adófizetést ír elő az állampolgár számára. Az állampolgár itt nemcsak a saját maga ellátására fizet, hanem mások ellátására fizet. Itt is zavarosságot tapasztalhatunk, mert ezt a kettőt illene nyilvánvalóbban elválasztani. Ha valaki nem fizet közteherviselést, akkor annak büntetés ill. a késedelmi pótlék kifizetésére (ez is egyfajta büntetés) kötelezhető.

A kötelező biztosítás. Ez szerintem jelenleg egy tisztázatlan kategória. Ilyen lehet pl. a nyugdíj, a kötelező gépjármű-biztosítás. (De nem úgy, ahogy a jelenlegi magánnyugdíj-pénztárak működnek.)

Illetve ilyen az egészségügyi biztosítás, itt azonban már dupla zavarosság található. A kötelező biztosítás arról szól, hogy az állampolgár saját magának, saját ellátásra fizet, csak kötelező jelleggel. Ha valaki nem fizet kötelező biztosítást, akkor azzal felbontja biztosítási szerződését. A „büntetése” az, hogy nem jár neki a biztosítási szerződésben rögzített ellátás, szolgáltatás. Itt is zavarosság van, mert gyakran még külön büntetést is kirónak a nem fizetőre, a szerződés felbontójára. Az egészségügyi biztosítás esetében azonban egy abszolút keveredés van. Azt egyfelől egy kötelező közteherviselésnek veszik, másfelől kötelező biztosításnak. A büntetés is kettős: egyfelől a közteherviselés elmaradása miatt kirónak büntetést, késedelmi pótlékot, másfelől felbontják a szerződést. Az a jogi, igazságossági alapelv szerintem jó, hogy egy cselekvésért, egy büntetés jár.

Mielőtt tovább mennénk, még megállapíthatjuk, hogy az állami árak, díjak és általában az árak, díjak a szabad szerződés kategóriájába tartoznak. Ezek nem kötelezők, de ha valaki megfizeti azokat, akkor létrejön egy szerződés, amely a fizetőre is, de elsősorban az összeg felvevőjére kötelezettségeket ró.

A kötelező biztosításnak van egy közös jellege, nemcsak magamért fizetek, viszont ennek mértéke behatárolt. És van egy ár, díj jellege. Ettől függetlenül külön kategória.

Visszatérve az egészségbiztosítás zavarosságára.

A jövő fejlettebb rendszerében jogrendszerében arra is nagyobb gondot fordítanak, hogy legyen tiszta és lehetőleg nagy az állampolgári önrendelkezés. Valamint arra, hogy az arányos büntetés elve érvényesüljön, vagyis ne legyen kettős büntetés. Ezért a felsorolt kategóriákat megpróbálják majd szétválasztani.  Ezért pl. az egészségügyi befizetéseket legalább ketté fogják bontani. Lesz egy egészségügyi vonatkozású közteherviselés. Persze ennek nem kell külön tételként megjelenni. És többek között lehet majd egy egészségügyi kötelező biztosítás, pontosabban államilag ajánlott és segített biztosítás. Ráadásul jelenleg az egészségügyben vannak helyi árak díjak is.

A kötelező biztosításban azt kellene tisztázni, hogy az mennyire kötelező. Illetve, a lehető legnagyobb állampolgári önrendelkezés elvének értelmében a kötelező biztosításnak sem kell mindig kötelezőnek lenni. Ha az állampolgárnak van arra pénze, vagyoni fedezete hogy saját magát ellássa, az általa okozott kárt kifizesse, akkor nem kell kötelezőnek lenni. A kötelező biztosítást tulajdonképpen át kell nevezni: erősen ajánlott államilag segített biztosításra. Az valóban probléma, ha az állampolgárnak nincs pénze, vagyoni fedezete, saját ellátásra, másnak okozott kárra. Ha önhibáján kívül (pl. fogyatékos) nincs pénze akkor egyértelmű, hogy nincs mit tenni, pontosabban többek között erre jó a közteherviselés a klasszikus adó. Ezért természetesen vizsgálni kell az önhiba nagyságát is. Ha önhibájából történik mindez, akkor ez nemcsak a nyugdíj az egészségügy, a gépkocsi vonatkozásában probléma, hanem minden más vonatkozásban is. Gyakori, pl., hogy egy károkozó nem tud fizetni. A jövő fejlettebb rendszerében ezt a problémát pl. a kötelező megtakarítás módszerével, oldanák meg. Ez egyáltalán nem sértőbb, mint a kötelező biztosítás, de minden szempontból jobb módszer. A kötelező megtakarításnál az egész összeg az állampolgáré lenne. A kötelező magtakarításnál egyetlen intézkedés: amennyiben az állampolgárnak nincs bizonyos, és bizonyítható megtakarítása, akkor az állam bizonyos összeget levonhat az állampolgár jövedelméből és azt az állampolgár számlájára köteles betenni pl. egy erre kijelölt állami bankba. Ezt az összeget pl. az állampolgár időskorában, betegség alkalmával, másnak okozott kár esetén használhatja fel. Köteles akkor felhasználni, ha állami ellátásra szorul, de az ajánlott biztosítása és semmi más nem fedezi az ellátás költségét, annak egy részét. Köteles felhasználni, ha másnak okoz kárt és azt másból nem fizeti ki. Az összeggel úgy kell gazdálkodni, hogy az lehetőleg az életben fel legyen használva. Ha megmarad, akkor adómentes örökségként szabadon át lehet adni.  Tehát nincs folyamatos levonás, és még különböző, ráadásul dupla szankció. Egyébként ezzel a témával a hitelezés témáját taglaló fejezetben is foglakozom. Pénzügyileg, a pénzügyi egyensúly szempontjából ez egy sokkal jobb megoldás, de nemcsak pénzügyileg, jogilag is.

A lényeg a következő: a jelenlegi adórendszer, állami befizetések rendszere jogilag tisztázatlan zavaros rendszer, aminek tisztázása egy feladat.

Néhány idevágó, az adóhoz, államhoz, kapcsolódó elv.

Az állampolgár viszonylagos önrendelkezése nem jelenti az állam kötelező gondoskodásának feloldását. Minden állampolgárnak jár, ha kéri a szinte legmagasabb (95%-os) állami ellátás. Az állami ellátás nem függhet a befizetett adótól, járuléktól, azaz az állampolgárok jövedelmi vagyoni helyzetétől. Az állampolgári önrendelkezés a következőt jelenti. Ha kéri, ha arra van igénye, akkor beléphessen egy alacsonyabb (többféle) ellátásba, annak megfelelő alacsonyabb befizetéssel. Illetve ha igénye van luxus ellátásra ( 95%-nál magasabb ellátásra), akkor ezt az igényét plusz fizetéssel kielégíthesse.

Persze mindenek előtt pontosan meg kell határozni, mik a teljesen állami területek, teljesen állami ellátások. Itt érvényesek az előbbi elvek. Lehetséges olyan terület is (ez nem az egészségügy) ahol az állam pl. csak 60%-os ellátást köteles biztosítani. Nevezzük ezt részleges, feltételekhez kötött állami ellátásnak. És van az állam nélküli magángazdasági szolgáltatás.  Mindezeket pontosan, minden tényezőt figyelembe véve kell meghatározni.

Mi a helyzet az adó változtatásokkal. Háromféle állapot lehetséges: egy országban nagyobb az átlagos összes adó, mint az optimális. Egy országban kisebb az átlagos összes adó, mint az optimális. És éppen akkora, mint az optimális. Egy másik fejezetben kifejtem, hogy a hirtelen nagyarányú pénzügyi változások (pénzügyi, fogyasztási, jóléti) változások minden esetben károsak. Még akkor is károsak, ha azok jó irányúak, még akkor is károsak, ha azok iránya nagyobb jövedelem, a nagyobb fogyasztás a nagyobb jólét. Tehát, a változtatásokat mindenképpen folyamatosan, fokozatosan kisebb lépésekben kell végrehajtani. A jó irányú illetve a nagyobb jövedelem, fogyasztás irányú változások valamivel dinamikusabbak lehetnek, mint az ellenkező változások. Pl. tételezzük fel hogy a mai Magyarországon 55%-os az átlagos összes adó, a optimális 45%-hoz képest. Tehát mindenképpen csökkenteni kell.   Ekkor ezt 10%-os csökkentést érdemes mondjuk évi 2%-os csökkentéssel, kb. öt év alatt végrehajtani. Viszont ha közben az állami hatékonyság növekszik, akkor még kevesebb adó kell. Ha viszont az ország fejlődik, gazdagodik, akkor az optimális összes adó már 50% lenne. A 10%-os csökkentéből csak 5%-os (három éves) csökkentés marad. Ezért a jelenlegi tendenciát össze kell egyeztetni a hosszabb távú tendenciával. E szerint pedig az átlagos összes adót csak évi 1%-kal kell csökkenteni mindaddig az öt évig, amíg eléri az optimális pl. 50%-ot. Az 1%-osadócsökkentés kevésbé terheli meg a gazdaságot, mint a 2%-os. Ha ragaszkodnak a 2%-os vagy ennél magasabb csökkentéshez akkor megtörténhet, az hogy az adó 5 év alatt  45%-on lesz miközben az ország állapota már 50%-ot igényelne. A lényeg az, hogy nem szabad rángatni az adókat.

A költségvetési hiány és az adózás, bizonyos vonatkozásban.

Egyfelől szegényedik az ország, tehát csökkenteni kell az adót.  Másfelől a költségvetési hiány adóemelést igényel. E helyzetben a legjobb megoldás: nem emelni, és nem csökkenteni. Az eladósodásból nem az összes adó mértékének változtatásával kell kimászni. Az állami szolgáltatások csökkentése, az adózás belső struktúrájának megváltoztatása, ezek lehetnek az idevágó feladatok.

Miután kialakult az optimális átlagos összes adó aránya (pl. 50%) az ország fejlődésével, az állam hatékonyságának fejlődésével, az életszínvonal emelkedésével (hasznos termelés emelkedésével), és ezek arányában lehet fokozatosan folyamatosan emelni az átlagos összes adót. Pl. egy 4%-os termelésnövekedésnél az adó is 4%-kal nő. ha tendencia az, hogy az állam nagyság a növekszik ( ez normális) akkor 0,4%-kal lehet növelni az adót ekkor az állam egy kevéssel gyorsabban, növekszik. Ekkor 10 év múlva az átlagos összes adó 54% lesz.  A lakosság véleménye, igénye ezeket a számokat azért módosíthatja.

Azt azért még meg kell jegyezni, hogy az átlagos összes adózást csak akkor lehet rendezni, ha a simi-sumi adókat, ill. a helyi adókat is rendezik ill., korlátozzák. A jelenlegi rendszerben az önkormányzatok kvázi az állam részét képezik. Azok az önkormányzati adók, melyek szinte mindenkit érintenek, rendszeresek, nem mások, mint az átlagos összes adó részei. A többi ilyen-olyan okmánybélyeg befizetés pedig átlagosan nem haladhatja meg az átlagjövedelem 2-3%-át.

Azt mondanom sem kell, hogy Magyarországon és még sok helyen a jelenlegi adópolitika közel sem ennyire átgondolt következetes logikus.

Minden évben módosítgatják az adószabályokat, ezek azonban egy rossz rendszer toldozgatásai foltozgatásai. Vannak ezek között viszonylag jó irányúak, de csak viszonylag jó irányúak. Végül is az átlagos összes adó általában magasabb az optimálisnál, az adókat hektikusan össze-vissza rángatják, miközben össze-vissza rázkódik a gazdaság.

Az adózással és költségvetéssel kapcsolatosan is igaz a szabály: az egyenletes fokozatos, de viszonylag dinamikus átalakítás a jó, a hektikus ugrálás, még akkor is káros, ha az adott ugrás netán jó irányban történik.

Az állam eladósítása, a folyamatos költségvetési hiány, hitelfelvétel, főleg, ha az külföldről jön, ahogy azt megállapítottam, a legnagyobb ökörségek közé tartozik.

Az adózás és költségvetés.

Az adózás az elvonás oldaláról irányítja a nemzetgazdaságot, a társadalmat, a költségvetés az adás oldaláról irányítja nemzetgazdaságot, a társadalmat. Ugyanakkor mivel az adó és az állami árak szinte azonosak a költségvetéssel, együtt is irányítják a nemzetgazdaságot, a társadalmat, gondolok itt elsősorban az állam nagyságára, szerepére. Mégis abból az alapelvből kiindulva, hogy a nép és a tudományos vezetés által megállapított optimális költségvetés, ill. megállapított optimális állam a szentírás, az adónak kell a költségvetést követnie. De csak nép és a tudományos vezetés által megállapított költségvetés és állam esetén. Ugyanakkor a tudományos vezetés (és talán a nép is) azt is mérlegeli, hogy az adóváltozás (az elvonási oldal) milyen gazdasági, társadalmi változásokat okoz, ez tehát benne van a költségvetés-változás tudományos mérlegelésben.

Ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor nem a költségvetést (adót, állami árakat) kell növelni vagy csökkenteni, hanem az államot kell megjavítani. Ha tisztességtelen, rossz hatékonyságú a magángazdaság akkor nem az adót, állami árakat (költségvetést) kell növelni, csökkenteni, hanem a magángazdaságot kell jobban irányítani.

Ez tévedés: minél kisebb adó, (minél kisebb állam) annál hatékonyabban működő magángazdaság. Az állam biztosítja magángazdaság részére a nagy tudású egészséges munkaerőt. Az állam irányítja a magángazdaságot, stb..

Az igazság: az optimális állam, az optimális adó, az optimális költségvetés egymással összefüggésben biztosíthatja az optimális hatékony magángazdaságot, és a hatékony államot.

Az adózásnak és a költségvetésnek is, külön-külön más módszerekkel (elvonási, ill. adási módszerekkel), de végső soron ugyanazokat az alapvető célokat kell szolgálniuk. Ezek pedig:

Az optimális arányok (állam, magángazdaság stb.) ezzel összefüggésben az optimális hatékony (tisztességes) működés.

Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia, az igazságos arányos szélesen értelmezett életszínvonal. Ezzel összefüggésben a szükségletek arányos kielégítése.

Az optimális, arányos, valamint a testet, lelket építő (hasznos) termék és szolgáltatásstruktúra kialakítása. 

Megint megismétlem az adó alapja az állam nagysága (erőssége) ill. a költségvetés. Ez az egész tanulmány lényegében az állam feladatairól szól. Pontosabban, arról szól, hogy milyen feladatai vannak az államnak vezetésnek, amennyiben egy fejlettebb rendszert akar létrehozni. Általában azt állapítottam meg, hogy a jövő útja egy viszonylag (pl. a jelenlegi magyar államnál erősebb) erős állam. Ráadásul itt vannak a fejlődéssel, rendszerváltással kapcsolatos aktuális feladatok. Az állam erősödése persze több szempontból viszonylagos. Mondjuk úgy, hogy a jelenlegi átlagos államkapitalista rendszer államához képest értem én az erősödést az állam szerepének fokozatos erősödését, szerepének bővülését. Az államnak többek között azért is erősödnie kell, mert bővül a vagyoni hatalmi irányítási tömeg. Igaz viszont hogy ez a bővülés kihat a magángazdaságra és civil szférára is.  Nyilván az állam erőssége nem érheti el brezsnyevi szocializmus államának erősségét. A magángazdaság (versenygazdaság, piacgazdaság) az erős civil szféra és más tényezők is behatárolják az állam erősségét. Ugyanakkor azt soha ne felejtsük el, hogy normális esetben van általános fejlődés, minden fejlődik, fejlődik a magángazdasági termelés és fogyasztás is. Én tehát csak azt mondom, hogy az államnak, az állami szolgáltatásnak, a lelki szükségletek kielégítésének (igazságszolgáltatás, biztonság, stb.), valamint anyagi szükségletek (egészség, tudás, természetvédelem, stb.) követni kell ezt a fejlődést, sőt egy kicsit meg is kell haladnia. Azért kell ennek a résznek egy kicsit jobban növekednie, mert ez jelenleg általában alacsonyabb a kelleténél. Túlságosan anyagias világban élünk. A jövő fejlettebb társadalma remélhetőleg arányosabban fogja kielégíteni a szükségleteket.

Ha adózásról van szó, akkor két dolgot nem szabad elfelejteni. Egyfelől a jövő államában a nyugdíjrendszer, valamint az állami hitelfelvétel, hiteladás el lesz választva az adózástól, költségvetéstől. Másfelől a jövő állama tisztességes és hatékony lesz. Szinte megszűnik a korrupt, bürokratikus, protekcionista, rossz hatékonyságú állam.

Feltételezzük, hogy egyrészt  az állam hatékonysága is növekszik, tehát ez az erősödés nem jelenti a létszám jelentős bővülését, és főleg nem jelenti a bürokrácia erősödését. A rendszerváltással kapcsolatos feladatok pedig 90%-ban gondolkodási, tudományos, átszervezési feladatok. Mindezt csak azért mondtam el, mert egyesekben felmerülhet, hogy az állam erőssége, szerepe, feladatai az elsődlegesek mindent ehhez kell igazítani, többek között az adózást is. Az adózást nem lehet korlátlanul emelni az adózás mértéke behatárolt. Másfelől az állam erősödése, szerepének, feladatainak bővülésének bele kell férnie, és bele is fér az említett 35-65%-os adómértékbe, amennyiben egy hatékony államot feltételezünk. Az állam szűkebb feladata a költségvetés elkészítése és végrehajtása. A költségvetésben azonban már szerepelni kell az általánosabb és hosszabb távú céloknak, mint pl. rendszerváltozással kapcsolatos céloknak, feladatoknak. 

A hatékony államon kívül van még egy módszer, ami biztosíthatja a költségvetés beleférését az adó mértékébe és nem más, mint a költségvetés hajszálpontos és egyébként előrelátó megtervezése. Ha az arányok rendben vannak, akkor az már siker. Ebben az esetben az arányoknak fontosabb szerepe van, mint az abszolút pénzmennyiségnek. Ugyanakkor a fokozott szellemi kapacitást, a gondolkodást nem nélkülözheti ez a folyamat.

Itt eszembe jut a pénz mostanában divatos rossz felfogása: mindent, még szabad szellem szárnyalását, a gondolkodást is pénzben mérik. Ha szabad szellemet, a gondolkodást, az ötleteket, az átszervezést pénzzel akarjuk (ráadásul előre) kifizetni, akkor persze soha nem jöhet létre, pl. a rendszerváltozás. A hitelbe adott, és az önzetlenül adott szellemi értéktöbblet nélkül nem jöhetett volna létre, ill. nem jöhet létre az emberi fejlődés. 

Tehát a költségvetésnek az átlagos összes adóhoz kell igazodni, de jelenleginél sokkal pontosabbnak előrelátóbbnak (a fejlődést is figyelembe kell vennie) kell lenni. Ráadásul mindkettőben ki kell kérni a lakosság véleményét. A lakosság véleményét is bele kell számítani mind az adózás mind a költségvetés pontos arányainak megállapításába.  Úgy is mondhatjuk, hogy az adózás és költségvetés arányai akkor lesznek pontosak, ha abban figyelembe veszik a lakosság véleményét is.

Tulajdonképpen az adózás feladatai két részre oszthatók. Az egyik az optimális állam tervezése és ezzel arányosan az átlagos összes adó alakítása. A másik a része pedig a az adózás feladatai és ezzel összeillő adóztatás. E fejezetben csak ezzel a második résszel foglakozunk, a következők miatt. Úgy gondolom, hogy a költségvetéssel foglalkozó szakmai tudományos (független és demokratikus is) testületnek kell elsősorban megtervezni az optimális államot és az átlagos összes adót. A költségvetés szerintem erősebben függ össze az optimális állammal és ennek megfelelő átlagos összes adóval.

A munkamegosztás tehát a következő lenne:  a költségvetési testület minden évben átadja azt, hogy az átlagos összes adót mennyivel kell emelni, ill. csökkenteni ( ez normál esetben (1-2% lehet) és aztán az adózással foglalkozó testület e számok alapján tervezi meg az adóztatást.

A szabadon megválasztott részadó.

Jelenleg is működik azon rendszer, hogy az állampolgár az adójának 1%-át valamelyik civil szervezetnek adhatja. A cél, hogy lakosság nagyobb mértékben szóljon bele az adózásba. Ennek egyik módja az, ha az adóját, egy meghatározott célra adhatja. A jelenlegi rendszert ki kellene bővíteni. (Ugyanakkor nagyobb ellenőrzés, pontosítás is szükséges. Ugyanakkor ez nem pótolhatja a költségvetésről szóló „népszavazási” rendszert.) Pl. további 2%-ot az adózó az általa megjelölt állami területre, ágazatra fordíthatja. Gyakorlatilag ez úgy történhetne, hogy lenne, mondjuk egy 100-as lista felsorolva az állami területeket, ágazatokat, és ezek közül választhatna egyet, vagy kettőt az adózó. A megjelölt területekre menne az adójának 1, ill. 2%-a.

Kitérnék arra a problémára, hogy az a befizetett adót szelektálják és részek pontosan, egy-egy szelektált költségvetési helyre menjenek, vagy a nagykalap elv érvényesüljön. Azt gondolom, hogy az előző megoldást, módszert (a szelektált adó, pontosan a szelektált költségvetést kövesse) gyakorlatilag szinte lehethetetlen lenne megoldani. Azt viszont meg lehet, és meg is kellene oldani, hogy az adózó tisztában legyen a pontosabb költségvetéssel, azzal hogy nagykalapba befizettet adója hová megy. Továbbá, hogy a költségvetést képes legyen (népszavazással, közvélemény-kutatással) befolyásolni. Továbbá, költségvetést képes legyen úgy is befolyásolni, hogy az adójának egy része valóban pontosan oda menjen, amit az állampolgár megjelöl.

A nyugdíjak problémája.

Kétségtelenül a nyugdíjakat elválasztva kellene kezelni az adózástól. A nyugdíjak, nem közteherviselésről, hanem az öregkori takarékoskodásról szól. Legalábbis ez lenne jövő útja. Talán ésszerűbb lenne, ha az állami kötelező nyugdíj helyett mindenki egyénileg takarékoskodna idősebb korára. Ennek csak egy része lenne kötelező, beszabályozott időskori takarékoskodás. Természetesen vásárlóérték-megőrző (vásárlóérték-megőrzés + évi 1% infláció felett) takarékoskodásra gondolok. A nyugdíjrendszerről egy másik fejezetben lesz szó részletesen.  A jelenlegi adózás e tekintetben sem jó.

Kitérés a szociális rendszerre.

A kiindulási alap az, hogy mindenkinek jár az élet, és ebből következően egy minimális életszínvonal még a gyilkosnak is. Ez a legalacsonyabb életszínvonal. Akik nem bűnözők, de önhibájukból nem takarékoskodtak, és ellátásra szorulnak (betegek, idősek, stb.) azoknak egy fél fokkal magasabb életszínvonal jár, mint a bűnözőknek. Akik pedig önhibájukon kívül szorulnak ellátásra, azoknak pedig szinte ugyanakkora alapvető életszínvonal jár, mint a dolgozóknak, takarékoskodnak. A kiváló embereknek, akiknek  ezáltal a jövedelme is nagyobb, azoknak pedig ennél valamivel nagyobb életszínvonal jár. A jövőben remélhetőleg ez lesz a szociális rendszer kiindulópontja.

A szociális rendszer egyszerűen nem más, mint az adók egy részének szétosztása segítségre, támogatásra. Az adók másik része saját eltartott, (pl. saját gyerek, saját szülő) közösségi eltartása.  Egyes társadalmakban minden család (pontosabban család dolgozói) a saját tagjait szinte saját maga látja el. Más társadalmakban, és ilyen lesz a jövő társadalma is, a család részben maga részben közös rendszereken keresztül tartja el az eltartott családtagokat. Pl. közös óvoda, iskola, kollégium, idősek otthona, stb. Ennek is több módja lehet a nagyközösségen az államon keresztül. A kisközösségen pl. egy kisebb önkormányzaton keresztül. Illetve mindkettőn keresztül.

Az adó következő nagyobb része (legnagyobb része) a mindenkire (dolgozókra és eltartottakra) vonatkozó állami szolgáltatások, lelki és minőségi anyagi szükségletek kielégítése. Egyszerűbben: olyan igények szükségletek, melyeket a magángazdaság nem tud kielégíteni.

A szociális rendszer elsősorban: segítség, támogatás rászoruló, de nem családtagok számára. Másodsorban a családtagok közösségi rendszeren belüli ellátása.

A szociális rendszer alapja, hogy még az önhibából szegény embereknek is legyen rendes lakhatása, napi étkezése, rendes ruházata, magas szintű egészségügyi ellátása, stb. Természetesen ez a rendes, valamivel alacsonyabb színvonalú, mint az önhibán kívüli szegény emberek élete. Ha ez a bűnözőknek jár, akkor az önhibából szegény embereknek is jár. Az önhibából szegény embereket úgy kell kezelni, mint a folyamatosan enyhe bűnt, szabálysértést, elkövetőket. Az ellátásuk hasonló, kevéssel jobb, mint a bűnözőké, de szabadon élhetnek. Ehhez azonban az államnak viszonylag pontosan meg kellene állapítani, hogy melyik ember melyik csoportba tartozik. Mondjuk elvileg a következő csoportok lehetségesek. Az önhibások felosztása: bűnözők, illetve nem bűnözők. Illetve önhibából (nem bűnözők) nagyon szegények, és mérsékelten szegények. Az önhibán kívüliek felosztása. Önhibáján kívül nagyon szegény, önhibáján kívül mérsékelten szegény. Ugyanakkor az önhibán kívülieket így is feloszthatjuk: emberek, akik nem vesznek el a társadalomtól, de nem is hasznos tagjai annak. És emberek, akik hasznos tagjai a társadalomnak, de ennek ellenére szegények gondolok itt pl. nagycsaládosokra. Pl. a nagycsaládosok, jelen helyzetben (jelen népesedésnél) hasznos tagjai a társadalomnak, mert mások helyett is dolgozókat nevelnek fel. A lényeg az, hogy a szociális rendszer alapja a pontos kategorizálás. 

A szociális rendszerről külön fejezetben beszélek.

További elmélkedés adózás szerepéről (céljairól, feladatairól) a rendszerben.

Véleményem szerint az adózásnak annyi feladatot kell megoldani, amit leginkább, minden más eszköznél jobban meg tud oldani. Ha azt mondjuk, hogy tényleges demokrácia feladata az arányosabb és igazságosabb vagyoni hierarchia létrehozása és tovább gondolva rájövünk, hogy ezt leginkább az adózással lehet megoldani akkor ez az adózás egyik feladata. Ha azt mondjuk, hogy  a rendszer feladata a rászorultak segítése, a szolgáltató állam működése. Továbbgondolva rájövünk, hogy ezt csak az adózással lehet megoldani, akkor ez az adózás feladata. Ha azt mondjuk, hogy tényleges demokrácia feladata lenne a munkák termékek hasznosság szerinti szelektálása. Tovább gondolva rájövünk hogy erre legalkalmasabb eszköz az adózás, akkor ez az adózás feladata. Tehát nincs előre megirt adózási feladatok. Azért nem hanyagolhatunk el egy lényeges feladatot, mert nincs rá tökéletes eszköz. Meg kell találni a viszonylag legjobb eszközt, adott esetben az adózást és azzal kell a feladatot megoldani.

Ne felejtsük el az adózás bizonyos értelemben nem más, mint egy limitált szabályozás. Ha valaki a társadalomra nézve káros tevékenységet folytat, akkor annak pl. pénzbüntetés, jár. Legyünk őszinték, az adózás bizonyos esetekben, bizonyos értelemben egy folyamatos, átalánydíjas pénzbüntetés. Ha valaki a társadalomra nézve hasznos tevékenységet folytat, akkor annak pl. pénzjutalom, jár. Legyünk őszinték, az adókedvezmény ill. az állami segítség, támogatás, bizonyos esetekben, bizonyos értelemben, folyamatos átalánydíjas pénzjutalom.

Az adózás feladata lehet még az is hogy a pénz ill. munka, termék, szolgáltatás egyensúlyok kialakítását elősegítse.

Ugyanakkor azt mondtuk, hogy az adózás elsődleges célja a költségvetés biztosítása. Ne felejtsük el, hogy az adózásnak, költségvetésnek stabilnak kell lenni ill. csak kismértékben változhatnak. Ezért van szükség egy nagyon sokoldalú és pontos számolásra. Az egyéb célú adózást is stabilizálni kell, amennyire csak lehet. Teljesen azonban nem lehet, hiszen állandóan változnak a körülmények.  Az adózás egyéb céljaira bejövő pénznek van egy állandó része, amit be kell építeni a költségvetésbe. Az adózás egyéb céljaira bejövő pénz változó részének van egy kisebb része, amivel kismértékben emelhetjük, vagy csökkenthetjük a költségvetést. Bizonyos estekben azonban az adózás által bejövő pénz több lehet, mint a költségvetés, (kevesebb nem lehet), ekkor a többletpénzről kell úgy gondoskodni, hogy az ne borítsa fel az egyensúlyokat. A legjobb módszer, erre az állami beruházásokra fordítás ill. az állam célzott és kedvezményes hiteleinek (többnyire szintén beruházási hitelek) bővítése. Bár korábban azt mondtam, hogy az adózást, költségvetést amennyire lehet különítsük el az állami hitelezéstől, de csak amennyire lehet. Látható hogy teljes elkülönítés nem lehetséges, az adózás és állami hitelezés egy része szükségszerűen átfedi egymást. Ami lehetséges, hogy ez az átfedés átlátható és követhető legyen.

Kétségkívül meg kell húzni az adózó tevékenység határvonalát, ami nem könnyű. 

Én magam festem ki lakásom. Egy családtag segít. Egy idegen festi ki a lakásom. Egy kisiparos festi ki lakásom. Egy profi építőipari cég festi ki a lakásom.

A termelés és fogyasztás minden esetben azonos. Az adófizetés, a kérdés.

Ha én magam festem ki, akkor is a bal kezemből betehetem azt az összeget a jobb kezembe, amit egy idegennek fizetnék ki.

Ha én magam festem ki, az biztosan nem adózik. Ha egy profi építőipari cég festi ki, az biztosan adózik. De mi legyen határvonal? A jövedelem nagysága? A termelőeszközök birtoklása? A szaktudás? Ez utóbbi nem lehet, mert a tudás, tanulás „negatív” következménye visszavetheti a tanulást. Érdemes (és tudományosan is indokolt) egy átmeneti adókategóriát létrehozni, amely a segítő családtagtól a kisvállalkozóig húzódik.

Optimális adó – növekvő termelés – növekvő adóbevétel értelmezése.

Tehát optimális adóról van szó, és nem magas, és nem alacsony adóról van szó. És nem arról van szó, hogy akkor optimális az adó, ha az alacsony, minél alacsonyabb. Az optimális adónak és adóbevételnek sok vonatkozása van.

A növekvő termelés a magángazdaság és az állam együttes termelését jelenti. A növekvő termelésnek természetesen sok más vonatkozása is van, az optimális adó csak az egyik vonatkozása. Önmagában az optimális adó nem biztosítja a növekvő termelést.

Összességében és nagyjából az adóbevétel, a termelésnövekedéssel arányosan nő. Mindkettő egy behatárolt lassan változó folyamat legalábbis pozitív irányban. Sajnos az lehetséges, hogy jövőre különböző okok miatt 10%-kal csökken a termelés és, vagy, (inkább, és) az adóbevétel. De az nem lehetséges, hogy jövőre 10%-kal nő a termelés és, vagy, az adóbevétel. (Egy házat tíz perc alatt le lehet rombolni, de nem lehet tíz perc alatt felépíteni.)

Mindenre kiterjedő igazság: a rombolás, a károkozás, (a hibázás hatása), hanyatlás, a romlás lehet gyors és intenzív, az építés, a hasznosság hatása, a fejlődés, a javulás csak viszonylag lassú folyamat lehet.

A jövő (tényleges demokrácia) adórendszere.

Először is megjegyzem, hogy az adózás egyik lényeges része, a hasznos munka, termék, szelektálása, egy másik fejezetben lesz tárgyalva.

Az adózás, undorító, egyfajta gazdasági protekcionizmus, meg minden, de sajnos nincs nála jobb szabályozás.

A jövő adózása, a fő feladatán ( néprétegnek szolgáltató állam, egészségügy, oktatás, természetvédelem, igazságszolgáltatás, stb.) túl, más lényeges célokat feladatokat is kiszolgál. Ezek a feladatok. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchia kialakítása (nemcsak adózással). Nevezzük ezt: valódi progresszív jövedelemadózásnak. A másik cél a tisztességes haszon ill. az optimális ár kialakításában való részvétel. Nevezzük ezt tisztességtelen haszon adónak. A harmadik cél a hasznos termék, hasznos munka szelekciója. Nevezzük ezt tevékenységi adónak.

Általában az igazságos arányos hierarchiát biztosító adózás.

Ez a fejezetrész tehát az adózás második céljáról szól: az optimális államot biztosító, optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel biztosítani az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchiát. Ez tehát az átlagos jövedelműek, vagyonúak, a szegények, kizsákmányoltak érdekét védő adózás. Ne felejtsük el, számos enyhítő tényező ellenére, a jelenlegi rendszerben a helyzet mégis az, hogy a különbségek hatalmasak és ráadásul, ha lassan is de egyre nőnek. Ezt a problémát kell tehát megoldani, sok tényezővel, de ezek közül is talán a legjelentősebb az adózás.

A fogyasztási adó és a különbségcsökkentés.

A gazdagabbak luxus, ill. magas árfekvésű, termékeket, szolgáltatásokat vásárolnak. Ha ezeknek magasabb a fogyasztási adója, ill., ha alapvető, a szegények által is vásárolt alapvető (alapvető élelmiszerek, lakásrezsik, iskoláztatási cikkek, stb.) termékeknek alacsonyabb a fogyasztási adója, akkor csökken a hatalmas igazságtalan hierarchia. Tehát a termékeket, szolgáltatásokat az előzők szerint szelektálnák és így állapítanák meg a fogyasztási adót (ÁFA) akkor az egy részmegoldás lehetne. Pl. az első kategória az alapvető termékek, szolgáltatások pl. a kenyér, a fűtés, a tömegközlekedés, stb. A második kategória, az átalagos termékek,szolgáltatások, pl. a benzin a az olcsóbb autók, a ruházat, stb. A középluxus termékek, szolgáltatások, pl. a drága, fölösleges játékok.   A luxus termékek szolgáltatások, pl. a luxusautó, a fürdőmedence, a jacht, a nercbunda, stb. Ugyanakkor én azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a termékeket, szolgáltatásokat nemcsak a fajtájuk szerint szelektálnák, hanem árfekvésük szerint is. Pl. 3 milliós autó még az átlagos kategóriába tartozik, 3-6 milliós autó már a középluxus kategóriába már magasabb fogyasztási adóval, 6 millión felüli autó már a luxus kategóriába tartozna még magasabb adóval. 

Itt jegyzem meg, hogy minden adó valamennyire pontatlan, minden adó valamennyire igazságtalan és minden adót ki lehet játszani, az ellenőrzés hiányában, de nem egyforma mértékben. Ráadásul minden adó áthárítható valamilyen mértékben. Mindezektől függetlenül azért nem céltalan a megfelelő adófajtákat, adómértékeket, adómódszereket megkeresni. A képlet úgy szól, hogy a pontatlansági, kijátszhatósági, igazságtalansági, átháríthatósági százalék az optimális adóból (adófajta, adómérték, adómódszer) jön le. Ugyanakkor számit a különböző adók összeilleszkedése is.  A fenti adót is ki lehet játszani. Ezért ez az adózás önmagában nem oldja meg a problémát.

Ugyanez, csak nem terméket, szolgáltatást, adóztatnák meg, hanem a termelést, szolgáltatást, végző vállalatot, pl. a nyereségén keresztül.

Még ez sem elég, ezért van szükség az összevont jövedelem, vagyonadóra. Illetve ennek a családi változatára.

Figyelem ez csak az egyik vázolt változat. A pontosabb megoldás egy külön fejezetben szerepel.

Ha jövedelemmel, vagyonnal van a baj akkor az adózásnak, elsősorban arra kell irányulnia.

Eme adózásnak az lényege, hogy a megszerzett jövedelemnek és a vagyonnak illeszkedni kell egymáshoz. Ha nem illeszkedik akkor valami probléma, esetleg adócsalás történt. Az adócsalást nem ellenőrzéssel, nem bonyolult jogi eljárással szankcionálja hanem egyszerűen maga az adózás oldja meg. Akinek a bevallott jövedelme és vagyona illeszkedik egymáshoz, az nem fizet vagyonadót. Akinek a bevallott jövedelménél aránytalanul több a vagyona, az, az eltérés arányában fizet magasabb vagyonadót.

Ennek konkrét számításra több módszer lehetséges. Egy a sok lehetséges módszer közül.

Pl. valakinek a 15 év alatt bevallott jövedelme 20 millió pénz és van neki 5 milliós vagyona. A másiknak ugyanekkora a bevallott (bevallott és leellenőrzött) jövedelme és van neki 10 milliós vagyona. A harmadiknak ugyanekkora bevallott jövedelme és van neki 20milliós vagyona. A negyediknek ugyanekkora bevallott jövedelme és van neki 110 milliós vagyona. A kiindulás az, hogy a 20 milliós bevallott jövedelemhez a 10 milliós vagyon illeszkedik ( Kb. bevallott jövedelem fele, nagyobb jövedelemnél a kétharmada,  még nagyobbnál a háromnegyede.)  Az ötödik embernek szintén 110 milliós vagyona de neki a 15 év alatt 140 millió a bevallott jövedelme. A 140 milliós jövedelemből kijöhet egy 110 milliós vagyon ezért ez az ember, nem fizet vagyonadót, mert már jövedelemadóban megfizette a vagyonát.

Az első ember mivel a vagyona mínuszban van bevallott jövedelméhez képest ugyancsak nem fizet vagyonadót. A második ember mivel a bevallott jövedelme illeszkedik a vagyonához, még mindig nem fizet vagyonadót. A harmadik embernél már eltérés van ezért a  különbség ( 10 millió pénz), mondjuk 4%-át fizeti vagyonadónak. Ez évi 500 ezer pénz. Ha ezt a vagyonadót 20 éven keresztül fizeti meg, akkor fizeti vissza kb. a plusz, a nem illeszkedő ( 10millió) vagyonát. A negyedik embernél az eltérés már 100 millió pénz. Itt már a vagyonadó akár évi 7% is lehet. Ez évi 7 millió pénz.  Itt 14 év alatt fizeti vissza különbözetet. Ugyanakkor az adózás nem ilyen egyszerű, mert be kell fizetni az évi aktuális jövedelemadót is. Tehát érdemes az évi aktuális jövedelmet ill.  ezt mint adóalapot összevonni, a  vagyonadóval mint adóalappal.

Vagyis pl. a harmadik ember bevall aktuális évben 2 millió tiszta jövedelmet. Az összevont adóalapja akkor 2,5 millió pénz. A negyedik ember bevall szintén 2 milliót aktuális évben. Ekkor az összevont adólapja összesen 9 millió pénz. Az ötödik ember rendesen bevallja a jövedelmét és akkor  az kb. évi 9 millió lesz. Tehát ez a számítás inkább enyhe, mint durva. Ezért a jövedelmek leellenőrzése nem maradhat el.

Az adólapok adják meg az alapját az erősen progresszív adózásnak. A vagyonadó nem pótolhatja a progresszív adózást.  Erről még szó lesz.

Ez tehát az egyik lehetséges számítás.

Kitérés vagyonfelmérésre. Először is azt kell látni hogy vagyonfelmérés nélkül nem lehet a valóságos életszínvonalat megállapítani. Nemcsak a gazdagok, de szegények, ill. az állítólagos szegények életszínvonalát sem. Ugyanis a jövedelemadó leellenőrizhetősége erősen korlátozott. Pl., van egy bűnöző, aki évi 10 milliót csal össze. Nyilván ebből egy fillért sem fog bevallani, ő tulajdonképpen jövedelemnélkülinek lesz elkönyvelve. A lefülelés csak úgy lehetséges, hogy adva van pl. egy palota, akkor nézzük meg ennek a tulajdonosát. Tehát valamiféle vagyonfelmérés mindenképpen kell elsősorban a szegények a tisztességesek érdekében. Jóllehet a pontos adózás a szegényeket, az átlagos jövedelműeket, a tisztességeseket  is érinti, de azt látniuk kell, hogy összességében az igazságos adózás ( és hatékony tisztességes állam) az ő jövedelmüket, az ő életszínvonalukat szolgálja. Úgy gondolom, hogy a jövő társadalmában az embereket nem az adózás mértéke fogja zavarni, hanem annak rossz felhasználása, illetve igazságtalansága. Sőt a jelenlegi társadalomban is sokakat ez zavar. Ha az emberek tudnák, hogy az adójuk jó helyre kerül és az adózás igazságos, a jelenleginél jóval többen, nem bosszankodva és nem a kibújást keresve adóznának.

A vagyonfelmérés  könnyebbik fele az ingatlan, igaz ez átlagosan legalább a felét kiadja a vagyonnak. A másik harmada lenne nagyobb értékű ingóságok, ill. vásárlások (pénzköltések) felmérése. (Egy részét, jelenleg kb. 20% át szinte lehetetlen felmérni. Más kérdés hogy a távolabbi jövőben egy fejlettebb rendszerben ez is lehetséges lesz.)  A nagyobb értékű ingaóságokat egyfelől úgy lehet felmérni, hogy az ellenőr kimegy házhoz és látja, hogy pl. három autó áll a garázsban. Illetve már a vásárláskor lehet különböző felméréseket, nyilvántartásokat készíteni. Melyik adószámú egyén mikor vásárolt nagyobb értékű terméket, szolgáltatást. A modern információtechnika lehetővé teszi, hogy mindez a személyes adatok védelmével, szinte zárt körben, és pontosan  történjen. Talán ez utóbbi felmérés a jobb megoldás. Ugyanakkor minden kijátszható, ezért kell több egymást kiegészítő módszer.

Kitérés családi adózásra.

Bármilyen személyes adózásról van szó, egy fokkal igazságosabb a családi változat. Ha szűk család összevont jövedelmét, vagyonát veszik figyelembe, ez adja ki az adólapot, akkor nyilván igazságosabb lesz az adózás. Ugyanakkor családban levő önhibájukból nem dolgozókat is figyelembe kell venni, az adókedvezményt ezzel csökkenteni kell. A gyermek, otthoni nevelése mindenképpen munkának számít, az értékéről (munkabérről) lehet vitatkozni. Ugyanakkor az adórendszert és a támogatási (segélyezési)  rendszert össze kell hangolni.

Kitérés az összevont jövedelem, vagyonadó progressziójára, ill. progresszivitására.

Ez, mint tudva levő arról szól, hogy sávokra van osztva jövedelem, és magasabb sávokban egyre növekszik az adó százaléka. Vagyis minél nagyobb jövedelmű vagyonú valaki annál nagyobb, fokozottabb arányban nő az adója.

Miért is van arra szükség, hogy jelenlegi progressziót növeljük? ( ez azt jelenti, hogy több sáv van és sávok közötti százalék nő. A magyarázat igen egyszerű.

A jelenlegi adózás, mellett hatalmas, aránytalanul nagy különbségek jönnek létre, ráadásul úgy néz ki, hogy ezek a különbségek növekednek. Nagy valószínűséggel ezt csak egy erősebb progressziójú jövedelem, vagyonadó képes ezt úgy megváltoztatni, hogy az nem legyen durva diktatórikus beavatkozás. Pontosabban egy ilyen adózás is szükséges ehhez, más dolgok mellett.  Az adózás azért egy limitált, alternatívált szabályozásnak minősül.

Ezért a jelenlegi progressziót nem nevezem igazi progressziónak. Igazi valós progressziónak azt nevezem, ha a különbségnövekedés átmegy egy fokozatos csökkenésbe. Amikor a jövedelemarány eléri az optimálist, akkor a progressziót úgy kell beállítani, hogy az arányok maradjanak.

Gyakorlatilag a következő lehetne a magoldás.  Az adó progresszivitást két fokkal növelnék (növelnék sávokat, és sávok közötti százalékkülönbségeket) majd évente, kétévente lemérnék, hogy ez gyakorlatilag mennyivel csökkentette, állította meg a jövedelmi, vagyoni életszínvonalbeli különbségeket. Ha ez nem éri el kívánt mértéket, akkor növelni kell a progressziót, mindaddig, amíg el nem éri.

Ugyanakkor nem árt elméletileg is számolgatni: vajon mekkora progresszió kell szinten tartáshoz ill. csökkenéshez. Szerintem legalább tíz sáv szükséges és ebből legalább öt sáv vonatkozna a nagyon gazdagokra. Ennek az öt sávnak pedig dupla progresszióval kell növekedni.

Pl. egy lehetséges, nem biztos, hogy jó változat.

A minimálbér fele alatti jövedelmi, vagyoni adóalapnál 1%-os adó, a minimálbérig 2%-os a minimálbér duplájáig 2% az adó, a háromszorosánál 4% az adó. Négyszeresénél, ötszörösénél 5% az adó. 5-9 szoros minimálbért 10%, a 10-15 szőrös minimálbért 15%, 15-18 szerest 20%, a 19-20 szorost 25% adó terheli. Ezután minden további minimálbéregységnyi emelkedésnél 3% adóemelkedés következik egészen a 96%ig. E felett már nem változna az adómértéke. Az adózás progresszív, tehát az eső határig ( első kategória) X% az adó, az első és második határ között, (második kategória) X+Y%, és így tovább.

Szerintem az igazi progresszió a jelenleginél sokkal erősebb, tehát a jövedelem, vagyon  növekedésével ürüsödnek a kategóriák és hozzáadott százalékok is elég nagyok.

Pl. a négyszeres minimálbérrel azonos jövedelemnél, vagyonnál 5%-os adó. Hatszoros minimálbérig, a négyszeresig 5%, azon felül 10% adó. Nyolcszoros minimálbérig, négyszeresig 5%, hatszorosig 10%, nyolcszorosig 15%, és így tovább. Azért nevezem igazi progresszív adónak, mert szemben a jelenlegivel valóban a nagyjövedelmek felé növekszik az adó aránya. A minimálbér 30 szoros feletti jövedelemhányadot már 50% adó terheli, a 40 szeres felettit már 85% adó terheli. A lényeg az, hogy az alacsony jövedelmek, alig adóznak, viszont minél nagyobb a jövedelem annál nagyobb az adó aránya jövedelemhez képest. Mindezt azonban kategóriák sűrűségével lehet pontosan beállítani.)

Az én matematikai tudásom hencegve is csak átlagosnak mondható, egy matematikus jelenlegi görbék, és az optimális görbék magrajzolása után egy óra alatt ki tudja számítani a helyes értékeket. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy valószínűleg a jelenleginél sokkal erősebb progresszióra van szükség. Ugyanakkor az adózási tendencia pont nem a progresszió, hanem a fix százalékú adózás irányába, vagyis ellenkező irányba halad.

Megjegyzés: a minimálbért mindig az inflációhoz kell igazítani. A jövedelemadó persze nemcsak a munkával szerzett jövedelmekre érvényes. A munka nélkül szerzett jövedelmek, szerencsejáték, öröklés, stb. szintén jövedelemadó kötelesek lesznek. Az örökölt vagyonra, jövedelemre ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek, mint a munkával szerzett jövedelmekre, tehát progresszív emelkednek. A jövő rendszerében a szerencsejátékok korlátozása erősebb lesz, a jelenleginél.

Szerintem az alacsony jövedelmeket is szelektálni kell, bár úgy tűnhet, hogy az 1%-os különbségeknek nincs értelmük, többe kerül a számítás, mint a keletkező haszon.

Azért kell szelektálni, mert a szociális rendszer és foglalkoztatottság szempontjából sok csoportra kell felosztani az alsóbb rétegeket és ennek felosztásnak az egyik alapja a jövedelem, vagyon.

A jelenlegi adózási tendencia ellenkező irányba halad, az indok a versenyképesség. Az még hagyján hogy ez versenyképesség kezd öncélú lenni, elszakad a lényeges céltól, lakosság szélesebben vett életszínvonalától. Azt nem is titkolják, hogy a versenyképesség alatt a nagytőke (nagyvállalkozások, multinacionális cégek) termelését értik. Tehát a versenyképesség fokozása, leredukálódik a nagytőke támogatására. Mivel a jövedelmek, vagyonok korlátozása nem tetszik nagytőkének, megsértődik, átvonul másik országba, ezért minden olyan intézkedést (beleértve a progresszív adózást is) amelyik nem tetszik nagytőkének, a versenyképesség megrontó tényezői közé sorolnak be. Hovatovább a versenyképesség megrontó tényezői már csak ezekből, a nagytőkének nem tetsző tényezőkből állnak. Minden intézkedés szabály, amely tetszik nagytőkének az nem más, mint a versenyképesség fokozása. Valóban csak erről szól a versenyképesség? Mi van a többi versenyzővel? Mi van az igazságos szabályozott optimális versennyel?

Egy kis mese a versenyről és a négy versenyzőről.

Mindenhol országban nagyon sok sportklub volt. De minden sportklubban négy típusú versenyző volt. Állam, így hívták az egyik típusú versenyzőt. Magánszféra, civilszféra, így nevezték a másik típusú versenyzőt. Kisvállalkozások, így hívták harmadik típusú versenyzőt. A negyedik típusú versenyzőt pedig nagytőkének nevezték. Néha pedig nagyvállalkozásoknak, máskor pedig multiknak nevezték őket. Minden versenyző típusnak megvolt maga előnye és hátránya. Egyszer csak a sportvezetések elkezdték  támogatni a nagytőke versenyzőket. A miértre még visszatérek. Nekik jutott a legtöbb pénz, legjobb ételek, a legjobb edzők, a sportpályákat, sporteszközöket szinte csak ők használhatták. A többiek éhesen, legyengülve, lerongyolódva kóvályogtak. Persze minden versenyt a nagytőkés versenyzők nyertek meg. Amikor megkérdezték a vezetőket, miért támogatják sokkal jobban a nagytőkés versenyzőket,  ezt felelték: nem látják hogy a nagytőkés versenyzők sokkal jobbak. Nem látják, hogy nagytőkés versenyzők nyernek minden versenyt, persze hogy őket támogatjuk. Ezért egyre erősebben támogatták nagytőkés versenyzőket, egyre kevésbé foglakoztak a többi versenyzővel. A különbség egyre nőtt és az indok is egyre inkább megállta a helyét. Aztán egyszer csak, nem lehet pontosan tudni mikor, elkezdődött a nagytőke versenyzők támogatási versenye. Ez már nem arról szólt, hogy egyszerűen támogatják a nagytőkés versenyzőket, hanem arról hogy ki tud több, jobb, nagyobb támogatást adni a nagytőkés versenyzőknek. Ki tudja magához csalni a legtöbb nagytőkés versenyzőt. A helyzet ezzel megváltozott. Eddig, bár már nem voltak igazi versenytársak de azért nagytőkés versenyzőknek valamekkora teljesítményt,  valamekkora teljesítmény-növekedést fel kellett mutatni. Ezután viszont kialakult ez a nézet: nem számít, ha a nagytőkés versenyző kicsit gyengébb, de még a gyengébb versenyző is hasznos, tehát az számít, hogy sokan legyenek. Pontosabban, csak az kezdett számítani, hogy az én klubom nagytőke versenyzőkből álljon. A nagytőke támogatási verseny, önálló, öncélú verseny lett. A közönség életszínvonala, a közönség érzései, véleménye már senkit nem érdekelt. Pontosabban a valóságos mérések helyett frázisokat skandáltak nekik. Tehát a közönség véleménye csak annyiban számított hogy az ne legyen lázadó nézet. A nagytőke versenyzők, pedig  azt tapasztalván, hogy most már semmi sem számít, ne számítanak a versenytársak, nem számít a teljesítmény, egyre pimaszabbak és lustábbak lettek. Egyre kevesebbet teljesítettek, de egyre többet kértek. Ha valamelyik sportklub véletlenül elkezdett dacoskodni, akkor átmentek a másik klubba. A dacoskodó sportklubnak megmaradtak a legyengített versenyzői, és visszacsúszott az utolsó helyre. Így aztán egyre kevesebben voltak azok, akik dacoskodni mertek, kisebb támogatást mertek adni a nagytőkés versenyzőknek.  A nagytőke támogatási verseny fokozódott és ezzel minden eddigi tendencia erősödött. A nagytőkés versenyzők egyre pimaszabbak és lustábbak lettek, egyre kisebb teljesítményt nyújtottak. Egyre kisebb teljesítményt nyújtottak a nekik adott támogatáshoz képest. A többi versenyző egyre gyengébb lett.  A nagytőkés versenyzőket támogatni kell - indoklás egyre jobban megállta a helyét. A közönség egyre jobban ráfaragott. És ez így ment, ki tudja meddig. Pontosabban így mehet az idők végezetéig, ha a nagytőkés versenyzők elég rafináltak, márpedig azok. Ugyanis csak arra kell vigyázniuk, hogy a teljesítményük valamivel nagyobb legyen, mint a többi egyre inkább legyengülő versenyzőnek. Mert amíg ez megvan, addig megmarad az indoklás: a nagytőkés versenyzők a legjobbak.

Vannak e leromlásnak, a hanyatlásnak határai, ez a következő kérdés. Egyes bölcsek szerint azért minden hanyatlás megáll egy alacsony szinten. Más bölcsek szerint határtalan, mert kialakulhat az általános válság, a teljes pusztulás, a teljes szétesés. Megint más bölcsek szerint, amikor ez a teljes válság  részben létrejön, akkor azért észbe kapnak az emberek, és változtatnak.

Na de azt ígértem, hogy elmesélem ennek az egésznek a kialakulását is. Miért is kezdődött el ez az egész? És miért folytatódott?  Valójában, amikor elkezdődött akkor már nagytőke versenyzők nem egyszerű versenyzők voltak, hanem a háttérből már ők irányították sportvezetőket. És minél nagyobb támogatást kaptak minél erősebbek lettek annál inkább ők irányítottak a háttérből.

Fantáziálás a távolabbi jövő adózásáról.

A jövőben egyébként elképzelhető egy olyan rendszer hogy minden fogyasztás kártyával történik, és név szerint összesíti egy számítógép az összes fogyasztást. A kártyáról levont összeg átkerülne egy másik kártyára, illetve egy hányada  az állami „kártyára”. Ha magánszemélyek között jönne létre adásvétel, akkor két lehetőség lenne. Vagy mindenki rendelkezne összegbeolvasó géppel, postákban, bankokban, stb. lennének lakossági beolvasó gépek.  Lényegében nem lenne készpénzforgalom. Csak a vételt, a fogyasztást adóztatnák. Ha valaki elad akkor az jövedelemnövekedés. Ha valaki vásárol, akkor az, vagyonnövekedés, de jövedelem nélkül nem tud vásárolni. Ha valaki nem fogyasztja el a jövedelemét, feltételezve hogy nincs túlzott kamatbevétele, akkor az minek adózzon.  A zárt és többszörösen biztosított számítógépes rendszer képes lehet más bonyolult regisztrálásokra, számításokra, pl. a jövedelmek, az egyéb adók, a kamatbevételek, a takarékpénzek értékmegőrzésének, stb. regisztrálásra, pontos kiszámítására. Visszatérve az adózásra, ami csak fogyasztások, vásárlások alapján történne.    Ha Pl. X állampolgár fél év alatt ötezer (egymillió) pénzösszeget elfogyaszt, akkor ezután mondjuk 10%-os adólevonás következne. A következő ötezer (egymillió) pénzösszeget már 15%-os adólevonás mellett fogyaszthatja el. A következő ötezer (egymillió) pénzösszeget már 20%-os adólevonás mellett fogyaszthatja, és így tovább. Az adóemelkedés progresszív módon történne, a jelenlegi jövedelemadózáshoz hasonlóan.  Kicsit talán igazságosabb lenne eme adózás, ha a bevezetéskor figyelembe vennék az induló vagyont, és ennek arányában enyhén csökkentenék az adószázalékokat. Még igazságosabb lenne az adózás, ha valamennyire figyelembe venné az önhibán kívüli veszteségeket, pl. valakinek leég a háza. A kár erejéig a vásárlás adómentes lehetne. Ez egy összevont jövedelemadó, vagyonadó és fogyasztási adó lenne.

A tisztességtelen haszon adója. A vállalkozás (amennyiben termelő szolgáltató vállalkozás) tiszta nyeresége, ha az összes költség 0-10% közé esik akkor az adó 8%, ha a nyereség 10-30% közé esik akkor az adó 4%, ha nyereség 30-40% között van akkor 12%, ha 40-50% között akkor 25%, ha 50-60% között van akkor 35%, ha 60% felett 45%-ék.  Ez az adózás is progresszív jellegű, mint a jövedelemadó.

Tételezzük fel hogy egy hasznos terméket termelő ügyes vállalkozó 60%-os nyereséget ér el. Ebben az esetben a 45%-os adó nagyon magas adót el akarja kerülni, ezért megpróbál mindenféle többletköltséget elszámolni. Tételezzük fel hogy a jövő adózásában a szigorúbb ellenőrzés ezt nem engedi. Ezután arra gondol hogy a költségnövelés érdekében nagyobb jövedelmet vesz ki. Ebben azonban megakadályozza a valóban progresszív jövedelemadó. Ezután arra gondol, jó akkor felemelem az alkalmazottak jövedelmét. Ez nemzetgazdaságilag jó gondolat és a vázolt adózás erre lehetőséget nyújt.  Ehelyett az is felmerülhet benne, jó akkor elkezdek herdálni, minél magasabb a költségem annál kisebb adót kell fizetnem. Az okos vállalkozó azonban azt gondolja: ha úgyis emelni kell a költséget akkor inkább beruházok az is költség és közben a vállalkozásom is bővül. Egy idő után azonban megint eléri a 30-40%-os nyereséget. Ilyenkor dönthet tovább, növekszik, megint beruház vagy megáll a biztos alacsony adózású 30%-os nyereségnél. A megállást befolyásolja hogy a vállalkozása mekkora, jár-e a kisvállalkozói adókedvezmény vagy sem. Azt gondolnánk, hogy akkor a többség megáll a középvállalkozás határán és a langyos vízben lubickol. Az hogy a többség megáll a középvállalkozás határán nemzetgazdasági szempontból nem baj. A langyos vízben lubickolást viszont a versenyhelyzet megakadályozza. A tönkremenés, a piacról való kiszorulás ebben az adózásban is valós veszély. A 30%-os nyereséghez is szükség van a hatékony és takarékos működésre.  Előnye viszont hogy a vállalkozók első és állandó reakciója nem az áremelés lesz, mert azzal áttételesen progresszív növekszik az adójuk. 

Az improduktivitási többletadó.

Ez már az adózás másik nagy célját hivatott megoldani. Az optimális összes adóan belül az adófajtákkal, adómértékkel, adómódszerekkel gátolni,  kell a káros fölösleges termeléseket szolgáltatásokat, tevékenységeket, segíteni kell hasznos termeléseket, szolgáltatásokat tevékenységeket.

Ugyanez kereskedelmi cégnél: a tiszta nyereség 0-3%-a között 10%, 3-15%-a között 5%-os adó, 15-25%-a között 20%, 25-35% között 30%, 35-45% között 40%, 45% felett 60%-os az adó. Bérbeadóknál hitelezőknél hasonló százalékok. Pénzhitelezőknél ( nincs költségelszámolás) a kamat adó 4%-ig nincs, 4-10%-os kamat között a nyereség  20%-a, 10-20% kamat között a nyereség 40%, 30%-nál magasabb kamat fölött a nyereség 80%. Szintén progresszív rendszerű adózás.

Arra kell ösztönözni a gazdaság szereplőit, hogy hasznos alkotó munkát végezzenek. A kereskedelem, a bérbeadás, a pénzkölcsönzés ( nem egyformán) improduktívabb munkák, mint a termelés, szolgáltatás. Az ösztönzés érdekében az improduktívabb tevékenységet folytatóknak nagyobb adót kell fizetniük. Másképp is lehet magyarázni ezt az adót, de ez a legegyszerűbb magyarázat.

Egy szabályozás legegyszerűbb magyarázata: azért van rá szükség mert így jobban, igazságosabban működik a rendszer. Pl. a labdarúgásban miért van les? Nincs rá különösebb igazságossági magyarázat, de tény hogy így érdekesebb, igazságosabb a játék.

Hozzátenném ez egy kényszerű tisztességtelen haszonadó. A tényleges, pontosabb tisztességtelen haszonadó a haszonkulcsokat (árréseket) adóztatná és nem nyereséget.

Megjegyzés: a termelő szolgáltató munka, a kereskedelmi, bérbeadó munka és a pénzhitelező „munka” nem azonos értékű.

Ennek az adózásnak a célja, hogy a tisztességes hasznot (termék, szolgáltatás, munka) biztosítsa. Ezzel biztosítja az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát. Célja továbbá hogy az optimális (középárra) árazásra bírja az eladókat, a kínálatot. Célja továbbá hogy a költségeket ne tagadják le: a kisebb nyereségű cégeknek nagyobb az adója mint a közepes nyereségű cégeknek.

A tevékenységi adó.

Tételezzük fel, hogy egy független tudományos testület minden terméket, szolgáltatást, munkát, azaz tevékenységet a hasznosság szerint (természeti erőforrások, használata, kihasználtság, értékes szükséglet, stb.) 12 csoportba oszt be. Az első tevékenységi csoport abszolút hasznos: az adó a tiszta nyereség  0%-a. A második tevékenység kevésbé hasznos: az adó a tiszta nyereség 2, 5%-a, a harmadik még kevésbé hasznos a tiszta nyereség 5%-a és ez Így folytatódik. A 6. csoport a közömbös csoport se nem hasznos se nem káros ez 15%-kal adózik.  A 12. az abszolút káros tevékenység a tiszta nyereség 30%-os adóját jelenti. Ezen kívül 12 csoportot felosztja 4 nagyobb csoportra. A négy nagyobb csoport alkotja a forgalmi adó csoportokat. A hasznos csoport 0%-ot fizet, a kevésbé hasznos csoport 4% adót, a kicsit káros csoport 8% adót, a káros csoport 12% adót jelent. A tevékenységi adó több okból szükséges. Nélküle nem jöhet létre az arányos és igazságos vagyoni hierarchia. Nem jöhet létre a természetpusztítás megállítása. Nem jöhet létre a hasznos, ill. haszontalan termelés valamint a hasznos ill. haszontalan fogyasztás átalakítása. Tovább mivel az innovatív mértéket is tartalmazza, elősegíti az innovációt is.

A tevékenységek termelések, szolgáltatások hasznosság szerinti szelektálása rendkívül fontos e nélkül nem jöhet létre fejlett gazdaság. Több más fejezetben is beszélek erről. Ráadásul nemcsak egyszerű szelektálásról van szó, hanem arról hogy az elvégzett munka mennyisége és hasznossága szerint történjen a jövedelmezés. Ez pedig nem más, mint az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia alapja. Az adózás alapvető céljai összefüggnek. Az igaz hogy az igazságos, arányos jövedelmi, vagyoni viszonyokat elsősorban a valós progressziójú összevont jövedelem, vagyonadó biztosítja, de majdnem ugyanolyan fontos ez az adó is.  Sőt a többi adóról is elmondható mindez. Pontosabban a következőről van szó: ez az adó és általában termeléseket, szolgáltatásokat, tevékenységeket korlátozó, ill. segítő adók a jövedelmi, vagyoni hierarchia igazságosságát biztosítják. A jövedelemarányokat biztosító adók, mint pl. a valós progressziójú jövedelem, vagyonadó pedig a jövedelmi, vagyoni hierarchia arányosságát biztosítják.

Szolgáltatási fogyasztási adó. (Elsősorban a kisipari munkát adóztatja meg, csak a másik oldalról.)

Ügyesen egyszerűen ezt az adót is ki lehet alakítani. Pl. a munkakezdés (már a szerszámok, anyagok kipakolása is munkakezdés) után fél legfeljebb fél órával, SMS-ben be kell fizetni egy kisebb összeget, mely az adott napra szól. A következőket azonban minduntalan el kell ismételni. Az összesített adónak arányosnak és nem megfojtónak kell lenni. Az adóbefizetéseket le kell ellenőrizni, vagyis az adócsalások a felderítettség azon szintjén álljanak (és az adók oly kis összegűek legyenek), hogy ne legyen érdemes adót csalni.

A kisvállalkozói adókedvezmény szintén progresszív lehet. A vállalkozás nagyságát meglehet állapítania az alkalmazottak, az állóeszközök, a forgalom és a nyereség összesített értékéből.

Az innovációs adókedvezmény az meglevőktől eltérő új árukra vonatkozik. Az első gyártó pl. 3 évig 3-5% adókedvezményt kaphat.

Az átlagadó (a népréteg átlagadója) ezek után kb. 35% lesz. Ehhez jöhet hozzá a tiszta jövedelem kb. összesen 10 %-a mint  fix százalékú jövedelemadó.  valamint a helyi adók max. összesen 8% így az átlagadó összesen 53%. Ezt csökkentheti egy kisvállalkozói ill. egy innovációs kedvezmény átlagosan 47- 50%-ra.

A közösségi adókedvezmény.

A közösség minden tagja adókedvezményt kaphat, amennyiben a kisközösség (pl. egy igazi önkormányzat) a saját családtagok közös ellátását nem az államtól várja, hanem saját maga oldja meg. Pl. a kisközösség saját erőből felépít és működtet egy korházat, egy iskolát, egy idősek otthonát, stb. mivel ennek a közösségnek kevesebb állami pénz, munka kell, ezért ennek az állami megtakarításnak nagyobb részét vissza kell adni a közösségnek. 

Mindehhez még hozzá kell tenni teljesen mindegy, hogy az adót minek nevezzük. Ebben az adórendszerben pl. nincs olyan elnevezés, hogy nyugdíj ill., tb. járulék. Ez nem jelenti azt, hogy a nyugdíjak kisebbek lennének, vagy az egészségügyi ellátás alacsonyabb szinten működne. Képtelenség úgy beszedni az adókat, hogy azok megfeleljenek a költségvetési elosztásnak. Pl. 2% honvédelmi adó, 2% oktatási adó, 5% egészségügyi adó, 10% nyugdíjjárulék és így tovább, akár százféle adóig. Nyilvánvalóan ez képtelenség. A lényeg hogy a beszedett adó igazságos és jó legyen és az adó szétosztása a költségvetés is igazságos és jó legyen.

A jövő rendszerében kerülni kell az ilyen-olyan adót, adóból leírásokat. Az adószóródás igen nagy. A legkisebb adó cégre nézve 0% ha egy 3% kisvállalkozói adókedvezményt, ill. 3% innovációs kedvezményt is feltételezünk. A legnagyobb cégadó akár 80%-os is lehet. A jövedelmek adója pedig, 20%-tól kb. 80-90%-ig terjedhet.

A hasznos ill. közszükségleti, alapvető termékek szolgáltatások adókedvezménye, ill. a luxus, haszontalan termékek, szolgáltatások többletadója.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

A természetrombolási többletadó.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

Gyereknevelési, családi adókedvezmény.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

A hitelezések, megtakarítások adóztatása. A hitelezés és megtakarítások, befektetések adózását ebben a fejezetben nem elemzem. Ezt a hitelezésről szóló fejezetben fogom elemezni. Itt és most csak ennyit: a hitelek és befektetéseket nem  az állami bevételek, nem is az igazságosabb jövedelem-visszaosztás miatt kell adóztatni, hanem hitelegyensúly, megtakarítási egyensúly kialakítása miatt. Persze a  betétből, befektetésből származó pénz adózottan sem lehet kevesebb mint az infláció, azt meg kell haladnia. A megtakarításra kell ösztönözni az embereket, főleg mai költekező világban. Ez azonban már nemcsak az adó, de betéti kamatok problémája is.

Nem magyarázgatom különösebben miért jobb ez az adórendszer, mint a jelenlegi, aki mélyebben elemzi annak nyilvánvaló a különbség. Az viszont biztos hogy ez az adórendszer egy alaposabb 2-3 lépcsős adóreformot igényel.

A felsorolt adófajták egyben azt is jelentik, hogy az államnak mi mindent kellene az adóval (az elvonás különbözőségével) szabályozni, legalábbis szerintem.

Persze ne felejtsük el, hogy az adókat így is lehet kategorizálni:

Jövedelemadó,

Vagyonadó.

Tevékenységek, munkák adóztatása.

Termékek, szolgáltatások adóztatása.

Egyes állami szolgáltatások adóztatása, járulékok.

Kötelező időskori megtakarítás.

Magánszemélyek adója.

Különböző vállalati, vállalkozási adók.

Stb..

Technikailag is sokféle adózás van.

Önbevallásos, bár ez paradoxon.

Nem önbevallásos.

Százalékos

Progresszív.

Limitált határos. ( X-en felül ennyi Y-on felül annyi)

Negyedéves, éves, adóelőleges, stb.

Egyszeri.

Alkalmi.

Rendszeres.

Stb..

A lényeg, bár ezt máshol is elmondom: az adó legyen árnyalt igazságos, (bonyolult), de ez semmiképpen ne az adófizetőnek okozzon terhet.

A vállalkozók költségeinek felépítése.

Az egyéb költségek után következnek a jövedelmek és a jövedelemadók (valóban progresszív jövedelemadó és nyugdíj, tb. járulék) költségei, és a legvégén marad tiszta nyereség. A vállalkozás tiszta nyeresége tehát az egyéb (termelési) költségek és jövedelemköltségek utáni megmaradt pénz. Ebből képződik a vállalkozás beruházási pénze ill. takarékpénze. A tiszta nyereség kétféle adója a tisztességtelen haszonadó és a tevékenységi adó. Annak a vállalkozásnak, aki haszontalan, káros tevékenységet folytat ill. tisztességtelen haszonra spekulál, nem marad beruházási ( fejlesztési) pénze, sőt tönkre is mehet ami nem baj. Természetesen a nyereségadó visszahat a jövedelmekre egyfelől másfelől az árakra. A magas nyereségadót a vállalkozó a jövedelemcsökkentéssel (elsősorban az alkalmazottak bércsökkentésével) próbálja kompenzálni, másrészt az árak emelésével. Arról, hogy a jövedelmekre ne hasson károsan vissza egyrészt a helyesen megállapított inflációhoz igazított minimálbér, másrészt a valódi progresszivitású jövedelemadó gondoskodik. Arról hogy az árakra ne hasson vissza károsan egyrészt a progresszívan emelkedő tisztességtelen haszonadó, másrészt az évi 5%-nál magasabb áremelés tiltása gondoskodhat. A kompenzálás persze lehet az illegális eszközökkel is, ezt viszont az adózás szigorúbb ellenőrzésével és más ellenőrzéssel lehet kivédeni.

Ez egyféle módszer, melyben a százalékok nagyjából a helyén vannak. Persze lehet finomítani, változtatni. A helyesen kialakított minimálbér tehát egy fontos eleme a jövő adóztatásának.

A helyes kialakítás: a hasznos termelés növekedés figyelembevétele, a népréteg életszínvonalának, fogyasztásának figyelembevétele, valamint az infláció figyelembe vétele. A helyes minimálbért az állam évente, kétévente köteles lesz megfelelő szabályok szerint megállapítani.

A jövő rendszerében az adózás szabályait nem a jelenlegi hasraütéses (szaktörvénykezési) módón lehet változtatni.   Az adózás szabályait, mint a többi lényeges általános törvényt csak a közvélemény bevonásával, a legfelső jogalkotás szabályaival lehet majd megváltoztatni. A közvélemény egyfajta bevonása pl. az összes adó tekintetében a C/15 ábrán, pontosabban szavazólapon van leírva.

Az adózást lehet egyszerűsíteni és pontosítani. A pontosabb adózáshoz nemcsak azt kell tudni, hogy mekkora nyereség, de azt is, hogy miből menyit termelnek, és azt hogy árazzák be. Ehhez viszont pontosabb ellenőrzés szükséges.

Amennyiben ilyen pontos adatgyűjtés létrejönne, akkor ki lehetne alakítani a tényleges tisztességtelen haszonadót. Ez hasonló módon működbe, mint a vázolt tisztességtelen haszonadó, csak nem a vállalkozás nyereségét figyelné, hanem az árréseket (a haszonkulcsokat). A közepes árréseket (pl. 10-30%) alig adóztatná, a magas árréseket egyre emelkedően (progresszív) adóztatná.

Ez a vázolt adózás ugyanakkor nem veszélyezteti a piacgazdaságot. Megmarad a szabad árválasztás lehetősége és ezzel együtt az adott keresleti, kínálati helyzet befolyása az árakra, ami igen lényeges. E nélkül nem működik a piacgazdaság önszabályzó, finomszabályzó mechanizmusa, sem a piacgazdaság demokratizmusa.

Ugyanakkor a középtávon, az átmeneti időben az egyszerűsített, de igazságos adózásra is szükség lesz. A tevékenységi adó egyik lehetséges egyszerűsített változata: a tevékenységgel foglakozó vállalkozás, vállalkozás rész nagysága (arányszám) sorozva tevékenység (12 csoport) arányszámával.

Még meg kell említeni két lényeges szabályozást: a viszonteladói hálózat legfeljebb két lépcsőből állhat (termelő - nagykereskedő, kiskereskedő). Az alvállalkozó hálózat is maximum két lépcsőből állhat (fővállalkozó - középvállalkozó, alvállalkozó).

Néhány általános (pénzbetételi, kivételi) szabály.

Kétségkívül bármilyen adó, állami bevétel-kiadásváltoztatásról szól, ezért tudni kell, hogy ezeknek a nyilvánvaló hatásain kívül, legalább húsz „rejtett” hatása van. Egy hasonlattal élve a folyónak vannak felszíni nyilvánvaló áramlásai, és rejtett víz alatti áramlásai. Lehet hogy egy rejtett áramlás jóval később évek múlva hat. Mondjuk, egyszer csak felbomlik a pénzügyi egyensúly. Az okokat a közelmúltban keresik, holott lehet hogy évekkel ezelőtt több kisebb észrevehetetlen hibát követett el a pénzügyi vezetés. Ezért a pénzügyi vezetésnek abszolút tisztában kell lenni az áramlások (nyilvánvaló és rejtett) törvényszerűségeivel. Pl., itt van szétoszlás mechanizmusa. Minden magángazdaságba betett pénz átalakul a  vállalkozói jövedelemre, alkalmazotti bérre, vállalkozásfejlesztésre,  úgy mint új eszköz, gépvásárlásra, és emberi munkaerő  alkalmazásra. Tudni kell, hogy pl. hogy adott helyzetben, melyik fajta pénzbetét, milyen arányban alakul át a felsoroltakká. Tudni kell, hogy mi lenne legjobb átalakulás. Tudni kellene, hogy az átalakulásoknak milyen további hatásaik vannak. Pl. inflációs hatás, külkereskedelmi hatás, árfolyamhatás, pénzegyensúlyi hatás. Az biztos, hogy minden nagyobb változásnak van pénzegyensúlyt felbontó hatása.

Az is biztos, hogy minden állami változást, alapvetően a következők szerint kell megoldani. Le kell ülni és nagyon alaposan át kell gondolni mi lenne a hosszabb távú ( pl. 20 éves) cél. Ezután át kell gondolni nagyon alaposan, hogy mi lenne a tíz éves, és az öt éves cél. Ezután nagyon alaposan át kell gondolni, hogy ezen célok megoldásnak mik lennének a legjobb eszközei. Ezután kis lépésenként, de rendkívül következetesen el kell jutnia célhoz. Az átgondolatlan, az eszembe jut, a választás van, megígérem, a hektikus (hirtelen nagyarányú) stb. típusú változások többet ártanak, mint használnak. Még akkor is, ha ezek az ártalmak a rejtett áramlások miatt nem konkretizálhatók. Az olyan gazdaság, amelyben nem ilyen irányítás van, valamilyen okból állandóan egyensúlytalan helyzetben lesz, rázkódó, ingatag gazdaság alakul ki. ehhez kétségkívül a vezetésnek a beszéd helyett dolgoznia kellene. Le kellene ülni és  kalkulálni, számolni, gondolkodnia kellene.

Az adózás elsődleges célja: az optimális összes adóval biztosítani az optimális állam működését. Másképpen az, az optimális összes adó, amely az optimális állam optimális működéshez szükséges. Az igaz hogy ez az elsődleges cél, de az is igaz, hogy ezt a célt nem egyedül az adózás valósítja meg. Erről a célról, és feladatokról szólnak az államról a privatizációról a költségevetésről szóló fejezetek és ábrák.

Ami ebből közvetlenül az adózáshoz tartozik az a B/10/b ábrán látható.

Mivel az ábrán minden lényeges rajta van, ráadásul az ábra egy másik fejezetben elemezve van, megpróbálom összefoglalni a lényeget összefoglalni és a feladatot megállapítani.

Abból indulok ki, hogy az adózást ellenőrző testületnek mi lehet feladata. Nem feladata, hogy az optimális állam nagyságát megállapítsa, ez más testületek feladata. Ha ezt meg kell változtatni, akkor az adóváltozással jár. Ebben a döntésben, mekkora legyen az adóváltozás, már részt kell vennie. Ha pedig megszületett a döntés, akkor pedig az a feladata, hogy az összes befizetési kötelezettséget úgy állapítsa meg, hogy a szükséges emelés, csökkenés  létrejöjjön és az a legkevesebb kárral járjon. E közben dönteni kell pl. arról hogy mely adókat emeli csökkenti. Arról hogy az ellenőrzést, szankcionálást erősíti gyengíti, megváltoztatja. Ezekről csak úgy tud dönteni, ha tisztában van adózás alapvető képletével, ha minden szükséges tényezőt figyelembe vesz.  Pl., ismeri az adózás kényszerűségi adatát (mennyire önkéntes az adóbefizetés, hányan akarnak kibújni alóla) és azt figyelembe veszi.

Ha gazdasági problémák adódnak, ennek a testületnek el kell gondolkodni, hogy azt adóemeléssel, adócsökkentéssel, vagy adóstruktúra-változással lehet megoldani. Ha ez utóbbi mellett dönt, akkor természetesen meg kell határozni, hogy milyen adóstruktúra-változás szükséges. Ha pedig nincs különösebb probléma, az állam változtatása sem merül fel, akkor pedig az igazságosabb arányosabb jövedelmi, vagyoni hierarchia adózás általi kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat kidolgozni. Illetve a jó, még jobb termelési, szolgáltatási, és egyben fogyasztási struktúra kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat benyújtania. Ezek mellett persze az adómódszerek javítása is feladata.

 A testület feladata továbbá, hogy jobb korszerűbb adózási fajtákat dolgozzon ki. 

Az állami árak, állami, de magángazdasági működtetésű területek árai, díjai és az adózás.

Természetesen az állami árak, díjak is az állam bevételeit gyarapítják, tehát ebben a fejezetben is beszélni kell róluk. Emlékeztetőül, mik is azok a magángazdasági működtetésű állami területek. Pl. az energia szektor. Pl. a nagy hálózatok, a víz, csatorna, villany, gáz, távfűtés, szemétszállítás, stb. Pl. a tömegközlekedés. Ezek több okból állami területek. Ezek alapvető elmaradhatatlan és összefüggő szolgáltatások, sem a lakosság, de az állam sem tud nélkülük működni. Ezeket nem nagyon lehet szétaprózni. A lakosság szinte kénytelen ezeket fogyasztani, de sokak nem tudják megfizetni. Ezért ezek a szolgáltatások nem lehetnek teljesen profitalapú, versenygazdasági piacgazdasági ágazatok. Ezeket vagy az állam működteti és akkor részben adóból kell finanszírozni,  vagy magángazdaság működteti és akkor is részben az adóból kell finanszírozni. Ennek a finanszírozásnak több módja lehet, az egyik az állami ártámogatás.

A tisztán állami területek: amelyek az előző okok miatt állami területek és ráadásul azokat az állam is működteti. Helyi ( adón kívüli) állami árak a fenti ágazatok árai, pl. a gáz ára, a villany ára, a vasúti közlekedés ára, az ügyintézés okmánybélyegének ára, stb. azok amelyeket a jövedelemből kell kifizetni. Állami díjak: pl. a tandíj, a vizitdíj, stb.

( Kétségkívül a simi-sumi adók és az állami árak összemosódnak, szinte azonos kategória.)

Az állami árak, az adón kívüli helyben fizetendő árak és az adó viszonya röviden a következő. Az adó nem más, mint az igazságtalan jövedelmek részbeni kompenzációja. Ezért elsősorban a szegényebbeknek, a kisebb jövedelműeknek kedvez. Persze csak akkor, ha jól van megcsinálva, ha kellőképpen progresszív, de legalább százalékos rendszerű. Az állami (beleértve a magángazdasági működtetésű állami területek árait is) árak, díjak viszont e kedvezményt csökkenti, hiszen az állam bevételei nem az adóból (amelyik részben kompenzál) hanem közvetlenül a jövedelemből származnak. A szegényebb réteget eme árak, díjak emelése két okból sújtja. Egyfelől elmarad az adó általi kompenzáció, másrészt ezek a szolgáltatások a szegényebb réteg fogyasztói kosarában sokkal nagyobb tételt tesznek ki, mint gazdagok fogyasztói kosarában.

Az állami árak emelése tehát hátrányos a szegényekre nézve, növeli a vagyoni életszínvonali különbségeket (aránytalan és igazságtalan különbségeket), a csökkentése előnyős, csökkenti a vagyoni és életszínvonalbeli különbségeket.

A cél itt is az optimális értékek, árak, arányok kialakítása. Két elv alakítja ki az optimális állami árakat, díjakat. Fizessen használó, vagyis ne fizessenek azok akik nem használják a szolgáltatást. Ebben is van igazság, pontosabban igazságosság. A másik a sokat hangoztatott elv. Az igazságtalan és aránytalan jövedelmek kompenzálva legyenek. Szerintem két szempontot kell pontosan felmérni. Az egyik: mennyire igazságtalanok és aránytalanok a jövedelmek. Ha nagyok csökkenteni kell az állami árakat, díjakat. A másik: az adott terület (ágazat) mennyire állami, vagyis mennyire kényszerű (kötelező) fogyasztású. Pl. metrón utazni, kevésbé kényszerű, mint vasúton utazni, mert elvileg lehet gyalogolni ill. kerékpáron közlekedni. Vasúton közlekedni kevésbé kényszerű, kötelező, mint a gyereket tanítani, taníttatni. Az egyetemi oktatás kevésbé kényszerű kötelező, mint az elemi és középiskolai oktatás. Itt hosszan lehet még elmélkedni, hiszen igen sok állami terület van. A pénzügyi vezetésnek azonban nemcsak elmélkedni kell, hanem egészen pontosan számolni. Megjegyzem a minimális étkezés és lakhatás is kényszerű fogyasztás. Szóval ebből a szempontból pontosan kell felmérni az összes állami területet. A két felmérés (az igazságtalan és aránytalan jövedelem, valamint a fogyasztás kényszerűsége) alapján lehet pontosan megállapítani az állami árakat, díjakat.

A jövő adózásának technikái, módszerei.

Egy korábbi részben azt megállapítottuk, hogy az adózást és általában, az adminisztrációt egyszerűsíteni kell, a vállalkozók (főleg a kisvállalkozók) vonatkozásában. A vállalkozók vonatkozásában ez nagyon fontos kitétel. Arról van szó, hogy amennyiben az állam végzi az adatgyűjtés jelentős részét, és a számolás egészét akkor az adó bonyolultságát nem érzik meg a vállalkozók. Az adóellenőrzésnek a jövőben sokkal erősebbnek, pontosabbnak kell lennie. Jelenleg látszatszabályozás van melyben a formai hibát vétők súlyosan, bűnhődnek, a profi adócsalók viszont jól járnak. Jelenleg a becsületesek pórul járnak a becstelenek az ő kárukra tollasodnak. Az erősebb pontosabb ellenőrzés és az állam általi adatgyűjtés kiszámolás egybevágó célok. Az elnevezéseken lehet vitatkozni: mi az önbevallás, mi az hogy állami adóztatás? A lényeg az, hogy a jövő rendszerében az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia az adózással kapcsolatban, ami nyilván nagyobb apparátust igényel. Maga a tevékenységek szelektálása is komoly szakmunkát igényel. Itt felvetődik: már megint a bürokratikus állam erősítéséről van szó. Erről már részben szó volt: az állami is képes hatékonyan dolgozni. A bürokrácia pontos definíciója: egy adminisztratív munka a kelleténél bonyolultabb megoldása. Pl. a bonyolult adózás nem  bürokratikus ha az szükséges és a végrehajtására a legegyszerűbb megoldást alkalmazzák.

Ki kell térni a bürokráciára. Bár erre több fejezetben kitérhetnék de bürokrácia jelentős része éppen az adózással kapcsolatos. Mint mondtam az embereket és a

vállalkozásokat, főleg a kisvállalkozásokat nem csak az adó mértéke, idegesíti, és gyengíti (elvonja a hasznos munkaenergiájukat), hanem a rengeteg fölösleges gyakran  logikátlan, és igazságtalan szabály, ami a jogalkotók fejéből megszületik. Pl. igazságos és logikus, hogy az a vállalkozó, akinek az alkalmazottja betegállományba kerül porul, járjon? Igazságos hogy az a vállalkozó, akinek az alkalmazottja gyereket szül, porul járjon? Ilyesmi logikátlanságokra, igazságtalanságokra gondolok, mert ezekből nincs hiány. Tulajdonképpen a fölösleges, logikátlan, igazságtalan szabályozás az, ami az adó mértékén, a bonyolultságon kívül, adócsalásra készteti az embereket és vállalkozókat. Mindenki jobban járna az állam és vállalkozások is, ha a gazdasági szabályozás egyszerűbb, logikusabb és igazságosabb lenne. A háttérben megint a jogalkotás, a vezetés szakszerűtlensége, nemtörődömsége (csak saját hatalmával törődik), áll. Ennek magváltoztatásához nem kell pénz, csak az kell hogy a jogalkotók, a vezetők egyszer tényleg leüljenek és végiggondolják a részletkérdéseket is.  Itt jegyzem meg, hogy az is megnövelné az adózási kedvet, ha az adózó tudná, hogy adóját konkrétan mire költik el.

Még egy megjegyzés: minden bürokrácia, logikátlanság, igazságtalanság sokkal inkább árt a kisvállalkozónak, mint nagyvállalkozónak. Egy kisvállalkozó, akár egy ilyen logikátlan, igazságtalan szabályból eredő kárba belebukhat.

Továbbá a gazdaság szempontjából végső soron mindegy hogy a magángazdaságban képződik improduktív munka vagy az államon belül. Jelenleg az állami adózás azért lehet viszonylag egyszerű, mert a magángazdaságban rengeteg könyvelő, adminisztrátor, stb. dolgozik. Több okból, a jövő hatékony állama az adózással kapcsolatos munkákat koncentráltabban, hatékonyabban tudja megoldani, mint ha az a magángazdaságban maradna.   Továbbá és ez a legfontosabb: a pontos igazságos adózás sokkal, nagyobb haszonnal jár, mint amekkora befektetést igényel. Ez egy hasznos beruházás lehet, ha jól csinálják.

Középtávon, párhuzamosan két irányban haladhat az adózás technikája: az egyik a valóban leegyszerűsített adózás, pl. átalánydíjas adózás. A másik párhuzamos irány az egyre pontosabb adóztatás egyre nagyobb állami szerepvállalással.

A jelenlegi rendszer miszerint a befizető 20-30 fajta adót fizet be és ezek egy részét még ő is számolja ki, tarthatatlan. Az állam kötelessége kiszámolni az adókat és összesíteni, úgy hogy, a befizető számára egyszerű legyen mind a befizetés mind az esetleges ellenőrzés és ügyintézés. A modern technika (számítógép, informatika, stb.) segítségével ez nem lehetetlen. Az adózó kaphat havonta vagy negyedévente egy összesített elszámolást. Az alapelv az, hogy átalánydíjas adóztatás legyen ott ahol a tételeket szinte lehetetlen leellenőrizni (pl. költségek), és változó adózás legyen ott, ahol viszonylag könnyebb az ellenőrzés. Az átalánydíjas adóztatás egyébként is egyszerűsíti az adózást, ezért ennek bővítése hasznos, főleg a vállalkozásokkal kapcsolatos adóknál.

Pl. egy egyszerűsített átalányos adózás. Csak a bevételt (bevételi forgalmat) számolják. A tevékenység (tevékenységre jellemző) átlagos bevételéből és átlagos kiadásából (átlagos szorzó tényezőkkel) kiszámolják az adót. Sokféle átalányos, egyszerűsített adó lehetséges.

Ugyanakkor manapság a számolás, ami manapság, a legkevésbé korlátozhatja a bonyolult adózást, de mi a helyzet az adatgyűjtéssel és az ellenőrzéssel. Bizony ezek már korlátozhatják. Ugyanakkor belegondolva, szinte minden adat valahol nyilván van tartva, az államnak csak össze kell szedni, nem az adófizetőnek kell erről gondolkodni. Tehát azért okos matematikusok, szervezők az adatgyűjtést és az ellenőrzést is le tudják egyszerűsíteni. Tehát talán nem megoldhatatlan: az adózás, legyen árnyalt igazságos, de ne az adófizetőt terhelje a viszonylagos bonyolultsága.

Az adózás törvényei, és végrehajtatása feleljen meg a jog, jogrendszerben elemzett általános, jó elveknek. Vagyis ne legyen látszatjog, nem legyen összemosó jog, ne legyen betarthatatlan jog, bürokratikus jog stb. Különösen fontos hogy a becsületes, jó szándékú, ámde tévedő, ismeretek hiányában levő, kissé hanyag, adózót válasszák szét a szándékos adócsalótól.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy becsületes adózót főleg a kisembert viszonylag apró dolgokért (kisebb késés, kisebb összegbeli pontatlanság, stb.) ne suhintsák meg úgy, hogy arról kódul. Ugyanis jelenleg ez a helyzet. Erről nekem is vannak rémisztő tapasztalataim. Pl. a könyvelőm véletlenül tévesen töltött ki egy rovatot, erre jött az intézkedés, fizessek 1,6 milliót, mai pénzben kb. 16 milliót. Nyilván azok, akiket ilyen hatások érnek rettegnek az adózástól, és amennyire lehet elkerülik az adózást. Ez  legalább annyira adó-elkerülő magatartásra motivál, mint pl. a magas adó. Többek között ezért is alacsony nálunk az adómorál. Az összemosó jog (becsületes embert összemossák a bűnözőkkel) témájú fejezetben elmélkedtem erről. Hogyan lehet a becsületes állampolgárt elkülöníteni a bűnözőtől? Pl. úgy, hogy nem az elrettentés elve vezérli a jogot, hanem az arányos büntetés, sőt. Sőt a kis vétségek szinte nem büntetendők, egy bizonyos határ után viszont progresszív mértékben nő a büntetés. Jelenleg a vétség nagyságának és a büntetés nagyságának grafikonja domború, a helyes megoldás ennek ellenkezője lenne, a homorú görbe. (Ez matematikailag nem szakszerű, de én mindenkihez szólni szeretnék.) A pontozásos rendszer itt is jó megoldás lenne. Ugyanakkor felmerülhet a jutalmazás kérdése is. Pl. úgy mint a kötelező gépjármű-biztosításban, a problémamenteseknek kisebb biztosítási összegük. 

A legfontosabb elv az adózás technikájával kapcsolatban: az adó legyen árnyalt, (szükségszerűen bonyolult) és így igazságos, de ez az árnyaltság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot.

Ebből következően az állampolgárnak, vállalatnak csak egy viszonylag egyszerűen kitölthető (pl. 8-16 adatos) adatlapot kelljen kitölteni (később eme adatlap helyességét ellenőrzik) és a bonyolult árnyalt számolás, ill. a kiegészítő adatok biztosítása az állam (adóhatóság) feladata.

A másik irány, amennyiben az állampolgárnak kell számolnia, csak az lehetne, hogy nagyon egyszerű adózást alakítanak ki. De félő, hogy ez nem elég árnyalt, igazságos, ezért a leirt elvnek, kell érvényesülni.

A fejlődés kérdései.

Állandóan felvetődik a kérdés: egy szigorúbb, pontosabb adózás, illetve egy szigorúbb kötöttebb szabályozás nem veszélyezteti a piacgazdaságot?

Maga piacgazdaság, versenygazdaság még nagyon sok limitált megelőző ill. indirekt (adókon, hiteleken keresztül történő), ill. a kettő kombinációján alapuló szabályozást kibír. Sőt szerintem, nemhogy kibírja, de a jelenlegi alulszabályozottság miatt torzult gazdaság, kapzsiságdeterminált piacgazdaságból normálisabb igazságosabb gazdaság lesz. A brezsnyevi szocializmus túlszabályozottsága még nagyon messze van, ott minden árat, minden bért az állam határozott meg. Az általam eddig és a következőkben javasolt szabályozás messze van a berzsnyevi szocializmustól.

Más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben, hogy reagálna pl. a gazdaság, a gazdaság szereplői az egyes szabályozásokra. Hogy lehet ezeket úgy bevezetni, hogy valóságos (ne látszat) intézkedések legyenek, ugyanakkor ne okozzanak zavart. Itt jön elő megint a sorrend és az ütem kérdése. Nyilván hogy pl. az egyenletes adóemelés elvét, meg kell előzni az adórendszer megváltozásának, reformjának.

Ha jól csinálják és persze a politikai akarat sem hiányzik, akkor ezeket a reformokat két-három lépcsőben meg lehet valósítani.

A technikai eszközök, az adózásban.

Gondolok itt elsősorban az informatikára, számítógépre, és a programokra.

Az adózás technikája lehetővé teszi a bonyolult, mégis pontos és gyors adóztatást, valamint az adózó könyvelési és adminisztrációs tehermenetesítését.

Továbbá jelentős szerepe van az adócsalások és a feketegazdaság minimalizálásában. Egyes számítógépes programok kimutathatják a rendellenességeket, amelyeket érdemes kivizsgálni. Pl., lehet figyelni a visszaigényelt Áfát, a forgalom és nyereség arányát, a forgalom és jövedelmek arányát, stb. A jövőben az is elképzelhető hogy az adózó számítógépe és az adóhivatal számítógépe közvetlen kapcsolatban áll, persze a visszaélések lehetőségét minimalizálni kell.

A jövő adóztatásában a következő, vagy ehhez hasonló módszer nagy valószínűséggel helyt kap. Egy adatvédelmi szempontból és más szempontból védett (pl. az adózó neve kódolt) egyfelől regisztrálja a vagyoni helyzetet (ingatlan, nagy értékű ingóság, bankbetét, hitelek, befektetések, stb. tulajdonokat) és azt összehasonlítja az adózott jövedelemmel). A vagyoni helyzet automatikusan bemegy a programba.  Egy bizonyos aránytalanságon felül a program felfedi az adózó nevét és feljogosítja a hatóságokat a konkrét vizsgálatra. Ez a módszer kiszűri az adócsalások jelentős részét és csökkenti a feketegazdaságot, úgy hogy a hivatal visszaéléseit szinte lehetetlenné teszi.

Megjegyezném, hogy ezen kívül a feketegazdaságot az alacsony és nagyon egyszerű adózás képes csökkenteni.

Az adócsalások, feketegazdaság fő okai. A házi, háztáji, alkalmi munka adóztatása, a fekete gazdaság kifehérítése.

Újra felvetem azt a gondolatot, hogy az adócsalás, a feketegazdaság fő oka nem az emberek becstelensége. Az egyik fő ok az, hogy nincsenek meggyőződve arról hogy pénzük jó helyre kerül. Másrészt azt tapasztalva, hogy amúgy is igazságtalan az egész adózás, jogosan azt gondolják: miért pont én legyek a balek. Harmadrészt az összes adó olyan magas hogy képtelenek kigazdálkodni. Negyedrészt az adózás bonyolult és igen nagy a hivatali tévedések, visszaélések aránya. Itt megjegyzem, hogy a hivatali tévedés jelenleg egy meghurcoltatás az adózó számára. Igen bonyolultan, idegőrlőn bizonyíthatja vétlenségét, ha egyáltalán képes bizonyítani.  Ezután a hivatal semmilyen kárpótlást, sőt még egy bocsánatkérést sem ad. Ez egyébként nemcsak az adóhivatalra jellemző.

Ha az állam ezeket, az okokat megszünteti akkor adócsalási szándék a minimálisra, csökken.

A feketegazdaságról egy külön fejezet szól.

A termelés, a foglalkoztatottság szempontjából szüksége van a házi, háztáji, alkalmi munkára, de azért ezt sem ártana beterelni a szervezett, ellenőrzött adózott gazdaságba. Szerintem ezt csak valamilyen nagyon egyszerű adózással, alacsony adóval lehet megoldani.  A kisjövedelmű (általában szolgáltató) kisvállalkozók egy részét szintén ezen adózási körbe kell besorolni.

Ugyanakkor szükséges a szigorú ellenőrzés, ki az, aki valójában a házi, háztáji, alkalmi munkába tartozik, ill. ki az, aki valóban kisjövedelmű kisvállalkozó. Aki nem, annak súlyos büntetésre kell számítani.  A kettő kombinációja (egyszerű, alacsony adózás, szigorú ellenőrzés, szankció) oldhatja meg a házi, háztáji, alkalmi munka adóztatását és a csökkentheti a feketegazdaságot.

És persze szükség van a jó vagyonadózásra is. e nélkül sem oldódnak meg ezek a problémák.

Az átlagos (összes) adózás optimális alakítása az egyenletes adóváltozás.

Tételezzük fel, hogy a jövőben képesek leszünk mérni azt, hogy az állami szolgáltatásoknak (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, stb.) a magángazdasághoz (anyagi szükségletek) képest növekedni kell. Sőt azt is képesek  leszünk mérni hogy a ennek a növekedésnek erősnek vagy gyengének kell lennie ill. nem szükséges növekedés. Tételezzük fel továbbá, hogy van már egy jól működő adórendszerünk és az átlagos (összes) adó is jól van beállítva. Ha az állami szolgáltatás erős növekedése szükséges, és ha az ország hasznos termelése évi 4%-os növekedésű, akkor az optimális évi adóemelés 2,2% körül van. Ha gyenge növekedés szükséges, akkor az optimális adóemelés 1,4% körül van. Közepes igénynél 1,8% emelés az optimális. Ha nem szükséges növekedés, de a termelés 4%-kal nő, akkor is 1%-kal kell emelni, mert egyébként a magángazdasághoz képest lemaradás jön létre. Tételezzük fel hogy a termelés nem nő, viszont a mérés szerint az állami szolgáltatásoknak növekedni kell. Ebben az esetben kb. 0,6%-1,2%-os adóemelés szükséges. Természetesen a mérést és az optimális adóemelést évente, kétévente meg kell ismételni. Ez a fokozatos egyenletes adóemelés technikája. A hirtelen ill. hektikus adóemelés (pénzkivonás) káros erről már szó volt.

Az infláció nem ok az adóemelésre. Ha magas az infláció, akkor az államnak meg kell állítania és nem gerjeszteni, ezért nem jó a túlzott adóemelés. Ha alacsony az infláció, akkor az említet adóemelések elégségesek. Az adónak vezetni kell az inflációt és nem követnie.

Újra megjegyzem hogy az adózás egyik lényeges része, a hasznos munka, termék, szelektálása, egy másik fejezetben lesz tárgyalva.

Továbbá megjegyzem az adózás és szociális rendszer (közösségi támogatások elvonások) összehangolósáról egy másik fejezetben lesz szó.

Ha a jövő adózása az optimális adózás, akkor a feladat a jövő adózásának kialakítása.

Az igazságos adózás a közösségek, államok vonatkozásában. Nem árt felsorolni az adózás feladatait, céljait.

Az optimális (a fejlettebb jövő) adózás alapvető feladatai, céljai:

1. Kifizetése az igénybevett állami (közösségi) szolgáltatásoknak. A költségvetés biztosítása.

2. Visszafizetése az igazságtalanul magas jövedelem egy részének, azon közösségnek, mely munkájából ered ez a jövedelem. Az igazságosság irányába történő állami elosztás bevételi oldala, mely a költségvetéssel, az állami szolgáltatásokkal lesz teljes.

3. A rossz, haszontalan, káros termelések, tevékenységek, fogyasztások magasabb adó általi korlátozása, a jó, hasznos termelések, tevékenységek, fogyasztások alacsony adó általi preferálása. (A rossz sokat fizet, keveset kap, a jó keveset fizet, sokat kap.) Ugyanakkor, a rossz, haszontalan, a jó, hasznos megállapítása sokrétű feladat, sokféle rossz, haszontalan, és jó, hasznos lehetséges. 

Ezért az adó egy részét azon közösségnek, államnak kell fizetnie az adózónak ahol igénybe, veszi az állami szolgáltatásokat. Ez az alacsony jövedelműeknél a teljes rész. A magasabb jövedelműeknek viszonyt az adó másik részét, azon közösségnek, államnak kell befizetni (ez az előzővel egyező, de különböző is lehet), ahonnan a jövedelem eredetileg ered, vagyis ahol a többletjövedelem visszavezethető a „károsuló dolgozókra”, a munkára.

Ezért az adót két részre lehet bontani: az alapadó. (Egy átlagos lakos, polgár mennyibe kerül az államnak).

Valamint az alapadón túli, többletadó, a magasabb jövedelműeknél.

Az adózás, adóztatás feladatai.

Biztosítani kell az adózás alapvető feladatait, céljait.

Továbbá, abból indulok ki, hogy az adózást ellenőrző testületnek mi lehet feladata. Nem feladata hogy az optimális állam nagyságát megállapítsa, ez más testületek feladata. Ha az államot meg kell változtatni, akkor az adóváltozással jár. Ebben a döntésben, mekkora legyen az adóváltozás, már részt kell vennie. Ha pedig megszületett a döntés, akkor pedig az a feladata, hogy az összes befizetési kötelezettséget úgy állapítsa meg, hogy a szükséges emelkedés, csökkenés létrejöjjön és az a legkevesebb kárral, járjon. Itt egy nagyon pontos, előre kalkulált számításra van szükség, hiszen a pontos költségvetést kell finanszírozni.   E közben dönteni kell pl. arról, hogy mely adókat emeli, csökkenti. Arról, hogy az ellenőrzést, szankcionálást erősíti, gyengíti, megváltoztatja. Ezekről csak úgy tud dönteni, ha tisztában van adózás alapvető képletével, ha minden szükséges tényezőt figyelembe vesz. Pl., tudja hogy befizetési kötelezettség nem egyenlő a befizetéssel.   Pl., ismeri az adózás kényszerűségi adatát (mennyire önkéntes az adóbefizetés, hányan akarnak kibújni alóla) és azt figyelembe veszi. A befizetett adó vonatkozásában is figyelembe veszi.

Ha gazdasági problémák adódnak, ennek a testületnek el kell gondolkodni, hogy azt adóemeléssel, adócsökkentéssel, vagy adóstruktúra-változással lehet megoldani. Ha ez utóbbi mellett dönt, akkor természetesen meg kell határozni, hogy milyen adóstruktúra-változás szükséges. Ha nincs különösebb probléma, változás akkor is pontos számításokra van szükség az összes befizetési kötelezettség vonatkozásában, mert az adózás más tényezői, pl. a megadóztatott dolgok változnak.

Ha nincs különösebb probléma, az állam változtatása sem merül fel, akkor pedig az igazságosabb arányosabb jövedelmi, vagyoni hierarchia adózás általi kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat kidolgozni. Illetve a jó, még jobb termelési, szolgáltatási, és egyben fogyasztási struktúra kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat benyújtania. Ezek mellett persze az adómódszerek javítása is, feladata.

A testület feladata továbbá, hogy jobb korszerűbb adózási fajtákat dolgozzon ki. 

Ismerje az adózás alapvető elveit, céljait, tényezőit, számításait.

Néhány fontosabb adózási elv.

A kislépéses adóváltoztatás elve.

Az adózás feladata, hogy az adózás céljait tejesítse.

Az adó alapvető céljai. Az optimális állam működéséhez szükséges összes adó, (a bevétel legnagyobb részének) biztosítása. Hozzájárulás az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia kialakításához az optimális összes adón belül a helyes adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel.  Hozzájárulás a jó termelés, szolgáltatás, fogyasztási struktúra kialakításához, az optimális összes adón belül a helyes adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel.  A három célt az összefüggések ellenére sem szabad keverni.

Az első faladathoz kapcsolódó elvek. Az adóváltozás önmagában nem képes gazdasági helyzetet javítani, csak ha az optimális állam irányába halad. Az optimális állam mellett jön létre az optimális magángazdaság. Adóemeléskor többek között csökken magángazdasági termelés, szolgáltatás, adócsökkentéskor csökken az állami termelés, szolgáltatás.

A második feladathoz kapcsolódó alapelv. Az igazságos és arányos jövedelmi hierarchia kialakításnak legfontosabb és elengedhetetlen eszköze a valós (erős) progressziójú összevont jövedelem, vagyonadózás. Eme adó nélkül pl. az állam növelése nagy feszültségekkel, jár.

A második és harmadik feladathoz kapcsolódik az adó a vállalatvezetés általi áthárításnak következményeinek ismerete.  Sok más elv is van.

Az adónak, adókedvezményeknek illeszkedni kell az állami támogatásokhoz, segélyekéhez. Az adónak illeszkedni kell az állami árakhoz és az állami hitelezésekhez. Az adókedvezményeknek a kedvezményes hitelekhez. Az adóbevételnek a hitelbevételekhez. Ezen illeszkedések biztosítása.

Az adó legyen árnyalt, (szükségszerűen bonyolult) és így igazságos, de ez az árnyaltság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot.

Ebből következően az állampolgárnak, vállalatnak csak egy viszonylag egyszerűen kitölthető (pl. 8-16 adatos) adatlapot kelljen kitölteni (később eme adatlap helyességét ellenőrzik) és a bonyolult árnyalt számolás, illetve a további adatok biztosítása az állam (adóhatóság) feladata.

Az adózás mértékének, ill. változtatásának pontos kiszámítása a kb. 45 tényező számszerűsítése mellett. Előtte viszont az adózási kiinduló alapelvek átgondolása mellett annak kiszámítása, hogy mennyivel kell változtatni az adó mértékét. Az adózás egyéb tényezőinek (adóstruktúra, adócélok, adóegyszerűség, adóigazságosság, adóellenőrzés) javítása (nem az adómértékkel). Az adózáson kívüli célokat (pl. a költségvetés céljai struktúrája) nem az adózással kell megoldani. Ellenben az összes költségvetéshez az állam nagyságához igazodni kell az összes adóbevételnek.

Az adózás, a fő feladatán (a néprétegnek szolgáltató állam finanszírozása) kívül, biztosítsa az adó további lényeges feladatait, céljait. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát, a helyes árképzést, a hasznos termékek szolgáltatások, munkák szelektálását, hozzájárul a kiegyensúlyozott gazdasághoz. Hozzájáruljon a szabályozott igazságos versenyhez és valós értékű piaci árak jövedelmek kialakuláshoz.

Konkrétan: a valóban progresszív összevont jövedelem, vagyonadózás és ennek családi változatának kialakítása. Általában az arányos, igazságos vagyoni hierarchia javítása fogyasztási adóval, nyereségadóval. A tisztességtelen haszonadózás, a tevékenység adózás kialakítása. A tevékenységi adó, haszontalan káros termelések szolgáltatások tevékenységek szelektálásra korlátozására ill. a hasznos termékek, szolgáltatások, tevékenységek segítésére. Továbbá szükséges lenne egy kisvállalkozói adókedvezmény (kb1-8%) és egy külön innovációs adókedvezmény (a három évnél fiatalabb valóban új termékek szolgáltatások kb. 3-5%-os kedvezménye). Szükséges még a kisközösségi adókedvezmény. A pénz és munka egyensúly miatt még szükséges elsősorban, erősebben a hitelek, kevésbé a befektetések, megtakarítások adóztatása. Szükséges még a vagyoni helyzet és az adózás összehangolása is. Szükséges az adózás és szociális rendszer összehangolása a különböző elvek (munkamotiváció, egyenlőség elve, arányos hozzátartozói támogatás, stb.) figyelembevételével. Szükséges még az egyéb célú (limitált szabályozás, egyensúlyok, stb.) adók és a költségvetés összehangolása.

A kettő kombinációja (egyszerű, alacsony adózás, szigorú ellenőrzés, szankció) oldhatja meg a házi, háztáji, alkalmi munka adóztatását és a csökkentheti a feketegazdaságot.

És persze szükség van a jó vagyonadózásra is. e nélkül sem oldódnak meg ezek a problémák.

A kötelező takarékoskodásra rákényszerítő nyugdíjrendszer, és a nyugdíj szétválasztása az adótól. Az állami hitelek lehetőség szerinti szétválasztása az adózástól, ill. a költségvetéstől.

Az adózó nagyobb beleszólási lehetősége abba, hogy az adójának egy része (pl. 3%-a) milyen célt szolgáljon. Általában az adózó beleszólása költségvetésbe.

Olyan adózás kialakítása mely nem látszatszabályozás, „mindenki” kénytelen befizetnie, illetve érdemes befizetnie az adóját. 

Az állam nagyobb szerepvállalása az adatgyűjtésben, ellenőrzésben és számolásban. Az adózó, könyvelői és adminisztrációs tehermentesítése. Az önbevallási rendszer megváltoztatása. A fölösleges, logikátlan, igazságtalan adózási (és általában gazdasági) szabályok megszüntetése. Az adó legyen árnyaltan igazságos, de ez a bonyolultság ne az adózót terhelje, hanem az adóbeszedőt.  

Az adózás törvényei, és végrehajtatása feleljen meg a jog, jogrendszerben elemzett általános, jó elveknek. Vagyis ne legyen látszatjog, nem legyen összemosó jog, ne legyen betarthatatlan jog, bürokratikus jog stb. Különösen fontos hogy a becsületes, jó szándékú, ámde tévedő, ismeretek hiányában levő, kissé hanyag, adózót válasszák szét a szándékos adócsalótól.

Az adózási és általában gazdasági változások helyes alapmódszerének követése: a pontos átgondolt terv, a megfelelő eszköz (a szerteágazó rejtett hatások kiszámítása), után kicsi de következetes lépések a cél felé.  Az adózás technikai fejlesztésével az adócsalás és a feketegazdaság csökkentése. Az adócsalás és feketegazdaság fő okainak (rossz, korrupt költségvetés, igazságtalan adózás, túlzott összes adó, nagyarányú tévedések és visszaélések) megszüntetése. Hatékonyabb ellenőrzés, ill. ellenőrzési rendszer kialakítása. Az adózással kapcsolatos tájékoztatás fejlesztése.

Az állami, (beleértve a magángazdasági működtetésű állami területeket is) helyben, jövedelemből, fizetendő árak, díjak pontos megállapítása: az igazságtalan, aránytalan jövedelemkülönbségek alapján, ill. az adott szolgáltatás terület (terület, ágazat) kényszerű, fogyasztása alapján.

Van itt még egy feladatcsoport, amelyről egy másik elméleti rendszertényezőben ( a jövedelem-elosztó rendszer) lesz igazán megtárgyalva, viszont  gyakorlatilag ehhez a rendszertényezőhöz tartozik leginkább. Pontosabban ez a testület, az, amelyik jelentősen képes felügyelni az igazságos arányos jövedelemelosztás alapelveit, legalábbis gazdasági szempontból. Az általános feladat tehát: a demokratikus jövedelemelosztás alapelveinek a felügyelete.

Mindezen feladatok egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

A következők már más testületek feladatai, az adózást felügyelő testület csak közvetetten érintett ezekben.    

Általános pénzügyi feladatok. Az évi 5% feletti áremelések megakadályozása. Általában a gyors és hektikus pénzkivonások, betételek megakadályozása. A viszonteladók és alvállalkozók behatárolása. Az optimális minimálbér megállapítása és az adott helyzethez való pl. inflációhoz való alakítása.

A másik feladatcsoport elvileg ide is tartozna, de gyakorlatilag a költségvetés problémakörébe tartozik.

Az optimális állam nagyságának, erősségének szerepének a meghatározása, kialakítása és ezek szerint a helyes költségvetés, majd mindezek szerint a helyes adózás kialakítása. B/21 ábra.

Mindezek a feladatok egy független tudományos demokratikus testületet, de legalább  három testületrészt igényelnek. A két testületrész munkamegosztása: az egyik főleg az adózása konkrét faladataival foglakozik, a másik az adózással kapcsolatos általános pénzügyi feladatokkal. A harmadik, a hasznos munka, termék adózási szelekciójával. Erről később még szó lesz.

A tényleges demokráciában ha mindezek a feladatok végre lesznek hajtva akkor az egész rendszer szempontjából 5 %-ot jelent. 

Történelmi és százalékos értékelés.

Minden rendszerben volt és van adó. A jelenlegi rendszerben az alkalmazottak papírján fel van tüntetve az adó a brezsnyevi szocializmusban nem volt feltüntetve, de adó azért nyilván volt mert az államot fenn kellett tartani. Pontosabban a brezsnyevi szocializmusban igen nehéz értelmezni az adó fogalmát, ezért nehéz értékelni a brezsnyevi szocializmus adózását. A B/1/a ábra mutat egy történelmi értékelést.  A bresznyevi szocializmus nyilván adózási szempontból sem lehetett jó hiszen nem volt értékelhető magángazdaság. Csak abból lehet kiindulni hogy az adózás legfőbb céljai valahogy azért, viszonylag gyengén, ebben a rendszerben is  teljesültek. Az optimális állam abszolút nem volt rendben, de ezért nem az adózás felelős elsősorban. Az állam azonban működött és a vagyoni hierarchia sem volt rosszabb (arányos de igazságtalan volt) mint a jelenlegi rendszerben.

Történelmileg az adókat a következő kategóriákba sorolhatjuk: a hektikus számolatlan szabadrablás és a százalékos időnkénti adó. Nyilván az utóbbi jobb mert figyelembe veszi a termelés ill. a jövedelem nagyságát. Ez irányban is van azonban fejlődés, pl. az adók ne fix. százalékon adózzanak, hanem különböző szempontok szerint progresszív módón.

A következő kategória. A legalsó dolgozó réteg (rabszolgák, jobbágyok, bérmunkások, jogokkal rendelkező alkalmazottak közvetlen kihasználása (kizsákmányolása), - ez nem tipikus adózás. Valamint a szabad munkavállalók (szabad parasztok, szabad polgárok, iparosok, kisvállalkozók, földesurak, vállalkozók, munkáltató stb.) adóztatása. A legalsó dolgozó, alkalmazott réteg tulajdonképpen nem fizet adót. Az ő munkaerejét a munkáltató használja, és ezért bért kap, melynek fogyasztási értéke (reálértéke munkaóra/ x kg kenyér) többé-kevésbé kevesebb, mint az elvégzett munka reálértéke (munkaóra/ x kg kenyér). A munkáltató adója viszont visszahat az alkalmazott bérére. Jelenleg is lényegében ez a helyzet, annak ellenére, hogy  a visszaható adót úgy tüntetik fel mint közvetlen adót. Tehát a két kategóriát így is nevezhetjük: visszaható adó és közvetlen adó.

A következő kategória: az adózás célja az állam fenntartása, a másik célja gazdagréteg és a népréteg vagyonának a vagyoni különbségek kialakítása. Ez a múltra, a jelenre és a jövőre is érvényes.

Pl. a feudalizmusban a szabadparasztok, adóztak a királynak államnak (királyi udvar, katonaság, hivatalok, hivatalnokok, stb.) Adóztak az egyháznak mely abban a rendszerben, lényegében az állam ideológiai, tájékoztatási, oktatási, stb. szervezete volt. Adóztak viszont a földesúrnak is, aki viszont részben munkáltatónak, vállalkozónak felelt meg.  Az adózás fejlődött, most már a nagyvállalkozók hasznára nem kell adózni, sőt ők valamennyivel nagyobb adót fizetnek. Ugyanakkor a vagyoni különbségek nem csökkentek ami azt bizonyítja hogy az alkalmazottak közvetlen kihasználása erősödött. Az adórendszer tehát nem sokat fejlődött abból a szempontból, hogy a biztosítsa az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát.

A következő kategória: az adó az öncélú, hatalmát, vagyonát fenntartó államot (vezetést), vagy a néprétegnek szolgáltató államot finanszíroz. Kétségtelen hogy e téren is volt történelmi fejlődés, de a jelenlegi helyzet még nem tökéletes.

Még mindig hatalmi vagyoni jellegű vezetés van, igaz ennek sok oka van, az adózás csak egy csekély ok a sok közül.  

Az adózás történelmi fejlődése, ha a fenti szempontok szerint, hosszú távon egyenletesen fejlődött nagyjából egyenes arányban a demokratizálódással.

A történelmi értékelés kiindulhat abból, hogy az adózás három fő célja hogyan teljesült a különböző rendszerekben. A hierarchia csökkentés úgy teljesült amilyen arányos és igazságos volt az adott rendszer vagyoni hierarchiája. A termelések szolgáltatások szelektálása, lényegében nem jött létre, talán az államkapitalizmusban vannak ennek jelei. Az optimális állam kialakítása pedig nemcsak a rendszertényező feladata.

A vagyoni hierarchiával azonban komoly problémák voltak és vannak. Kérdés: az adózás milyen mértékben hat a vagyoni hierarchiára?

A vagyoni hierarchiára minden rendszertényező többé-kevésbé, közvetve vagy közvetlen hat. Ezek közül kétségtelen hogy talán leginkább az adózás hat, de ez éppen a sokféle hatás miatt nem nagy.

Ezzel együtt az értékelésnél nem hagyható figyelmen kívül, az egyes rendszerekre jellemző vagyoni hierarchiák állapota.

Mindent összevetve a százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,8%, feudalizmus, 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3.6%, brezsnyevi szocializmus 3,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,6% ? Az ötven éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 5%-ot érhet el az adózás rendszertényező.

Ha már megírtam a következő levelet, javaslatot (persze ez is az un. vezetés, vezetések szemétkosaraiba landolt) akkor már legalább e tanulmányt bővítse.

A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező. 

Az aránytalan érdemtelen jövedelmek egyszerű, ám nem egyedüli, de nélkülözhetetlen megoldása a jó vagyonadó. A feketegazdaság egyszerű, ám nem egyedüli, de nélkülözhetetlen megoldása, a jó vagyonadó. Ezért a jó vagyonadó nélkül nincs jó adórendszer. Igaz a jó adórendszerhez még sok minden szükséges, de a jó vagyonadó biztosan szükséges.  Önmagában a vagyonadó lehet, hogy nem sok bevételt hoz, lehet, hogy önmagában számolva nem is éri meg, nem ezért kell bevezetni. Azért kell bevezetni, mert csak így lehet kerek, jó az egész adórendszer, így végül mégis hatalmas hasznot hoz a nemzetgazdaság, az emberek számára.

A jó, progresszív (minél nagyobb, fokozottan annál több) vagyonadó (ingatlanadó, stb.) azon intézkedés, ami biztosan a szegény, és alsóközéposztály (gyakorlatilag népréteg) érdekét védi, jólétét, növeli, viszont a gazdagréteg amúgy is hatalmas, aránytalan jólétét, csökkenti.

Egy kis idevágó ismétlés.

Valójában a jó vagyonadó, a nép kizsákmányolásának csökkentése.  A magángazdaságban keletkező aránytalanul magas jövedelmekből (vagyonokból), a gazdagabbak több adót fizetnek be, mely többletadó, bekerül azon állami szolgáltatásokba (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, rendőrség, anyasági támogatás, családi támogatás, szociális segély, stb.) amelyekből a szegény, átlagos jövedelmű, emberek ugyanakkora részt kapnak, minta gazdagok. Sőt a szegények, rászorulók egy kevéssel többet is. Ha nem lenne adó és állam, akkor ezen szolgáltatások magángazdaságban olyan magas árral működnének, amelyeket a nép képtelen lenne kifizetni. Így a gazdagok finanszírozzák a szegényebbek, átlagos jövedelműek állami szolgáltatásait, hozzátéve, hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzálása.  Tehát az adó és az állam, a jelen rendszerben nem a nép kizsákmányolását jelenti, hanem annak ellenkezőjét, a kizsákmányolás csökkentését.   (Persze ehhez kell, egy a népnek szolgáltató, hatékonyan működő, korrupció-mentes állam. Ha ez nincs, akkor nem az a megoldás, hogy csökkentik az adót, az államot, hanem az hogy megjavítják az államot.) Minél közvetlenebbül kapcsolódik az adó vagyonhoz, és minél kevésbé lehet az adott adót ráterhelni a dolgozókra, annál inkább csökkenti (kompenzálja) kizsákmányolást. Márpedig vagyonadó az, amelyik legközvetlenebbül kapcsolódik a vagyonhoz, és ez az, amelyet legkevésbé tudja a munkaadó ráterhelni a dolgozókra, alkalmazottakra. Az összes adó közül tehát a jó vagyonadó, amelyik leginkább csökkenti nép kizsákmányolását.

Azt hittem, hogy ezt már a középiskolában tanítják. Megnéztem a tankönyvet és  nem tanítják. (Tényleg miért is nem tanítják?) Ettől függetlenül a leírtak annyira egyszerű, egyértelmű evidencia, hogy azért a gazdasággal foglalkozóknak tudni kellene.

Az összes adó közül leginkább ez az adó rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és összes adóban kell gondolkodni, vagyis abban hogy pl. ez az adó, kiválthat kevésbé igazságos adót. Ez még akkor is így van, ha adó felhasználása kétséges, ha pedig az adó felhasználása is jó, akkor duplán így van. Szinte az összes fejlett országban van vagyonadó.  

Nem az állam hasznosulása lényeg. El kellene már gondolkodni, hogy végül is, mi az állam. A történelmi fejlődés (feudalizmus, klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus) nem véletlenül hozta az állam növekedését, erősödését, és főleg a népnek szolgáló, szolgáltató jelleg erősödését.  A sztálinizmusnak, a szocializmusnak, (a túlzott államosításnak) ehhez semmi köze. Többek között az állam feladata, hogy a magángazdaságban keletkező hatalmas, aránytalan, igazságtalan jövedelmeket, vagyonokat részben kompenzálja. Ezért szükséges a progresszív adózás. Az igazságos arányos jövedelem, vagyon egyébként nemcsak erkölcsi szempont, de a magángazdasági termelést is növeli. Ugyanakkor maga az állam is fontos szolgáltatásokat nyújt tehát legalább annyira valós és fontos termelő, mint a magángazdaság.

Gyakori hiba, hogy a viszonylag nagy államot azonosítják a korrupt, rossz hatékonyságú, ill. eladósodott álammal. Természetesen a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Egy viszonylag nagyobb állam is lehet erős, hatékony, tisztességes és egyensúlyos.  És egy kisebb állam is lehet korrupt, rossz hatékonyságú, adósságot csináló, lásd a jelenlegi Magyarország

De korunkban megjelent egy neoliberális erő (hazánkban elsősorban SZDSZ, MSZP) amelyik azt mondja: ez a sok-évszázados és egyébként tudományosan is igazolható fejlődés csak egy kisiklás volt.  Létrehoz egy korrupt, rossz hatékonyságú, gyenge, eladósodott és uralkodó osztályt (beleértve a nagytőkét) szolgáló államot, majd rámutat: ugye megmondtuk, itt a példa.  Persze a háttérben a nagytőke ajnározása áll. De a Fidesz álláspontja is zavaros. Az állam helyes értelmezése nélkül jó adórendszert sem lehet létrehozni.

Pl. jelen gazdasági válságot is részben megoldhatná enyhíthetné az állami termelés, szolgáltatás fokozása. De ez hazánkban lehetetlen a gyenge korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott és az uralkodó osztályt szolgáló állam miatt.   (Arról nem is beszélve, hogy a jó állam meg sem engedte volna spekuláció miatti pénzügyi válságot, aminek a következménye a gazdasági válság.)   Kétségkívül ez a válság a jelen rendszer válsága, csak valószínű, hogy Magyarország, mint a leggyengébb, lesz feláldozva, azért hogy a rendszer még egy kicsit tovább evickéljen.

Az emberek, és a kis és középvállalkozók ( kivéve a nagytőkét) szívesen fizetnek több adót, ha tudják hogy az egy viszonylag nagyobb, tisztességes, hatékony a befizetést megérő termelést, szolgáltatást nyújtó államot szolgál. És ha szívesen fizetik be, akkor jól is működnek. És azért is működnek jól, mert a pénzhiányukat az állami szolgáltatások (pl. pályázatok fejlesztések, igazságos ellenőrzés, stb.) ellensúlyozzák. A viszonylag nagyobb és jó állam nemcsak az egyéneket szolgálja, de kis és középvállalkozásokat is segíti, tehát a termelést és az un. versenyképességet is szolgálja. 

Válaszok a következő fejezetrész kérdéseire.

Egyszerűbb lenne, ha csak az ingatlanokat adóztatnák és talán az 1 milliós értékhatár is kicsi. A következő fontos szempontok miatt szükséges a körülményesebb megoldás.

Nem szabad az ingatlan piacot lefékezni. De ennél is fontosabb. A nemzetgazságnak az a legjobb, ha az emberek ingatlanba fektetik, ill. ingatlanba tartják vagyonukat. (Főleg, ha az ingatlan ki is van használva.) Ha csak ingatlanadó van (az egyéb vagyont nem adóztatják), pláne ha az túl magas, akkor az emberek nem ingatlanba fogják tartani vagyonukat. A lakáskultúra hasznos fogyasztás, az építőipar pedig fontos termelés. Ezért csak nagyon óvatosan lehet bánni az ingatlanadóval. Ezért nem helyettesítheti vagyonadó, ingatlanadó pl. a jövedelemadót. És ezért nem lehet olyan mértékű vagyonadót megállapítani, amelyik teljesen kompenzálná a jövedelemadó „csalásait”. De azért jelentős részben kompenzálhatja.

Tulajdonképpen az általam megállapított adók is túl magasak a társadalom szegényebb és középrétegének, tehát a többségnek.  Először kisebb adókat állapítottam meg és arra gondoltam majd a progresszivitás megoldja a problémát. De aztán rájöttem, hogy ezt a progresszivitást ki fogják játszani. A nagy családi házakat, villákat látszólag felosztják több lakásra.

Ezért az a megoldás, hogy bizonyos rétegeknek, pl. lakótelepeken lakóknak, nagy bérházakban lakóknak, kis családi házakban lakóknak adókedvezményeket kell adni.  Nekik pl. alacsonyabban, kell megállapítani a minimális adót, ill., a 4 éves emelt adó idejét le kell vinni 3 évre.  Mivel itt az egyébként indokolt progresszivitás (már így is hatalmasak igazságtalanok a különbségek, melyek a termelést is csökkentik, és egyébként a szegényebbek ki sem tudják fizetni a terheiket) gyakorlatilag nem tud érvényesülni ezért a progresszivitást viszonylag magasabb egységes adókkal, és kedvezményekkel kell megoldani.

Miért szükséges a jó és a rossz helyzetű, állapotú lakások szétválasztása. Nem lenne igazságos, ha pl. egy rózsadombi dohos szuterénbe lakó ugyannyi négyzetméteradót, fizetne, mint az első emeleti lakó. Inkább a helyzetet kell figyelni és nem az állapotot, hiszen az utóbbi felújítással megoldható.   Ugyanakkor túl sok kategóriát, ill. nagy árkülönbséget nem szabad megállapítani, mert az fékezné a felújításokat. Ez pedig hiba lenne. A rossz helyzetet, állapotot azonban le kell ellenőrizni, hiszen azért ez változhat. Ezért sajnos az államnak minden rossznak megállapított ingatlant 5 évente legalább egyszer le kell ellenőrizni. Aki nem engedi be az értékbecslőt, az ellenőrt, azon ingatlan, vagyontárgy automatikusan a jó kategóriába kerül. A jó állapotot, helyzetet nem kell ellenőrizni, mert az úgyis viszonylag magasan adózik. Persze az is lehetséges, hogy a jó helyzetű ingatlan kerül rossz helyzetbe, az adózó kérésére ezt is le kell ellenőrizni.

Azért kell azt az adót az inflációval emelni, mert a többi adótól eltérően ezen adó nem emelődik automatikusan. Pl. a jövedelemadó automatikusan követi az inflációt, az ÁFA is, és még sorolhatnám. Ez az adó azonban nem követi automatikusan.

Miért kell bevonni (bekeverni) a bevallott jövedelmet, áttételesen a befizetett adót a vagyonadóba. Ha  jövedelemadóval és más adókkal nem lehetne visszaélni, ha az pontos lenne, akkor nem lenne szükség vagyonadóra. Hiszen vagyon is jövedelemből származik. De sajnos a jövedelemadó, pontatlan, vissza lehet élni vele. Szinte minden adót ki lehet játszani az áfát is. Az is köztudott, hogy az ingatlanok adás-vételénél a valóságos vételárnál kisebb összeget vallanak be. Mindezért szükséges a vagyonadó. Látjuk a hatalmas házakat, villákat, és ha megpiszkálnánk mennyi adót, fizettek be a tulajdonosok, akkor sokuknál enyhén szólva meglepődnénk.  Ugyanakkor nem lenne igazságos, hogy adott esetben (egyforma ingatlannál) ugyanannyit fizessen az, aki rendesen befizette az adóját, az adózott jövedelméből vette az ingatlanát és az, aki nem fizette be rendesen az adóját. Az előző duplán adózik, a másik pedig még szimplán se, ha nincs kombinálva a vagyonadó a befizetett adóval, pontosabban az adólappal.  Így vagyonadó visszahoz valamennyit a befizetetlen adóból, és arra motiválja az embereket, hogy rendesebben fizessék az adójukat. További előnye az ingatlanadónak, hogy az adóhátralékot rá lehet terhelni az ingatlanra.

Miért kell öt adókategóriát bevezetni. El kell választani a múltat és jövőt, főleg a bevetésnél. Mivel nincs vagyonfelmérés, gyakori hogy valaki még azokból az időkből szerezte a vagyonát, vagy annak pénzfedezetét, amikor ezt még nem kellett bevallani. Természetes, hogy ezen régebbi tulajdonú ingatlanok, vagyonok alacsonyabban adóznak. A jövőben ilyen kibúvó nem lehet. Egyébként pl. 10 év múlva egyszerűen automatikusan, eltűnik az első kettő, alacsonyabb adózású kategória.

Miért kell megkülönböztetni a vásárlás utáni négy évet a további évektől. A vásárlás előtti négy év, amelynek az adóját vásárlás utáni években fizetik (hiszen 5 éves jövedelem lenne számítva), elsősorban az ingatlan, vagyon megszerzéséről szól. A vásárlás előtti években jön össze az a pénz, ami az ingatlanvételhez kell, és ezt adózza le az adózó, a vásárlás utáni években. Általában az ingatlan vétele előtt van egy ingatlan eladás, amely meglehetősen nagy összeg, ez is beszámít az öt éves jövedelembe. 

A további évek már elsősorban az ingatlan fenntartásáról szólnak, amely fele annyira sem költséges, mint a megszerzés. Ezért ekkor (4 év után) már kisebb adó szükséges.  Gyakori eset, hogy valakinek jól megy, vesz egy ingatlant majd utána szerényebb lesz a jövedelme. Ez is indokolja a megkülönböztetést.  Bár kétségtelen létrejöhet az a helyzet, hogy valaki egy nagy, drága lakással, rendelkezik, de a jövedelme kevéske lesz, ekkor az adója olyan magas, hogy képtelen kifizetni. Sajnos ekkor el kell cserélnie kisebbre az ingatlant. Ez viszont serkenti az ingatlanpiacot. (A szociális rendszert a vagyonadó nem oldja meg.)

Miért szükséges a családi adózás. Gyakori, hogy bár a gyerek, vagy a nagyszülő nevén van az ingatlan, de valójában azt nem ők vásárolták és tartják fenn, hanem a keresők. Tehát az ilyen jogi anomáliákat is meg lehet oldani a családi adózással. Ennél fontosabb, azonban az hogy, ha már bekevertük a befizetett adókat (adólapokat) a rendszerbe, akkor mindenki adója be legyen keverve. Igazságtalan lenne, ha pl. feleség adólapja, vagy nettó jövedelme (közvetve a befizetett adója) nem csökkentené azon ingatlan adóját, amelybe ő is lakik. Az állam, az adó nem azért van, hogy megfejje az állampolgárokat, hanem azért hogy segítse őket. Olyan rendszereket kell az államnak kialakítani, amelyek a többség számára jók, igazságosak. Ugyanakkor azért kell megadni lehetőséget, hogy egyes személyek külön a családtól függetlenül is adózhatnak, mert lehet hogy egyeseknek, egyes családoknak ez, az igényük.

 A vagyontárgyak, ingatlanok tárgyak értékének néhány gyakorlati megoldása.

Az biztos, hogy az aktuális piaci ár (forgalmi érték) önmagában nem adja ki az objektív értéket.

Egy lehetséges érték-megállapítás.

A három éves piaci ár átlaga már közelebb áll az objektív értékhez. A három éves piaci ár átlaga kombinálva, a vételi ár inflációval növelt értékével, talán még pontosabb.  Mindez esetleg kombinálva az előállítási összeg inflációval növelt értékével. És mindez beszorozva különlegességet, egyediséget kifejező arányszámmal.

Egy egészen más logikájú megállapítás.

Az átlag megállapítása és attól való (kategorizált) eltérés módszere.

Pl. megállapítanak egy átlagos környéken levő, átlagos helyzetű, átlagos minőségű ingatlan négyzetméter-árát. Ezután pedig azt nézik, hogy pl. az adott ingatlan mennyiben tér el az átlagtól. A környék szempontjából, pl. 7 kategória felállítása, 3 átlag feletti, 3 átlag alatti, egy átlagos. Az egyéb helyzet szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos. A minőség szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos.  Persze minden kategóriához tartozik egy arányszám (szorzószám, százalékszám).

A korszerű igazságos, jó vagyonadó konkrét vázlata.

Elöljáróban megjegyzem az alábbi adóztatás nagyon bonyolultnak tűnhet, de alaposabb vizsgálat után kirajzolódik a megvalósíthatóság.

A lényeg, viszont az, hogy ezzel az adóval az állampolgárnak minimális dolga lehet, szinte mindent az állam (pl. az adóhivatal) számít ki és intéz. Egy jó számítógépes programmal az állam dolga is viszonylag egyszerű.

a.) Az adó alapja minden 1 milliónál nagyobb értékű lakóingatlan, és egyéb vagyontárgy az állam által felbecsült értéke. Minden személyes tulajdonban levő ingatlan, és minden vállalkozási tulajdonban levő lakáscélú ingatlan adózna. A lakáscélú ingatlant azonban meg kell határozni, a kiskapukat le kell zárni. Ugyancsak meg kell határozni az egyéb vagyontárgy fogalmát.

 a.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

Nem szabad az ingatlanpiacot fékezni. Illetve fenn kell maradnia annak, hogy az állampolgári vagyoni befektetés, megtakarítás elsősorban ingatlanokban történjen.

b.) Az ingatlanok értéke, értékbecslése: négyzetméter, környék és ezen felül két kategória. Rossz helyzetű, állapotú, és normális, jó helyzetű állapotú.

 b.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

c.) Ezt az adót, az adólapot, az adózás számait, százalékait (szerintem kétévente) emelni kell az ingatlan-infláció százalékával.

c.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

d.) 5 évente az államnak egyszer (persze nem egyszerre) fel kell becsülni minden rossz helyzetű, állapotú ingatlant, illetve egyéb vagyontárgyat.

e.) Minden kapcsolatos adót, illetéket, járulékot, stb. (pl. helyi ingatlanadó, ingatlanvásárlási illeték, ingatlaneladás utáni  jövedelemadó, gépkocsi súlyadó, stb.) a vagyonadóhoz kell illeszteni. Ezeket meg kell szüntetni (nem árt, ha egyszerű az adórendszer), vagy csökkenteni kell, de a vagyonadóhoz kell illeszteni.

f.) Az eltartott gyerekek, és más eltartottak száma ez esetben nem számít, azt más adókkal, ill. juttatásokkal kell az államnak megoldani.

Elvileg feltételezzük, hogy 2011. január 1.-én vezetik be azt az adót.

1.) 8 évnél régebbi (korábban vásárolt) ingatlan, vagyontárgy esetén a felbecsült érték 0,2%-a, az éves adó. Ekkor 60 év felett nem kell vagyonadót fizetni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

2.) 5-8 éves ingatlan, vagyontárgy esetén a felbecsült érték 0,3%-a, az éves adó. Ekkor 60 éves kor felett nem kell vagyonadót fizetni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

3.) A vásárlás 5 éven belül történt, ingatlanok vagyontárgyak adóztatása.

Az alapképlet. Az éves fizetendő adó:                 a felbecsült érték

(osztva):  öt év alatt bevallott (hatóságnál nyilvántartott) bruttó jövedelem fele = Y x 25 000 Ft

Minimális adó: a  felbecsült érték 0,3%-a

Ez esetben 65 éves kor felett nem kell adózni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

A hatóságoknál nyilvántartott bruttó jövedelem: a bérből, fizetésből származó jövedelem, a vállalkozásból származó jövedelem, az ingatlan és vagyontárgy eladásból származó jövedelem, nyugdíj, családi pótlék gyes, gyed, egyéb jövedelem.

Lehet nettó jövedelmet is számolni, de ekkor a szorzószámokat kb. harmadával, kell csökkenteni. A szorzószámok ez esetben 25 000 helyett, 16 000,  50 000 helyett 32 000,

70 000 helyett 46 000 Ft. De itt is sok példa-számolásra van szükség.

e.) Miért szükséges bevonni a bevallott nyilvántartott jövedelmet, leginkább az adólapot, közvetve a befizetett adót elsősorban a jövedelemadót? Problémák. Gyakorlati megoldások.

4.)  2011 január 1. után vásárolt ingatlanok, vagyontárgyak vagyonadója vásárlást követő 4 évig.

              Az éves fizetendő adó:           a felbecsült érték

(osztva):öt év alatt bevallott (hatóságoknál nyilvántartott) bruttó jövedelem negyede = Y x 70 000 Ft 

Ez esetben nincs korhatár, de lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

Ez esetben a minimális adó, vagyon felbecsült értékének 1%-a

5.)  2011. után vásárolt ingatlanok, vagyontárgyak vagyonadója a vásárlást követő 4 év után.

              Az éves fizetendő adó:         a felbecsült érték

(osztva): öt év alatt bevallott (hatóságoknál nyilvántartott) bruttó jövedelem fele = Y x 50 000 Ft.

Minimális adó: a felbecsült érték  0,7%-a

Ez esetben nincs korhatár, de lehetnek mentességek, csökkentett adók.

A jövedelem meghatározása mindig azonos.

g.) miért kell a 4 éven belüli és kívüli vásárlást megkülönböztetni?

6.) Elvileg a vagyonadónak progresszívnak kellene lenni.

Mivel a progresszivitást ki lehet játszani ezét ennek megoldásán el kell gondolkodni.

A határok: egy személyre leosztott felbecsült érték, ha túlhaladja a 20 millió Ft-ot, de 50 millió alatt van.  Illetve ha túlhaladja az 50 millió Ft-ot.

10 évnél régebbi: a 20 millió feletti rész 0,3%-kal adózik. Az 50 millió feletti rész 0,4%-kal

5-8 éves: a 20 millió feletti rész 0,4%-kal az 50 millió feletti rész 0,5%-kal adózik.

5 éven belül történt a vásárlás: a 20 millión felüli részt 35 000 Ft-tal kell szorozni, az 50 millión felüli részt 45 000 Ft-tal.  A minimális adó 20 millió feletti rész a felbecsült érték 0,8%-a,   50 millió feletti rész  1%-a.

2011 utáni vásárláskor 4 éven belül. A 20 millión felüli részt 90 000 Ft-tal kell szorozni, az 50 millión felüli részt 110 000 Ft-tal kell szorozni. A minimális adó a 20 millió feletti rész 1,2%-a, 50 millió feletti rész

1,4%-a.

2011 utáni vásárláskor 4 év után. A 20 millión felüli részt 70 000 Ft-tal kell szorozni. Az 50 millión felüli rész 90 000 Ft-tal.  A minimális adó 20millió feletti rész 0,9%-a, 50 millió feletti rész 1,1%-a.

i.) Miért szükséges? Problémák. Gyakorlati megoldások.

7.) A családi vagyonadó (vagyonadó átvállalása, megosztása).

Családon belül (férj, feleség ill. élettársak, gyerekek és azok házastársai élettársai, ill. nagyszülők és azok házastársai, élettársai, legfeljebb 10 személy) a tulajdonostól függetlenül át lehet vállalni az adó egy részét vagy egészét. Egy személy, állampolgár fizethet csak saját tulajdonú vagyonadót, fizethet csak családi vagyonadót, illetve fizethet megosztva saját tulajdonú és családi vagyonadót. Az utóbbi esetben az állam számolja ki vagyontárgy értékének arányában az adó arányát. (Szinte mindent, az adók összegét az állam számít ki) az állampolgároknak csak nyilatkozni kell hogy mely ingatlanokat, vagyontárgyakat akarják családi adózásban adózni, és mely ingatlanokat, vagyontárgyakat akarják saját tulajdonú adózásban adózni.   A lényeg az, hogy minden ingatlan vagyontárgy adózzon és lehetőleg minden igazolt bruttó 5 éves jövedelem (szerintem, ideszámít a nyugdíj a családi pótlék, a gyes, gyed, stb.) beszámítódjon, de csak egyszer.

j.) Miért szükséges? Problémák. Gyakorlati megoldások.

 Néhány példa.

Egy személynek van egy 15 milliós lakása és egy 3 milliót érő autója. Ez 18 millió. 8 évnél régebbi mindkettő, a szorzószám 0.002. A fizetendő éves adó 36 000 Ft.

5-8 éves között van mindkettő. A szorzószám 0,003. A fizetendő éves adó 54 000 Ft

Az adózás előtti öt évben történő  vásárlás adója. 

Pl. ha 2011-be vezetik be a vagyonadót, akkor egy 15 milliós lakás amelyet 2009-ben vásárolt egy személy, (vagy család) és abban az évben vásárolt még  egy 3 milliós autót is. Ennek az adója pl. a 2012-es évben.

E személy 5 év alatt a nyilvántartott bruttó jövedelme 5 millió Ft. 

Ennek a fele 2,5% millió. 18/2,5 = 7,2 x 25000 = 180 000 Ft az éves adója.

(Ha e személy nyilvántartott 5 éves bruttó jövedelme 10 millió, annak fele 5 millió:

18/5 = 3.6 x 25 000 Ft = 90 000 Ft az éves adója. Ha e személy nyilvántartott 5 éves bruttó jövedelme 20 millió, annak fele 10 millió. 18/10=1,8 x 25 000 = 45 000 Ft. Ez kevesebb, mint a minimális adó 54 000 Ft, tehát marad az 54 000 Ft adó.

Nettó jövedelemszámításnál, az 5 milliós bruttó kb. 3,2 millió nettó jövedelem.

18/1,6 = 11,25 x 16 000 = 180 000 Ft.      

A 10 milliós bruttó kb. 6,4 millió nettó  jövedelem:18/3,2= 5,6 x 16 000= 90 000 Ft.

Mi van ha pl. a házastárs belép az adózásba, (családi adózást kérnek a lakás vonatkozásba ), de csak a lakás adózásába. Pl. a férj fizeti az utó adóját, mint saját tulajdonú adót.(Egyébként pl. mindkét vagyontárgy a férj tulajdonában, van, de ez nem számít.) először ki kell számítani, hogy férj öt éves bruttó jövedelme hogy oszlik meg. Legyen ez 5 millió Ft. A lakás fele 7,5 millió az autó 3 millió. Az arányszámítás után a férj 5 milliójából 1,5 millió annak a fele 0,75millió  az autó adójába számít bele. A 3,5 millió fele 1,75 millió a lakás adójába.   Az autó adója 3/0,75 = 4 x 25 000 = 100 000 Ft. (ez rengeteg). Ezt csak a férj fizeti. A lakás adója (pl. a feleség 5 éves nyilvántartott bruttó jövedelme 4 millió Ft fele 2 millió Összesen lakásra jutó bruttó jövedelem 3.75 millió, ekkor:

15/3,75 = 4 x 25000 = 100 000 Ft. Ez lesz a lakás éves adója, amit fizethet a férj feleség egyben vagy kétfelé osztva, megint csak nyilatkozat kérdése. Ez összesítve 207 500 Ft, nem jó.

Ha mindkét vagyontárgy családi adózásba kerül, akkor: 18/4,5 = 4 x 25000 = 100 000 Ft. Ez már sokkal kisebb, mintha a férj fizette volna egyedül (180 000 Ft). 

Pl. a feleség fizeti csak az utót a férj csak a lakást. Az autó adója 3/2 = 1,5 x 25 000= 37 500 Ft.

A lakás adója: 15/2,5= 6 x 25 000 = 150 000 Ft. Összesen 187 500 Ft ez sem jó.

A férj fizeti csak az autót a feleség csak lakást. Az autó adója 3/2,5 = 1,2 x 25 000 = 30 000 Ft 

A lakás adója 15/2 = 7,5 x 25 000 = 187 500 Ft. Ez is rossz. Tehát egyáltalán nem mindegy hogyan adóznak. Általában a teljesen összevont adózás, minden vagyontárgy családi adózásba kerül, jelenti a legkevesebb adót.

h.) Hogyan lehet ezt a problémát megoldani?    

i.) Miért kell ezen adózásokban, (a múltban szerzett vagyontárgyak esetében) viszonylag enyhének lenni az adónak?

Mert előfordulhat, sőt gyakori hogy magát az ingatlant, vagyontárgyat örökölte valahogy hozzájutott, illetve vásárláshoz szükséges pénzt vagy annak fedezetét örökölte valahogy hozzájutott. Valahogy igazságosan be kell vezetni a vagyonadót. Más a helyzet a 2011 után vásárolt ingatlanokkal, vagyontárgyakkal. Ekkor már van egy bővebb információja az állampolgárnak is és az államnak is. Az állam valamennyire nyilvántartja személyhez köthetően az ingatlanokat, vagyontárgyakat.

2011 után, a vásárlás után 4. évtől.    

Itt szorzószám 50 000. Egy személynek (vagy többnek, családi adózásban) csak 5 millió (irreálisan kevés) az 5 éves a nyilvántartott bruttó jövedelme, akkor: 

18/2,5 = 7,2 x 50 000 = 360 000 Ft, az éves adó.  

Ha 10 millió az 5 éves nyilvántartott bruttó jövedelem, akkor az éves vagyonadó:

18/5 = 3,6 x 50 000 = 180 000 Ft az éves adója.

Családi vagyonadózásban a példa szerinti 18 milliós vagyonnál (pl. férj 5 éves bruttó jövedelme

5 millió, a feleség 5 éves bruttó jövedelme 4 millió, összesen 9 millió), ekkor:

18/4,5 = 4 x 50 000 = 200 000 Ft.

Ha az öt éves jövedelem (lehet családi jövedelem) bruttó 15 millió (évi 3 millió), vagy annál több akkor már a minimális adót (126 000) kell fizetni. 18/6,6 = 2,4 x  50 000 = 120 000 Ft.

2011 után, a vásárlástól 4 évig.

Pl. egy személy 2011-ben, vásárol egy 15 milliós ingatlant és egy 3 milliós autót, tehát az eset ugyanaz.

Ekkor a minimális adó 4 évig 1%, azaz 180 000 Ft.  

A példázatba szereplő személy elad pl. 15 milliós ingatlan és azt be is vallja. Továbbá az öt éves bruttó jövedelme 9 millió és azt rendesen be is vallja. (A nettó jövedelme akkor 6 millió, ennek a fele a megélhetésre megy. Ha nagyon spórol, akkor meg tudja venni a 18 milliós ingatlant, vagyont.)

Ez esetben 24 millió az öt éves bruttó jövedelme ennek negyede 6 millió.

18/6 = 3 x 70 000 = 210 000 Ft, ez lesz az éves adó.

Az alapelv az, hogy aki rendesen bevallja jövedelmét, akkor ő kevés adót fizessen. Aki feltehetően letagadja a jövedelme egy részét, ő többet fizessen.

A másik esetben a bevallott ingatlan csak 10 millió és a bevallott jövedelem csak 6 millió. (Ebből lehetetlen megvenni a 18 milliós ingatlant, vagyont.) 16 millió az összes bevallott bruttó jövedelem. ennek negyede 4 millió. 18/4= 4,5 x 70 000= 315 000 Ft ez lesz az éves adója. Persze az éves adó minden évben módosulhat, hiszen változhat az öt éves összevonás. De a számítás lényege az, hogy érdemes minél több adót bevallani annál kevesebb lesz a vagyonadó.

A minimális adót (180 000) kell fizetni 28 milliós 5 éves bruttó jövedelem felett. (Ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban a vásárlás előtti évekbe kerül sor valamilyen ingatlan, vagyontárgy eladására. Így, már nem sok a 28 millió Ft öt alatt.)

Ebbe a példázatba nem is említem azt, ha valaki 5 milliós bruttó bevallott jövedelemből vásárol 18 milliós ingatlant, vagyont, mert ez teljesen irreális. 18/1,25 = 14,4 x 70 000 = ez több mint 1milliós éves adó.

Az utolsó példában (315 000 az adó) nagyjából az 5 év alatt letagadott jövedelem 8 millió, ennek az adóvonzata mondjuk 2,7 millió. Öt év alatt 500 000 a vagyonadó többlet, tehát csak részbeni kompenzálásról lehet szó. A vagyonadó kb. egyharmad, részben kompenzálja az adócsalást (ha a progresszivitást is figyelembe vesszük) de azért ez is valami.  Ezért szükség van a jövedelemadó ellenőrzésére, amely ellenőrzést megkönnyíti az ingatlanok vagyonok nyilvántartása. Ugyanakkor nem érdemes olyan vagyonadót készíteni, amelyik teljesen kompenzálja az adócsalásokat, mert az már túl magas lenne, többek között lefékezné az ingatlanpiacot, az építőipart, stb.

Gyakorlatilag az adózás menete a következő lehetne.

Az állam (adóhivatal) év elején összegyűjtené (földhivatalból, polgármesteri hivatalokból stb. és persze önmagától) az aktuális adatokat, pl. az ingatlanok adatait, a személyautók adatait stb. (Kétségtelenül egy sereg vagyontárgy nincs nyilvántartva.) Mondjuk május 1.-ig szinte minden állampolgárnak küldene egy levelet és nyilatkozatot, amely tartalmazza következőket. Az állampolgárhoz tartozó ingatlanok, vagyonok, ill. azok értéke. Persze ismertetni kell a vagyonadózás lényegét, menetét, százalékait, különösen a családi vagyonadózást, annak buktatóit és jó megoldásait.  Az állampolgárnak nyilatkozni kell a következőkről: egyetért e az állam által közölt ingatlanokkal, vagyonokkal. Arról, hogy van e birtokában a feltüntetett ingatlanokon, vagyonokon kívül más vagyontárgya. Illetve arról, hogy mely ingatlanokat, vagyonokat mely adózásban (egyéni, vagy családi) akarja adózni.  A családi nyilatkozat egy nagy nyilatkozat, amelyet az egész család „tölt ki” ír alá. Erre mondjuk ez embereknek két-három hónapjuk, van. (Közben valószínűleg szép számmal lesznek reklamációk, ezeket is el kell intézni még időben.) E nyilatkozatot megkapva a hatóság kiszámolja pontos adót, amelyet szintén el kell küldeni az állampolgároknak, mondjuk október 1. ig. Innen kezdve mondjuk 5 hónapjuk (következő év március 1. ig) van az állampolgároknak, hogy egyben, vagy részletekben befizessék az adót.

Van itt azért jó néhány egyéb probléma, pl. az újonnan épített, de még eladatlan ingatlanok, vagy a bérlakások, stb. problémája.  Szerintem legalább 1 év kell e törvény előkészítéséhez, meghozatalához, még lázas csapatmunka mellett is. A bevezetéshez minimum másfél év kell. Nem szabad elfelejteni, hogy más adókat is módosítani kell, vagyis vagyonadóhoz kell azokat illeszteni. 

Persze létre lehet hozni egyszerűbben rossz vagyonadót, ingatlanadót, de az inkább rombolja az adórendszert, inkább károsítja nemzetgazdaságot, mintsem hasznosítja. 

Egy kis ide is illő ismétlés.

A legáltalánosabb ezért legjelentősebb gondolkodási hiba a féloldalas elemzés, megállapítás (féligazság).

A gondolkodási hiba (bizonyos gondolkodási funkciók gyengesége, pl. tudáshiány miatt), a felületes gondolkodás, gondolatmenet, az érzelemvezérelt hibás (szubjektív) gondolkodás, gondolatmenet, a tudatalatti érdekvezérelt hibás gondolkodás gondolatmenet, és a tudatos szándékos, (jellemzően egyéni érdekből adódik) félrevezetés, lényegében azonos. Erkölcsileg nem azonos, de a logikai hiba szempontjából, és a károkozás szempontjából azonos. És szinte lehetetlen kideríteni, hogy pl. a féloldalas elemzés miből ered, elsődlegesen. Ugyanis a felsoroltak akár keveredhetnek, ötvöződhetnek is.

A féloldalas elemzés, megállapítás arról szól, hogy az adott probléma, problémakör, bizonyos részeit, elemeit, tényezőit kiemelik, figyelembe veszik, más részeit, elemeit, tényezőit, elhallgatják, elhanyagolják, nem veszik figyelembe. Ezáltal egy hiányos, torz, káros elemzés, megállapítás jön létre. A felsoroltak egyben a féloldalas elemzés okai, hozzátéve, hogy vannak még más okok is.

Nézzük pl. ezt a kijelentést: az ingatlanadó, rossz, mert az emberek sok éves megtakarításából eredő értékét adóztatja meg.

Már kapásból is több furcsaságot állapíthatunk meg. Mi az, hogy az emberek?

Mennyi ember, és milyen ember, ez homályos. Aztán belegondolunk: minden ember sok éves megtakarításáról van szó? Vagy vannak érdemtelenül hasznosulók is, akiknél nem a sok év alatt összekuporgatott forintokról van szó? Könnyű felismerni jelenleg az utóbbi egy jelentős réteg. Itt jönne azon alaposabb átgondolás, hogy mi végre lenne az állam, az adó. Ha nincs ingatlanadó, akkor van más, lehetségesen még rosszabb adó. Illetve annak az átgondolása hogy lehetséges e olyan vagyonadó, amely megkülönbözteti a sok éves adózott jövedelemből megtakarításból származó ingatlant,vagyont, az érdemtelen hasznosulásból származó ingatlantól, vagyontól. Bizony lehetséges.

Visszatérve a konkrét példából (egy a sokmillió közül) az általánosságba. 

Mindezek, lényeges részek elemek, tényezők tehát kimaradnak a kijelentő elemzéséből, megállapításból, ezért lesz féloldalas elemzés, magállapítás, hibás, kárt okozó féligazság. A példában szereplő is az.

Nem is olyan nehéz leleplezni a féloldalas elemzést.  Persze azért van némi nehézség, hiszen éppen az benne a becsapós, hogy tartalmaz részigazságot. A hallgatónak azonban azt kell először is érzékelnie, hogy teljes e az elemzés, vagy hiányos. Ezt kell érzékelnie, függetlenül attól, hogy pontosan tudná, mi is az, ami kimaradt. Vagyis nem kell a kérdés szakértőjévé válnia. Ha felismeri azt, hogy bizony az elemzés, megállapítás hiányos, akkor már gyanakodhat, hogy féloldalas elemzésről van szó. Az említett példázat esetében ez nem is annyira nehéz. Általában, nem nehéz, mégis az egyik legáltalánosabb leggyakoribb gondolkodási hibáról van szó, tehát ne becsüljük le a jelentőségét.

Miért is? Itt vissza kell térni, az elején felsorolt okokra, vagyis arra hogy nemcsak az egyszerű gondolkodási problémák az okok.

Egy kicsit kitérnék az ítélkezési oldalra is. Állandó probléma, hogy valamit (ez esetben a káros egyoldalú elemzést, kijelentést) a károkozás szempontjából ítéljünk meg elsődlegesen, vagy a szándékosság a tudatos önérdekű károkozás szempontjából. A válasz az: is-is, talán egyenlően.

Mondjuk a károkozás százas skáláján levő adott kárt, hozzáadjuk a szándékosság százas skáláján levő értékhez. Sajnos mindkettőt, főleg a szándékosságot nehéz megállapítani. További kérdés: mi manipuláció?

Ez egy viszonylag egyszerű megoldás: olyan vagyonadó, amely vizsgálná vagyon eredetét.

Ha újításból, munkából szerzett a vagyon, akkor a vagyon kis százaléka (alacsony mértékű) lenne a vagyonadó.

Ha öröklött a vagyon, akkor közepes mértékű lenne a vagyonadó.

Ha pénzügyi spekulációból, szerencsejátékból, vagy nem bizonyított forrásból szerzett a vagyon, akkor igen magas mértékű lenne a vagyonadó.

A vagyonadónak az előnye, hogy az állam, a társadalom ezt mondja: nem érdekel, hogy mit csinálsz, mit variálsz össze, de a végén mi a társadalom (az állam) úgyis odamegyünk és elszámoltatunk, persze csak „humánusan”, az adózás módszerével.

Bármit is teszel, addig nem fogsz jobban élni amíg el nem számolsz a vagyonoddal és annak eredetével.

A jövő számítógépes (kártyás) adó és szociális rendszere, de ez csak a technikai része a problémának.

Tulajdonképpen az egész adóztatatást, és a szociális rendszert az állami (önkormányzati) ügyintézést meg lehetne oldani pl. kártyás rendszerben.

Azaz, vigyázat belecsúszhatok itt az egyoldalú szemlélet hibájába.

Egyrészt a szerkezet alapelveit azért az embereknek kell megállapítani. Másrészt véleményem szerint a közvetlen emberi kapcsolatra és nemcsak a családi, baráti kapcsolatra is szükség van és lesz. Meddig mehet el a gépiesített világ, ez talán egy külön problémakör. A fő kérdés, hogy nem válik a világ az élet individuálissá, embertelenné? Az igazi társadalom, közösség arról szól, hogy vannak közvetlen emberi kapcsolatok a társadalom tagjai, úgymond, az idegenek között is. Bár az emberi ügyintézés is lehet embertelen és igazságtalan.

Egy darabig azonban elmehet az ügyintézés és a pénzügyi rendszer a gépiesítés irányába. Tehát minden állampolgárnak lenne egy számítógépes összevont állami számlája és egy kártyája, amely számlára különböző feltételek alapján befolynak és kifolynak a pénzek. Adólevonás, befizetett adó, szociális, állami juttatások, stb.. A számlarendszer végső állomása, a fogyasztási kártya, amelyet egyrészt csak adott fogyasztásokra adott mértékben lehetne felhasználni. Pl. az állami területeken (egészségügy, oktatás, művelődés, közlekedés, stb..) és pl. azon magángazdasági előállítású, de alapvető életfenntartáshoz szükséges fogyasztások tekintetében, mint pl., élelmiszer, lakásrezsi, stb.. A gépi számla nyilván valamilyen mértékben és szisztémával a fogyasztásokat is elkönyvelné. Egy modernebb gépi könyvelésű és kártyarendszer, pl. mobiltelefonnal, kis személyszámítógéppel összekötve akár rövid szöveges információkat, utasításokat, tanácsokat is adhatna. A mai technika mellett csak ki kell nyitni a gondolkodásunkat, fantáziánkat és sok minden lehetséges.

(Egy másik vonatkozása a hihetetlen információtárolásnak, gépi számolásnak, információáramlásnak a közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatások, a népszavazások rendszere.)

Tehát a gépesítés adhat egy nagyon pontos, nagyon árnyalt (sok feltétel, sok számítás) és egy abszolút elfogulatlan zártkörű rendszert. Tehát a lehetőségek hatalmasak eme irányban. De ehhez egyrészt idő kell. Másrészt nem szabad abba hibába esni, hogy akkor az ember fölösleges. A gépi rendszer csak felszabadítja az embert a gépies könyvelés alól, így az ember az idejét és az értelmét a kreatív újításokra, a rendszer jobbá tételére, és a valóban emberi kapcsolatokra tudja koncentrálni. 

A közteher-viselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező. 

Az adó fogalmát nem is olyan könnyű meghatározni. Az adózás definíciója: az államnak kötelezően befizetett közvetlen ellenszolgáltatás nélküli pénzösszeg. Igen ám, de mit nevezünk ellenszolgáltatásnak, és mit nevezünk közvetlen ellenszolgáltatásnak? Mit nevezünk kötelezőnek? Pl. a személyi igazolvány kiállításának illetéke adó? Az is lehet ellenszolgáltatás, ami kötelező? Az autópályadíj adó? Állítólag a benzinárban is van útadó. A kötelező gépjármű-biztosításadó?  Legalább 10 fajta, csak az autókkal kapcsolatos összeget fizetünk kötelező jelleggel,  ( vizsgadíj, zöldkártya, útadó, parkolási díj, regisztrációs díj, súlyadó, biztosítás, jogosítvány, forgalmi, stb.). Persze erre lehet mondani: ezért mind kapunk valamilyen ellenszolgáltatást. Ilyen alapon azonban bevezethetnék a füttyadót is. Aki fütyül az utcán, az köteles adót fizetni. Az ellenszolgáltatás meg az, hogy kap egy igazolványt, mely tanúsítja, hogy fütyülhet az utcán. Vannak ellenszolgáltatások, de ezek jelentős része kikényszeríttet ellenszolgáltatás. Másrészt az ellenszolgáltatás sokkal kevesebb, mint a befizetett összeg.

Egyébként, ha az autósoknak útadót kell fizetniük a gyalogosoknak, miért nem kell járdaadót fizetni?

A másik ami felmerül az egyszerű emberben: ez rengeteg adó illeték, rengeteg energiát, munkaerőt igényel. Nem lenne egyszerűbb az adókat összevonni? A másik kérdés: mi az adó és mi egy árú, szolgáltatás ára? Mi a különbség a kettő között?

A definícióban is szerepel a kötelező jelző. Ami kötelező, kénytelen befizetés az adó? Van sok olyan  befizetés melyet nem is az államnak, fizetünk mégis kötelezően fizetjük: gázdíj, fűtésdíj, áramdíj, stb. Itt van ugyan ellenszolgáltatás, de nincs választási lehetőség nem lehet a különböző szolgáltatók és összegek között választani. Persze mindenre, így erre is lehet mondani, hogy nem kötelező lakni, áramot, gázt fogyasztani. Tulajdonképpen az a szó, hogy kötelező nem létezik, mert az öngyilkosság, vagy a börtön állandóan választható alternatívák.

A büntetések is kötelezők, akkor a büntetések adók? Ezeket az államnak fizetjük és a költségvetés  is számol velük.

Az sem jó, ha mindent adónak nyilvánítunk, ami az állami kasszába kerül. Az állami vállalatok árait pl. egy menetjegy árát nem tekinthetjük adónak. Vagy igen? Miben különbözik lényegében az autópályadíj a menetjegy árától?

Az biztos, hogy a jelenlegi rendszerben többek közt ez a problémakör is mind elméletileg, mind gyakorlatilag annyira zavaros, tisztázatlan, hogy nem lehet megállapítani mi az adó és mekkora az adó? Az alapelvek és az alapirányok, sincsenek tisztázva.

A többszörös adózás is egyfajta probléma. Úgy gondolom a többszörös adózás elkerülhetetlen, ezért nem is erre hanem az igazságos adózásra kellene koncentrálni.

„Fizessen a használó” felfogás.

„Fizessen a használó” felfogás gazdasági szempontból azt jelenti, hogy a magángazdaság, a magángazdasági árak sokasodjanak az állammal, az adóval szemben. Illetve azt jelenti, hogy az állami árak sokasodjanak, növekedjenek az adóval szemben.  

Fizessen a beteg a gyógyításért, a diák tanításért, általában fizessen a használó, a fogyasztó. Egyre gyakoribb ez a felfogás, de hová is vezethet ez.

A szülő fizet gyerekének, azért mert ötöst hozott, mert leviszi a szemetet. A gyerek viszont fizet a szülőnek a vacsoráért, a kifizeti a benzinköltséget, ha kirándulni mennek.

A férj minden szeretkezés után fizet a feleségének. A feleség viszont a fiatal szeretőjének fizet.

Valakit baleset ér, akkor megnézik, hogy van a bankszámláján pénz, ha van akkor átutaltatják. Ha nincs, akkor nem foglalkoznak vele.

Az árva gyerekekkel nem foglakoznak, mert nem fizetőképesek.

A rendőrség csak annak szolgáltat, aki fizet. A bíróság csak azzal foglalkozik, aki fizetőképes, ki tudja fizetni a perköltséget. Még továbbmenve ezen a logikán, a bűnözőkkel sem foglakozik az állam, ha nem fizetőképesek.

A pénz (a pénzfizetés) szükségszerű eszköz, de azért nem ártana elgondolkodni, hogy mire szolgál. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy ennek az eszköznek hol van határa, meddig hasznos és mettől káros.

De előtte ezen is el kellene gondolkodni: az  emberi társadalom, kizárólag  adok-kapok  mechanizmus alapján működik, vagy van más mechanizmus is.

Sajnos ez már nem teoretikus probléma, nem is humoros, a tendencia  „fizessen a használó” felfogás és gyakorlat felé vágtat. 2008-ban pl. magyar kormányoldal pl. azzal érvelt, hogy micsoda igazságtalanság, hogy nem betegek fizetik meg az orvosi szolgáltatást, hanem mások. Az EU több képviselője pedig kijelentette nagyon jó úton, jár a kormány, mert ez az európai irányvonal. Többek között ez sem magyar hülyeség, hanem rendszertendencia.

Gyakran a „fizessen a használó” felfogást így prezentálják: erősödjön az öngondoskodás.  Ez már dupla ostobaság (vagy manipuláció), ugyanis az állami szolgáltatás is öngondoskodás, csak nemzetközösségben szervezett öngondoskodás.

Az egyik érv az lehet a „fizessen a használó” felfogás mellett, hogy az, az igazságos, ha mindenki pontosan annyit kap, mint amennyit ad. Igaz hogy ezek ez érvelők elég sajátságosan nem nagyon tőrödnek a pénzszerzés néhány olyan igazságtalan módjával, amelyek azért meghatározzák a jövedelmek nagyobb részét. Ezért eme érvelők mondata pontosan így hangzik: mindenki annyi szolgáltatást kapjon amennyi pénzt ad. Ez azért más, mint: mindenki ennyit kapjon, mint amennyit ad. De más baj is van ezzel, ez érvvel. Mert az igazságosság mondata pontosan így hangzik: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez egészen más, mint: mindenki annyi szolgáltatást kapjon, amennyiért fizetni, tud. Az utóbbi mondat szerint pl. az árva gyerek akár meg is halhat, mert nem tud fizetni. Az igazságosság mondata szerint, az árva gyerek nem érdemel rosszabb sorsot, mint más gyerek. A két törekvés, merőben ellentétes egymással.

Az ellenérv viszont az lehet, hogy ez egy olyan embertelen világ, amelyben a normális ember rosszul érzi magát.  Persze kapzsi emberek, főleg ha sok pénzük van nagyon is jól érzik magukat ebben a mindenért  fizetős világban. Azért szerintem még mindig ők vannak kevesebben. Ha viszont az ő kívánságuk szerint halad a tendencia, akkor mégis ők határozzák meg a tendenciát. Az is igaz hogy aki, kapzsi, és akinek sok pénze van, az valószínűleg rámenős, akaratos ember. Az valószínűleg vezető pozícióban van.

Jó kérdés hogy mit tudnak tenni azok az önzetlenebb és általában szerényebb, de többségben levő emberek, akik nem érzik magukat jól egy ilyen világban. Egy dolgot mindenképpen tehetünk, (magamat is azok közé sorolva, akik rosszul érzik magukat a fizetős világban). Azt, hogy leleplezzük a manipulációt. Aki a „mindenki fizessen a kapott szolgatatásért” felfogást vallja, vagy ennek  a szellemében cselekszik az egy kíméletlen, igazságtalan világot épít. Akkor is azt épít, ha álcából védi a kisebbségeket, vagy felszólal mozgássérültek mellett. Ezek álcázások, mert az ilyen ember végső célja „a mindenért fizetni kell” kíméletlen világa. Lehet valakiknek ez a céljuk, csak akkor azt vállalják fel. Persze ha nem vállalják fel, akkor is a könyörtelen emberek közé  kell őket besorolni. 

A méricskélés, gazdaságilag sem éri meg.

Egy példával kezdeném az elmélkedést. Egy társasházban a lakók elhatározták, hogy felújítják a lépcsőházat. A földszinti lakó viszont azzal állt elő hogy őt kevesebb felújítási költség illeti meg mint pl. a második emeleti lakót, mert az többet használja lépcsőházat. Tulajdonképpen, ha szűken értelmezett igazságosságot tekintjük a földszinti lakó felvetése jogos. Mégis valahogy elképedünk ezen a felvetésen. Szerencsére még elképedünk, de lehet hogy nem sokáig.  Mi lenne, ha elfogadnák a földszinti lakó javaslatát? Először is hetekig kellene számolgatni, valószínűsíthető viták mellett, hogy melyik lakót, mekkora költség illeti meg. Másrészt, ha ezt elfogadják a lakók, akkor beindulna a hasonló igazságossági javaslatok áradata és a méricskélés. Mindenki elkezdene méricskélni ki mit (vízvezetéket, tetőt, udvart, stb.) mennyit használ és ennek arányában mekkora összeget kell fizetnie. Ez azon felül, hogy igen csak időigényes dolog, valószínűleg rontana a lakók kapcsolatán.

Azt gondolnánk, hogy ez nem életszerű példa, pedig nagyon is az. Nemcsak azért mert a valóságban is megtörtént, hanem azért mert hasonló jellegű problémák mindennap felvetődnek a rendszer vonatkozásában. Az adózás egyik kérdése is ez: pontosan számoljunk, ki mindent a használat arányában vagy egyszerűsítsünk, vonjunk össze. Pl. a legigazságosabb útdíj valóban az, ha mindenhová kapukat állítanak, viszont ez a legköltségesebb legkörülményesebb. Végeredményben a pénzbeszedő is rosszul jár, mert rengeteg munkát, költséget igényel az adó beszedése. Az adófizetők többsége is rosszul jár, mert, az előbb említett munkát, költséget a díjbeszedő át fogja hárítani, másrészt sorompók közt  lelassulva haladhat, a kellemetlen közérzetről már nem is beszélve.

Az említett példákat értelmezzük még szélesebb vonatkozásban. Megállapíthatjuk hogy az egyén a kisebbség igazságossága, logikája nem ugyanaz mint a közösség, a többség igazságossága, logikája. Az egyén igazságossága azt mondja: méricskéljünk, mindent pontosan számoljunk ki, fizessen a használó. Nevezhetjük ezt individualizmusnak is. A közösség igazságossága, logikája azt mondja, hogy némi egyéni igazságtalanságot be kell nyelni annak érdekében, hogy a közösség egésze jól és ezzel általában az egyén is jól járjon. Az egyén igazságossága, logikája inkább a magángazdaságra jellemző, a közösség igazságossága logikája inkább az államra, az adóra jellemző. Legalább is annak kellene lenni. A demokrácia igazságossága, logikája megegyezik a közösség igazságosságával, logikájával. A többség érdekében egyes személyek csoportok rövid távon károsodhatnak. A kommunizmus ideája is talán ebből a gondolatból eredt. Lehetetlen az egyén igazságosságát megteremteni, tehát csináljunk közösségi igazságosságot, ne nagyon méricskéljünk. Tudjuk azonban, hogy a kommunizmus ideája megbukott. Ezért azt mondom: vigyázat ne essünk át a ló másik oldalára, némi méricskélésre azért szükség van, azért az egyén a kisebbség igazságosságát, logikáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, azaz meg kell találni az ésszerű arany középutat. A jelenlegi tendencia viszont szerintem a méricskélés az egyén, kisebbség igazságossága logikája felé halad és  már átléptük az arany középút határát. Ez egy stratégiai elvi kérdés amin érdemes elgondolkodni.

Visszatérve az adózásra, azt mondom: az adókat az ésszerűség keretein belül összekell vonni, és lehetőség szerint be kell építeni a klasszikus alapvető adókba. A sokféle simi-sumi adót meg kell szüntetni, legalábbis csökkenteni szükséges.

Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező. 

Ez részben az adózáshoz részben a szociális rendszerhez tartozó problémakör.

Tipikusan olyan problémakör melyen a politikusok éveken, évtizedeken keresztül vitatkoznak, holott az elméleti átgondolása pár órát venne igénybe és ezek szerint ki lehetne alakítani az optimális gyakorlatot.

Tágabb értelemben nemcsak a gyereknevelésről van szó, hanem a kérdés: a közösség számára hasznos célokat, az adón keresztül valósítsák meg vagy sem. Itt van egy logika: a munkával összefüggő célokat az adózáson keresztül, a munkától viszonylag független célokat az adózástól függetlenül kellene támogatni. Ez csak egyféle logika.

A másik logika: minden támogatást az adózáson keresztül mert ez egyfajta munkamotiváció, az embereket arra ösztönzi, hogy dolgozzanak. Van ebben igazság, de csak részigazság. Egyfelől a leglényegesebb munkamotiváció a hasznos, érdekes munka lehetősége, azután következik az igazságos és viszonylag magas nettó munka-jövedelem. Az adózáson keresztüli támogatás ezekhez képest harmadlagos munkamotiváció. Ez tehát csökkenti e logika abszolút alkalmazását.

Itt még a következőt kell megjegyezni. Az a cél hogy mindenki dolgozzon, rendben van. Az a cél, hogy mindenki magas jövedelmű munkát végezzen már nincs rendben, főleg a jelenlegi rendszerben. Egyfelől a magas jövedelmű munka a jelenlegi rendszerben ritkán azonos a hasznos, érdekes munkával. Másfelől az amúgy is kapzsi gazdaságot és társadalmat nem kell még inkább a kapzsiság irányába terelni.

Más oldalról nézve. Kétségtelen hogy gyerekgondozást (0-18 évig) az államnak, a közösségnek támogatni kell valamilyen mértékben. Ez azonban nem lehet teljes támogatás, mert a természet (Isten) törvényszerűsége: az utódgondozás, a hozzátartozók arányosan nagyobb támogatása. Egy másik fejezetben arról elmélkedem, hogy ez az elv a természetes és csak így jön ki az optimális nagy egyensúly. Tehát ez a támogatás normál esetben nem lehet több, mint az eltartás költségeinek, egyéb terheinek egyharmados (33%-os) közösségi átvállalása. Ez csak minimális életszínvonal felett élő gyerekekre vonatkozik. A másik elv viszont azt mondja, hogy demokratikus fejlett társdalomban az önhibán kívüli (nem bűnöző) emberek (főleg a gyerekek) nem nyomoroghatnak, nem élhetnek bizonyos színvonal alatt. Ezt nevezhetjük az egyik a szociális elvnek. Ehhez kapcsolódik, az hogy minden gyerek egyforma tehát egyenlő támogatás jár nekik. Ez az önhibán kívüliek (pl. a gyerekek) egyenlőségének elve. A munkamotiváció elvéről már szó volt. A négy elvet gyakorlatban így lehet összeegyeztetni. Minden gyereknek annyi támogatást kell adni, hogy bizonyos színvonalú életet tudjon élni, iskolában tudjon járni, és az egészséges élethez való feltétele meglegyen. A kérdés, az ezen felüli támogatása, ill. a gyerek családjának a támogatása. Ezzel azért kell csínján bánni, mert minden gyerek egyenlő elv szerint még szegény (kevés családi összjövedelem, sok eltartott) támogatásával is kialakulhat az a helyzet, hogy még ezek gyerekek is sokkal jobban élnek, mint pl. a család nélküli gyerekek. Ezért is indokolt a az minimális életszínvonal feletti gyerekek maximálisan 30%-os támogatása.  Egyfelől ennek a támogatásnak úgy kellene történnie, hogy a szegény gyerekek többet kapjanak. Másfelől a hozzátartozói támogatás elve szerint az ember nemcsak önmaga miatt tevékenykedik, hanem a hozzátartozói miatt is. Ha kiegyenlítjük az eltartottak életét, akkor, megsemmisül ez az elv. Ezért marad az arany középút, az hogy minden a minimális életszínvonal felett élő gyerek kapjon közel egyenlő támogatást. A szegénycsaládban élő gyerek valamivel, egy kevéssel kaphat csak több támogatást, mint a gazdag családban élő.

Az adózáson keresztüli támogatás, főleg ha az, százalékos, akkor ennek ellentmond, mert így gazdag gyerek sokkal több támogatást kap. Az adózáson keresztüli támogatás azonban nemcsak százalékos, lehet, hanem fix is. pl. minden dolgozó az adójából egy gyerek után leírhat, pl. havi 12.000 Ft-ot. ( Ha egy gyerek eltartása minimális életszínvonalon kb. 36.000 Ft.) Sőt azt is lehet mondani, hogy minden gyerek után jár havi 12.000 Ft családi, pótlék, ha a szülő dolgozik és csak 8.000 ha nem dolgozik. Ez is a munkához kötött (munkamotivációt fokozó) támogatás, de nem az adózáson keresztül történik. Ez csak technikai kérdés. Ezt kell kiegészíteni, azzal hogy gazdag családban élő gyerekek valamivel kevesebbet kapjanak. Mondjuk X jövedelemig 12.000 Ft, X jövedelem felett csak 10.000 Ft, Xx jövedelem felett csak 8.000Ft támogatás jár.

Mindezt azzal kell kiegészíteni, hogy minimális életszínvonal alatt ne éljenek gyerekek. Az a gyerek, akinek munkanélküliek a szülei és csak 8.000 Ft támogatást kap nagy valószínűséggel a minimális életszínvonal alatt fog élni. Ezért a rendszernek a minimális életszínvonalat is vizsgálni kell. Erre lehet következtetni a család jövedelméből és vagyonából. Tehát az a gyerek, aki nem éri el a minimális életszínvonalat, azt a 8.000 Ft-on felül 20.000 Ft-ig, addig kell támogatni, amíg el nem éri a minimális életszínvonalat. Érdemes ezt a támogatást nem pénzben, hanem főleg pénzen kívüli (pl. ingyenes étkezés, utazás, tanulás stb.) adni. A család ne a családi pótlékból éljen meg. 20.000 Ft szükséges adakozás felett érdemes elgondolkodni, hogy a gyereknek, nem lenne e jobb, az állami kollégiumban való nevelkedés. Ennek is ki lehet alakítani olyan rendszerét, amely nem szakítja meg kapcsolatot a szülővel, egyfajta főleg állam, kisebb részt szülő, együttes gondoskodásról lenne szó.

Ez pl. egy olyan rendszer lenne, amely egyezteti az alapelveket. Egy kicsit motiválna munkára, illetve nem motiválná azt, hogy munka nélkül (állami támogatásból), éljenek emberek. Részben megfelelne annak az elvnek, hogy  a gyerekek között ne legyenek nagy különbségek, részben viszont fenntartaná a kis különbségeket, vagyis az arányos hozzátartozói támogatás elvét. Itt még meg kell jegyeznem: azt hogy a gazdag és szegény családban élő gyerekek között ne legyenek nagy különbségek, nem gyerekek támogatásával kell elsősorban elérni, hanem az arányos és igazságos vagyoni hierarchiával. A jövőben azon kell majd gondolkodni, hogy egy arányos és igazságos vagyoni hierarchia mellett a gyerekek (rászoruló eltartottak) közötti különbség még kisebb legyen, de a hozzátartozói támogatás azért ne tűnjön el.

Azt hogy az egyes állami (közösségi) támogatásokat, elvonásokat az adón keresztül százalékosan, az adón keresztül fixen, az adón kívül, de feltételhez kötötten (pl. munkához kötötten), vagy kötetlenül, vagy százalékosan, stb. kell adni azt maga támogatás, elvonás célja, jellege határozza meg. Hosszasan lehetne értekezni, arról hogy melyik támogatásnak, mi a célszerű adása. Többek között ez lenne a munkája a vezetőknek, a társadalomtudósoknak. Általában minden eltartott támogatása probléma, de én a leggyakoribbról, a gyerekek támogatásáról elmélkedtem, ez jó kiindulás lehet a többi eltartott problémájára.

Térjünk vissza, a fejezet kezdetére: a vezetők évek óta vitatkoznak problémán, ráadásul nem születik meg az optimális megoldás.

Függetlenül attól, hogy az én megoldásom jó vagy nem, a következő elfogadható. Létezik ez ügyben is egy olyan optimális megoldás, amely minden elvet, minden tényezőt figyelembe vesz, egyeztet, és ezt a megoldást több okos vezető, társadalomtudós, ha nem is órák alatt, de hónapok alatt ki tud dolgozni. A kérdés az, hogy jelenlegi rendszerben ez miért nem valósul meg, miért vitatkoznak évekig, évtizedekig, miközben az optimális elméleti és gyakorlati megoldás nem születik meg? Természetesen ez nemcsak erre a problémára vonatkozik, hanem minden társadalmi problémára. Az ok a rendszerben keresendő. Egyfelől minden vezetés azt állítja, hogy az ő megoldása az optimális. Ez részben az önkritika hiánya. Részben annak hiánya, hogy általában a kérdések nincsenek tisztázva a társadalom ellőtt, tehát a különböző vezetők állítása miszerint övék a tökéletes megoldás, nincs kinevetve. És nincs szankcionálva, abban az értelemben, hogy valótlanságot állító vezetőnek hitelét vesztve, minimum távozni kellene a vezetésből. Részben a vezetőknek még arra sincs idejük, módjuk és kedvük hogy pár hetet, hónapot rászánjanak egyes jó megoldásra. A hatalom megtartása felemészti az energiájuk, idejük nagy részét. A koncentrált hatalom, a sok tennivaló miatt sem jut elég idejük-energiájuk. 

Másfelől a vita fenntartása fontosabb, mint a megoldás.  Ez részben adódik az ellenhatalmi rendszerből. A másik megoldását támadni kell, mert csak így lehet hatalomra jutni, ill. csak így lehet a párt-identitást megtartani. Támadni kell és másiktól szignifikánsan eltérő megoldást kell létrehozni. Ez pedig azt jelenti, hogy normális középtől eltérő szélsőséges megoldások jöhetnek létre. Miért fontos a vita fenntartása ezen kívül?  Egyfelől a vita nemcsak tudatos, de valódi érzelmi indíttatású is. Másfelől, képzeljük el hogy működne a jelenlegi vezetés vita nélkül? A következőket jegyzem meg: a vita szükséges és jó dolog. Hozzátéve az a vita jó és szükséges, amely rövid vagy középtávon belül kialakít egy optimális megoldást, minimum egy optimális megoldáshoz közeli kompromisszumot. Azok a viták, azonban melyek nem alakítanak ki ilyeneket, amely megoldatlanul vég nélkül folynak, azok károsak. A jelenlegi rendszerben pedig az ilyen viták a jellemzők.

Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező. (ismételt fejezet) 

Az alapvetések előtt azonban jöjjön néhány általános orbitális tévedés.

Bár már megfogadtam, hogy nem reagálok a tévedésekre, de amikor már a kb. tizedik elismert szaktekintély és politikus áll elő az alábbiakkal, akkor már kénytelen vagyok reagálni. Mik is ezek az alapvető általános tévedések. Pl. a magyar gazdaság legfőbb baja a jelentős (nagy) feketegazdaság.  A magyar gazdaság legfőbb baja, hogy  viszonylag kevesen fizetnek adót (elsősorban nagy feketegazdaság miatt), az állam ezen kevesek adójából működik. Ezeket kell elsősorban megszüntetni és akkor már alapjaiban rendben lesz a gazdaság.

Az én sorrendem a legfőbb bajok tekintetében egészen más. A legfőbb bajok nagyjából (sok hiányosság megoldandó probléma szinte egyformán fontos) fontossági sorrendben. Jelenleg a legfőbb baj a hatalmas mértékű eladósodás.

Aztán, a korrupt és rossz hatékonyságú állam. Aztán a valódi termelési tényezők gyengesége, mint az állam, mint magángazdaság tekintetében. Ilyen termelési tényező: a foglalkoztatottság, a szakértelem, (arányos szakképzés), a hozzáadott értéktöbblet, az igazi hazai innováció, stb.. Aztán a rossz termelésstruktúra (mit állít elő a termelés), amely szinte azonos a rossz fogyasztásstruktúrával.  Aztán a zavaros és tisztázatlan állam és magángazdaság aránya. Aztán a rossz adórendszer. A rossz monetáris politika. A külföldre kivitt ellenérték nélküli pénz ( amely ez esetben részben hazai munka, hazai energia, hazai érték.) A gazdaság rossz szerkezete, a kis és középvállalkozások gyengeségére gondolok. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi, vagyoni különbségek, melynek csak hatoda-tizede származik a feketegazdaságból, a döntően nagyobb része, a  85-95%-a sajnos legális.  Általában a rossz gazdaságirányítás és itt konkréten egy hosszabb felsorolás jönne.  (Megjegyzem már az előzőek is a rossz gazdaságirányításnak tudhatók be.) Nem akarom itt tovább sorolni a fontos bajokat, hiányosságokat, a lényeg az, hogy a feketegazdaság és ebből adódó a szűk adózás valahol a 25. a sorban. Tehát nem lényegtelen, mert azért a 25. nagy bajjal is foglalkozni kell, de orbitális tévedés a 25. bajt, az első helyre tenni.

A tévedés alapja szerintem a pénzközpontú felfogás, amelynek az a lényege, hogy a pénz kvázi egyenlő a termeléssel. Sőt tovább fokozza tévedést, hogy csak a nyilvánosan megjelenő pénz, a pénz. Vagyis, ha pl. 30%-os feketegazdaság akkor annak kifehérítése következtében 30%-kal növekedne a nemzeti termelés. És a kifehérítés következtében befizetett adó 30%-os többletbefizetés lenne, amely 30%-kal növelhetné az állami szolgáltatást, termelést, illetve csökkentené a költségvetési hiányt. Szóval ezek orbitális tévedések.

Valójában a 30%-os feketegazdaság kifehérítése, csak nulla és legfeljebb 5%-ban növelné az igazi valós nemzeti termelést. Magyarországon inkább nulla százalékban.

De miért is.

Mi is a pénz? A pénz mérőeszköz. A pénz a munkának a  közvetítő eszköze, és mint ilyen erősen beleszólhat a  megtermelt javak elosztásába, de közvetlenül nem szól bele a termelésbe.

Közvetve viszont kétségtelenül beleszólhat, pl. a pénzügyi zavarokból termelési zavarok lesznek. Vagy, az arányos és értelmes beruházási pénzhitel fokozza termelést, de csak az arányos értelmes beruházási hitel, a rossz hitel pénzügyi zavarokat okoz.  Vagy, az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztás is termeléscsökkenést okoz.  Vagy, a külföldre menő pénz kivisz magával munkát (áttételesen hazai fogyasztást, jólétet).  Ezeket, a problémákat nem szabad összekeverni más problémákkal. Vagyis tudni kell, hogy mely problémakörök függnek össze a pénz elosztó szerepével és melyek nem.   E fejezet alapvetései mégis abból indulnak ki, hogy a pénz csak közvetítő eszköz, nem közvetlen termelési tényező.

Induljunk ki abból, hogy egy nemzetgazságnak van egy összesített  termelési kapacitása (ez hosszabb távon azonos termelésével) amely áll: a dolgozok  (természetesen a szellemi munkát is beleértve) számából, azok szakértelméből, munkamotivációjából, újítási képességéből, és lehetőségéből, (a hozzáadott értéktöbblet nagyságából lehetőségéből) és a termelési eszközök korszerűségéből, jóságából. Ez a termelési kapacitás (termelés) a meghatározó, a pénz csak ezt méri, közvetíti.

Nagyon egyszerűen fogalmazva nem meghatározó, hogy ezt a termelési kapacitást, hogy osztjuk fel: viszonylag kisebb fehérgazdaság, viszonylag nagyobb feketegazdaság, vagy fordítva. Az adott, a jelenben levő termelési kapacitás ezzel nem változik jelentősen.

Ugyanígy nem meghatározó, hogy ezt az adott termelési kapacitást, hogy osztjuk fel, amennyiben az állam és magángazdaság kb. egyformán hasznos termelésű és egyformán hatékony a többség a népréteg számára: viszonylag kisebb állam, viszonylag nagyobb magángazdaság, vagy fordítva. Az adott jelenben levő termelési kapacitás ezzel nem változik jelentősen.  Ez utóbbi esetben a termelési kapacitás nem változik jelentősen, de a termelésstruktúra jelentősen megváltozik (mást szolgáltat termel az állam és mást a magángazdaság) és az már komoly probléma. Szerintem az állami szolgáltatások azok amelyek a fontosságukhoz képest napjainkban el vannak hanyagolva.

Azért az „egyenlő hatékonyságra” is ki kell térni néhány mondattal. Nem szükségszerű és kijavítható az, hogy az állam korrupt és rossz hatékonyságú. A magángazdaság sem fenékig tejfel, mert a jó hatékonyság jutalmát, a profitot a nagytőkések zsebrevágják, vagyis az a népréteg számára nem hasznos hatékonyság.  Ezzel együtt nyilván figyelembe kell venni a jelen és a közeljövő hatékonyságát, ha az állam és a magángazdaság arányáról van szó, de messze nem az a legfontosabb szempont. A legfontosabb szempont a távolabbi jövő, a termelési struktúra, stb..

Nézzük, meg konkrétabban mi  a helyzet  ezzel a 30%-os feketegazdasággal

A feketegazdaság azt is jelenti, hogy egy sereg kis és középvállalkozó (sőt a nagyvállalkozók is csalnak adót csak őket, nem lehet megfogni) jobb helyzetbe kerül, mert kevesebb forrást vonnak el tőle több, marad neki. Tehát növekedik hatékonysága. Ugyanakkor e fekete gazdaság egy sereg tényező miatt, (pl. bujkálás miatt) rosszabb hatékonyságú, mint a fehérgazdaság. Az a kérdés, hogy a kettő mennyire kompenzálja egymást, melyik kerekedik felül. Ez elsősorban attól függ milyen az adórendszer, amelyik szintén soktényezős egyenlet. Továbbá függ a jó támogatási hitelezési rendszertől is. Ha rossz az adózás, és támogatás, akkor bizony a feketegazdaság semmivel sem rosszabb hatékonyságú, mint fehér, sőt. Mert ez esetben olyan vállalkozások is talpon tudnak maradni, amelyek a rossz adózás miatt elbuknának. Vagyis rossz adózás mellett, a fekete gazdaság semmivel sem csökkenti a valós termelést, sőt növelheti. (A feketegazdaságnak is el kell adni a termékét, szolgáltatást, tehát a fogyasztók kiválasztása rájuk is vonatkozik. A feketegazdaságot nem keverjük a fogyasztókat is becsapó, bűnöző gazdasággal. Az amúgy rendesen adózó vállalkozás is lehet fogyasztó-átverő. De az is igaz, hogy a feketegazdaságban egy kevéssel nagyobb arányú a fogyasztók átverése. ) 

Ha jó az adózás, akkor, de csak akkor, (és ha jó támogató, hitelező, politika) a feketegazdaságnak kb. 15%-kal nő hatékonysága, ahhoz képest mintha nem fizetne adót. Ez azt jelenti, hogy amennyiben 30%-nyi feketegazdaságot fehérítenek ki (egyébként ezt is csak jó adózással lehet), akkor 4,5%-kal nő e 30%-nyi gazdaság hatékonysága.  Ez az összes termelés vonatkozásában kb. 1,3%-os tényleges javulást eredményez.

De azért figyelembe kell venni azt, hogy a 30%-os vagyis az összes feketegazdaság kifehérítése szinte lehetetlen, vagyis gyakorlatilag 15%-nyi feketegazdaság kifehérítése jöhet szóba az is hosszabb távon, és ezzel az itt szereplő számokat meg kell felezni.

(És egy fontos megjegyzés: a jó adózás nem azonos az alacsony adózással.)

Tehát a tévedésből kimondott 30%-os termelésnövekedésből (ez nem az éves termelésnövekedés) így lesz 1,3%-os termelésnövekedés, de csak jó adózás és jó támogatás mellett.  Ennyit növekedne a valós termelés, 30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében. Ennél jóval nagyobb százalékok, jönnek ki az említett fontos tényezők következtében.

De nézzük meg mi a helyzet az adózással.

De mielőtt erre rátérnék meg kell állapítani a következőket.

A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan jövedelmeket, de az összes igazságtalan és aránytalan jövedelemnek csak hatodát okozza a pl. 30%-nyi feketegazdaság. A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan versenyt, de az összes igazságtalan versenynek csak hatodát okozza a 30%-nyi feketegazdaság.

Tehát mi a helyzet az adózással és az állammal.

30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében kb. 15%-kal növekedne az állam adóbevétele, hiszen az Áfa, a vagyonadók, stb. nem növekednek. A nyugdíjbevétel nő ugyan de kifizetett nyugdíj is nő, tehát itt sincs bevétel-növekedés.

Pl. a 40%-os a nemzeti teremést elvevő és szolgáltatásiban visszaadó állam, 65%-osra növekedne. (Persze ha ezt egy korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott állam teszi akkor a visszaadott érték csak fele lesz az elvételnek. De itt és most induljunk ki abból, hogy az állam tisztességes, hatékony és nincs eladósodva. És persze az is kérdés hogy magángazdaság, amitől elvesznek, a népréteg szempontjából mennyire hatékony, de itt ebbe se menjünk bele.)

De nyilván ezzel az elvétellel a magángazdaság aránya, termelése csökken. Itt jön azon elv, hogy a termelési kapacitás átrendezése nem növeli a termelési kapacitást. Azon is el lehet gondolkodni, hogy 15%-nyi pénz vajon mekkora termelési kapacitás átrendezést hoz létre. De itt és most maradjunk annál a variációnál, hogy ez 15%-nyi termelési kapacitás-átrendezést tesz lehetővé. (Valójában ez sok mindentől függ, itt jönne azon elv, hogy a pénz nem azonos termeléssel, azért sem, mert a pénzt a termeléstől függetlenül is el lehet osztani.)

Ha rossz az adózás és a támogatás, akkor sok kisvállalkozó kiesik, csökken a termelése, ami nemcsak az összes nemzeti termelésre hat ki, hanem az adózásra is.  Vagyis viszonylag rossz adózás, támogatás mellett, az állami termelés, szolgáltatás növekedése, több okból csak 10%-os lesz, ennyivel csökken a magángazdaság termelése. Az összes nemzeti termelés nem változik. Ez még egy viszonylag normális, közepes helyzet. A jelenlegi magyar viszonyokban valószínűleg ennél rosszabb helyzet alakulna ki. Van egy nagyon ideális változat is, amikor a nemzeti összes termelés kicsit nő, az állam nő, a magángazdaság ennél kevésbé csökken.

A lényeg viszont az, hogy tulajdonképpen nem a feketegazdaság a kifehérítése teremti meg a jó helyzetet, hanem pl. a jó adózás, a jó támogatás, az állam és a magángazdaság jó aránya, a hatékony termelés és még folytathatnám. 

Az egész tanulsága tehát röviden a következő. A feketegazdaság kifehérítése amellett, hogy nem lényegtelen, de a legfontosabb megoldandó problémák közé sem sorolható. Ha a gazdaság legfontosabb problémai rendeződnek, akkor a feketegazdaság problémája is nagyrészt rendeződik.

Sokan vagy kevesen fizetnek adót, kérdése.

Attól, hogy szegényektől is beszedik az adót, és aztán segélyként visszaadják nekik, az állam lényegében nem nő, nem lesz nagyobb termelésű (szolgáltatású). Ha nagyon jól működik az állam a „széles adófizetés” ami gyakorlatilag szegényréteg, középréteg erősebb adóztatását jelenti  egy fél fokkal növelheti ezen rétegekben az igazságos elosztást, de csak nagyon jól működő állam esetében.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt a foglalkoztatottság növelését érti akkor jobb, ha ezt is mondja: növelni kell a foglalkoztatottságot. Vagy: az alacsony foglalkoztatottság jelentős probléma, meg kell oldani.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt az adócsalást, adókijátszást érti akkor jobb, ha ezt is mondja: csökkenteni kell az adócsalást, az adókijátszást. Vagy: az adócsalás az adókijátszás jelentős probléma, meg kell oldani. Ezt a problémát egyébként elsősorban a jó adóztatással lehet megoldani.

Azért a feketegazdaságot ne értékeljük túl, másképpen.

Mert mit tesz pl. az a cipész, aki szükségszerűen a szegényeknek dolgozik, olcsón és nem ad számlát. Hasznos munkát végez, és kevesebb pénzt vesz ki gazdaságból, mint amennyi munkát betesz és segít a szegényeken. Egyetlen hibája, hogy mindezt adó nélkül teszi. Viszont ha adózna, lehet, hogy tönkremenne és ezt a hasznos munkáját sem tudná folytatni.

Hasonlítsuk össze azt a gazdaságot ahol sok „háziasszonynak” van takarítónője  és ezek takarítónők számlával dolgoznak, azzal gazdasággal amelyben háziasszonyok maguk takarítanak.  Az elsőben több lesz az adó, nagyobb lesz a nyilvántartott GDP. Eközben mindkettőben egyenlő a hasznos munka a fogyasztás és az életszínvonal. A szegények adócsalása nem azonos a gazdagok adócsalásával. A szegények ilyenkor  nem az államon keresztül kompenzálják a szegénységüket, hanem önmaguk teszik meg. A gazdagok adócsalása viszont azt jelenti, hogy az igazságtalan jövedelmükből nem adnak vissza még egy részt sem.

Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban szavazás a költségvetésről –szavazólap. Az államról szóló ábrák B/10/b, B/21/a, B/21/b, B/3,  B/7 ábra. Az adózás ábrái és más ábrák. 

Ismétlés.

Az adózás és költségvetés.

Az adózás az elvonás oldaláról irányítja a nemzetgazdaságot, a társadalmat, a költségvetés az adás oldaláról irányítja nemzetgazdaságot, a társadalmat. Ugyanakkor mivel az adó és az állami árak szinte azonosak a költségvetéssel, együtt is irányítják a nemzetgazdaságot, a társadalmat, gondolok itt elsősorban az állam nagyságára, szerepére. Mégis abból az alapelvből kiindulva, hogy a nép és a tudományos vezetés által megállapított optimális költségvetés, ill. megállapított optimális állam a szentírás, az adónak kell a költségvetést követnie. De csak nép és a tudományos vezetés által megállapított költségvetés és állam esetén. Ugyanakkor a tudományos vezetés (és talán a nép is) azt is mérlegeli, hogy az adóváltozás (az elvonási oldal) milyen gazdasági, társadalmi változásokat okoz, ez tehát benne van a költségvetés-változás tudományos mérlegelésben.

Ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor nem a költségvetést (adót, állami árakat) kell növelni vagy csökkenteni, hanem az államot kell megjavítani. Ha tisztességtelen, rossz hatékonyságú a magángazdaság akkor nem az adót, állami árakat (költségvetést) kell növelni, csökkenteni, hanem a magángazdaságot kell jobban irányítani.

Ez tévedés: minél kisebb adó, (minél kisebb állam) annál hatékonyabban működő magángazdaság. Az állam biztosítja magángazdaság részére a nagy tudású egészséges munkaerőt. Az állam irányítja a magángazdaságot, stb..

Az igazság: az optimális állam, az optimális adó, az optimális költségvetés egymással összefüggésben biztosíthatja az optimális hatékony magángazdaságot, és a hatékony államot.

Az adózásnak és a költségvetésnek is, külön-külön más módszerekkel (elvonási, ill. adási módszerekkel), de végső soron ugyanazokat az alapvető célokat kell szolgálniuk. Ezek pedig:

Az optimális arányok (állam, magángazdaság stb.) ezzel összefüggésben az optimális hatékony (tisztességes) működés.

Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia, az igazságos arányos szélesen értelmezett életszínvonal. Ezzel összefüggésben a szükségletek arányos kielégítése.

Az optimális, arányos, valamint a testet, lelket építő (hasznos) termék és szolgáltatásstruktúra kialakítása.

Ismétlés.

Az államszervezés és az állami költségvetés alapjai.

1. Minden azzal kezdődik, hogy ki kell jelölni az állam nagyságának, arányának, szerepének határait. Egyfelől aszerint, hogy mely termeléseknek szolgáltatásoknak van a legjobb helye az államban, melyeknek a magángazdaságban. És melyeknek a civil szférában melyeknek a magánszférában.

2. Másfelől úgy, hogy a fogyasztásfajtákat (egyben termelés és szolgáltatásfajtákat) megfelelően rangsorolják, és meghatározzák, hogy mekkora energiát, munkát, pénzt igényelnek.

Emlékeztetőül a fogyasztásfajták:

Az igazságosság, igazságszolgáltatás, tisztességesség, a biztonság több fajtája, nemzetvédelem, az önrendelkezés, a szervezettség, stb.. (Ebben többek között benne van a szociális biztonság, ill. a szociális igazságosság, tehát a szociális rendszer, a segélyezések, támogatások rendszere. A szervezettség pedig lényegileg azonos jogalkotással, a felső irányítással, a hivatalok, a polgármesteri hivatalok, stb.. működésével. És még sok minden benne van a nagy fogyasztásfajtákban. )

Továbbá nagy fogyasztásfajták.

Tudás, tanulás. Kulturáltság, művelődés, tartalmas szórakozás. Tájékozódás. Egészség. Természetes, egészséges környezet. Közlekedés, de ez felosztódik tömegközlekedésre és egyéb közlekedésre. Stb..

Munka, méghozzá viszonylag érdekes és egészséges és lehetőleg a képességeknek megfelelő munka, mint igény. (Ezek inkább állami szolgáltatások voltak.)

(Inkább magángazdasági termelések, szolgáltatások következnek.)

Étkezés. Lakás. Lakberendezés (beleértve a háztartási gépeket) Ruházkodás. Egyéb komfortosságot teremtő szolgáltatások. Nem tömegközlekedés.

Gyermeknevelés, utódgondozás, mint igény.(Ez inkább magánszféra fogyasztása, „termelése” állami támogatással)

Viszonylag hasznos feltöltő szórakozás, üdülés, utazás, pihenés, stb.. Egyéb hasznos tárgyak birtoklása.

Ajándéktárgyak, dísztárgyak, stb. birtoklása. Rövid ideig használatos, azután eldobott tárgyak birtoklása. Haszontalan szórakozás és más testet, lelket romboló fogyasztás. Hódítás, leigázás, mint igény. Stb..

Ugyanakkor ez a rangsorolás már irányt adhat a magángazdaság és az állam belső szerkezetének kialakításához is.

Amint azt már elmondtam, a rangsorolásnál figyelembe kell venni a lakosság jelenlegi igényeit, várható jövőbeli igényeit. Valamint a jelenleg torz megváltoztatandó igényeit. Azaz ki kell alakítani a társadalomtudomány által megállapított jövőbeli optimális fogyasztásstruktúrát a nép igényeinek figyelembevételével.

3. Harmad-felől figyelembe kell venni az adott évben beszedhető összes adót, és beszedhető állami árak összességét. Normális esetben az állam igen kevés hitelt vesz fel. Kalkulálni kell az aktuális év államának biztosan bejövő pénzkészletével, (pénzforrásaival), illetve a bennlevő munka, eszközkészletével, mivel nincs lehetőség ugrásszerű bővítésre, zsugorításra, csak fokozatosra.

Nagyjából ez a három tényező, ill. ezek összeegyeztetése határozza meg a következő év államának nagyságát, szerepét.

További elvek, az államot lehetőleg ne keverjék magángazdasággal, a civil szférával. Pl. nyugdíjrendszer is, legyen egy külön kezelt biztonságos megtakarítási egység. Az állam szerkezete minden tekintetben legyen tiszta, logikus átlátható. Ami nem állam az legyen elválasztva az államtól.

Ami viszont állam arra ne mondják, hogy nem állam.

Többek között jó, ha az államon belül elvileg szét van választva a nyugdíjrendszer, a szociális rendszer, az állami hitelfelvétel, az állam kedvezményes hiteladási rendszere, stb.. Másfelől ha szét van választva jogalkotás, a szaktörvénykezés, a jogalkalmazás, stb., de ezek inkább irányítási szempontok. Harmadrészt, ha szét vannak az állam nagy szolgáltatásfajtái, melyek egyben az állam által adott nagy fogyasztásfajták.

Visszatérve, ami állam, arra ne mondják, hogy nem állam. 

Semmi értelme az ilyen zagyvaságoknak, hogy az önkormányzatok el vannak adósodva, a korházak el vannak adósodva, a BKV el van adósodva, stb.. Ezek állami egységek, adóból és állami árakból működő egységek, ezeket mindenképpen az adófizetők finanszírozzák.

Ugyanakkor szükséges az államot költségvetési egységekre szétbontani. De miért is? Jó, ha ismert a nagy szolgáltatásfajta milyen egységekből áll, ezen egységek külön-külön bővítendők, fejlesztendők vagy éppen fölöslegesek, zsugorítandók. Ami ennél is fontosabb, valahogy le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják. Tehát szükséges mérni a költségvetési egységek gazdálkodását. De ha egy költségvetési egység tartósan rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, a felső állami vezetés felelőssége is nyilvánvaló. Ha egy költségvetési egység rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, az összes adófizető állampolgár pórul jár. Mert nem lehet azt mondani, pl.: ez az önkormányzat (pontosabban az állam kihelyezett polgármesteri hivatala) rosszul gazdálkodott, akkor az ott lakók károsodjanak, a nemzet többi része ne károsodjon. Ugyanis az ott lakók a jelen rendszerben nem tehetnek arról, hogy a „vezetőik” rosszul gazdálkodtak, felelőtlenek, netán korruptak voltak.

Az ártatlan lakosságot kompenzálni kell, méghozzá a közös nagy állam vagyonából, munkájából. Ezért mondtam, hogy ezek csak zavart keltő zagyvaságok, hogy pl. el van adósodva X önkormányzat, Y korház, Z állami szolgáltató, stb..

A nagykalap elv (minden ami állami az közös gazdálkodású, közös elosztású) mindenképpen érvényesül, mert nem lehet a lakosság egyes csoportjait diszkriminálni.

Minden költségvetési egységet külön-külön is meg kell vizsgálni az elvégzett feladat szükséges, nincs átfedés, ill. jó hatékony, tisztességes munka folyik. De ennél a vizsgálatnál már a nagy szolgáltatásfajta bővítését ill. zsugorítását is figyelembe kell venni.

Pl., meg kell vizsgálni egy adott állami korház szükségességét és gazdálkodását. De itt is a legfontosabb szempont, hogy a lakosság és a társadalomtudomány, a tudományos vezetés együttesen általában bővíteni, javítani akarja az egészségügyi szolgáltatásokat, vagy sem. Egy szempont az is, hogy az adott egészségügyi szolgáltatást nem lehet áttenni a magángazdaságba, a civil szférába, de ez a szempontot nem azonos ezzel: lehetőleg mindent privatizálni kell, az állam vacak.  A következő szempont az egészségügy átfogó szerkezetének helyes kialakítása.  Ezek tükrében lehet vizsgálni az adott korház szükségességét, az ellátott feladatok szükségességét. És azután jöhet az adott korház feladatainak meghatározása és gazdálkodás konkrét vizsgálata. A hibák feltárásában, kijavításában nagyon fontos szerepe lesz (már most is lenne) az ügyfelek észrevételeinek javaslatainak. Ha konkrétan pl. az adott, már szükséges feladatokat elvégző korház, a vezetői hibáiból rosszul gazdálkodik, akkor nem a korház szanálása, zsugorítása a megoldás, hanem a vezetők lecserélése, az adott korház tisztességes és hatékony gazdálkodásnak kialakítása.

Ha mindez megvan, akkor alakul ki az állam jó szerkezete, és megtermődik a jó költségvetés alapja. És megteremtődik a hatékony, tisztességes állam kialakításnak alapja. 

Tulajdonképpen megállapítható hogy oda-vissza, kölcsönhatások vannak a helyes adózás, a helyes költségvetés, a helyes rendszerszerkezet (az állam helyes aránya, szerepe), a helyes belső államszerkezet (tiszta, átlátható, logikus állam),  a hatékony állam, a tisztességes (nem korrupt) állam tényezői között. Egyik tényező sem kiemelten főható.

A kiindulás szempontjából én azért az első helyre tenném, a helyes rendszerszerkezetet, az állam helyes arányát, szerepét. 

Ha már költségvetés, akkor néhány mondat a költségvetési hiányról.

Csak néhány mondat, mert a költségvetési hiány nem más, mint az évi államadósság, ill. államadósság-növekedés. Erről pedig egy külön hosszú fejezet szól. De azért a következőket el kell mondani:

A folyamatos államadósság (költségvetési hiány) a világ nagy ökörségei között vetekszik az első helyért.

(Megjegyzem világ országainak többsége, folyamatos költségvetési hiányban van. De azért az ökörség fokát erősen befolyásolja, hogy az állam saját lakosságának, saját tőkéseinek tartozik (ez esetben sokkal kisebb), vagy pedig a külföldieknek. És persze befolyásolja a kamat mértéke is, hiszen a normális kamat nem nyerseség, de nem is veszteség a hitelezőnek.)

Miről szól általában a folyamatos adósság, miért is ökörség? Arról hogy egy rövid idő után, kizárólag az adós fizet kamatot a hitelezőnek. Mert a kölcsön és a visszafizetés kiegyenlíti egymást, kvázi nem történik pénzmozgás, csak a kamatot fizeti az adós. Az mondja a hitelező: öreg egyezzünk meg, hogy te nekem rendszeresen a semmiért fizetsz, kamat címen egy bizonyos összeget. Mire a hitelfelvevő: rendben van.

Az, hogy egyes primitív emberek folyamatos adósságba verik magukat, talán magánügy, de ha az ország-vezetői, a pénzügyi szakemberek teszik ezt, ráadásul a nép kontójára, akkor az olyan és akkora ökörség, hogy el kell gondolkodni. Pl., felvetődik az emberben: ez most a valóságos élet, vagy valamilyen rémálom?

Mint máshol is elmondtam a hitel értelme: valaki időszakosan pénztöbbletbe kerül, ő kölcsönad olyannak, akinek jó ötlete, jó lehetőségei vannak valamilyen hasznos beruházásra, de időszakosan pénzhiányban szenved. És alá kell húzni az „időszakos” szót. Vagyis, hogy ez az egész akkor értelmes, ha mindig váltakozik a hitelnyújtó és a hitelfelvevő.

Van még két variáció. Valaki érdemtelenül, rendszeresen jut (pl. hitelnyújtás által) magas jövedelemhez és ő rendszeresen hitelez. Vagy valaki megérdemelten rendszeresen jut magas jövedelemhez, és ő rendszeresen hitelez.

Az előző eleve értelmetlen, és igazságtalan.

Az utóbbi akkor értelmes nemzetgazdaságilag is hasznos, ha ebből az üzletből ő, és persze a közvetítő sem hasznosul. Kishazánkban állandóan Széchényire hivatkoznak, csakhogy ő nem a kizsákmányoló „uzsora” hitelekről beszélt, hanem a tisztességes, szinte jótékony hitelekről beszélt.

De más baj is van az államadóssággal, a költségvetési hiánnyal.

Bár az állam valóságos termelő, és tud hasznos beruházásokat tenni (pl. ez egészséges szakképzet munkaerő növelése hasznos beruházás), de nem pénztermelő. A hasznos termelését, beruházásait nem tudja pénzre váltani. Vagyis az állam a túlköltekezését, a felvett hitelt biztosan csak az adófizetők kontójára tudja visszafizetni. Ha feltételezzük, hogy a felvett hitelt is, az adófizetők javára fordította, akkor is ezt az adófizetők fizetik vissza, vagyis nem történik semmi. Azaz mégis történik, van fölösleges adminisztráció, van egy fölösleges felhajtás, van egyfajta zsarolhatóság, és van egy fölösleges kamatfizetés.

A probléma másik megközelítése pedig az hogy, nem lehet feltételezni, hogy a felvett hitelt az állami vezetők, a pénzügyi főszakemberek az adófizetők javára fordítják. Ugyanis a vezetők nemtörődömsége, tudatlansága, korrupciója az állam rossz hatékonyságú működése, átalagosan elveszi a költségvetés 20%-át.

Lehet, hogy konkrétan a hitel ide, vagy oda van címkézve, de másik oldalon, az említtek miatt van egy  veszteség.

Ez azt jelenti, hogy a költségvetési hiány (pl. 2- 5-10%) nem más, mint az állami vezetők nemtörődömsége, tudatlansága, korrupciója miatti, rosszul működő állam veszteségeinek kiegyenlítése hitelfelvétel útján. Egyszerűbben: az állami vezetők hanyagságára, de magas fizetésére, pozíciójára, korrupciójára fordítódik a hitel, ebből adódik a költségvetési hiány.

Folytassuk azzal, amivel az adózást befejezetem.

Az optimális állam nagyságának, erősségének szerepének a meghatározása, kialakítása és ezek szerint a helyes költségvetés, majd mindezek szerint a helyes adózás kialakítása. B/21 ábra.

A költségvetés feladatait a következő nagy részekre bonthatjuk.

Az optimális állam nagyság tervezése és az optimális összes adó tervezése. Ez azért költségvetési feladat, mert ez adja ki az optimális összes költségvetést.

Az állam bevételeinek és kiadásainak pontos regisztrálása, és azok összhangba hozása, adott évben és legalább egy évre előrelátóan.

Az átlagos összes adó lebontása a közösségi területekre, ezen belül az állami területekre, ezen belül a konkrét testületekre, intézményekre, szervekre, vállalatokra. Az állam belső struktúrájának magváltoztatása.

Az első nagy fejezet tehát az optimális állam megtervezése kialakítása és ezek szerint az összes adó tervezése, ami egyben kiadja az összes költségvetést.

Már megint az optimális államról lesz szó. Erről már rengeteget beszéltem, szinte már én is unom mégsem tehetem meg, hogy itt ne beszéljek róla, jóllehet e beszéd nagy része lényegében ismétlés lesz.

Azonban a költségvetés erősen összefügg a termelés (szoláltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrával is. Hiszen az állami költségvetés közvetlen meghatározza az állam termelési szolgáltatási struktúráját, az pedig meghatározza a fogyasztásstruktúrát, legalábbis annak jelentős részét. Közvetve pedig hatással van magángazdasági termelés (szolgáltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrára.

Ezért a költségvetés problémakörét meg kellene előznie a termelés és fogyasztásstruktúra problémakörének elemzése. Én végül is úgy döntöttem, hogy az adózás után teszem a költségvetést, és a termelés és fogyasztásstruktúra problémaköre ezután következik. 

Kitérés a B/10/b ábrára. Az ábrán elég szépen fel vannak sorolva a költségvetés alapvető céljai. Valamint világosan látszik, hogy a költségvetésnek kettő egymással összefüggő de azért különböző problémaköre van: a költségvetés nagysága és a költségvetés struktúrája. Valamint az ábrán utalások vannak a költségvetés alapvető összefüggéseire. Az állami árakkal való összefüggésekre. Az állami hitelezéssel való összefüggésre. Az adózással kapcsolatos összefüggésre. Ez utóbbiról szól az alábbi ismételt fejezetrész.

 Az adózás és a költségvetés közötti egyéb összefüggések.

Az ábra alsó része tulajdonképpen a költségvetésről, azaz az adó felhasználásáról szól. Világos hogy az adózás elsődleges célja költségvetés biztosítása. Van azonban az adózásnak egy önálló aspektusa is. Az adózás elsődleges célja mégis a költségvetés, azaz az irányító és szolgáltató és gondoskodó állam fenntartása. Hiába jó az adózás (mértéke struktúrája), ha azt rosszul pazarlóan, rossz célokra használják fel. Mindenek ellőtt tehát az adó felhasználását kell rendbe tenni. Az optimális állam, az emberek igénye, mindkettőre egyformán hat.

Az adózás azonban nem teljesen alárendelt szereplő. Mert az is igaz, hogy nem lehet igazán jó költségvetést készíteni, ha rossz az adó mértéke.

Az önálló aspektus azonban az adózás struktúrájában rejlik. Az  adózás struktúrája: kitől, mit, mennyit, hogyan  veszek el. (Az adózás struktúrája egyben magában rejti az adózás céljait is.) A költségvetés struktúrája: kenek, mit, mennyit, hogyan adok. (A költségvetés struktúrája egyben magában rejti a költségvetés céljait is.) Az egyik tehát az elvételről szól a másik az adásról (újraelosztásról) szól. Világos hogy ez két eltérő dolog. Azonban az adózással, az elvétellel is lehet befolyásolni, irányítani. Ezért az adóztatás is fontos eszköze az államnak. Amit növelni akarok attól kevesebbet, vagy nem veszek el, amit csökkenteni akarok, attól többet veszek el. Ellenben ezt az alapképletet is sok minden módosítja.

Tehát a két struktúra más, de összefügg, ill. érdemes összeilleszteni.  Pl. gazdagoktól, többet veszek el (adózás) és szegényeknek többet adok (költségvetés). Az értéktelent termelőktől elveszem (adózás) és az értékeset termelőknek adom (költségvetés). Ezek összefüggő láncolatok.

Számos más összefüggés is van pl. a teljes adózási összeg szinte azonos a költségvetési összeggel. Azért nem teljesen, mert vannak az állami hitelezési összegek, és az állami árak amelyek hozzájárulnak a költségvetési összeghez.

Aztán az állam nagysága, az emberek igénye, az állam iránti bizalom, egyaránt fontos tényezője az adózásnak (módosítják a befizetett adót) is és a költségvetésnek is.

Általában az állam nagysága és a költségvetés.  

Az államot még egy társasház működéséhez is hasonlíthatjuk. Vannak magánlakások és közös helységek, területek. A közös területek fejlesztést eldönti a ház állapota, a lakók ilyen irányú igénye, a lakók gazdagsága. Az igénnyel kapcsolatban: laktam már olyan társasházban ahol lakóknak pazar lakása volt, de lépcsőház omladozott, a kert pedig inkább szemetes vadon volt, mintsem kert. Ebben a közösségben igen kis igény volt a közös területek minőségére.  A fejlesztést többnyire a közös költségből fedezik (adó) de lehetnek plusz fizetések plusz árak is.

A fejlesztésnek, ill. a közös költség elköltésének néhány elvi változata.

Egy kicsit emeljük a közös költséget, még kevés még kevés, még emeljük, most már sok, egy kicsit csökkentjük. Ez a kísérletező megoldás nem túl jó. Soha nem lesz egyensúly.  Másik szedjünk össze jó sok pénzt, aztán majd elköltjük. Ez nemzetgazságilag hektikus beruházást jelent, ingadozik a pénzegyensúly és munkaegyensúly.  Mindkettő azonban ennél jobb: számolás nélkül, és hirtelen költekezzünk, vegyünk fel hitelt aztán majd lesz valahogy. Számolva normális hitelt, átmenetileg (nem állandóan) persze fel lehet venni. A legjobb megoldás tervezzük meg a felújítást a közös költség elköltését és ennek arányában, de mérsékletesen és lakók egyetértésével emeljük, vagy csökkentsük a közös költséget. A közös költséggel arányosan pedig végrehajtják a jól megtervezett fejlesztéseket.

Ha a ház nagyjából rendben van csak kisebb karbantartásra, ill. az állapotfenntartásra van szükség akkor a közös költséget a lakók közös területekkel szembeni igényei és lakók pénztárcája, gazdagság határozza meg elsősorban. A lakók gazdagsága határozza meg, ez azt jelenti, hogy elsősorban lehetséges bevétel határozza meg. Ha omladozik a ház, ha megdől fal, ha minden pocsék állapotban van, akkor nincs mese, fel kell újítani. Akkor elsősorban a szükséges kiadások, a költségvetés határozza meg a közös költséget. Társadalmi soha nem mondhatjuk, hogy elég az állapot fenntartása. Csak azt mondhatjuk, hogy elég egyegyenletes fejlődés, vagy ennél többre van szükség lépcsős ugrásszerű, gyorsított fejlődésre. Minél gyorsabb a fejlődés annál nagyobb tervezettséget igényel. Társadalmi szinten gazdagságot elsősorban a összes termelés határozza meg, amit nevezhetünk az ország fejlettségének is. Ez általában összhangban van az átlagos életszínvonallal, viszont nem mindegy az emberek közötti különbség. Adott estben egy fejlett nagy össztermelésű ország a nagy különbségek miatt szegényebb, mint egy kisebb össztermelésű de igazságosabb, kisebb különbségű ország. 

Mivel megint az államról van szó egy általános, jellemző tévedést ill. megállapítást cáfolnák.  Sokak fejében valahogy az alakul ki, hogy a helyes és valóságos történelmi tendencia az, hogy az állam fokozatosan, szűkül, gyengül, veszít a jelentőségéből. Hogy miért alakult ki ez téves képzet, felfogás ennek több oka lehet. Néhányat azért megemlítenék. Az állam csak pazarló, korrupt, rossz hatékonyságú lehet. Ez persze nem igaz, lehet viszonylag hatékony tisztességes állam is. Továbbá összekeverik az állam centralizáltságát, diktatórikusságát az állam nagyságával, gondolván, hogy minél kevésbé centralizált diktatórikusabb az állam annál kisebbnek gyengébbnek kell lennie. Valójában éppen fordítva van a decentralizált állam, igényel nagyobb államot, a demokrácia is elég erős, nagy államot igényel. Azt se felejtsük el hogy az uralkodó osztályt kiszolgáló állam átfordul a népet lakosságot kiszolgáló állammá. Valójában valós történelmi tendencia is az, hogy az állam bővül, erősödik.  Az államkapitalizmusban, az állam több feladatot lát el, nagyobb, mint a klasszikus kapitalizmus állama. A klasszikus kapitalizmus állama több feladatot látott el nagyobb volt, mint a feudalista állam, és így tovább. Pl. a feudalizmusban nem volt okmánykezelés. Nem volt állami egészségügyi ellátás. Nem volt közoktatás és még lehetne sorolni. Az igazságszolgáltatás, a közbiztonság felügyelete, az adózás, a közutak, közterületek fejlesztése, stb. gyengébben szervezett, egyszerűbb kevésbé kiterjedt volt. Egy nyilvánvaló különbség, pl. a közlekedési szabályok és azok felügyelete. Nyilván hogy az is növeli a szükséges államot, hogy a technikai fejlődés több feladatot ad. A történelmi tendencia tehát az állam bővülése erősödése, feladatainak növekedése. Az megint más kérdés hogy ez a növekedés, erősödés nem lehet aránytalan nem lehet lineáris, nem léphet át bizonyos határokat. Abszolút mértékben tehát szó sem lehet az állam szűküléséről, gyengüléséről. Amiről szó lehet az a helyes növekedés beállítása.

Szét kell választani az összes költségvetés problémáját, az összes költségvetésen belüli költségvetési struktúra problémájától.

Természetesen először az összes költségvetést kell meghatározni.

Nézzünk egy egyszerű példát, pl. egy család költségvetését.

Az egyik, az okos család abból indul ki, hogy mennyi a család éves jövedelme. Majd számba veszi hogy az a következő évben, években mi minden kellene. Sajnos ideje lenne festeni, az autó is elöregedett, ideje lenne kicserélni. Ráadásul jó pár háztartási gép is cserére szorul. Már egy nagyobb külföldi út is esedékes. Az igények tehát meghaladják a bevételeket. Ugyanakkor az okos család tisztában van azzal, hogy folyamatosan hosszabb távon az igények nem haladhatják meg a bevételeket. Vannak évek, amikor meghaladják, de kell lenni éveknek, amelyeknek a megtakarítás időszakainak kell lenni. A másik elvi kiindulás hogy az igényeket úgy kell elosztani, hogy egy évben ne halmozódjon fel nagy deficit.

Az okos család az igényeit döntően saját megtakarításiból fedezi. Ha mégis hitelt vesz fel, akkor azt nagyon kiszámítva, mérsékelten teszi. Az okos család az összes bevételéből és összes kiadásból indul ki, a kiadás struktúráját ezen belül variálja. Továbbá, sokat, pontosan számol. Az okos állam is ezt teszi.

A másik család, a buta család nem számolgat, az aktuális igényeiből (idén ki kell festeni, kell egy új autó, stb.) indul ki, és pl. hitelt vesz fel. Ennél családnál a költségvetés struktúrája határozza meg az össze kiadást. Hosszabb távon persze ez a család rosszabbul fog élni.

A harmadik, a legokosabb család azonban mégis az igényeiből, terveiből fog kiindulni csakhogy azt előre megtervezi, és lebontja évekre. Egyszerűbben fogalmazva hosszabb távú terveket, irányterveket készít, és abból indul ki. Pl. X évben festünk, Z évben lecseréljük az autót, Y évben lecseréljük a hűtőt, stb.  Ez még több és még pontosabb számolást igényel, de megéri. Ellenben ez a család is eljut az éves összes bevétel és összes kiadás problémájához. Már azért is, mert az irányterv és a valóság azért soha nem fedi pontosan egymást. Ekkor a legokosabb család újabb pontos számolásba kezd, kiszámolja az éves összes költségvetést és annak optimális elosztását.

A buta család talán így gondolkodik: nem számít kiadás, csak az számít, hogy nagy legyen a termelés, nagy legyen a bevétel.  Ez a gondolkodás szükségszerűen a fölösleges kiadásokhoz vezet. A legokosabb család, a termelés mellett ugyanolyan fontosnak tarja a fölösleges kiadások problémáját.

Az állam esetében természetesen még több még pontosabb számolás szükséges, hiszen itt egy nemzet vagyonáról van szó. Kétségtelenül az sem jó, ha túl sok a felhasználatlan tartalék. De ennél is nagyobb baj, ha folyamatos eladósodás, adósságcsapda alakul ki.

Ne felejtsük el, hogy az államnak illene már a népnek szolgáltató államnak lenni. Tehát az állam elvileg szinte azonos (azonosnak kellene lenni) lakossággal, a nemzettel. Az biztos, ha az állam ráfarag, akkor lakosság farag rá. Sajnos az nem biztos, hogy az állam haszna az egyben a lakosság haszna.

Az állam (rendszer) átalakítása és a költségvetés.

Az állam (rendszer) átalakítása lehet normális egyenletes, de dinamikus. Lehet ennél nagyobb ütemű, nevezzük ezt nagyszabású reformnak. És lehet még nagyobb ütemű, nevezzük ezt rendszerváltásnak. Ugyanakkor lehet: átalakítás, ami az állam csökkentésével jár, átalakítás, ami az állam növelésével jár és átalakítás, ami az állam belső struktúrájának megváltoztatásával jár.

Továbbá átalakítás, ami emberek, eszközök, pénz változását igényelnek. És változás, amely csak átrendezést, átszervezést a feladatok, a munkák, átcsoportosítását igényli. Általában még nagyobb arányú, ütemű változások is, többnyire ez utóbbit igénylik és kevésbé az állami szolgáltatás az állami pénz megváltoztatását.  Ebben a fejezetben mégis elsősorban a pénzről lesz szó, amely mögött mindig embereknek eszközöknek kell lenni.

Sajnos korunkban muszáj nagyobb arányú ütemű változásról is elmélkedni. Itt van pl. Magyarország ahol nemrég volt egy rendszerváltás igaz csak követő, utánzó, de mégis nagy változást igénylő. Ez az állam csökkentésével járó változás volt. Magyarország jó példa arra: amit nem szabad csinálni.

Pökhendi nagyképű, önző vezetésünk egy kapkodó pökhendi, tervezetlen zavaros és igazságtalan változást produkált. Szerintem, át kellene írni a himnuszt, valahogy így: isten védd meg a magyart saját vezetésétől.

Én azért haragszom a külföldre is. Itt azért feltehető a kérdés: mi történt az 1990-es rendszerváltáskor e vonatkozásban? Segített akkor valaki valamiben. Lehet, hogy az akkori mínuszt cipeljük részben most is?  Általában elég segítséget kapott pl. Magyarország? Többek között az árak felzárkóztatásához, a gazdaság, mezőgazdaság Európához, illesztéséhez? A konvertibilis valuta kialakításához?

Az egész rendszerváltás egy rémálomhoz hasonlítható. De itt van már nyakunkon az újabb nagyobb reform. Ez nem rendszerváltás, de nagyobb reform. Valóban szükség van rá, csak nem úgy ahogy csinálják. Szükség van rá mert szinte mindent elcsesztek. A klasszikust nem merem idézni: elk…uk, de nagyon - mondásra gondolok.

Inkább néhány elv a jövő nagyobb arányú változásaival kapcsolatban.

A reformok, a változtatás szempontja.

A nemzeti, állami fejlesztési terv c. fejezetben szó volt, a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezésről (fejlesztésről).  A lényeg az, hogy a tervesszerű, tervezésnek fejlesztésnek (hosszabb távú, középtávú, rövid távú) szerves része az éves költségvetés.

Ha az államról van szó, akkor érdemes mindig a korábban taglalt közösségi területekből kiindulni. Nem mindegy hogy a közösségi területek összessége hogyan arányul magángazdasági területek összességéhez. Lényegében erről szól az optimális állam nagysága.

Mondjuk van negyven közösségi terület, vagyis van az államnak negyven nagyobb  feladatcsoportja.

A szükséges változások pedig legyenek a következő elnevezésűek.  Normális kis változás. Közepes (normálisnál nagyobb) változás.  Nagy változás (normálisnál jóval nagyobb) változás.

Normális kiegyensúlyozott változás, ha mind a negyven terület évről-évre kis normális változáson megy át ill. az, szükséges. Ez az egyenletes fejlődés ez az ami a termelésnövekedésből kijön, ez az ami nem igényli az összes költségvetés növelését. Ugyancsak normális és csak az állam belső struktúrájának az átrendezést jelenti, ha pl. a negyven területből, mondjuk tizenkettő közepes fejlesztést igényel.  Ekkor át kell rendezni a struktúrát és a költségvetést pl. így: 12 terület erősebben közepesen fejlődik 12 terület átmenetileg, stagnál, 26 terület kicsit normálisan fejlődik.

Ellenben a következő estekben a belső struktúra átrendezése mellett már szükség van az összes költségvetés (egyben az állam és az összes adó) növelésére is. Pl.  22-26 terület igényel nagyobb közepes fejlesztést. Vagy 15 terület igényel nagy (közepesnél nagyobb) fejlesztést. A variációkat persze estig lehet sorolni. A lényeg az hogy vannak abnormális időszakok amikor nagyarányú reformokra ill. rendszerváltozásra van szükség. Ezek az időszakok döntő többségben azért alakulnak ki, mert előtte nem volt normális egyenletes (kislépéses, de viszonylag dinamikus fejlődés. Kisebb hányadban kialakulhatnak mástól is.

Ráadásul ott van az, az elv hogy reformokat akkor kell csinálni, amikor szalad a szekér. Tehát ha ki alakulna ilyen változtatási szükség, akkor az első adandó (viszonylag minden rendben van) alkalmat meg kellene ragadni a nagyobb változtatásokhoz. Csak hogy a jelenlegi vezetés általában olyan ostoba és azt mondja: ha szalad a szekér, akkor minek változtatni. Jelenleg általában az a helyzet alakul ki hogy pont egy leromló, szakaszban elkerülhetetlen a változtatás.

Ha rendszerváltozásra van szükség, akkor az már általában kényszerhelyzet már kialakult egy válsághelyzet.

A nagyobb reformok azonban átmenetet képeznek az egyenletes, de dinamikus fejlődés és rendszerváltás között.   

A lényeg a következő, a jövő költségvetési szakembereinek a következőt is mérlegelni kell. Szükség lesz a jövőben több terület egyidejű nagyobb változtatására, vagyis nagyobb reformra. Ha igen akkor ezt érdemes egy viszonylag progresszív szakaszra tenni. Ha igen akkor ez azzal jár, hogy az összes költségvetés (egyben az állam nagysága, erőssége, az összes adó) növekszik, mert azért területek fejlesztése, átalakítása általában azért pénzt is igényel.

Ellenben vannak más tényezők is. Nem mindegy például, hogy nagyobb reform valós hasznos privatizációt igényel vagy csak kevert privatizáció, jön létre. Vagy mindkettő de milyen arányban. És az sem mindegy hogy eközben mekkora belső struktúraváltás szükséges.  

A valós és hasznos privatizáció, ill. a kevert (látszat) privatizáció szempontja.

Kétségkívül a Kádár rendszerben az volt helyzet hogy a magángazdasági területeket államosították. Ezek privatizációját nevezhetjük valódi, és hasznos privatizációnak. Ezt az állam csökkentésével járna optimális estben.  Pl. privatizálnak egy állami taxi vállalatot. Az egyik probléma, hogy ki mit mennyit fizet ezért. (Vannak még fontos szempontok pl demokratikus dolgozói a privatizáció, vagy korrupt, kirekesztő, stb. ezekkel más fejezetben foglakozom.) a másik szempont, hogy a privatizáció után mi van. Az állami bevétel nő vagy csökken. És mi van a kiadással, ezt is mérlegelni kell. Az állami vezetés eltűnik, tehát elvileg kisebb lesz a kiadás. Eltűnik, ha csak nem teszik át máshová. Sőt az újabb vezetések is beteszik az államba vagy annak közelébe a saját klientúrájukat. Ez történt kis hazánkban. Hiába volt valós privatizáció, az állam nem csökkent. Tehát ha valós hasznos privatizáció van akkor az államnak csökkeni kellene a költségvetésnek, adónak csökkeni kellene. Egy kicsit más a helyzet, ha pl. a távolsági buszközlekedést privatizálják. Taxival nem muszáj közlekedni, de valahogy muszáj és ezt elégíti ki a tömegközlekedés beleértve a távolsági buszközlekedést.  Ez szerintem kevert (látszat) privatizáció. Itt már érvényesül az, hogy az állampolgár nem választhat szabadon a fogyasztásban, árban, fizetésben. A szolidaritás az egyenlőség, esélyegyenlőség elve is érvényesül. Az igazságos fejlett állam nem mondhatja, hogy ezentúl ez már magánvállalkozás és az állampolgár dolga intézzék el ők egymás között. Csak azt mondhatja a társdalom gazdaság érdeke, hogy mindenki tudjon közlekedni. Ezért az állam vagy a busz árakat tartja alacsonyan, vagy másképpen kompenzálja az állampolgárokat, főleg a szegényeket. Két megoldás lehet. Vagy adóból fizet a magánvállalkozásnak egy árkiegészítést, ez közvetlenül megjelenik a költségvetésben. Szerintem ez jobb egyszerűbb megoldás. Vagy nem így kompenzál, hanem a következőt teszi. Azt mondja, hogy az állami területek általában magas árainak, mondjuk felével kompenzálja szegényeket rászorulókat. Ekkor is ennyivel magasabbnak kell lenni az összes adónak költségvetésnek. Ugyanakkor magánvállalkozóval állandóan harcban fog állni, mert az a monopol helyzetét kihasználva egyre nagyobb bevételre törekszik, Ezért mondtam hogy a legjobb megoldás, ha állami területeket a hatékony tisztességes állam üzemelteti. Ugyanakkor e területen is lehetséges kiegészítő magángazdaság. Egy magánvállalkozó vesz egy buszt és fuvaroz. Ez is valós és hasznos privatizáció. Az állam néhány lehetséges számolási módja. A nemzeti összterméknek hány százalékát teszi ki a tömegközlekedés. Mondjuk 2%-át. Mivel ez terület mondjuk 90%-ban állami feladat és az államnak ezt 50%-ban kell támogatni, tehát ez a terület az állam részéről, a költségvetés részéről a nemzeti össztermelés 0.9%-át igényli. Emellett számolhat így: eddig X pénzt költött az állam a tömegközlekedésre. A tömegközlekedés árai általában 30%kal magasabbak a kelleténél, annál hogy ezt szegényréteg, a lakosság gond nélkül ki tudja fizetni. Ezért ezt területet így vagy úgy kompenzálni kell. A költségvetést X összeg 30%-val emelni kell. Igaz hogy költségvetés emelkedése optimális esetben bejöhet ebből a különbségből: az állami területet üzemeltető magánvállalkozó nem igényel pénzt, sőt még adót is fizet. 

Vagy emellett számolhat így. A közelmúltban a következő folyamat zajlott le. Történt egy 5%-os hasznos privatizáció, és történt egy 10%-os kevert (látszat) privatizáció. Ezért e terület költségvetését csak 5%-kal csökkentem. Ezt a három számolást elvégzi, akkor nagyjából kijön, hogy a privatizációból adódóan hogy lakul a költségvetés.

Ebben a számolásba még nincs benne a fejlesztés beruházás, az egy külön téma.

A tisztán állami áraknak is általában döntően alacsonyabbnak kell lenni, mint ha magángazdasági területen működne a vállalkozás. Két ok miatt lesz egy vállalat állami vállalat. Mert az árainak alacsonyabbnak kell lenni, nem lehet profitorientált. Viszonylagos nyereségorientált azonban lehet. A másik ok, pedig az hogy magánvállalat monopolhelyzetben lenne és így állandó harc visszaélés, fenyeget. Ha az állami vállalat árai nem fedezik a költséget, akkor azt a költségvetésből kell fedezni. Az állami árakat bár az állam bevételei nem érdemes költségvetésbe belekeverni úgy kell kezelni, mint az adott állami vállalat bevétele. Az adott állami vállalat ezért ennyivel kevesebb költségvetési pénzt kap. Ha nőnek az állami árak, akkor általában költségvetésnek csökkeni kell. Másik oldalon nőni kell, mert ha túl magas az ár akkor azt kompenzálni kell. Normális esetben egy állami vállalat nem csinálhat túl magas árat. Optimális esetben az állam minden állami terület árait szinte egyenként magvizsgája és egyenként intézkedik. A költségvetési testület viszont csak azt teheti, hogy  megnézi az állami területek árait, és ha azok túl magasak, akkor azt valahogy kompenzálja. Ugyanakkor arra is számít, hogy az állami területek árainak növekedésével emelkedik az állam pénze, mert vagy csökken kiadás, vagy nő a bevétel. Ezt a bevétel-növekedést azonban pontosan kell tudni.

A nemzeti fejlesztési terv az állami fejlesztésesek terve.

Ezt is meg kell nézni a költségvetés összeállításnál. Ez magában foglalja magángazdaság fejlesztést is. Pl. fejleszteni kell a bio-termelést, kisüzemi kisgépes mezőgazdaságot, a gyógy-turizmust, a bioenergia-termelést. A  magángazdaság fejlesztése is igényelhet állami pénzt az is igaz hogy ez normális esetbe nem költségvetésen keresztül hanem az állami hitelrendszeren keresztül mozog. Egy része azonban érintheti a költségvetést. Másfelől nemzeti fejlesztési terv az állami fejlesztéseket is tartalmazza, pl., autópálya-építés, hídépítés metróépítés. A nemzeti fejlesztési terv akkor jó, ha minden állami területről és magángazdasági területről minden termelési és szolgáltatási ágazatról mond valamit. Ha összességében nő beruházás, akkor az összes költségvetést emelni kell. Ezen kívül a fejlesztési terv kihathat a közösségi területek arányaira, az állam belső struktúrájára is.

A nemzeti, állami fejlesztési terv c. fejezetben szó volt, a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezésről (fejlesztésről).  A lényeg az, hogy a tervesszerű fejlesztésnek (hosszabb távú, középtávú, rövid távú) szerves része az éves költségvetés.

Az ország fejlettsége és a költségvetés.

Az állam nagysága nyilván egyfelől a lakosság számával arányos. Kissé arányos az ország nagyságával.  Másfelől arányos az összes termeléssel, amely kifejezi az ország gazdasági fejlettségét és magángazdaság nagyságát fejlettségét. Tehát az állam alapnagyságát ezekhez mért százalékok pl., az egy főre eső összes termelés adja meg. Az állam nagyságát most leszűkítjük az összes költségvetésre, az összes adóra. A modern fejlett államok egy főre jutó költségvetése, az egy főre jutó összes termelés 34-66% között váltakozhat, de ebben már figyelembe kell venni az állam hatékonyságát.

Az állam hatékonysága és költségvetés. Minél hatékonyabb, szervezettebb, kevésbé bürokratikus és egyébként tisztességesebb, kevésbé korrupt az állam annál kisebb állam képes ugyanazt a feladatot ellátni. A hatékonyságot különböző módokon fel lehet mérni. Pl. hány munkaóra, hány ember szükséges egy faladatnak (van 1000 ember ellátására) az ellátására X országban és Y országban. Ha ezt a vizsgálatot szinte minden országban egyenlő és sok feladatra kivetve elvégzik, nagyjából kijön az állam hatékonysága. Pl. az alapvető okmányok kezelése, egy bírósági per lefolytatása, egy-egy általános közlekedés ellenőrzés, szankció, egy gyerek közoktatása (általános iskolai), egy vakbélműtét, más orvosi beavatkozások, stb. hány embert, munkaórát igényelnek. A jövőben minden állam tisztában lesz, hogy kb. milyen hatékonyságú. Ez csak nemzetközi összehasonlítással megy, még akkor is, ha egyes estekben magángazdasággal is össze lehet hasonlítani. Persze a minőség kérdéses. A minőséget is lehet külön vizsgálni, és kettőből lehet következtetni az állam hatékonyságára. A korrupciót és más összetevőket külön is lehet mérni (hozzávetőlegesen) és ezt is be lehet számítani az állam hatékonyságába. A hatékonyságot pl. egy szorzószám, jelezheti. Mondjuk a nemzetközi, és az országon belüli számolás a következő. A leghatékonyabb országban 1 lesz a szorzószám. Pl., ha ott 40% az összes költségvetés, akkor ott 40% az állami munka, az állami feladatellátás, szolgáltatás a magángazdasághoz képest. A legkevésbé hatékony országban a szorzószám pl. 0,7% akkor ott 40%-os pénz költségvetés mellett csak 28%-nyi szolgáltatást nyújt az állam. Egy modern államban ez kevés ezért elsősorban a hatékonyságot kell a saját eszközeivel fejleszteni. Erről egy külön fejezet szól. Ha közepesen hatékony az állam, akkor pl. a  40%-ot 0,85-tel kell szorozni, vagyis az állam valóságos feladatellátása, szolgáltatása 34%-os. A hatékonyságtól független kérdés: mennyi feladata legyen az államnak, mekkora legyen az állami szolgáltatások aránya? Pl. a pénzbeli költségvetés már be van szorozva  hatékonysági együtthatóval, és az jön ki, hogy az egyik országban 50%-os a tényleges ( már hatékonyságot is beszámító) állam nagysága, a másik országban 34%-os. Azt kell megvizsgálni, hogy ez rendben van, vagy nincs rendben. Adott esetben, helyzetben, mindkettő rendben lehet, de más esetben, helyzetben az egyik, vagy a másik, nincs rendben (nem jó, nem optimális). Persze az is lehet, hogy egyik sincs rendben.

Nézzük azonban a lényeget. Az állam nagysága és az állam hatékonysága lényegében két különböző probléma. Ha szűkítjük az államot, attól még nem lesz hatékonyabb, tisztességesebb. Az állam lényegi nagysága az, hogy mennyi feladatot lát el, mennyi és milyen minőségű szolgáltatást nyújt. Az állam, lényegtelen nagysága az, hogy mennyi emberből áll, mennyi munkaóra és pénz kell a működtetéséhez. Ha lesz egy felmérés az állam nagyságról, akkor remélhetőleg lényegi nagyságát is nézik. A fejezetben a lényegi nagyságról van szó. A hatékonyság is fontos annak is megvannak feladatai, az egy másik rendszertényező. A közvetlen összefüggés talán annyi, hogy amennyiben rossz hatékonyságú az állam akkor általában valamivel csökkenteni kell. A költségvetési testület, kénytelen a lényegtelen nagysághoz igazodni,  legfeljebb azt teheti, hogy egy minimális mértékben csökkenti költségvetést ha rossz hatékonyságú az állam. Főleg akkor teheti ezt, ha az állam hatékonyságát növelő intézkedéseket tapasztal. Továbbá azt teheti, hogy figyelmezteti a másik testületet, hogy szerinte rossz hatékonyságú az állam.

A következő tényező, szempont az ország gazdagsága fejlettsége.

Elméletileg a következőről van szó. Tételezzük fel, hogy van két ország, két állam. És az mindenben megegyezik, kivéve abban hogy az egyikben 20ezer euró a GDP, a másikban 10ezer euró a GDP. Itt azért meg kell jegyezni, hogy jövőben az ország fejlettségét nem a GDP fogja meghatározni, hanem a tényleges hasznos termelés, és ebből eredő tényleges önérdemű életszínvonal. A lényeg ez van két ország, amelyben az egyik kétszer olyan gazdag fejlett, mint a másik, egyébként mindenben egyeznek. A kérdés az, hogy a költségvetés ( az állam nagysága feladatai szolgáltatási milyen arányúak legyenek ezekben az országokban?

Itt azért meg kell jegyezni: minél fejlettebb egy ország általában annál nagyobb a közösségi gondoskodás igénye, igaz ez részben lehet kisközösségi gondoskodás is. Minél szegényebb fejletlenebb egy ország, általában annál nagyobb családon belüli gondoskodás aránya, ill. annak igénye. Ezt azonban most felejtsük el, nézzünk más szempontokat.

Az állam szervettsége sem ide tartozik, mert az, az állam hatékonyságába tartozik.

A hatalmi vagyoni tömeg sem ide tartozik mert az benne van a GDP-ben. Itt azért megint meg kell állani és ki kell térni. Tehát az egyik országban kétszer akkora jólét, minta másikban, ezért kb. kétszer akkora az egy főre jutó vagyoni tömeg amely arányos hatalmi tömeggel. Az állam nagyságát, feladatait, szolgáltatásait ez nyilván meghatározza azonos irányban, de nem egyenes arányban. Vagyis kétszer akkor GDP nem jelent kétszer akkora államot, ha egyébként minden más tényező egyenlő. Mondjuk azt, hogy komoly számolás után az jön ki hogy 100%-os GDP növekedés plusz 15%-os államnövekedést igényel, ill. ez az optimális. (Feltételezve, hogy mindkét országban egyformán hatékony és tisztességes állam van.) Mit jelent ez az előző két ország esetében. A 34%-os, de 100%-kal kisebb GDP, a 100%-kal nagyobb GDP-vel rendelkező ország költségvetése ekkor 34+5%=39% Tehát egyenlő feltételeknél az rendben van ha egy 10 ezer GDP-is ország  államának összes költségvetése 34%, egy 20ezer GDP-is ország államának költségvetése kb. 39 %.

Itt viszont bejön egy újabb tényező, mégpedig az hogy a fejlett országban nagyobb igénynek kell lenni a lelki szükségletek ( igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) és az állam ezeket jobban ki tudja elégíteni ( fejlettebb a az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az önkormányzatiság, stb.).

Továbbá a fejlettebb országban a minőségi anyagi szükségletek (egészség, egészséges környezet, természetóvás, tudás, stb.) igénye is nagyobb, ill. az állam ezeket is jobban ki tudja elégíteni (fejlettebb az egészségügy, a környezetvédelem, a közoktatás, stb.).

Ugyanakkor van még egy másodlagos tényező ez pedig az hogy fejlettebb országban a magánvállalkozások és az egyének is több adót képesek befizetni, úgy hogy közben nem mennek tönkre, nem erősödik a feketegazdaság, stb.

Ez azt jelenti hogy a fejlettebb ország költségvetése további 15%-kal lehet magasabb. Tehát a 39+6=45% Azt mondhatjuk, tehát hogyha az igények ( kultúra a szokások ) azonosak és más is azonos, pl. hatékonyság, akkor egy 10ezer GDP-is ország költségvetése a 10 ezres GDP 34%-nak,  a 20 ezer GDP-is ország költségvetésének, a 20 ezer GDP 45%-nak kell lenni.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy 10 ezer GDP is ország évi 4%-os növekedéssel 25 év alatt éri el a 20ezer GDP-it. Ezen 25 év alatt azonban az államnak összesen 30%-kal jobban kell növekednie, mint a magángazdaságnak. Ez azt jelenti, hogy évenként az állam az arányos növekedésen felül plusz kb. 1,2%-kal növekszik, a magángazdaság ennek megfelelően önmagához képest 1,2%-kal gyengül. Vagyis pontosabban az állam önmagához képest erősebben fog növekedni, a másik is növekszik csak önmagához képest kevésbé. Ez azt jelenti, hogy egy alacsonyan fejlett országban az összes adót és költségvetést évenként kb. plusz 1,2%-kal kell, lehet növelni. Pontosan, pl., egy ország GDP-je 10 ezer euró. Ez nő egy évben 10400 euróra. Ebből az összes adó költségvetés 34%-nál 3536 euró lenne de ez növekedhet 42,4-el,  ami 10milliós népességnél 424 millió euró.  Ekkor az összes költségvetés már 34,4% lesz. 25 év múlva az összes költségvetés eléri kb. a 45%-ot.  Ugyanakkor ez a tendencia ezzel az intenzitással csak egy darabig mehet, mondjuk addig, amíg az ország el nem ér egy közepesen fejlett állapotot mondjuk a 20 ezres GDP-it és a 45%-os államot. Ha tovább menne ez a tendencia, akkor az állam gyorsan átlépné a 66%-os felső határt. Ezért a tendenciának lassulni kell, vagyis a közepesen fejlett országokban már kisebb plusz államnövekedés szükséges. 4%-os termelésnövekedés mellett nem 1,2%-os, hanem 0,8%-os. Sőt ha az állam átlép egy magasabb fejlettségi állapotot (pl. 40 ezres euró és 55%-os állam) még kisebbre kell venni ezt a tendenciát, mondjuk 0,4%-ra.

Nevezzük ezt az egészet: az ország (gazdasági régió) fejlettségi szintjének megfelelő államnagyság kiszámításának. Megjegyzem ez, az egész nem pontos számolás, csak egy lehetséges elvet vázol. Ez is csak egy szempont a sok közül.

A lakosság többség igényének figyelembe vétele.

A C/15 melléklet egy lehetséges (jövőbeli) szavazólap vázlata. Szerintem a vázlat elég részletes, ha valaki figyelmesen végigolvassa, kiderül, hogy miről is szól ez az egész, mi szerepe, az értelme és a lehetséges megvalósítása. Mivel nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni ezért csak néhány kiegészítő megjegyzést tennék. Természetesen itt arról a sokat emlegetett elméletről van szó, hogy a költségvetés ( az állam nagysága, az összes adó) akkor lehet pontos, ha igazodik a lakosság igényéhez, amely részben a hagyományokból, a kultúrából ered. A lakosság igényéhez mind az összes költségvetésnek mind az állam belső szerkezetének, az egyes szolgáltatás arányainak igazodni kell. Ha nem igazodik akkor elsősorban elégedetlenséget és kényszerűséget szül és ebből több probléma adódik. Egyébként az elégedettség önmagában is életszínvonal-meghatározó. A költségvetéssel kapcsolatos szavazást érdemes évenként, de legalább kétévente megtartani.

Inkább a szavazólap kapcsán a közvetlen demokráciáról elmélkednék. Bár ez a későbbi fejezetek témája, de szavazólap itt jelenik meg, és nem mehetek el a téma mellett szó nélkül.

Az a szavazólapból is kiderül, hogy a jövő népszavazása egészen más felfogásban fog történni (nagy valószínűséggel) mint a jelenlegi. Csak vázlatosan a különbségek. A népszavazás, és egyben közvélemény-kutatás is, a kettő nem választódik szét. A jövőben lesznek állandó népszavazások, az egyik ilyen, éppen a költségvetéssel kapcsolatos lesz. A jövő szavazásainak jelentős részét éppen az állam, ill. a törvények biztosítják. Nem lesz tehát mindig szavazás a szavazásról, aláírásgyűjtés. A jövő népszavazása nem különleges esemény lesz, hanem a rendszer egy bejáratott rendszeresen alkalmazott intézménye, módszere lesz. A jövő népszavazása sokkal szélesebb körű lesz, szinte minden témában lehetséges lesz. Mint mondtam alapvetően két csoport lesz. A kötelező népszavazás, és a kezdeményezett népszavazás. Ez utóbbi is szélesebb körű, (témák kevésbé lesznek tiltva, kevesebb aláírás szükséges, stb.), illetve több lesz, mint jelenleg. Emlékeztetném a kedves olvasót, hogy jelenleg egyszerűen tilos a költségvetéssel kapcsolatos kérdésekben népszavazást tartani. A jövőben ez nemhogy lehetséges lesz, de éppen ez lesz az egyik legfontosabb rendszeres szavazás. Természetesen ezen kívül még számos ügyben területen lesz népszavazás, közvélemény-kutatás. Pl. egy-egy fontosabb törvény kapcsán. Pl. az elit vezetés kiválasztásának kapcsán. Az összes népszavazás, népválasztás, ehhez hasonló egyszerű eljárás keretében történik.  A szavazásban több összefüggő téma össze lesz kapcsolva. Egyszerűbb, ésszerűbb pl. adott esetben egyben, rögtön szavazni a vagyoni különbségekről, illetve felmérni az emberek elégedettségét, amely az életszínvonal része.

A jövő szavazása sokkal egyszerűbb, és egyben olcsóbb és megvalósíthatóbb lesz. Nem lesz kijelölt nap, nem lesznek szavazófülkék, és még sorolhatnám. A visszaéléseket egészen egyszerűen pl. egy azonosító számmal, fogják meggátolni. A jövő szavazásában az objektív tájékoztatást, közvetlenül a szavazólaphoz is csatolják. Azért „is”, mert természetesen, az előzetes társadalmi, tájékoztatás és vita megmarad. De azért az is objektívabb lesz, mint jelenleg.

A mellékelt szavazólap talán arra is jó példa, hogy viszonylag bonyolultabb kérdéseket is népszavazásra lehet bocsátani. A jövő népszavazásában szinte mindig részt fog venni egy reprezentatív szavazócsoport.  A jövő népszavazása nem arról szól, hogy egy kérdést az idők végezetéig csakis a lakosság dönt el. Arról szól, hogy sok kérdést, egy ideig, részben a lakosság dönt el.

Ugyanakkor a közvetlen demokrácia rendszeréhez, (pl. a költségvetésről szóló szavazáshoz) is egy a maitól eltérő légkör, közfelfogás szükséges. Egyfelől a szükség van egy nagyfokú bizalomra az állammal szemben. Bízni kell, abban hogy  az állam nem él vissza a szavazatokkal. Abban, hogy a szavazásnak van értelme, az közérdekű, érdemes ezzel foglalkozni, erre időt, energiát fordítani.   Az embereknek a népszavazást (közvélemény-kutatást) természetes, mindennapos és szinte kötelességszerű tevékenységnek fogják tekinteni, legalábbis remélhetőleg.

Nagyjából erről fog szólni a közvetlen demokrácia legfontosabb része, a népszavazás.

Térjünk azonban vissza a költségvetés témájához. 

A biztonsági, feszültségi és költségvetési tartalék.

Ez egyrészt arra szolgál, hogy az állam gazdálkodása ne legyen feszített. Másrészt pedig, mindig jöhet valamilyen nem várt esemény, pl. természeti katasztrófa amely, pénzt és egyébként munkát is igényel. Harmadrészt az átmeneti, legfeljebb 1%-os költségvetési hiányt ebből lehet pótolni, a többlet pedig ide mehet be.

A jövő költségvetése mindig a plusz 4-6% biztonsági tartaléktól megy a plusz 4-6%-os biztonsági tartalékig. Tehát nem mínuszos lesz állandóan, hanem pluszos. Emellett persze az teljesül hogy a az összes adó mindig megegyezik az összes költségvetéssel, ill. az állam bevétele, megegyezik a kiadással.

Hogy ne kavarodjunk bele a problémába, tisztázzuk.  Egyfelől van az összes költségvetés problémaköre. Másrészt van az összes költségvetésen belül, az állam belső struktúrájának (ágazatainak, területeinek, feladatainak egymáshoz viszonyuló arányainak) megváltoztatása, ill. ennek a problémaköre.

A költségvetés elvi mechanizmusa 

Megint meg kell jegyezni, nem a jelenlegi gyakorlatból indulok ki, hanem egy elképzelt, egy végiggondolt, logikailag stimmelő rendszerből. Mondhatjuk azt is: remélhetőleg ehhez hasonló lesz a jövő költségvetése.

A hosszabb távú sorrend vázlatosan a következő. A szakemberek már előre megállapítják, az adott (ekkor még csak a következő évekről van szó) év optimális nagyságát. E szerint alakítják az adózás százalékát, az adóbevételt, majd a befolyó összes adó adja ki az összes költségvetést. Az összes költségvetést pedig szintén kissé előre pedig felosztják, és megfelelően odaadják az optimális állam struktúrájának, feladatainak, arányában. 

Az adott évben, sőt ha pontosságra törekednek az adott félévben sőt negyedévben az állam bevételeinek, és kiadásainak meg kell egyezni. Szerintem az állam funkciói a lehető leginkább szét lesznek választva. A nyugdíjrendszer, a pénzkibocsátás, az állami hitelfelvétel, hitelnyújtás szét lesz választva az adó és költségvetési rendszertől. Az állam legnagyobb, legjellemzőbb bevétele az adó, és legnagyobb legjellemzőbb kiadása költségvetés. Maradjunk abban, hogy a adott évben, adott félévben, adott negyedévben az összes adónak meg kell egyezni az összes költségvetéssel. Milyen problémákat okoz, ha nem egyezik meg. Egyrészt, mint tudjuk a pénz körbe forog. Ha pl. a költségvetés több mint az adó, akkor, az állami béreken, állami költekezéseken  keresztül több pénz folyik vissza gazdaságba, mint amennyi kijön abból. Ez felborítja pénzegyensúlyt. Ráadásul ezt többletpénzt össze kell valahonnan szedni és ez eladósodással járhat. Ha nem is jár eladósodással a pénzegyensúly mindenképpen felbomlik. Egyébként ezt a nevezik költségvetési hiánynak. Természetesen, ha az adó jóval több, mint a költségvetés az is felbontja a pénzegyensúlyt, igaz ez a kisebbik rossz. A pénzegyensúly felbomlása általában inflációval jár. Nemcsak a pénzegyensúly bomlik fel, hanem munka-fogyasztás és jövedelem egyensúly is. Az adó nagyságának arányában kevesebbet fogyasztanak az emberek. Az árakat, jövedelmeket viszont beállítja az adó, ill. az állami árak, állami bérek, állami költekezések. Ha az állam többet költ, akkor általában az árak rosszul lesznek beállítva, és az összes jövedelem nem annyi lesz mint az összes ár ( ártömeg, árbevétel) tehát itt is egyensúlytalanság lép fel. Persze akkor is felborul, az egyensúly, persze fordítva,  ha az állam sokkal kevesebbet költ mint az adó. Ekkor sem stimmelnek az árak és a jövedelmek.   Tehát optimális esetben, adott időszakban az összes adó és az összes költségvetés megegyezik. Ez pedig azt jelenti, hogy akkora lehet a költségvetés amekkora az összes adó, vagyis amennyi adó (adó járulék, illetmény, stb.) befolyik.

A költségvetés biztonságos számítása: a két részre osztott költségvetés. Arra is számítnak, hogy a legrosszabb variáció jön be, és a viszonylag a legkisebb adó jön be. Ezért a költségvetés két részből áll. A legkisebb biztosan bejövő összes adót, már előző évben a következő évben kikalkulált állami struktúrájának, faladatainak, területeinek  megfelelően. Majd a lehetséges többletbevételt is felosztják megfelelően. Tehát nem történik semmi probléma, ha többletbevétel keletkezik, mert annak a helye is ki van találva előre. Viszont akkor sem történik semmi baj, ha esetleg kisebb lesz a bevétel.  Egyébként semmi mást nem tesznek a jövő szakemberei, csak úgy gondolkodnak, tesznek, mint egy előrelátó, pontos óvatos háziasszony, vagy mint egy óvatos vállalati könyvelő.

Mint mondtam, nem ismerem a jelenlegi gyakorlatot, eljárást, de valami nagyon nem stimmel, ha ilyen dolgok vannak: költségvetési hiány, kalkulált költségvetési, hiány, pótköltségvetés, stb..  Egy sereg dolgot nem is értek.

Ha valakinek (egyén vállalat, állam) állandóan pl. 3%-os hiánya van akkor mindig mínusz 3%- tól  megy mínusz 3%ig vagyis ugyanannyi a felhasználható pénze mint akinek nincs tartozása vagy éppen mindig 3%-os többlete van. Legfeljebb akkor jut egy kevés többletbevételhez, amikor az adósságát felhalmozza. Ennek azonban az ára komoly: a felhalmozáskor kialakulnak az egyensúlytalanságok, végig, amíg mínuszban van késélen táncol, és ráadásul ott van a kamatos visszafizetés. Tehát nem értem ezt az eladósodási logikát, miért jó a költségvetési hiány. Általában nem értem azokat akik azt mondják hogy a hitelfelvétel az eladósodás az jó hosszú távú stratégia. Ha ez jó stratégia lenne akkor a hitelnyújtók ostobák, tönkre kellene menni nekik.  Azt meg végképpen nem értem, hogy jöhet össze ennél nagyobb, már a jelenlegi elmélet szerinti nagyobb költségvetési hiány, pl. 5-10%-os. Ugyanis tételezzük fel, hogy valaki, pl az állam nagyon bután és pontatlanul számol és véletlenül nem 3% lesz a mínusz, hanem 5%. Ekkor viszont ott van a következő év ahol ezt lehet korrigálni, mondjuk úgy hogy 2%-kal kevesebbet költ, kisebb költségvetést határoznak meg. Tehát egy nagyobb költségvetési hiányhoz több éven keresztül kell nagyon bután és pontatlanul számolni. Azt sem értem, hogy a költségvetési hiánynál, főleg nagyobbnál, (nem tervezettnél) mi van az állam biztonsági tartalékaival. Azt sem értem, hogy lehet rosszul számolni, hiszen a jó számolás még egy háziasszonynak sem okoz gondot, ráadásul ott van költségvetési törvény. A jövő költségvetési törvénye pontosan elő fogja írni, hogy kell a költségvetést kiszámítani. De milyen lehet a jelen költségvetési törvénye, ha ekkora hiányok ki tudnak alakulni? Vagy ha ki tud alakulni, akkor mire jó a költségvetési törvény?

Anélkül hogy ismerném a jelenlegi gyakorlatot, ki merem jelenteni, hogy a jelenlegi költségvetés menete, és megállapítása, zavaros, logikátlan, hiányos, pontatlan.

Némely egyéb szempont.

A magánvállalkozások a helytelen összes adó miatt nem működnek jól, ez is lehet egy változtatási szükségesség. A magas adónak jele az is, ha túl nagy a feketegazdaság.  Bár itt meg kell jegyezni, hogy amennyiben egyébként optimális az adó és költségvetés akkor magánvállalatok is jól működnek. Tehát ezzel a tényezővel nagyon csínján kell bánni.

A szakemberek szerint normálisnál nagyobb változásra van szükség. Itt arról van szó hogy nemcsak a lakosságnak lehet beleszólása költségvetésbe hanem a független tudományos demokratikus vezetésnek a  szakembereknek is.  Az is igaz hogy számukra már viszonylag normális esetben, helyzetben csak igen kis százalék marad.

Felvetődhet az ellentmondás, hogy a szegényedő országban adócsökkentésre, költségvetés-csökkentésre van szükség, másfelől ez a helyzet, változtatást igényel, tehát adóemelésre, költségvetés-emelésre van szükség. Egyébként pedig  az adó nagysága nem egyezik a befolyt adóval.

Az ellenmondás abból ered, hogy a problémaköröket hajlamosak vagyunk összekeverni.

Ez a fejezet a helyes költségvetés kialakításról szól.

Ettől eltérő másik problémakör: ha az összes adó, költségvetés rosszul van beállítva, de még nem történt nagyobb baj, akkor mi a megoldás.

Megint másik problémakör: ha az összes adó, költségvetés rosszul van beállítva és már kialakult valamilyen baj, akkor mi a megoldás.

Megint másik problémakör: ha egyéb okból nagyobb baj van, akkor mi a megoldás.

Az hogy egy alacsony fejlettségű, szegény országban alacsonyabb az adó és költségvetés, de van egy egyenletesen dinamikus fejlődés, ezzel nő az adó, a költségvetés, teljesen rendben van.

Megint más probléma, ha egy ország  a régióhoz, vagy önmagához képest megáll lecsúszik, viszonylag fejletlenebb, szegényebb lesz. Ilyenkor általában kettős hatás alakul ki: egyfelől csökkenteni kellene az adót, költségvetést, másfelől változásra van szükség, emelni kell az adót, költségvetést. A konkrét megoldást azonban konkrét helyzet határozza meg. Mit csináljon általában pl. az eladósodott ország, vagy nagy költségvetési hiányt összehalmozó ország. Itt is kettős hatás lép fel. Általában legjobb, ha ilyenkor se nem emeli, se nem csökkenti az adót, költségvetést, hanem azok struktúráját változtatja meg. Ez akkor jó, ha átmeneti a probléma forrása: az állam nagysága és vele párhuzamosan  az összes adó, és azzal párhuzamosan a  költségvetés nagyobb mint az optimális. Persze emellett más megoldásokra is szükség van. Ugyanakkor a költségvetési hiány azért is kialakulhat, mert a költségvetés magasabb, mint a beszedett adó. Ilyenkor lehetséges megoldás egy kevés adóemelés egy kevés költségvetés-csökkentés.  Ez két jellemző probléma az összes adó és költségvetés vonatkozásában. Mindkét esetben általában kialakul a kettős hatás.  A kislépésenkénti változtatás elvét azonban mindig be kell tartani. A változás maximum évi 2-3% lehet, akár párhuzamos változásról van szó, akár egymáshoz képest (az adó változik a költségvetéshez képest) változásról van szó.

Az egyenletes fokozatos kislépéses változás szempontja, elve.

Miért fontos a viszonylag stabil lassan változó, és pontos költségvetés,  adó.

Az alcím lehetne: miért fontos az egyenletes kislépéses de dinamikus fejlődés a költségvetés szempontjából.

Arról, hogy a pénzügyi egyensúly miatt, sőt a munka-fogyasztás egyensúly miatt miért fontos, már több helyen beszéltem, és még beszélni fogok. Most másik két lényeges szempontot említek.

 A költségmegtakarítás szempontjából nagyon lényeges. Ugye itt arról van szó hasonlattal élve, hogy a szülő nem azt mondja a gyerekének: na fiam, amikor pénzre van szükséged, akkor szóljál, és én adok neked amennyit csak kérsz. Hanem ad a gyermekének mondjuk negyedévre X összeget, és azt mondja: itt van a pénz, se több, se kevesebb,  gazdálkodj belőle. Ekkor gyermek ösztönözve van arra, hogy ne költsön feleslegesen, pl. lekapcsolja  a villanyt, vásárláskor megnézi az árakat és így tovább, hiszen  az ő pénze az ő jóléte bán, minden fölösleges pazarlást. Ugyanígy tesz a jövőben költségvetést kiosztó, az állami intézményekkel, szervekkel, legalábbis a többségével, kivéve azt a keveset ahol ez nem lehetséges. Ehhez pedig stabil lassan változó és pontos költségvetés kell. Természetesen emellett nagyon pontosan előírja az elvégezendő feladatokat azoknak mennyiségét és minőségét, és annak elvégzését leellenőrzi. Ez egyébként egy nagyobb szabadságot is ad az állami intézményeknek, mert azért részben eldönthetik, hogy mit, hogyan tegyenek, sőt még a béreket is részben bizonyos határok között meghatározhatják. A felügyeleti szerv azért előírja az árakat, ill. azok viszonylag szűk mozgását. Valamint azt, hogy a jövedelmek között mekkora különbség lehet, ill. az összes jövedelem milyen határok között mozoghat. A kötöttségek azért nagyobbak, mint a magángazdaságban (ezért kell állami működés), de azért viszonylag szabadok. A lényeg azonban az, hogy megtakarításra vannak ösztönözve az állami intézmények.

A másik lényeges szempont az állami intézmények, testületek hatalmi döntéshozási függetlensége.  Itt az probléma, hogy amennyiben a költségvetés változó és azt pl. a kormány dönti el, akkor a kormány vagy a költségvetést kiosztó hatalom a saját érdekét is bele keverheti a költségvetésbe: te jó fiú voltál, te több pénzt kapsz, te rossz voltál akkor kevesebbet kapsz. Ezt megint csak úgy lehet kivédeni, hogy az intézmények testületek költségvetése viszonylag stabil és lassan változó lehet. Illetve, hogy azt a törvény írja elő és nem személyes döntés, határozza meg.

Mindkét szempontból azonban fontos a pontos beállítás, tehát pontosan annyi pénzt kapjon az intézmény, szerv, testület amennyiből a feladatait jó minőségben el tudja látni, a jövedelmek megfelelőek, sőt egy kicsit magasabbak is lehetnek, de csak hatékony, fölösleges kiadást mellőző működés esetén. Persze emellett szükség van  egy nagyon pontos működési, feladat-meghatározó szabályozásra is. Mondjuk úgy, hogy az állami intézmények szervek, testületek csak az alapelvektől, a törvényektől, a meghatározott feladatoktól, és ne az aktuális emberektől, az aktuális érdekektől függjenek.

A lényeg az, hogy a pontos, stabil lassan változó pénz, a költségvetés esetében triplán fontos.

Az első lépés, pl. Magyarország esetében az, hogy ezt a pontos költségvetést beállítsák. Ezután csak a külső körülmények, remélhetőleg kisebb változásai szerint kell ezt a pénzt évről-évre variálni.

Felmérések a közösségi területekről, az államról és azok nemzetközi összehasonlítása.

A jövőben lesz egy viszonylag pontos nemzetközi felmérés, minden országban egyforma, amely felméri egy-egy állami terület helyzetét nagyságát, minőségét valamint azt hogy egy terület az államnak mennyibe kerül. A felmérés főleg az azonos régióban levő országokat ill. az azonos gazdagságú fejlettségű országokat hasonlítja össze. Természetesen a mennyiség, minőség egy főre le van bontva.

Ebből a felmérésből azért sok mindenre lehet következtetni. Ha az átlagosnál jelentősen rosszabb, akkor valószínűleg fejleszteni kell.

Továbbá e felmérés után lehet azt megállapítani, hogy milyen fejlettségű gazdagságú ország mekkora államot igényel. Kétségkívül a felmérés kiad egy sorrendet, átlagot. Általában az X fejlettségű országokban B nagyságú az állam, B mennyiségű feladatot lát el. Az Y fejlettségű országokban általában C nagyságú az állam és így tovább. Többek között ez is szükséges ahhoz, hogy fejlettség és az állam arányára pontos összefüggést kapjunk.

Egyébként ez felmérés egyfajta életszínvonal felmérés is, az állami szolgáltatások életszínvonalának felmérése. Ha ezt kiegészíti magángazdasági területek felmérése, akkor egy teljes életszínvonal jön ki.

Persze az sem mindegy hogy a mennyiség és a minőség az egyes területeken belül mennyi pénzből, emberből, eszközből jön ki. Nyilván ha mindez túlságosan sok, akkor a hatékonysággal van baj. A hatékonyságot azonban pontosan nem a pénzből, hanem a ráfordított állítólagos munkaórából lehet kikövetkezetni.  Tehát a felmérést össze lehet kötni a hatékonyság felmérésével.

A felmérés legfontosabb feladata azonban az, hogy megállapítsa az állam termelés-növekedését, szolgáltatás-növekedését.

Az ország fokozatosan fejlődik az életszínvonal nő és ennek a fontos sőt talán a legfontosabb része az, hogy az állami szolgáltatások mennyisége és minősége is nő. Úgy is mondhatjuk, hogy magángazdasági területeknek és a közösségi területeknek arányosan kell növekedni.  Jelenleg ezzel azonban sok probléma van. Először is szerintem az emberekben, a vezetőkben jelenleg nem tudatosul az hogy az államnak is fejlődni kellene,  méghozzá viszonylag egyenletesen kellene fejlődni, évről-évre. Pl. D. úr büszkén számol be arról, hogy a következő fél évben elvégzik a az összes elmaradt útfelújítást. Ezzel persze nem kellene dicsekedni, mert az útfelújítást egyenletesen kellene elvégezni, sőt összességében minden évben több és jobb útnak kellene lenni, mint az előző évben. Vagy nem tudom, hogy melyik iskolaigazgatónak, kórházigazgatónak, stb. állandó szempontja az, hogy az ő intézményének évről-évre fokozni kell a teljesítményét a szolgáltatásainak mennyiségét, főleg a minőségét ill. mindkettőt. Méghozzá ennek a növekedésnek nem szabad több embert követelni és lehetőleg ne munkaidős növekedés legyen, hanem innovációs és szervezettségi növekedés. A költségvetési testületnek tehát figyelni kell a közösségi területek fejlődést és külön az állami területek fejlődést. Ha ez nem arányos, akkor az állami fejlesztést kell szorgalmazni. Sőt adott esetben, ha nincs fejlődés, a költségvetés nem növekedhet, ami azt jelenti, hogy az adónak kell csökkeni. Pontosabban ilyenkor kimondott célzott fejlesztési pénz szükséges, és nem az állam fejlődését követő magasabb költségvetés.

A másik probléma, az hogy jelenleg nincs is olyan felmérés, az állami munkáról, amelyet egyáltalán elfogadhatónak tekinthetnénk. Úgy is fogalmazhatok, hogy jelenleg még pontatlan és viszonylag rendszeres felmérés sincs. Miért is kellene a rendszeres és viszonylag pontos felmérés? A folyamat nagyjából a következőképpen zajlik. A magángazdaság fejlődik és ennek egy adott százalékával nő az állam bevétele. Ezt nevezhetjük, az államnak adott előlegnek. Ebből a pénzből az állam közvetlenül fejleszt, ez a modernebb eszközök vásárlásból és szervezettség fokozásából áll. Ez fejlődés kihat az oktatásra, ez alatt nemcsak a közoktatást értem, hanem az állami dolgozók, vezetők továbbképzését is, akár belső intézményen belüli továbbképzését is. Persze, ennek minden területen állandóan lenni kell ( a munkatársak továbbképzésének ) ez jelenleg szintén nem evidencia. Együttesen tehát az eszközök és az emberek tudásának fejlődésével fejlődik a terület, nő szolgáltatás mennyisége, minősége. Az eszközfejlődés fő vonalát pedig a technika megadja, ez jelenleg főleg a számítógép, ill. annak alkalmazása. Az emberek tudásának az alapja pedig társadalomtudományos ismeretek bővülése lenne. Pl. a pedagógus tudása, elsősorban a korszerű pedagógia ismeretekkel bővülne, de másodsorban bővülne az  általános társadalomtudományos ismerete is. Tehát a közösségi állami terület fejlődne, de ezt mérni is kellene. A viszonylag pontos felmérés alapján legalább a következőt meg lehetne állapítani. Pl.  hohó ez terület ez az intézmény már két éve növekvő költségből dolgozik , de ugyanakkor nincs szolgáltatás-növekedés. Ha pedig nincs szolgáltatás-növekedés, akkor nem jár neki a többletpénz.  Pontosabban erről van szó: fel kell mérni, hogy az egyes területek, és konkrétabban intézmények szervek, stb. a milyen arányban fejlődnek és ennek arányában kell a rájuk eső költségvetést kiosztani.   

Érdemes röviden kitérni arra, hogy milyen lenne a jövő rendszeres és viszonylag pontos felmérése. Ez egy külön könyvet igényelne de  itt csak pár mondatra van lehetőség. Elsősorban lényeget kell mérni: azt hogy maga feladatellátás, a szolgáltatás mennyire növekedett.  Tehát valahol nagy beruházás történt, ez nem számít, csak akkor, ha az megmutatkozik a szolgáltatás mennyiségében minőségében. Pl., nézzük az egészségügyet. Itt akkor jó szolgáltatás, ha az emberek egyre egészségesebbek. Ezt például, úgy lehet mérni, hogy pontosan tuják, hogy pl. az országban mennyi, és milyen betegség van. Ha ez kevés és enyhe, vagy sok és súlyos betegség, akkor ez minősíti az egészségügyet részben, de minősíti pl. az egészséges környezetet, a környezetszennyezést is részben és még más területeket is. Természetesen mindent le kell osztani, egy főre esően. Tehát az, hogy hány beteget látnak el, hány műtét, történik, stb. csak részadat lehet. Ugyanis lehet ez azért is sok, mert az ellátás nem elég jó és visszaesnek betegek. Sőt bizonyos szempontból, minél több a beteg annál rosszabb az egészségügy. De ez sem egészen igaz, mert lehet, hogy ez csak azt jelzi hogy szinte minden problémát kezelnek. Tehát a felmérés egy komplex dolog, a kiindulás az egészségi állapot általában, de több adatot kell még figyelembe venni, ahhoz hogy konkrét szolgáltatás-növekedést meg lehessen állapítani. (Ez felmérés egyébként a hatékony állam kialakításhoz is szükséges.) A közbiztonság bűnözés megelőzés, bűnözés feltárás esetén is hasonló helyzet. A legfontosabb adat az, hogy milyen és mennyi bűncselekmény történt az országban. Ez több területet minősít, többek között a közbiztonság, rendőrség területét is. De minősíti a jogalkotás idevágó részét, az igazságszolgáltatást, a büntetés-végrehajtást, sőt a szociális rendszert is.  További adat pl. hogy az elkövetett bűncselekmények hány százaléka  lesz feltárva, ill. konkrétan szankcionálva. Vannak területek, amelyek viszonylag egyszerűbbek. Pl. az útépítés lényege: mennyi és milyen út épült adott évben és mennyi útfelújítás történt. A tömegközlekedés lényege: mennyi utast szállított a tömegközlekedés és ennek színvonala minősége. Az oktatás felmérése megint bonyolultabb ügy.

A lényeg, hogy mennyit tud egy átlagos diák, ill. a diákok többsége. Pl. a diákok (pl. egy nagyszámú reprezentatív csoport) ugyanazokat, feladatokat oldják meg sok országban, vigyázva arra, hogy ez ne kedvezzen egy országnak sem. Mint mondtam, erről egy külön könyvet lehetne írni.

Egyrészt nézni kell a meglevő állományt, állapotot másfelől fejlődést, lehetőleg az egy éves fejlődést, de két évest mindenképpen. Tehát az elsődleges feladat az, hogy kialakítsanak (ennek is fejlődnie kell) egy olyan felmérést, amely komplex módón, de lényegesítve megmutatja fejlődést. Elsősorban az állami területeket kell felmérni és ezen belül a konkrét állami területeket. A konkrét állami terület ahol az állami vezetés üzemelteti az állami területet. A területek felméréséből lehet következtetni az egész államra, összesen mekkora az állam  az állami területek tényleges nagysága, lehet következetni az állam   fejlődésre és lehet következtetni az egyes intézmények szervek fejlődésére. Ezen kívül mérni kell az egyes intézmények fejlődését is. A területek felmérést egy független, tudományos demokratikus lehetőleg nemzetközi testületnek kellene felmérni. Mondjuk az intézmények felérik saját magukat, de ennek összessége nem egyezik a komplex féméréssel akkor valami baj van, valószínűleg az intézmények önfelmérésével. A társadalomtudománynak ill. statisztika tudománynak feladata hogy ilyen felmérést kidolgozzon, ill. ezt fejlessze.

Tételezzük fel, hogy jövőben lesz olyan felmérés, amelyik képes megállapítani az éves szolgáltatás-növekedést mondjuk 1%-os pontossággal. 

A konkrét kiindulópontok a termelésnövekedés és az infláció.

Tulajdonképpen a magángazdasági termelésnövekedés és az infláció is automatikusan beépül az adóba. Azért növekszik az adó automatikusan magángazdasági termelésnövekedés arányában, mert százalékos. Általában minden adózott terület jövedelem, nyereség, stb., nő a termelésnövekedéssel és ezek adója is nő mert százalékos. Ha mégis lenne eltérés, akkor azt a kis számot a költségvetési szakembereknek ismerni kell, és figyelembe kell venni. Én itt most úgy veszem, hogy nincs ilyen eltérés. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos hogy az állami szolgáltatás-növekedés követi a növekvő adót. Pl 4%-kal nő magángazdasági termelés ez kb. azt jelenti hogy 1,5%-kal nő a befizetett adó. Ugyanakkor az előző felmérésből az jön ki hogy az állami szolgáltatás-növekedés csak 0,5%-os. Ebben az esetben az állam nem érdemel 1,5%-os adót, csak 0,5%-ot. Tehát az adót úgy kel csökkenteni, hogy az 1%-kal alacsonyabb legyen. De ha nem nő az állami szolgáltatás, akkor viszont fejlesztésre van szükség. Ezért a megmaradt 1%-ból mondjuk 0,5%-ot ( 50%-át) mégis az államnak kell adni, de mint fejlesztési pénzt, amely feltételekhez van kötve. Ritkán az is probléma lehet, ha az állam túlságosan növekszik. Ha nagyobb arányban nő, akkor egy kevéssel nagyobb adót érdemel, de kevesebbet kell adni mint a növekedése, mert ezzel lehet visszafogni a túlzott növekedést. E szempontokat figyelembe venni és kiszámolni szakembereknek.

Nevezzük ezt: az állam-fejlődés tényezőjének.

Az infláció szintén automatikusan növeli az adót, legalábbis makrogazdaságilag.  Ha nő az infláció, nő a vállalkozások árbevétele és nő az adó. Tehát az inflációt sem kell figyelembe venni, legalábbis ha az infláció normális megengedhető, azaz 3% alatt van. Ha e felett van, pl. 6%-os akkor viszont 1%-kal csökkenteni kell az adót, mert az állam úgy tudja letörni a túl magas inflációt, ha azt nem követi, csak kétharmadával követi. Pl. az infláció 6%-os, akkor ez 3%-kal magasabb, túlzottabb infláció.  Ennek egyharmada 1%, ezt nem kéri az állam, tehát az adó, költségvetés az infláció alatt marad. Nevezzük ezt: inflációs tényezőnek.

Ki kell térni a helyes állami árakra, gondolok itt minden szolgáltatás (akár adón keresztül akár követlen állami áron keresztül fizetett) beárazására. Miért is fontos a helyes beárazás? Többek között erre kérdésre is „a helyes árazás” c. fejezetben beszélek. 

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.(Részletek a helyes árazás témájú, és című fejezetből)

Az egy ügyfélre eső (ennyinek kell jutni) pénzekből (költségnek és árnak is nevezhető) kell összeállni az állami szolgáltató összes „árbevételének” és végül az egész állam „árbevételének” (összes költségvetés, összes adó és közvetlen állami árak).  A helyes logika nem az, hogy egy ügyfélre (állampolgárra) ennyi jut, hanem az hogy egy ügyfélre (az emberek igényét is figyelembe véve, a helyes értékrendet is figyelembe véve, hatékony állam mellett) ennyinek kell jutni. (Persze fejlettebb rendszerben az emberek (ügyfelek, állampolgárok) igényét az objektív tájékoztatás, oktatás befolyásolja és nem a manipuláció. De még a manipulációval eltorzított összesített igény is jobb, mint a vezetés szubjektív, hatalmi érdekekből létrejövő döntése.) Az ennyi jut logika azért rossz, mert nincs egy objektív mérce, az adott vezetés dönti el, hogy mennyi jut. Az ennyinek kell jutni alapelvét az alkotmány is leírja. Az állami szolgáltatásoknak (nemzetközi összehasonlításban és a hasonló magángazdasági szolgáltatásokkal összehasonlítva) magas színvonalúnak kell lenni.

Az előre kalkuláció nem azonos az előre meghatározással.  

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

A rossz kalkulációból adódó szempontok.

Abból nem adódhat probléma, hogy kevesebb adó jön be a tervezettnél, ha minimális adó, plusz adó módszert alkalmaznak.

Abból viszont adódhat, hogy maga a költségvetés nagyobb, vagy kisebb lesz, mint a bejövő adó. Talán legjobb, ha költségvetést a minimálisan befolyt adóhoz tervezik, vagy a felett mondjuk 0,5%-kal.   A lényeg az, hogy ha pontosan is terveznek, akkor is 1%-kal a költségvetés, vagy kevesebb, vagy  több lehet mint a befolyó adó. Ha több a költségvetés, minta befolyó adó (ez a költségvetési hiány) akkor ezt lehet pótolni a biztonsági tartalékból. Esetleg hitelből. Ezt viszont vissza kell fizetni a következő évben. Ha több adó jön be, akkor többet kell költeni. 

A költségvetési hiány.

Persze ha az állam eladósodik, az államháztartási hiány (költségvetési hiány) folyamatosan magas és azt folyamatos magas hitelfelvétellel pótolják, akkor nincs normális helyzet. Akkor eleve borul a költségvetés, akkor nem érvényes mindaz, amit eddig elmondtam.

Alapvetések a hitelezésről.

Azt meg lehet tenni, hogy néha valaki nagyobb összegű hitelt vesz fel. Azt is meg lehet csinálni, hogy valaki folyamatosan kis összegű hitelt vesz fel. Biztos tönkremenés, ha valaki folyamatosan nagy összegű hitelt vesz fel. (A hitelfelvételt nem szabad keverni a hitelközvetítéssel. Egyik oldalon felvesz hitelt, a másik oldalon hitelt nyújt. Ez hitelközvetítés, amely persze nem okoz kárt, csak ha nagyon rosszul csinálják.)

Képzeljük el a következő helyzetet.  Valakinek az éves jövedelme egymillió pénz és abból évenként egymillió-negyvenezer pénz a tartozása. A hitelkamat az infláción felül 4%. Ennek a valakinek az alapösszeg, az egymillió visszafizetése jó esetben nem nagy gond. Ugyanis azt bank, vagy több bank folyamatosan hitelezi neki, ellenben ennek fejében évi 40ezer pénzt kér. Egyszer majd vissza kell fizetni az egymilliót is, de ez még messze van. Ellenben a kamatokat állandóan fizetnie kell. Ha folyamatosan fennáll ez a helyzet, akkor a következő, történhetett.  Ez valaki mondjuk felvett egymillió hitelt és azt elverte. Vagy valaki felvett egymillió hitelt, de azt jó beruházásra költötte. Mindenesetre jelenleg dolgozik az illető, a jövedelme egymillió és ennek a 4%-át minden évben befizeti banknak, pontosabban befektetőknek.  Ráadásul ott van a veszély, hogy egy válsághelyzetben befektetők visszakérik az egymilliót is. Azt mondtam, hogy nem lehet tudni, hogy az eredeti hitelt jól vagy rosszul költötte el. Lehet tudni, mert ennek a valakinek az életszínvonala nem javult, tehát rosszul költötte el. De ne felejtsük el, a 40 ezer pénzt ez a valaki most már teljes fölöslegesen, ellenszolgáltatás nélkül fizeti másoknak. A semmire fizeti, ahogy szokás mondani. Most már az egymillió pénz elment a levesbe, nincs eltűnt csak jobb esetben maradt a kamat-visszafizetés.   Ez valaki minden magyar (tízmillió) állampolgár (az egy főre jutó évi jövedelem kb. egymillió).  Csakhogy ezt az üzletet nem a magyar állampolgárok kötötték, a pénzüket nem ő kezelték, hanem az állam tette mindezt.  Ugyanis, ha a költségvetési hiány nagy kínkeservesen (sok-sok áldozattal) lemegy 4%-ra, akkor ez lesz helyzet.  Ráadásul ez a helyet hosszabb távon megmarad, ill. csak jobb esetben marad, rosszabb esetben romlik.  Ugyanis az a helyzet, hogy az alapadósság, az egy főre jutó egymillió, olyan hatalmas, hogy kamat-visszafizetés mellett, egy legatyásodott és még mindig korrupt rosszul gazdálkodó állam (elszegényített nép) nem tud visszafizetni. Tehát az alapadósság marad, akkor a kamat-visszafizetés is marad. (Más fejezetben kifejtem hogy a megoldás mégis az alapadósság visszafizetése lenne. Ehhez azonban szükség lenne egy tisztességes, jól gazdálkodó államra.) 

Tehát már sok-sok éven keresztül fizettük és még sok-sok évig fogjuk fizetni az évi  4%-ot ( átlagosan 40 ezer forintot) a teljesen semmire.

Ez jó példa arra, hogyan nem szabad hitel felvenni, és miért káros a túlzott hitelfelvétel. Arra is jó példa hogyan nem szabad az államnak gazdálkodni, és hogyan nem szabad a költségvetést kezelni. Sajnos ez a példa egyben, a nagy magyar valóság.

(Zárójelben megjegyzem, közben egy halom privatizációból származó pénz is eltűnt.)

Hová tűnik a pénz? Mondjuk, egyharmada külföldre kerül, egyharmada egyszerűen a rossz gazdálkodás, pazarlás áldozata lesz, egyharmada pedig  a tisztességtelen magyar állami dolgozók és velük szövetkező emberek zsebébe kerül.

A lényeg az, hogy a korrupt, tisztességtelen rosszul gazdálkodó, és rosszul kalkuláló állam költségvetési hiányt termel, és ebben az esetben, egyszerűen nem lehet a költségvetésről tudományosan elmélkedni.

Szerintem nem jó dolog a költségvetési hiány, mint azt mondtam, ez csak egy rövid távú haszon, de ennek igen magas az ára. Ez minden tartós eladósodásra igaz. Mégis azt mondhatjuk, hogy 2%-os költségvetési hiány még kicsi, elfogadható, a 2-4%-os már erős probléma, a 4% feletti már súlyos probléma. Ha kicsi a költségvetési hiány (legfeljebb 2%-os),  akkor következő költségvetést  érdemes a hiány felével csökkenteni, majd a rákövetkező adót, érdemes a hiány másik felével növelni. Elvileg lehet, hogy csak költségvetést csökkentik, csak az adót növelik és még sokféle variáció. Ha nagyobb a költségvetési hiány, akkor már csökkentése is több éves tervezést igényel. Ugyanakkor a nagyobb költségvetési hiány mögött valamilyen nagyobb probléma áll. pl. az állam teljesen leromlott, vagy pl. az egész gazdasági, pénzügyi politika rossz, stb. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb változásra, reformra van szükség, ez pedig általában több pénzt, nagyobb költségvetést követelne. Ugyanakkor a nagyobb probléma azzal is jár, hogy az ország rossz passzban van, viszonylag rosszul áll, lemaradt, ez pedig adócsökkentést igényelne. Ez is egy ellentmondás. A következő megoldások lehetnek. Az adót egy kevéssel, vagy egyáltalán nem növelik, a költségvetést erősebben csökkentik. Azonban a kislépések elvére ekkor is figyelni kell, a változás nem lehet évi 2%-nál nagyobb.

Ugyanez a teendő, ha kialakult a nemzeti eladósodás, már válsághelyzet, esetleg termeléscsökkenés. Persze megint azt kell mondani, hogy közben az eredeti kiváltó problémát is orvosolni kell.

A jövő költségvetésének egy lehetséges menete.

Adott év szeptember 1.-én leülnek a szakemberek és elkezdenek számolni, mint a güzü. Persze ekkor már minden adat az asztalon van. Az elveket, szempontokat pedig ismerik. Tulajdonképpen azt kell elsősorban kiszámolniuk, hogy a következő évben mennyivel növekedjen az összes adó és ezzel együtt a költségvetés. Ha következő évi adót emelni akarják, akkor már adóévben emelni kell az adót. Ehhez egy másik felfogás kell. Egyfelől ki kell választani, egy mobil adót, legyen ez a jövedelemadó. A közvéleménynek el kell fogadnia, hogy ez egy olyan adó, amely adóév közepén változhat viszont ez a változás általában 1-2% lehet nagyon kivételes esetben ötévente egyszer egy évben,  lehet maximum 3%. Ugyanis a kislépések elve alapján a következő a szabály. Normális, ha az adó, költségvetés az előző évhez viszonyítva plusz mínusz 1%-kal, vagy az alatt nő, csökken. Veszélyes, de elfogadható, ha az adó, költségvetés az előző évhez viszonyítva 1-2% között nő, csökken. Kivételes esetben ritkán rövid ideig megengedhető, ha az adó, az előző évhez viszonyítva 2-3% között nő vagy csökken.

Tehát szeptember 1-én nekilátnak és mondjuk szeptember 20-án már kihirdethetik hogy az adónak hány százalékkal kell nőnie,  csökkennie.  A december végi adó már nagyobb, vagy kisebb lesz, és a tavaszi nagy adó szintén. A következő év adója és költségvetése tehát nőhet, csökkenhet.

(Megjegyzem, lehet pl. egy olyan módszer is, amelyik az adóhatást nem következő évre állítja be, hanem azt követő évre és következő évi költségvetést állítja be az előre tervezett adó alapján. Ebbe most ne menjünk bele, mert bonyolult. Maradjunk a vázolt módszernél.)

Tehát azt kell kiszámolni mennyivel, változzon az összes adó, és azzal együtt mennyivel változzon az összes költségvetés.  Az biztos, hogy szeptemberben kiszámolt költségvetési hiányt, többletet be kell számolni.

Ezt nem lehet kicsinyíteni. Ez azért is különleges, mert egymáshoz képest kell változtatni az adót és költségvetést. Mondjuk, legyen ez mínusz 1%. Ez tehát költségvetési hiány. Ekkor mondjuk 1%-kal növeljük az adót, de nem növeljük a költségvetést.

Azt kell megvizsgálni, hogy melyik szempontot lehet kicsinyíteni. Illetve valahogy rangsorolni kel a szempontokat.

Mielőtt továbbmennénk, soroljuk fel a szempontokat (tényezőket).

A költségvetési hiány és rossz kalkuláció. A nagyobb reformok szükségessége. A válságos időszak.  A nemzeti és állami fejlesztési terv.  A valós privatizáció és a közös területek árainak kompenzációja. Az ország fejlettsége gazdagsága. Az állam nagysága, nemzetközi összehasonlításban. A lakosság igénye. A feketegazdaság virágzása, a magángazdaságok küszködése.  Az állam-fejlődés (szolgáltatás-növekedés) tényezője. Az összes termelés alakulása. Az inflációs tényező. Az állam hatékonysága. A biztonsági tartalék. Az egyenletes fejlődés a kislépésenként változtatás elve.

Növelni kell az összes adót és költségvetést. Ha nagyobb reformok válnak szükségessé. Ha válságos időszak van, akkor nem biztos. Ha nemzeti fejlesztési terv elmaradt vagy nagyon erős fejlődést ír elő. Ha közös területek árai túlzottak. Ha az ország fejlettebb stádiumban van vagy erőteljesen fejlődik a termelésnövekedés az átlagosnál nagyobb. Ha az állam nagysága kisebb, mint az átlagos. Ha lakosság igénye szerint az államnak, adónak növekednie kell. Ha az állam fejlődése nagyobb, mint a magángazdaság fejlődése.

Csökkenteni kell az adót és költségvetést. Ha valós privatizáció történt. Ha az ország elmaradottabb. Ha az állam nagysága nagyobb az átlagosnál.  Ha válságos időszak van. Ha csökken termelés (ez nem mindig igaz). Ha virágzik feketegazdaság, a vállalkozások küszködnek. Ha lakosság igénye: az állam, az adó csökkentése. Ha az állam kevésbé fejlődik, mint magángazdaság. Ha az infláció túlzottan magas. 

Tulajdonképpen a két utolsó tényező nem igazi tényező. Ha nem hatékony az állam akkor 01-0,2%-kal lehet csökkenteni a költségvetést, de nem ez a magoldás. A biztonsági tartalékról pedig feltételezzük, hogy az megvan.

Ugyanakkor az is látszik, hogy a felsorolt tényezők közül többet össze lehet vonni. Szinte ugyanazt takarják.

A lakosság igénye egy különleges tényező (szempont). Ez a legmobilabb tényező. Ha baj van akkor háttérbe szorul. Ha viszont nagyjából minden rendben van akkor akár 1-1,5%-os is lehet.

Továbbá viszonylag mobil szempont a nemzeti fejlesztési terv, (az állami fejlesztési terv). Közepesen stabil tényező: az ország fejlettsége szerinti államnagyság.  A két előző tényező viszont csak kevéssel, mondjuk max. 0,5%-ban befolyásolhatják a költségvetést.

A többi szempont (költségvetési hiány, nagyobb reformok szükségessége, stb.) stabil tényező (kis mobilitású), vagyis muszáj szinte teljesen figyelembe venni. Ugyanakkor normális gazdaságban ezek nem lehetnek jelentősek. Gyengén jelentkeznek ezek szempontok.

Érdemes még minden szempontot legalább kettébontani: erősen jelentkezik szempont, vagy gyengén jelentkezi a szempont.

Tehát szakemberek előtt ott vannak ezek szempontok ill. azok adatai és akkor kalkulálnak. A kalkuláció alapja az, hogy az összes szempontot 1-2, legfeljebb 3%-ba kell belesűríteni.

Normális esetben szempontok gyengén jelentkeznek ill. ellenkező oldalon állnak, kompenzálják egymást. Ekkor érvényesülhet a lakosság igénye erősebben, főleg, ha a lakosság igénye erős. Akkor van baj ha több erősen jelentkező szempont egy irányba mutat, és a másik irányba alig mutat szempont. Erre mondaható, az hogy kivételes helyzet már egyféle válsághelyzet, amikor az adó és költségvetés 3%-kal változhat.

Az költségvetés felosztása, közösségi, állami területekre és még kisebb egységekre.

Miután az összes adó, költségvetés helyesen került megállapításra azután szét lehet bontani. Sőt, tulajdonképpen a területek költségvetésből állt össze az összes költségvetés, tehát nem is kell szétbontani. A felsorolt szempontok ugyanúgy érvényesek a közösségi állami területekre, mint az egészre. Tehát a szétbontás nem probléma. Ha szét van bontva nagyobb egységek szerint, akkor még kisebb egységre kell szétbontani. Szerintem az egész költségvetési problémát egy független tudományos demokratikus testületnek kell kezelnie. Ennek akár lehet negyven csoportja minden, közösségi állami területnek akár külön csoportja és akár lehet kvázi negyven különálló költségvetés. Csakhogy oly sok az összefüggés a közös tényező, hogy mégis egyben kell kezelni a problémát. Az állam szétválasztásnak elve alapján ugyanakkor érdemes ennek testületnek szétosztani költségvetést egészen az intézményekig bezárólag. Ha ez a testület csak nagy egységekre bontja le a költségvetést, és aztán átadja több másik egységnek továbbosztásra akkor azon a szinten, már valószínűleg kialakul a protekcionizmus az elfogultság. Ugyanakkor az gyakorlatilag szinte lehetetlen, hogy egy testület képes legyen egészen intézményi szintig szétosztani pénzt. Ezért a költségvetési testületnek legalább ellenőrizni felügyelni kell a továbbosztást.

A szétosztás mechanizmusa pedig hatékony állam szabályaiból eredhet. Ez azt jelenti, hogy negyedévre szólóan előre, a negyedév elején, ott van minden intézmény bankszámláján a pénz: tessék gazdálkodj belőle.  Ugyanakkor negyedév közben megtörténik az ellenőrzés (az intézmény több, kevesebb feladatot lát el, ill. azt jó minőségben látja el), és a következő negyedévre már megtörténik a lehetséges korrekció.

Intézményi szinten, már mindez összefügg az intézményi demokráciával, pontosabban azzal, hogy munkatársak ügyfelek beleszólhatnak az intézmény költségvetésébe ill., jelzik, ha azzal probléma van.

A költségvetés leellenőrzése: a kijelölt helyre megy a pénz, és ott arra használják, amire kell, a költségvetés fontos része. Ezzel összefüggésben ellenőrzés másik szempontja, hogy kijelölt feladatok, állami szolgáltatások mennyiségben és minőségben, rendben vannak.

Egy kis elmélkedés a végére.

E fejezetben megint a jövő egy lehetséges változatát vázoltam. A logika ugyanaz: így is lehetne csinálni, akkor valami ilyesmire kell törekedni. A jelenlegi ettől messze van, tehát a jelenlegit meg kell változtatni, a jelenlegi nem jó. Őszintén szólva nem ismerem a költségvetés jelenlegi mechanizmusát, azonban néhány jelből arra következtetek, hogy az itt vázolttól messze van. Pl., nem kérik ki a lakosság véleményét, legalábbis érdemben nem kérik ki. Szerintem nincs komoly felmérés sem az állami szolgáltatásokról. Az egyszerű ember azt tapasztalja, hogy az adókat ad hoc módón változtatják. A választási csatározásokban mindenki összevissza beszél, ígérget, javasol. Egyáltalán, hogy jöhet ki 3%-nál magasabb költségvetési hiány? Soha nem hallottam olyan kifejezéseket, hogy optimális állam, optimális összes adó, optimális összes költségvetés. De ezeket sem öt éves adó tervezés, öt éves költségvetési terv. A vázolt költségvetésből az is következik, hogy lényegében az adózás költségvetés tekintetében kell lenni egy hosszabb távú elgondolásnak. Pl. az ország fejlettségével arányos államnagyság, hosszabb távú a nemzeti fejlesztési terv, ezek hosszabb távra jelölik ki a költségvetés alakulását. Ugyanakkor több tényező középtávon teszi mindezt, pl. a lakossági igénye, sem változik évről-évre. Számomra az is furcsa, hogy vita van a költségvetésről. Én úgy képzelem el hogy a jövőben lesz egy igen szigorú költségvetési törvény, amely részletesen előírja, hogyan kell a költségvetést elkészíteni.  Vita lehet pl. nemzeti fejlesztési tervről, de nem a költségvetésről. A költségvetés 95%-ban nem más, nem lesz más, mint statisztikusok és matematikusok pontos számolása.

Persze a költségvetés pontos végrehajtása sem mellékes. 

De nem lényegtelen az egyes intézmények (intézmények, hivatalok, szervek, vállalatok) költségvetésnek pontos megállapítása, ugyanis a pontos országos költségvetés úgy épülhet fel, hogy minden intézmény pontos költségvetési pénzt, összeget kap.

Idevágó ismétlés.

Mivel e tanulmányban már annyi mindent mondtam, nem árt egyfajta vázlatos összefoglalás-szerűséget készíteni, melynek címe: az állam és az állami intézmények (hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) jobb munkájának tényezői.

Ez egy rendkívül bonyolult szerteágazó problémakör, ideje már felvázolni.

Egy alapvető felosztás.

A jó, vagy rossz munka megállapítása.

A munka javítása.

Egy másik alapvető felosztás:

Az állami intézmények munkájának jó egymáshoz illeszkedése.

Az egyes állami intézmények önálló jó munkája.

Egy másik alapvető felosztás:

A jogalkotó legfelső felügyelő testületek (parlament, kormány, stb.) szervek jó munkája.

És a jogalkalmazó, végrehajtó állami intézmények önálló jó munkája.

Az állam rossz munkáját felmérő és megszüntető tényezők.

Az alábbiakat vizsgálni és felmérni szükséges. Megszüntető, ha a felmérésekből kiderülő negatív eredményeket, bizonyos intézkedések, szankciók követik.

1. Az állam, az állami intézmények pont a szükséges munkát végezzék. Az állam megfelelően illeszkedjen a rendszerbe, melybe tartozik még a magángazdaság, a civilszféra, a magánszféra, a nép, stb..

2. Az állami intézmények megfelelően illeszkedjenek egymáshoz, a munkamegosztás, szabályozás, felügyelet, ellenőrzés, stb. szempontjából. 

3. Az állam, az állami intézmények megfelelő szabályozása. (Viszonylag részletes pontos szabályozás).

4. A megfelelő szabályozáson belül intézmény-típusokra lebontva a megfelelő demokrácia biztosítása és a megfelelő önrendelkezés biztosítása.

4/b. Az elfogulatlanság, a szakmaiság, a népérdekűség biztosítása. A legfelső jogalkotó és a jogalkotó testületeknek ezen kívül bizonyos önrendelkezéssel, függetlenséggel is rendelkezniük kell.

5. A kötelező közvetlen demokrácia, az intézményi demokrácia.

6. Minimálisan a panaszok, kérelmek, javaslatok (jogos és jogtalan, elintézet és elintézetlen) összeszámolása és ehhez köthető intézkedések, szankciók.

7. A piacgazdasági viszonyok részleges kialakítása.

Ennek elemei: a részleges versenyhelyzet, legyenek azonos hasonló munkát végző intézmények, hogy ezek munkáját össze lehessen hasonlítani.

A teljesítménybérezés.

Az állami árak, ill. a kvázi állami árak (állami szolgáltatás vásárlására jogosító bonusz-pénz) kialakítása.

8. A költségvetési pénz (ill. eszköz, munkaerő) variálása.

8/b. Az intézmény munkájához köthető szélesebb lehetséges potenciális ügyfélkör állapota.

8/c. A teljesítménybérezéshez képest magasak, vagy alacsonyak a vezetők, a dolgozók jövedelme.

9. A közvetlen, másik állami (de független, elfogulatlan) szervek, testületek ellenőrzése, felügyelete.

Ennek elemei.

A szabályozás betartása.

A jogorvoslati rendszerhez köthető ellenőrzés, felügyelet.

A korrupció ellenőrzése.

A munkaszervezettség felmérése és javítása.

A munka mennyiségének és minőségének felmérése.

Illetve az ezekhez köthető intézkedések szankciók.

10. A statisztikai rendszer (állapotfelmérés, munkajavulás, összehasonlítás, stb.) és a felmérés felhasználása.

(Természetesen a statisztikai rendszernek nemcsak az állami munka állapotát kell felmérnie, de magángazdasági munkát is legalábbis szektoronként. Továbbá civilszféra, magánszféra munkavégzését is, általában fel kell mérnie a nemzet, nemzetgazdaság állapotát is.)

11. Az állami dolgozók motivációjának biztosítása, az állami dolgozók oktatása.

12. Az innovatív fejlődés biztosítása. Az államnak is állandóan fejlődni szükséges, ha más szempontból nem, de minimálisan technikailag. Aki, ami nem fejlődik, az lemarad, sőt hanyatlik.    

13. És végül, de nem utolsó sorban a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszer.

Mindegyik tényezőről külön fejezetet lehet írni és némelyekről írtam is. De elismerem az egész tanulmányban össze-vissza kavarognak e tényezők, ezért is szükséges valamilyen összefoglalás-szerűség.

Természetesen a tényezők összefüggnek, de azért mindegyik tényezőnek van saját aspektusa.

Azért kavarognak e tanulmányban az itt felsorolt tényezők, mert én az államon részben túlmutató nagyobb rendszerekben, és elsősorban e rendszerek lényegén gondolkodom. Úgy mint:

A helyes alapvető államszerkezet. Az alapvető döntéshozó mechanizmus. A szabályozási rendszer A közvetlen demokrácia rendszere. A panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A hatékony állam. A statisztikai (mérő) rendszer. Stb..

Az állami pénzek (eszközök, munkaerők) helyes elosztása, avagy a költségvetési pénz variálása.

Néhány alapvetés.

Természetesen a költségvetés elsősorban az állam, az állami intézmények (állami intézmények, hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) költségvetése. Ne felejtsük el, hogy a pénznövekedésnek mindig munkanövekedésben, munkaerő-növekedésben, ill. eszköznövekedésben kell realizálódni. 

A szervezettségnek azonban mindig magas fokúnak kell lenni, ennek növeléshez csak kevés pénz szükséges, de az is többszörösen megtérül. Szervezetlenég az is, ha a megelőző munka elégtelen. Pl. az egészségügyben elégtelen a megelőző szűrővizsgálatok száma.

A szervezetlenség jelentős oka, ha az ügyfél panaszok, javaslatok nincsenek oly módón figyelembe véve, hogy azok bizonyos mértékű szabályozási, szerkezeti változásokat generáljanak.

Az állami munkák mindegyike szükséges és fontos, tehát részleges leépítésnek pénzcsökkentés által nincs értelme. Az állam vagy jól végez egy munkát, vagy sehogy sem végez. A munkamegosztás (pl. az állam és magángazdaság között) egy másik kérdés. E vonatkozásban én elvem: a nagyobb egységeket, ágazatokat szét lehet osztani, de lehetőleg ne legyen kevert (a nagy egységen belüli kisebb egységekbe ne legyen keveredés) működés. Aminek az államban van a helye, azt végezze az állam, aminek a magángazdaságban van a helye, azt végezze a magángazdaság.

Az állam (az állami intézmények) tehát fontos és szükséges munkát végez, de végezheti ezt hanyagul, pazarlóan, szervezetlenül, korruptan, antidemokratikusan, stb..  Akár több akár kevesebb pénzt adunk, a munka a pénztől önmagában nem fog javulni. A munka a felsoroltak (hanyag, szervezetlen, korrupt, stb.) csökkentése által fog javulni. Ennek pedig az elsődleges eszköze a vezetés leváltása, szankcionálása. Ezért az egész rendszer csúcsán a jó vezetés-kiválasztó, ill. vezetés-leváltó rendszer van.

Az állam profitmentes, ami nem azt jelenti, hogy az állami dolgozók vezetők nem kaphatnak rendes jövedelmet. Kivételes esetben egyes állami vállalatok akár nyereséget is termelhetnek. Nincs profit, azt jelenti, hogy az állam, mint tulajdonos szükségszerűen nem vehet be olyan pénzt, amely a tulajdonosok magáncéljait szolgálják. Mivel az államnak nincsenek magántulajdonosai, profitja sem lehet.

Ha az állami intézmény (vállalat, hivatal, szerv, stb.) rendesen (szervezetten, tisztességesen, pazarlásmentesen, stb.) dolgozik, akkor pont annyi költségvetési pénzre van szüksége, mint amennyi a költségvetése. A költségvetésbe itt beleértem az állami dolgozók, vezetők jövedelemét is.

(A teljesítménybérezés alapja, hogy a következőket meg kell állapítani.  Az állami vezető átlagos jövedelme. Az állami dolgozók átlagos jövedelme.  A jó munkát végző állami vezető maximális jutalmazott, emelt jövedelme. A jó munkát végző állami dolgozó maximális jutalmazott emelt jövedelme. Esetleg 2x2 kategória helyett, lehet 4x4 kategória. A vezetők, és a dolgozók jövedelmének egymáshoz képest arányosnak kell lenni. A jutalmazás emelés az intézmény jó munkájától függ. Azt is be kell szabályozni, hogy az egyének milyen kritériumok alapján kaphatnak emelt jövedelmet. Nagyon fontos, hogy a vezetők jutalma emelt jövedelme több okból igen mérsékelt lehet. Máshol megállapítom: a vezetés jó munkáját inkább útilag kell jutalmazni.) 

Az állami dolgozók, vezetők különböző jövedelmeket kaphatnak, különösen akkor, ha a teljesítménybérezést alkalmazunk. Ez pedig befolyásolja a költségvetési összeget.

A megfelelő jó (szervezet, tisztességes, pazarlásmentes, stb.) működést nem lehet teljesen állami felügyelettel, és közvetlen demokráciával biztosítani. Ezért ennek biztosítása, a megfelelő költségvetési pénzzel (eszköz, munkaerő, stb.) is szükséges.

Ráadásul a költségvetési pénznek van egyfajta függetlenségbiztosítási aspektusa is.

A költségvetési pénz variálása csak egy módszer (a jó munkát segítő módszerekről van szó) a sok közül, ráadásul önmagában nem használható módszer. 

Nézzük gyakorlatiasabban a problémát.

Egy állami intézmény (pl. változatlan körülmények között, nincs feladatváltozás, beruházás, stb., de pl. az inflációt, és az amortizációt mindenképpen figyelembe kell venni) benyújtja az igényét, amely az előző évi pénzzel azonos. És ez egyébként a szélesen értelmezett költségeivel azonos. Most csak pénzben gondolkodjunk. És persze a külső forrásokat, az eladósodást zárjuk ki.

Egyébként meg is kellene tiltani, hogy állami intézmény (pl. polgármesteri hivatal) hitelt vegyen fel (eladósodjon) főleg államon kívüli hitelezőtől. Legfeljebb az állam központi hitelintéző szerve nagyon mérsékelten, óvatosan vehet fel hitelt és oszthatja azt szét. 

Visszatérve, ha a külső körülmények változatlanok, akkor is két alapvető helyzet lehetséges:

Az intézmény jó, megfelelő munkát végzett.

Az intézmény rossz, gyenge, nem megfelelő munkát végzett.

Ha jó munkát végzett (és ez biztosan igaz, mert a felmérés pontos), akkor nagyjából minden rendben van. De itt megint vissza kell térni a jó munka pontos felméréséhez. Mert mi van, ha az intézmény ügyfélköre a potenciális lehetséges ügyfélköre még sincs a megfelelő állapotban. Pl. egy korház munkáját az is minősíti, hogy a körzetébe tartozó emberek milyen egészségi állapotban vannak. Pl. egy polgármesteri hivatal munkáját az is minősíti, hogy a településen élők hogyan laknak, élnek. Jól élnek, akkor végzett jó munkát. 

De csak nagyjából, mert talán azt sem árt megnézni, hogy az intézmény munkája nemzetgazdasági szempontból mennyire jelentős. Igaz ezt nagyon nehéz felmérni.

Továbbá, lehet hogy jó munkát végzett, de még a teljesítménybérezés mellett is magasak a jövedelmek. Ha magasak, akkor csökkenteni kell a költségvetési pénzt, ha viszonyt nincs teljesítménybérezés, akkor valamivel emelni kell a költségvetést még akkor is, ha jó munkát végzett az intézmény. Mert lehet hogy jövőre éppen a teljesítménybérezés elmaradása miatt romlik a munkája.

Egyféle lehetséges megoldás: az állami intézmény, ha jó munkát végez, változatlan körülmények között kapjon változatlanul viszonylag magas összeget, és a spórolásból, a hatékonyság fokozásából megtakarított összeget fordíthassa a jövedelmek emelésre. De úgy, hogy a jövedelmi különbségek arányosak igazságosak legyenek és a jövedelmek a teljesítménybérezéshez képest, ne legyenek túl magasak. A kiindulás azonban ez esetben is a jó munka.

Ezért a felmérésnek többek között tartalmaznia kell:

Természetesen a költségvetési pénz a potenciális ügyfélkör számától is függ. Az állami intézmény mennyi érték felett rendelkezik. (Az adott állami intézmény mekkora hatalmi vagyoni tömeg felett rendelkezik.)

Az intézmény potenciális lehetséges ügyfélköre az intézmény hatáskörének szempontjából, milyen állapotban van. Ez már a jó munka felmérése.

Többek között azt sem árt figyelembe venni, hogy az állami intézmény mennyi ügyet, milyen súlyú ügyet intézet közvetlenül. Közvetlenül mennyi ügyféllel, mennyi ideig foglalkozott. Ez csak a munka mennyiségét mutatja, de azért a sok, a több munka után, nyilván valamivel több pénz jár. 

A teljesítménybérezéshez képest alacsonyak, vagy magasak a jövedelmek. Ha túl alacsonyak emelni, ha túl magasak csökkenteni kell a költségvetési összeget.

A fentiek jelölik ki a költségvetési összeg alapját.

Ha rossz munkát végzett, legalábbis felmerül ennek gyanúja az előző felmérések és egyéb felmérések alapján, akkor további felmérések szükségesek. (Természetesen az is meg van állapítva, hogy a rossz munka az intézmény hibájából jött létre.)

A további felmérések, ellenőrzések felmérések kimutatják, hogy a miből adódott a rossz munka (pl. korrupció, szervezetlenség, stb.)

Ekkor meg kell szüntetni a hibát, plusz le kell váltani a vezetést.

Ha rosszul végzi az intézmény a munkáját, akkor teljesítménybérnek, a plusz jövedelemnek csökkeni, kell. Csakhogy, ez csak az átlagos jövedelemig csökkenhet ugyanis az átlag alatti jövedelem nem fog jobb munkára motiválni.

A korrupció, nem fog azáltal csökkeni, hogy csökkentik a költségvetési pénzt.

A hanyagság, szervezetlenség, pazarlás elég érdekes viszonyban áll a költségvetési pénzzel.

Lehet olyan logika, hogy adjunk kevés pénzt, és ha nem akarja, hogy a jövedelme csökkenjen, vagy elküldjék, akkor kénytelen jól szervezetten, pazarlásmentesen, hatékonyan dolgozni. Csakhogy a másik oldalon a következők állnak: lehet hogy éppen a túl kevés költségvetési pénz az oka a rossz munkának. A szervezettséghez, a jó működéshez, főleg annak kialakításához is szükséges pénz (eszköz, munkaerő, stb.)

A rossz munka kialakulhat attól, hogy túl kevés a költségvetési pénz. Ezt főleg akkor nehéz megállapítani, ha egyedi az állami intézmény, nincs összehasonlítási alap. Illetve lehetségesek állami szektorok (ágazatok), melyek teljes egészében alul vannak értékelve.

Ezért nem kerülhető el, hogy az állam kiderítse, mely okokból végez rossz munkát az állami intézmény. Ugyanis általában több ok van. Az állami intézmény bekerülhet egy negatív spirálba, az okok összeadódnak, sőt egymást gerjesztik. Ugyanis az állami intézményt nem lehet megszüntetni. Igaz lehet privatizálni, részlegesen privatizálni, ez azonban rossz megoldás.

Az állam, az állami vezetés felületességből, ostobaságból a következő hibákat követheti el. A legkönnyebb ámde legrosszabb megoldást választja: a privatizációt, egyszerűen lustaságból, tehetetlenségből, önzésből megszabadul a problémától. Persze ez a nép problémáját nem csökkenti, csak növeli.  Vagy több pénzt ad, de úgy hogy nincsenek az okok kiderítve, ill. a pénzt nem kíséri egyéb átalakítás (vezetés leváltása, átszervezés, korrupció felszámolása, stb.). Vagy kevesebb pénzt ad, de úgy hogy az okok nincsenek feltárva, ill. csökkentést nem kíséri egyéb átalakítás (vezetés leváltása, átszervezés, korrupció felszámolása, stb.).

Összefoglalnám:

Ha működik az állami rossz munkát felmérő és megszüntető rendszer (és a külső körülmények nem változnak), akkor az intézményeknek a szélesen értelmezett költségét kell megkapniuk, ill. akkor nem kell változtatni.  (Jelenleg ez nem működik.) A felmérő és megszüntető rendszeren felül is vizsgálni kell az intézményeket, főleg akkor, ha felmerül a rossz működés gyanúja. Az okok alapján kell emelni, vagy csökkenteni a költségvetési pénzt (eszközt, munkaerőt), de csak úgy szabad emelni és csökkenteni is, hogy azokat más intézkedések, átalakítások, szankciók is kísérik.

Összefoglalnám az adó és költségvetés viszonyát, mert már sok minden mondtam.

Hosszabb távú és jelentősebb költségvetési hiányt nem szabad összehozni, egyszerűbben nem lehet költségvetési hiány.

Kétféle logikából kell kiindulni:

1. Az egyik az, hogy a bevételhez kell igazítani a kiadást.

2. A másik, az, hogy itt lényegében pénzelosztásról (munkaelosztásról, fogyasztáselosztásról) van szó. Ha az állam optimális nagysága és optimális működőképessége (feltételezve, hogy adott időben ez optimális, legalábbis nem javítható gyorsan) X pénzt követel, akkor azt a magángazdaság és háztártatások rovására is be kell szedni. Tehát nem bevétel határozza meg kiadást, hanem a kiadás határozza meg a bevételt.

A kettőt úgy lehet összeilleszteni, hogy a második logika az erősebb ezért azt kell erőltetni, de nem mindenáron. Mert ha ez az erőltetés, már kényszeríttet, már jelentős ellenkezést vált ki, már a magánvállalkozások és háztartások kvázi csődbe mennek, akkor engedni kell valamennyit a második logikából, és kevesebb pénzt, adót kell beszedni, ugyanakkor az optimális állam optimális működése sérül, mert viszonylagosan le kell építeni az államot. (Ezt szokták kiadáscsökkentésnek nevezni, persze elferdítve, mert ez alapjáratban az állam leépítése.) Tehát sokat nem lehet engedni, csak bizonyos esetekben (nem rendszeresen) kevéssel lehet csökkenteni az adót (az adó arányát). Általában azonban emelni kell, a sugaras fejlődésből is ez következik.

3. A harmadik a legerősebb logika pedig a tendencia, vagyis a fokozatos emelés (esetleg csökkentés) elve.  Ez pedig arról szól, hogy van egy eddigi és jelenlegi állapot. Meg kell határozni, hogy az optimális állam optimális működése ennél több, vagy kevesebb pénzt követel. Valószínűleg többet, már azért is, mert a sugaras fejlődésnek ez a következménye és azért is, mert e rendszerben általában az állam alulértékelt. Tehát, ha több pénzt követel, akkor azt nem hirtelen, hanem évről évre kevéssel növelve az adót (az adó arányát) fokozatosan szedik be.

Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan persze ki kell alakítani az állam optimális nagyságát, optimális működését. Itt viszont a helyes alapelv az, hogy racionalizálunk, (és korrupciómentessé tesszük), de nem azért, hogy akkor leépíthetjük, hanem azért, mert úgy több és jobb szolgáltatást tud nyújtani. Vagyis az állam leépítése, legalábbis normális, okos gazdaságban, a jelen alulértékelt viszonya mellett, szóba sem jöhet.      

Vázlatosan a feladatok.

Az összes költségvetés (egyben államnagyság és összes adó, állami bevétel) kiszámítása az optimális állam nagyság elvei alapján. Az optimális nagyságú állam elvei. (Gyakorlatilag kettő testület határozza meg az állam nagyságát szerepét gazdasági szempontból, ez és privatizációért felelős testület. Az összes adó nagyságát pedig ez testület határozza meg.) 

A közősségi területekért felelős az állam, nemcsak tisztán állami területekért elve. A közösségi terület ahol az egyén nem választhat szabadon fogyasztást, árat, fizetést. Ahol érvényesül a szolidaritás, az egyenlőség az esélyegyenlőség elve.

A kevert zavaros állam elkerülésnek elve. A nyugdíjrendszer és az állami hitelezés leválasztása a költségvetésről, adózásról elv.

A költségvetés szempontjai és azok pontos adatai szerinti pontos, sokoldalú költségvetési számolás. A költségvetés szempontjai: A költségvetési hiány (esetleg többlet) és rossz kalkuláció. A nagyobb reformok szükségessége. A válságos időszak.  A nemzeti és állami fejlesztési terv. A költségvetés beintegrálása tervezett, és viszonylag pontosan szabályozott (hosszabb távú, középtávú) tervezésbe (fejlesztésbe).  A valós privatizáció és a közös területek árainak kompenzációja. Az ország fejlettsége gazdagsága. Az állam nagysága, nemzetközi összehasonlításban. A lakosság igénye. A feketegazdaság virágzása, a magángazdaságok küszködése.  Az állam-fejlődés (szolgáltatás-növekedés) tényezője. Az összes termelés alakulása. Az inflációs tényező. Az állam hatékonysága. A biztonsági tartalék. Az egyenletes fejlődés a kislépésenként változtatás (évi 1-2%, kivételesen max. 3%) elve. A stabil, lassan, kevéssé változó költségvetés. Mindezek pontos adataiból, a mechanizmusok ismeretében (mikor, mennyre kell csökkenteni, növelni) kell összeállítani az állami területek költségvetését és az összes költségvetést.

A helyes mechanizmus: a következő év optimális összes költségvetésének megfelelően az összes adó változtatása. A biztosan befolyó adó szerinti költségvetés plusz befolyó adó szerinti plusz költségvetés. Szétosztás negyedévente előre egészen intézményi szintre való lebontásban.

Az ellenőrzés: az állam, az előirt megfelelő mennyiségű, minőségű szolgáltatást nyújtja. A költségvetési pénz helyes felhasználása. Mindez egyben, területenként és intézményi szintig lebontva. Mindehhez és ezzel összefüggésben az állam fejlődésének megállapításhoz pontos felmérésre, van szükség. Valamint a nemzetközi viszonylatú államnagyság, államterület nagyság, államhatékonyság megállapítása miatt pontos nemzetközi felmérésre van szükség.

A költségvetéssel kapcsolatos rendszeres szavazás részbeni megszervezése.

Egy olyan költségvetési törvény kialakítása, mely mindezt részletesen előírja, és a visszaéléseket is felderíti, szankcionálja. A költségvetés betartatása pontos részletes törvényekkel, szigorú szankcionálással.

A fogyasztási torzulások (anyagi fogyasztások, egyéni családi fogyasztások) csökkentése a költségvetésnek is feladata.  A fegyverkezési, katonai kiadások minimalizálása.  A fölösleges állami kiadások minimalizálása.

Ha működik az állami rossz munkát felmérő és megszüntető rendszer (és a külső körülmények nem változnak), akkor az egyes intézményeknek (állami intézmények, hivatalok szervek, vállalatok, stb.) szélesen értelmezett költségét kell megkapniuk, ill. akkor nem kell változtatni.  (Jelenleg ez nem működik.) A felmérő és megszüntető rendszeren felül is vizsgálni kell az intézményeket, főleg akkor, ha felmerül a rossz működés gyanúja. Az okok alapján kell emelni, vagy csökkenteni a költségvetési pénzt (eszközt, munkaerőt), de csak úgy szabad emelni és csökkenteni is, hogy azokat más intézkedések, átalakítások, szankciók is kísérik.

A felsorolt feladatok egy, vagy több független tudományos demokratikus testületet, vezetésrészt igényelnek.

Történelmi és százalékos értékelés.

A történelmi értékelés szinte azonos az adózás történelmi értékelésével, ami nem csoda, mert a költségvetés az adózás másik oldala. Az adózás beszedi az állam pénzeit, javait a költségvetés elkölti. Itt is lényeges szempont hogy egy a vezetés hatalmát vagyonát erősítő diktatórikusabb állam, vagy egy néprétegnek (lakosságnak) szolgáltató demokratikusabb állam költségvetéséről van szó. Ez a demokratikus fejlődés függvénye.

A másik szempont a költségvetés tervezettsége, pontossága. Mindig is volt valamilyen állam és valamilyen költségvetés. Korábban teljesen tervezetlen szervezetlen, eseti jellegű volt. Később ez egyre tervezettebb, szervezettebb lett, de mint az előzőkből kiderült ez még mindig alacsony színvonalú. Az alacsony színvonal megint úgy derül ki hogy a jelenlegit összehasonlítjuk egy fejlettebb a nép véleményét is figyelembe vevő megoldással (általam vázolt) és így a hiányosságok különbségek egyértelműen megmutatkoznak.

Ezek alapján: rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,5% klasszikus kapitalizmus 2,4% jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 3,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,2%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia költségvetése 4%.

Újra egy nagyobb egységhez, csoporthoz érkezett a tanulmány ez pedig a termeléssel kapcsolatos rendszertényezők csoportja.

Még egy megjegyzés: nagyobb reformok esetleg a rendszerváltozások csak részben pénzkérdések. A változtatások jelentős részéhez feléhez háromnegyedéhez elég az elvek, módszerek, megváltoztatása és az átszervezés. Ez viszonylag kevés pénzbe kerül mert lényegileg erről van szó: eddig ezt a munkát végezted holnaptól ehelyett ezt a munkát végzed. Eddig így csináltad holnaptól pedig szinte azonos eszközökkel, de így csinálod.

Egyébként ez az egész összefügg azzal, hogy esetenként nem lehet egyenletesen fejleszteni rendszert átalakítani csak több két-három nagyobb lépcsőben. Ez a lépcsős ugrásszerű rendszerváltás.

Az állam belső struktúrájának, a területek ágazatok, ill. az egyes intézmények, szervek, testületek pontos költségvetése.

Az összes költségvetés meghatározása után az állam a nagyobb területeinek ágazatainak költségvetést kell a meghatározni. Ebben is részt kell venni a lakosságnak. A vázolt szavazólapok ez irányú szavazást is tartalmaznak. Természetesen ebbe is kell lenni beleszólásnak a független tudományos, demokratikus testületeknek, a szakembereknek. Az hogy mindez mentes legyen az aktuális hatalmi vagyoni érdekektől pl az kell hogy a költségvetést vizsgáló elosztó testület szintén független tudományos demokratikus testület legyen. Természetesen e testület költségvetést nem ez a testület határozná meg. Senki nem lehet önirányító. 

A következő egység emlékeztető tartalma

A fogyasztás, az árazás, a termelés és a fogyasztásstruktúra. Piacgazdaság.

Az optimális ár, a tisztességes haszon.. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező                                          

A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.

Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                    

És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Termelés-fogyasztás egyensúly, konkrétabban az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly. Elméleti rendszertényező.                                                                        

 A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra nagy problémakörének egyszerű vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező.                                                                                                                

Ideje az eddig leírtakat rendezni. Nagyon-nagyon sok piactorzító (kereslet-kínálat) ill. piacmegszüntető tényező (jelenség, manipuláció, trükk) van, ezért a magángazdaság két részre osztható: még piacgazdaságnak, versenygazdaságnak elfogadható magángazdaság, ill. már nem piacgazdasági, versenygazdasági magángazdaság. B/22 ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                       

Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező.                                                 

A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)  

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás struktúrája), a piactorzító tényezők. A gazdasági verseny.  A vásárlói kultúra. Rendszertényező. B/0/1, B/1, B/3, B/22 ábrák, és más ábrák.                                                                                                                 

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2%, jelenlegi államkapitalizmus 2,3%, brezsnyevi szocializmus 2%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,2%?  Az 50 éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 3%.

 Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Az optimális ár, a tisztességes haszon. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

A helyes árazásról egy külön hosszú fejezet szól, az inflációról ugyancsak. Ezek a „pénzügyi rendszer” c. tanulmányrészben találhatók.

Ez a fejezet tehát csak kiegészítő jellegű. Ugyanakkor a költségvetés (adózás) igen fontos része helyes árazás, amennyiben a költségvetési pénz a szélesebben értelmezett állami árakból ( az adó egy átalánydíjas árbevétel) tevődik össze. A helyes árazás még a fogyasztással is szoros összefüggésben van.  Ezért a helyes árazásról szóló fejezetet ( pénzügyi rendszer tanulmányrész)  nem árt átolvasni.

Ugyanakkor a „pénzügyi alapok” c. tanulmányrészben is foglalkozom az árbevétellel, a haszonkulccsal, és más tényezőkkel. Ez is kiegészíti az itt leírtakat. 

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

Értelmezni kell, hogy mit jelent a piacgazdaság vonatkozásában a tisztességtelen ár.

Lehet ebben egy jogi aspektus is, pl., ha monopolhelyzet van. Vagy ha a megtévesztik a vásárlót, pl. a minőség vonatkozásában, stb..

Ezektől eltekintve, logikusan, jogosan így is gondolkodhatunk: nem kötelező vásárlás, ha X áron megvette, akkor nyilván megéri neki, ha pedig nem, akkor az a saját hibája. Ha pedig az eladó ennyiért el tudja adni, miért ne tegye. Ha pedig rossz árat szab ki az, ezért károsul, az ő hibája.

Valójában, a tisztességtelen ár, általában nem jogi fogalom, hanem közgazdasági és nemzetérdeki fogalom.  Azt jelenti, hogy minél több a tisztességtelen ár, annál rosszabbul működik a gazdaság, annál nagyobb lesz az összesített kár, annál inkább károsodik a nemzet, a lakosság, a nép, szinte minden ember.

Aki helyesen gondolkodik a társadalomról, annak a szűk jogi megfontolás mellett meg kell jelennie a közgazdasági, nemzetérdeki megfontolásnak is. 

Szerintem mi a jó (életképes, piacképes) termék, szolgáltatás? Tételezzük fel, hogy az előállító cég alkalmazottainak átlagos bére megegyezik az ország alkalmazottainak átlagos bérével. Továbbá tételezzük fel, hogy az igazgatóság és tulajdonosok jövedelme összességében nem haladja meg az alkalmazottak összes bérének az 50%-át, illetve a legnagyobb jövedelem nem lehet nagyobb, mint az átlagos alkalmazotti jövedelem 30-40-szerese. E feltételek mellett, ha minden költséget összeadunk beleszámítva az előző jövedelmeket, beleszámítva az adókat, és minden egyebet még mindig kell maradnia legalább 8% (az előállítási költséghez mért) olyan nyereségnek, amely a fejlesztésre fordítódik. Ebben az estben beszélhetünk jó, életképes termékről, szolgáltatásról. Egy, egyszerűbb, pontatlanabb megközelítés: ha az alkalmazotti bérek átlaga megegyezi az országos átlaggal, akkor is kell maradni legalább 8% fejlesztésre fordított összegnek.

Az optimális haszonkulcs pedig az, ha az előzőkben vázolt feltételek (jövedelmek, ill. összes költség) mellett a fejlesztésre fordított összeg 8-30% közé esik.

Látszólag a piacgazdaság önszabályzó mechanizmusa is elintézi ezt. A folyamat a következő lenne: van egy olyan termék, szolgáltatás, amely a fentinél sokkal nagyobb haszonkulcsot hoz, akkor azt sokan elkezdik előállítani ezáltal megnő a kínálat és ennek következtében kénytelenek csökkenteni az árakat. A gyakorlatban azonban az tapasztalható, hogy nagyon sok olyan termék szolgáltatás van amelyiknek a haszonkulcsa jóval nagyobb mint a fent említett szerintem optimális haszonkulcs. Ez elsősorban a piactorzító tényezők (rejtett árkarterek, monopolhelyzet, protekcionizmus, szegénységből eredő, stb.) miatt vannak. A továbbiakban azt szeretném megvilágítani, hogy az optimális ártól (optimális és tisztességes haszonkulcstól) való eltérés (főleg a magasabb a reálisabb és a veszélyesebb) miért káros a nemzetgazdaság szempontjából.

A jelenlegi általános felfogás: az optimális ár amiért a vevő megveszi az árút. A vevő felnőtt ember, döntse el ő, hogy mit mennyiért vesz meg. Szerintem ez a felfogás, bár van benne igazság, mégsem egészen helyes. Ilyen alapon a jog nem ismerné a csalás fogalmát. Az üzleti életben is több finomabb formában létezik a vevő szándékos félrevezetése haszonszerzés céljából. Ezen kívül létezik a kényszerhelyzet, pl. a monopolhelyzetben levő cégek árai, amikor vitatható a vevő önálló döntése.

A másik ide kapcsolódó elvi probléma: az állam feladatai közé tartozik-e az erkölcsi nevelés? Szerintem igen, hozzátenném, hogy a demokrácia értelmében az erkölcsi normákat nem egy szűk vezetésnek kell meghatározni, hanem a többségnek. Mondjuk, úgyhogy a relatív erkölcsös többség részben jó irányban befolyásolja a relatív kisebbségek különböző szempontból torzult erkölcsét. Persze a helyes erkölcsöt nem lehet erőltetni, de többek között lehet példát mutatni.

Az viszont vitathatatlan, hogy az állam, (a központi irányítás) kötelessége a hosszú távú nemzetgazdaság fejlődésének biztosítása. Ebben a fejezetben azt szeretném bizonyítani, hogy az erkölcs, az igazságosság egyirányú a hosszú távú gazdaságossággal a népréteg hosszú távú életszínvonalával.  Pontosabban megint ezt szeretném bizonyítani, mert például a népréteg egyenletes fogyasztásnövekedése (reáljövedelem emelkedése) is egyszerre erkölcsös igazságos, és egyben gazdaságos történés.

Az optimális ár problémája.

Tulajdonképpen két részre kell bontani a problémát, az egyik az optimális piaci ár kialakítása.

Ellenben gyakran a piaci ártól függetlenül is meg kell állapítani egy a valós értéknek megfelelő árat, lásd ingatlan, vagyonadó kapcsán az ingatlanok, vagyonok értéke. De az optimális piaci árat is csak akkor lehet megállapítani, ha piaci ártól függetlenül is vannak kapaszkodók. Ugyanis a piaci ár nagyon torz lehet. Egy másik fejezetben több ilyen kapaszkodót felsorolok. Megint másik fejezetben az átárazás gyorsaságáról elmélkedem.

Tehát egyfajta (több fajta van) a piaci ártól részben független érték-megállapítás.

 A vagyontárgyak, ingatlanok tárgyak értékének néhány gyakorlati megoldása.

Az biztos, hogy az aktuális piaci ár (forgalmi érték) önmagában nem adja ki az objektív értéket.

Egy lehetséges érték-megállapítás.

A három éves piaci ár átlaga már közelebb áll az objektív értékhez. A három éves piaci ár átlaga kombinálva, a vételi ár inflációval növelt értékével, talán még pontosabb.  Mindez esetleg kombinálva az előállítási összeg inflációval növelt értékével. És mindez beszorozva különlegességet, egyediséget kifejező arányszámmal.

Egy egészen más logikájú megállapítás.

Az átlag megállapítása és attól való (kategorizált) eltérés módszere.

Pl., megállapítanak egy átlagos környéken levő, átlagos helyzetű, átlagos minőségű ingatlan négyzetméter-árát. Ezután pedig azt nézik, hogy pl. az adott ingatlan mennyiben tér el az átlagtól. A környék szempontjából, pl. 7 kategória felállítása, 3 átlag feletti, 3 átlag alatti, egy átlagos. Az egyéb helyzet szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos. A minőség szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos.  Persze minden kategóriához tartozik egy arányszám (szorzószám, százalékszám).

Az optimálishoz közeli piaci ár.

Az optimális árnak két vonatkozása van. Egyrészt az ár tartalmazza valós értéket, azt az értéket, melyet a vevő első látásra nem biztos, hogy észre vesz, pl. az egészségi, környezetvédelmi, stb. hatást.

A másik vonatkozás hogy az ár, az árszínvonal ne legyen túl magas, és ne legyen túl alacsony sem. Ha túl magas, akkor a vevő, a vevők általában rosszul járnak, de általában az eladók sem járnak jól, kivéve egy-két csaló, spekuláns eladót. Ha magas az ár, árszínvonal akkor csökken a kereslet, kevesebb az eladott áru, szolgáltatás, tehát az eladók profitja nem nő. A vevők rosszul jártak az eladók maradtak a pénzüknél. Ha túl magas az ár, akkor a termelő igaz kevesebbet dolgozik, de a munkakapacitása kihasználatlanul marad.

Ha túl alacsony az ár, árszínvonal akkor vevők jól járnak, de ez utólag visszaüt. Végső soron a termelők kénytelenek vagy a béreket csökkenteni, vagy a minőséget rontani, vagy a mennyiséget csökkenteni. Ha túl alacsony az ár, akkor a termelő aránytalanul sokat dolgozik. Ez a feszített munka visszahathat a minőségre és a közérzetre.  Ráadásul egy feszített hektikus gazdaság alakul ki. Egyébként a másik helyzetben is az alakul ki. Ha túl alacsony az ár, akkor a termelő, az eladó profitja változatlan, mert sokat ad el kevésért, de egyéb okokból rosszul jár. Ugyanakkor a vevők általában gyengébb minőségű termékeket kapnak, tehát a hasznuk csak részleges.

A munka is egyféle árucikk tehát ez a fejtegetés a bérekre is vonatkozik. A bér, jövedelem a munka ára.

A pénz átváltási értéke (árfolyama) meghatározza egy ország optimális árait, munkaárait (béreit), a külföld vonatkozásában.  Ha rossz az árfolyam, akkor az árak túl magasak vagy túl alacsonyak. Mindkét esetben végső soron az eladó a nemzetgazdaság károsodik, de hosszú távon a külföld, a vevő is rosszul jár. Természetesen a külföldi pénzek árfolyamának eltérése az optimálistól szintén az optimális ártól való eltérést eredményez.

A hitelkamat a hitelezési tevékenység ára, a hitelkamat (betéti kamat). Az optimális kamat a hitelezési tevékenység optimális ára. Általában minden tevékenységnek van optimális ára.

Ha nem jó a túl magas ár és nem jó a túl alacsony ár sem, akkor az optimális ár a középár körül van. A középár a termelés szolgáltatás vonatkozásában (nem viszonteladás, nem használt termék, bérbe adott termék, stb.) a tiszta nyereség 10-30% közé esik. Ezen belül a kereslet kínálat arány határozza meg azt az egy százalékot, árat, melyet pontos optimális árnak nevezhetünk.

Általában ( mondjuk 70%-ban) az optimális ár az ami a legnagyobb nyereséget hozza, egy normális emberi léptékű munka mellett. Általában az optimális ár mellett a legnagyobb a nyereség a termelési költségekhez képest. Ez a százalék persze függ attól is, hogy normális piacgazdaságról, vagy kapzsiságdeterminált piacgazdaságról van szó. Normális piacgazdaságban ez 90%-ban igaz, egy kapzsiságdeterminált piacgazdaságban csak 50%-ban igaz.

Az optimális árból keletkező haszon megegyezik a tisztességes haszonnal.

 Tételezzük fel, hogy egy terméket el lehet adni 60%-os tiszta haszonnal. Ha megvizsgáljuk, hogy miért, az esetek jelenetős részében valamilyen piactorzító tényezőt (félrevezető reklám, monopolhelyzet, stb.) felfedezhetünk. Tételezzük fel, hogy nincs semmilyen piactorzító tényező, mégis veszik az adott terméket. A logika a következő: ha a vevőnek megéri, miért ne vehetné meg akár háromszoros áron is? Továbbá az eladó szuverén joga, hogy akár háromszoros árat állapítson meg, és ezzel akár saját magát károsítsa.

Ez a felfogás azért vitatható. Egyrészt ha az eladó túl magas áron kínálja a portékáját, akkor feltehetően arra vár hogy egy balek besétál a csapdájába, ami előbb-utóbb be is szokott következni. Ez pedig már a csalás bűntettét már kimeríti. Másrészt ebben az esetben egy csökkentett tevékenységet folytat, ami kihasználatlan munkakapacitást jelent.

Ezért szerintem a helyes felfogás: rendben van, vegye meg irreális áron, de az eladó és vevő is adózzon e hobbi után. Nemzetgazdasági szempontból ugyanis káros ha az árak általában eltérnek az optimális ártól, túl alacsonyak, túl magasak. Ekkor a termelők, eladók ill. vevők jelentős része rosszul jár, tehát az egész gazdaságot kár éri.  Tehát nem arról van szó, hogy az egyes árakat kell szabályozni, hanem általában az árakat, de ennek az a következménye, hogy az egyes, adott esetben tisztességes árak is áldozatául esnek ennek a szabályozásnak. Ez a közösség logikája, igazságossága.

Általában kb. 90%-ban figyelembe véve a piactorzító tényezőket a túl magas ár egyben tisztességtelen ár is. Az előző részben szó volt, arról hogy milyen adózással lehet az optimális középárat biztosítani. A nyereség az ártól is függ, tehát ha a túl magas nyereséget adóztatjuk, akkor a túlzott árrést (haszonkulcsot) is megakadályozzuk. Igaz ez egy durva szabályozás, elég sok a káros mellékhatása. Az igazi az lenne, ha magát az árrést (haszonkulcsot) ill. az áremelés nagyságát lehetne adóztatni, ehhez azonban pontosabb, kiterjedtebb ellenőrzés szükséges.

Az adózáson kívül van azonban két másik eszköz a teljes tudatos fogyasztói magatartás erről már szó volt. A másik eszköz a tudatos eladói magatartás kialakítása. A tudatos eladói magatartásnak inkább azt kell megérteni, hogy a túl nagy ár, a folytonos áremelés sem jó, hosszabb távon az is visszaüt általában és konkrétan az eladóra is.

Bár egyenlőséget tettem a túl alacsony és a túl magas ár ártalmassága közé azért meg kell jegyezni, hogy általában a túl magas ár a jellemző. A túl magas ár nem más, mint a néprétegből való egyfajta pénzkivonás, hiszen a  magas árrés nyeresége a tőkések a tulajdonosok vagyonát növeli A túl magas általános haszonkulcs folyamatos túl magas árszínvonalat, okoz és ez egy folyamatos néprétegből való pénzkivonást jelent, aminek károsságáról ( hektikus gazdaság, magas infláció, stb.) már szó volt.  Arról más nem is szólva, hogy az arányos és igazságos vagyoni hierarchia kialakítását is lehetetlenné teszi.

A tisztességes haszon, azaz az optimális ár nem más, mint a helyes árképzés. Ha helytelen az árképzés akkor a gazdasági arányok értékek eltorzulnak. Egy előző részben felsoroltam a lényeges gazdasági arányokat, ezt nem ismétlem meg. Azt azonban kihangsúlyozom, hogy tisztességes haszon, optimális ár, helyes árképzés nélkül lehetetlen kialakítani helyes gazdasági arányokat.

Úgy gondolom elég okot felsoroltam, ahhoz hogy bebizonyítsam a tisztességtelen (túl magas) haszonkulcs gazdaságilag is káros ezért szükség van a csökkentésére, szabályozására. Az erkölcs, a tisztesség és a gazdaságosság ebben az esetben ugyanazt a feladatot igényli.

Az optimális ár nem azt jelenti, hogy minden árrésnek, haszonkulcsnak egyformának kell lenni. Természetesen egy új egy hasznos kiváló termék nagyobb haszonkulcsot érdemel, mint egy régi haszontalan termék. A termékek szolgáltatások, tevékenységek szelektálására szükség van. Sőt azt mondhatjuk, hogy a jelenleginél intenzívebb, objektívabb szelektálásra van szükség. Az optimális ár nem a szelekciót kérdőjelezi meg. Az optimális ár elmélete azt mondja, hogy a vezetésnek államnak ki kell jelölni egy átlagos optimális haszonkulcsot, és az attól való eltérést kell korlátozni szűkíteni, ugyanakkor igazságosabbá tenni. Az optimális ár elmélete azt mondja, hogy jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaság túl nagy és igazságtalan haszonkulcsokat enged meg, ill. generál.

Az előző részben vázolt adórendszer nagyjából jó, de azért meg kell említeni a káros mellékhatásokat is.

Az árcsapdák.

Az előző részben vázolt adórendszer, lényege hogy az értéktelen tevékenységek fizessenek magasabb adókat, ezáltal azok ára emelkedik, minek következtében kevesebben vásárolják és így a termelésük sem lesz nyereséges.

Az első probléma abból adódik, hogy, a fogyasztó tudatában a magas ár azonosul a jó minőséggel. Ez már most sem fedi a valóságot és egy szelektívebb adózás mellett még kevésbé lesz igaz. A vázolt adózás következtében nem az értékes, de az értéktelen termékek lesznek drágák.   E probléma megoldása: a teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása. Pontosabban arról van szó, hogy a fogyasztónak rá kell ébredni, hogy az ár nem azonos a minőséggel, vagyis a minőséget az ártól független vizsgálja. Továbbá, jó, ha tudja, hogy a legértékesebb termékek többsége valószínűleg közepes árkategóriába tartozik.

A második probléma már fogasabb kérdés.

Ha túl magas az ár, akkor az illegális eszközök (adócsalás, feketegazdaság, feketepiac) szükségszerűen erősödnek. Nincs igazán jó megoldás. Nézzük pl. a cigaretta (mint káros termék) árazását. Ha teljesen betiltják, akkor számos példa mutatja, hogy a feketegazdaság, feketekereskedelem, és vele együtt a bűnözés maximálisan elkezd tombolni.  Ha alacsony az ára, akkor még többen dohányoznak. A magas ár, a káros mellékhatásaival együtt is, még a legjobb megoldás. Ebben az esetben én nem látok jobb megoldást, mint a magas árat, illetve a szigorúbb, következetesebb ellenőrzést. Hosszabb távon a pedig teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása, az objektív tájékoztatás, a meggyőzés, a helyes megoldás.

Ez egy elméleti rendszertényező, amelyben azért megfogalmazódtak feladatok. Ezek a feladatok azonban más rendszertényezők feladataival megegyeznek, ezért elméleti rendszertényező, ez a fejezet.

A legjellemzőbb, legáltalánosabb és ezért legnagyobb piactorzító (egyben versenytorzító) tényező, a természetesen, automatikusan (nem direkt, módón) kialakuló árkarterek. Ez eleve leértékeli a versenyt, a piacot 15-20%-kal.

Az árkarter kialakulása automatikus és szinte természetes. Tulajdonképpen az a természetes folyamat történik, hogy az eladó mielőtt beárazná a terméket, szolgáltatást, munkát, érdeklődik, hogy az a termék, szolgáltatás, munka más helyen mennyibe kerül. Ezután szinte törvényszerűen, általában, a kb. 10%-kal a piaci átlag feletti árhoz kapcsolódik ill., abból indul ki. Az árkarter, többek között az a jelenség, amikor az árak a kelleténél, a lehetségesnél sokkal inkább egy, azonos szintre kerülnek. Nem teljesen azonos ez a szint de közel azonos. (Megjegyzem: gyakran a piaci átlagárak is magasabbak az optimálisnál.) Ha nem lenne árkarter akkor az árak 70%-a, a piaci átlag ár, plusz, mínusz 20%-os eltérésen belül mozognának. A természetes, automatikus (nem direkt) árkarter azt jelenti, hogy az  árak 70%-a, a piaci átlag felett 10%,  plusz, mínusz 10%-os eltérésen belül mozognak. Nem kell azt nagyon bizonygatni, hogy ez miért értékeli le a versenyt.

Itt is kitérek arra, hogy verseny és verseny (piac és piac) között igen nagy különbségek vannak. Talán sokan nem tudják de a verseny, a piac színvonala (motiváló hatása, önszabályzása, stb.) a 30%-ostól egészen 90%-osig terjedhet. Igen sok tényező befolyásolja, hogy e mezőben, hol helyezkedik el az adott verseny, piac színvonala. 30% alatti színvonalnál nem beszélhetünk versenyről, piacról, 90% feletti verseny piac, pedig gyakorlatilag nem létezik. A természetes, automatikus árkarter pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag alig van 70%-os szinvonal feletti verseny, piac.

Talán azoknak, akik mintegy imát ismételgetik – verseny jó, a verseny mindent megold – frázist, nem ártana tisztában lenni az alapvető közgazdasági ismeretekkel. A 60%-nál magasabb színvonalú verseny, piac valóban jó, de annál alacsonyabb színvonalú verseny, piac, főleg, ha az 50% alá süllyed már nem jó.

Haszon, haszonkulcs az optimálisság, tisztességesség szempontjából.

Az ár, árrés, haszon, haszonkulcs rokon értelmű fogalmak. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért nem sorolom fel mind a négyet, de oda lehet gondolni.

Tisztességes haszon tisztességes haszonkulcs tisztességes ár – tudom manapság szinte ismeretlen fogalmak. Ez a tanulmány azonban a jövőről szól. Ugyancsak ismeretlen az optimális haszon, optimális haszonkulcs stb. fogalmak. Ez útibbi azért mert „ majd a piac eldönti, szabályozza” felfogás uralkodik.  Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy lépten, nyomon bosszankodunk a tisztességtelen árakon, hasznokon, úgy látszik a piac, mégsem képes ezt szabályozni. Egyébként a tisztességes és optimális haszonkulcs szintén rokon értelmű fogalmak. Optimális az, ami hosszabb távon nekünk és mindenkinek a leghasznosabb. Összevontan a legjobb megoldás. Nagyjából ez a tisztességes is, hiszen ha nem ezt a megoldást választjuk, akkor valakinek kárt okozunk, vagyis tisztességtelen vagyunk.

Mi történik pl., ha túl magas haszonkulcsot állapítunk meg, vagyis a munkánkat túlzottan felértékeljük. Először is lehet, hogy nem tudjuk eladni a terméket (termék és szolgáltatás) ezzel kárt okozunk magunknak. Vagy eladjuk egy-két óvatlan embernek (baleknak) ezzel nekik okozunk kárt. Vagy valamilyen tisztességtelen eszközzel, piactorzító tényezővel élünk ( pl. monopolhelyzet, árkarter) ezzel szintén kárt okozunk a vevőnek, de mindenki másnak is a többi eladónak is. Vagy, mi is belépünk az inflációgenerálók (általános áremelés) táborába és ekkor szintén kárt okozunk. Ekkor ugyanis az árak, haszonkulcsok kiegyenlítik egymást, tehát hosszabb távon mi sem járunk jól, ellenben az inflációnak van egy egyéb károkozása, ami mindenkire hat így ránk is. Később gyakran emlegetem az indokolatlan (csakis profitnövelő okú, a termelési fogyasztási körülmények nem változnak) áremelést, haszonkulcsemelést, mint károkozást.

Van azonban egy másik károkozás is. Általában minden termékben valahol benne van valamilyen természeti erőforrás (alapanyag, energia, stb.), illetve mások munkája. Ha saját munkánkat túlságosan felértékeljük, akkor ezzel arányaiban leértékeljük a természeti erőforrásokat, ill. mások munkáját.

Szót kell említeni még arról, jelenségről, hogy kistermelők portékát a kereskedők gyakran fillérekért veszik meg, majd sokszoros haszonkulccsal, nagy haszonnal továbbadják. Az okok részletezése nélkül kijelenthető ez is tisztességtelen haszonkulcs problémakörébe tartozik.

Ha pedig jelenleg jellemzőek gyakoriak a tisztességtelen, nem optimális haszonkulcsok akkor érdemes elgondolkodni azon hogyan lehet olyan gazdaságot létrehozni, amelyekben a tisztességes optimális haszonkulcsok lesznek a jellemzők.

Ha haszonkulcsról beszélünk, akkor szét kell választanunk a termelői haszonkulcsot a kerekedői haszonkulcstól. Ahány termék annyiféle termelési költség (előállítási, bekerülési, ön, stb. költség). Széles skálán változik a természeti erőforrás aránya, a beletett emberi munka aránya és annak minősége. Kereskedelmi haszonkulcs, (egyébként bérbeadási haszonkulcs és hitelezési haszonkulcs esetében is) sokkal egységesebb a kiszámíthatóbb a dolog. Egyfelől a termelési költség leegyszerűsíthető beszerzési költségre. Másfelől a munka lényege az, hogy a terméket el kell adni, tehát a felsorolt arányok sokkal kevésbé változnak. A kereskedői árrésben tehát a ráfordított munkaórát, és a termelési költséget nem, muszáj figyelembe venni, mondhatjuk azt, hogy ez kereskedő ügyességén, szervezettségén, üzleti stratégiáján múlik, hiszen minden kereskedőnek közel azonos feladatot kell végrehajtania. Ugyanez nem mondható el a termelő esetében, ott figyelembe kell venni a ráfordított munkaórát, és termelési költséget.

Ugyanakkor minden termelő (termelő és szolgáltató) egyben szükségszerűen kereskedő (értékesítő) is, hiszen az első eladást neki kell végrehajtani.

Ugyanakkor az első lépcső a termelés, ez teszi lehetővé a kereskedést, a bérbeadást, a hitelezést.

Visszatérnék arra a problémára, hogy amennyiben két vállalkozó ugyanazt a feladatot látja el, akkor nem kell figyelembe venni a ráfordított munkaórát. Ez ellentétben áll egy másik felfogással miszerint: a munkák értékénél csak a következő két tényezőt vegyük figyelembe: a ráfordított munkaórát és annak a munkának a kvalitását. Ez egy logikus és igazságos rendszer lenne, de ez sem tökéletes. Pl. azt mondjuk, hogy adott termék 100 órai segédmunkát, 100 órai szakmunkát és 100 órai tervezői, szervezői, igazgatói  munkát igényel. Két cég nekiáll ugyanazt a terméket gyártani és kiderül, hogy az egyik cégnél ezek 100 órák, csak 80 órák, a másiknál ezek 120 órák. Vagy mindkét cégnél, ezek 100 órák, csak az egyik cég sokkal jobb minőségű, tartósabb terméket állít elő, mint a másik. Valószínűleg ez azért van, mert a segédmunkák, szakmunkák, tervezői, szervezői munkák minősége között hatalmas különbségek lehetnek.

A két felfogás az ellentmondás mellett azért kombinálható. Ha sikerül kiszámítani egy pontos átlagot (optimális tisztességes árat, haszonkulcsot),  akkor azt kehet mondani, hogy a különbség az egyik cég plusz haszna ill. plusz kára.

Milyen termelői hasznok vannak. A termelő az első árnál valahogy így gondolkodik. Az a lényeg hogy nekem minden költségem (alapanyag, energia, segédanyag, félkész termék, eszközhasználat, adó, stb.) megtérüljön, plusz nekem tisztességes jövedelmem keletkezzen. Vagy nem a tisztességes jövedelem a célja, hanem a minél nagyobb jövedelem. Egyébként a kereskedő, a bérbeadó hitelező is így gondolkodik.

Itt viszont megint kettéválik a jövedelemi haszonkulcs.

Az összes ott dolgozó jövedeleméről van szó, a vállalkozó (tulajdonos, befektető) és az alkalmazottak jövedelméről, vagy csak a vállalkozó (tulajdonos befektető) jövedelméről.

Ezért megkülönböztethetünk: összjövedelemi haszonkulcsot és vállalkozói (befektetői) haszonkulcsot. Ha profitról beszélünk, akkor általában ez utóbbiról beszélek.

Továbbá amikor a megfelelő jövedelemre gondol, akkor kiindulhat abból, hogy mi az átlagos jövedelem és ehhez képest méri. Méghozzá úgy méri ezt, hogy azt mondja: ember és ember közötti munkák, jövedelmek között legfeljebb 10-szeres, 20-szoros különbségek lehetnek. Vagy nincs ilyen határ, lehetnek akár 100-szoros, 1000-szeres különbségek is. Az én kiindulópontom az, hogy a munkák és jövedelmek között legfeljebb 16-szoros különbségek lehetnek. Ez azt jelenti, hogy segédmunka és magasan kvalifikált munka (tervező, szervezői, igazgatói, stb.) között legfeljebb 16-szoros különbség lehet.

Eddig szó volt természeti erőforrások arányáról az árban, de ezt nem fejtettem ki. Nem volt szó egy lényeges tényezőről, a vállalatfejlesztésről. A vállalatfejlesztésre (beruházásra) fordított összeg, ami közgazdasági értelemben a leginkább tekinthető igazi haszonkulcsnak.

Eddig tehát háromféle haszonkulcsról volt szó.

Vállalkozói, befektetői. A betett összeg, ami adott esetben az összes termelés költség (bérköltséggel együtt) ez majdnem megegyezik az árbevétellel, tehát ennek az összegnek egy bizonyos százaléka, amely a vállalkozó befektető jövedelme. Itt megint ketté kell osztani a problémát. Egyfelől van befektető haszna, ami azért jár, mert a pénzét, tőkéjét nem fogyasztja el, hanem időszakosan kölcsönadja. Ez a munka nélkül járó haszon, ami elvileg termelésnél, a bérbeadásnál, a hitelezésnél is egyforma, hiszen minden esetben ugyanarról a késleltetett fogyasztásról, időszakos lemondásról van szó.  Ezen kívül ott van a vállalkozó befektető tényleges munkavégzése (kalkulálás, intézkedés, esetleg szervezés, igazgatás, stb.) amiért neki jövedelem jár. Ennek mértéke nagyon változó, lehet csak ennyit tudunk: ez egy magasan kvalifikált munkának tekinthető. Másfelől, ez általában termelő tevékenységben a legtöbb, a kereskedelmi bérbeadói tevékenységben kevesebb és a hitelezési tevékenységben a legkevesebb.

Kérdés, hogy mi a befektetett összeg? A termelés elindításához a befektetőnek be kell tennie az összes termelési költséget, az összes bérköltséget, az összes adóköltséget, és egy éven belül a fejlesztési költséget is. Ez nagyjából azonos az árbevétellel, pontosabban az árbevétel mínusz a befektető haszna. Természetesen, ha több befektető van, akkor a befektetési összeg arányában illeti meg a haszon. Mégsem lehet az árbevételből kiindulni, mert nem tudjuk hogy mennyi ebből a befektető haszna, márpedig éppen ezt akarjuk megtudni. Adócsalás leleplezése szempontjából viszont figyelembe lehet venni. Lényegében a kereskedés, és a bérbeadás is, a vállalkozói tevékenység, aminek lehet költsége, tehát itt is befektetett induló összeg plusz az összes költség, a  befektettet összeg. A hitelezésnél egyszerűbb, itt elhanyagolható a költség, tehát itt a hitelösszeg a befektetés.

Továbbá van az összjövedelmi haszon, haszonkulcs.

Továbbá van fejlesztésre fordítandó haszon, haszonkulcs.

Továbbá meg lehet állapítani egy kombinált haszonkulcsot ami a fejlesztési haszonkulcsból áll valamint a az összjövedelemi haszonkulcs egy részéből áll. Az összjövedelem azon része, ami a termésfejlődésből, ill. a hozzáadott innovációs értéktöbbletből áll, illetve ennek azon részéből melyet jövedelemként visszaadnak.

Más szempontból pedig van termelői haszonkulcs és kereskedelmi haszonkulcs. A későbbiekben többször szóba kerül haszonkulcs, a tisztességes haszon. Melyikről beszélek, ez vagy kiderül, vagy döntse el az olvasó.

Mindenesetre az kijelenthető, hogy önmagában haszonról, haszonkulcsról beszélni, nem túl értelmes dolog.

Mielőtt továbbmennék a következő rendszert vázolom.

Itt is megjegyzem. E tanulmány a jövőről szól. E tanulmány során gyakran nem egy jövő utat vázolok fel, hanem többet. A vázolt jövő utak nem mondanak ellent egymásnak (az alapelvek ugyanazok) alán kombinálni is lehet őket. Én ezt elismerem, de nem tartom hibának.

Ami vállalkozói befektető haszonkulcsot illeti. Mindig a befektetett összeg és egy év átlaga a kiindulópont. Ha a hitelező haszna (kamat, hozam) 3%-nál magasabb akkor fizessen adót, méghozzá lehetőleg progresszívan. Ha a bérbeadó befektető haszna 4%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan). Ha a kereskedő haszna 5%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan). Ha a termelő, befektető haszna 6%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan).

Ha egy vállalat nem fordít legalább 8%-ot fejlesztésre, akkor az fizessen adót.

Minden vállalat fizessen évi 8%-ék természetpótlási adót, melyet valóban természetpusztulás megakadályozására költenek.

Ha termelő vállalat összjövedelemi haszna nagyobb, mint 70%, akkor fizessen adót, progresszívan. Ez csak sorozatgyártó, tömegtermelő vállalatokra vonatkozna.

Ha egy kereskedő, bérbeadó vállalat összjövedelmi haszna nagyobb, mint 20%-ék akkor fizessen adót progresszívan. Ha egyszemélyes a vállalat, befektető egyben dolgozó is akkor egy adó belép, 4,5-6%-nál és egy másik adó, 20, ill. 70%-nál. Hitelezésnél nem kell vállalatról beszélni.

A fenti rendszert egyébként elsősorban nem azért vázoltam, mert egy adózási rendszert akartam propagálni. Azt akartam vázolni, hogy szerintem kb. melyek (mely határig terhednek)  az optimális tisztességes, hasznok haszonkulcsok és hol kezdődnek a nem optimális, káros és tisztességtelen haszonkulcsok. Ott kezdődnek ahonnan adót kell rájuk fizetni.

A fent vázoltból nem lehet adórendszer elsősorban azért nem, mert ez nem igazságos: A termelő vállalat összjövedelmi haszna, nagyobb, mint 70%-ék akkor fizessen adót. Ez a szám lehet, hogy makrogazdasági szempontból jó, de az egyes vállatok szintjén igazságtalan. Mi van, ha egy vállalat, vállalkozó nagy munkaigényes kis anyagköltségű munkát végez. Az ő hasznának, haszonkulcsának jogosságát (tisztességét optimálisságát) csak akkor lehetne megállapítani, ha figyelembe vennénk, hogy az ő munkája hány munkaórát igényelne optimális esetben. Ezt több szempontból is lehetetlen megállapítani. Az hogy  a termelés egy részénél nem lehet megállapítani tisztességes optimális haszonkulcsot, nem jelenti azt, hogy ne lenne tisztességes optimális haszon, haszonkulcs. A gazdaság 80%-ban meg lehet állapítani és ezért nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is van ilyen tényező.

Másfelől ez tanulmány nemcsak arról szól, hogy mit kell tennie az államnak vezetésnek. Arról is szól, hogy aki elolvassa, megértse, hogy mi a helyes hasznos, felfogás cselekvés. Adott esetben, ha egy vállalkozó e fejezetet elolvassa, akkor talán még inkább rájöhet, hogy túl magas haszonkulcs, miért káros másoknak és végső soron önmagának is.

Egy másik fejezetben azt bizonygatom, hogy a viszonylag alacsony haszonkulcs (elsősorban kereskedelmi haszonkulcsról van szó) azért előnyős, mert akkor az eladó több terméket tud eladni, tehát végső soron nagyobb haszna lesz, mint annak, aki viszonylag magas haszonkulccsal dolgozik. Ha pedig a vevő hasznát is beszámítjuk, akkor a viszonylag alacsony haszonkulcs egyértelműen hasznosabb. Minden vállalkozó, eladó a másik oldalon vevő.

Egyébként igaza van annak, aki azt mondja, hogy én lényegében ugyanazt hajtogatom. Állandóan tisztességtelen jövedelmekről beszélek, csak más szempontok alapján. Erre azért van szükség, mert az ellenérvelők is előhoznak számtalan szempontot, és ezt mondják: igen ez igaz, de ha ebből szempontból nézzük, akkor nem igaz. Ezért kell körbejárni minden egyszerű dolgot sok oldalról.

A túlzott jövedelmek, megfogására ott van az erősen progresszív jövedelemadó. Mi van azonban ha vállalkozó, befektető azt mondja az én megnövelt adóterhem áthárítom, méghozzá úgy, hogy emelem a vállalkozói befektetői haszon arányát, ill. növelem az összjövedelmi haszon arányát? Nem árt ezt az utat is lezárni.

Kétségtelen nem ártana az optimális tisztességes haszonkulcs meglétét, értékét bizonyítani. A bizonyításba most nem mennék bele, mert nagyon hosszadalmas lenne. Egyébként a hitelezésről szóló fejezetben elmélkedem a kamatnagyságról ez talán egy bizonyítás. Másik bizonyítás az, hogy a fejlesztés jó dolog. Az egész gazdaság szempontjából biztosan az.

A harmadik bizonyítás az, hogy szükség van természet erősebb értékelésre, arra hogy a haszonból több jusson a természet visszaállításra, ill. megakadályozásra, annak hogy tovább pusztuljon.

Néhány mondatban kitérnék a természetpótlási adóra.

Ha túlságosan felértékeljük a munka értékét, akkor leértékeljük a természeti erőforrásokat.

Jelenleg a természeti erőforrások értékét nem természet kapja vissza, hanem azok tulajdonosai, aki leginkább kizsákmányolják természetet, a profitjuk csak csekély részét fordítják a természet visszaállítására, pótlására, a természetpusztítás megállítására. Lényegében a természeti erőforrások nem az emberektől jönnek, hanem valóban természettől. Ez egy ingyenes ajándék, pontosabban annak látszik. Az csak egyik lépés lenne, ha jövedelemi haszonkulcs leszállításával felértékelnénk a természeti erőforrásokat. Ez a lépés nem sokat ér a másik lépés nélkül, anélkül hogy ezt a pénzt (munkát) valóban természetnek adnánk vissza, és nem a természetet birtoklóknak. A fix adó csak egy megoldás lehet a sok közül.

A haszonkulcs még összefügg többek között a vállalkozások nagyságával (kisvállalkozások nagyvállalkozások). Összefügg a hitelezés hasznával, kamatok nagyságával. 

A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

(Az alábbi egyféle maghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezeti, működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Kezdjük e fejezetet egy kis ismétléssel.

Lényeges gondolatok, igazságok a tisztességtelenségről.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz.  Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Érdemes egyszer-kétszer az érdemtelen, tisztességtelen jövedelmeket (pénzszerzéseket, fizetéseket, stb.) felsorolni, csakhogy lássuk, milyen hatalmas és kiterjedt dologról van szó.

A hagyományos illegális (rendőrségi ügyek) tisztességtelenségekkel kezdem, bár ez a legkisebb tétel. (1. csoport)

Hagyományos lopások, csalások, sikkasztások. Pl. valaki ellop az üzletből egy tejfölt, vagy egy gyerekbiciklit. Vagy ellop egy pénztárcát. Vagy betör egy lakásba. Vagy illegális pilótajátékot játszik. Vagy díjbeszedőnek adja ki magát. Vagy kivesz a vállalati kasszából (lehet állami és magángazdasági) pénzt. Stb., stb..

A következő tételek nem egyértelműen illegálisak. Vagy ha azok is, a felderítésük és a büntetésük erősen hiányos. (2. csoport)

Ha valaki a jövedelméhez képest rosszul, hiányosan végzi a munkáját.

Ezt külön kategóriába tettem, bár végeredményben mindig a munka nélkül szerzett jövedelemről, fogyasztásról van szó. Mégsem hagyható ki ez a kategória.

A korrupció. Az állami korrupció. A magángazdasági korrupció. Az állami és magángazdasági korrupció összefonódása. Pl. a kenőpénzek ellenébe adott plusz szolgáltatások. Pl. a tisztességtelen pályáztatások, a magasabb árból visszakap az elbíráló. Stb., stb..

Az adócsalások. Illegális adócsalás. Feketegazdaság. „Legális” adócsalás (adóminimalizálás). Tisztességtelen, aránytalan, igazságtalan adóengedmények. Stb., stb..

A következő tételek legálisak, és egyenként is a leghatalmasabb tételek.

(3. csoport)

Tisztességtelen, túl magas árból eredő jövedelmek. Több helyen beszélek ezekről. Fő okozó, a monopolhelyzet. A tisztességtelen állam is monopolhelyzetben van.  (Idesorolom az árhoz, bérhez képest jelentősen rosszabb minőségű, kevesebb munkát. Bár ez, mint szükségszerű és általános tétel kétségekkel nevezhető tisztességtelenségnek.)

Egyéb üzleti trükkökből eredő jövedelmek. Pl. a bankok egyoldalú, utólagos szerződésmódosításai. A kisbetűs pontok érvényesítése. Megint egy széles kategóriáról van szó. Végeredményben a tisztességtelen, túlzó agymosó reklámok is idetartoznak. Stb., stb..

A vezetés aránytalanul érdemtelenül magas jövedelme. Mivel a vezetés osztja el a jövedelmet, magának túl sokat, érdemtelenül sokat ad. Ebből is van állami és magángazdasági.

Pénzpiaci és tőzsdei spekulációból eredő jövedelmek. Pl. a pénzváltó trükkök, és egyéb trükkök (alacsony áron vesz pénzt, értékpapírt, és magas áron adja el). Pl. a túl magas kamat, hozam. Pl. a túl alacsony és feltétel nélküli hitel. Stb., stb.

Néhány megjegyzés a felsoroláshoz.

Ahol érdemtelenül hasznosuló van, ott károsuló is van. És az a tisztességes dolgozó réteg. Illetve, a viszonylag tisztességesebb. Hozzátéve, hogy a külföldi emberek zsebébe kerülő (külföldön elfogyasztott) érdemtelen jövedelmek egy fél fokkal nagyobb kárt okoznak, mint az itthon maradó érdemtelen jövedelmek.

Az állam is és magángazdaság is szinte egyformán lehet tisztességtelen, egyik sem jobb a másiknál. A problémát nem oldja meg: „legyen csak állam”, vagy „legyen csak magángazdaság”.

Ez 8 alapvető kategória és 3 csoport.

A tisztességtelen érdemtelen jövedelmek megoszlása százalékosan, szerintem.

1. csoport 8%.   2. csoport  28%.   3. csoport 64%.

Látszik, hogy egy hatalmas kiterjedt rendszerről van szó, mondhatjuk: rendszer-tisztességtelenségről van szó.

Értékeljük a tisztességtelen jövedelmek szempontjából a rendszerfejlődést, a jelenlegi rendszert, és a jövő rendszerét. Én ezt nem teszem meg, de talán a kedves olvasó elgondolkodik ezen. Azért egy gondolat. A szocialista (kommunista) rendszer egyik kiindulása: olyan hatalmas rendszer-tisztességtelenségről van szó, hogy ezt csak egy egészen más rendszerrel lehet megváltoztatni. (A problémát nem oldja meg, a „csak állam”, megoldás.)

Miért ne lopjak, mondja a zsebtolvaj, a betörő. És a többiek is „jogosan” mondhatják: miért ne legyek korrupt, miért ne csaljak adót, miért legyek tisztességes, stb., hiszen ebben a világban a tisztességtelen, érdemtelen jövedelem az általános.

A legveszélyesebb tételek a legális tisztességtelenséghez tartózó tételek, a 3.csoport. Amíg ezek megvannak (sőt a legnagyobbak), addig fokozottan jogosan mondhatják az emberek: miért legyek tisztességes, ha ebben a világban a tisztességtelenség az általános, sőt megengedetten általános. Az emberek, még az egyszerű emberek is látják, érzékelik ezt az általános és legális tisztességtelenséget, érdemtelenséget. Nem várható el, hogy kevesebb lopás, betörés, köznapi átverés, korrupció, adócsalás legyen, ha vannak legális hatalmas tisztességtelenségek, érdemtelenségek.

A törvények, az ellenőrzések szigorítása csak félmegoldást hozhat. Kismillió ellenőrzésről és törvényről lehet szó.  A teljes megoldásban abból kell kiindulni, hogy valóban itt egy rendszer-tisztességtelenség van.  Ezért az én megoldásom a következőből indul ki. A részletek helyett az alapvetéseket kell lefektetni. Tisztázni kell, hogy egyáltalán mekkora jövedelmi különbségek lehetnek, és azt is kb. ki, milyen tevékenység, mennyit érdemel. A törvénynek ezen határokat kell garantálni. A túllépéseket kell szankcionálni. Ezzel párhuzamosan az emberek tudatát kell megváltoztatni. Az embereknek tisztán kell látni: mi a tisztességtelenség, érdemtelenség, és az, milyen károkat okoz. Az érdemtelen jövedelem, az érdemtelen fogyasztás károkozása azonos (csak a nagyságtól függ), függetlenül attól, hogy milyen kategóriába, csoportba tartozik.  Ha valaki érdemtelenül többet fogyaszt, akkor más, mások érdemtelenül kevesebbet fogyasztanak, függetlenül a kategóriától és a legalitástól. 

Ezen felül pedig kategóriák szerinti általános megoldásokat kell keresni. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a pénzpiaci spekulációval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a korrupcióval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni az adócsalásokkal. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a monopolhelyzettel. Stb., stb..

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul.  A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai. 

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Az aránytalan és igazságtalan hatalmi, vagyoni és ismertségi különbségekkel kapcsolatos felfogási problémák.

Ez egy olyan probléma, amely végigkíséri ezt az egész tanulmányt, szinte minden fejezetben felbukkan. Később lesz szó arról, hogy az erkölcs az értékrend, és az alapvető felfogások három összefüggő, de mégis különböző kategória. Itt és most azt mondom teljesen mindegy, hogy az aránytalan és igazságtalan különbségekkel kapcsolatos felfogásokat melyik kategóriába (értékrend, erkölcs, felfogás) soroljuk be.

Egy olyan példával kezdeném az érvelést, mely bizonyítja, hogy az aránytalan ( túl nagy különbség) egyben igazságtalan is. Az akármilyen verseny első helyezettje hatalmas erkölcs és anyagi elismerést kap (királylányt fele országot) a második helyzettett kivégzik. A példa túlzó, de azért arra rávilágít, hogy az aránytalanság magában hordozza az igazságtalanságot. Az első helyzet megérdemelten lett első helyezet, mert egyenlő feltételek mellett ő érte el a kitűzött célt, mégis az aránytalan elosztás egyben igazságtalan elosztást okoz. Talán nem is annyira fiktív ez a példa, ha a háborúk logikájára gondolunk. Vannak játékok, az első helyzet milliókat nyer, autót, házat, a többi semmit. Az általános közfelfogás nem egyértelműen ítéli el az aránytalan elosztást. A helyes erkölcsös felfogás, legalábbis szerintem: mindenki a teljesítménye arányában érvényesüljön. Pl.: első helyzetnek ötmillió pénz, második helyzetnek hárommillió pénz, harmadik helyzetnek egymillió pénz, a többieknek ötszázezer pénz legyen a jutalma. A különbség így is tízszeres. Valaki egyáltalán elgondolkodik, hogy mekkorának kellene lenni a maximális különbségnek?   A való világban sem figyelünk az arányosság igazságosságára.

Vannak milliárdosok és hajléktalan szemétből élők, ez eleve aránytalan elosztás.

Most más vizekre evezek. Valaki lop egy kenyeret. Jól lehet azt az éhező gyermekének lopja, mégis egyértelműen elítéljük, és jogosan ítéljük el mert valaki mást megkárosított. A szomszédban épül egy kastély, az ítéletünk nem olyan egyértelmű, mint az előbbi esetben. Pedig ami az összeget illeti a kastély ára milliószorosa a kényér árának. Az is biztos, hogy nem az éhező gyermeke fogja megenni a kastélyt, mert az nem csokiból van. Hát igen morgunk: ne kérdezd, hogy az első milliók honnan származnak. Tulajdonképpen morgunk, de csodáljuk a tulajdonost: ez igen, ez egy ügyes ember. Nagy megtiszteltetésnek számít, ha szóba áll velünk és eszünk ágában sincs megkérdezni, honnan van erre pénze. A lelkünk mélyén pedig tudjuk (én és még a hozzám hasonlók), hogy az aránytalanság eleve igazságtalanság.  Ezt az érzést azonban gyorsan elnyomják egyéb érzéseink. A kérdezősködés udvariatlanság lenne, egyébként pedig irigy kutyának látszanánk, pedig nem vagyunk azok. Ő mégis elmondja, hogy lottón nyerte a pénzét.  Most még jobban csodáljuk a szerencsés embert, jobban mintha azt mondta volna, hogy  egy találmányból szerezte a pénzét. Sajnos ugyanúgy csodálnánk, ha tőzsdei befektetésből szerezte volna a pénzét vagy ügyes privatizációból. A csodálatunk tulajdonképpen annak szól, hogy munka nélkül szerezte a pénzét. Az nem nagy szám, ha megérdemelten sok-sok munkával szerzi a pénzét, de az hogy valaki munka nélkül az már valami. Hiszen mi is erről álmodozunk nem? Igen, de itt van a kenyér-tolvaj esete, akit viszont jogosan elítéltünk, mert munka nélkül akart bevételt szerezni. Mért csodáljuk az egyiket, és miért ítéljük el a másikat. Azért mert az egyik egy piti tolvaj, a másik egy nagystílű ember? Ezt elutasítom, nekem van erkölcsi érzékem. Az ok valójában az, hogy az egyiknél, a kenyér tolvajnál, nyilvánvaló a más számára ártás, a másiknál a lottó nyertesnél úgy tűnhet, hogy bizony az nem károsít meg senkit.

Amit én tisztázni szeretnék az, hogy a lottónyertes és minden munka nélkül szerzett vagyon, illetve minden a hasznos munkához képest aránytalan vagyon valójában kárt okoz másoknak. Ugyanez igaz a hatalomra vagy az ismertségre is. Minden érdemtelen hatalom, ismertség kárt okoz másoknak.

Komolyan mondom, személy szerint semmi bajom a lottó nyertesekkel, a gazdagokkal, a vezetőkkel, a sikeres emberekkel. Irigy vagyok, persze ez a vád mindig előszedhető. Tulajdonképpen van is benne valami, nem sok, mert nem vagyok szegény, közepesen jómódú vagyok. Azt viszont elismerem, hogyha én gazdag lennék bizony nagy valószínűséggel, másképp vélekednék. Nehogy már elvegyék tőlem a lottónyereményem. Valahogy meg kellene magyaráznom elsősorban magamnak, hogy milyen alapon van nekem százszor, ezerszer több vagyonom, mint másoknak. Én mindenkit megértek, de a mindenki is értse meg hogy itt nem az irigység a lényeg. A lényeg, hogy egyesek, talán önhibájukon kívül kárt okoznak másoknak. Nekem is és másoknak is.

A nagy baj velünk (én és a hozzám hasonlók) hogy a gazdaságosság és az erkölcstelenség számunkra két különböző dolog.  Különböző? Szinte ellentétes. Erre a mondatra bólogatunk: nem erkölcsös, viszont gazdaságos – mintha értenénk.

Megint óvodás szinten kell végiggondolni. Valakit anyagi kár ér – ez gazdaságtalan. Valaki, valakinek anyagi kárt okoz - ez erkölcstelen.  Hol van itt a különbség? Talán, ott, hogy a kár nemcsak anyagi lehet? Van nem anyagi kár? Már ez is kétséges. Nem éhezek, csak megpofoznak, vagy megsértenek. Az első anyagi kár, a második, harmadik erkölcsi kár? Én nem érzek nagy különbséget, az életminőséget, életszínvonalat rontja mindhárom. Egyébként az igazságszolgáltatás is pénzbe kerül, az is munka.

Egyszerű logikai alapon is kijelentem: ami gazdaságtalan az általában erkölcstelen (igazságtalan, téves felfogású) és ami erkölcstelen az gazdaságtalan, mert az anyagi károkozás mindkettő lényege. Amikor anyagi kárt okoznak, akkor egyrészt a lelkünkbe taposnak az igazságérzetünk is háborog, másrészt az anyagi jólétünk is csorbát szenved. Ez inkább összekapcsolja gazdaságosságot és az erkölcsöt, és nem szétválasztja.

Azért van itt még egy baj velünk. Azt mondjuk, hogy gazdaságos, akkor arra gondolunk, hogy X úrnak rövid távon ez bejött, vagyis haszonra tett szert. Egyrészt  X úr további életén már nem gondolkodunk, és főleg nem nézzük az eseményeket a nemzet szempontjából, a világ szempontjáról már nem is beszélve. A gazdaságos kifejezés tehát általában egy rövid távú egyéni haszonszerzést jelent. Van azonban a gazdaságosságnak egy másik, jobb felfogása is, a hosszú távú és nemzet egészére, sőt az egész világra kiterjedő felfogás. 

Úgy gondoljuk: nem az a baj, hogy vannak gazdagok, sikeresek, hanem az a baj hogy vannak szegények és sikertelenek.  A gazdagság problémáját függetlenítjük a szegénység problémájától. A szegénység borzalmas, de a gazdagságban nincs semmi rossz – gondoljuk.  Ennek a felfogásnak ellentmond a vagy-vagy elosztás elve. Újra és újra ki kell hangsúlyozni, hogy a túlzott aránytalan, túlzott sikerről, hatalomról, gazdagságról van szó.

Talán azt sem látjuk világosan, hogy az aránytalan és igazságtalan hierarchia és az erkölcs, világnézet összefügg.

Talán abban is kételkedünk, hogy az erkölcs, becsület, tisztesség és az életszínvonal és gazdaságosság összefügg. Az erkölcsöt, valami idejét múltja, avítt, elvont, gyakorlattól független dolognak gondoljuk.

Ez a problémakör, a téves felfogásaink cáfolata, végigkíséri ezt a tanulmányt.

Az említett téves felfogások ellentétét többek között az alábbiak is bizonyítják.

Az erkölcs és gazdaságosság azonosságai.

A tisztességtelen haszon (árrés, haszonkulcs). Egyrészt azért erkölcstelen, mert megkárosítja a vevőt másrészt az eladó számára munka nélkül szerzett jövedelem. Ezért tisztességtelen, mondhatjuk erkölcstelen. Ugyanakkor nemzetgazdasági szempontból is káros, mert az optimális ártól való eltérés felborítja a helyes nemzetgazdasági arányokat. Erkölcstelen tisztességtelen és ugyanakkor gazdaságtalan.

A népréteg egyenletes fogyasztásnövekedése erkölcsös, tisztességes, mert csökkenti az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiát. Ugyanakkor gazdaságos is, mert termelésfokozó hatása van. A néprétegből való pénzelvonás erkölcstelen és gazdaságtalan.

Egy erkölcstelen, tisztességtelen (kapzsiságdeterminált) gazdaságban a bizalmatlanság légköre alakul ki. A vállalkozások együttműködése (szövetkezet, kölcsön, bérlet, termelési és kereskedelmi együttműködés, stb.) csak alacsony szinten alakul ki. Ez csökkenti a gazdaságosságot. Ez a gazdaságtalanság szintén az erkölcstelenségből, tisztességtelenségből ered.

Egy erkölcstelen tisztességtelen (kapzsiságdeterminált) gazdaságban, rendszerben a vállalkozásoknak fokozottabb vagyon és jogvédelemre van szüksége. A vagyonvédelemhez szükség van biztonsági őrségre, valamint fokozottabb adminisztrációra, könyvelésre. A jogvédelemhez pedig fokozott jogi munka, ügyintézés, stb. szükséges. Ezeket a munkákat nevezhetjük improduktív munkáknak, mert a termeléstől vonják el a pénzt, energiát, munkaerőt. Az erkölcstelenség, tisztességtelenség megint csak gazdaságtalanságot okoz. Meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi rendszerben a vállalkozásoknak nemcsak a másik vállalkozással szemben van szüksége a fokozott védelemre, hanem az állammal szemben is.

A pazarló, hedonista termelés és fogyasztás gazdaságtalan, ugyanakkor erkölcstelen is.

Ez a néhány példa a sok közül talán bizonyítja, hogy az erkölcs és gazdaságosság összefügg.

Személy szerint nincs semmi bajom a gazdagokkal, a sikeresekkel, a vezetőkkel, politikusokkal, nem az irigység beszél belőlem. Nem a rossz emberek és jó emberek harcáról van szó. Nem a gonosz oldal és jó oldal blőd meséjéről van szó. Azt szeretném bizonyítani, hogy az a rendszer, amely az aránytalan és igazságtalan hierarchiára épül mindenkinek ártalmas. Még a gazdagok és sikeresek számára is ártalmas.

Azt szeretném bizonyítani, továbbá, hogy az erkölcs, a becsület, a tisztesség nem csupán azért alakult ki, mert az igazságérzetünk háborog, és ezáltal rosszul érezzük magunkat. Az erkölcs elsődleges feladata az életszínvonal, az egészség, a gazdaságosság, védelme. A gyerekek számára ez természetes. Pl. a tízparancsolat kapcsán felmerül bennük: mire jók ezek a törvények? Mennyiben segítette, segíti elő az egészséges életet, a jólétet, a nyugodt gazdálkodást? Az értelmesebb gyerekek számára teljesen világos, az erkölcs nem szólhat csupán az igazságérzetről. Az erkölcs, becsület, tisztesség elsősorban az életszínvonal, az egészség, a gazdaságosság, miatt alakult ki.

A fenti megállapítást én már elfogadtam igazságként. Ezért szerepelnek ebben a tanulmányban olyan fogalmak melyek tudománytalannak együgyűnek, tűnnek, mint: kapzsiságdeterminált piacgazdaság, munka nélkül szerzett jövedelem, igazságtalan és aránytalan hierarchia, hatalmi vagyoni jellegű vezetés, és még sorolhatnám.

A világnézet, értékrend, erkölcs, felfogás nemcsak jogi, de gazdasági tényező is.

Ez a fejezet azért nem gyakorlati rendszertényező, mert az erkölcs a világnézettel együtt külön gyakorlati rendszertényezőt képez, ahol még sok más vonatkozása is felmerül ennek a szerteágazó problémakörnek.

Ugyanakkor a rész és egész problémája itt is jelentkezik. Az erkölcs a világnézet egy jelentős része az egész rendszernek, de az egész is hat a részre. Vagyis a rendszer részben kialakítja a maga erkölcsét világnézetét. Mindenesetre az erkölcs, világnézet általában láthatatlanul, de ott húzódok a gazdasági folyamatok hátterében.

Egyéb gondolatok a közerkölcsről.

Szinte minden embert ér, ( sajnos egyre gyakrabban ér) olyan tisztességtelenség, átverés, amely gazdasági, anyagi kárt okoz neki. Az ostoba ilyenkor erre következtetésre jut: akkor én is belépek a becstelenek táborába, nehogy már én legyek a balek. Addig az egyszerű következtetésig nem jutnak el, hogy minél több ember lép be az átverések körébe, annál több átverés lesz, és őt magát is egyre több átverés éri el. Végső soron, a profi, a minden erkölcsi érzék nélküli átverők járnak jól, de ők is csak viszonylag. Mindenki károsodik, csak egyesek viszonylag kevésbé károsodnak.

Állandó kérdés a tisztességesség, rend, fegyelem és a szabadság összeillesztése.

Egyfelől minden apróságra rá lehet fogni, hogy az tisztességtelenség, rendetlenség. Természetesen nem lehet minden apró vétséget, tévedést megbüntetni. Ez már korlátozza a szabadságot. Ugyanakkor a teljes büntetlenség (vajon ez a szabadság) sem lehet, mert akkor bármikor, bárki (általában az erkölcsi érzés nélküliek, de ők gyakran) kárt okozhat másoknak. A károkozást, nevezhetjük akár szabadságkorlátozásnak. De ha a szavakon lovagolunk: ha teljes a „szabadság”, akkor bármikor, bárki korlátozhatja a másik konkrét szabadságát. Pl. bizonyos cselekvésekre, kényszerítheti, vagy éppen megtilthat bizonyos véleményeket, cselekvéseket. A legnagyobb szabadság, tehát nem a korlátok nélküli szabadság. Megoldásként megint a szokásos három dolog jut az eszembe. Mivel itt szubjektív érzésekről van szó, a többség összegzett szubjektív igénye, ami kijelölheti határt. Itt megint eljutottan a közvetlen demokráciához. A másik az arany középút keresése. A harmadik a jelenségek, folyamatok megértése, vagyis az oktatás, tájékoztatás.

Manapság az ember csodálkozó tekintetekkel találja magát szemben, ha kiejti azt a szót, hogy közerkölcs. Egyébként hasonló csodálkozást vált ki többek között  becsület, vagy az igazság ( igazságosság) szó is. Kétségtelen az erkölcs fogalmát és az erkölcsös magatartást nemcsak a jelenlegi rendszer, nemcsak a liberális felfogás járatta le, de lejáratta a prüdéria (rosszul értelmezett erkölcs, álerkölcs) is, valamint lejáratta az erkölccsel visszaélő, az erkölcs nevében ténykedő, de valójában, erkölcstelen önző ember (emberek) is. Ez a probléma végighúzódik az emberiség történelmén. Számos történelmi esemény és irodalmi alkotás szól erről a jelenségről. Eszembe jutnak pl. a boszorkányperek, a szexualitás erkölcstelenné nyilvánítása, a fölösleges vallási rituálék, vagy a szocialista erkölcs. A felsorolt jelenségekben (hosszasan lehetne még sorolni hasonlókat), az mindenképpen közös, hogy mindegyik lejáratta az erkölcsöt. Első látszatra úgy tűnik, hogy az erkölcs csak bajt, problémát okozó dolog, el kell felejteni. Van itt azonban egy érdekes összefüggés, amin érdemes elgondolkodni. Ez pedig az, hogy az erkölcs pozitív hatásáról nem tudunk semmit.  Valószínűnek látszik hogy az erkölcs, az erkölcsösség is olyan dolog, melynek a negatív vonatkozásai tisztán, gyorsan világosan kirajzolódnak, míg ezzel szemben pozitív hatásai (nem kétséges, hogy azok is vannak), elmosódnak, igen csak nehezem mutathatók ki. Sok dolog van e világon, mely hasonló cipőben jár. Amint visszaélnek vele, helytelenül használják, az rögtön kitetszik, szemet szúr, de pozitív hatásait, elsősorban a hosszú távúság és a lassú szerves építő jelleg miatt nem vagyunk képesek érzékelni. Mi lenne, lett volna világból erkölcs nélkül? A kérdés teoretikus, mert erkölcs, mint igazságérzet, és mint jogalap, volt, van és lesz. Az erkölcs nem olyan dolog, amit félre tudunk, vagy elő tudunk venni, mint egy ruhadarabot.  Az erkölcs jelentősége és szigorúsága azonban kétségtelenül változhat. Jelenleg éppen az erkölcs féltetételével, jelentéktelenné nyilvánításával próbálkozik a modern világ.

A kérdést tehát fogalmazzuk meg árnyaltabban. Létre tudott volna jönni, az  un. fejlett világ, ha ezekben az országokban történelem folyamán egyre gyengül a közerkölcs? Létre tudott volna jönni a történelmi fejlődés, ha kevesebb lett volna az erkölcscsősz, ha általában kisebb lett volna a rend, a fegyelem, az igazságosság? Azt kell válaszolni, hogy valószínűleg nem. A felsoroltak (rend, fegyelem, igazságosság, becsület, stb.) a szélesen értelmezett erkölcs részei legalábbis összekapcsolhatók azzal.  Természetesen nemcsak az erkölcs a fejlődés tényezője, vannak még fontos tényezők (változtatás szellemisége, kultúrája, innováció, stb.), de az talán kijelenthető: az erkölcs a fejlődés egyik tényezője. Ha így gondolkodunk a prüdériáról, az álerkölcsről, az erkölcs nevében elkövetett ostobaságokról, visszaélésekről, túlzásokról akkor inkább a következő helyzet állapítható meg. Az erkölcs, az erkölcsös magatartás egy általában pozitív dolog, melynek viszont igen sok káros mellékhatása, káros kinövése lehet. A cél tehát nem lehet az, hogy magát az erkölcsöt tekintsük rossz elavult dolognak, és csökkentsük, hanem az, hogy a káros kinövéseit megakadályozzuk. A káros kinövések nélküli erkölcsre, erkölcsös magatartásra, erkölcstudományra, és erkölcsi oktatásra szükség van.

Talán egyszerűbb, ha az erkölcstelenség körforgására gondolunk. Én mint Z  fésűgyártó átvágom Y fodrászt, az átvágja X kuncsaftot, aki egyben kereskedő, aki átvágja K bankárt, aki átver engem. Ha mi verünk át valakit, az nem túl jó érzés, ha minket vernek át, az nagyon tré érzés.

A tisztességesség (erkölcsösség, becsületesség, igazságosság) és a gazdaságosság végső soron mindig egybevág. Ez a legfőbb alapelv, amit ebben, tanulmányban sok helyen, sok módón bizonyítok. Ezt az egyszerű, de alapvető igazságot kellene megérteni hazánkban, ezt kellene megtanítani gyerekeinknek. A tisztességes viselkedés része az is, ha a tisztességesség keretein belül fellépünk a tisztességtelenség ellen. Nem lehet tisztességes az, aki nem lép fel, nem tesz eleget a tisztességtelenség ellen. Ez pedig a második számú alapelv.

Az igazságosság erkölcs, jog, tisztesség két fő rendező elve.

Mindenki (másoktól, a társdalomtól), a másoknak hasznosság, a másoknak ártás arányában kapja meg a jutalmát, ill. a büntetését.

Nemcsak a társadalmi (ember általi) igazságtalanságot kell megszüntetni, de a természet általi (véletlenszerű, betegség baleset, árvaság, stb.) igazságtalanságot is csökkenteni kell. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Pl. az árvagyerek, nem érdemel rosszabb sorsot, mint más gyerek.

Néhány további társadalomtudományos törvény (igazság).  

Az igazságosság (erkölcs, jog, tisztesség, a két fő rendező elv), a tudás (átgondolt, önálló), a jó működés, az általános hosszabb távú jólét, egymással összefüggő egymást segítő, gerjesztő tényezők. Az általános, hosszabb távú jólét, ill. ennek a fejlődése, csak akkor (és ott) lehetséges, ha az igazságosság (erkölcs, jog, tisztességesség, a két fő rendező elv), a tudás erősen van, és fejlődik.

Az igazságtalanság (erkölcstelenség, jogtalanság, tisztességtelenség, a két fő rendező elv hiánya), a tudatlanság, a rossz működés, a rossz élet (nyomor, betegség, halál, háború, szolgaság, stb.) egymással összefüggő egymást gerjesztő tényezők.

Elmélkedések a fenti törvényekkel kapcsolatban.

Ki kell mondani az ilyen egyszerű banálisnak tűnő igazságokat is. E tanulmány részben arról szól, hogy a fenti igazságokat bizonyítsa.

Valójában az alaposan gondolkodó számára nem is annyira banálisak ezek a törvények. Minden szó egy külön kategória, egy külön problémakör, annak ellenére, hogy erősen összefüggnek. Minden szónak van egy lebontása. Pl. nem véletlenül bontottam szét a jelen van, és a fejlődés, szavakat. Nem elég egy látszólag jó állapotot elérni, a továbbhaladással is foglakozni kell.

A fő kérdés azonban az, hogy előfordulhat hogy ebből a négy-tíz tényezőből egy-kettő-három a többivel ellentétes, vagy eltérő irányba halad? Vagy egy-kettő-három jelentősen lemarad a többihez képest? A felsorolt szavaknak, problémaköröknek mekkora az önálló aspektusuk?

Létezhet e pl. egy jó törvényekkel (joggal) rendelkező, de ehhez képest erkölcstelen társadalom?  Vagy egy okosabb, de erkölcstelenebb társadalom? És még lehetne sorolni a kérdéseket.

Azt gondolom, hogy ellentétes irány nem létezik. És azt gondolom hosszabb távon évszázados, évezredes távlatokban nem létezhet nagyobb legfeljebb 1-2%-os szintbeli különbség. (Ez szintbeli különbség egyébként felvetődik a jóléti szint és a demokratikus szint vonatkozásában is.) 

A felsorolt tényezőkből a példa kedvéért ragadjuk ki a tudást (az okosságot) és az igazságosságot. Azt gondolom hogyha valaki szándékosan akarna pl. egy okos,  de igazságtalan,  társadalmat kialakítani,   akkor az hosszabb távon nem sikerülhetne neki. Még kevésbé sikerülhetne egy buta, igazságtalan, de jól élő társadalmat létrehozni. Először is ekkor nem okosságról (bölcsességről), legfeljebb önző-firnyákosságról lehet beszélni. Ennek a valakinek, egyszerre kellene megtámadnia az okosságot, és az igazságosságot és akkor kialakulna a rosszul élő társadalom. Rövid távon azonban ki lehet alakítani egy kb. 10%-os különbséget.

Nézzünk egy konkrétabb példát. Ez valaki szándékosan eltörli az erkölcsi oktatást. A társadalomtudományos oktatás is csak abban merül ki, hogy pénzügyi befektetésekre oktatja a gyerekeket. A társadalomtudományos törvények hiányoznak az oktatásból. Ellenben viszonylag magas szintű a természettudományos, technikai oktatást alakít ki. ( Megjegyzem hazánkban ehhez hasonló oktatás van.) A következmény az lesz hogy az emberek mondjuk 10%-kal okosabbak lesznek, ill. ehhez képes 10%-kal erkölcstelenebbek lesznek. Azért csak 10%-os az okosodás, mert e okosodásnak a fele, az csupán önző-firnyákosódás.  Az igazságtalan társadalom visszahúzza az általános jólétet, melynek az igazságosság is része.  Az erkölcstelen tisztességtelen gazdaság azonban visszaveti a termelést is. A kisebb termelésből kevesebb energia idő (pénz) jut a természettudományos, technikai oktatásra is. Ez is romlik.

Szerintem valószínűleg igazak a következők.

Ha kettő lényeges, összefüggő tényező pozitív irányba mutat, akkor  az állapot jónak, pozitívnak nevezhető. Ha a kettő tényező rossz irányba mutat, akkor  az állapot rossznak, negatívnak  mondható. A két tényezőt egymáshoz képest legfeljebb 10%-kal tudjuk eltéríteni. (Egyszerre viszont ennél nagyobb mértékben is el tudjuk téríteni. Egyébként 10% egy körív mentén 36 fokot jelent, amennyiben ezt az egészet egy körív mentén képzeljük el. Elképzelhető, pl. egy óra, melynek a két mutatóját tologatjuk, de a két mutató egy gumival össze van kötve. Kiindulásnál mindkét mutató pl. kettő óránál áll, ez egy viszonylag jó, pozitív irány.) X tényezőhöz képest Y tényezőt negatív irányban 10-zel elfordítjuk. (Nagyobb mértékben nem lehet elfordítani) Az átalagszint nem öttel a kettő átlagával csökken hanem héttel.  X tényezőt és Y tényezőt egyszerre viszont akár negatív 15-re is fordíthatjuk, akkor az átlagszint is odakerül. Ha viszont X tényező negatív állapotban van és  Y tényezőt 10-zel pozitív irányba fordítjuk, akkor az átlagszint nem ötöt halad, hanem csak kb. hármat. Vagyis a különbségnek van egy lerontó vonatkozása. A két tényezőt viszont egyszerre akár 15-tel is pozitív irányba fordíthatjuk.

Általában azonban nem kettő, hanem több tényező van jelen a társadalomban, és ezek sem egyenlő fontosságúak. Viszont a következők sok tényező esetén is igazak. Az egymással összefüggő tényezőket egymáshoz képest csak korlátozottan lehet elmozdítani. Hosszabb távon még ez az elmozdulás is közeledik egymáshoz. A különbségnek van egy lerontó vonatkozása, vagyis nem harmonizáló tényezők a negatív irányba tolódnak el.  Minél több tényezőt fordítunk el egyszerre, azonos irányba, annál nagyobb lehet a pozitív, vagy negatív változás. (Minél több tényező van jelen egy tényező annál kisebb részt jelent. Órahasonlatnál: sok mutató van, de az összekötő gumik sokkal rövidebbek. Ha erőszakosan, széjjelhúzott legyezőt formálunk a mutatókból, akkor az átlag színvonal negatívabb, lesz mint az ugyanolyan irányú összecsukott legyező alakzat.) Megjegyzem: a gyakorlati rendszertényezők is hasonlóan viszonyulnak egymáshoz.

Pozitív irány, pozitív változás, pozitív szint: a társadalmi jólét (döntő többség jóléte), továbbá az igazságosság (erkölcs, jog, tisztességesség, a két fő rendező elv megléte), a tudás – iránya, szintje, ill. erősödése.

A negatív irány, szint, változás, ennek az ellentéte.  

Az erkölcsből kiindulva megint eljutottam a társadalomtudományig.

Az életben azonban nem szándékosságról, hanem általában érdekszövetségről van szó. A közvetlen kapcsolat és terv nélküli érdekszövetség azonban majdnem úgy működik, mint egy szándékos terv. 

Szerintem fontos erkölcsi elv (fontos felfogás), amely nélkül nem hozható létre igazságos és fejlett társadalom.

A hatalmi, vagyoni, egyéb különbségek arányosságát, igazságosságát figyelni kell.  Ha számunkra károsan alakulnak ezek különbségek, de jelentéktelenek, akkor ne szóljunk, ne tegyünk ellene. Ha számunkra előnyösen, más számára károsan alakulnak ezek a különbségek, de jelentéktelenek, akkor szóljunk, tegyünk ellene. Ha egy bizonyos határon túl mennek ezek a különbségek, jelentősek, akkor mindenképpen szóljunk, tegyünk ellene.

Szerintem borzalmas, és rosszul is működik az a társadalom, amelyben mindenki mindig méricskél és legkisebb igazságtalanságra is  megsértődik.  Ilyenkor a szabad társadalomban szinte semmilyen közös munka, tevékenység, semmilyen közös akarat nem jöhet létre, mert a résztvevők jelentős része a legkisebb igazságtalanságra (ilyent mindig találni, nincs tökéletes igazságosság) negatívan reagálva elállhat a közös munkától. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az aránytalanság igazságtalanság korlátlanul megengedhető. E tanulmány azt bizonygatja, hogy a túlzott aránytalan, igazságtalan különbségek minden szempontból károsak.  Az emberi munkák, tevékenységek, döntően közösek.

Mit mondunk az óvódás gyermekünknek, ha a másik gyerek elveszi a játékát. Ne hagyd magad. Vagy: add csak oda, ne légy irigy. Ha ö veszi el más játékát: ne vedd el, nem a tiéd. Ez talán így nem egészen jó. Így talán jobb az oktatás.

Add csak oda, nem lesz semmi bajod, nem ér  téged kár, ha egy kicsit ő is játszik vele. De ha elzavarnak, ha mindenedet elveszik, akkor ne hagyd magad. Mérlegelj gyermekem kis dolgok miatt ne balhéz, de azért mindennek van határa. Ne vedd el más játékát, mert lehet, hogy ő sértésnek veszi. Igen te odaadod, de lehet hogy ő nem olyan okos, mint te. Mutasd meg, hogy te nem vagy irigy. Akkor ő talán azt gondolhatja: nekem mindent el szabad vennem, én kaphatok úgy is, hogy nem adok: Igen gondolhatja ezt is, de reméljük nem ennyire buta. De gondolhatja azt is, hogy akkor ő sem lesz irigy. Ha te is irigy vagy, ő attól nem válik okosabbá, csak akkor már nem egy gyerek lesz, buta és irigy, hanem kettő. Persze nem ártana, ha mi felnőttek, először saját magunkat oktatnánk ki.

Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut. 

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre, fogyasztásra igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

Ismétlés.

Szükséges, hogy a választék minden tekintetben bővüljön. Ez azonban nem jelentheti a fölösleges termékek, szolgáltatások megjelenését, a szelekció, az átgondoltság, a tervezettség hiányát. És nem jelenti a káros termékek, szolgáltatások megjelenését. (És ide lehet venni a szellemi termékeket is.) Sőt, a pontos kiszámolást, a pontos szelekciót, a pontos tervezést jelenti, azt, hogy pontosan annyi fajta hasznos termék, szolgáltatás jelenjen meg amennyire igény van.

(Az igények pedig fokozatosan bővülnek) És káros termék, szolgáltatás akkor sem jelenhet meg, ha igény van rá.

Tulajdonképpen az alábbi a gondolatok más fejezetekben is megtalálhatók, most itt a fogyasztás szempontjából vannak vázolva.

A jövedelem végső soron a fogyasztásra megy el, tehát itt van egy szinte egyezőség. A fogyasztást a termelés elégíti ki, tehát itt is van egy szinte egyezőség. A fogyasztás (életszínvonal, a szükségletek kielégítése) tulajdonképpen gazdaság végső célja, végállomása. A fogyasztás tehát mindennel összefügg, így szinte minden ábrán megjelenik. Vagy közvetlen jelenik meg az ábrákon ez a szó: fogyasztás. Vagy közvetve, más formában pl.: szükségletek kielégítése, életszínvonal stb.

Mégis három ábrát (B/0/1, B/1, B/3 ábrák) kiemelném, mert talán leginkább ezek mutatják meg a fogyasztás viszonyát a többi tényezőhöz.

Az összes termelés és összes fogyasztás tehát megegyezik ellenben, a gazdasági szereplők (nemzetek, közösségek, cégek, egyének, stb.) fogyasztása és termelése nem biztos, hogy megegyezik. Egy-egy szereplő fogyaszthat többet vagy kevesebbet, mint a termelése. Ha jövedelemelosztás arányos és igazságos lenne, akkor ezek az eltérések jóval kisebbek lennének. Mivel nem arányos, ezért az eltérések elég nagyok.

Konkrétan a fogyasztással kapcsolatban a következőkről érdemes kiemelten beszélni. Az egyik a fogyasztástorzító tényezők, úgy mint piactorzító tényezők.

A  másik a fogyasztás struktúrája, amelyik lehet jó és kevésbé jó kevésbé rossz és nagyon rossz. A fogyasztásstruktúra lényegében a termelésstruktúra.

Induljunk  ki abból, hogy a jövedelmek 80%-a egy  éven belül elfogyasztásra kerül. Másfelől induljunk ki abból hogy termelés növekedés hasznos feltéve ha az hasznos terméket szolgáltatást állit elő.

A jövedelemnövekedések hatása az előzetes keresletnövekedés. A keresletnövekedés kétoldalú. Az is keresletnövekedés, ha valaki bemegy az üzletbe és valamilyen terméket megszeretne vásárolni, de az is keresletnövekedés ha megvásárolja, vagyis fogyaszt. Az előzetes keresletnövekedésre főleg kapzsiságdeterminált piacgazdaságba már felmennek az árak, úgyhogy ennek egy részéből nem válik fogyasztás.  A tényleges fogyasztás (keresletnövekedés) hatásra is felmennek az árak. Erre visszaesik fogyasztás, a fogyasztásnövekedésből nem lesz teljesen termelésnövekedés. Visszaesik a fogyasztás, mert az emberek „fölösleges” elfogyasztható jövedelmét elviszi az áremelés.  A probléma itt összekapcsolódik a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, a tisztességes haszon, valamint az infláció problémájával.

A kapzsiságdeterminált piacgazdaságban tehát kisebb termelés és nagyobb a vállalkozók, nagyvállalkozók haszna, mint a normál piacgazdaságban.

A fogyasztás és termelés persze lehet haszontalan és káros is. haszontalan és káros ha haszontalan és káros termékeket állítanak elő ill. fogyasztanak. Pl. káros termék a dohányáru, az alkohol, a fegyverek, és még lehetne sorolni. Mivel erről más fezetekben bőven lesz szó, ezért más témára térnék át.

A hasznos termelés, és hasznos fogyasztás mértéke (mennyisége) is lehet káros, vagyis lehetséges túlfogyasztás. Az emberiség csak annyit fogyaszthat, mint amennyit megtermelt Ugyanakkor az emberiség természet kárára fogyaszthat túl. Többet vesz ki természeti erőforrásokból, mint amennyit abba betesz, természeti erőforrások fogynak természet, pusztul. Ebbe a körbe a környezetszennyezést is bele kell érteni.

Itt megjegyzem, hogy hasznos termékből is lehet olyan mértékben fogyasztani hogy az már káros pl. az egészségre. Mondjuk a kenyér fogyasztása egy darabig hasznos a túlzott kenyérfogyasztás már káros. A televízió-nézés egy darabig hasznos egy határ után káros, és még lehetne sorolni a példákat.

Visszatérve az általános túlfogyasztásra. Az emberiség csak természet kárára tud túlfogyasztani , egy ország, egy vállalat, egy egyén viszont egy másik ország, vállalat egyén kárára is képes túlfogyasztani. A túlfogyasztás elsősorban az igazságtalan jövedelmek miatt alakulhat ki. A túlfogyasztás egyféle kategorizálása: emberiség, ország vállalkozás, egyén. A másik kategorizálása: a tisztességtelen jövedelmekből meggazdagodottak túlfogyasztása. A tisztességtelen jövedelmekből (nem gazdagok) relatív túlfogyasztása. (ezekhez tartoznak azon eladósodott országok, cégek emberek, akik nem akarják, vagy nem tudják visszafizetni hitelüket. Ide tartoznak a szegényebb bűnözők is. Végül a rászorultak relatív túlfogyasztása. A rászorultak relatív túlfogyasztása, vagyis az hogy rászorultak is munka nélkül fogyasztanak, nem nevezhető hibának, bajnak. Lényegében minden túlfogyasztást a vagy-vagy elosztás miatt kísér valamilyen alulfogyasztás, és ez nem lehet más, mint tisztességes dolgozók alulfogyasztása. A tisztességes dolgozok, persze nemcsak fizikai munkások lehetnek a szellemi munka is munka.

Valójában a természet kárára csak a tisztességtelen jövedelemmel rendelkezők fogyasztanak. A tisztességtelen jövedelmű gazdagok azért külön kategória, mert végül is az ő fogyasztásukba jelenik meg leginkább a természetet többlet. Másképpen, ha gazdagok jövedelme fogyasztása a jelenleginél alacsonyabb lenne (kisebb lenne vagyoni hierarchia) akkor a tisztességtelen jövedelmek ellenére sem alakulna ki természetkárosító túlfogyasztás. Ezen kívül a gazdagok fogyasztása tartalmazza a legtöbb fölösleges káros terméket. A fölösleges fogyasztást nevezhetjük pazarlásnak. Az ember az egyedüli élőlény, aki képes pazarolni. Pl. csak az ember gyárt szemetet.

A fogyasztás igazságtalan elosztása elsősorban jövedelmek igazságtalan elosztásából ered. Az igazságtalan jövedelmekről más fejezetekben bőven beszélek.

Egyfelől a jelenlegi gazdaság gyakran él az áremeléssel, ami visszafogja fogyasztást, másfelől viszont állandóan a fogyasztásra ösztökélnek, gondolok itt elsősorban reklámokra. Azt mondhatjuk, hogy a kettő kompenzálja egymást, tehát minden rendben van. Az ösztökélés hatásra még a magas árak ellenére is sokat fogyasztanak az emberek. Valójában ennek oka megint a vállalkozók, nagyvállalkozók érdekei húzódnak. Egyfelől profitálnak a magas árakból másfelől profitálnak a magas fogyasztásból. Lényegében egy dolgozó az ösztökélés hatására többet fogyaszt, mondjuk 10%-kal. Ehhez a többletfogyasztáshoz 20%-kal kell többet dolgoznia (termelni), maradék 10%-ot a vállalkozók (gyártók, szolgáltatók, kereskedők, pénzügyi szolgáltatók stb.) teszik zsebre. Ez a fogyasztói mókuskerék lényege, ami viszont a fogyasztói gazdaság lényege. A végeredmény mégis az, hogy létrejön egy feszített fogyasztás egy túlfogyasztás (az emberek szinte minden pénzüket elfogyasztják) aminek sok kára van. A kelleténél kevesebb lesz takarékpénz, ami mondjuk a nyugdíjjak miatt sem lényegtelen. Az emberek a túlfogyasztás következtében több fölösleges terméket vásárolnak. Az emberek idejét, energiáját túlságosan leköti a fogyasztás és termelés. Az anyagi szükségletek az anyagi fogyasztás túlsúlyba kerül a lelki szükségletekkel szemben, ezáltal az értékrend és az erkölcs is eltorzul. Még több lesz a természet kárára történő fogyasztás. Valójában reklámok, ösztökélés nélkül (csak a termékek objektív tájékoztatása), az emberek általában pont az optimálisnak megfelelő mennyiséget fogyasztanák. Ugyanis az ember szükségletei ezzel fogyasztása is folyamatosan növekszik. Ilyen az ember, ezt nem kell ösztökélni. Nem kell visszafogni a fogyasztást, de különösebben ösztökélni sem kell. Nem kell visszafogni, ez többek között azt jelenti hogy kapják meg a tisztességes jövedelmük, abból sem a vállalkozó sem az állam ne csípjen le túl nagy igazságtalan részt.

Ha pedig a fogyasztás növekedésére nem az árak emelkednének, hanem a termelés növekedne főleg az új termékek és az előzőnél hasznosabb termékek, megjelenése növekedne, akkor gyorsabban növekedne gazdaság, a fogyasztás és az életszínvonal.

A fogyasztás ösztökélését nemcsak a reklámok valósítják meg, hanem pl. a magángazdasági és állami fogyasztási hitelek. A bérek emelése szintén ösztökéli a fogyasztást, bár ez magángazdaságra nem jellemző. Ez inkább csak az államra jellemző. Látszólag mindegy, hogy a fogyasztáson vagy béreken keresztül növelik a termelést vagy termelést, beruházást ösztönzik, és ez által növelik a fogyasztást. Valójában nem mindegy. Egyrészt az említett áremelések miatt sem mindegy, a fogyasztásból inkább áremelés lesz, mint termelés. Másfelől a fogyasztást nem kell ösztökélni, az magától is  optimális lesz, ha nem gátolják. Harmadrészt, ha a termelést, beruházást ösztökélik akkor közvetlenül is befolyásolni lehet, hogy a hasznos termelés beruházás legyen ösztökélve támogatva. A jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaság nem képes megfelelően szelektálni. A következő banális törvényszerűséget kijelenthetjük: a termelési beruházási hitel, ebbe tett pénztámogatás lehet jó, a fogyasztási, hitel a fogyasztásba tett pénz, támogatás csak káros lehet. Azért lehet csak káros, mert van nála jobb és ez az előbb említett termelés beruházási hitel ill. ebbe tett pénz. Nemzet és világgazdasági szempontból ez az igazság, viszont egy szűk rétegnek éppen fogyasztási hitel az érdeke.

Végül még megemlítem a tudatos átgondolt fogyasztói magatartást, mint a jövő gazdaságának lényeges tényezőjét.

 Néhány általános feladat.

A beruházásokon keresztüli fogyasztás. A gazdag réteg fogyasztáscsökkentése. A népréteg lassú egyenletes léptékű beruházásokon keresztüli fogyasztásnövelése. A szegényréteg egyenletes de viszonylag nagyobb léptékű fogyasztásemelkedése. A tudatos teljes (ár, minőség, egészség, környezetszennyezés, értékrend) megfontolt fogyasztói magatartás kialakítása.

Az elmondottak után próbáljunk meg egy-két gyakorta elhangzó a köztudatba is elhintett gondolatot értelmezni. 

Pl. piacot, vásárol kifejezés. Nem piacot vásárol, hanem megkapja a lehetőséget, hogy megteremtse a fogyasztás-termelés mókuskereket, és ennek hasznából részesül.

Pl. lehűtött vagy túlfűtött gazdaság. Na ez alatt sok mindent gondolhat a használója, én csak találgatok. Lehet hogy a hirtelen emelkedő fogyasztást (hirtelen gazdaságba jutó pénz) érti túlfűtött gazdaságnak, bár ez első lépcsőben inkább renyheséget okoz. Ha beindul az inflációs spirál akkor valóban elég meleg helyzetet hoz létre. A hirtelen süllyedő fogyasztás pedig valóban termelés visszaesést okoz, de ugyanakkor egy elég meleg helyzet egy feszített gazdaság alakul ki, később pedig gazdasági válság. Nem hiszem hogy erre a helyzetre a jó kifejezés a túlfűtött, vagy lehűtött gazdaság.

Végül egy banális törvényszerűség:  a pszichés tényezők a gazdaságban is igen lényegesek.

Ideje lenne eldönteni a fontos célokat.

Ez a fejezetrészt akár a termeléshez is betehettem volna. A termelés és a fogyasztás struktúrája azonos, a problémák is átfedik egymást. 

És nemcsak az egyéneknek kellene eldönteni az alábbi célokat, de valamilyen közmegegyezéses társadalmi értékrendnek is ki kellene alakulnia, és ez a nélkül nem alakul ki, hogy vezetés nem teszi le garast.

Van itt még egy problémakör, amit feltétlen át kell gondolni, a gépesítés, a munkaidő, és az életszínvonal problémája. Jelenleg különböző anomáliákat tapasztalhatunk. Mindenki állandóan rohan kergeti a pénzt, de közben munkaidő-csökkentés is napirenden van. Állandó siránkozás van termelés miatt, a versenyképesség miatt, de a másik oldalon a túlhajszoltság problémája jelentkezik. Ehhez jön hozzá, hogy anyagilag ugyan jobban élnek az emberek, de összességében az életminőségük nem változik, csak átrendeződik.

És mindehhez hozzájön a gépesítés problémája. A gépesítés két hatást érhet el. A fizikai munka átrendeződik szellemi munkává.

És csökken a munkaidő. Valójában a második azért nem tud létrejönni mert amekkora a termelés nyeresége a gépesítésből, legalább akkora kár, (sőt nagyobb kár) jelentkezik a másik oldalon a természetpusztítás által. Jelenleg a természetpusztítás rovásra mégis javulhat az életszínvonal a jóléti országokban. Azért azt se felejtsük el, hogy azért világszerte a nyomorgó tömegek száma nem csökken.

Tehát, el kell dönteni: életszínvonal, vagy természetvédelem?

És ezt is: életszínvonal, vagy arányosabb elosztás, a rászorultak nagyobb támogatása?

De az alapprobléma megoldását nem a gazdaságban kell megoldani először, hanem az emberi fejekben.  Fel kell tenni a kérdést valójában milyen életet, életszínvonalat akarunk? Mit nevezhetünk magasabb életszínvonalnak?

Luxusház, (szép nagy lakás, ház) luxusautó, jacht, stb., áll a fő helyen, ennek rendeljük alá a szabadidőt, a nyugis életet, a kultúrát, az egészséget, a természetet, az igazságosságot, a biztonságot, az emberi kapcsolatokat? Úgy, mint jelenleg. Azt is látni kell, hogy gyakorlatilag nem lehetséges sok mindent az első helyre tenni. Dönteni kell, mi legyen a sorrend, és pontosan mik legyenek az arányok. De azt mindenképpen el kell eldönteni: anyagi fogyasztás, vagy nem anyagi fogyasztás álljon a szükségletek élén?

Miért is nem dönthet erről csak az egyén, miért is kell egy társadalmi közmegegyezés? Több okból.

Ne felejtsük el, hogy kereslet csak az egyik oldala a kérdésnek, a másik oldala a kínálat. Pontosabban a termelés-szolgáltatásoknak van egy struktúrája, miből mennyit állítnak elő, milyen minőségben, stb.. Igaz, hogy ebben az előállításban az állam is részt vesz, de az állam sem csak úgy magától alakul. Sőt az állam az, amelyik a legkevésbé magától alakul. Igaz hogy jelenleg van egy ilyen látszat, és látszatot erősítő gyakorlat. Mintha az igazság, a biztonság, a természetvédelem, az emberi kapcsolatok alakulása, a több szabadidő, nyugodt élet, stb., az emberektől, és főleg az előállítástól független dolog lenne. Az is igaz, hogy az államnak még erősebb a közösségi aspektusa, az egyén, egyének önmagukban még kevésbé tudják megváltoztatni.

Egyébként is a termelés, fogyasztás esetében van egy csapdahelyzet. Az egyén elhatározza, hogy másnaptól pl. kerékpárral, jár. Elvileg, ha sokan, igazán elhatározzák (áldozni is hajlandók), akkor a szükségelteknek meg kell teremteni a kielégítést.  Gyakorlatilag viszont az történik, hogy az egyén drágán kap kerékpárt. Aztán kiderül nincs hol tárolni. Aztán kiderül nincs hol közlekedni, pl. a munkahelyére, már nem tud bejárni vele, stb.. Minden elhatározó egyén így jár, és végül szinte mindenkinek elmegy a kedve. Tehát a termelési, fogyasztási struktúra megváltoztatásához szükség van valamilyen társadalmi összefogásra, és szükség van a vezetés támogatására is.

A fogyasztás és előállítás struktúráját közösen és a vezetés támogatásával lehet kialakítani, átrendezni.

A másik: a társadalmi elismertségi-értékrend azért hat az egyénre. Pl. az emberektől, azért kap elismerést, mert nagy és szép háza van, mert luxusautója van, stb., vagy azért mert a lakása ugyan kicsi, kerékpárral jár, de egészséges nyugodt életet él, jó családi és egyéb kapcsolatai vannak, stb.. Vagyis társadalmi elismerés fontos és az elismertségi-értékrend megváltoztatásra is szükség van valamiféle összefogásra. A társadalmi tudatot egyértelműen egy irányba kell terelni, ahhoz hogy az értékrend megváltozzon.

Szóval nem elég az egyénnek saját magán változtatni, másokat is meg kell győzni, kell lenni egy olyan törekvésének, hogy békésen ugyan, de azért a társadalmat is szeretné megváltoztatni.

Tehát mindenkinek, és a vezetésnek el kell gondolkodni, mi az a jó élet (anyagi tárgyi életszínvonal, vagy nem anyagi, tárgyi életszínvonal, stb.) és ezután az egyéni fogyasztásán (munkáján), elismerésén túl szükséges, hogy a társadalom felé is propagálja az értékrendjét. És mindenkinek el kell dönteni: arányosabb különbségek, „nagyobb adakozás” (ez többnyire csak visszaadás), vagy anyagi, tárgyi életszínvonal? Továbbá, természetvédelem, vagy anyagi, tárgyi életszínvonal?

E nélkül nem lehet teljesen rendbe tenni a termelés, fogyasztás problémáját.

A nem anyagi, tárgyi életszínvonal is munkát (szellemi munkát), lemondást jelent, főleg, ha ebből a munkából többet adunk (elsősorban visszaadunk) a rászorult embereknek és a természetnek. Tehát még sokáig nem fenyegeti az embert az a veszély, hogy a gépesítés miatt jelentősen csökken az értelmes munkája. És ha egy kicsit csökken a munka, akkor az pont jó, mert a szabadidő  (értelmes szabadidő) növelése is értelmes szükséglet. A gazdasági növekedést, a versenyképességet ennek tükrében kell nézni.

És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Termelés-fogyasztás egyensúly, konkrétabban az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly.  Elméleti rendszertényező.

Érdemes a B/22 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni.

Igen összetett, szerteágazó kérdéseket és válaszokat, számításokat vet fel a lakás, ill. ingatlan-gazdálkodás akár családi, akár vállalkozási, akár nemzeti szinten nézzük. A jövőben valószínűleg egy főiskolai szak lesz a lakásgazdálkodás, ingatlangazdálkodás, számos diplomás ingatlangazdálkodó kerül ki majd a főiskolákból. Természetesen nem célom ezt a könyvnyi, vagy több könyvnyi anyagot itt leírni.

De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel.

Szerintem az optimális jövőbeli élet és gazdaság elemzésével kell kezdeni ezt a témát is. Minek, még a jelen sincs megoldva. Foglalkozzunk a jelennel - szól az ellenvetés. A válaszom: azért mert, ha kitűzzük a helyes, az optimálishoz közeli jövőbeli célt, célokat, akkor egy sereg fölösleges s-kanyart le tudunk vágni.

Milyen lehet a jövőbeli optimális fogyasztás, ezen belül is a lakáshasználat?

Bizonyos szempontból a lakáshasználat, mint fogyasztás általánosítható, minden fogyasztásra kiterjeszthető, más szempontokból nem terjeszthető ki, a különböző fogyasztásoknak van specifikuma.

Lakás, családi ház, stb. –azon épület és hozzátartozó telek, melyen az emberek a magánéletüket, családi életüket élik.  Sokféle társadalmat lehet elképzelni, de maradjunk egy olyan társadalom víziójánál ahol a jelenlegihez (jelenlegi európaihoz) hasonló szerepű lesz a magánélet, családi élet.

A jóléti társadalomban, ha ez az emberek igénye és a természeti és humán erőforrások bírják, akkor éljen mindenki sok-szobás palotában – szólhat egyfajta vélemény. Azért téves ez az elképzelés, mert az emberek igényét, legalábbis a jelenlegi illúzió-domináns, és önző (birtoklásorientált) igénye mindig meg fogja haladni, a természeti és humán erőforrások lehetőségét. Ugyanis kétségtelenül hogy okos gazdálkodással, növelhetők a humán erőforrások, és talán a természeti erőforrások is szinten tarthatók (jelenleg csökkennek), de az emberek torzult igénye ezt mindig túlszárnyalja. Egyszerűbben, a jövőben sem élhetnek az emberek sok szobás palotában. A jövőben sem lehet átlépni az egy fő per X (pl. ötven) négyzetmétert, átlagosan. A cél az, hogy viszonylag kisebb de kényelmes, egészséges és tetszetős lakásban éljenek az emberek, egyre kényelmesebb, egészségesebb lakásban. És nem az, hogy villogjanak: látjátok nekem húsz szobás palotám van, nekem meg ötven szobás, miközben  a palotájukban nem is érzik jól magukat. És miközben ezen villogás ára, mégiscsak a természetrombolás. Mert a palota-építés megoldhatatlan természetrombolás nélkül, már azért is, mert helyet rabol a természettől.  És ezt terjesszük ki más fogyasztásokra is.  A következtetés, pedig az hogy a kereslet- kínálat folyamata akkor működne jól, ha az embereknek nem lennének torzult (illúzió-dominált, önző, birtoklásorientált) igényeik. Vagyis az egyik cél, feladat hogy az emberek igényeit is a normális mederbe kell terelni. De az biztos, hogy a gazdaságnak nem szabad az emberek torzult igényéhez igazodni.  A kereslet-kínálat érvényesülése nem szentírás.

Milyen fontos fogyasztás egyben igény szükséglet a lakáshasználat (kényelmes, egészséges tetszetős lakás?

Egyáltalán helyezzük el a lakáshasználatot a fogyasztások között. Emlékeztetőül vannak az állami szolgáltatások (szükségletek): biztonság, tudás, rend, jogalkotás, irányítás, egészség egészséges környezet, kultúra, tömegközlekedés stb.. És vannak a magángazdasági termelések, szolgáltatások igények: élelem, ruházat, személyes közlekedés, stb.. És mindjárt az első három szükségletbe benne van a lakáshasználat szükséglete, illetve ehhez kapcsolódó szolgáltatások termelések. Lakáshasználat, vagyis az, hogy kényelmes, egészséges, és egyébként tetszetős lakásban lakjunk. De ez is felosztható: Lakásrezsi.  Lakásbútorzat. Lakáskarbantartás, felújítás. Új lakás építése ill. vásárlás.

Ahhoz, hogy gazdaságilag tovább tudjunk lépni, meg kellene határozni, hogy a többségi és egyébként optimális értékrend szerint hol helyezkedik el a lakáshasználat igénye. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor meg kellene határozni, hogy mennyi pénzt, jövedelmet lehet rá költeni (azaz mekkora munkát kell rászánni) az összes jövedelem ill. munka arányában. Mindez nemzeti vonatkozásban a nemzeti jövedelem (termelés) mekkora hányada a lakáshasználat jelenleg, és mekkorának kellene lenni a jövőben. De minderre tudunk következtetni családi jövedelem (munka) megoszlásából, ill. a kettő a nemzeti jövedelem (termelés) és családi jövedelem (munka) összefügg.

Egyelőre maradjunk abban, hogy a kényelmes, egészséges, és tetszetős lakás benne van az első tíz szükségletbe. De kérdés melyik szükségletnek mekkora a munka ill. jövedelem szükséglete?

Vagy egyszerűen rangsoroljuk a szükségleteket (pl. egészség, biztonság, igazságosság, tudás, élelmiszer, lakás, stb.) és mondjuk azt: az első kapja a legtöbb pénzt, munkát a második egy kicsit kevesebbet, a harmadik megint egy kicsit kevesebbet és így tovább. Mert ebben is van ráció.

Vagy induljunk ki abból, hogy jelenleg a családi és nemzeti jövedelem és munka mekkora hányadát költjük rá, majd több tényező figyelembe-vételével állapítsuk meg, hogy ennek az optimális jövőben nőni, vagy csökkeni, kell. De, ha ebből indulunk ki, akkor azt is figyelembe kell venni, hogy az árak vajon rendben vannak. De térjünk vissza a lakáshasználathoz, mindezt a lakáshasználat tekintetében is ki kellene számolni.

Az első feltétel tehát az, hogy az árak, árarányok rendbe jöjjenek. Általában az állami szolgáltatásokra túl kevés munkát és még kevesebb jövedelmet szánunk. Ezek alulértékeltek. Magángazdaságira túl sokat, ezek általában túlértékeltek. Ezen belül viszont nagyjából rendben vannak a magángazdasági árarányok kivéve pl. az élelmiszer, pontosabban a mezőgazdaság még mindig alulértékelt. De pl. lakásrezsi túlértékelt. De talán a lakásbútorzat, a lakáskarbantartás, az új lakásépítés árai, árarányai nagyjából rendben vannak, ill. kevéssel túlértékeltek.

Mivel a pénz csak közvetítő eszköz a munka alul-értékeltségét pl. így lehet meghatározni: egy órai állami szektorban végzet munkáért azonos hatékonyság mellett, pl. csak átlagosan 40 perces magánszektorban végzett munkát kap cserébe. Egy órai mezőgazdasági munkáért csak 40 perces építőipari munkát kap cserébe. Túlértékeltség: egy órai lakásrezsivel összefüggő munkáért, 80 perces építőipari munkát kap cserébe. Egy órai pénzszektorban végzett munkáért 80 perces építőipari munkát kap cserébe. Stb.. Mindez átlagosan, ami azt is jelenti, hogy nem biztos, hogy a dolgozó hasznosul ebből, hanem inkább a főnök, a tulaj.  

Az ingatlanpiaci egyensúlytalanság, hol alig van kereslet, túlkínálat van, az árak borzalmasan alacsonyak, hol nagy a kereslet, kicsi a kínálat az árak borzalmasan magasak, jelentős részben az új lakás-építés arányától függ. De végső soron mindkettő pangással járhat. Másodsorban, a lakáskarbantartás, felújítás arányától függ. Az irányíthatatlan, terelgetetlen ingatlanpiac egyensúlytalan, ami azt jelenti, hogy kereslet-kínálat csak félig képes a jelenben helyesen szabályozni pl. az új lakásépítést. Mert utólag helyreáll az egyensúly, sőt át is billen, de akkor már késő, már egy sereg ember károsodott. Ezért az államnak terelgetni kell az ingatlanpiacot, ami leginkább abból áll, hogy a maga eszközeivel szabályozza, terelgeti az új lakásépítést, ill. a felújítást. Még inkább abból áll, hogy egy viszonylag stabil (lassabban változó) megfelelő arányú új lakásépítésre és ennél jóval nagyobb arányú, stabil lakásfelújításra ösztönöz.

Az ingatlanpiaci egyensúly egy rendkívül kényes és fontos egyensúly. Az egyensúlytalanság húsbavágó bajokkal jár. Az talán a kisebb baj, hogy valaki bár lenne pénze, még inkább munkaereje, motivációja de nem tud nagyobb jobb lakásba költözni. A nagyobb baj az, ha valaki nyakán marad olyan ingatlan, amivel nem tud mit kezdeni. Aminek csak az állaga romlik, ami neki és nemzetgazdaságnak is csak fölöslegesen álló, romló, kárt okozó dolog. És az még nagyobb baj ha egyáltalán nem tud lakást szerezni.

Azt is látni kell, hogy egy kihasználatlanul álló palota, ház, lakás, nyaraló, stb.. nemzetgazdaságilag akkor is káros, ha ezt a tulajdonosa képes finanszírozni. Ha másért nem, azért mert elveszi a természet elől a helyet. De itt el kell azon gondolkodni, hogy munka a humán erőforrások és főleg a természeti erőforrások fölösleges használata mennyiben kár.

Ha az állam nem tesz semmit, akkor is kialakulhat ingatlanpiaci egyensúlytalanság. Ha pedig az állam rossz irányban ösztökél, akkor még inkább kialakul az egyensúlytalanság. Ezért az államnak tennie kell, méghozzá jó irányban kell tenni, ami leginkább a stabil nem ingadozó ingatlanpiac kialakításából, ill. a kezdődő egyensúlytalanság ellensúlyozásából állhat.

A leglényegesebb egyensúlyi tényezők: az új lakásépítés mennyisége ill. aránya. A felújítások mennyisége ill. aránya. A lakásvásárlási hitelek mennyisége aránya. Ezt is ketté lehet, ill. kellene osztani, új lakásra és régi lakásra adott. A felújításra adott hitelek mennyisége és aránya.

Az állam ösztönözheti magát termelő, építő, felújító cégeket. És befolyásolhatja a hiteleket is.

Pl. az új lakásokra adott hitelek, felhúzhatják a lakásépítést. De aztán hitelt vissza kell fizetni. És aztán felhúzott lakásépítés nehezen áll le. Pl. az új lakások építőinek adott állami segítségek szintén túltermelést okozhatnak, amit az ingatlanpiac csak később reagál le. Sok a lakás (túlkínálat) kevés a vásárló (kereslethiány) azt gondolhatjuk, hogy ez bizonyos szempontból jó, aki keres, az talál, méghozzá olcsón. Csak az eladók faragnak rá. Csakhogy az ingatlanpiac háromnegyede cseréből áll. Vagyis amíg nem tudja eladni lakását, addig nem tud venni, tehát a kereslet is leáll. Illetve, hiába kap olcsón lakást, de olcsón is ad el. A nagyobb baj azonban hogy a cserék befagynak. Az is gond lehet, hogy elmaradnak a felújítások, gyakran éppen az új lakásvásárlás ill. minőségi cserék miatt.

Persze az ellenkezője is beállhat, kevés lakás épül, ráadásuk a felújítások is elmaradnak, szinte nincs hitel, és ezért fagy be az ingatlanpiac. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy önhitelezés, azaz megtakarítás is van, nemcsak mástól felvett hitel létezik. Ha a felújítások rendben mennek (jelentősek), és van jelentős lakás-megtakarítás, akkor már 90%-ban rendben van az ingatlanpiac. Az államnak ezeket kell elsősorban ösztönözni. Ezután jön, hogy mennyi új lakásra van szükség és mennyi lakásvásárlási hitelre van szükség.

Visszatérve a hullámzásra, azt kell látni, hogy a dolog nem úgy működik, hogy gerjesztek egy „pozitív” hullámot, aztán beáll az egyensúly. Nincs egy hullám, aki egy hullámot gerjeszt, (akár élénkítőt, akár pangást okozót) az hullámzást gerjeszt, amit nehéz leállítani. Hullámzásmentes egyenletes, de viszonylag dinamikus, áramlásra van szükség. Ehhez még hozzátenném, hogy élénkítő hullámot könnyű, és csábító gerjeszteni, főleg ha a hitelt, mint eszközt bevonják, de aztán jöhet a ráfaragás.

Egyenletes fejlődés pl.: négy év alatt átlagosan 1%-kal nő a meglevő lakások állapota, minősége, nagysága, és az átlagos lakás-életkor is fiatalodik, pl. 1%-kal.

Mint arról már szóltam az ingatlanpiaci, konkrétabban a lakáspiaci egyensúly akkor jön létre, ha a következő helyzet jön létre:

A fiatalok képesek megszerezni maguk első kis lakását. Az első minőségi lakáscsere létre tud jönni, nagyobb és magasabb minőségű lakást tudnak szerezni a lakástulajdonosok. Az esetek felében a második minőségi lakáscserének is létre kell jönni, legalábbis igény szerint szükséges, hogy még nagyobb még drágább, jobb minőségű lakást szerezzenek a lakástulajdonosok. És végül az időskori lakáscsere, amikor is az egyedül maradó idősek egy része kisebb lakást tud szerezni. Ha ezek a lépések zavartalanul tudnak megtörténni, akkor szépen folyamatosan halad a folyamat, és egyensúlyban lesz a lakásegyensúly. De ehhez a folyamathoz elég sok minden szükséges.  Először is kell egy olyan lakásállomány, amely a leirt struktúrához szükséges. Viszont nemcsak az zavarhat bele az egyensúlyba, ha nincs elég lakás, de az is, ha túl sok a lakás, vagy a lakások struktúrája tér el az itt vázolttól. Másodszor is szükséges hogy a szereplőknek ehhez legyen pénze. Harmadszor az szükséges, hogy lakások többsége felújított jó állapotban  legyen (állandó lakásfelújítás, házfelújítás történjen) ugyanis a felújítatlan lakások legfeljebb az első lakásszerzés kategóriájába férnek bele.

Mennyi és milyen új lakást kell építeni?

Ez sok tényező mérlegelésétől függ, pl.:

Az előbb említett lakásszám és lakásstruktúra meglététől.

Az ingatlanpiaci torzulás irányától, a lakásépítés torzulásától (már kezdetben kell ellensúlyozni) annak ellensúlyozásától.

Általában a lakáshasználat szükségletétől, értékrendi besorolásától, annak változásától, amennyiben, az értékrend-torzulás csökken.

Értékrend felfogás a tekintetben, hogy mekkora, milyen lakás szükséges. Értékrend, felfogás a tekintetben, hogy kiknek szükséges külön lakás, ebből mennyi az új lakás, és azt ki finanszírozza. Ez is kihat a lakásvásárlási pénzhitel arányára.

Az ingatlan-megtakarítás, mint vagyoni, tárgyi megtakarítás optimális szerepétől, arányától.

A bérlakások optimális jövőbeli szerepétől, helyes arányától. Ez is kihat a lakásvásárlási pénzhitel arányára.

A nyaralók, pótlakások optimális jövőbeli szerepétől, helyes arányától.

A demográfiai hullámzástól és egyebektől.

Ha egyszer beállnak egyensúlyok, akkor már csak egy mérsékelt igénynövekedéssel, pl. évi 2%-os, és a leamortizálódott, lebontandó és helyettük új lakásépítés szükségességével, pl. 4%-os építéssel kell számolni.

A vagyoni, tárgyi, pl. az ingatlanban tartott megtakarítás, rosszabb megoldás, mint a pénzbeli megtakarítás, amennyiben a pénz a jelenleginél biztonságosabb. Igaz, hogy az ingatlanban tartott megtakarítás egy fokkal javítható azáltal, hogy az ingatlant bérbe adják. Azonban ki fog derülni, hogy a tartós bérlet ugyancsak nem a legjobb gazdasági konstrukció.

Egyáltalán mi az a tartós megtakarítás, és mi az a tulajdon? Azt gondoljuk, hogy mindez egyértelmű, de utána gondolva rájövünk még ezen egyszerű fogalmakat is tisztázni, kell. E tisztázásokra itt nincs idő.

De miért ne jó a vagyontárgyi megtakarítás? Erre a következő részben adok választ.

Viszont ahhoz, hogy a vagyoni, tárgyi megtakarítást felváltsa a pénz-megtakarítás az szükséges hogy a pénz stabil megtakarítási eszköz legyen.

Mi lesz a szerepe a jövőben a nyaralóknak, a pótlakásoknak? Gazdaságilag ezek sem hatékony konstrukciók.

Mi van, ha tartósan elutazik valaki, vagy két helyszín között ingázik? Sokszor azon kényszerűségből, mert lakásához közel nem talál munkát.

Azt mindenképpen állapítsuk, meg, hogy az nem gazdaságos, hogyha egy ingatlan, legyen az, nyaraló, pótlakás, vagy vagyoni, tárgyi megtakarítás, egy évből, fél évig, vagy annál hosszabban, 8-10 hónapig kihasználatlanul áll, miközben az állaga romlik és az állapotmegőrzése is pénzbe kerül. Ennél a hotel panzió, bérlakás hatékonyabb megoldás. Tehát a nyaraló, pótlakás fenntartását, ha az csak pár hónapig van kihasználva, kerülni kell. De mivel a bérbeadás is korlátozott, (csak bizonyos feltételekkel jó megoldás), ezért az elkerülés leginkább abból áll, hogy nem kell nyaralót, pótlakást fenntartani, inkább a hotel, panzió, bérlakás szolgáltatást kell igénybe venni. Jó lenne, ha ez irányba mozdulna el a közfelfogás. Ugyanakkor egy másik számítás szerint a bérlakásban lakás, a hotelben, panzióban lakás kevésbé jó megoldás, a lakó részéről amennyiben tartósabb ott lakásról van szó. Itt pedig az jön ki, hogy érdemesebb lakást vásárolni. Valójában arról van szó, hogy pontosan szükséges mérlegelni. Ha egy-két-három-négy hónapot vagyunk egy évben lakáson kívül azért nem érdemes nyaralót, pótlakást venni, fenntartani. Ha tartósan több évet huzamosan vagyunk lakhely nélkül egy helyen, akkor meggondolandó a lakásvétel. 15 éves, vagy annál hosszabb idő esetében pedig inkább lakásvételben kell gondolkodni. Ha viszont van másik kihasználatlan lakás, akkor azt érdemes eladni. Ne torzítsa el a megfontolásunk a birtoklásvágy.

Ugyanakkor az állam szerepe pedig az, hogy a munka arányosan legyen elosztva, szinte mindenki találjon a lakásához közel, neki megfelelő munkát.

A bérlakás szerepe. A bérlakás szerepe hasonlatos a szálloda hotel panzió, szerepéhez. A tartós bérlet nem jó gazdasági konstrukció, lélektani és munkaszervezési hátrányai vannak. A pénzhitelből vásárolt lakás, egy fokkal kedvezőbb, mint a tartós lakásbérlet. Tartós lakásbérelttel, azaz bérlakásokkal nem lehet megoldani a lakáskérdést. A lakásbérletnek pedig nemzetgazdaságilag arról kellene szólnia, hogy valaki egy-kettő-három évig, de nem sokkal tovább kiad, ill. kivesz egy lakást.

Kitérés ezekre a lélektani és munkaszervezési hátrányokra.

Az új lakás szerzése pénzhitelből, avagy a bérlakás megoldás egyszerű számítás alapján.

16 milliós lakást vesz valaki, amiért 28 millió Ft-os hitelt fizet vissza pl. 15 évig. Ez évi 1.86 millió, havi 155 ezer Ft fizetése.

Ugyanezt a lakást havi 80 ezer Ft-ért bérelné. A 28 milliót 350 hónap alatt azaz 29 év alatt fizetné ki mint bérlet.

Mi történik, ha valaki a 15 év a hitel lejárata múlva eladja a lakást. Ekkor 28 millióból 14 milliót visszakap, tehát 15 évig 14 millióért, szinte a kamatok költségén lakott a lakásban. Ha bérli, akkor ez a szám 14,4 millió, 15 év alatt ennyit fizet ki, tehát így már a pénzhitel a kedvezőbb, igaz nem sokkal.

Viszont ha, a lakást még 80 évig használja ő és családja, akkor 28 milliós pénzhitelből gyakorlatilag 80 éves és nem 29 éves lakáshasználatot vett. Igaz hogy 80 év alatt viszont leamortizálódik az épület.

Viszont nem biztos, hogy az illető képes visszafizetni havi 155 ezer Ft-ot. 80 ezret viszont ki tud fizetni.

Azért kedvezőbb a pénzhitel, mert a pénzhitelezőnek azért kevesebb munkája törődése van, mint a tárgyi hitelezőnek. Ráadásul a bérlőnek nincs meg birtoklási tudata, ez is csökkenti a jóérzését és a munkamotivációját. A lakásnak bérlés esetében kvázi két tulajdonosa van. Ezért mondom hogy a pénzhitellel szemben a tárgyi bérlet munkaszervezési és lélektani szempontból hátrányosabb gazdasági megoldás, ezért kerül többe.  Rövidebb távú, pl. öt éves bérlet esetében viszont egyértelműen kedvezőbb a tárgyi bérlet. Öt év alatt pl. kifizet hatmillió kamatot, amíg a bérleti díj erre, 4,8 millió Ft.

A lakásvásárlási pénzhitel előnye hogy kedvezőbb, mint a tartós bérlet.

De ne felejtsük el a harmadik megoldás: új lakás szerzése, megtakarításból a legjobb megoldás. Ugyanis ekkor 16 millióból, sőt 13 millióból, hiszen azért kap betéti kamatot is, nyer 15 éves, vagy 29 éves, vagy 80 éves lakáshasználatot.  Az eladási árat, ill. annak csökkenését pedig ez esetben tegyük egyenlővé a leamortizálódással. A lényeg, hogy pénzhitelből 28 millióért vesz egy ugyanolyan lakást, amit megtakarításból 13 millióért megkaphat.

Igen de mi legyen azokkal, akik nem örököltek semmit, lakniuk kell valahol, nem képesek megtakarítani, csak bérelni tudnak? A lakásvásárlási pénzhitel azoknak jó akik nem örököltek szinte semmit, lakniuk kell, a jövedelmük viszont lehetővé teszi a hitel visszafizetését. Azoknak viszont nem jó, akik szinte nem örököltek semmit, viszont van valamilyen lakhatási lehetőségük (pl. a szülőknél) és van jó jövedelmük, mert ez esetben, havi 155 ezer Ft-ot félretéve 7 év alatt (és nem 15 év alatt) összeszedik a 16 milliós lakás árát, ha a betéti kamatokat is számítjuk. És mi legyen azokkal, akiknek van hol lakni átmenetileg, de csak pl. havi 80 ezret tudnak megtakarítani. Nekik tovább kell spórolni, vagy kisebb lakást kell vásárolni.

Szülői gondoskodás, a jövőbeli optimális helyzetben.

Anélkül hogy belemennék a részletekbe, az gondolom hogy a szinte kötelező szülő gondoskodás tényezői: a gyerek tisztességes felnevelése. Gondoskodás arról, hogy egy szakma, ill. megélhetési tudás, a fiatal pályakezdő „gyerek” kezébe kerüljön. És gondoskodás egy induló kis lakásról. Vagy már régebb óta rendelkezésre áll a lakás, vagy egy fokkal jobb megoldás, ha a fiatalembernek a felnőtté válás kezdetekor (20-24 év) vásárolnak egy kisebb lakást, vagyis a pénz áll rendelkezésre. Illetve, ha kezdő párról van szó, akkor a két szülőpáros együttműködve rögtön egy nagyobb családnak (két felnőtt, kettő gyerek) alkalmas lakásra biztosít pénzt.

Kijelenthető a jövőbeli jóléti társadalomban jogos igény hogy a fiataloknak, főleg a fiatal pároknak önálló lakása legyen.

Ugyanakkor kijelenthető, hogy a fiatalok lakását döntően a szülői megtakarításból kell finanszírozni és nem lakásvásárlási pénzhitelből. 

Itt következik egy fontos megállapítás, mely kihat e problémakörre is: a takarékos, a hitelmérsékelő, és a felnőtté váló gyerekekről gondoskodó, hagyatékot adó társadalom egy tőről fakad, e jellemzők összefüggnek. Mint ahogy, pazarló, hitelezést preferáló, felnőtté váló gyerekeiről nem gondoskodó, azokra semmit sem hagyó társadalom is egy tőről fakad, e jellemzők összefüggnek.   

Egyéb szempontok pl. a demográfiai hullámzás. A népességfogyás és az elöregedés. Nyilvánvalóan a csökkenő népességnek kevesebb lakás szükséges. A növekvő népességnek több lakás szükséges. A népesség úgy is növekedhet, hogy gyerekszám csak pótol, viszont tovább élnek az emberek. Jelenleg csökken gyerekszám, e szerint csökken a népesség, viszont tovább élnek az emberek ezért demográfiai változások kiegyenlítik egymást, nem igényelnek lakásnövekedést. Viszont az országon belüli, sőt a külföldi, elsősorban munka-okból történő vándorlás lakásnövekedést igényel.

Mennyi új lakást kell építeni, ill. vásárolni a jövőben, és ennek mekkora hányadát biztosítsa pénzhitel. 

Ezt az állami szakembereknek kell pontosan és előre kiszámítani az itt említett tényezők figyelembevételével. Tehát nem utólag kell okosnak lenni. És nem szabad a piacra bízni mindent.  A piac érvényesül, mert nincsenek hatósági árak, az alkukban alakulnak ki az árak. Viszont az államnak, sok módón terelgetni, irányítani kell a piacot.

Ha végigolvassuk a fejezetet, egy sereg állami feladat bontakozik ki.  Olyan feladatok is, hogy biztosítani kell a stabil pénzt. Vagy, hogy biztosítani kell az egyenletes munkaelosztást, ne kelljen a munka miatt pótlakást stb., tartani. A tájékoztatás oktatás feladata is kibontakozik. De más eszközökkel is lehet arra hatni, pl., hogy fölöslegesen nem kell nyaralót fenntartani? Pl., ezen adókat emelik, a hotelek, panziók, stb. adóját csökkentik, stb.. Másik feladat, pl., hogy a lakáscélú pénzmegtakarítás, ezen belül is szülői megtakarítás növekedjen. Az ilyen megtakarításoknak akár állami támogatással, magasabban kell kamatozni, mint a normál megtakarításoknak.

A legfontosabb feladat, hogy az állam maga eszközeivel (adó, szabályozás, kedvezményes hitel, stb.) a megfelelő szinten tartsa az új lakásépítést, a felújítást, a lakásvásárlási hitelezést.

Mekkora legyen lakásvásárlási pénzhitel, mivel ez a régi lakások megvételére is vonatkozhat.

A hitelezés néhány kiindulása.

A hitelezésnek, túlhitelezésnek nagyon sok hátránya van, és ehhez képes kevés előnye van. A hitel elsősorban hitelfelvevői ill. nemzetgazdasági szempontból értelmetlen amennyiben értelmetlen. A hitel nagyon könnyen képes felborítani pénz ill. pénz, munka, termék egyensúlyt.  Inkább megfelelő jövedelemmel, munkabérrel kell segíteni, nem hitellel. Illetve magasabb kamatú céltakarékossági lehetőséggel és nem hitellel.

Ostobaság az állandóan felvett hitel. Ostobaság az egyidejű oda-vissza hitel. A hitelnek akkor van értelme, ha az olyan társadalmilag is hasznos beruházásra fordítódik mely beruházásra nincs pénze a beruházónak. Átvitt értelemben ez lehet egy családalapítás is, mely társadalmilag is hasznos.

Olyanok kapjanak hitelt, akik a hitelükkel hozzájárulnak a társadalom építéséhez is. Gondolok itt vállalkozásalapításra, jó ötlet, jó termelés beindítására, az innováció fejlesztésnek hozzájárulására. Valamint a családalapításra, gyermekvállalásra. Mindezek nemcsak az egyéni jóléthez de a társadalmi haszonhoz is hozzájárulnak. Azok, akik csupán az egyéni jólétüket akarják fokozni, azok oldják meg azt takarékoskodásból.

Mindezeket és az előzőket is egybevetve felállítható néhány sorrend.

A fogyasztás, és itt elsősorban a lakáshasználat fogyasztásról van szó (de ezért általánosítható) oldódjon meg döntően munka-jövedelemből, ill. takarékoskodásból, származó pénzből. Egy jóval kisebb része oldódjon meg pénzhitelből. És egy még kisebb része oldódjon meg bérletből.

Ugyancsak itt is el lehet mondani, hogy az előzőkben leírtak figyelembevételével lehet pontosan kiszámítani, hogy mekkora legyen a lakásvásárlási pénzhitel, pl. GDP-hez képest. Én erre nem vállalkozom csak néhány gondolat. A lakásvásárlások döntően csere által jönnek létre, a vevőnek csak bizonyos összeggel kell kiegészíteni az összeget. Az elvárható, hogy a kiegészítő viszonylag kisebb összeget nem hitelből, hanem megtakarításból szedjék össze. Aki kisebb összeget sem tud megtakarítani annak kétségesen, lehet nagyobb összegű hitelt adni. Egyértelműen azoknak lehet lakásvásárlási pénzhitelt adni, akik nem rendelkeznek jelentős szülői segítséggel, nincs cserelakásuk, nincs jelentős megtakarításuk, mert, pl. fiatal családalapítók, jó jövedelemmel rendelkeznek és a jövőben is előreláthatólag azzal fognak rendelkezni. Még azt is hozzá lehet tenni, hogy ezek az emberek, viszonylag olcsóbb lakást vegyenek és ne rögtön nagy, drága lakást. Fokozatosan cseréljék le a lakásukat, nagyobbra, drágábbra. Én nem gondolom, hogy ez a hitelösszeg összesítve több lenne, mint GDP 5%-a. És a jövőben, amikor is egyensúlyok, a felfogások helyére kerülnek még kisebb lesz, talán 3%.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy a lakossági fogyasztási hitelek közül szinte csak a lakásvásárlási hitelnek van értelme. A többi fogyasztási hitel, autó, mosógép, stb. ennél is értelmetlenebb.

Ugyanakkor ismerek sok olyan fiatal párt, akik el akarnának indulni családot karnak alapítani, de pl. lakáshiány miatt nem tudnak elindulni. Kijelenthetjük, hogy általában a szülők is hibásak, de ez kijelentés rajtuk nem segít. Ha lakást bérelnek, akkor a bérleti díjra elmehet az összes megtakarításuk. Ugyanakkor, ha ezek a fiatalok lakásvásárlási hitelt kapnának, nem biztos, hogy azt vissza tudják fizetni. Nincs mese itt az államnak, a közösségnek kellene valahogy segíteni, hogy legalább egy kisebb, olcsóbb lakást szerezzenek, mint tulajdonosok. Talán a sok feltétel mellett adott, kamat nélküli, állami támogatású lakásvásárlási hitel lehet az egyik megoldás.

A termelés-fogyasztás egyensúlyi állapotának alapelvei, konkrétabban, az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúlyi állapot tényezői.

Az elvi, hosszabb távú optimális, egyensúlyi állapotok.

1 A terméknek, szolgáltatásnak (pl. az ingatlannak) elsősorban egészségesnek, környezetkímélőnek, energiatakarékosnak, kényelmesnek, kell lenni, és nem nagynak, soknak, csicsásnak.

2. A szükségletek hasznosság szerinti arányos kielégítése a cél. Vagyis pl.: nagyjából, elvileg el kell helyezni az ingatlan (lakás, ház iroda, stb.) fogyasztást a fogyasztások, étkezés, egészség, közlekedés, stb. fontossági sorában. Az átlagember mennyi időt, munkát, pénzt áldozhatna pl. e szükségletre (lakás, stb.) optimális esetben.

3.  A hosszabb távú egyensúlyi állapot folyamata: az ember egyre hasznosabb és kötetlenebb (kevésbé kényszerű) munkát végezzen, valamint egyre több hasznos, szabadidős tevékenységet végezzen.

Középelvek:

1. Az elvi hosszabb távú optimális állapot, egyensúly csak lassan tud változni, ha felbomlik, csak lassan képes helyreállni. Mindezért a hosszabb távú egyensúlyi állapot legfőbb eszköze, az oktatás, meggyőzés. Azonban az állam egyéb eszközeit (adó, kedvezményes hitel, szabályozás, stb.) is be lehet vetni, a következő pont miatt.

2. Az egyensúlyi állapot megtartásában, helyreállításban 30-40%-ban kell a hosszabb távú egyensúlyi elvek szerint ténykedni, 60-70%-ban az aktuális jelen igényei szerinti (kereslet-kínálat szerinti) egyensúlyi állapot megtartása, helyreállítása a cél. Egyszerűbben a jelen igényeit (melyek lehetnek torzak) a hosszabb távú optimális állapot (az optimális jövő) irányába kell eltolni, módosítani, de azért a jelen igényei legyenek a meghatározók. (Pl. jelenleg 20 ezer családi ház az igény, a jövő optimális állapota 10 ezer családi ház-növekedés, akkor 16 ezer családi házat kell az államnak preferálni. Ez még nem az egyensúly-visszaállítása, csak a jövő optimális állapota.)

3. A többség igényét, véleményét kell elsősorban figyelembe venni akár a hosszabb távú, akár az aktuális állapot meghatározásánál. Vagyis, ne kizárólag néhány okos mondja meg mi a jövő útja és azt se, jelenleg mik az igények. A néhány okos véleménye, legyen hangsúlyosabb, de a lakosság nép véleménye legyen a meghatározó. (P. családi ház, kontra társasház többlakásos ház ügyben mindenkit meg kell kérdezni, azokat is, akik a többlakásos ház mellett voksolnak.)

Az okosoknak (akik véleménye nagyobb súllyal esik latba) pedig elfogulatlan tudósok, és ne érdekelt, lobbizó, gazdasági üzletemberek legyenek.

A politikusoknak pedig az a dolga, hogy felismerjék az egyensúly fontosságát (ne népszerűség-javító, rövid távú fellendülést hozó kampányokba, akciókba gondolkodjanak) és az egyensúly-tudósokra bízzák a megoldást.

4. A pénz, az árak a hitel, stb., csak eszköz, a termelés-fogyasztás egyensúlyának fenntartáshoz.

5. Az arányos, igazságos jövedelmi, vagyoni különbségek ez ügyben is meghatározók, nélkülük nincs igazából egyensúly.

Ez eddig hát az elvi, hosszabb távú egyensúlyról szólt, ezt sem szabad kihagyni a számításokból, mert az aktuális piaci egyensúly többnyire torz.

6. A piacgazdaságot az államnak kell kontrollálni, a helyes nagy irányokba terelgetni. Bár a piacgazdaság valamennyire tükrözi a közvéleményt és képes valamekkora egyensúlyt létrehozni, de ez a 21. században már kevés, túl pontatlan. A buta államnál jobb a piacgazdaság, az okos állam jobb a piacgazdaságnál, ami a nagy irányokat illeti.

Az aktuális, közvetlen piaci egyensúly.

1.     Ha az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly rendben van, akkor a gazdaság negyede rendben van, de mint mondtam mindez, nemcsak az ingatlanokról szól.

2.     Közvetlen ingatlanpiaci egyensúlyról akkor beszélhetünk, ha a tulajdonosok nagy erőfeszítés nélkül (kisebb erőfeszítéssel) fenn tudják tartani, és ki tudják használni, az ingatlanukat. Konkrétabban, ha a jövedelmük lehetővé teszi, hogy az ingatlanukat használják, és az nem megy más fontos fogyasztásuk rovására. Másodsorban, ha a jövedelmük emelkedik, akkor az ingatlanukat egészségesebbre, kevésbé környezet ártalmasabbra, kényelmesebbre, esetleg nagyobbra, szebbre tudják átalakítani, cserélni. Egyszerűbben: ha a minőségű cserék (legyen az csere, vagy minőségi átalakítás, felújítás) létre tudnak jönni.

Ebből következtetve kétféle egyensúlytalanság van.

3.     Gyakoribb, mikor sok ingatlan, (lakás, ház, iroda, stb.) kihasználatlanul áll (amortizálódik), vagy a tulajdonosok túl nagy erőfeszítés árán (más fontos fogyasztások, egészség, családi élet, tudás, stb. rovásán) tudják fenntartani, használni az ingatlanukat. Jövedelmükből, energiájukból arra már nem telik, hogy rendesen karbantartsák, vagy arra még telik, de minőségi cserére, esetleg minőségi felújításra már nem telik. Egyszerűen, nevezzük ezt ingatlan-túltermelési egyensúlytalanságnak. Több az ingatlan, mint amennyi a tulajdonosi, ingatlan-fenntartási, korszerűsítési pénz, kapacitás. Ennek oka elsősorban a felelőtlen hitelezés.

4.     A másik egyensúlytalanság, az ingatlan-alultermelési egyensúlytanság, mikor a minőségi cserére, ill. minőségi felújításra jövedelem, energia, rendelkezésre áll, csak ezzel nincs arányban az építőipar, ill. nincs ingatlan.

5.     Mindkettő egyensúlytalanságot viszonylag elég könnyű felismerni, mérni, ezért már kisebb felbomlást is lehet korrigálni. Pl., úgy lehet fenntartani az egyensúlyt, hogy már a kisebb egyensúlytalanságot is korrigálják. De ennek elhanyagolása, gazdasági bűn.

Ugyanakkor a jövő optimális állapota szerinti korrekció bizonyos fokú, és bizonyos irányú kisebb aktuális (kereslet-kínálat) egyensúlytalanságot még elbír, de annak túllépése már probléma. Másképpen, ha a kisebb egyensúlytalanság a jövő optimális állapota felé halad, akkor, de csak akkor az egyensúlytalanság rendben van. Mint mondtam, az egyensúly visszaállítás egy másik probléma.

A nagyobb fokú egyensúlytalanságig nem szabad eljutni. A gazdasági törvényszerűség szerint a nagyobb egyensúlytalanság sok szenvedést, bajt okozva, automatikusan egyensúlyi állapotba akar kerülni. Ha már létrejött a nagyobb egyensúlytalanság, akkor a bűn tetézése, ha az egyensúly visszaállítása helyett a gazdasági törvényszerűséget megerőszakolva, fenntartják az egyensúlytalanságot.

6. Ezek után az ingatlan-alultermelési egyensúlytalanság korrekciója.   Elsősorban az államnak az új lakás, új ingatlan építést kell preferálnia a maga eszközeivel. De azért a használt lakások cseréjét, a karbantartásokat, felújításokat sem szabad elhanyagolni.

7. Az ingatlan-túltermelési kisebb egyensúlytalanság felismerhető: abból hogy az ingatlanokat átlagosan nehezen pl. fél éven túl, lehet csak eladni. Hogy az ingatlanárak alacsonyak, talán még az inflációt sem térítik meg, a 10%-os haszonkulcs alatt maradnak. Hogy sok az eladó ingatlan, a vevőknél több. Hogy sok a kihasználatlanul üresen álló ingatlan. Hogy sok a kiadó ingatlan, és persze a kiadás is nehézkes és alig megtérülő. A nagyobb egyensúlytalanság mindennek a fokozódása. (Erről volt szó, nagyjából 2000-től 2011-ig és még ki tudja meddig tart. Ugyanis magyar állam fenntartotta, azaz fokozta az egyensúlytalanságot, ahelyett hogy az egyensúly visszaállítására törekedett volna. )

(Megjegyzem mindennek ellenkezőjéből, lehet az ingatlan alultermelési-egyensúlytalanságot felismerni.)

8. Ingatlan-túltermelési egyensúlytalanság korrekciója.

Az új ingatlanok építését csökkenteni szükséges, adott esetben le kell állítani. Ugyanakkor fokozottan preferálni szükséges a használt ingatlanok cseréjét. A használt ingatlanok karbantartását, felújítását.

És fokozottan preferálni szükséges az ingatlanok kiadását. Ugyanis a legnagyobb gazdasági kár, ha üresen kihasználatlanul állnak az ingatlanok.

Mindezt, a csökkentést és a preferálást az államnak a saját eszközeivel (közvetlen építés változtatása, adó, kedvezményes hitel, szabályozás, banki hitelezés „szabályozása”, stb.) kell megoldania. Szükség van a piacgazdaság kontrolljára, terelgetésére.

Ahhoz, hogy kiadhatók legyenek az ingatlanok, szükséges egy normális bérleti viszonyt szabályozó törvény és alacsony adó.

Másképpen a piaci egyensúly fantartáshoz állandóan szükséges a használt ingatlanok karbantartása, felújítása, minőségi felújítása, cseréje, és kiadása (bérbeadása), ill. mindennek a preferálása. Viszont az új ingatlanépítést szükség szerint kell korlátozni, vagy preferálni, egyensúlyi helyzetben csak nagyon szerényen preferálni. És mint mondtam, mindez nemcsak az ingatlanokról, hanem általában a termelés-fogyasztás egyensúlyról szólt. 

A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra nagy problémakörének egyszerű vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező. 

Érdemes a B/22 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni. 

Addig nem lehet helyes termelési, fogyasztási struktúrát (a jó gazdaság alapja) kialakítani, amíg az állam (a vezetés) karöltve a társadalomtudománnyal, és persze a nép igényeit is figyelembe véve nem alakítja ki legalább vázlatosan a helyes elvi fogyasztási struktúrát.

E fejezet sok helyen megjelenhetne.  Megjelenhetne pl. a szükségletek után. Megjelenhetne pl. az adózás előtt vagy után, mert a helyes fogyasztási struktúra felé terelgetés elsősorban adózással történhet. Megjelenhetne a természetrombolás kapcsán ahol a hasznos termelésről is elmélkedem.

Már sok helyen szóltam e témáról, de még mindig úgy érzem, hogy keveset, másfelől valahogy mégis össze kellene foglalni a lényeget. 

A piacgazdaság még a normál piacgazdaság is csak részben 50-70%-ban képes a helyes termelési, és fogyasztási struktúrát kialakítani. Ez kevés az államnak kell ezt az arányt javítani. De a jelenlegi állam (vezetés és társadalomtudomány) erre nem képes, sőt még a saját termelésnek ebből adódó közfogyasztás helyes struktúráját sem képes kialakítani.

Talán a következő alapvető végfogyasztásokat, igényeket (és termeléseket) lehet itt felsorolni.

Igazságosság, igazságszolgáltatás, tisztességesség, biztonság több fajtája, nemzetvédelem, önrendelkezés, szervezettség, stb..

Tudás, tanulás. Kulturáltság, művelődés, tartalmas szórakozás. Tájékozódás. Egészség. Természetes egészséges környezet. Közlekedés, de ez felosztódik tömegközlekedésre és egyéb közlekedésre. Stb..

Munka, méghozzá viszonylag érdekes és egészséges és lehetőleg a képességeknek megfelelő munka, mint igény. (Ezek az állami szolgáltatások.)

Étkezés.

Lakás.

Lakberendezés (beleértve a háztartási gépeket)

Ruházkodás.

Egyéb komfortosságot teremtő szolgáltatások.

Gyermeknevelés, utódgondozás, mint igény.

Ajándéktárgyak, dísztárgyak, stb. birtoklása.

Rövid ideig használatos, azután eldobott tárgyak birtoklása.

Viszonylag hasznos feltöltő szórakozás, üdülés, utazás, pihenés, stb..

Haszontalan szórakozás és más testet, lelket romboló fogyasztás.

Hódítás, leigázás, mint igény.

Stb..

Ezek a fogyasztási fajták, vagy fogyasztási területek.

Nyilván mindezeknek megvan a termelési (szolgáltatásokat is beleértve) oldala. De erre most nem akarok bővebben kitérni. Aki végignézi, az felfedezheti: de hiszen ez nemcsak igény, hanem egyben hasznos termelés, hasznos munka is. Vagy legalábbis a hasznos termelés egyik tényezője. De vannak ezek között olyan haszontalan káros fogyasztások, melyek a haszontalan, sőt káros termeléssel, ill. munkával azonosíthatók.

Illetve a fő baj abból adódik, hogy e felsorolt fogyasztásoknak rossz az aránya azaz helytelen a struktúrája. Pl. a két utolsó fogyasztást igény nem ártana teljesen megszüntetni. De a többit nem kell és nem is lehet megszüntetni, inkább a helyes arányokat kell kialakítani.

Ezért egy másik aspektus is felmerül ez pedig, hogy minden fogyasztás fölöslegessé, haszontalanná válik, amennyiben túlzottá válik.

Ez azt jelenti, hogy makrogazdaságilag (a lakosság szempontjából) egyfelől az átlagos fogyasztást kell nézni, de másfelől azt is nézni szükséges, hogy a fogyasztás mennyire szélsőséges. Hiába van az átlagos fogyasztás nagyjából jó helyen, ha annak az egyik fele túlzott fogyasztás a másik fele túl alacsony fogyasztás. Ez esetben egyfelől mégis, csak túltermelés, túlfogyasztás, fölösleges természetrombolás, és túlzásból eredő egészségtelenség alakul ki. Másfelől túl alacsony, nyomorérzést keltő, a kevésség miatt egészségtelen termelés és fogyasztás alakul ki.  Tehát akkor van rendben a fogyasztás, ha a fogyasztás fajtája, területe átlagosan a helyén van és a fogyasztás ezen átlag körül, tömörül, nem szóródik szét a szélsőségek felé. És itt megint eljutottam az arányos jövedelem és fogyasztáselosztáshoz.

Van még egy szempont az, hogy a fogyasztás lelket, testet építő legyen. A fogyasztás egészséges és természetkímélő legyen.

De fogyasztáshoz mindig oda képzelhetjük a másik oldalt a termelést is. A termelés is lehet egészségromboló, természetromboló.

Az alábbi egyszerű példázat talán megmutatja a lényeget.

Kezdetben gondatlan felelőtlen, önző és nem túl okos szülő mindenféle ennivalót hazavitt, a spájz és a hűtő állandóan tele volt. Az elhízott elkényeztetett tinédzser gyerek saját belátása szerint válogatott, persze ő elsősorban az édességeket, a hamburgert a sült krumplit, stb. válogatta ki ezeket fogyasztotta és mint tudjuk ezek nem túl egészséges ennivalók. A szülő látván, hogy ezek fogynak ezért (minek vigyem és haza a többit, úgysem fogy el) elsősorban édességet, hamburgert, sült krumplit, stb. vitt haza. A gyerek pedig egyre kövérebb egyre gyengébb lett, az ereje, egészsége egyre romlott, és szinte soha nem volt boldog, a kedélyállapota is romlott.

Ekkor megjelent az okos doktor bácsi és felmérte, hogy ez bizony egészségtelen fogyasztás. És azzal is tisztában volt, hogy mi lenne az egészséges fogyasztás. A sok szénhidrát mellett sok zöldség, gyümölcs, vitamin, és fehérje is, és tejtermék is, stb.. Vagyis az okos doktor bácsi tisztában volt a fogyasztás optimális arányaival is. 

Az okos doktor bácsi azzal is tisztában volt, hogy nem elég a gyereket győzködnie, a szülő módszerein is változtatni kell. Tudta hogy a sülők módszerein is változtatni kell, pl. azon hogy ne legkényelmesebb legnagyobb profitot hozó termelés válasszák, ugyanis a hazavitel ez esetben az előállítást a  termelést jelképezi.  Az okos doktor bácsi azt is tudta miként lehet a szülők módszerein optimális módón változtatni.

Sőt az okos doktor bácsi azzal is tisztában volt, hogyan miként lehet változtatni ezen az egészen. Nemcsak direkt kényszeríttet változások szükségesek, mert ezek visszaüthetnek. Mert mi van, ha a gyerek otthon csak zöldséget, gyümölcsöt, más egészséges ételt talál, az egészségtelen ételek eltűnnek. Egyrészt nem fog enni, másrészt még inkább, az egészségtelen ételeket titokban fogja beszerezni, vagyis virágzik a feketegazdaság. Ezért a direkt kényszeríttet változtatások mellett, inkább az indirekt fokozatos változások módszerét tartotta jónak. És azt is tudta csak úgy lehet változásokat elérni ha gyerek is együttműködik vagyis figyelembe kell venni a gyerek igényeit is, azt fokozatosan lehet megváltoztatni.

A felelőtlen önző szülő, a kapzsiságdeterminált piacgazdaságot jelképezi. Az egy fokkal felelősebb, már irányított szülő a normál piacgazdaságot jelképezi.

A tinédzser gyerek a lakosságot jelképezi.

Az okos doktor bácsi pedig az okos társadalomtudományt, ill. a tudományos vezetést, az okos államot jelképezi. (Ez se létezik jelenleg.)

Mit is kell tudni az okos vezetésnek (az okos doktor bácsinak).

Ismerni kell a jelenlegi (a teljes nemzetre, társdalomra kiterjedő) termelés, fogyasztásstruktúrát.

Ismernie kell az optimális (egészséges arányos, stb.) termelés és fogyasztásstruktúrát. (Szintén a nemzet a társadalom vonatkozásában).

Ismerni kell az optimális változtatási módszereket, mind magángazdaság, mind a lakosság vonatkozásában.

Egyelőre a vezetés, a társadalomtudomány addig sem jutott el, hogy nagyjából ismerje az optimális termelés és fogyasztásstruktúrát. Ezen ismeret hiánya önmagában is megoldhatatlanná teszi problémát. Hiszen ha az okod doktor bácsi nem ismerné az egészséges táplálkozás összetevőit, arányait, akkor nem tudja, milyen irányba kell befolyásolni a gyereket és szülőt. Eleve hiányzik az egyik kiindulópont. 

Ezek után felsorolom a jövő tudományos vezetésnek, a termelés (szolgáltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrával kapcsolatos alapvető feladatait. Ezek a nagy problémakör fontosabb al-problémakörei.

1. Legalább nagyjából ismerje a nemzet társadalom helyes (optimális) termelés és fogyasztásstruktúrát. Pl. az egészből mennyi munkát, energiát, pénzt kellene áldozni az igazságosság igényére, az egészség igényére, a lakás igényére, stb.. Vagy legalább azt tudja helyesen hogy egyes fogyasztásfajták tekintetében a növekedés más fogyasztásfajták tekintetében a csökkenés felé kell haladni.

2. Mit lehet tenni, hogy ne legyen szélsőséges, túlzottan magas, ill. alacsony hatalmas különbségű az egyes fogyasztásfajták fogyasztása.

(Tehát akkor van rendben a fogyasztás, ha a fogyasztás fajtája, területe átlagosan a helyén van és a fogyasztás ezen átlag körül, tömörül, nem szóródik szét a szélsőségek felé. És itt megint eljutottam az arányos jövedelem és fogyasztáselosztáshoz.)

3. Ezeket ismerve ill. az állam szerepét, ismerve határozza meg az állami szolgáltatások, és magángazdaság termelések szolgáltatások optimális arányát.

Ez többek között a privatizáció, az állami gazdaság szerkezete és az adózás problémaköre.

4. Az államon belüli szolgáltatások helyes arányával is legyen tisztában, és az állam saját maga is erre haladjon. Ez többek között az állami költségvetés problémaköre.

5. A politikai vezetés a kapzsiságdeterminált piacgazdaságból faragjon normál piacgazdaságot, és a normál piacgazdaságot is terelgesse, a még optimálisabb termelésstruktúra felé.

Ide tartozik a piactorzító tényezők csökkentése, összefüggésben a tisztességtelen árakkal, összefüggésben a magángazdaság torzult szerkezetével melyek eltorzíthatják a termelés és fogyasztásstruktúrát.

Idetartozik a tisztességes magángazdaság kialakítása.

6. A pénz oldalról is eltorzulhat a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Tulajdonképpen a problémakör így is felosztható.

A fogyasztási fajták helyes fogyasztási aránya, ill. ezek torzulása.

Az egyes egyének, vállalatok, fogyasztásának torzulása, a termelésükhöz képest.

(Többet termel, mint amennyit fogyaszt, ill. kevesebbet termel, mint amennyit fogyaszt. Ehhez tartoznak a helyes egyéni és vállalati, ill. állami árak, adók, valamint és főleg az arányos igazságos jövedelemelosztás. )

A nemzet fogyasztásának torzulása a termeléséhez képest, amely szinte minden emberre kiterjed. 

Ezek összefüggése. 

Pénzoldal által generált fogyasztástorzulás, illetve nemzet fogyasztásnak torzulása a termeléshez képest egy nagy problémakör, melyekről, a pénzügyről szóló fejezetekben elmélkedem. Konkrétabban a helyes hitelezési és megtakarítási rendszerre, ill. a jelenleg helytelen hitelezési és megtakarítási rendszerre gondolok. Általában a helyes árazásra gondolok, a tőzsdetípusú kereskedelem annak áraira, a jelenlegi pénzváltórendszer és abból eredő árakra gondolok. Általában az infláció problémájára is gondolok. Arra gondolok, hogy ezek miatt az egész nemzet túlfogyaszthat, vagy alulfogyaszthat. E problémákat is meg kell oldani a helyes optimális termelés és fogyasztásstruktúra kialakításhoz.

A fogyasztásfajta szerint is másképpen fogyaszt a könnyen pénzhez jutó, a kuporgató, a kettő közötti normális, ill. a biztos, kiszámítható jövőjű, a bizonytalan jövőjű, stb.. Van szétszóró hedonista jellegű fogyasztás és tervezett fogyasztás.

7. A lakosság fogyasztásnak helyes irányban való megváltoztatása elsősorban a meggyőzés módszerével a tudatos fogyasztás kialakításával. Gyakorlatilag e probléma leginkább a normális piacgazdaság problémakörébe tartozik.  A helyes értékrend kialakítása világnézeti és gazdasági kérdés.

8. Legyen egy logikus stratégiája a változtatás módszereit illetően. Kisebb mértékben a direkt kényszerítő változásokkal (eszi, nem eszi, nem kap mást), többnyire az indirekt állami eszközökkel, pl. adózással, kell operálnia.

9. Ismernie kell, és figyelembe kell venni a lakosság helytelen megváltoztatandó igényeit is és azokat az igényeket, melyek nem helytelenek csak népi, nemzeti sajátosságok. De még a helytelen igényeket sem lehet egyik napról a másikra kényszerítve megváltoztatni. Fokozatosan, de dinamikusan és az emberekkel együttműködve kell haladni. 

10. A termelés és fogyasztásstruktúra kialakításnak jelentősen figyelembe kell venni, az új helyzetet a felerősödött természetpusztulást, amely jelentős károkat okoz, amely egy komoly válságtényező.

Visszatérek arra a gondolatra, hogy az itt felsorolt problémáknak van egy termelési oldala, illetve kettő is van. Természetesen, mint azt többször mondtam a torzult fogyasztásstruktúra torzult termelésstruktúrát jelent.

De érdekes módon a fent említett problémák a termelés mennyiségével és hatékonyságával kapcsolatban is felmerülnek. Megállapítható: a termelés és fogyasztásstruktúrát torzító tényezők a termelés mennyiségét és hatékonyságát is csökkentik.

Ideje az eddig leírtakat rendezni. Nagyon-nagyon sok piactorzító (kereslet-kínálat) ill. piacmegszüntető tényező (jelenség, manipuláció, trükk) van, ezért a magángazdaság két részre osztható: még piacgazdaságnak, versenygazdaságnak elfogadható magángazdaság, ill. már nem piacgazdasági, versenygazdasági magángazdaság. B/22, B/23 ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Az A/0 ábra szerint is, a rendszer gazdasága két részre osztható: az állam gazdasága (erősebben állam), és a magángazdaság (gyengébben állam). 

A végső fogyasztó mindig a lakosság az emberek sokasága, a nép, kinek melyik kifejezés testszik. Az állam gazdasága (állami gazdaság, állami szolgáltatások) esetében a kínáló (és a fő termelő, előállító) az állam, az állami vezetés, optimális esetben az állami tudományos vezetés. Egyben a fő meghatározó.  A magángazdaság csak beleszóló. Külön problémakör hogy a nép a fogyasztó milyen mértékbe lehet beleszóló, ill. meghatározó, e gazdaság esetében. 

Tulajdonképpen a piacgazdaság-versenygazdaság problémaköre a következő egyszerű, de összefüggő problémakörökre osztható:

1. Miért tisztességtelenek a kis és középvállalkozások. Mit kellene tenni, ha nem lenne nagytőke-probléma.

2. A nagytőke-problémakör, mely túlmegy a tisztességtelenségen, egy olyan gazdasági hatalomkoncentrációról van szó, hogy az már párhuzamos hatalmat jelent az állami hatalom mellett.

3. Miért nem tesz ez ügyekben semmit az államhatalom, ill. mit kellene tennie. 

Itt most azonban elsősorban a gazdaság másik nagy részéről beszélek, a magángazdaságról.

Korábban már igen sok szó esett, a szétválasztás elveiről, a különbségekről, a helyes arányokról, és arról hogy mindkettőre szükség van. Pontosabban az állami gazdálkodás és a magángazdaság is lehet pocsék, ekkor, mint szükséges rosszak vannak jelen, akkor sem szüntethetők meg, mert a harmadik alternatíva az anarchikus, elveszem, enyém, magángazdaság. Szükséges mindkettő, vagyis nem lehet csak állami gazdaság, ezt a brezsnyevi szocializmus bukása és tanulsága bebizonyította. Valójában, ami igazán szükséges, az a jó állami, és a jó magángazdaság, ráadásul helyes arányban, szereposztásban. Szóval minderről itt már nem kívánok többet beszélni, viszont a magángazdaságról igen.

A magángazdaság esetében a kínáló (és a fő termelő, előállító) a magántulajdonban levő cégek, a magánvállalkozások, magánvállalkozók. Egyben a fő meghatározók. Ha tényleges, még elfogadható piacgazdaságról (egyben versenygazdaságról) beszélünk, akkor a kereslet, a fogyasztó, a nép is legalább akkora meghatározó (forgalom, ár, termékstruktúra, stb.) mint a kínálók, a vállalkozók. Ugyanakkor az állam csak beleszóló, de ennek mértéke is alapos gondolkodást igényel.

Nagyon sok piactorzító, piacmegszüntető tényező van.

De előbb beszéljünk a jótékony piaci törvényszerűségekről, önszabályozó mechanizmusokról. (Mivel ezekről itt-ott már szó volt, ez inkább egyféle ismétlés-összefoglalás.)

A piacgazdaság lényege, hogy a fogyasztók (vásárlók, keresők) demokratikusan saját igényeik szerint választhatnak, választanak, és ezzel meghatározzák a kínálók működését is. Érdekes módón sok párhuzamosságot lehet találni a választási rendszer, és a piacgazdaság között.

Ha érvényesül a szabad választás elve (de, csak ha érvényesül), akkor a piacgazdaságnak van egy jótékony önszabályozó mechanizmusa.

A valódi torzíthatatlan piacgazdaság (versenygazdaság) feltételei.

1. A fogyasztók, (a lakosság, a nép) szabad, önállóan átgondolt választásának lehetősége. (A nagyszámok törvénye szerint, a szerencse, véletlen minimalizálódik. Több szem többet lát elv.)

2. Ha létrejöhet a „nem itt vásárolok, mert rossz a termék, drága az ár, hanem ott, mert jó termék, jó az ár” helyzet. (Ha van igazi választék.)

3. Ha a termelők, kínálók, vállalkozók önálló szabad döntéssel, felelősséggel rendelkeznek és tudják, rossz döntéseik miatt tönkremehetnek.

4. Ha nincs egyensúlytalanság, túltermelés, alultermelés, stb., ha a kereslet és kínálat nagyjából egyensúlyban van.

Más felosztásban:

1. A piactorzító tényezők (monopolhelyzet, stb.) torzítják, megszüntetik a piacgazdaságot. A piactorzító tényezők állnak szoros összefüggésben az első három feltétellel.

2. A jelentős egyensúlytalanság, a kereslet-kínálat egyensúlytalansága, a túltermelés, alultermelés,  stb. torzítja, megszünteti a piacgazdaságot.

És még lehet az okok közvetlen okai, ill. az okok közvetett okai (az okok okainak okai) szerinti felosztásokat készíteni.

Továbbá, meg elehet közelíteni a problémát: ár, jövedelem, ill. termékstruktúra, (fogyasztásstruktúra, igénystruktúra oldalról is).

És még sok más oldalról is.

De előbb visszatérnék az előző kettő nagy kategóriára. Persze a piactorzító, megszüntető tényezők, és az egyensúlytalanság összefüggnek, de mégis az átláthatóság miatt érdemes szétválasztani a két problémakört.

A jelentős egyensúlytalanságról, túltermelésről, alultermelésről, kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlásáról stb.. már több helyen nagyon sokat beszéltem. Mégis újra ki kell térni rá. A piactorzító tényezők is felbontják az egyensúlyt, a különbség talán ott van, hogy a piactorzító tényezők csak másodlagosan torzítják el a termelést, rafináltan, közvetlenül és időszakosan elsősorban a piacra, a kereskedésre hatnak.

Kérdés, hogy ilyen egyensúlyfelbontó tényezőket, mint: az állami gazdaság helytelen aránya, az állami preferáció, támogatás, adóztatás helytelen aránya, a kotyvalék (állami és magángazdaság keveréke) gazdaság, a rossz értékrend, stb., hová soroljunk. Tény, hogy ezek hatásai felbontják az egyensúlyt és eltorzítják a piacot. Ezeket meg kell oldani.

Itt is kijelentem a legáltalánosabb, legjellemzőbb egyensúlytalanság: a túlhitelezésből (annak valamilyen fajtájából) eredő túltermelés.

Az egyensúly megközelítése, a pofonegyszerű közgazdasági elv szerint, vagyis: nem szabad rángatni a termelést, az elmúlt év termelését, az új évben csak kis mértékben lehet növelni, csökkenteni aszerint, hogy a jelenben (elmúlt években) túltermelési, vagy alultermelési egyensúlytalanság mutatkozik.

Néhány megjegyzés a fenti elvhez.

Egy példázat a sok közül. Napjainkban éppen a magyar devizahitelesek válsága nehezíti az életünk. A probléma egyik forrása a devizahitel, de ha forintba adták volna, akkor is baj lenne. A probléma főleg abból ered, hogy bankok, ugrásszerűen növelték a hiteladásukat, elsősorban az ingatlanvásárlási hiteleket. Ráadásul az állam nemhogy korlátozta, volna, de preferálta ezen hiteleket. Sőt maga is adott kedvezményes hiteleket. Ezzel közvetve, építőipari túltermelést, és egy ingatlanpiaci egyensúlytalanságot okoztak. Nem tartották be (a bankok sem, az állam sem, az építőipar sem) a fent nevezett elvet: ne rángasd a gazdaságot, nem szabad ugrásszerű változásokat  csinálni.

Egy-két kivétel nyilván van, pl. a kiszámíthatatlan időjárás, a mezőgazdaságban túltermelést, alultermelést okozhat. Vagy, lehetnek a forradalmi újítások, melyek hirtelen meghúzzák a termelést és a fogyasztást. Ezek azonban csak töredékei, főleg napjainkban, csak töredékei, az összes túltermelésnek, alultermelésnek.

Általában az emberek fogyasztása, fogyasztási szokása, csak lassan változik, ha nincs külső zavaró tényező. Ha a fogyasztás gyorsan hektikusan rángatódzna, akkor lenne értelme azon elméleteknek, hogy a termelésnek, ill. kínálatnak, ill. a piacnak (pl. a tőzsdével) gyorsan kell lereagálni a fogyasztásváltozást. De mivel a fogyasztás általában nem rángatódzik (ha nem rángatják), így ezen elgondolásoknak semmi értelme. A megtévesztő az lehet, hogy állítólagos egyensúlyteremtő eszközök, pl. a tőzsde rángat, de erre rá lehet fogni, hogy a fogyasztás rángatódzik. Pl. valaki, rángatja a mérleghintát, de közben azt hazudja, én csak egyensúlyban akarom tartani, ha nem fognám, még jobban rángatódzna.

Visszatérve, tehát fogyasztási oldalról nincs természetes jelentős egyensúlybontó tényező. Ha betartják a fenti pofon egyszerű elvet, akkor a túltermelés, alultermelés jelentősen lecsökken.

Akkor viszont az okok, tényezők, aszerint, hogy miért nem tartják be a pofon egyszerű közgazdasági elveket.

1. A rövid távú profitszerzésre determinált, a kapzsiságdeterminált magángazdaságot, a tisztességtelen, a spekuláló gazdaságot csak a rövid távú pénzszerzés érdekli, és mit sem törődik a közgazdasági elvekkel.

2. A nagytőke nem megy tönkre, inkább időszakos veszteséget visel el, hogy megtartsa, az uralkodó zsaroló pozícióját. Tehát, pl. nagytőke túlhitelez, tudja hogy ez akár neki  is veszteséget okozhat (azért a tönkremenéstől enyhén szólva nem kell félnie) viszont az eladósodott kiszolgáltatott helyzetbe kerül,  ő pedig uralkodó, zsaroló pozícióba kerül. Egyébként a nagytőke több szempontból is kilóg, egyben torzítja, megszünteti a piacgazdaságot, versenygazdaságot.

a,) A nagytőke, a kínálói, és a kereslet közvetítői óriási nagyságával (monopolhelyzettel, viszonylagos többségi tulajdonnal, stb.) beszűkítheti a szabad választást, tehát nem jön létre a piacgazdaság, versenygazdaság.

b.) a nagytőke a hatalmas tőkéje miatt nem megy tönkre a rossz döntései miatt, tehát a piaci logikától eltérő szempontok szerint (pl. hatalmi, vagy nacionalista, stb.) szempontok szerint is dönthet.

A nagytőke korlátozásának, beszabályozásnak hiánya eltorzíthatja, lecsökkenti a piacgazdaságot, versenygazdaságot. Az átmenetek, a ködös határvonalak problémája itt is jelentkezik.

3. A politikai, állami vezetés egyrészt nem tudományos tehát nem ismeri közgazdasági elveket, másrészt a rövid távú hatalommegtartásra, rövid távú sikerekre törekszik (pl. választási rendszer miatt), harmadrészt szövetségben áll a nagytőkével.

Kitérek még a jótékony, jóindulatú rátukmálás problémájára. (Ez az állami gazdasággal kapcsolatosan is felmerül.)

A kiinduló gondolat a következő: rendben van a fogyasztóknak, a népnek, a lakosságnak, legyen szabad választási lehetősége, de a lakosság a nép, a fogyasztók ostobák, irányításra van szükségük, (a kis és középvállalkozásoknak szintén)  tehát nem baj, ha a piac irányított, szabályozott. (Itt megint a politikai demokráciához való hasonlatosság juthat eszünkbe.) Szóval a szülőnek a gyereke fogyasztását irányítania kell.

Ez így rendben is van, csak állapítsuk meg: nem mindegy, hogy ki irányítja. A nagyon kevés önérdekű nagytőkés okosabb (jobb fogyasztás-struktúrát tud kitalálni), mint a fogyasztók sokasága? A válasz: nem. A kevés önérdekű vállalkozó okosabb, (jobb fogyasztás-struktúrát tud kitalálni), mint a fogyasztók sokasága? A válasz: nem. A kevés önérdekű, és hozzá nem értő politikus okosabb, (jobb fogyasztás-struktúrát tud kitalálni), mint a fogyasztók sokasága? A válasz: nem.

Akik szóba jöhetnek, mint piacbefolyásolók azok kizárólag a demokratikusan megválasztott, tudományos tudással rendelkező, népérdekű állami vezetők.

Az eddigiek alapján a következő kategóriák rajzolódnak ki.

1. A piacgazdaság, versenygazdaság.

2. A jótékonyan és mértékkel befolyásolt piacgazdaság, versenygazdaság. Ez még piacgazdaság, versenygazdaság.

3. A rossz irányban irányított erősen eltorzított, piacgazdaság, versenygazdaság, melynek jelentős része már nem piacgazdaság. Nevezzük ezt egyszerűen: eltorzított részleges piacgazdaságnak, versenygazdaság.

4. És végül a „nem piacgazdaság, versenygazdaság”, ami többféle lehet.

Még sok piactorzító, megszüntető tényező van, de ezekre később térek ki.

És ezek után megállapíthatjuk: a jelenlegi rendszerben oly sok a piactorzító, kereslet-kínálattorzító tényező, hogy nem beszélhetünk piacgazdaságról, versenygazdaságról, csak eltorzított, részleges piacgazdaságról, versenygazdaságról. Főleg ha a pénzpiacról van szó. Le kell szoknunk az ilyen gondolatokról, ha a jelen gazdasággal kapcsolatban merülnek fel: de hát ez a piacgazdaság logikája. Ezek a piaci törvényszerűségek, ezek ellen nincs apelláta. Ilyen a piacgazdaság, versenygazdaság.  Ezek tehát hamisságok, mert így szólnának helyesen: de hát ilyen az eltorzított, részleges piacgazdaság logikája. Ezek az eltorzított részleges piacgazdaság következményei, de ezek, ha nehezen is, de megváltoztathatók. Ilyen az eltorzított részleges piacgazdaság, versenygazdaság.

A primer piactorzító tényezők (szétválasztva az egyensúlytalansági tényezőktől).

Felsorolva:

Monopolhelyzetek.

Viszonylagos többségi tulajdonos (sok kicsi a másik oldalon) helyzetek.

Árkarterek.

Agymosó reklámok.

Szegénységi kényszerek

Technikai fölények.

Piaci protekcionizmus.

Üzleti trükkök.

Egyéb torzítások. 

Egy kis ismétlés.

1. A fogyasztók, (a lakosság, a nép) szabad, önállóan átgondolt választásának lehetősége.

2. Ha létrejöhet a „nem itt vásárolok, mert rossz a termék, drága az ár, hanem ott, mert jó termék, jó az ár” helyzet. (Ha van igazi választék.)

3. Ha a termelők, kínálók, vállalkozók önálló szabad döntéssel, felelősséggel rendelkeznek és tudják, rossz döntéseik miatt tönkremehetnek.

Ezen feltételeket akadályozzák a piactorzító tényezők, ugyanakkor nem feltétlen okoznak tartós egyensúlytalanságot, túltermelést, alultermelést. 

A piactorzító tényezők közül, itt csak „a viszonylagos többségi tulajdon (ha a másik oldalon kicsik vannak) helyzetre” térek ki.

És mindjárt nézzünk egy egyszerű, leegyszerűsített példát. Egy kisvárosnak van egy húspiaca (más is lehet), ahová, kb. 100 kistermelő havonként átlagosan 500 kg húst, visz.

Megjelenik a nagyvállalkozó és felvásárolja (olcsón) az összes húst, egyedül marad a piacon, ez a monopolhelyzet. Ez egy egyértelmű helyzet, nagy szinte azt csinál az árakkal,  amit akar, a forgalmat is manipulálhatja. Nincs meg a piacgazdaság illúziója. Mennyiben tudja a kistermelőket manipulálni? Tudja de talán nem olyan nagyon, mint a másik helyzetben.

Nem vásárolja fel az összes húst, csak kb. a 30%-kát, 30%-ban uralja a piacot. A viszonylagos többségi tulajdon helyzethez szerintem kb. 25-30% szükséges, ha másik oldalon sok kb. egyenlő kicsi van. Olcsón nagy tételben vásárol fel, drágábban adhat el, de ez csak a kezdeti előny. Nézzük a lehetőségeit. Ő a nagy felemeli az árakat, a kicsik követik őt, kvázi árkartert hoz létre. Ezzel csak a vevőket károsítja. A vevőknek egyébként korlátozva lesz a szabad döntésük, árkarternél nincs igazi választék.

Alaposan leengedi az árakat, ő még kibírja a kisebb bevételt, de sok kicsi már nem. Kiszórja a neki nem tetszőket.

Visszatartva, elraktározza a húst, ezzel a kínálat csökken, felemelkednek az árak.  Ha piacra dobja (növeli az eladást) akkor leesnek az árak. Ekkor olcsón vásárol, mert a felvásárlási árak is csökkenek, majd drágán ad el.

Elindíthat egy árcsökkentési hullámot, csökkenti a saját árait, és növeli az eladást, a kicsik megijednek, és olcsón igyekeznek szabadulni, a húsúktól. Beindít egy árcsökkenési hullámot, de ő a közepén kiszáll. Amikor lenn vannak az árak, akkor felvásárol, és elkezdi emelni az árakat, közben ő mérsékelten ad el, a kereslet nő, beindít egy áremelési hullámot, de ő drágán már nem vásárol. Amikor fenn vannak az árak, akkor előszedi a tartalékait, (általában neki van a legnagyobb tartaléka) és drágán elad.  Szóval a „viszonylagos többségi tulajdon helyzetben” van egy sereg trükközési lehetőség, több mint az egyértelmű monopolhelyzetben.  A példát általánosítsuk, (a példa azért van, hogy általánosítsuk) mindenféle piacra, többek között a pénzpiacra, mindenféle termékre.

A nagy „előnye” viszont a monopolhelyzethez képest, hogy ez piacgazdaságnak, versenygazdaságnak tűnik (mivel nincs egyértelmű monopolhelyzet), pedig nem az.

A nagytőkének van lehetősége, hogy nagyon sok helyen, piacon, termékben, ill. kereskedésben, termelésben, munkaerőpiacon, és nem utolsósorban a pénzpiacon is szerezzen viszonylagos többségi tulajdont.

A nagyon kényes egyensúlyú vállalkozói szabadság.

Ha vállalkozóknak nem precízen beszabályozott a szabadsága, akkor nem jöhet létre igazi, normális piacgazdaság, versenygazdaság.

Vállalkozói szabadság, szabad választás, szükséges, de szabályozatlan vállalkozások maguk csorbítják a többi vállalkozó, ill. fogyasztók szabadságát, és így mégsem jön létre piacgazdaság, versenygazdaság. Csak a szabályozott igazságos verseny, verseny (nem kaotikus harc).

Az állam köteles egy nagyon precízen beszabályozott vállalkozói versenypályát kialakítani, mert csak ez biztosítja az igazi, normális piacgazdaságot, versenygazdaságot. Jelenlegi rendszerben ez nem valósul meg.

A vállalkozói szabadság, azaz a precízen beszabályozott versenypálya határvonalai.

1. A vállalkozók bizonyos határokon belül maguk dönthetnek, mit, mennyit, hogyan termelnek, szolgáltatnak, továbbá az árakról, a jövedelmekről.

(Ez a tényező választja el a magángazdaságot az állami gazdaságtól, ugyanis az állami szolgáltatások nem történhetnek, akarom - nem akarom alapon. Az állami szolgáltatásokat bizonyos mennyiségben, minőségben kötelező előállítani. A másik az ár, amit nem lehet össze-vissza variálni az állami szolgáltatások esetében, már azért sem mert, az árfizetés általában adózással történik.

2. A kifizethető és az igazságos versenyt szolgáló adó. (Az adó sok célt szolgál, de ez is, az egyik célja.)

3. A kellőképpen szigorú szabályozás, ellenőrzés, amely azonban nem lehet bürokratikus, fölösleges, formai hibákra menő, kekeckedő, gizdáskodó, munkagátló.

4. A piactorzító tényezők lehetővé teszik, hogy a többi vállalkozó, ill. a fogyasztók szabad választása sérüljön, eltűnjön, ezért a piactorzító tényezőket minimalizálni szükséges.

5. Az általános társadalmi erkölcs és jog a vállalakozókra is érvényes.

Kitérés az utóbbira. Azért, mert valaki vállalkozó, szükséges vállalkozói szabadsággal rendelkeznie, azért nem csalhat, lophat. Pl., felszámolhat egy vállalkozó az átlagos piaci árnál sokkal magasabb árat, pl. annak a háromszorosát? Több helyen kifejtettem, hogy nem lehet jogi elv: megérdemli, miért nem vigyázott a károsított jobban magára. Ha ezt elfogadnánk, akkor nem is lenne bűn, hiszen a kirabolt ember miért nem vigyázott magára, vagy a megvert ember miért nem vigyázott magára, vagy a meggyilkolt miért nem vigyázott magára. Tehát ezt a „miért nem vigyázott magára” baromságot el kell felejteni. Ugyanakkor, ha az eladó figyelmezteti a vevőt: vigyázzon, mert ez jóval magasabb az átlagárnál, akkor nem beszélhetünk csalásról. Ugyanakkor minden csip-csup aprósággal nem szaladgálhatnak az emberek a hatóságokhoz.

Itt jön vissza: a vállalkozó bizonyos határokon belül szabadon dönthet az árakról, az előállított forgalmazott termékről, stb.. Tehát, ezeket a bizonyos határokat, feltételeket, kellene a jognak pontosan megszabni. Másképpen a jognak meg kellene határozni, mit nevezhetünk vállalkozói üzleti csalásnak. Pl. a kétszeres árat nem, de a háromszorost igen.  Vagy pl. az infláció felül 10%-os kamatot nem, de a 12%-ost igen. Stb.. És persze, a jog akkor ér valamit, ha rendben a felderítés és van szankció.

De hiszen ő kereste, kérte – jön a másik érv. Igen de én kínáltam, kitettem kirakatba, a polcra, reklámoztam. Jogilag és talán közgazdaságilag is kétféle kereslet van: kínálat, kereslettel együtt, másképpen, kínálat vezérelte kereslet. Kínálat, kereslet nélkül. Ezen kívül van a kereslet hiány és a kereslet. Kereslet, amikor nincs kínálat nincs a polcon, nincs ajánlás, nincs reklám, de a vevő kvázi megkéri (pl. ráutaló magatartással) az „eladót”: szerezze meg neki a terméket, mert neki szüksége van rá. Tehát a kereslet kínálattal együtt az nem kereslet, arra nem lehet azt mondani: de ő kereste, kérte. A hitelnyújtásra sajnos a tudatlanság okán manapság túl nagy kereslet (sokan vennének fel hitelt) de ez döntően nem kínálat nélküli kereslet. A kínálónak is van felelőssége. Erkölcsileg pedig az okosnak, a tájékozottnak meg kellene akadályozni az ostobát, hogy ostobaságot kövessen el. 

És végül ki kell térni a pénzpiacra ahol döntően jellemzően a pénz-hitelkeresők és a pénz-hitelkínálók (sajnos nem az előállítók, hanem a közvetítők) állnak szemben. A hitelnek van vagy ezer, tízezer fajtája de lényegében mindegyik hitel. Végső soron a devizavásárlást is felfoghatjuk egyféle hitelnyújtásnak. Tehát a pénzpiac akár egy normális piac is lehetne, de legalább 10-szer trükkösebb, torzítottabb, mint pl. az árupiac. Pedig már az árupiac sem teljesen oké.

Néhány megállapítás:

A bankrendszer szoros kapcsolatban van a nagytőkével ezért helyes megnevezés talán ez lenne: bank és nagyhitelezői rendszer - ez a pénzrendszer. Vagy bank és nagytőke rendszer - ez a pénzrendszer. Mivel a jelenlegi pénzpiacot nem nevezhetjük piacnak, ezért helyesebb, ha pénzrendszernek nevezzük.

A pénz nem termék, termelőeszköz, nem munka. A pénz csak a termék, termelőeszköz, munka - jelzése, okirata, szimbolikus megjelenítése, ideiglenes pótléka. A fogyasztó a pénz által igazolja, hogy ő dolgozott és ezért fogyaszthat, tehát valóságos munka ott van, legalábbis ott kellene lennie. 

Pl. van kettő lovunk az kettő valóságos lóerő, ha pedig  leírjuk egy papírra, hogy 2Le, vagy megmutatjuk a lovak fényképét, az nem  azonos a kettő lóval. Még akkor sem azonos, ha a fénykép alapján kötünk üzletet, pl., adjuk el a lovainkat. Előbb-utóbb azért a lovat is oda kell adnunk.

(Ha pénzt adunk bérbe, az nem ugyanaz mintha terméket, termelőeszközt adnánk bérbe, már azért sem, mert az utóbbival, sokkal több munka van.)

Hiába magas a hitelnyújtás iránti kereslet, ez kínálattal vezérelte kereslet.

Ezek után a pénzhitel ára (azaz a hitelkamat nagysága, ha nincs kezelési díj, stb.). Kölcsönadnak, tehát visszakérik. Egyfelől mindenki, a hitelező is jogosan várhatja el, hogy a pénze nem inflálódjon. Másrészt a hitelnek van egy „vissza nem kapási” kockázata, a kockázat összege pedig arról szól, hogy átlagosan a hitelezők a pénzüknél maradnak. De ez kétségkívül egy felárat jelent. Továbbá igen kevés felárral azt is honorálni lehet, hogy a hitelnyújtó, (a megtakarító) lemond az azonnali fogyasztásáról. (Munka nélkül nem lehet keresni, fogyasztani.) Továbbá a hitelközvetítőnek azért van némi munkája, amit meg kell fizetni. Mondjuk mindez az infláción felül 3%.

Több okból kell vigyázni az optimális hitelforgalom határaira, nagy baj van, ha átlépik.

1. Egyrészt a hitel nem más, mint egy kifordított munka-fogyasztás sorrend. A normál sorrend: munka (termelés) - ezt megfizetik és jöhet a fogyasztás. A hitel sorrend pedig: pénz, fogyasztás és ezután jön a munka (termelés). Több okból a normál sorrend sokkal jobb, mint a kifordított.

2. Másrészt a normál hitelezés, az önhitelezés, azaz megtakarítás, és a megtakarítás későbbi felhasználása. Az önhitelezés több okból, sokkal jobb, mint az idegen hitelezés.

3. Harmadrészt, a túlhitelezéssel lehet legkönnyebben túltermelési válságot kialakítani. És eladósodást, adósságcsapdát létrehozni.

Mindezekkel együtt szükség van hitelre, csak nagyon vigyázni kell az optimális határ betartására, amely határt viszont a jelen rendszerbe állandóan jelentősen átlépik, túlhitelezés van. Ez pedig egy sereg bajt okoz.

A hitelpiacon az optimális termékstruktúrához képest állandó túlkínálat és túlkereset, van. Lehet, hogy kínálat és kereslet egymáshoz képest sokszor egyensúlyban van, ez azonban csak egy része az egyensúlynak, mert mindkettő az optimális struktúra (értékrend, termékstruktúra) felett van.

A következő baj-csokor a pénzpiaci manipulációkhoz kötődik, legalább 10-szer trükkösebb torzítottabb piac, mint pl. az árupiac, pedig az sem nevezhető normális piacnak.

Mi baj van a jelen rendszerben, a pénzpiaccal, pl. az árupiachoz képest.

1. Ezen piacon a hitel-előállítók (lényegében a kis-megtakarítók, kisemberek sokasága) nem jelennek meg nyíltan csak a hitelközvetítők (a bankok, pénzintézetek, sőt bank és nagyhitelező rendszerről van szó igazából) jelennek meg. (Az árupiacon azért megjelenhetnek az előállítók, a kicsik is, akár önállóan is.)

2. A hitelkínáló hitelközvetítők, a hitel-előállítók megkérdezése nélkül kereskednek az ő pénzükkel (munkájukkal, termékükkel). Sőt kötelezően be vannak terelve a piacra, hiszen a bank minden benne levő pénzzel, kereskedik, és manapság már a fizetéseket is bankon keresztül kapják meg az emberek.

3. Sőt a hitelközvetítők olyan pénzzel is kereskednek, ami nincs is. (Olyan áruval nem lehet kereskedni, ami nincs.)

4. A hitelközvetítők állandó monopolhelyzetben vannak. Illetve szinte állandó árkarterről beszélhetünk. (Az árupiacon azért nincsenek állandó monopolhelyzetek.)

5. A pénzpiacon szinte minden pénzpapírban ott van a viszonylagos többségi tulajdon (a másik oldalon kicsik vannak). És arról már szó volt, mennyi trükközési lehetőség lehet ebben.

6. A pénzpiacon döntően tőzsdetípusú kereskedés folyik, a tőzsdetípusú kereskedés önmagában is egy torzított kereskedés (duplakörös kereskedés) torzítja az árakat, a forgalmat, a keresletet és kínálatot. (Az árupiacon azért nem folyik döntően tőzsdetípusú kereskedés)

Az árupiacon akkor adhatsz el, ha van vevő, tőzsdetípusú kereskedésben, a pénzpiacon eladhatnak (elsősorban a nagyok tudnak ezzel spekulálni) úgy is hogy nincs vevő.

A pénzpiacot fel lehet bontani kettő katyvaszos kereskedésre, kínálati katyvaszos kereskedésre és közvetítői-keresleti katyvaszos kereskedésre, az árupiaccal ezt általában nem lehet megtenni.

7. A hitelpiacon az optimális termékstruktúrához képest állandó túlkínálat és túlkereset, van. Lehet, hogy kínálat és kereslet egymáshoz képest sokszor egyensúlyban van, ez azonban csak egy része az egyensúlynak, mert mindkettő az optimális struktúra (értékrend, termékstruktúra) felett van.

8. A pénzpiacon lehet a legkönnyebben, a legnagyobb munka nélküli jövedelmekhez jutni.

9. A pénzpiacon van a legzavarosabb döntéshozó mechanizmus, ez a piac a legkevésbé átlátható.

10. A bonyolult szerződéseket, és a sok éves következményeket nehezebb átlátni, mint pl. egy árucikket megvásárolni.

11. Az árupiacon szerencsére nem lehet nagytömegű árut percek alatt ide-oda mozgatni, és nem lehet árakat percek alatt rángatni, de a pénzpiacon percek alatt hatalmas pénzeket lehet ide-oda mozgatni, az árfolyamokat percek alatt lehet rángatni.

És talán még lehetne sorolni. Hasonlítsuk össze mindezt a piacgazdaság, versenygazdaság feltételeivel. Így nem jöhet létre a kínálók, az előállítok, és a fogyasztók, a hitelkeresők szabad választása.

Szóval a pénzpiaccal kapcsolatosan semmiképpen sem használhatók a piacgazdaság, a versenygazdaság, a piactörvények, stb. kifejezések. A pénzpiac alapos átalakítására van szükség, hogy valóságos piacról, piacgazdaságról, versenygazdaságról beszéljünk.

Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező. 

Az elmélet pedig így szól: vannak országok, melyek fogyasztása, életszínvonala mögött nem áll elegendő termelés, csak idő kérdése, hogy ezen országok mikor omlanak össze. De konkretizáljunk, pl. Magyarországra ezt (nincs elegendő termelés, teljesítmény a fogyasztás, a jólét mögött) már jó ideje mondják. Én ezt már a Kádár rendszerben is hallottam, de már jóval korábban is mondták, és utána is, egészen a mai napokig, és ha nem tisztázzuk, akkor még száz évig hallgathatjuk.

De napjainkban nemcsak mi hallgathatjuk ezt, hanem egy sereg más ország, Görögország Olaszország, Spanyolország, USA, és még lehetne sorolni.

Kezdjük ezzel a banális tűnő megállapítással, melyet azonban a közgazdászok jelentős része, a jelek szerint nem ismer: a valóságos fogyasztás mögött valóságos termelés van. Fiktív termelés, látszólagos termelés nem lehet a fogyasztás mögött. Folytassuk ezzel: a pénzbeli számok gyakran nem egyeznek a valóságos fogyasztás, termelés számaival, amit sajnos nem mérnek.  Az igazi közgazdász azonban a valóságos termelésből, fogyasztásból indulhat ki.

Folytassuk azzal, hogy akár még igaz is lehet (van import, van hitel, stb.) egyes országok esetében (de más gazdasági egységeket is találhatunk nemcsak országokat), hogy túlfogyasztásba esnek, csakhogy általában nem ez történik. Éppen napjaink eseményei világítnak erre rá. Ugyanis a túlfogyasztás esetében mindig van (kell lenni) világosan kimutatható károsuló.

De nézzük konkrétabban a 2005-2010 közötti időszakot. Állítólag Magyarország és egy sereg más ország túlfogyasztásba esett. A fejlődő országok Kína, India, stb. dinamikusan fejlődtek. Károsulót nemigen találunk. Ha valóságos túlfogyasztás volt, akkor kik voltak azok, akik azt a túlfogyasztást megtermelték, de nem fogyasztották el? Ugyanis a 2005-2010 közötti fogyasztás mögött ott kell lenni a 2005-2010 közötti termelésnek. Tessék kérem konkrétan megnevezni, és bizonyítani, mely gazdasági egységek (országok stb.) voltak, akik a termelésükhöz képest kevesebbet fogyasztottak, mert csak ez bizonyítja a másik oldalon a túlfogyasztást. Jelenleg viszont egy sereg ország pénzben van eladósodva a nagybefektetők felé (nagytőke felé) csakhogy ez nem bizonyít semmit, pontosabban sok mindent bizonyít, csak nem a túlfogyasztást, vagyis az eladósodott országok gyenge termelését, a fogyasztásukhoz, a jólétükhöz viszonyítva.

1. Létezik valóságos klasszikus túlfogyasztás.

Az első (túlfogyasztási) közgazdasági elv: túlfogyasztásról (a fogyasztástól, a jóléttől elmaradt termelésről, teljesítményről) akkor beszélhetünk, ha másik oldalon egyértelműen és bizonyíthatóan megvan, az, aki többet termelt a fogyasztásánál. A nagytőke önmagában nem termelő, az még elfogadható hogy a nagytőke a közvetítő, de konkrét túltermelő egységeknek is meg kell jelenni.

2. Visszatérve, lehetséges, hogy az állítólagos túlfogyasztás nem is volt túlfogyasztás.

3. Továbbá akár úgy kijöhetett ez az állítólagos világ-túlfogyasztás, hogy 2005-2010 között volt egy általános (szinte világméretű) viszonylag magasabb termelés, progresszió, és ebből sokaknak jutott, de vesztesek alig voltak. 

(A túlfogyasztás állítólagos megoldása: a megszorítások, a fogyasztás, jólét hanyatlása, mely természetesen a termelés hanyatlásával jár. De úgy tűnik, hogy ez egy általános világméretű, megszorítás, termeléscsökkenés. Ugyanis megint nem látjuk a hasznosulót. Itt megint valami nagyon nem kerek.)

A második (túlfogyasztási) közgazdasági elv: túlfogyasztás valóságos megoldásáról akkor beszélhetünk, ha a másik oldalon egyértelműen és bizonyíthatón megvan, akinek a korábbi többlettermelése miatt visszajár, aki ezután többet fogyaszt a termelésénél, ez a fogyasztástöbblet a korábbi veszteségeivel azonos, illetve a visszafizető veszteségeivel azonos.

4. Túlfogyasztás eredhet még a szegény fejletlen világ kacskaringós úton való fokozottabb kizsákmányolásából. Pontosabban, ha ez a világ visszaköveteli a kizsákmányolt munkát, termelést. Egyfelől 2005-2010 között nem növekedett nőtt a kizsákmányolás. Másfelől nem a szegényvilágnak, hanem a nagytőkének kell visszafizetni az állítólagos finanszírozást.

5. Túlfogyasztás eredhet még a természet kizsákmányolásból, ill., abból hogy a természet kacskaringós úton visszakéri a kizsákmányolt javait. Ha ez történt, akkor ezt kellene megállapítani, és valóban a természetnek kellene visszaadni a javait. De mint tudjuk, állítólag a nagytőkének kell visszafizetni, azon nagytőkének, amely nem is tudja elfogyasztani. Az jó kérdés, hogy a 2005-2010 közötti „túlfogyasztás” mennyire ered a természet kizsákmányolásából. Maradjunk annyiban, hogy 15%-ban.

6. Elvileg túlfogyasztás abból is eredhet, hogy a megszegett gazdasági törvényszerűségek (egyensúlyok felbomlása) bosszulják meg magukat. De mint tudjuk, állítólag a nagytőkének kell visszafizetni, azon nagytőkének, amely nem is tudja elfogyasztani. Az jó kérdés, hogy a 2005-2010 közötti túlfogyasztás mennyiben ered a gazdasági törvényszerűségek megszegésből. Maradjunk annyiban, hogy 5%-ban.

7. És végül van a látszólagos (trükkből, ill. ostobaságból emlegetett) túlfogyasztás (nincs valóságos túlfogyasztás).

Az alaphelyzetet nem árt elismételni: van egy időszak, amikor nincs károsuló konkrét túltermelő, és világ bebizonyította hogy X termelésre képes (igaz hogy ennek csak a 80%-a vehető figyelembe). Erre jön egy elmélet, egy badarság, hogy ez az X termelés, nem is termelés, mert valaki finanszírozta, ezért megszorításokra van szükség. A megszorítás következtében valóban visszaesik a termelés, mindenki ráfarag, de ki jár jól?

Másképpen 2005-2010 között létrejött egy X mennyiségű világtermelés és világfogyasztás. Ráadásul, úgy jött létre, hogy ebben benne volt a 2008 válság és bankkonszolidáció, amit ugyancsak a nagytőke csinált. Egyes országok képesek túlfogyasztani, de a világ nem, pontosabban a világ csak a természet kizsákmányolásával képes túlfogyasztani.  A  nagytőke viszont azt mondja az egyes országok nekem fizessék vissza a túlfogyasztásuk, ami azt jelenti, hogy a világ a nagytőkével szemben volt túlfogyasztó, mert nem volt károsuló, viszont a visszafizetéssel a világ fogyasztása és termelése csökken. A lényeg, hogy a jelenlegi válság azért irracionális és szivató, mert képtelenség, hogy a világ a nagytőkével szemben essen túlfogyasztásba, ill. a világtermelést oktalanul gátolják, (senki nem jár jól a világon, viszont sokak ráfaragnak) és fékezik.

Folytassuk azzal, hogy nagytőke pénz-finanszírozása mit jelent. Egyfelől nyilvánvalóan könnyen felhalmozott, munka nélkül, érdemtelenül, munkafedezet nélküli, semmit sem érő hatalmas pénzekről van szó. Másrészt tudjuk a pénz, főleg az ilyen pénz, nem munka, nem termelőeszköz, legfeljebb valamilyen munkaserkentő, munkaengedélyező aspektusa van. Tehát ennyi a pénz-nagytőke finanszírozása, ezt viszont be lehet úgy is állítani, hogy rengeteg munkát, termelőeszközt ad a nagytőke. De nem ez történt. Másfelől mindenki ráfarag, de akinek a 10 milliárd dollárjából 5 megmarad, az nem farag rá. Mert ezen a szinten (milliárd dollár) 5, vagy 10 mindegy.  Folytassuk azzal, hogy a műválság következtében a pénznagytőke még inkább azon világmentő szerepében tetszeleghet, akit nem szabad megsérteni, mert könnyedén elsöpörheti a világot. Szóval kinek jó a látszólagos túlfogyasztás és a műválság? Az megint más kérdés, hogy sok közgazdász átgondolatlan zavaros önállótlan gondolatai miatt beáll a műbalhé-csinálók közé. A vezetés pedig, mint tudjuk szövetségben áll a nagytőkével, akit nevezhetünk globális gazdasági erőnek, totál és globál kapitalisták csoportjának, vagy ahogy akarjuk.

Itt ezen a ponton viszont a nagytőkés (vagy őt képviselő közgazdász, vagy politikus) rámdörren: mi az hogy nem történt túlfogyasztás, hiszen felvettél sok-sok pénzt, és azt elvásároltad.

(Tekintsünk el attól, hogy van pénzhitel, van áruhitel, van termelőeszköz, technika, technológia hitel.)

Az én (magyar állampolgár) válaszom.

1. Igen, de ennek a felvett hitelnek jelentős része, vezetőink „jóvoltából” el lett pazarolva.

Mire ő: ez engem nem érdekel, nem érdekel, hogy mire ment el fogyasztás, mit neveztek fogyasztásnak, fizesd vissza a pénzt.

És tulajdonképpen igaza van.

2. Igen de, e hitel egy része beruházási hitel volt, a termelésem is nőtt, tehát nem igaz, hogy a termelésem, kisebb a fogyasztásomnál.

Mire ő: ez sem érdekel engem, mint mondtam engem az sem érdekel, hogy elvertétek a hitelt, az is fogyasztás, de az sem, hogy a termelésed által nőtt a fogyasztásod. Jó jártál, mert nőtt a fogyasztásod, fizesd vissza a pénzt.

És tulajdonképpen ebben is igaza van.

Tulajdonképpen belföldi szempontból háromféle hitel (hitelkapás) van.

a)     elpazarolt hitel.

b)    Fogyasztási hitel.

c)     Értelmes beruházási hitel, mely a belső termelést és fogyasztást egyensúlyban tartja.

A külföld szempontjából azonban ez mind fogyasztási hitel, a külföld szempontjából csak egyféle (fogyasztási) hitel van. Ha pedig a fogyasztási hitel nincs visszafizetve, akkor túlfogyasztás van.

Eddig tehát neki volt igaza, de én még nem fogytam ki az érvekből.

4. Igen de a hitelezett pénz tulajdonképpen nem is tied, végső soron a szegény országok, és főleg a természet kizsákmányolásából származnak. Végül is ennek az árát is mi adjuk vissza. És talán azt is beláthatod, hogy te nem vagy termelő, te nem állítasz elő kenyeret, tejet, téglát, gépet. Esetleg közvetítő vagy. Ugyanakkor van fogyasztásod, mert nem mondanám, hogy kis lábon élsz.

Mire ő: ez demagógia, lári-fári, ezt be is kellene bizonyítani.

5. Igen de a hitelezett pénz többek között a mi (magyarok) kizsákmányolásból ered. Másképpen, a főbejáraton adott hitelt, annak jelentős részét a hátsó kapun, (pl. a számunkra előnytelen cserékkel) ki is viszed. Másképpen a kettőnk egyenlege nem egálból indul, részedről mindig pozitív, részemről mindig negatív. Tehát végül is az adott hitel nem akkora, mint amekkora.

Mire ő: lári-fári, ezt be is kellene bizonyítani.

6. Igen, de hát a túl magas kamatokat talán le kellene vonni a hitelből, tehát akkor mégsem annyit adsz, amennyit számolsz.

Mire ő: a kamatok rendben vannak, megérdemlem, zagyvaság, amit beszélsz.

Egyébként, ez a „kevés termelés - sok fogyasztás – külső finanszírozás” történet az alábbiak miatt sem jön össze. Nem stimmel, mert hitelfelvevő valójában többet fizet vissza, mint amennyit kap, különösen a folyamatos hitelfelvevő.

Az egyszerű példa, pedig ama ember, akinek a hónap végén elfogy a pénze és kölcsönkér a szomszédjától. Következő hónap elején kamatostul megadja, de ezért hónap végén még inkább elfogy a pénze, és megint kölcsönkér. Majd következő hónap elején ezt is kamatostul megadja, és hónap végén megint kölcsönkér, és ez így ismétlődik évtizedeken keresztül.

Erre a kölcsönkérőre mindent lehet mondani, ostoba, felelőtlen, önrontó, hanyag, pazarló, csak azt nem, hogy ő többet fogyaszt a termelésénél, őt mások finanszírozzák. Sőt valójában ő az, aki többet termel, ehhez képest kevesebbet fogyaszt, ő finanszírozza a kölcsönadót.

Egyébként ebből a körből úgy lehet kiszállni, hogy a kölcsönkérő emberünk, egy-két hónap végén nem kér kölcsön, koplal, nyomorog, de utána helyreáll az egyensúly és jobban él, mint azelőtt.

Azért a józan ember esze itt valahol megáll, ez az egész történet érthetetlen és irracionális. Mert az rendben van, hogy vannak ilyen ostoba, önrontó, hanyag emberek, de hogyan lehet, az országok jelentős része, ilyen, ostoba, önrontó hanyag? Az is érthetetlen irracionális, hogy a társadalomtudósok, a politikusok, miért nem mondják ki ezeket az egyszerű nyilvánvaló tényeket? Miért ködösít, vetít mindenki? És hogyan ködösíthet, amikor nyilvánvaló, egyszerűen átlátható dolgokról van szó?  És miért sikerül a ködösítés, a józan emberek miért nem borítják a ködösítők fejére az íróasztalt? Valójában mindez annyira irracionális, hogy bennem legalábbis megfogalmazódik a kérdés: lehet hogy egy manipulációs mátrixban élünk?   Hát, jelentem, abban élünk, a jó hír, azonban az, hogy ezt nem robotok és egyéb okos lények készítik, mert ők azért ennyire átlátható, ostoba manipulációt nem csinálnának. Ilyen ostoba átlátható manipulációt csak az emberek tudnak csinálni.

A fejezet összegzése, pedig röviden: létezik látszólagos túlfogyasztás, ill. olyan eladósodás, mely mögött nincs túlfogyasztás. Jogilag az ilyen adósságot is meg kell adni, bár ez is vitatható. Közgazdaságilag azonban az ilyen adósság nem azonos azzal, amely mögött túlfogyasztás van.

És még egy megjegyzés, korábban azt mondtam: a pénzügyi válságok jellemzően túlhitelezési válságok. Ezt kiegészítem: a túlhitelezés lehet látszólagos is, azaz túlfogyasztás nélküli túlhitelezés is.

És ideje pótolni a közgazdaságtudomány hiányosságát, vagyis állapítsuk meg a hitelezés, adósság (eladósodás) kettő alapvető nagy kategóriáját:

Normális hitelezés és adósság, amikor a termeléstöbblet, alulfogyasztás végső soron, összesítve kiegyenlítődik a hiteladó és a hitelfelvevő között.

Spekulációs-hanyagság (egyoldalú) hitelezés és adósság, amikor végső soron összesítve csak a hitelfelvevőnek van termeléstöbblete és alulfogyasztása. 

A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. (ismételt fejezet

Kezdjük a témát néhány olyan irracionalitással (ellentmondással, anomáliával, logikátlansággal), melyek abból erednek, hogy egyes emberek, hatalmas tőkével, pénzzel rendelkeznek.

1. A hatalmas tőke, pénz egy része szükségszerűen átalakul hatalmi, zsaroló potenciává. Olyan emberek kezébe kerül hatalom, akik nem lettek megválasztva, akik felett nincs kontroll, őket és a szándékait sem ismerik az emberek,

A nagytőke nemcsak pénzre, jólétre, de jelentős gazdasági, politikai hatalomra is törekszik. Miért ne törekedne, amikor megteheti. 

2. Megállapítás: a nagytőkéhez (totál és globál kapitalista csoport és szerveződés) kapcsolódó irracionalitások két részből állnak. Egyfelől a folyamatok irracionalitása, másfelől a megoldhatatlanság, mint irracionalitás, mivel nagytőke nem engedi a problémákat megoldani.

3. Ez másik hatalmas irracionalitás: bár megvan, változatlan a termelési potenciál (mérnökök, szakmunkások, anyag energia, termelőeszközök, technika, stb.), mégis a pénz zavarai miatt (pénzügyi válságok miatt) kialakul egy termelési és fogyasztási, jóléti válság. Egyszerűebben, sarkosabban: baj van a pénzzel, akkor emberek ne dolgozzatok, maradjatok otthon, henyéljetek és haljatok éhen. Még egyszerűbben: ok nélküli termelésleépítés.

4. Még egy megállapítás: a pénzügyi-gazdasági válságok, miután jelentős veszteséget okoztak a kisembereknek, csak úgy „könnyedén” rendeződnek, de a következményük: jelentős hatalmi, vagyoni átrendeződés. Akkor talán a valakik (nyilván nem szegény emberek) éppen a hatalmi vagyoni átrendeződés miatt csinálják.

5. El lehet kezdeni számolgatni, hogy a nagytőke ilyen-olyan üzletelései, hitelnyújtásai által miért és mekkora érdemtelen haszonra tesz szert, de van egy sokkal egyszerűbb számolás. Aki tíz év alatt tízmillió dollárt szerez, az érdemtelenül hasznosul, már ekkora pénzt sem lehet tisztességesen megkeresni, legalábbis üzleteléssel, ami jó, de nem kiváló képességeket igényel, nem. Ha van érdemtelen hasznosulás, akkor a vagy-vagy elosztás törvénye miatt a másik oldalon károsultak vannak. Aki tíz év alatt százmillió dollárt szerez, az kétszeresen hasznosul érdemtelenül. A másik oldalon arányosan károsultak vannak. Aki tíz év alatt egymilliárd dollárt szerez, az háromszorosan hasznosul érdemtelenül.  Kb., innen beszélhetünk nagytőkéről. A másik oldalon arányosan károsulók vannak. Aki tíz év alatt tízmilliárd dollárt szerez, az négyszeresen hasznosul érdemtelenül. A másik oldalon arányosan károsulók vannak. Ez tehát egy egyszerű, tiszta számolás.

A fenti öt megállapítás tükrében nézzük a következőket, vagyis milyen tovább irracionalitások erednek a magántulajdonban levő hatalmas tőkéből. 

Folytassuk a két legnagyobb zsaroló eszközzel, vagyis: az államcsőd és az általános bankcsőd. Mert ezek önmagukban is irracionális folyamatok.

A harmadik nagy zsaroló eszköz, a kereskedelmi és pénzügyi bojkott (pl. a pénz nem konvertibilis, stb.), de ez inkább a szolgálatra, való kényszerítésre használható. A szolgák fegyelmezésére szánt fenyegetés viszont az államcsőd és bankcsőd.

Mi is az államcsőd? Hát ezt talán senki sem tudja, bár mint a fenyegetés mindig a fejünk felett lógatják. Korábban, amikor csak aranypénz, ezüstpénz (ötvözet) volt (és nem volt bánya, pénzverés) mondjuk, azt jelenthette, hogy kiürült a kincstár, király egymagába maradt a csupasz palotájába, a katonái, adóbeszedői mind elmentek. Ugyanis a népnél, főleg a gazdagoknál azért még volt pénz. Ilyent azért nem jegyzett fel a történelem. Vagy talán ritkán meg is történt, de akkor gyorsan jelentkezett a gazdag új király.

Napjainkban leginkább arról szól, hogy a hitelezők lefoglalják kincstárban levő pénzt. (Érthetően foglalnák le ezzel az indokkal: most már adjátok vissza, mert mi halunk éhen. De ők az éhenhalástól messze állnak, Sőt ha jobban megnézzük, akkor kiderül ezt a pénzt nem is tisztességesen, szedték össze, vagyis nem is az övék. Sőt még az is kiderülhet, hogy a visszakövetelt pénzt, korábban éppen ebből kincstárból vitték ki ilyen-olyan ravaszságokkal.) 

Na de viszont napjainkban ott van bankjegynyomás, akkor adja vissza a király állam, abból. Jaj, jaj de hát az fedezetlen (kvázi hamis pénz), jaj az inflációt okoz – mondhatják. Erről viszont eszembe jut egy másik irracionalitás. Visszatérve, valójában az államcsőd egyfajta pénzügyi válságforma. Megbuktatják a királyt és híveit, közben a népet is egy kicsit (nagyon) megszorongatják.

Mi is az a bankcsőd (általános bankcsőd)?

Kezdjük azzal, ha elméletileg nem lenne megtakarítás, (befektetés) akkor mindenki elvásárolná a pénzét, akkor nem lenne termelés-fogyasztás egyensúlytalanság, legalábbis nem feltételen lenne.

Viszont ha mindenki egyszerre vinné ki a pénzét bankból, akkor az ügyfelek felénél elfogyna a pénz, és azt mondaná a bank: sajnálom, de a többinek már nem jut. Most tekintsünk el a jogi, erkölcsi és pofátlansági oldalától.

Ha normálisan gazdálkodik egy bank, ha van elegendő tartalék (likvid) pénze, ha nem hitelez többet, mint amennyit bevesz betétben, befektetésben, ha nem vesz ki aránytalanul sok profitot, összesítve, ha tisztességesen gazdálkodik, akkor minden betett pénzt egyszerre is ki tudna fizetni. Tehát az irracionalitás hogy meg van engedve a tisztességtelen gazdálkodás, de az még nagyobb irracionalitás, hogy bankcsőd egy zsaroló potenciál, egy zsaroló eszköz a nagytőke kezében. 

A következő is irracionalitás. Az államoknak nem lehet pénzt kibocsátani, mert jaj infláció lesz. Szóval ettől félni kell, de attól nem kell félni, hogy a nagytőke a hatalmas pénzeit mikor szórja ki a gazdaságba, vagy éppen mikor dugja be a széfjébe. Az ilyen inflációtól nem kell félni. És ilyen pénzkivonástól sem kell félni. És attól sem, ha egy általános árdrágítást generál? 

Persze az is egy irracionalitás, hogy van túlfogyasztás nélküli eladósodás.  Persze a folyamatos hitelfelvétel is egy hatalmas baromság, vagyis irracionalitás. És maga a tőzsdetípusú kereskedés is irracionalitás. Az is irracionális hogy az árfolyamok (akár hitelek, értékpapírok, részvények, akár nemzeti valuták) teljesen elszakadnak a valóságos értéktől. A valóságos érték nem ugrándozik napok alatt 5-10%-okat.

Egy kis ismétlés.

Egyébként, ez a „kevés termelés - sok fogyasztás – külső finanszírozás” történet az alábbiak miatt sem jön össze. Nem stimmel, mert hitelfelvevő valójában többet fizet vissza, mint amennyit kap, különösen a folyamatos hitelfelvevő.

Az egyszerű példa, pedig ama ember, akinek a hónap végén elfogy a pénze és kölcsönkér a szomszédjától. Következő hónap elején kamatostul megadja, de ezért hónap végén még inkább elfogy a pénze, és megint kölcsönkér. Majd következő hónap elején ezt is kamatostul megadja, és hónap végén megint kölcsönkér, és ez így ismétlődik évtizedeken keresztül.

Erre a kölcsönkérőre mindent lehet mondani, ostoba, felelőtlen, önrontó, hanyag, pazarló, csak azt nem, hogy ő többet fogyaszt a termelésénél, őt mások finanszírozzák. Sőt valójában ő az, aki többet termel, ehhez képest kevesebbet fogyaszt, ő finanszírozza a kölcsönadót.

Egyébként ebből a körből úgy lehet kiszállni, hogy a kölcsönkérő emberünk, egy-két hónap végén nem kér kölcsön, koplal, nyomorog, de utána helyreáll az egyensúly és jobban él, mint azelőtt.

Azért a józan ember esze itt valahol megáll, ez az egész történet érthetetlen és irracionális. Mert az rendben van, hogy vannak ilyen ostoba, önrontó, hanyag emberek, de hogyan lehet, az országok jelentős része, ilyen, ostoba, önrontó hanyag? Az is érthetetlen irracionális, hogy a társadalomtudósok, a politikusok, miért nem mondják ki ezeket az egyszerű nyilvánvaló tényeket? Miért ködösít, vetít mindenki? És hogyan ködösíthet, amikor nyilvánvaló, egyszerűen átlátható dolgokról van szó?  És miért sikerül a ködösítés, a józan emberek miért nem borítják a ködösítők fejére az íróasztalt? Valójában mindez annyira irracionális, hogy bennem legalábbis megfogalmazódik a kérdés: lehet hogy egy manipulációs mátrixban élünk?   Hát, jelentem, abban élünk, a jó hír, azonban az, hogy ezt nem robotok és egyéb okos lények készítik, mert ők azért ennyire átlátható, ostoba manipulációt nem csinálnának. Ilyen ostoba átlátható manipulációt csak az emberek tudnak csinálni.

Tehát van egy sereg irracionalitás, ami a nagytőkéhez kapcsolódik. A megállapítás pedig a következő:

Ha figyelmen kívül hagyjuk a nagytőke problémát, ha szemet hunyunk e felett, akkor egész szépen végig lehet elemezni a gazdasági, társadalmi folyamatokat, nagyjából megértjük őket. De akkor egyszer csak kinyílik a szemünk, és ráébredünk: hoppá, itt sem, és itt sem és itt sem stimmelnek a dolgok, mert itt van ez a nagytőke probléma. Nem stimmel, a piacgazdaság, versenygazdaság, az infláció, a pénzkibocsátás, a hitelezés, politikai rendszer, stb., mert itt van ez a nagytőke probléma. Sajnos e tanulmány is 90%-ban, ilyen csukott szemű elemzésből áll, mintha nem lenne nagytőke, ez e tanulmány hibája.

Ez egyébként olyan, mintha az orvostudomány nem venne tudomást a rák problémájáról. Miközben a rák a legnagyobb rendellenes halál-okozó. Aztán néha ráébredne, hoppá az elemzés sehol sem stimmel.

A nagytőke, a nagytőke dominancia, a gazdasági-társadalmi irracionalitások góca, amelyből az irracionalitások sora ered. 

A gazdasági válságok irracionalitása, vegyük csak a két utolsó válságot, a 2008-ast és a 2011-est, bár manapság szinte összefolynak a válságok.

Nem árt ismételgetni: a bankszektor, ha nem is azonos nagytőkével, de olyan kistestvérnek tekinthető, aki mindenben követi a bratyó (a nagytőke) utasításit, aki a bratyó érdekei szerint működik. Így tehát, a nagytőke fogalmába beleérthetjük a bankszektort is.

Korábban én is azt gondoltam, jó, van ez a nagytőke probléma, de azért nem kell ettől a falnak menni. De aztán jött ez kettő hihetetlenül pofátlan és irracionális pénzügyi-gazdasági válság, amitől mégis a falnak kell menni. A 2008-as, a bankszektor túlhitelezett, tehát hibázott, sőt bűnözött, erre mindenki, leginkább a kisbefektetők, (akik inkább betétesek, takarékoskodók) ráfaragtak, a bankszektort az államok, az adófizetők pénzéből konszolidálták. Mindenki ráfaragott, kivéve a hibázót, a bűnözőt, a nagytőkét, mert ő nyertesen jött ki ebből az egészből. Még fel sem ocsúdtunk, máris itt van az államadóssági válság. Itt sem számít, hogy végül is a nagytőke adott túl sok hitelt, tehát hibázott. És az sem számít, hogy ez a túlhitelezés minden számítás szerint látszólagos túlhitelezés, mert, nincs termelő károsodás. Bár korábban azt mondtam, hogy a pénzügyi válságok lényegében túlhitelezési válságok. Ezt fenntartom, de kiegészítem azzal, hogy a túlhitelezés ezek szerint látszólagos is lehet. Hiszen, ha nincs túlfogyasztás, akkor valóságos túlhitelezés sincs. De ezek a pofátlan pénzügyi válságok, (mindkettő) jelentős termelés-visszaesést generáltak, ezzel tették fel az értelmetlenség csúcsára a csillagot. Mikor jön a következő pofátlan értelmetlen válság, mert hogy jönni fog, az nyilvánvaló. És melyik válság, üti ki a biztosítékot és generál egy válság-láncreakciót? Talán a következő, talán azutáni?

A nagytőkének egyébként célja, hogy eladósodjanak az emberek, államok, de az is célja, hogy visszafizessék az adósságot, tehát, hogy adósrabszolgaságban leleddzenek. Ez pl., kirajzolódik pl. a devizaadósok esetében. Ha nem lenne a célja az eladósítás, akkor már jóval korábban azt mondaná,: köszi haver, de én többet nem adok. 

Azt azért vegyük észre, hogy korunkban, ebben a rendszerben szellemi agymosás, és történelemhamisítás folyik.

Valami olyasmi üzenetet sugároznak, pl. a tankönyvek is, hogy a nagytőke probléma, az valamilyen jelentéktelen probléma, szinte nincs is. A sztálinizmust, a brezsnyevi szocializmust, ok nélküli, kommunista diktatúrának állítják be. Marx, Lenin és sokan mások agyalágyult diktátorok, vagy diktátor hajlamú emberek voltak. Mindennek semmi köze a nagytőke problémához. Általában a történelmi folyamatokban nincs is nagytőke probléma. József Attila, Illyés Gyula és sok más író és gondolkodó, zagyvaságokat, irogatott. A brezsnyevi szocializmus állításai kivétel nélkül baromságok, az igazság foszlánya sem található meg bennük.

A nagytőke és a politikai vezetés.

Összességében, és végeredményben a kaptalista rendszerű országok, különösen a fejlett gazdag országok politikai vezetése szövetségben áll a nagytőkével, e szövetségen belül azonban sok variáció van, a helyzet rendkívül változatos, ellentmondásos, zavaros. Ez egyrészt abból adódik, hogy önmagában nagytőke is rejtőzködő, és ezért zavaros, önmagában a politikai vezetés akár döntéshozó mechanizmus tekintetében, akár elméletileg ideológiailag is zavaros. A két zavarosság pedig dupla zavarossággal fonódik össze.

Vegyük először a magyar vezetések viszonyát. Hogy ezt értékelni tudjuk, először is látni kell, hogy a kommunizmus, a szocializmus, a nagytőke kibékíthetetlen ellensége. Ezért aztán, enyhén szólva ellentmondás, ha egy szocialista, egyben nagytőke ajnározó, nagytőke-talpnyaló. De az is ellentmondás, ha egy nagytőkeellenző, ill. kritizáló, a szocializmust minden ízében rossznak tartja, pozitív szegmens nélküli diktatúrának tartja. Ugyanis minimum a nagytőke-ellenességet, mint pozitív tulajdonságot, el kellene ismernie.

A magyar liberál-szocialista vezetés és sleppje, (pl. Gy. úr és kiterjedt társasága)  falazva a nagytőkének, őket piacoknak befektetőknek nevezve, imádta és kiszolgálta a nagytőkét. Már ez sem érthető, mert akkor miért nevezik magukat szocialistáknak. De ha már imádják a nagytőkét, akkor teljesen el kellett volna szakadniuk a bresznyevi szocializmustól, de ezt sem tették meg. A nagytőke ennek ellenére szépen alávágott ennek a stréber társaságnak.

A magyar jobboldal (pl., F. politikai erő) szintén falazva (ők is piacokról, befektetőkről beszélnek) nem nyíltan, de így-úgy kritizálja a nagytőkét. Illetve hol kritizálja, hol ajnározza, már ez is zavaros. Viszont ők a nagytőke kritikájuk mellett, utálják, minden tekintetben elítélik a szintén nagytőke ellenes brezsnyevi szocializmust, és ez persze ellentmondás. E társaságnak is alávág a nagytőke.

Az EU, ill. az EU vezetők (fejlett gazdag európai országok vezetői) viszonya a nagytőkéhez már sokkal taktikusabb, kevésbé ostobább, de nem kevésbé zavaros.

Egyfelől ők szilárdan, nyugodtan nagytőke-pártiak, ez árad minden megnyilatkozásukból legyen az, szóbeli, vagy törvényi. Ők szépen elkerülik a nyílt beszédet. Viszont maga az EU létrejötte, az euró bevezetése, és a viszonylag szigorúbb puritánabb fiskális politika kikényszerítése, ezek sértik nagytőke érdekeit, legalábbis az amerikai és izraeli nagytőke érdekeit, márpedig ők adják a magvát a nagytőkének. Itt térek vissza a korábban feltett kérdésre: elgondolkozhatunk, vajon az EU, az euró, a szigorúbb fiskális politika, amit az EU támogat, ezek mennyiben sértik a nagytőke érdekeit? Először is ne felejtsük el, hogy ez három tényező a tizenötből. Szerintem az EU létrejötte nem sérti az érdekeit, mert végül is egy szövetséges unió. Az euró kissé sérti az érdekeit, de láthatjuk az euróval is képes spekulálni. Ami leginkább sérti az érdekeit, a szigorú, puritán fiskális politika. Ugyanakkor, ha a nagytőke olyan üzletet köt az EU-val, hogy ennek cserébe a többi 14 pontban nem sértik, sőt tiszteletben tartják az érdekeit, akkor nem is csinált rossz üzletet.

Persze tovább is lehetne elemezni, szinte ahány ország, annyi ellentmondás zavarosság. Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez az egész állami hatalom-nagytőke kapcsolat olyan ködös, ellentmondásos, hogy az már irracionális.

Az viszont biztos, hogy a szocializmus, mint teljes államosítás, valamint egy viszonylag alacsonyabb demokráciaszint, nem megoldás a nagytőke problémára.

A nagytőkével kapcsolatos irracionalitások (érthetetlenségek, logikátlanságok, zavarosságok, törvényszerűség-nélküliségek) két fő okra vezethetők vissza.

Az egyik a rejtőzködés. A társadalom, a nép, az emberek joggal várnák el, hogy nyíltan színre lépjen (vagy ha ők nem hajlandók, akkor állami segítséggel feltárásra kerüljön) ez a társaság. Mi magunkat így nevezzük, személy szerint így hívnak bennünket, ilyen a szervezeti felépítésünk, ilyen a döntéshozó mechanizmusunk, ilyen ügyekbe tudunk dönteni, stb.. Itt egy nagyon fontos, de viszonylag elhanyagolt jogot említenék: alapvető emberi jog, hogy az ember tudja, kik, mik hogyan befolyásolják az életét. E jog hiánya, vagyis a homályban élés tudata, éppen olyan nyomasztó, mint hogy nem lehet elmondani a véleményünk.

A másik fő ok, az irdatlanul hatalmas tőke és hatalom mennyiség, mely egyes emberek kezében van, ill. koncentrálódik. Mert ezzel nemcsak a piacgazdaságot-versenygazdaságot képesek annulálni (pl. a monopolhelyzettel, viszonylagos többségi tulajdonnal, tudatmódosítással, stb.), hanem a társadalmi, gazdasági törvényszerűségek helyett képesek az aktuális érdekek szerinti kézi irányításra.

A rejtőzködéssel kombinált világuralmi helyzet óriási veszélyeket rejt magában, ráadásul ez növekvő tendenciát mutat. 

Sok helyre szóló történelemértékelési kiegészítés.

A történelem elsőszámú, és fő folyamata egyszerűen: a kevés gazdag úr és a sok-sok szegény szolga, viszonyának folyamata. Ehhez kapcsolódnak a forradalmak, a demokráciafejlődés. Ehhez kapcsolódik ez a sorozat: rabszolga, jobbágy, bérmunkás, jogokkal rendelkező bérmunkás. Ehhez kapcsolódódik az állam szerkezetének, nagyságának, szerepének (uraságokat vagy népet szolgáló állam) folyamata. Ez a rendszerfejlődés elsőszámú folyamata.

A második számú folyamat, mely az elsőből ered, és nem is választható szét attól teljesen, egyszerűen: a kevés gazdag úr a külföld felé is kiterjesztené a hatalmát külföldi népekkel, gyarapítaná a szolgáit, de ezt gyakran a saját népének bevonásával, együttműködésével, ideiglenes látszólagos felemelésével teszi. Ez a hódító háborúk, a sovinizmus, a rasszizmus, a fasizmus, a terjeszkedés, stb. folyamata.  Illetve az örökösödési harcok, trónviszályok, hatalmi harcok stb. folyamata: a kevés gazdag úr a saját népének egy részének bevonásával kívánja a szolgáit (hatalmát, vagyonát) gyarapítani, azaz egy rész felemelésével, sok szolgát szerez.  A felemelés persze nem erkölcsi, hanem viszonylagos hatalmi, vagyoni felemelést jelent.

Egyébként pedig vannak harmadik számú, de egyáltalán nem jelentéktelen folyamatok, melyekre most nem térek ki.

Most meg lehet azt tenni, hiszen napjainkban, rendszerünkben is ez folyik, hogy az első számú folyamatról kvázi elfeledkezünk, és második számú folyamatot emeljük ki, de azt is eltorzítják, de ez agymosás, történelemhamisítás. A második számú folyamat eltorzítása egyszerűen: azért vannak szükséges viszonylag jó hódító háborúk, terjeszkedések, sovinizmusok, stb., és vannak borzalmasak. És az urak kevésbé hibásak, mint a népek.

Néhány egyszerű megállapítás: a kapzsiság, hatalomvágy önzés, felsőbbrendűségi érzés, túlzott nacionalizmus, örök, nem köthető rendszerhez, viszont az intézményes megjelenési módja már köthető rendszerhez.

Megkérdezhetjük: ez, vagy az a hódító háború miért tört ki, de előre is tudható, nincs válasz, ugyanis a hódító háborúk óriási ostobaságok, irracionális dolgok. Ugyanakkor, a „mért pont akkor”, a „miért pont úgy”, kérdésekre lehet válasz.

Nézzük ezek után a kapitalizmust, ill. az utolsó századok történelmét.

A kapitalizmust akár a kettős hatalom rendszerének is hívható, mert az államhatalom, és a gazdasági, munkaadói hatalom (tőkéshatalom) viszonylag élesen szétválik. Korábban pl. egy földesúr, egyszerre volt az államhatalom része és egyszerre volt gazdasági, munkaadói hatalmasság. Szóval a kapitalizmusban megjelenik a nagytőke, mint viszonylag önálló gazdasági, munkaadói hatalom. (Ráadásul ez több okból, egy rejtőzködő hatalom.) Van egy olyan folyamat is, hogy a pénzügyeket egyre „fontosabbá” gerjesztik, tehát manapság már inkább pénzügyi, gazdasági, és munkaadói hatalomról beszélhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy a kis és középvállalkozások nem képesek ekkora hatalmat összpontosítani, képviselni, erre csak a nagyvállalkozások, a nagytőke (beleértve a pénz-nagytőkét is) képes. És itt lép be a történelmi folyamatok első számú folyamata, vagyis beszélhetünk: az állami urak és a sok szegény szolga viszonyáról, és beszélhetünk a nagytőkés és a sok szegény szolga viszonyáról. Illetve mint tudjuk azért az állami urak és a nagytőkés urak szövetségben is, vannak. Illetve mint tudjuk, az állami urak azért manapság már nem akkora urak, mint korábban, mert azért volt demokratizálódás, és egyebek.

És mekkora urak a nagytőkés urak? Hát bizony meglehetősen nagy urak, és itt kevésbé rajzolódik ki a hatalomcsökkenő folyamat, ahogy az állami urak esetében.

Mi a rendszerválság és egyben a rendszermegújhodás alapja? A sok szolga már nem akar a régi módón élni, már nem fogadja el az urak hatalmát, már más rendszert akar, kisebb urakkal, nagyobb jogokkal. De ez először válságokba, harcokba, válság-láncreakcióval és rendkívüli eszmei zavarosságba torkollik, és később tisztázódik le valamennyire.  A klasszikus kapitalizmus válsága duplán volt zavaros, mert a sok szolga már nem fogadta el az állami urak hatalmát, és még inkább nem fogadta el a nagytőkés urak hatalmát. Mivel napjainkban megmaradt a kettős hatalom, a következő rendszer-hullámvölgy is erről fog szólni, ill. már részben benne is vagyunk.

De nézzük a konkrét történelmi eseményeket.

A marxizmus és a munkásmozgalmi harcok egyértelműen a nagytőke elleni harcból erednek. A sztálinizmus (kommunista diktatúra) és brezsnyevi szocializmus erősen összefügg a nagytőke ellenességgel. Mielőtt a történelemhamisító gépezet eltakarítja, emlékezzünk a brezsnyevi szocializmusba még a nyolcvanas években is naponta volt szó a kapitalizmus, az imperializmus szidalmazásáról. Merthogy napjainkba már teljes gőzzel dohog a történelem-másító gép. Egyrészt a sztálinizmust és a brezsnyevi szocializmust úgy állítják be, mint mindentől független, a nagytőke problémától független, öncélú kommunista diktatúrákat.  Másfelől az egykori nagytőkét szidalmazó szocialisták, most nagytőkeszolgálók, és inkább a másik, eredetileg nagytőke barát jobboldal, a kevésbé talpnyaló.

Továbbá az 1929-33-as pénzügyi-gazdasági világválság egyértelműen összefügg a nagytőke problémával. Akárcsak a többi pénzügyi-gazdasági válság is.

De nézzük meg mi a helyzet a két világháborúval, és a többi háborúval.

Mégis előbb egy kicsit visszatérnék a háborúk történetére.

Amikor nem volt kettős hatalom, akkor a népet bevonva akarta egy hatalom a hatalmát bővíteni. A gazdasági szempontok és a sovinizmus is szerepet játszott.

A XVI-XVII-XVIII-XIX századi háborúkat (a zsoldosok, a fegyverzet miatt sok pénz kellett) már a bankárok pénzelték. Akkor aranyfedezetű pénz volt tehát az államok nem tudtak pénzt előállítani. Itt kezdődött a nagytőke és az állami hatalom elvtelen összefonódása, és az örökös államhitel-felvétel, az államok permanens eladósodása.

A nagytőke, mint a másik párhuzamos hatalom ugyanazért volt háborúpárti, mint az államhatalom (hatalom kiterjesztés, gazdasági előnyök, sovinizmus).

Ugyanakkor, ezen felül, az egyedüli csoport, aki a háborúkkal jól járt, az a nagytőkés csoport, mert végül is nőtt vagyona és a hatalma. Tehát dupla érdekeltséggel bír.

Lényegében az I. világháború is erről szólt. Nem igazság nélküli megállapítás: lényegében az I. világháború, a világ újrafelosztásról szólt.

A II. világháború, pedig az I. világháborúból eredt.  Másfelől ne felejtsük el, hogy a nácizmus ideológiájába ott volt a nagytőke ellenesség. Tehát a korábbi háborúk, a világháborúk és az 1945 utáni háborúk okai között is ott volt, ott van a nagytőke problémája.

Összesítve és röviden: az újkori történelem negatív folyamatában, ha nem is kizárólagos, de jelentős szerepe volt (és van, és még lehet is) a nagytőke problémának. Aki pedig a történelmet kvázi mentesíteni akarja a nagytőke problémától, az meghamisítja a történelmet. És van itt még egy előny, pontosabban hátrány: az államhatalom talán soha, de mindenképpen lemaradásban építhet ki olyan világhálót, nemzetközi szerveződést, mint a nagytőke.

A sztálinizmus, de még a brezsnyevi szocializmus sem, mint teljes államosítás és viszonylag alacsonyabb demokráciaszint, nem megoldás a nagytőke problémára. 

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés és fogyasztás struktúrája) és a piactorzító tényezők (a gazdasági verseny).  A vásárlói kultúra. A normál piacgazdaság, versenygazdaság kialakítása. Rendszertényező. B/0/1, B/1, B/3, B/22, B/23 ábrák, és más ábrák.

E rendszertényező vázlatos tartalma.

5. A politikai vezetés a kapzsiságdeterminált piacgazdaságból faragjon normál piacgazdaságot, és a normál piacgazdaságot is terelgesse, a még optimálisabb termelésstruktúra felé.

Ide tartozik a piactorzító tényezők csökkentése, összefüggésben a tisztességtelen árakkal, összefüggésben a magángazdaság torzult szerkezetével melyek eltorzíthatják a termelés és fogyasztásstruktúrát.

Idetartozik a tisztességes magángazdaság kialakítása.

7. A lakosság fogyasztásnak helyes irányban való megváltoztatása elsősorban a meggyőzés módszerével a tudatos fogyasztás kialakításával. Gyakorlatilag e probléma leginkább a normális piacgazdaság problémakörébe tartozik.  A helyes értékrend kialakítása világnézeti és gazdasági kérdés.

Megállapítható: a termelés és fogyasztásstruktúrát torzító tényezők a termelés mennyiségét és hatékonyságát is csökkentik 

A fejezetben taglalt problémakör erősen összefügg a nagytőke és kisvállalkozások problémájával, és erősen összefügg az igazságos, szabályozott verseny problémájával. 

Megállapítások a fogyasztásról.

A fogyasztás-kiválasztás a gazdaság jelentős tényezője. Mindig is lényeges volt de az új helyzet (a természeti erőforrások csökkenése) következtében, a jelentősége napról napra nő. Azt mondhatjuk, hogy a termelés mennyiségét elsősorban a termelési tényezők tehát maga a termelés határozza meg, viszont a termelés struktúráját elsősorban a fogyasztás, pontosabban a fogyasztás struktúrája határozza meg. Elsősorban, mert ebbe azért beleszól a természettudományos és technikai fejlődés is, valamint a termelők akarata. A meghatározó azonban a fogyasztó, azt termelik, általában amit megvesznek. Korábban egy fölösleges haszontalan termék vásárlása ( a vásárlással a termelés ösztönzése, finanszírozása) legfeljebb csak a munkaerő elherdálását jelentette. A jelenlegi helyzetben a munkaerőn kívül a természeti erőforrások elherdálását, természetpusztítást, környezetszennyezést is jelent.

A fogyasztás-kiválasztást két részre oszthatjuk: az állam fogyasztására, azaz a költségvetésre, és a magánszemélyek, a háztartások fogyasztására. A vállalatok fogyasztását azért nem számolom, mert az csak közbeeső fogyasztás, és a végső fogyasztás a meghatározó. A közbeeső fogyasztás a végső fogyasztás struktúrájához kapcsolódik. Az állam is végső fogyasztó gondoljunk pl. a katonaságra, hivatalokra, stb.. A végső fogyasztást egyrészt az állampolgárok határozzák meg, másrészt az állami politikai vezetők a költségvetésen keresztül.

Az állampolgárok fogyasztását viszont a piactorzító tényezők befolyásolják.

Az, hogy jelenleg általában helytelen fogyasztás van nem kétséges. Sok a pazarlás, sok a szemétgyártás, sok fölösleges káros termék. Az állam nem működik hatékonyan, tehát rosszul fogyaszt. A költségvetésben nincs benne távlati fejlődés. A rossz költségvetés is rossz állami fogyasztás. A háborúzás a túlzott fegyverkezés is rossz állami fogyasztás.

A helytelen fogyasztás okai. Az állampolgárok hibája 15%, az objektív tájékoztatás hiánya, a teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakításának hiánya, a helytelen értékrend 50%, valamint a piactorzító tényezők 35%. Az objektív tájékoztatás, a teljes tudatos fogyasztói magtartás kialakítása valamint a helyes értékrend (értékrend, szükségletek rangsora) kialakítása szerintem elsősorban a vezetés feladata lenne, ezek rosszasága hiánya részben a vezetés felelőssége. A rossz állami fogyasztás pedig egyértelműen vezetésnek tudható be. Ezekről, a tényezőkről más rendszertényezők keretein belül esik szó. Most itt a piactorzító tényezőkről beszélek.  A piactorzító tényezők csökkentése, szintén az állam az állami vezetés feladata lenne. A piactorzító tényezők a piacgazdaság természetes káros mellékhatásai, hozzátéve, hogy kapzsiságdeterminált piacgazdaságban sokkal erősebben vannak jelen, mint a normál igazságos piacgazdaságban. Tehát megint olyan problémakörről van szó melyet a piacgazdaság önmagától nem képes, csak az állam a központi irányítás képes megoldani. Továbbá kapcsolódva az előbbi részhez megint olyan problémakörről van szó ahol az erkölcs, tisztesség és gazdaságosság azonos irányú és célú. A piactorzító tényezők eltorzítják a piacot és egyben érdemtelen előnyöket, jövedelmeket hoznak létre.

A piactorzító tényezők eddig is több rendszertényezőben szóba kerültek, bizonyítván, hogy jelentős tényezőkről van szó.

A piactorzító tényezők, egyben versenytorzító tényezők.

A monopolhelyzet a legerősebb piactorzító tényező.

Monopolhelyzet mikor egy cég általában erőszakkal, trükközéssel kiszorítja a konkurenciát és ezáltal egyedül marad a piacon. Pontosabban: monopolhelyzet, ha ezt megteheti.  Szélesebb értelemben, monopolhelyzet, amikor nem alakul ki tisztességes verseny, amikor a termékek, árak választéka nem alakul ki. Az árkarterek, és más szövetségek, háttér-megegyezések is monopolhelyzetet alakítanak ki. Az árkarterek kialakulása legtöbbször nem tudatos egyezkedés folytán alakul ki. A másik általános technika a piacfelosztás. A nagycégek direkt vagy automatikusan hallgatólagosan felosztják egymás között a piacot.

A monopolhelyzetet feloszthatjuk úgy, hogy termék, szolgáltatás a monopolhelyzetű (kényszerű fogyasztás, nem lehet nagy választék, stb.) és ezért ezen termékekkel  foglalkozó cégek is monopolhelyzetbe kerülnek. Ebben az esetben szinte lehetetlen a monopolhelyzetet kivédeni. Ekkor jön szóba egyetlen megoldásként az államosítás.

Vagy a termék, szolgáltatás nem monopolhelyzetű de a cég mégis monopolhelyzetbe kerül. Ez utóbbi pl., ha egy nagy cég rátelepszik a piacra. A nagyhal megeszi kishalat. Nem tudja megenni, mert kishal fürge, ehhez azonban az kell, hogy a kishalnak legyen mozgástere. Ha nagyhalat nem korlátozzák, de a kishalat igen, akkor biztosan megeszi. Ebbe kategóriába tartozik még az összejátszással, trükközéssel kialakított monopolhelyzet is. Ezt a monopolhelyzetet bár nem könnyű, de azért de azért meg lehet szüntetni. Összességében pedig lehetséges a minimalizálása. 

Arról már szó volt, hogy vannak olyan ágazatok melyek technikájából technológiájából adódik a monopolhelyzet, pl. csatornázási vállalat. Arról is szó volt hogy ezeket az ágazatokat célszerű a hatékony államnak üzemeltetni. A nagytőke és a multinacionális cégek kapcsán is felmerült a monopolhelyzet problémája.

A monopolhelyzet talán első látásra inkább a termelésre hat, mint a fogyasztásra. Valójában mindkettőre hat. A termelésre úgy hat, hogy az igazságos sportszerű termelési verseny nem tud kialakulni ezáltal egyes termelők igazságtalanul előnyt szereznek, más, náluk értékesebb termelők rovására. A fogyasztásra pedig úgy hat, hogy a fogyasztó számára monopolhelyzetben levő cég terméke lesz egyedül hozzáférhető, ezáltal az nem képes sem a terméket sem annak árát megválasztani. A keresleti kiválasztás, a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, és demokratizmusa nem érvényesül. Fogyasztástorzító tényező, mert a vevő kénytelen azt fogyasztani, amit az eladó ( a kínálat, termelő) diktál, és amely lehet értéktelen rossz minőségű, túl drága termék, szolgáltatás is.

Tudjuk, hogy jelenleg is vannak intézmények, versenyhivatal és egyebek. Ezek munkája azonban kevés és silány, amit az bizonyít, hogy a monopolhelyzet igen nagyarányú, szerintem kb. 30-40%-os. Aki figyelmesen jár-kel a világban az egy sereg monopolhelyzetet, fedezhet fel.

Monopolhelyzet, mint viszonylagos többségi tulajdon (sok kicsi a másik oldalon). Az előző fejezetben volt szó erről a piactorzító tényezőről. 

Talán a legjellemzőbb, legáltalánosabb és ezért legnagyobb piactorzító (egyben versenytorzító) tényező, a természetesen, automatikusan (nem direkt, módón) kialakuló árkarterek. Ez eleve leértékeli a versenyt, a piacot 15-20%-kal.

Ez egy ismételt fejezetrész.

Az árkarter kialakulása automatikus és szinte természetes. Tulajdonképpen az a természetes folyamat történik, hogy az eladó mielőtt beárazná a terméket, szolgáltatást, munkát, érdeklődik, hogy az a termék, szolgáltatás, munka más helyen mennyibe kerül. Ezután szinte törvényszerűen, általában, a kb. 10%-kal a piaci átlag feletti árhoz kapcsolódik ill., abból indul ki. Az árkarter, többek között az a jelenség, amikor az árak a kelleténél, a lehetségesnél sokkal inkább egy, azonos szintre kerülnek. Nem teljesen azonos ez a szint de közel azonos. (Megjegyzem: gyakran már a piaci átlagár is magasabb az optimálisnál.) Ha nem lenne árkarter akkor az árak 70%-a, a piaci átlag ár, plusz, mínusz 20%-os eltérésen belül mozognának. A természetes, automatikus (nem direkt) árkarter azt jelenti, hogy az árak 70%-a, a piaci átlag felett 10%,  plusz, mínusz 10%-os eltérésen belül mozognak. Nem kell azt nagyon bizonygatni, hogy ez miért értékeli le a versenyt.

Itt is kitérek arra, hogy verseny és verseny (piac és piac) között igen nagy különbségek vannak. Talán sokan nem tudják de a verseny, a piac színvonala (motiváló hatása, önszabályzása, stb.) a 30%-ostól egészen 90%-osig terjedhet. Igen sok tényező befolyásolja (többek között a piactorzító tényezők), hogy e mezőben, hol helyezkedik el az adott verseny, piac színvonala. 30% alatti színvonalnál nem beszélhetünk versenyről, piacról, 90% feletti verseny piac, pedig gyakorlatilag nem létezik. A természetes, automatikus árkarter pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag alig van 70%-os szinvonal feletti verseny, piac.

Talán azoknak, akik mintegy imát ismételgetik – verseny jó, a verseny mindent megold – frázist, nem ártana tisztában lenni az alapvető közgazdasági ismeretekkel. A 60%-nál magasabb színvonalú verseny, piac valóban jó, de annál alacsonyabb színvonalú verseny, piac, főleg, ha az 50% alá süllyed már nem jó.

Összefoglalás.

Három problémakör van.

A monopolhelyzetű (jellegű) termékek szolgáltatások. (Kényszerű, fogyasztás, korlátozott számú termelő, szolgáltató, korlátozott minőségi különbség. Ilyen termékek, szolgáltatások, pl.: egészség, oktatás, energia, távfűtés, alapvető élelmiszerek, stb.)

A termék, szolgáltatás nem kimondottan monopolhelyzetű, de különböző okokból a vállalat (termelő, szolgáltató, kereskedő) kerül monopolhelyzetbe.

(Ez a problémakör szól a nagytőke korlátozásról, hiszen a nagytőke képes a versenyfeltételek mellett is az erőfölényéből adódó monopolhelyzetre. Továbbá ez problémakör szól a versenyhivatal aktivizálásáról.)

Az árkarterek problémaköre.

A monopolhelyzet legfőbb károkozása az, hogy igazságtalan és magas árak (a fogyasztók károsodása), a másik oldalon igazságtalan magas profit jön létre.

Továbbá, nem érvényesülnek a versenygazdaság, piacgazdaság előnyei.

(Minden piactorzító tényező egy kicsit monopolhelyzet, ill. azt alakít ki. Ha monopolhelyzetről beszélünk, akkor az részben érvényes minden piactorzító tényezőre.) 

Sokféle részmegoldás van, de önmagában egyik sem teljes, sőt együttesen alkalmazva sem képesek teljesen megoldani a monopolhelyzetet. Néhány megoldás.

Az államosítás (a monopolhelyzetű termékek szolgáltatások az állam kezében van).

Az éves áremelések korlátozása.

A versenyhivatal aktívabb működése.

A progresszív jövedelemadó, nyereségadó, profitadó. (Itt ugyebár arról van szó, hogy az igazságtalan jövedelmeket visszaosztják. Illetve, látszólag arról van szó, hogy a tőkésnek nem érdemes magas profitot bezsebelni, mert csak az adót növeli azzal. Illetve látszólag arról van szó, hogy nem érdemes árat emelnie, mert az csökkenti a keresletet, ezzel csökken a profit. Viszont a monopolhelyzet sajátossága éppen az, hogy mivel kényszerű a fogyasztás az áremelés, nem csökkenti jelentősen a keresletet. Akkor legalább adóval csökkentve van az áremelésből eredő profit, tehát a kettő együtt azt eredményezi, hogy nem érdemes túl magasra tenni az árakat. Csakhogy itt megjelenik az adó átháríthatósága. Ha az árakat adóztatják ( pl. ÁFA) akkor egyértelműen áremelést okozhat, ezt veszteséget könnyű a vevőre hárítani. Főleg mert kényszerű a fogyasztás. De a jövedelemadót, profitadót, ill. ezek jelentős részét is rá lehet terhelni egyrészt a dolgozók bérére, másrészt az árakra. Még nagyobb árat állapít meg a tőkés. Igaz hogy az emelésből eredő profit fele elmegy adóba, de másik fele megmarad. Dupla mértékben kell tehát árat emelni, de ha kényszerű a fogyasztás ez sincs kizárva.)

A lényeg az, hogy még a helyes adózással is csak részben lehet megoldani a monopolhelyzetet.

Elvileg lehet még a fordított megoldás, de ez sem jó megoldás. Ez arról szólna, hogy monopolhelyzetű vállalatokat, termékeket, szolgáltatásokat jól megadóztatják, (a kereslet határpontra ér, nem lehet drágábban adni), majd ezt az adót visszaosztják szegényebb fogyasztók között.  (Jelenleg a magyar gyakorlat csak látszólag követi ezt a megoldást. Valójában nincs rendes visszaosztás. Tehát a viszonylag rossz megoldást is rosszul alkalmazzák, ha feltételezzük, hogy megoldásban gondolkodnak.) Nem jó ez magoldás sem, mert a kereslet nem ér határpontra, hiszen pl. az alapvető élelmiszerek nem fogyasztása, egyenlő a halállal. Az is kétségtelen, hogy monopolhelyzetű termékek, szolgáltatások adója hiába alacsony, (hiába csökkentik azt) az ár nem fogja azt követni, hiszen kapitalista logika: add el annyiért, amennyiért, lehet.

Lehet, hogy ideiglenesen rá lehet kényszeríteni a tőkést, hogy a monopolhelyzetű termék szolgáltatás árát ne emelje, de hosszabb távon, ez reménytelen. (Pontosabban egy következetes, több elemből álló módszer vezethet csak eredményre.) Mivel ez kényszerű fogyasztás, nincs igazi keresletcsökkenés, a határ a csillagos ég közelében van. Ezért kell gondolkodni a monopolhelyzet megoldásán. Én következőt találtam ki. Pontosabban ez nem is új találmány.

Az alapvető élelmiszerek állami felvásárlása és árusítása. (Állami árkarbantartó, kereskedelmi rendszer)

Az alapvető élelmiszerek (gabona, más termények, rizs, burgonya néhány zöldség, gyümölcs, liszt, kenyér, hús, étolaj, cukor, tej, vetőmagok, stb.) határesetek, ami a monopolhelyzetű termékeket illeti. Fennáll ugyanis a kényszerű fogyasztás, kissé fennáll a korlátozott minőség, nem áll fenn a korlátozott termelés. A lényeg azonban, hogy lehetséges indokolatlanul árat emelni. Az állam mondjuk minden nagyvárosban, létesíthetne hatalmas tárolókat, amelyek persze össze lennének kötve viszonylagos feldolgozással, tartósítással. Majd a raktárak mellett lennének hatalmas diszkont üzletek, amelyek e termékeket árusítanák. Az állam minden évben felvásárolna ezekből, hol többet, hol kevesebbet, szükség szerint. A felvásárlási ár szükség szerint az átlagos felett lenne.  Az eladási ár szükség szerint, az átlag alatt lenne. Az állam ezzel megakadályozná, hogy e termékekkel, akár felvásárlással, akár az eladással vissza lehessen élni. Tehát nem teljesen az állam kezében lenne az ágazat, csak akkora rész, amellyel már le lehet törni a magángazdasági árakat. Nevezhetjük ezt, állami árkarbantartó, kereskedelmi rendszernek. Tulajdonképpen, hasonló kistermelői értékesítő szövetkezetek is kialakulhatnak. Az államnak támogatni kellene (legalább tájékoztatással) az ilyen szövetkezetek kialakulását. De szükség az állami árkarbantartó, kereskedelmi rendszerre is.

Néhány feladat.  A versenyhivatal szigorúbb aktívabb működése. Feladat, egy erős hatékony állami versenyfelügyelet, piacfelügyelet kialakítása. A jelenleginél sokkal szigorúbb következetes ellenőrzés és szabályozás, amelyik kiszűri és megakadályozza a monopolhelyzetek kialakulását. Gyakorlatilag arról van szó, hogy ehhez értő szakembereknek a gazdaság minden szegmensét folyamatosan figyelnék, és ahol monopolhelyzetet találnak, azt kivizsgálnák és meghoznák a megfelelő intézkedést, szankciót.

Adott esetben a visszaállamosítás. Szigorúbb szerződések szabályok. Állami árkarbantartó kereskedelmi rendszer kialakítása. A kistermelői, kisvállalkozói értékesítési szövetkezetek, egyéb összefogások kialakítása állami segítséggel. Ha külföldi import termékekről van szó, akkor talán az egyharmados kompenzáció a jó megoldás.  Egyharmad részben ki kell váltani hazai termékkel. Egyharmad részben államilag kell kompenzálni. A harmadik harmaddal pedig rövid, középtávon nem lehet mit tenni. Általában az a cél, hogy nemzetgazdaság semmilyen tekintetbe ne legyen kiszolgáltatott helyzetben.

Más rendszertényezőkben felsorolt de a monopolhelyzet megoldásával kapcsolatos feladatok. Nem kell privatizálni olyan ágazatokat, termeléseket, szolgáltatásokat, ahol nagy eséllyel kialakulhat a monopolhelyzet. A feloszthatatlan ágazatokat hatékony állami vállalkozások üzemeltessék.

A nagytőke erősebb korlátozása. A kisvállalkozók támogatása, mely a nagyvállalkozások, multinacionális cégek és ezzel együtt a monopolhelyzet ellen hat.

Erősen progresszív jövedelemadó, nyereségadó, profitadó, vagyonadó.  Az éves áremelések korlátozása. 

A reklám (nem objektív tájékoztatás, nem piacfelmérés) mint piactorzító tényező.

Ez egy nagyon jelentős torzító tényező, ugyanakkor nehéz ügy. Egyrészt nehezen győzhető meg a közvélemény és a vezetés, hogy ez nemzetgazdasági, világgazdasági szempontból káros. Másrészt itt már egy kialakult rossz rendszert kell átalakítani. Először is tisztázni kell, hogy a vevők objektív tájékoztatására szükség van: mit, milyen minőségű terméket, szolgáltatást hol és mennyiért lehet vásárolni. A jelenlegi reklám nem erről, pontosabban jelentős részben nem erről szól. A jelenleg átlagos reklám elsődleges célja nem a termék objektív megismertetése, hanem különböző pszichés eszközökkel rávenni, rászedni az embereket a vásárlásra. Továbbá a termékek, szolgáltatások csak kisebb hányada jelenik meg az emberek előtt, tehát a teljes választékot csak részben ismerik. Mindkettő ahhoz vezet, hogy a vevő képtelen a kiválasztani a legjobb legértékesebb terméket, szolgáltatást, tehát piactorzítás történik. A hitványabb drágább termék megvételre kerülhet az értékesebb, olcsóbb termék, szolgáltatás rovására.

 A reklám fogalmát szélesebben kell értelmezni. A fölösleges csomagolás is reklám, a fölösleges árubőség is reklám. Az is reklám, ha egy terméket, mondjuk egy könyvet a szembetűnő helyre tesznek, és nem a legeldugottabb sarokba. A reklám egyoldalú tájékoztatás. Még ha feltételezzük is hogy csak a jó termékeket reklámozzák és csak tisztességesen, nem agymosó eszközökkel – ami nem így van – még akkor is arról van szó hogy a gazdagabb nagyobb cégek termékeit megismerhetik a fogyasztók akinek pedig nincs reklámra pénze azét meg nem. A reklám tehát eltorzítja az igazságos versenyt, igazságtalan profitot hoz és rossz fogyasztást okoz. Ugyanakkor a reklám egy kínálat irányított piacot hoz létre. A divat generálása is egyfajta torzító reklám eredménye.

A marketing tevékenység azon része mely az emberek szükségleteit, a piaci hézagokat kutatja nem káros, azon része mely az agymosó reklámokhoz kötődik káros.

A jelenlegi reklám további káros hatásai: Túlzott és felelőtlen fogyasztásra ösztökél ami jelenlegi (fogyó természeti erőforrások) helyzetben káros. Fölösleges raktárkészleteket (túlzott árubőség) indukál. A túlzott csomagolás környezetszennyező. A reklámtevékenység jelentős része fölösleges improduktív tevékenység, ha figyelembe vesszük hogy egy lehetséges objektív tájékoztatás jóval kevesebb energiát, munkát, eszközt, anyagot, pénzt igényelne. Meg kell jegyezni nem piti összegekről, van szó, jelenleg a termelés ( költségek) kb. 15%-t  a reklámtevékenységek teszik ki.

Továbbá meg kell jegyezni, hogy jelenleg is van reklámfelügyelet, de ez mint a fentiekből kiderült kevés és silány.

A jelenlegi reklám mechanizmusa a következő. A cégek reklámoznak, de nyilván nem jótékonykodásból, ezek reklámköltségek beépülnek az árakba. Sőt mivel a reklám többletprofitot eredményez a reklámköltségen felüli összegek, épülnek be az árakba. Ugyanakkor az árak költségek szétszóródnak (a szétszóródás természetes folyamat). Tételezzük fel hogy a jövő fejlettebb rendszerében a jelenlegi átlagos 15%-s reklámköltség helyett az  objektív tájékoztatásnak csak 5% lesz átlagosan a költsége.. Ekkor az árak általában (árszínvonal) 10%-kal csökken, vagyis a lakosság reáljövedelme 10%-kal nő. Ezt a jövedelmet a lakosság el tudja költeni majd értékes kulturális, sport és egyéb események megnézésére, megvásárlására. Itt már rátértünk a következő problémára, a szponzorálásra. Jelenleg ugyan a reklámozás kapcsán támogatást nyernek értékes kulturális, sport és egyéb tevékenységek, de értéktelenek is. Ugyanis jelenleg a támogatást megint nem a lakosság egésze a kereslet határozza, meg hanem szponzor, vagyis kínálat. Végső soron ezen a területen is torzul a fogyasztás-kiválasztás. Azt is meg kell jegyezni, hogy jelenleg csak a többletprofit egy része fordítódik szponzorálásra.

Tételezzük fel, hogy a jövő fejlettebb gazdaságában a következő kiadványok jelennek meg nagy rendszerességgel. Egy kiadvány mely az „összes” (jó sok) üzletet, szolgáltatót és azok tevékenységét tartalmazza. Kiadványok melyek egyes árufajták, szolgáltatások (pl. műszaki cikkek, kozmetikumok, stb.) minőségét árait és elérhetőségét tartalmazzák. Ezekben a kiadványokban is a nagyobb, jobb üzletek természetesen arányosan nagyobb mértékben jelennek meg, de csak arányosan.  Kiadvány mely az új termékekről tudósítana. Kiadvány mely az akciós termékekről tájékoztatna. Kiadvány mely inkább a termékek értékességét, tulajdonságait tárgyalná.  A kiadvány lehet újság, Internet, telefon, televízió, teletext, stb. a reklámanyagok összeállításában részt vehetnének az érintett cégek de szabályozottan korlátozottan.  Ezeket a kiadványokat részben az állam adná ki ingyen pontosabban a beszedett adóból finanszírozva. Részben magáncégek, civilszervezetek pénzért árusítanák, de a tartalmukat tekintve szigorúbb megkötésekkel. Szóval létrejönne egy olyan rendszer melyben a vásárló a jelenleginél is gyorsabban, és objektívabban tudna tájékozódni.

Nevezzük ezt a megoldást: állami (objektív tájékoztatás általi) kiegyensúlyozó reklámozásnak.

Azért soroljuk fel az állami tájékoztatás területeit. Az állami elektronikus média televízió, rádió. Az internet állam által bérelt területe. Az állami újságok kiadványok. Az állam által bérelt egyéb tájékoztatási felületek.

Kétségtelen nagyon sok a feltételezés, a ha. A lényeg: jelenleg van egy rossz reklámozás, egy rossz rendszer, és mellette vázoltam egy lehetséges jó rendszert.

Csak akkor jövünk rá, hogy a jelenlegi reklámozás mechanizmusa és hatása káros, ha nemzetgazdasági, világgazdasági szempontból vizsgáljuk a kérdést. A reform tehát azért szükséges mert a nemzetgazdaság, többség a népréteg hasznára válik. Azért is szükséges mert az objektív tájékoztatás minden téren alapvető jog.

Ez a reform sem és a többi a piactorzító tényező csökkentése sem veszélyezteti a piacgazdaságot, sőt egy normál igazságos piacgazdaság kialakulásához vezet.

A brezsnyevi szocializmus egyik hibája volt a sok közül hogy nem törődött a lakosság fogyasztásával és ezen belül a tájékoztatással sem. 

Ha előre akarunk lépni, akkor valahogy el kell jutni a rossz rendszerből a jó rendszerbe. Szerintem a reklám olyan fontos terület hogy a reformja nélkül nem jöhet létre egy fejlettebb gazdasági rendszer. A rossz rendszerből eljutni a jó rendszerbe, ebben az esetben is több lépcsőben lehet, de azt következetesen végig kell járni. Első lépcsőben be kellene limitáltan szabályozni a plakátok, külön kiadványok tv és egyéb hirdetések számát, majd ezt fokozatosan szigorítani. Ezzel párhuzamosan támogatni kellene a vázolt átfogó kiadványok megjelenését.  Ha megvan a politikai akarat, akkor nem lehetetlen a megoldás.

Ugyanakkor reklám, az a hatalmas pénz, munka, amely túlzott reklámra, marketingre fordítódik, amely a  csicsás csomagolásra  fordítódik ( ami ráadásul környezetszennyező is) fölösleges improduktív munka.

A jelenlegi reklámfelügyelet nem oldja meg a problémát. A reklámok félrevezetéseit, valamint agymosó jellegét szigorúbban kellene szabályozni. Tovább mennyiségileg is be kellene határolni a reklámozást. Akár a költségeket akár a különböző megjelenések terjedelmét, pl. egy év alatt. 

A szegénységi kényszerhelyzetből (kiszolgáltatottságból) eredő valamint a gazdagságból eredő piactorzító tényezők.

Nevezzük ezt egyszerűen alárendelt helyzetnek.

Most olyan piactorzító tényezőkről lesz szó, melyeknek nincs közvetlen megoldásuk. Mégis tisztában kell lenni, hogy vannak.

A szegénységből eredő kényszerhelyzet logikája pofonegyszerű. Az alkuban résztvevő szegényebb fél hamarabb enged, mert az ő létét, egzisztenciáját nagyobb veszély fenyegeti, ha az üzlet meghiúsul. Minden alkura igaz az előző, de legjellemzőbb mégis a munka értékére, tehát a munkaerőpiacra.

A gazdagságból eredő előnyök. Egyrészt termesztésen, ami szegénységből eredő hátrány az a gazdagság előnye. Másrészt vannak ezen kívül is előnyős jelenségek. Ezek az előnyök a népi mondásokkal kifejezve: a nagyhal megeszi a kishalat. A pénz a pénzhez vándorol. Hogy néhány konkrét példát is említsek.

Pl., ha valaki nagytételben vásárol annak olcsóbb az ár. Ha valakinek sok pénze van, az képes fejleszteni. A nagytételű vásárlás és eladás nemcsak tisztán üzleti de spekulatív jellegű is lehet. Ezzel egy árú vagy éppen egy pénzfajta értékét, haszonszerzés céljából nagymértékben lehet befolyásolni, főleg a tőzsderendszerű kereskedelemben. A tőke nagysága, gazdagsága tehát külön munka nélkül is hasznot hoz.   A pénzhitelezés hasznáról még nem is volt szó.

Azzal kezdtem, hogy nincs közvetlen megoldás, azért vannak igazságtalanságot csökkentő lehetőségek. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchia, például, csökkenti a szegénységből eredő kényszerhelyzetet. A kamatprofit szabályozása, a tőzsderendszerű kereskedelem megszüntetése, a pénzátváltás reformja azért jelentősen csökkentheti a gazdagságból eredő piactorzításokat. Ezek a megoldások ill. feladatok más rendszertényező feladatai közé tartoznak.  Kétségtelen azonban, hogy némi hátránya a szegényeknek mindig lesz a piacgazdaságban. Azért azoknak, akik a jelenlegi rendszert tökéletesnek hiszik, lebutázzák a kommunistákat, nem árt ezt tudni.

Külön kiemelném az eladósodásból és más kiszolgáltatott helyzetből adódó alárendelt helyzetet.

Arra kell törekedni, hogy nemzetgazdaság ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe.

Széles skálájú legyen a hazai termelés. Az energiának, a fontos alapvető anyagoknak (beleértve a földet, vizet) legyen egy meglehetősen nagy belföldi bázisa. Pontosabban ez azt jelenti, hogy ennek tulajdona vagy termelés tulajdona zömmel legyen az állam tulajdonában, vagy kizárólag belföldön élő, belföldi állampolgárok tulajdonában. Nyilván a sokoldalú, sok országú külkereskedelem is csökkenti kiszolgáltatottságot.   Természetesen eladósodni sem szabad. 

A  piaci protekcionizmus, mint piactorzító tényező.

Minden olyan protekcionizmusnak nevezhető, mikor a gazdasági szereplők nem pusztán a termék, szolgáltatás minőségét, árát, hanem más,  nem gazdasági szempontokat vesznek figyelembe.

Nagyon sokféle protekcionizmus létezik. A lobbizás is egyfajta protekcionizmust hoz létre azért a lobbizás káros. Vannak nacionalizmusból eredő protekcionizmusok. A protekcionizmus csökkentésére vannak jogi megoldások, de ezek csak részlegesen oldják meg a problémát. Talán a leghatékonyabb módszer a szabályozott igazságos verseny.

A hatalmi  szempontok szerinti  kereskedelemkorlátozás ( kirekesztés, részleges kirekesztés) szintén piactorzító tényező.

Állítólag az Európai Unió elődje azért jött létre hogy ezt a piactorzító tényezőt megszüntessék. Ehhez a következő megjegyzéseket fűzném.  Ha fontos lett volna a normál igazságos piacgazdaság, akkor nem ezzel kellett volna kezdeni.  Nem késő, rajta teremtsenek normál, igazságos piacgazdaságot feladatokban nincs hiány. Valahogy azonban, kitudja miért, azok a piactorzító tényezők melyek a nagytőkét károsítanák valahogy már nem is minősülnek olyan lényegesnek.

Ráadásul szerintem a nagy és gazdag országok piaci protekcionizmusát ilyen intézkedésekkel, mint uniók (vám és kereskedelmi unió, stb.) létrehozása legfeljebb csökkenteni lehet.

Nyilvánvalóan szabad a minden tekintetben szabad piac (energia, föld, víz, gabona, rizs, hús, tej, innováció, kiváló munkaerő, stb.), azt jelenti, hogy a nagy gazdag országok ill. azok állampolgárai egyszerűen felvásárolják a kis szegény országok értékeit. Ha majd az EU garantálja, hogy megszűntek nemzetgazdaságok és megszűnik a nemzeti érzés, akkor kardoskodhat egy ilyen rendszer mellett. Feltételezve, hogy az EU valóban minden tagország érdekét egyformán nézi. De hogy is nézhetné, hiszen az EU nem egy kívülálló alkotmány, hanem egy olyan szövetség, amelyben a nagy és gazdag országok a meghatározó döntéshozók. 

Felvetődik a kérdés: miért is jött létre az Európai Unió? A válasz azonban nem ehhez a rendszertényezőhöz tartozik.

Másik kérdés: ha a jelenlegi rendszer elkötelezi magát a protekciómentes gazdaság mellett, akkor a kirekesztést miért használja oly gyakran, mint politikai eszközt?

Az energiahordozókat, az energiatermelést, az ásványi, természeti kincseket, a földet, a vizet, a gabonát, a rizst, a cukrot, a húst, a tejet, az egyedi hazai termékeket, épületeket, az innovációt, a kiváló munkaerőt, én kiemelt, alapvető termékeknek nevezem. Ezeket meg kell védeni, de csak ezeket.

A hazai gazdaság védelme (piacvédelem).

A piacvédelem szerintem egy félrevezető kifejezés, de ez nem szokatlan. Mindenesetre beszéljünk a hazai gazdaság védelméről, hiszen arról van szó, hogy termelőket és a fogyasztókat meg kell védeni a pocsék termékektől, szolgáltatásoktól. Sőt meg kellene védeni a drága, áron felüli termékektől, szolgáltatásoktól is. Erről én több fejezetben beszélek, hiszen amikor a termékek szelekciójáról, eltérő adóztatásáról szólók, akkor is erről van szó. Vagy amikor a túlzott áremelés korlátozásáról a tisztességtelen árrés adóztatásáról szólók, akkor is erről beszélek.

A jelenlegi gazdaságpolitika azonban e vonatkozásban is rendkívül zavaros, de miért pont ebben lenne logikus és következetes. Egyfelől nemcsak a külföldi pocsék termékektől de hazaiaktól is meg kellene védeni a fogyasztókat, de a becsületes, jó terméket előállító, forgalmazó vállalkozókat is.  Lehet azon az alapon különbséget tenni, hogy ez belföldi, ez meg külföldi, de akkor nem kell a minőségre hivatkozni. Itt ketté kell választani problémát a fontos kiemelt, alapvető termékek tekintetében szükséges a piacvédelem. Minden más termék, szolgáltatás vonatkozásában káros a piacvédelem, az, piaci protekcionizmus és piactorzító tényező lesz. Piaci protekcionizmus, amelynek léte, pl. egy Magyarországhoz hasonló országnak több kárt, okozna, mint hasznot. Tehát erről le kellene tenni. Maradjunk az általános (nem az eredet számít, hanem a minőség az azzal arányos ár) gazdaságvédelemnél.

Ha a szelektálás, kiszűrés egyszerűbb változatáról van szó, akkor ez is meglehetősen nagy és pontos állami apparátust igényelne. Szinte minden terméket, szolgáltatást meg kellene vizsgálni, ellenőrizni kellene és az egy bizonyos színvonal alattiakat, ki kellene vonni a forgalomból és mellette szankcionálni sem ártana.  Ehhez pedig pontos szabályok kellenek, hogy melyik termék, szolgáltatás milyen szinttől nevezhető selejtnek, használhatatlannak, emberi egészségre veszélyesnek. Talán azt mondhatjuk, hogy ezek szabályok, úgy ahogy megvannak. Annak feltétele viszont biztosan hiányzik, hogy minden terméket, szolgáltatást megvizsgáljanak. Összesítsük, hogy mi is hiányzik.

Hiányzik az ár figyelése, a minőség mellett. (A minőséget legtöbbször csak az árfüggvényében lehet vizsgálni). Részben hiányoznak a pontos minden termékre vonatkozó előírások szabványok. Nincs meg annak lehetősége, hogy ez minden termékre, szolgáltatásra kiterjedjen. Nincs megfelelő jogi szankcionálási háttér. Ha pedig ilyen hiányosságok mellett próbálkoznak mindezzel, akkor az egészből csak látszatintézkedés lesz.  Ez pedig azt jelenti, hogy az igazságtalanságok, a véletlen, a korrupció, a kiskapuk igazságtalansága az alapvető problémára rátesz egy lapáttal. Ha pedig az állam komolyan gondolja, valóban áldoz rá, akkor pedig érdemes ennek egy fejlettebb változatát kialakítani. Olyan ellenőrzést, amely a minőséget valamilyen módón kategorizálja, amelyik az árat is vizsgálja.

A termékek szolgáltatások osztályozására vannak kísérletek. Pl., vannak minőségi besorolások, de nem minden termék esetében. Aztán vannak a kötelező feliratok: ez termék az egészségre ártalmas, de megint csak egyes terméket kiragadva. Aztán vannak lejárató felsorolások, pl. ezekben, a vendéglőkben átverték az embereket, megint csak egyes ágazatok tevékenységek vannak kiragadva. A minőségi ellenőrzés is egyenetlen. 

Azután ott van az a felfogás, hogy válasszon a fogyasztó, viszont mindent fel kell tüntetni, ami a választáshoz szükséges. Ez csak egyféle kiegészítő megoldás.

A másik felfogás, hogy a szelekciót, a kiszűrést végezze el maga magángazdaság.  Ez is hibás, hiszen eddig erre nem volt képes, akkor az azt jelenti, hogy nem képes rá. Az államnak kell ezt végső soron megoldani.

Talán az lenne legjobb, ha az állam létre hozna, egy sokoldalú, de mégis egységes mindenre kiterjedő, ellenőrzési, szankcionálási rendszert.

A következő megoldás szerintem nem rossz. Szinte minden terméket, szolgáltatást a forgalmazás ellőtt egy állami szakapparátus megvizsgálna. Ez rögtön adhatna egy minőségi osztályzatot is, amelyben a többek között a környezetszennyezés is szerepelne, ill., az hogy termék mennyire szolgálja testi-lelki egészséget. Sőt ez testület azt is elkérné, hogy terméknek mekkora az előállítási ára. A négyjegyű minőségi osztályzat (saját kategóriájában milyen minőség, környezetszennyezés, energiaspórolás, testi, lelki egészség károsítás) aztán minden terméken kötelezően megjelenne, ill. megjelenne az előállítási költség is. Ezek után a hatóság bizonyos színvonal alatt betiltaná, a felett szelektáltan adóztatná, a termékeket, szolgáltatásokat, és mellette listákon (újság, internet, stb.) különböző felsorolásokat tenne rendszeresen  közzé, amely tartalmazná a tiltásokat, az osztályzatokat, egyéb fontos adatokat.  

Az üzleti csalások, trükkök, mint piactorzító tényezők.

Azt gondolom, nem kell különösebben magyarázni, hogy az üzleti csalások, trükkök miért piactorzító tényezők. A megoldás a jog a jogrendszer reformjában keresendő, tehát nem ehhez a rendszertényezőhöz tartozik. Nagyjából a csalások következetes kiterjesztése többek között az üzleti életre való kiterjesztése lenne a megoldás. Külön ki kell emelni még a trükkös választékbőséget, amit viszont a választékbőség rendszertényező alatt fogok kifejteni.

Az üzleti csalások persze nemcsak a gazdasági rendszer hiányosságaiból adódik. A jog a jogrendszer és a gazdasági rendszer természetesen összefügg. Mondhatjuk az üzleti csalásokban a rendszer jogrendszere partnere a kapzsiságdeterminált piacgazdaságnak.

Egy friss példa az üzleti csalásokra. Mostanában divatos hogy a szerződések egyik  természetesen apró betűs a következő  pontja ( nem szó szerint:  a szerződés csak írásban és ilyen olyan feltételek mellett mondható fel. ha valaki nem szabályosan mondja fel a szerződését, akkor díjfizetésre kötelezett. Nyilvánvalóan ez végső soron ez a pont a jóhiszemű a jogban járatlan vagy megfásult embereket sújtja. Korábban ugyanis a természetes erkölcs szerint ha valaki nem fizette a díjat akkor egy-két hónap múlva jött a felmondólevél ha arra sem reagált akkor a szerződés automatikusan megszűnt, feltételezve hogy a díjfizető a szerződés ellenszolgáltatását sem veszi igénybe.  Most, viszont előfordulhat, hogy tíz év után jön a behajtás az elmaradt díj és késedelmi kamattal együttesen alkotott milliós tartozásról.  Ez csak egy példa a sok ezer közül. Szinte évenként növekszik a üzleti trükkök, csalások száma. Az ilyen fajta átverések akkor is csalások, ha azokat legálisnak minősíti a rendszer. Itt jön az a szöveg, hogy ja kérem a jog más, mint az erkölcs. Ez a „ja kérem ilyen világban (értsd: ilyen rendszerben élünk) élünk, ilyen a jog” felfogás annyira primitív hogy gondolkodó szinte nem képes erre a szintre lesüllyedni. Csak annyit tehetek ehhez hozzá a rossz rendszer végső soron mindenkinek (kevés aljas embertől eltekintve) szenvedést okoz. Nekem nem mindegy hogy szenvedek, vagy jól érzem magam. Ha valakinek mindegy az beszéljen a saját nevében.

Az ilyen a rendszer felfogásnál még a „megérdemli, mert nem volt tájékozott nem figyelt oda” felfogás is jobb egy fél fokkal. Ez a felfogás a jogászok és az üzletemberek kedvenc felfogása, abból indul ki, hogy aki tájékozatlan, aki figyelmetlen az megérdemli, hogy becsapják ill., hogy nagymértékű kár érje. Nem számít hogy egy jóindulatú hasznos munkát végző orvosról, feltalálóról van szó, csak 

Mellesleg létezik egy természetes, igazságérzet (erkölcsi érzék), ami a ki, kinek árt, mekkora az ártalom egyszerű logikájából indul ki. Egy másik alapelv az bűnhődjön, aki hibázott, méghozzá a hibájának, és szándékosságának arányában.  Ha nem ez az alapvető kiindulópont a jog kiindulópontja akkor az jog semmit sem ér. A legtöbb esetben szinte percek alatt át lehet tekinteni, hogy kinek mekkora kára, ártalma keletkezett.

Végső soron itt nem jogról és erkölcsről van szó, hanem a rendszer jóságáról. A rendszer kijelentheti, és az alkotmányban is rögzítheti hogy minden jogi ítélet alapja „a kinek mekkora kára, ártalma keletkezett” elv.   Végső soron arról van szó hogy ha a jogrendszer alapja nem az előző elv akkor a tisztességes állampolgár, népréteg károsodik, tehát a rendszer eleve nem lehet demokratikus. A jelenlegi rendszernek nincs ilyen alkotmányban rögzített alapelve, a jog valamilyen rémálommá, becsapós játékká (ki nevet a végén) kezd átalakulni. 

Nézzük meg konkrétan mi a növekvő csalások trükkök hatása. Egyrészt csalással szerzett tehát munka nélkül szerzett jövedelem, ill. igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia jön létre. Másrészt az ember egy állandó rettegésben, bizonytanságban él, mikor hol verik át, ami egy rendkívül rossz közérzetet biztosít. Egy ilyen világban nem jó élni még akkor sem ha az átlagos életszínvonal nem rossz. Harmadrészt piactorzító tényező mert a jövedelem nem a tényleges teljesítmény, a hasznos munka alapján jön létre. Negyedrészt gazdaságtalan mert tetemes, akár pihenésre, akár munkára fordítható időt elvesz a szerződések tanulmányozása és az utólagos pereskedés. Gazdaságtalan, mert az emberek nem mernek üzleti kapcsolatokat, sőt egyáltalán nem mernek kapcsolatokat kiépíteni.

Azt a felfogást és abból eredő gyakorlatot mely például a szerződés szövegéből és nem az igazságossági alapelvből, indul, ki nevezzük röviden: igazságossági alapelvek nélküli igazságszolgáltatásnak, rendszernek. A rövid elnevezésre azért van szükség, mert ez a téma, gondolatsor többször is a felszínre tör.

Itt már tulajdonképpen nem is szűken vett fogyasztásról volt szó, hanem jogról. Így az előző mondatok a jog témájához, rendszertényezőihez is kapcsolódnak.

A technikai, technológiai kényszer, mint „piactorzító” tényező.

Korábban már szó volt arról hogy akinek a kezében van technikai, technológiai az minden téren irányító helyzetben van, ez is egyfajta piactorzításnak tűnhet. Ez a „piactorzítást” azért nem tekinthetjük piactorzításnak mert az igazságos sportszerű versenyt azért el kell dönteni. Nem kiállhatunk ki minden tényezőt igazságtalannak, mert akkor megkérdőjeleznénk az igazságos sportszerű verseny létezését. A technikai, technológiai fejlettség minden igazságtalanságával együtt is a legigazságosabb gazdasági versenyt eldöntő tényező. Amelyik, egyén, cég, ország rájön arra hogy a korszerű technika, technológia  fontos és ennek elérése érdekében tesz is, az megérdemli hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön, jobban éljen és fölényét az arányosság keretein belül  kihasználja. Persze az arányos jutalom, érvényesülés problémáját azért meg kell oldani.

A piactorzító tényezők természetesen összefüggnek. Pl. a gazdagságból eredő előnyök egyféle monopolhelyzetnek tekinthetők. A reklámozás is egyféle monopolhelyzetet hozhat létre és még lehetne sorolni. 

Az eltorzult értékrend, mint piactorzító tényező.

Az említett piactorzító tényezők csökkentése kétségkívül egy normálisabb fogyasztást alakítana ki, de ha el van torzulva az értékrend, akkor ez a fogyasztás még messze lesz a harmonikustól, az optimálistól.

Az anyagi szükségletek az anyagi javak túlzott, más értékesebb szükségletek (egészség, tudás, biztonság, igazságosság, stb.) rovására történő fogyasztásról már beszéltem. Van egy másik jelentős és jellemző torzulás ez pedig a túlzott egyéni, családi fogyasztás a közösségi szükségletek, közös értékek rovására.

Néhány példát említenék erre is. Pl. egy társasház lakásai gyönyörűek, de a közös helységek, a lépcsőház, a külső homlokzat, stb. teljesen le van pusztulva. Ez azt jelenti hogy a lakók értékrendjével komoly probléma van. Vagy pl. egy országban a lakások általában nagyon szépek, fel vannak újítva, az emberek elegáns ruhákba járnak, sokat utaznak, szép új autójuk van, stb., de az utcák, terek, középületek koszosak le vannak pusztulva. Ez azt jelenti, hogy az ország fogyasztása nem harmonikus, a lakosság és a vezetés értékrendjével komoly probléma van. A normális embert egyébként a lepusztult közös lépcsőház, utca, stb. ugyanúgy zavarja mintha a saját lakása lenne lepusztulva. Ha pedig egy szép, tiszta városban él akkor arra éppolyan büszke, mint a saját lakására, autójára, stb. Az ilyen értékrendi és fogyasztási torzulás csökkentésére megint csak a vezetésnek van legtöbb lehetősége. A túlzott anyagi fogyasztás csökkentésére szintén a vezetésnek van a legnagyobb lehetősége. Ezeket a fogyasztási torzulásokat a piacgazdaság nem képes megoldani. A megoldás egyik oldala a tájékoztatás (propaganda), de ez nem elég. Kisebb adókkal, kedvezményes hitelekkel, szabályozással, jó költségvetéssel is követni kell a propagandát e nélkül nem történik jelentős változás.

Pánikgenerálás és pánik, (több fajta, kisebb-nagyobb pánik van)  - mint piactorzító tényező.

A vásárlói kultúra

Az előző fejezetek részben szóltak a fogyasztás struktúrájáról is. Nem árt azonban újra átgondolni a témát. Rossz struktúrájú a fogyasztás, ha a minimálisnál több haszontalan, fölösleges, vagy káros terméket, szolgáltatást fogyasztanak. Ilyenkor szükségszerűen lehetségesnél kevesebb hasznos, építő terméket, szolgáltatást fogyasztanak az emberek. Erről egyébként az adózásról szóló fejezetben is szóvolt, ill. szó lesz még a termelésről szóló fejezetekben.

Most itt a végfogyasztásról van szó elsősorban, a közbenső rossz fogyasztás lényegében a rossz termelési technológiából ered. A rossz pl. a környezetszennyező termelés technológiákat  elsősorban az államnak kell megakadályozni. Erről bővebben a termelésről szóló fejezetben lesz szó.

A rossz végfogyasztás lakossági fogyasztás nagyon sok kategóriába osztható.  Itt is megjelenik a környezetszennyező termékek csoportja., de megjelennek más csoportok is, pl. egészségre káros termékek. Fel kell vetni még az aránytalan fogyasztás problémáját. Pl. nem jó, ha egy közösség csak az eszik, és semmi mással nem törődik. Vagy csak a saját lakásával törődik a közterületek, pedig elrohadnak. Vagy csak az anyagi szükségleteivel törődik más szükségleteivel, pl. az egészségével, nem törődik. És még lehetne sorolni az aránytanságokat.

Nagyjából a rossz fogyasztás okai. A gazdaság a magángazdaság rossz fogyasztásra motiválja az embereket. Az állam rossz fogyasztásra motiválja az embereket, ill. nem tesz semmit a jó fogyasztásstruktúra érdekében.

Az egyének fogyasztása. A lakosság önmagától rosszul fogyaszt. Ez utóbbi három okra vezethető vissza. A rossz értékrend. A tudatos fogyasztói magatartás hiánya. A kultúrából, hagyományokból eredő rossz fogyasztás.

Bár több helyen kitérek a vásárlói kultúrára, a tudatos átgondolt fogyasztásra de azért itt is ki kell térni, sőt e fejezetben kell faladatokat meghatározni.

A jelenlegi társdalomban azon érdekes helyzet alakult ki hogy egyfelől állandóan valamilyen hiányt érzékelünk, másfelől egyre több szemetet termelünk, egyre több kacat soha nem használt dolog vesz minket körül és egyre több káros terméket szolgáltatást fogyasztunk. Ráadásul a szegényréteg is egyre terebélyesebb lesz.

Hozzá kell tenni, hogy középréteg a hiányt nem úgy érzékeli, hogy a megvásárolandó dolog hiányzik a piacról hiányzik az üzletek polciról. Akkor hogyan?  Pl. eddig egy kislakásban éltem, jó lenne egy nagyobb lakás, de sajna nincs rá pénzem. Eddig csak egy hétre tudtam elmenni gondtalan nyaralásra, de sajna nincs rá pénzem. Eddig csak olcsó rossz minőségű, nem túl egészséges, nem túl finom szalámit, csokoládét, sajtot stb., tudtam megvásárolni jó lenne most már a jobb minőségűt is megvenni, de sajnos nincs rá pénzem. De, hogy az  állami szolgáltatást se hagyjuk ki. Pl. jó lenne ha az igazolványért nem fél napig kellene sorba állnom.   Jó lenne, ha ellopott autómat megtalálná rendőrség, vagy legalább tetteseket elkapná. Jó lenne, ha ezt jogos panaszomat gyorsan kivizsgálná és elintézné hatóság. Jó lenne, ha korszerűbb műszerekkel vizsgálna az orvos, több időt szánna rám, és nem kellene két órát várakoznom. Jó lenne, ha gyerekemet felkészültebb tanár oktatná, és többet foglakozna vele, vagyis kevesebben járnának az osztályba. Jó lenne, ha a busz gyakrabban járna. A példákat estig lehetne sorolni. A lényeg az, hogy középosztály hiánya az, ha nem képes, a kornak megfelelő jó minőségű terméket, szolgáltatást vásárolni. Illetve az, ha az általa megvásárolni tudott termékek, szolgáltatások minősége (másodsorban mennyisége), nem követi a munkaidő növekedést, munka kvalifikáltságának növekedését.

Egyfelől tehát hiány van, szegénység van, másfelől nő a szemét (egyben a környezetszennyezés), növekszik a fölösleges haszontalan termékek vásárlása.

Hiány és pazarlás van egyszerre. Korábban is volt ilyen, csak nem a középréteg vonatkozásában. A szegények hiányt szenvedtek, a gazdagok pazaroltak.  A jelenlegi rendszerben a korábbi ellentmondáshoz csatlakozik: a középréteg vonatkozásában is egyszerre van hiány és pazarlás.

Ez nyilvánvalóan ellentmondás. Méghozzá olyan ellentmondás, ami részben a termelés, fogyasztás struktúrájából ered.  (Piaci egyensúlytalanságok is közrejátszhatnak. A rossz hatékonyságú termelés és még sok minden befolyásolja.) Mit tehet a vásárló. A szemét növekedést nem pl., nem akadályozhatja meg, mert pl. rossz csomagolás szerint nem szelektálhat. De azt megteheti, hogy nem vásárol olyan terméket, szolgáltatást, amihez nincs is kedve, amiről tudja, hogy alig fogja használni, aminek felét ki fogja dobni. Ide vehetném azt is, hogy nem vásárol cigarettát, alkoholt, stb., ezekről azonban nem könnyű lemondani.  Mondjuk úgy, hogy nem vásárol, nem fogyaszt kihasználatlan, lényegtelen dolgokat. (A szegény réteg nem is tud ilyent vásárolni, fogyasztani. A gazdag réteg pedig, még ha fel is fogja az ellentmondást, akkor sincs motiválva. Ezért is jó, ha nagy a középréteg.) A középréteg  kevesebb kihasználatlan terméket, helyette  több értékes terméket vásárol, ezáltal azok termelése nő. Tudatos vásárlás az is, ha azt mondja, inkább több adót fizetek, de emelkedjen az állami szolgáltatások minősége.  De az csak részben oldja meg a problémát. Valahogy a termelőket, beleérve az államot is rá kellene bírni a struktúraváltásra. Minimum arra, hogy érzékenyen reagáljanak a jó fogyasztási struktúraváltásra. Az állam érzékeny reagálásról szól a költségvetési szavazás. A magángazdaság reakcióját, pedig a haszontalan káros termékek adóztatása motiválhatná.

A kultúrált (tudatos, átgondolt) vásárlás egyik pontja azonban az, ha nem vásárolnak, nem fogyasztanak kihasználatlan terméket, szolgáltatást.

Más fejezetekben viszont a következőket állapítom meg. Kultúrált vásárlás, ha az árhoz mért minőséget mérlegelik. Ha az ár és minőség aránya azonos, akkor érdemes elkerülni a legrosszabb minőséget.   Továbbá, ha tartózkodnak olyan vásárlástól, amelyben nyilvánvalóan túlzott és tisztességtelen a haszonkulcs.  Továbbá ha nincsenek előítélettel az új termékek vonatkozásában. Továbbá, ha vásárlás előtt alaposan körülnéznek a piacon. Továbbá, ha lehetőség szerint figyelembe veszik a termék, szolgáltatás hasznosságát (egészséget, tudást, lelket, építő, természetet nem romboló termékek, szolgáltatások). Ha két termék minden szempontból azonos, akkor érdemes hazai terméket választani.

Az állami oktatásnak, tájékoztatásnak, arra kell irányulnia, hogy elmagyarázza, a kultúrált vásárlás nemcsak az egyén pillanatnyi  haszna miatt fontos, hanem a nemzetgazdaság szempontjából és ebből végül is egyéni haszon is lesz.

Vagyis, ha valaki rosszul vasáról, drágán, rossz terméket, stb., akkor nem csak magának árt, hanem a gazdaságnak. Többek között így megszűnik a természetes kiválasztódás, mint fejlődés egyik fontos tényezője.

A vásárlói kultúrát nem lehet gyorsan megváltoztatni.  Amit viszont leginkább, leggyorsabban meg kell változtatni az a gazdaság, sokszor az állami gazdaság, szolgáltatás, és a magángazdaság azon tevékenysége, hogy rossz fogyasztásra motiválja az embereket. Pl. úgy hogy rossz, káros fölösleges termékeket, szolgáltatásokat kínál.

A magángazdasági rossz fölösleges káros termékeket pl. magasabb adóval, lehetne súlytani, így lehetne csökkenteni azt.

A fogyasztók szempontjából csak a meggyőzés általi önkéntesség jöhet szóba.

Erről máshol is beszélek, de nem lehet eléggé kihangsúlyozni: a magángazdaság optimális nagysága, optimális adója, és ezzel az optimális működése akkor jön létre ha a fogyasztás önkéntesen optimális. Ekkor az emberek reáljövedelme általában nagyjából akkora, mint amekkora fogyasztási igényük, és a fogyasztásuk. Illetve ekkor elégedettek nagyjából az emberek, a vállalkozók a munkájukkal, a jövedelmükkel.

Az alapvető fogyasztásstruktúrát (állami - nem állami, ill. anyagi szükséglet – nem anyagi, igazságosság, biztonság, stb. szükséglet) az állam nagysága, az összes adó nagysága határozza meg.

Röviden az államról, mint jó fogyasztóról.

Két vonatkozás van. Az állam, mint fogyasztó, helyesen fogyasszon. Ne a korrupció és a felelőtlenség jellemezze az állami vásárlást. Ehhez szükség van egy jó közbeszerzési törvényre.  Az állam, mint termelő, szolgáltató arányos jó kínálatot állítson elő, ezzel jó fogyasztásra ösztönözze az embereket.

Az állam, mint, fogyasztó akkor jó, ha a területei, ágazatai arányosak és hatékonyan működnek. Ha az állami területek arányosak, akkor az egész állam is az. Az egyik legkárosabb állami rossz fogyasztás pl. a fölösleges fegyverkezés, katonaság. Az állam jó kínálatát szintén az arányos állami területek ágazatok, ill. a hatékony állam tudja biztosítani. Röviden az állam jó fogyasztását a jó költségvetés és a hatékony korrupciómentes állam valósítja meg. Ezek azonban más rendszertényezőkben voltak, lesznek megtárgyalva.

Általános és alapvető feladatok az előző fejezetekből ismétlés.

Ezek után felsorolom a jövő tudományos vezetésnek, a termelés (szolgáltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrával kapcsolatos alapvető feladatait.

Egyszerűbben: a normális piacgazdaság, versenygazdaság kialakításának feladatai.

1. Legalább nagyjából ismerje a nemzet társadalom helyes (optimális) termelés és fogyasztásstruktúrát. Pl. az egészből mennyi munkát, energiát, pénzt kellene áldozni az igazságosság igényére, az egészség igényére, a lakás igényére, stb.. Vagy legalább azt tudja helyesen, hogy egyes fogyasztásfajták tekintetében a növekedés más fogyasztásfajták tekintetében a csökkenés felé kell haladni.

2. Mit lehet tenni, hogy ne legyen szélsőséges, túlzottan magas, ill. alacsony hatalmas különbségű az egyes fogyasztásfajták fogyasztása.

(Tehát akkor van rendben a fogyasztás, ha a fogyasztás fajtája, területe átlagosan a helyén van és a fogyasztás ezen átlag körül, tömörül, nem szóródik szét a szélsőségek felé. És itt megint eljutottam az arányos jövedelem és fogyasztáselosztáshoz.)

3. Ezeket ismerve ill. az állam szerepét, ismerve határozza meg az állami szolgáltatások, és magángazdaság termelések szolgáltatások optimális arányát.

Ez többek között a privatizáció, az állami gazdaság szerkezete és az adózás problémaköre.

4. Az államon belüli szolgáltatások helyes arányával is legyen tisztában, és az állam saját maga is erre haladjon. Ez többek között az állami költségvetés problémaköre.

5. A politikai vezetés a kapzsiságdeterminált piacgazdaságból faragjon normál piacgazdaságot, és a normál piacgazdaságot is terelgesse, a még optimálisabb termelésstruktúra felé.

Ide tartozik a piactorzító tényezők csökkentése, összefüggésben a tisztességtelen árakkal, összefüggésben a magángazdaság torzult szerkezetével melyek eltorzíthatják a termelés és fogyasztásstruktúrát.

Idetartozik a tisztességes magángazdaság kialakítása.

6. A pénz oldalról is eltorzulhat a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Tulajdonképpen a problémakör így is felosztható.

A fogyasztási fajták helyes fogyasztási aránya, ill. ezek torzulása.

Az egyes egyének, vállalatok, fogyasztásának torzulása, a termelésükhöz képest.

(Többet termel, mint amennyit fogyaszt, ill. kevesebbet termel, mint amennyit fogyaszt. Ehhez tartoznak a helyes egyéni és vállalati, ill. állami árak, adók, valamint és főleg az arányos igazságos jövedelemelosztás. )

A nemzet fogyasztásának torzulása a termeléséhez képest, amely szinte minden emberre kiterjed. 

Ezek összefüggése. 

Pénzoldal által generált fogyasztástorzulás, illetve nemzet fogyasztásnak torzulása a termeléshez képest egy nagy problémakör, melyekről, a pénzügyről szóló fejezetekben elmélkedem. Konkrétabban a helyes hitelezési és megtakarítási rendszerre, ill. a jelenleg helytelen hitelezési és megtakarítási rendszerre gondolok. Általában a helyes árazásra gondolok, a tőzsdetípusú kereskedelem annak áraira, a jelenlegi pénzváltórendszer és abból eredő árakra gondolok. Általában az infláció problémájára is gondolok. Arra gondolok, hogy ezek miatt az egész nemzet túlfogyaszthat, vagy alulfogyaszthat. E problémákat is meg kell oldani a helyes optimális termelés és fogyasztásstruktúra kialakításhoz.

A fogyasztásfajta szerint is másképpen fogyaszt a könnyen pénzhez jutó, a kuporgató, a kettő közötti normális, ill. a biztos, kiszámítható jövőjű, a bizonytalan jövőjű, stb.. Van szétszóró hedonista jellegű fogyasztás és tervezett fogyasztás.

7. A lakosság fogyasztásnak helyes irányban való megváltoztatása elsősorban a meggyőzés módszerével a tudatos fogyasztás kialakításával. Gyakorlatilag e probléma leginkább a normális piacgazdaság problémakörébe tartozik.  A helyes értékrend kialakítása világnézeti és gazdasági kérdés.

8. Legyen egy logikus stratégiája a változtatás módszereit illetően. Kisebb mértékben a direkt kényszerítő változásokkal (eszi, nem eszi, nem kap mást), többnyire az indirekt állami eszközökkel, pl. adózással, kell operálnia.

9. Ismernie kell, és figyelembe kell venni a lakosság helytelen megváltoztatandó igényeit is és azokat az igényeket, melyek nem helytelenek csak népi, nemzeti sajátosságok. De még a helytelen igényeket sem lehet egyik napról a másikra kényszerítve megváltoztatni. Fokozatosan, de dinamikusan és az emberekkel együttműködve kell haladni.

10. A termelés és fogyasztásstruktúra kialakításnak jelentősen figyelembe kell venni, az új helyzetet a felerősödött természetpusztulást, amely jelentős károkat okoz, amely egy komoly válságtényező.   

Visszatérek arra a gondolatra, hogy az itt felsorolt problémáknak van egy termelési oldala, illetve kettő is van. Természetesen, mint azt többször mondtam a torzult fogyasztásstruktúra torzult termelésstruktúrát jelent.

De érdekes módón a fent említett problémák a termelés mennyiségével és hatékonyságával kapcsolatban is felmerülnek. Megállapítható: a termelés és fogyasztásstruktúrát torzító tényezők a termelés mennyiségét és minőségét is csökkentik.

Ismétlés

A beruházásokon keresztüli fogyasztás. A gazdag réteg fogyasztáscsökkentése. A népréteg lassú egyenletes léptékű beruházásokon keresztüli fogyasztásnövelése. A szegényréteg egyenletes de viszonylag nagyobb léptékű fogyasztásemelkedése. A tudatos teljes (ár, minőség, egészség, környezetszennyezés, értékrend) megfontolt fogyasztói magatartás kialakítása.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

További feladatok.

Kérdés, hogy ilyen egyensúlyfelbontó tényezőket, mint: az állami gazdaság helytelen aránya, az állami preferáció, támogatás, adóztatás helytelen aránya, a kotyvalék (állami és magángazdaság keveréke) gazdaság, a rossz értékrend, stb., hová soroljunk. Tény, hogy ezek hatásai felbontják az egyensúlyt és eltorzítják a piacot. Ezeket meg kell oldani.

Az egyensúly megközelítése, a pofonegyszerű közgazdasági elv szerint, vagyis: nem szabad rángatni a termelést, az elmúlt év termelését, az új évben csak kis mértékben lehet növelni, csökkenteni aszerint, hogy a jelenben (elmúlt években) túltermelési, vagy alultermelési egyensúlytalanság mutatkozik. Ezen elv betartása és betartatása feladat. Viszont jelen rendszerben még ezen egyszerű elv sem érvényesül.

A nagytőke korlátozásának, beszabályozásnak hiánya eltorzíthatja, lecsökkenti a piacgazdaságot, versenygazdaságot.

Megállapíthatjuk: a jelenlegi rendszerben oly sok a piactorzító, kereslet-kínálattorzító tényező, hogy nem beszélhetünk piacgazdaságról, versenygazdaságról, csak eltorzított, részleges piacgazdaságról, versenygazdaságról. Főleg ha a pénzpiacról van szó. Ne áltassuk magunkat, ismerjük be a problémákat.

Az állam köteles egy nagyon precízen beszabályozott vállalkozói versenypályát kialakítani, mert csak ez biztosítja az igazi, normális piacgazdaságot, versenygazdaságot. Jelenlegi rendszerben ez nem valósul meg.

Itt jön vissza: a vállalkozó bizonyos határokon belül szabadon dönthet az árakról, az előállított, forgalmazott termékről, stb.. Tehát, ezeket a bizonyos határokat, feltételeket, kellene a jognak pontosan megszabni. Másképpen a jognak most már meg kellene határozni, mit nevezhetünk vállalkozói üzleti csalásnak.

Tehát a pénzpiac akár egy normális piac is lehetne, de legalább 10-szer trükkösebb, torzítottabb, mint pl. az árupiac, pedig az is trükkös.  

Mindezekkel együtt szükség van hitelre, csak nagyon vigyázni kell az optimális határ betartására, amely határt viszont a jelen rendszerbe állandóan jelentősen átlépik, túlhitelezés van. Ez pedig egy sereg bajt okoz.

Szóval a pénzpiaccal kapcsolatosan semmiképpen sem használhatók a piacgazdaság, a versenygazdaság, a piactörvények, stb. kifejezések. A pénzpiac alapos átalakítására van szükség, hogy valóságos piacról, piacgazdaságról, versenygazdaságról beszéljünk.

Általában a piactorzító tényezők minimalizálása.

A versenyhivatal szigorúbb aktívabb működése. Feladat, egy erős hatékony állami versenyfelügyelet, piacfelügyelet kialakítása. A jelenleginél sokkal szigorúbb következetes ellenőrzés és szabályozás, amelyik kiszűri és megakadályozza a monopolhelyzetek kialakulását. Gyakorlatilag arról van szó, hogy ehhez értő szakembereknek a gazdaság minden szegmensét folyamatosan figyelnék, és ahol monopolhelyzetet találnak, azt kivizsgálnák és meghoznák a megfelelő intézkedést, szankciót.

Adott esetben a visszaállamosítás. Szigorúbb szerződések szabályok. Állami árkarbantartó kereskedelmi rendszer kialakítása. A kistermelői, kisvállalkozói értékesítési szövetkezetek, egyéb összefogások kialakítása állami segítséggel. Ha külföldi import termékekről van szó, akkor talán az egyharmados kompenzáció a jó megoldás.  Egyharmad részben ki kell váltani hazai termékkel. Egyharmad részben államilag kell kompenzálni. A harmadik harmaddal pedig rövid, középtávon nem lehet mit tenni. Általában az a cél, hogy nemzetgazdaság semmilyen tekintetbe ne legyen kiszolgáltatott helyzetben.

Más rendszertényezőkben felsorolt de a monopolhelyzet megoldásával kapcsolatos feladatok. Nem kell privatizálni olyan ágazatokat, termeléseket, szolgáltatásokat, ahol nagy eséllyel kialakulhat a monopolhelyzet. A feloszthatatlan ágazatokat hatékony állami vállalkozások üzemeltessék.

A nagytőke erősebb korlátozása. A kisvállalkozók támogatása, mely a nagyvállalkozások, multinacionális cégek és ezzel együtt a monopolhelyzet ellen hat.

Erősen progresszív jövedelemadó, nyereségadó, profitadó, vagyonadó.  Az éves áremelések korlátozása.

A megfelelő arányú állam egyfelől a monopolhelyzet csökkentése miatt szükséges. Másfelől helyes fogyasztásstruktúra (igazságosság, biztonság, egészség, tudás, stb.) kialakítása, termelése miatt. Az állam úgy vásároljon, fogyasszon, mint egy takarékos, kultúrált vásárló.   Ne a korrupció és a felelőtlenség jellemezze az állami vásárlást. Ehhez szükség van egy jó közbeszerzési törvényre.

Az állam jó szerkezete, megfelelő arányú, állami ágazatok, területek, melyek kialakítják az állam helyes termelési, fogyasztási struktúráját. A hadi katonai kiadások (állami fogyasztás) minimalizálása.

A monopolhelyzetet sok módón, direkt és indirekt módszerekkel, de csökkenteni kell.

Az agymosó, piactorzító reklámok átalakítása objektív tájékoztatássá. Az agymosó reklámok csökkentése a másik oldalon az objektív tájékoztatás bővítése. Az agymosó reklám csökkentése limitált, de a jelenleginél szigorúbb szabályozással, adótöbblettel, az objektív (arányos és tárgyszerű) tájékoztatás erősítése átfogó, kiadványokkal.

Az energiahordozókat, az energiatermelést, az ásványi, természeti kincseket, a földet, a vizet, a gabonát, a rizst, a cukrot, a húst, a tejet, az egyedi hazai termékeket, épületeket, az innovációt, a kiváló munkaerőt, én kiemelt, alapvető termékeknek nevezem. Ezeket meg kell védeni, de csak ezeket.

A piaci protekcionizmus csökkentését szabályozással, szigorúbb törvényekkel, szankciókkal lehet elérni.

Az üzleti csalások csökkentését szintén szigorúbb törvényekkel (csalás jogi kiszélesítése) szankciókkal lehet elérni. Illetve ki kell alakítani az igazi jogegyenlőséget, melyben kisembernek, kisvállalkozónak, nagy cégekkel azonos esélyei vannak.

A többi piactorzító tényezőt is csökkenteni kell, normális piacgazdaságot, igazságos szabályozott versenyt kell kialakítani.

A kultúrált vásárlás, fogyasztás kialakítása.

Az eltorzult, aránytalan fogyasztás (anyagi szükségletek, egyéni, családi szükségletek) figyelése és helyreigazítása oktatással, tájékoztatással, magasabb adóval, más intézkedéssel. A tudatos fogyasztói magatartás kialakítása oktatással, tájékoztatással. Igen fontos hogy elsősorban önkéntesen, vagyis meggyőzéssel, oktatással, tájékoztatással alakuljon ki a jó fogyasztás. Az állami oktatásnak, tájékoztatásnak, arra kell irányulnia, hogy elmagyarázza, a kultúrált vásárlás nemcsak az egyén pillanatnyi  haszna miatt fontos, hanem a nemzetgazdaság szempontjából is, amelyből végül is egyéni haszon is lesz. Szükség van még a helyes értékrend oktatására: valójában mi hiányzik. Valójában mitől is érzi magát jól egy normális ember.

A kultúrált (tudatos, átgondolt) vásárlás egyik pontja azonban az, ha nem vásárolnak, nem fogyasztanak kihasználatlan terméket, szolgáltatást. Kultúrált vásárlás, ha az árhoz mért minőséget mérlegelik. Ha az ár és minőség aránya azonos, akkor érdemes elkerülni a legrosszabb minőséget.   Továbbá, ha tartózkodnak olyan vásárlástól, amelyben nyilvánvalóan túlzott és tisztességtelen a haszonkulcs.  Továbbá, ha nincsenek előítélettel az új termékek vonatkozásában. Továbbá, ha vásárlás előtt alaposan körülnéznek a piacon. Továbbá, ha lehetőség szerint figyelembe veszik a termék, szolgáltatás hasznosságát (egészséget, tudást, lelket, építő, természetet nem romboló termékek, szolgáltatások). Ha két termék minden szempontból azonos, akkor érdemes hazai terméket választani.

Átfedésben levő feladatok  

A gazdaság (fogyasztók, becsületes vállalkozók) védelme a selejt, káros termékek, szolgáltatások kiszűrésével, ill. a termékek szolgáltatások kategorizálásával, a minőséghez viszonyított ár vizsgálatával és ennek alapján a megfelelő szankcionálás, szabályozás, jutalmazás kialakítása. A vázolthoz hasonló komplex minőségtanúsítás kialakítása.

A káros fölösleges termékek, szolgáltatások csökkentése magasabb adóval, más intézkedéssel. Elsősorban az új káros fölösleges, termékeket kell csökkenteni és nem a kultúrából eredő hagyományos fogyasztást. Az államnak közbenső fogyasztást, vagyis a káros termelés technológiákat is figyelnie kell és azokat csökkenteni, pl. adózással és más intézkedéssel, állami eszközzel. Az államnak az államon kívüli fogyasztásstruktúrát a helyes irányba kell befolyásolnia. A lényeg itt az hogy a termelést szolgáltatást a fogyasztás szempontjából is vizsgálja. Pl. valami káros termék, szolgáltatás az egy dolog, de az is szempont hogy abból mennyit fogyasztanak. Ugyanez fennáll a hasznos termékek szempontjából. Másképpen: lehet hogy egy termék, szolgáltatás nem káros, alig káros, de kelleténél nagyobb mértékű fogyasztása okoz problémákat, egyensúlyfelbomlásokat.

A szegénységből eredő piactorzulást végső soron az arányosabb és igazságosabb vagyoni hierarchia tudja megakadályozni, ez egy általános, szinte minden rendszertényezőre, testületre vonatkozó feladat.

A fogyasztásstruktúra megegyezik a termelési szolgáltatási struktúrával, de ennek jóságát a fogyasztás oldaláról érdemes vizsgálni. A legfőbb fogyasztási struktúra, az értékrend, az alapvető szükségletek helyes aránya.

A piactorzító tényezők nemcsak a belföldi piacon hatnak, hanem a nemzetközi piacokon is, tehát nemzetközi szabályozás is szükséges.

A piactorzító tényezőket is értelmezhetjük szélesebben. Szélesebb értelemben piactorzulást okoznak az elpuskázott állami intézkedések. Piactorzulást okoz az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia és azokat előidéző tényezők. Piactorzulást okoz a rossz pénzügyi rendszer, a hibás monetáris intézkedések, és még lehetne sorolni. Maradjunk azonban az érthetőség, és a kategorizálás miatt a szűkebb értelmezés keretein belül.

Ezek a feladatok egy független, tudományos demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

Ezek feladatok tehát más testülteket is érintenek.

Megint megállapítható, nagyon kevés az olyan feladat, amely kimondottan, és direkt módón alakítaná ki a helyes termelés és fogyasztásstruktúrát. Vagyis ha meg lesz oldva, a nagytőke problémája, ha meg lesz oldva az igazságos arányos jövedelemelosztás, ha normális pénzügyi rendszer lesz, ha igazságos szabályozott verseny lesz, ha helyes értékrend lesz, ha az állam szerepe a helyére kerül, stb., akkor már többnyire megoldódik a termelés és fogyasztásstruktúra problémája is. Illetve az is megállapítható, amíg ezek nem oldódnak meg addig nem oldódhat meg a probléma. 

A történelmi értékelés elég ellentmondásos.

Egyrészt, ha a szűken értelmezett monopolhelyzet és a reklám problémáját vizsgáljuk, akkor egy romló tendenciát kell megállapítani. A klasszikus kapitalizmusban alakultak ki ezek a problémák és azóta romló tendenciát mutatnak. Az átlagos monopolhelyzet minden ellenintézkedés ellenére fokozatosan, enyhén erősödik. Ez többek között összefügg a multinacionális mamutvállalkozások növekedésével. A reklámok piactorzító hatása ennél is erősebben nő. Igaz ez a romló tendencia nagyrészt a természetes fejlődésnek tulajdonítható. Megnőtt az árubőség kialakultak a kommunikációs lehetőségek, szükségessé vált a tájékoztatás tehát nőtt a reklám mennyisége és jelentősége. A monopolhelyzet pedig a tömeggyártás, a nagyvállalatok kialakulásával erősödött fel. Arról azonban már szó volt, hogy a tömeggyártás technológiai kényszere egy idő óta csökken, a monopolhelyzet viszont ezt nem követi. A tőkefelhalmozás függetlenül a technológiai kényszertől a kapitalista rendszer jellemzője. Ha kicsit szélesebben nézzük a témát meg kell állapítani hogy a többi piactorzító tényező, a szegénységből és gazdagságból eredő, valamint a protekcionizmus mindig is volt és jelenleg is van. Igaz hogy a protekcionizmus Európában az utóbbi években csökkent, világviszonylatban azonban elég gyakori a gazdasági kirekesztés, a technológiai korlátozás és más, nem  pusztán a termék minőségére és árára koncentráló megfontolás. Még szélesebb értelmezésben meg kell állapítani, hogy a korábbi időkben nem érvényesült a népréteg fogyasztás-kiválasztása, kereslet befolyása, ez a klasszikus kapitalizmusban indult el és azóta javuló tendenciát mutat. Ennek azonban megint nem a különböző rendszerek az okai, hanem a természetes fejlődés. Egyrészt a termelés kezdetlegessége miatt nem volt választékbőség, másrészt a néprétegnek nem volt akkora jövedelme, hogy választhasson. Történelmileg romlás, hogy hiány és pazarlás ellenmondása kiterjedt a középrétegre. Ennek a fő oka az anyagi szükségletek fogyasztását központba helyező, fogyasztói társadalom.   A vagyoni hierarchia sajnos nem sokat javult, de a természetes fejlődés következtében a néprétegnek is van már annyi jövedelme, hogy választhasson. A brezsnyevi szocializmus népréteg általi fogyasztás-kiválasztása, pontosabban annak gyengesége már rendszer eredetű. Mindent összevetve és a romló tendenciákat némileg felértékelve értékelésem a következő.

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2%, jelenlegi államkapitalizmus 2,3%, brezsnyevi szocializmus 2%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,2%?  Az 50 éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 3%.

 Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/