6.    tanulmányrész:

A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

 A tartalom ellőtt megjegyzések a tanulmányrésszel kapcsolatban. Ez a tanulmányrész és egyben nagyobb egység szorosan összefügg a 3. tanulmányrésszel: Pénzügyi és gazdasági rendszer elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (Pénzügy 1).

 Ezért az említett nagyobb egységet, ill. annak fejezeteit érdemes áttanulmányozni, akkor, ha valami nem világos. Ha minden világos, akkor pedig a kiegészítések, ill. teljesebb elemzés miatt érdemes átnézni. 

Megjegyzések az ábrákkal kapcsolatban. Mivel ez tanulmányrészre igen sok ábra vonatkozik, ezért az idetartozó ábrákat is csoportosítani kell.

Pénzügyi, gazdasági alapfolyamatok ábrái: B/0/1, B/0/2, B/03, B/0/4, B/13, B/20 ábrák. Őket minden rendszertényezőben felsorolom, az összefoglaló névvel jelezve: PGA ábrák

Általános gazdasági, pénzügyi ábrák: B/1, B/1/a B/2, B/3, B/3/2, B/7, B/9 ábrák. Őket minden rendszertényezőben felsorolom az összefoglaló névvel jelezve: ÁGP ábrák.

A hitelezés problémakör ábrái:  B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrák. Valamint máshonnan: B/0/1, B/20, B/6/c, B/9, B/13 ábrák. Összefoglaló nevük: hitelezési ábrák.

A pénzváltás, devizakereskedelem ábrái: B/6, B/6/b, B/6/c, B/13, B/15/a, B/15/b B/15/c, B/15/d ábrák. Összefoglaló nevük: pénzv. ábrák.

Az infláció ábrái: B/14/a, B/14/b, B/14/c, B/14/d, B/16 ábrák. Összefoglaló nevük: infl. ábrák.

Az árazás ábrája: B/16 ábra.  A B/22 ábra.

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

Előzetes pénzügyi elmélkedések. Tőzsde. Pénzváltás.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező.

Gondolatok a (szűken vett) pénzügyi rendszerrel kapcsolatosan. PGA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

Össze-vissza elmélkedések a gazdaságról, pénzügyről. PGA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az általános alapvető gazdasági pénzügyi problémák lezárása, a konkrét pénzügyi (pénzügyi rendszer) problémák bevezetése.  A termék és pénz egyensúlytalanság vázolása. B/13/b ábra B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.

A tőzsdetípusú kereskedelem. Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP, és hitelezés ábrái.

A pénzváltórendszer (devizakereskedelem). Rész-rendszertényező.

Köztes pénzügyi elmélkedések. Árazás. Infláció.

A feszített gazdaság, az egyenletesség elve, a pénz helyes felfogása. Idevágó ismétlések. GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

A növekedési egyensúly. A pénzegyensúly természetesen nem független a termelés (termék, munka) egyensúlytól. Elméleti rendszertényező.

Azért a következő alapvetésekről se feledkezzünk meg. Elméleti rendszertényező.

Az állam kedvezményes hitelnyújtása és a pénzkibocsátás. Elméleti rendszertényező.

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika. Rész-rendszertényező.

A jelenlegi pénzkereskedelem lényeges folyamatai. B/5 ábra. (PGA, ÁGP, pénzváltórendszer és hitelezési ábrák.) Elméleti rendszertényező.

A reáljövedelmek változásai, a pénzbetétel és kivonás a lakosság, ill. a nemzetgazdaság szempontjából. B/9 ábra (PGA, ÁGP ábrák inflációs ábrák) Elméleti rendszertényező.

A helyes árazás, jövedelmezés (bérezés). B/16 ábra. Mellesleg inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az infláció. Rész-rendszertényező.

A hitelezés és magtakarítás szerteágazó problémaköre.

A lényegről azért ne feledkezzünk el.  Elméleti rendszertényező.

Előzetes gondolatok a hitelezésről és megtakarításról. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

A torz, káros hitelrendszerek. A hitelezés alapvetései. Elméleti rendszertényező.

Valóságos befektetési tanácsadás a kicsiknek (2010-ben). Elméleti rendszertényező.

A 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági (túlhitelezési) világválság kapcsán szükséges ismétlések. Elméleti rendszertényező.

A hitelezés, az eladósodás, a megtakarítás (nyugdíjrendszer). Gyakorlati rész-rendszertényező.

A pénzügyi rendszer összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező.

A világ pénzügyi rendszerének problémái, és szabályozása. Rendszertényező. PGA, ÁGP, és más ábrák.

Tartalom.

Előzetes pénzügyi elmélkedések. Tőzsde. Pénzváltás.

Tartalom:

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező.(ismétlés)                     

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező.                                                                                                                                                                                                                                 

Gondolatok a (szűken vett) pénzügyi rendszerrel kapcsolatosan. PGA, ÁGP ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                           

Össze-visszaelmélkedések a gazdaságról, pénzügyről.  PGA, ÁGP ábrák

Elméleti rendszertényező.                                                                     

Az általános alapvető gazdasági pénzügyi problémák lezárása, a konkrét pénzügyi (pénzügyi rendszer) problémák bevezetése.  A termék és pénz egyensúlytalanság vázolása. B/13/b ábra B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.                                                                                        

Pénzügyi rendszer. Összevont rendszertényező.

A tőzsdetípusú kereskedelem.  Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP, és hitelezés ábrái.                                                                                         

A pénzváltórendszer (devizakereskedelem). Rész-rendszertényező. B/6, B/6/b, B/6/c ábrák, részben B/15/a, B/15/b B/15/c. B/15/d, B/13 ábrák. Mellékesen GPA, ÁGP ábrák.                                                         

Köztes pénzügyi elmélkedések. Árazás, infláció.

Tartalom:

A feszített gazdaság, az egyenletesség elve, a pénz helyes felfogása. GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                   126. old. 

A növekedési egyensúly. A pénzegyensúly természetesen nem független a termelés (termék, munka) egyensúlytól. Elméleti rendszertényező.   

Azért a következő alapvetésekről se feledkezzünk meg. Elméleti rendszertényező.                                                                                        

Az állam kedvezményes hitelnyújtása és a pénzkibocsátás. Elméleti rendszertényező.                                                                                    

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika. Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP ábrák. Mellesleg inflációs ábrák, hitelezési ábrák.                                                                                       

A jelenlegi pénzkereskedelem lényeges folyamatai. B/5 ábra. (PGA, ÁGP, pénzváltórendszer és hitelezési ábrák.) Elméleti rendszertényező.      

A reáljövedelmek változásai, a pénzbetétel és kivonás a lakosság, ill. a nemzetgazdaság szempontjából. B/9 ábra (PGA, ÁGP ábrák inflációs ábrák) Elméleti rendszertényező.                                                            

A helyes árazás, jövedelmezés (bérezés). B/16 ábra. Mellesleg inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                   

Az infláció. Rész-rendszertényező. B/14/a, B/14/b, B/14/c, B/14/d ábrák. Mellesleg a többi ábra.                                                                         

A hitelezés és megtakarítás szerteágazó problémaköre.       

Tartalom:

Azért a lényegről ne feledkezzünk meg.  Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)                                                                                                      

Előzetes gondolatok a hitelezésről és megtakarításról. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                       

A torz, káros hitelrendszerek. A hitelezés alapvetései. Elméleti rendszertényező.                                                                               

Valóságos befektetési tanácsadás a kicsiknek (2010-ben). Elméleti rendszertényező.                                                                                       

A 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági (túlhitelezési) világválság kapcsán szükséges ismétlések. Elméleti rendszertényező. (ismétlés)                  

A hitelezés, az eladósodás, a megtakarítás (nyugdíjrendszer). Gyakorlati rész-rendszertényező. Sok ábra,  B/5/a, B/5/b, B/5/c ábrák. B/15/a, B/15/b, B/15/c, B/15/d, B/5, B/13, valamint a B/20, B/0/1, B/6/c, B/14/d, B/9, GPA, ÁGP ábrák.    (belső tartalommal rendelkezik)                                   

A pénzügyi rendszer összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező. Az összes ábra.                                                        

Rabszolgatartó rendszer 1,5%, feudalizmus 3%, klasszikus kapitalizmus 4,5%,  államkapitalizmus 5%, brezsnyevi szocializmus 5%. Jelenlegi kínai szocializmus 5,1%? Az ötven éven belül elérhető fejlettebb rendszer pénzügyi rendszer százaléka ha felsorolt feladatok, célok a normál piacgazdaság mellett megvalósulnának 7% lehet.

A világ pénzügyi rendszerének problémái, és szabályozása. Rendszertényező. PGA, ÁGP, és más ábrák.                                      448. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus, 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1%, jelenlegi államkapitalizmus 1,2%, brezsnyevi szocializmus 1,2%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%?,  tényleges demokrácia 2%.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Előzetes pénzügyi elmélkedések. Tőzsde. Pénzváltás.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező.(ismétlés)                 

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező.                                                                                                                

Gondolatok a (szűken vett) pénzügyi rendszerrel kapcsolatosan. PGA, ÁGP ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                       

Össze-visszaelmélkedések a gazdaságról, pénzügyről.  PGA, ÁGP ábrák.

Elméleti rendszertényező.                                                                        

Az általános alapvető gazdasági pénzügyi problémák lezárása, a konkrét pénzügyi (pénzügyi rendszer) problémák bevezetése.  A termék és pénz egyensúlytalanság vázolása. B/13/b ábra B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.                                                                                       

Pénzügyi rendszer. Összevont rendszertényező. 

A tőzsdetípusú kereskedelem.  Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP, és hitelezés ábrái.                                                                                        

A pénzváltórendszer (devizakereskedelem). Rész-rendszertényező. B/6, B/6/b, B/6/c ábrák, részben B/15/a, B/15/b B/15/c. B/15/d, B/13 ábrák. Mellékesen GPA, ÁGP ábrák.                                                               

(első fejezet)

Több helyen ismételt fejezet.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya. 

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás.

(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak. 

A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.) 

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában.  Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt, állami gazdaság problémaköreivel.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.

Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.

Jó látható hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek.

E tanulmányrész elsősorban ezzel foglalkozik:

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.) 

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

Ismétlés.

A gazdaság, gazdasági rendszer, és a pénzügy, pénzügyi rendszer alapvető összefüggései.

Szerintem mindkét megállapítás igaz:

Az első megállapítás: a gazdasági rendszer egyben pénzügyi rendszer is. A termelést, szolgáltatást, fogyasztást csak a pénzzel együtt lehet vizsgálni.

A második megállapítás: bár a gazdasági rendszer és a pénzügyi rendszer erősen összefügg, azért két különböző rendszerről van szó.

Tehát a gazdaság, melynek lényege a termelés, szolgáltatás munka, nem vizsgálható teljesen pénz nélkül, de azért lehetséges olyan vizsgálati törekvés  melyben e kettőt egymástól a lehetőség szerint elválasztva vizsgálja. Mert azért mindkettőnek vannak saját vonatkozásai. És lehetséges olyan vizsgálati törekvés, hogy e kettő ne legyen szétválasztva.

A magam részéről minkét vizsgálati törekvésnek megpróbálok eleget tenni.

A gazdaságot (termelést, szolgáltatást, munkát), valamint a pénzt, pénzügyet egymástól a lehetőség szerint elválasztva lehetőleg külön is vizsgálom. Illetve a gazdaságot (termelést, szolgáltatást, munkát), valamint a pénzt, pénzügyet egymással összefüggésben is vizsgálom. Lehet erre azt mondani, hogy ez zavaros, de szerintem ez az egyetlen objektív vizsgálat. Ugyanis, ha két különböző problémakörnek kezelik akkor nagy valószínűséggel mindkét vizsgálat hiányos torz lesz. És hiányos torz lesz a vizsgálat akkor is  ha nincs semmilyen szétválasztás.

Az összefüggések több ábrán megjelennek, vannak pl a termék, szolgáltatás munka tartályok, ill. áramlások, és vannak a pénztartályok és áramlások melyek rendszerint körforgások. De ezek a tartályok áramlások összefüggnek.

Egy másik összefüggés pl. a túltermelés, alulfogyasztás, túlfogyasztás, alultermelés, melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.

Megint más összefüggés pl. a pénzügyi válságok (infláció, túlhitelezés, stb.) és a gazdasági válságok összefüggése. Lehetne még sorolni és más tanulmányrészekben elsősorban a pénzügyről szóló tanulmányrészekben, ki is térek ezekre.

A sok összefüggés közül itt csak a B/2 ábrán szereplő összefüggést szeretném kiemelni.

Ez pedig arról szól, hogy a hatalmi, vagyoni jellegű állam, ill. vezetés mellett szinte biztosan kapzsiságdeterminált piacgazdaság jön létre és emellett szinte biztosan pénzügyi spekulációra épülő, pénzügy jön létre. Tehát ez a három egymást generálja. (Vagy, mint a brezsnyevi szocializmusban, a hatalmi jellegű vezetés mellett nem jön létre érdemi piacgazdaság és a pénzügy is torz lesz.)

Ugyanakkor az ellenpólusok is egymást generálják. Az összehangoló, szakmai (tudományos) népérdekű, demokratikus vezetés mellett normális tisztességes piacgazdaság, és a pénzügyi spekulációt tiltó, pénzügy jön létre.

E tanulmányrészben inkább ez a megállapítás érvényesül: gazdaság, gazdasági rendszer egyben pénzügy, pénzügyi rendszer is.

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező. 

A gazdaság (termelés-fogyasztás) feladata az arányos szükséglet-kielégítés, a szélesen vett életszínvonal-emelés, a hasznos testet, lelket építő termékek, szolgáltatások előállítása.

A pénz talán két legfontosabb vonatkozása. A pénz, termelés a termékek szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás, igazolás.  A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Ezen kívül a pénznek sok vonatkozása van. Pl. a pénz tette, teszi lehetővé a magasabb színtű munkamegosztást. Pl. a pénz egy megtakarítási eszköz. Vagyontartó eszköz. Beruházási eszköz, stb..

A pénz a termelés, termékek, szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

Csakhogy ennek legalább 500 fontosabb további vonatkozása van. Legalább 500 olyan jelentősebb vonatkozást lehet felsorolni, amely miatt ez a mérőeszköz eltorzul, vagyis a pénz nem teljesíti a legfontosabb feladatát. Természetesen a legfontosabb torzulás az aránytalan és igazságtalan jövedelmi, vagyoni hierarchia de ez is túl általános. Az 500 vonatkozás némelyikéről (elég sokról) szól ez a tanulmány, és tanulmányrész. Ezért ezekről itt nem beszélek részletesebben.

Viszont a másik fontos vonatkozásáról, mely persze összefügg az előzővel, viszonylag kevesebb szó esik ezért itt inkább erről lesz szó.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás.  A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Elvileg joga van, csakhogy gyakorlatilag azért ez nem egészen így van.

A kijelölés egyik módja a fogyasztás, vagyis amit vásárló vásárol, azt kell termelni. Csakhogy nemcsak a kereslet határozza meg a termelést, de kínálat is meghatározza a keresletet, a fogyasztást. Illetve, a pénzzel rendelkező termelő, illetve a termelési pénzzel (tőkével) rendelkező önmagában is meghatározza a termelést, a kínálatot és a fogyasztást.  

A kínálatot pedig jelentős részt eldöntik a politikusok, akik az állam termelését szolgáltatását határozzák meg. És jelentős részt eldönti bankszektor ill. a nagytőke, mely azon keresztül dönt, hogy kinek mire ad hitelt. Tehát a pénzzel rendelkező kisember döntése jelentős részt lecsökken, mert a pénzének egy részét adóba fizeti, és ott más a politikusok döntenek. A másik részét pedig szinte kötelezően a bankban tartja és ott már bankárok, pénzemberek, stb. döntenek, hogy ezt a pénzt kiknek hitelezik ki. A kisemberek döntése tehát a közvetlen vásárlásra korlátozódik, amely viszonylag kisebb része az összes döntésnek. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a gazdag emberek, a fogyasztásukon keresztül is jelentős részben eldöntik a termelést.

Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy ez rendben van, hiszen a kisember nem szakértő, vagyis döntsenek a szakértők. Ugyanakkor ez még sincs rendben, mert a politikusok és a pénzemberek (magánbankok) sem szakértők (jelenleg csak részben jelenik meg a szakértelmük) ill. nem olyan szakértők, akik a nép és a nemzetgazdaság érdeke szerint döntenek.

Mindennek szintén van vagy 300 jelentős vonatkozása, összefüggve az előző problémakörrel. Ezek is nagyjából megjelennek a tanulmányban.

Azt mégis ki lehet jelenteni, hogy döntsenek szakértők, termelésen, a kínálaton keresztül – elv, akkor lesz rendben, ha ezek a szakértők (politikusok, magán-pénzemberek, stb.) olyan szakértők lesznek, akik a nép, a nemzetgazdaság érdeke (hosszabb távú érdeke) szerint szakértnek. Illetve, ha rá lesznek kényszerítve, hogy népérdekű szakértők legyenek. De ha az igazi népérdekű, nemzetgazdaság-érdekű szakértelem létrejön ill., álmodozás nélkül erősödik, akkor is nagyobb döntést kell adni az egyszerű kisembereknek a termelés (termelés és szolgáltatás) struktúrájának eldöntésében. Ennek megint van vagy 100 vonatkozása. Vannak gazdasági vonatkozásai, jövedelmi vonatkozásai és vannak politikai, hatalmi, ill. demokrácia vonatkozásai.

A kedvenc példámmal folytatnám, miszerint leszáll az ufó, és az alábbiakat tapasztalja kis zöld, ámde okos lény.

Azt tapasztalja, hogy folyóparton rengeteg munkás és sok mérnök ácsorog (a tervrajzok is készen vannak) és sok anyag és gép is van, de azért nem kezdenek a hídépítéshez, mert nincs pénz. Bár a munkásokat ki kell fizetni, de ha nem fizetik ki, akkor is ugyanúgy nyomorognak, mintha nem dolgoznának. Akár munkások saját maguk is megtermelhetnék a munkájukhoz szükséges élelmiszert.

Máskor pedig kvázi nekiállnak a hídépítésnek, bár nincs munkás, mérnök, tervrajz, nincsenek anyagok gépek, de kvázi nekiállnak, mert van pénz. A kis zöld lény természetesen bolondnak nézi az embereket és hazamegy.

Lényegében, ehhez hasonló esetek gyakoriak, sőt általánosak. Tulajdonképpen az történik, hogy a pénz elszakad a termeléstől, a termelés lehetőségeitől, és ez már a közfelfogás (a társadalomtudomány és politika) része lett.

Természetesen az első kérdés, amit fel kell tenni: van e értelme a híd megépítésének vagyis népérdek és nemzetgazdaság szempontjából hasznos termék, munka jön létre. A példázatba szereplő híd hasznos, minden szempontból hasznos, és még a termelés feltételei is megvannak, mégsem jön létre a munka. Sajnos ez is általános.

De itt ki kell térni a pénz azon szerepére, hogy az, többek között nem más, mint a termelést eldöntő igazolás. Vagyis ha nem érkezik meg a pénz, akkor az, azt jelenti, hogy az okosok, a pénztulajdonosok nem adnak felhatalmazást a híd felépítésére. Ez így rendben is lenne, de az első részben éppen azt fejtegettem, hogy az okosok, nem is annyira okosok, illetve a saját szempontjukból okosok, de nem a közgazdaság szempontjából azok.

Tehát két egymást fogva tartó tényező (negatív irányú kölcsönhatás) van itt: a pénz és gazdaság helytelen felfogása, ismerete, és a pénztulajdonosok népérdekűségének és nemzetgazdaság-érdekűségének hiánya. Amely negatív irányú kölcsönhatás miatt szinte lehetetlen a normális gazdaság kialakítása.

A pénz és gazdaság helyes ismerete szintén legalább 500 fontos vonatkozást tartalmaz.  Ha összeszámoljuk a vonatkozásokat, akkor kb. 1300 fontos vonatkozás van, aminek jelentős része éppen az alapok torzulása ill. ismerethiánya miatt eltorzult. A végeredmény, hogy hasznos termelések, munkák nem jönnek létre, ugyanakkor haszontalan, káros termelések, munkák létrejönnek.

Egy kis ismétlés. 

És végül ki kell térni a pénzpiacra ahol döntően jellemzően a pénz-hitelkeresők és a pénz-hitelkínálók (sajnos nem az előállítók, hanem a közvetítők) állnak szemben. A hitelnek van vagy ezer, tízezer fajtája de lényegében mindegyik hitel. Végső soron a devizavásárlást is felfoghatjuk egyféle hitelnyújtásnak. Tehát a pénzpiac akár egy normális piac is lehetne, de legalább 10-szer trükkösebb, torzítottabb, mint pl. az árupiac. Pedig már az árupiac sem teljesen oké.

Néhány megállapítás:

A bankrendszer szoros kapcsolatban van a nagytőkével ezért helyes megnevezés, talán ez lenne: bank és nagyhitelezői rendszer - ez a pénzrendszer. Vagy bank és nagytőke rendszer - ez a pénzrendszer. Mivel a jelenlegi pénzpiacot nem nevezhetjük piacnak, ezért helyesebb, ha pénzrendszernek nevezzük.

A pénz nem termék, termelőeszköz, nem munka. A pénz csak a termék, termelőeszköz, munka - jelzése, okirata, szimbolikus megjelenítése, ideiglenes pótléka. A fogyasztó a pénz által igazolja, hogy ő dolgozott és ezért fogyaszthat, tehát valóságos munka ott van, legalábbis ott kellene lennie. 

Pl. van kettő lovunk az kettő valóságos lóerő, ha pedig  leírjuk egy papírra, hogy 2Le, vagy megmutatjuk a lovak fényképét, az nem  azonos a kettő lóval. Még akkor sem azonos, ha a fénykép alapján kötünk üzletet, pl., adjuk el a lovainkat. Előbb-utóbb azért a lovat is oda kell adnunk.

(Ha pénzt adunk bérbe, az nem ugyanaz mintha terméket, termelőeszközt adnánk bérbe, már azért sem, mert az utóbbival, sokkal több munka van.)

Hiába magas a hitelnyújtás iránti kereslet, ez kínálattal vezérelte kereslet.

Ezek után a pénzhitel ára (azaz a hitelkamat nagysága, ha nincs kezelési díj, stb.). Kölcsönadnak, tehát visszakérik. Egyfelől mindenki, a hitelező is jogosan várhatja el, hogy a pénze nem inflálódjon. Másrészt a hitelnek van egy „vissza nem kapási” kockázata, a kockázat összege pedig arról szól, hogy átlagosan a hitelezők a pénzüknél maradnak. De ez kétségkívül egy felárat jelent. Továbbá igen kevés felárral azt is honorálni lehet, hogy a hitelnyújtó, (a megtakarító) lemond az azonnali fogyasztásáról. (Munka nélkül nem lehet keresni, fogyasztani.) Továbbá a hitelközvetítőnek azért van némi munkája, amit meg kell fizetni. Mondjuk mindez az infláción felül 3%.

Több okból kell vigyázni az optimális hitelforgalom határaira, nagy baj van, ha átlépik.

1. Egyrészt a hitel nem más, mint egy kifordított munka-fogyasztás sorrend. A normál sorrend: munka (termelés) - ezt megfizetik és jöhet a fogyasztás. A hitel sorrend pedig: pénz, fogyasztás és ezután jön a munka (termelés). Több okból a normál sorrend sokkal jobb, mint a kifordított.

2. Másrészt a normál hitelezés, az önhitelezés, azaz megtakarítás, és a megtakarítás későbbi felhasználása. Az önhitelezés több okból, sokkal jobb, mint az idegen hitelezés.

3. Harmadrészt, a túlhitelezéssel lehet legkönnyebben túltermelési válságot kialakítani. És eladósodást, adósságcsapdát létrehozni.

Mindezekkel együtt szükség van hitelre, csak nagyon vigyázni kell az optimális határ betartására, amely határt viszont a jelen rendszerbe állandóan jelentősen átlépik, túlhitelezés van. Ez pedig egy sereg bajt okoz.

A hitelpiacon az optimális termékstruktúrához képest állandó túlkínálat és túlkereset, van. Lehet, hogy kínálat és kereslet egymáshoz képest sokszor egyensúlyban van, ez azonban csak egy része az egyensúlynak, mert mindkettő az optimális struktúra (értékrend, termékstruktúra) felett van.

A következő baj-csokor a pénzpiaci manipulációkhoz kötődik, legalább 10-szer trükkösebb torzítottabb piac, mint pl. az árupiac, pedig az sem nevezhető normális piacnak.

Mi baj van a jelen rendszerben, a pénzpiaccal, pl. az árupiachoz képest.

1. Ezen piacon a hitel-előállítók (lényegében a kis-megtakarítók, kisemberek sokasága) nem jelennek meg nyíltan csak a hitelközvetítők (a bankok, pénzintézetek, sőt bank és nagyhitelező rendszerről van szó igazából) jelennek meg. (Az árupiacon azért megjelenhetnek az előállítók, a kicsik is, akár önállóan is.)

2. A hitelkínáló hitelközvetítők, a hitel-előállítók megkérdezése nélkül kereskednek az ő pénzükkel (munkájukkal, termékükkel). Sőt kötelezően be vannak terelve a piacra, hiszen a bank minden benne levő pénzzel, kereskedik, és manapság már a fizetéseket is bankon keresztül kapják meg az emberek.

3. Sőt a hitelközvetítők olyan pénzzel is kereskednek, ami nincs is. (Olyan áruval nem lehet kereskedni, ami nincs.)

4. A hitelközvetítők állandó monopolhelyzetben vannak. Illetve szinte állandó árkarterről beszélhetünk. (Az árupiacon azért nincsenek állandó monopolhelyzetek.)

5. A pénzpiacon szinte minden pénzpapírban ott van a viszonylagos többségi tulajdon (a másik oldalon kicsik vannak). És arról már szó volt, mennyi trükközési lehetőség lehet ebben.

6. A pénzpiacon döntően tőzsdetípusú kereskedés folyik, a tőzsdetípusú kereskedés önmagában is egy torzított kereskedés (duplakörös kereskedés) torzítja az árakat, a forgalmat, a keresletet és kínálatot. (Az árupiacon azért nem folyik döntően tőzsdetípusú kereskedés)

Az árupiacon akkor adhatsz el, ha van vevő, a tőzsdetípusú kereskedésben, a pénzpiacon eladhatnak (elsősorban a nagyok tudnak ezzel spekulálni) úgy is, hogy nincs vevő.

A pénzpiacot fel lehet bontani kettő katyvaszos kereskedésre, kínálati katyvaszos kereskedésre és közvetítői-keresleti katyvaszos kereskedésre, az árupiaccal ezt általában nem lehet megtenni.

7. A hitelpiacon az optimális termékstruktúrához képest állandó túlkínálat és túlkereset, van. Lehet, hogy kínálat és kereslet egymáshoz képest sokszor egyensúlyban van, ez azonban csak egy része az egyensúlynak, mert mindkettő az optimális struktúra (értékrend, termékstruktúra) felett van.

8. A pénzpiacon lehet a legkönnyebben, a legnagyobb munka nélküli jövedelmekhez jutni.

9. A pénzpiacon van a legzavarosabb döntéshozó mechanizmus, ez a piac a legkevésbé átlátható.

10. A bonyolult szerződéseket, és a sok éves következményeket nehezebb átlátni, mint pl. egy árucikket megvásárolni.

És talán még lehetne sorolni. Hasonlítsuk össze mindezt a piacgazdaság, versenygazdaság feltételeivel. Így nem jöhet létre a kínálók, az előállítok, és a fogyasztók, a hitelkeresők szabad választása.

11. Az árupiacon szerencsére nem lehet nagytömegű árut percek alatt ide-oda mozgatni, és nem lehet árakat percek alatt rángatni, de a pénzpiacon percek alatt hatalmas pénzeket lehet ide-oda mozgatni, az árfolyamokat percek alatt lehet rángatni.

Szóval a pénzpiaccal kapcsolatosan semmiképpen sem használhatók a piacgazdaság, a versenygazdaság, a piactörvények, stb. kifejezések. A pénzpiac alapos átalakítására van szükség, hogy valóságos piacról, piacgazdaságról, versenygazdaságról beszéljünk.

Gondolatok a (szűken vett) pénzügyi rendszerrel kapcsolatosan. PGA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező. 

E fejezetben és következőben az alapvető pénzügyi folyamatokról, jelenségekről, stb. lesz szó. Ugyanakkor erről egy meglehetősen hosszú tanulmányrész szól.  Ez azt jelenti, hogy e fejezet, és a következő csak kiegészítés. És azt is jelenti érdemes az említett tanulmányrészt átnézegetni. 

Kénytelen voltam a „szűken vett” kifejezést betoldani, hiszen megint beleütközünk a kategorizálás, az elmosódott határvonalak problémájába.

Az előzőkben szó volt a termék és pénz összefüggéseiről, az adózásról, a költségvetésről, bizonyos pénzügyi arányokról - lényegében ezek is a pénzügy, a pénzügyi rendszer részei. A bővebben vett pénzügy részei. A gazdaság és pénzügy tehát szétválaszthatatlan, ahogy pénz közös áramlása, tartálya sem választható szét a közös termék tartálytól a termékek áramlásától.

A gazdasági és pénzügyi irányítás is szinte szétválaszthatatlan. A pénzügyminiszter a kormány része, a kormány pedig az egész rendszert, államot irányítja. Ugyanez mondható el a parlamentre. Igaz, hogy a pénzügyi irányítást szétválasztják fiskális (adó, költségvetés, stb.) és monetáris (jegybank, árfolyam, kamat, stb.) irányításra, de nyilvánvaló, hogy itt igen szoros, sokszálú az összefüggés. Szétválasztásra, kategorizálásra azonban szükség van. Az én szétválasztásom, kategorizálásom nem azonos jelenlegivel, bár némi hasonlóság azért van. Én rendszertényezők szerint választom szét az elméleti és gyakorlati problémaköröket, és ezekből vezetem le az alapvető és középszintű gyakorlati feladatokat.  Ezek (elméleti problémakörök, gyakorlati feladatok) jelölik ki az irányítási egységeket, az irányítási testületeket. Ezek nem azonosak (sem feladatbélileg, sem működésileg), csak némileg hasonlóak, a jelenlegi irányítási egységekkel.

Mint azt már többször több módon kifejtettem, e tanulmány célja nem a meglevő rendszer pontos feltérképezése. E tanulmány célja, a jelenlegi rendszer alapvető hibáinak feltárása, és ebből kiindulva egy másik, egy jobb alternatíva felvázolása. 

A pénzügyi irányítás.

Azzal kezdeném, hogy eddig független tudományos demokratikus testületekről beszéltem, illetve azok szükségességéről. Erre lehet mondani: hát jelenleg is vannak, kérem független tudományos demokratikus testületek, mint pl. a nemzeti bank, mint az ügyészség, mint a bíróság, mint az állami számvevőszék, mint az alkotmánybíróság és még lehetne sorolni. Egyrészt én ezeknél jóval több testületről beszélek. Nemcsak többről van szó, de másról is. Az én testületeim a központi vezetéstől, a parlamenttől, a pártoktól függetlenebbek viszont a néptől sokkal függőbbek lennének. A jelenlegiek, mint azt gyakorlat (kinevezés, leváltás, költségvetés, jogkör, stb.) nem függetlenek a pártoktól. A részletekbe nem szeretnék belemenni, mert erről több rendszertényező fog szólni. Azért az lényeges, hogy az én testületeim önálló döntéshozása nem lesz nagyobb, sőt valamivel kisebb lesz mint a fenti testületeké. Az általam elképzelt pl. a pénzügyekért és monetáris döntésekért felelős testület, javasolhat egy döntést, amit egy közös demokratikus (lehetőség szerint a népet, és a tudósokat is bevonó) döntés hagyhat jóvá. Az én elképzelésem szerint, pl., nem döntheti el egy szűk csoport, akárhogy is nevezik őket, hogy az alapkamatot megemeli 3%-kal.

A jelenlegi rendszerben viszont elég furcsa egy ilyen testület un. önállósága. A parlamentáris rendszer arról szól, hogy a lényeges döntéseket egy több százas plénum döntse el. Ha kijelölünk, sok pl. a nemzeti bankhoz hasonló, un. önálló testületet, akkor a közös ügyek nagyobb részét nem a parlament fogja eldönteni. A lényeg az, hogy jelenlegi rendszerben, a jelenlegi feltételek mellett a testületek sokasodása, a hatáskör bővülése nem feltétlen demokratizálódás.  Az általam elképzelt rendszerben viszont az lenne. Abban a rendszerben egy sereg garancia gondoskodik majd arról, hogy a független tudományos demokratikus testületek ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal. Ilyen garanciák pl.: a testület döntéseinek sokkal szigorúbb törvényi szabályozása, pl. törvény, tiltaná az egyszeri 1%-nál nagyobb alapkamat-emelést. A kinevezés és leváltás is más rendszerben folyna. Pl. az idő előtti leváltás is lehetséges lenne. Továbbá, népi ill. az intézményi demokrácia lesz. Azon döntések sokasodnak majd, amit csak közösen, (önállóan nem) lehet eldönteni. És még lehetne folytatnia garanciákat.

Ugyanakkor az általam elképzelt döntéshozó, intézményi rendszer jobban (egyenletesebben, kisebb részekre) osztaná szét az irányítást, mint a jelenlegi. Minderről bővebben a döntéshozó mechanizmus fejezeteiben beszélek.

A jelenlegi rendszerben viszont fel kell tenni a kérdést: miből gondoljuk, hogy pl. a nemzeti bank vezetése becsületesebb, okosabb, mint a kormány, vagy mint a parlament?

A későbbiekben sokféle zavarosságról beszélek, ami az irányítási rendszert illeti. Kétségtelenül ez is egy zavarosság. Az állam egy részét a parlament és a kormány közvetlenül irányítja (már ezek szerepe, feladata is zavaros), más részeibe pedig csak közvetett beleszólása van. Nem logikus. Miért pont e részek különböznek?  Tudom, hogy a szakemberek erre rögtön vágják a választ. A sokat beszélő, de semmitmondó válaszoknál emelkedjünk magasabb szintre. Mindennél, még a jelenlegi rendszernél is van magasabb szint. Felül kell emelkedni, és magasabbról kell a dolgokat szemlélni.

Miért nem a történelemből indulok ki?

Felmerült bennem az a szándék hogy írok olyan fejezeteket, mint pl. a pénz vázlatos történelme, az innováció vázlatos történelme és még lehetne folytatni a sort. A pénz vázlatos történelmébe bele is fogtam, de rájöttem, hogy nem jó az ötlet. Egyrészt azért nem jó az ötlet, mert a sűrített összefoglalásba csak olyan kivonatolt, elnagyolt történelem fér bele, ami nemcsak pontatlan, de érthetetlen is. Egyébként elismerem a történelmi értékelések is ilyen elnagyolt pontatlan és érthetetlen részek, bizonyos szempontból. Erre csak azt tudom mondani, hogy jó lenne, ha mindenki sok történelmet olvasna. Ugyanakkor az események elolvasása még nem jelent megértést. Hiába nézzünk végig pl. egy bonyolult és érdekes kísérletet, ha nincs értelmezés és összefoglalás.

Volt azonban ennél egy nyomósabb okom is, mégpedig az, hogy ez a tanulmány nem a történelemről szól. Így is mondhatom: nem történelmi felfogásból vizsgálja a társadalmat.

Egy hasonlattal szeretném megvilágítani az elmondottakat. X orvos elé kerül egy páciens. X orvos megvizsgálja a pácienst és megállapítja, hogy nincs minden rendben. Ekkor X orvos azon kezd el gondolkodni, hogy a feltárt rendellenességek hogyan alakulhattak ki. Tehát nem a hibát akarja feltárni, hanem a hiba kialakulásának folyamatát.  Talán azért, mert azt gondolja, ha ezt feltárja, akkor képes csak a beteget meggyógyítani. Ebben a felfogásban van némi igazság, de csak némi. Egyrészt nem biztos, hogy a pontos kialakulással már meg is fejti a gyógymódot.  Másrészt, amíg a kialakuláson gondolkodik, addig a beteg állapota romolhat, esetleg meg is hallhat. Jöhet egy válság-láncreakció és kész. Harmadrészt, a tanulmányozás közben az orvos furcsa következtetésekre juthat. Egyrészt rájöhet, hogy a kialakulás szükségszerű volt, tehát tulajdonképpen nincs is probléma.  Pl. egy korosodó páciensnél, arra következtetésre juthat, hogy a rendellenesség egy természetes állapot nem szükséges semmit sem tenni. Kétségtelen minél inkább ismerjük a történelmet, annál inkább az a benyomásunk alakulhat ki, hogy ennek így kellett történnie, nem is történhetett volna másképpen. Ugyanakkor valószínűleg helytelenül alakul ki ez a benyomásunk.

Y orvos viszont arra koncentrál, hogy feltárt rendellenességeket pontosítsa, és azokat meggyógyítsa. Y orvos tehát nem múltra koncentrál elsősorban, hanem a jelenre és jövőre. Y orvosnak jóval nagyobb az esélye, hogy valamilyen hasznosat tegyen a páciens érdekében. Nos én Y orvoshoz szeretnék hasonlítani és nem X orvoshoz.

Ugyanakkor azért másodlagosan mégis szükséges a történelem ismerete.  Ebben a tanulmányban is másodlagos szempontnak tekintem a történelem pontos feltárását. Esetleg elismerem: igen szükségszerű volt a rendszerek kialakulása. Igen a szükségszerűen sétáltunk bele a csapdákba és szükségszerűen idő kell, hogy abból kievickéljünk. Igen szükségszerű, hogy itt tartunk, ahol tartunk. Azt azonban nem ismerem el, hogy továbbra is szükségszerűen ezen az utón, a múlt tendenciát folytatva járhatunk csak. Mindegy, hogy a múlt szükségszerűségéről mit gondolok, az a lényeg, amit a jelen és jövő szükségszerűségéről gondolok.

A gazdaság történetében számos olyan jelenség, történés, folyamat van, ami jelenleg már nem aktuális, de az akkori események megértéséhez szükséges. Továbbá szükséges ahhoz is, hogy rájöjjünk miként alakult ki a jelenlegi gazdaság. Ez is egyféle elemzés, de ekkor még a jövő feladatairól nem beszéltem. Sajnos a sűrített összefoglalásba ez fajta elemzés nem fér bele. A kiindulási pont: ami most általában van, ezt akarom elemezni elsősorban. 

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét) azért is logikus és szervezett (nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors, és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő.

Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni.  

A pénzügyi rendszer néhány általános problémája. Több ábra.

Már az előzőkből is kiderülhetett, hogy megint nem egy különálló elhatárolható egységről van szó. Az előzőkben is volt szó pénzügyi problémákról pl. a pénzkivétel fejezetben. Tulajdonképpen minden gazdasági rendszertényező kötődik a pénzügyi rendszerhez, gondoljunk pl. a költségvetésre, az adózásra és még lehetne sorolni. A jövedelem és vagyonelosztást az adózáson kívül a pénzügyi rendszer határozza meg leginkább, mivel a munka nélkül szerzett jövedelmek legnagyobb mértékben itt realizálódnak.

Több ábrából is kiderül, hogy a vagyoni hatalmi jellegű vezetés a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, valamint a machinációkat, spekulációkat megengedő pénzügy rendszer egymásból következik. Ezzel szemben a független szakmai (tudományos) demokratikus vezetés a normál igazságos piacgazdaság és pénzügyi machinációkat, spekulációt tiltó, korlátozó pénzügyi rendszer, mint másik oldal, a jó, demokratikus alternatíva. Pontosabban a kalkulációt megengedő de spekulációt tiltó pénzügyi rendszer. A kalkuláció és a spekuláció között a különbség az, hogy a kalkuláció nem engedi meg a másik ember megkárosítását és korlátozza a munka nélkül szerzett jövedelmet. A jog egészen tűrhetően megkülönbözteti a csalást a hétköznapi életben. Ez sem könnyű, mégis lehetséges. A csalás: félrevezetéssel való megkárosítás haszonszerzés céljából.   Csak ezt a gyakorlatot kellene következetesen kiterjeszteni.  Kétségtelen ezek csak szavak, de amíg azt lehet olvasni a tankönyvekben, hogy a spekuláció lényegében hasznos, addig eleve nincs remény a spekuláció megszüntetésére. Persze aki azt mondja, hogy a spekuláció hasznos az csak a 20%-nyi hasznos oldalát nézi, és nem a 80%-os károkozását. Az első lépés az lenne, hogy elismerjék a spekuláció káros voltát, és ezután következhetne, a nem könnyű, gyakorlati megoldás. Mint mondtam az első lépésig sem jutottunk el.

A kapzsiságdeterminált piacgazdaság pénzügyi folyamatai.

A termékek és pénzek mozgásáról, ezek összefüggéseiről már egy korábbi fejezetben szó volt. Most ezt folytatnám, egészíteném ki.

A közös hálózat a közös tartályok mozgásáról van szó. Bár közös hálózat feloszlik különböző egységekre több tényező által, mégis létrejön a közös tartály jelensége. Kisebb, ill. egyéni egyensúlytalanságok nem bontják fel a közös tartályok (termék, pénz, jövedelem) egyensúlyát, de tömeges kisebb ill. nagyobb akciók felbonthatják, és ezek kihatnak mindenkire, mert mindenki tagja ennek hálózatnak. A hálózat állami ága, egy külön nagy egység.

Normális, optimális helyzetben a termék (termék, szolgáltatás, munka) tartályba termeléssel kerül be termék, ennek fokozatos egyenletes növekedésével fokozatosan egyenletesen növekszik bekerült termék. A fogyasztás ugyanilyen arányban egyenletesen fokozatosan növekszik, ezáltal a terméktartályba (az üzletek és szolgáltató cégek „polcain” található termékek) egyenletesen növekvő de viszonylag állandó mennyiség van. A pénz, jövedelemtartály tartalma normális, optimális esetben annyi, mint amennyi az igazságos hasznos munkájának megfelelő fogyasztáshoz szükséges, továbbá amennyi a cégek, az állam üzemeltetéséhez szükséges. A közös pénz, jövedelemtartály azon „kasszák” tartalmának összessége (egyének, családok, cégek, bankok állam) ahol a három hónapnál rövidebb ki és befizetésre szánt pénzeket tartják, ezért nevezhetjük ezt pénzforgalmi tartálynak is.   Továbbá mindenkinek államnak, cégeknek, egyéneknek (családoknak) van egy biztonsági tartaléka ezek takarékpénzek. Illetve a takarékpénzekben van az el nem fogyasztott, későbbi elfogyasztásra szánt jövedelmek. A takarékpénzeket használják fel részben a termelésfejlesztésre, beruházásokra. A pénz jövedelemtartály normális optimális helyzetben állandó ill. egyenletesen a termelésnövekedéssel azonos arányban növekedhet. Normális helyzetben a jövedelem és a haszonkulcs együttesen annyi amennyi a megérdemelt fogyasztáshoz elegendő ill. a cégek normális fejlesztéshez elegendő. A cégek normális fejlesztésében részt vesznek még takarékpénzek is. A pénz, jövedelem tartályban levő pénzek viszonylag állandók, egyenletesen növekvők.

A közös termék és pénztartályt még felbonthatjuk a következő nagy részekre. A lakosságot érintő tartályrésszel szemben van a dúsgazdag réteget érintő tartályrész. Az egész ország tartályaival szemben van a külföldi országok tartályai.

Én a többségi elvből kiindulva elsősorban a lakossági (lakosság 95%-a) tartályrész mozgásait tartom elsődlegesesnek.

A kapzsiságdeterminált gazdaságban sokkal erősebb mozgások tapasztalhatók, az előbb említett egyensúly sokkal gyakrabban felbomlik. Felbomlik a közös tartály szintjén és az egyéni, cégek, állami tartályok szintjén is.

A tömeges nagyarányú áremelések hatására rövid ideig a közös pénztartály egyensúlya felbomlik. A lakosságot érintő tartályrészben kevesebb pénz marad ezt én pénzkivételnek, tekintem. Ebben a tartályrészbe felborul az egyensúly. Mivel a jövedelmek nagyobb része rövid időn belül elfogyasztásra kerül, az elfogyasztás pedig pénzfizetéssel jár, a pénztartály egyensúlytalansága rövid időn belül nagyrészt megszűnik, és fellép termék tartály egyensúlytalansága. Különböző mechanizmusok miatt középtávon ez az egyensúlytalanság is csökken. Bár a pénzügyi egyensúlytalanság rövid ideig tart, de azért ez is rossz hatással van. Ráadásul, mindig újra kezdődik az egyensúlytalanság, tehát szinte folyamatos egyensúlytalanság van. Másfelől jelenleg van egy pénzmennyiség, amelyik nem kerül elfogyasztásra, de nem is takarékpénz. Ez a pénz a hitelezési rendszeren belül üresjáratban kering.    Ennek sorsa bonyolult, a részletekbe nem mennék bele. Az biztos, hogy ez a pénzrész is pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz. (2000 után az üresjáratban forgó pénzeket mindenféle ürüggyel elkezdték kihitelezni, aminek a vége a 2008-as pénzügyi (hitelválság) válság lett. Tehát a kevésbé rossz megoldás, ha már vannak munka-fedezetlen profitok, hozamok, akkor azok keringjenek üresjáratban.)

A normális optimális helyzethez képest, amikor ilyen nagyarányú áremelésekre nem kerül sor ez helyzet, rossz, káros. A pénzügyi egyensúlytalanság másik kiváltója lehet, ha hamis pénz, fedezetlen pénz kerül a pénztartályba. Erről később még szó lesz.

A normál piacgazdaság kiegyensúlyozott nyugodt. Ezzel szemben kapzsiságdeterminált piacgazdaságba jóval gyakrabban, nagyobb mértékű gyorsabb, nagyobb arányú változások, egyensúlytalanságok jönnek létre. Ez egy hektikus, kapkodó, ideges, pánikra hajlamos piacgazdaság.

Másfelől a normál piacgazdaság még az ilyen gyors változásokat is megoldja, szemben a kapzsiságdeterminált piacgazdasággal. Egyszerűbben fogalmazva: a kapzsiságdeterminált piacgazdaságban másképpen zajlanak le a folyamatok. Nézzünk erre néhány példát.

A kapzsiságdeterminált piacgazdaságban még a hasznos termelésnövekedés is okozhat problémát.

Nézzünk egy abszolút pozitív példát, mondjuk, megjelenne a piacon egy nap és vízenergiával működő autó. Tételezzük fel azt is, hogy ezt a vállalkozást nem tennék tönkre a nagy autógyárak és olajipari cégek, tömegesen tudnának ilyen autókat előállítani.  (Már a hirtelen váltás is problémákat okoz, amit megelőz a változatlanság., ill. annak hibája, ami szintén a rövid távú profitszerzésből, és a nagyvállalkozások  uralmából ered. Már jóval korábban el kellett volna kezdeni, és fokozatosan át kellett volna térni a korszerű természetkímélő energiákra.) Mivel ez a cég monopolhelyzetben lenne és a felfogás a gyors és nagy profitszerzés, ez a cég magas áron árulná az autóit. Tekintsünk el attól, hogy ez által csak igen lassan tudna elterjedni, tömegárúvá válni. Tételezzük fel, hogy az új autót sokan magas áron is megvásárolják. Ha túl magas az ár, akkor a pénzügyi egyensúly felbomlik. Az emberek egy része a takarékpénzét felhasználva vásárolna az új autóból, miáltal lecsökkenne takarékpénzek összege. Ugyanakkor az emberek vissza akarják szerezni a kiesett jövedelmüket, más fogyasztásukat és ezek egy részét tisztességtelenül szerzik vissza. A normál piacgazdaságban, döntő többségben tisztességesen, hasznos munka által, szereznék vissza a kiesett jövedelmük, fogyasztásuk.

Vagy képzeljük el, hogy megjelenik egy olyan eszköz, amelyik egy hasznos termék előállításának árát jelentősen lecsökkenti. A normál piacgazdaságban rögtön valamennyivel olcsóbban adnák ezt a terméket, nem úgy a kapzsiságdeterminált piacgazdaságban. Itt az történik, hogy a gyártó nem növeli a termelést, nem csökkenti az árakat, csak zsebrevágja a többlethasznot.

Még a hasznos terméket előállító is bezsebelhet aránytalanul nagy hasznot és ezzel végül is valakinek, valakiknek kárt okoz. Persze a termelésnövekedésnek csak elenyésző része hasznos termelésnövekedés. Ugyanezen áremelési folyamatok kialakulhatnak a haszontalan termékek vonatkozásában is (pl. az agymosó reklámok jóvoltából), ilyenkor a károsság dupla.

Általában a kapzsiságdeterminált piacgazdaság minden keresletnövekedésre áremeléssel reagál. Nem vizsgálja hogy miért történt a keresletnövekedés, nem érdekli a következmény, hanem árat emel. A keresletnövekedés pedig sok okból növekedhet. Pl., időszakosan sok pénz kerül forgalomba. Vagy egy időszakos termékhiány után újra megjelenik a termék. Ezek az áremelések mind pénzügyi egyensúly felbomláshoz vezetnek.

A normál piacgazdaságban az első reakció nem az áremelés. Másfelől az emberek vállalkozók jobban ismernék a gazdasági folyamatokat, és annak megfelelően viselkednének. Mondjuk egy kereskedő, megvárná hogy a keresletnövekedés tartós, vagy csak időszakos. Ha tartós, akkor, arra biztatná a gyártót, hogy gyártson többet. Egyébként gyártónak is ez lenne az első reakciója és nem az áremelés. A többlettermelés, a nagyobb forgalom is hoz hasznot csak nem akkorát, mint az áremelés. Igaz, ez haszon rövid távú, de ez a kapzsiságdeterminált szereplőket nem zavarja.

Továbbá, ha tartós a keresletnövekedés, akkor arányosan leépítené a legrosszabb, legkevésbé hasznos termékeket. Így nem borulna fel az egyensúly, nagyobb lenne termelésnövekedés és a kereslet szelekciója is működne.

Ezek a folyamatok (normál piacgazdaság folyamatai) a kapzsiságdeterminált piacgazdaságban is végbemennek, csak amíg nagy nehezen végbemennek, addig egy sereg veszteség egy sereg egyensúlytalanság alakul ki.

A jelenlegi közgazdaságtan egyik nagy hibája, hogy a lélektani tényezőknek, a felfogásoknak nem tulajdonit kellő jelentőséget.  Abból indul ki, hogy az emberek nem változtathatók meg, nem javíthatók meg. Ugyanakkor túlságosan is idealizálja az embereket, pontosabban abból a felfogásból indul ki, hogy az emberek a lehetőségéhez képest leginkább becsületesek. Visszatérek oda, hogy még a tankönyv szerint is a spekuláció hasznos. Abban igazuk van, hogy a szereplők többsége racionális és becsületes lenne, ha az lehetne. Csakhogy nem tud az lenni. A folyamat a következő: a gazdasági szereplők kisebb része mondjuk 20%-a csak, aki eredendően nem racionális, nem becsületes és nem mérsékletes. A gazdasági és pénzügyi rendszer (a kapzsiságdeterminált piacgazdaság részbe a rossz rendszer hibája) viszont, azt okozza, hogy aki racionális, becsületes és mérsékletes, az lemarad, porul jár. Erre a többség kénytelen irracionális, becstelen és kapzsi lenni. Tehát a jelenlegi gazdaságban a többség nem racionális becsületes és mérsékletes. Ha viszont abból indulnak ki, hogy mindenki a lehető legbecsületesebb, a rendszer pedig szinte tökéletes, akkor ez a helyzet soha nem változik meg.

A hivatalos tudomány egy olyan gazdaságban gondolkodik, amelyik ennél nem lehet becsületesebb. Hallott már valaki arról, hogy maguk az országok is pénzügyi machinációkkal kibabrálhatnak egy másik országgal? Márpedig ez valóságos veszély és a történelemben sem éppen ritka jelenség. Miért gondoljuk, hogy egy ország, amelyik képes egy másik országot leigázni annak lakóit legyilkolni, éppen a pénzügyi machinációktól riad vissza?

Pl. egy ország, minden nehézség nélkül, készíthet tökéletes hamis pénzt. Egy ország manipulálhat könyvelésével. Mi van, ha egy ország tökéletes hamisítványt előállítva, nagy tételben vásárol egy másik országtól? Hatalmas bevételhez jut, úgy hogy közben hatalmas károkat okoz. Mi van, ha ezt nem egy ország teszi meg, hanem egy dúsgazdag ember vagy cég. Ezeknek, a hamisításoknak jó, ha csak az egytizede derült, derül ki.

Néhány alapelv, alapfolyamat, alapegyensúly.

Ez egy ismételt fejezet.

Miközben részletkérdésekkel, tizedszázalékokkal bíbelődünk, ne felejtsük el megfogalmazni a minden fejezet elejére betehető alapigazságokat.

Minden pénzügyi egyensúlytalanság (eladósodás, infláció, devizaárfolyam-probléma, stb.) termeléscsökkenéssel jár. (Az átárazás, az igazságtalanság, aránytalanság, munkamotiváció-csökkenés, pazarló fogyasztás, termelés, spekulációs munkaenergia, és annak kivédése, stb. miatt.)

Minden pénzügyi egyensúlytalanság (eladósodás, infláció, devizaárfolyam-probléma, stb.) a gazdagoknak, nagytőkéseknek, pénztőkének, spekulálóknak kedvez (a termeléscsökkenés miatt kevésbé), szegényeket, az átlagos dolgozókat károsítja (a termeléscsökkenés miatt erősebben), tehát növeli az igazságtalan aránytalan különbségeket.

Hosszabb távon, fogyasztásnövekedés (életszínvonal-növekedés) csak a saját termelésből, munkából (szellemi, szakmunka, fizikai munka), és ötletességből eredhet, közvetlenül, vagy igazságos csere által.

Minden gazdasági (és társadalmi) program, vita előtt tisztázni kell, a programalkotó államfelfogását (állam nagysága, szerepe), az emberek közötti különbségekről alkotott felfogását, a nagytőke és a spekulációról alkotott felfogását (nagytőke nagysága szerepe) és a demokrácia felfogását.  Értelmetlenek és rosszak azok a programok, viták, amelyekben ezek nincsenek tisztázva. A programok kiválasztása után pedig a programalkotó felfogása lesz a nép, a nemzet felfogása.

Minden program, vita előtt tisztázni kell a jelenlegi helyzetet, jelenleg hogy állunk, többek között az adatok, mutatók szerint. E nélkül minden program, vita rossz értelmetlen.

Az állam fontos, talán a legfontosabb szükségleteket elégíti ki, ezért az állami termelés, szolgáltatás gazdaság elengedhetetlen része.

A nyugdíjrendszer arról szól, hogy mindenki visszakapja reálértékben a megtakarítását (pénz, munka, fogyasztás).

A szociális rendszer arról szól, hogy a rendszer által generált, hatalmas igazságtalan különbségeket részben kiegyenlíti. Továbbá arról szól, hogy a természet igazságtalanságait (pl. betegség, baleset, gyengébb képesség, stb.) részben kiegyenlíti. 

Megjegyzések az alapelvekhez.

Az említett termeléscsökkenés okai. Csökkenő munkakedv, munkalehetőség, pazarló fogyasztás, termelés. Átárazás, igazságtalanság, tisztességtelenség. A tisztességtelenségre, a spekulációra fordított munkaenergia. Stb.  

El lehet venni erővel, csellel, más emberektől, népektől, vagy akár természettől, javakat, fogyasztást, munkát, pénzt, stb.. Akitől elvesszük, porul jár. Akár mi is kerülhetünk a kifosztottak közé. Az elvétel nem erősíti, hanem gyengíti a termeléshez szükséges tulajdonságokat, ha megszűnik az elvétel, akkor az elvevő padlót fog. Ha sokan az elvételre állnak be, akkor körbeforog az elvétel. Illetve nem lesz mit elvenni, mert összességében is csökken a termelés.

A jól elvégezett munka, a hasznos, jó alkotás, a tudományos felfedezés olyan örömök, amelyek nélkül nincs teljes boldogság.

Az igazságérzet kielégületlensége olyan kellemetlen érzéseket okoz (bánat, düh), amely lehetetlenné teszi a teljes boldogságot.

Miért kell a részletkérdésekkel, tizedszázalékokkal bíbelődni?

Ez már annak a bizonyításnak a része, hogy a jelenlegi rendszer, helyzet nem jó, illetve, hogy van ennél jobb.

A gazdasági, pénzügyi egyensúly modellje.

Képzeljünk el egy olyan ingaórát, amelynek legalább tíz ingája van. Egyensúly, ha minden inga kis kilengéssel egyenletesen mozog. Előfordulhat, hogy egy vagy több inga erősebben leng ki, egy ideig (középtáv), reszketve a kilengett állapotba marad. De ezután a másik oldalon teszi ugyanezt. Vagy miközben az egyik (vagy több inga) inga egyensúlytalanságban van aközben egy másik inga (vagy több inga) az ellenkező oldalon kerül egyensúlytalanságba.  Hosszabb távon minden mindig egyensúlyba kerül. Mégis az állandó kis kilengéses állapotra kell törekedni, mert ekkor minimális a termeléscsökkenés.

A pénz átfolyó haszna.

A pénz befolyhat termelésbe és a fogyasztásba, továbbá a megtakarításba és a közvetlen hitelegyenlegbe. Nem mindegy hogy a pénz hová folyik be, és honnak folyik ki.  A pénz a piacon (pénz-munkacsere, pénz-termékcsere, stb.) keresztül folyik be. Ha termelésbe folyik be, akkor is változó lehet a haszna. Ha fogyasztásba kerül be, akkor eleve kisebb lehet haszna, de azért lehet haszna. A befolyó pénz kárt is okozhat. Tehát a pénz felhasználása számít. A termék, munka már egy felhasznált pénzt jelent. A termék, munka is lehet haszontalan káros, de itt már megszűnik felhasználási bizonytalanság. A pénz nem egyenlő a munkával, a fogyasztást is növelheti, de egyenlő is lehet, ha munkába folyik be és ki. Ráadásul a munka is lehet haszontalan, káros, vagy rossz hatásfokú.

Valaki a munkáért pénz kap, ez is egyfajta „átalakulás-átcserélődés”. Egy másik fajta: valaki egy adag pénz megkapása miatt elkezd dolgozni. Az emberek pénz nélkül is dolgoznának, mert meg kell élni. Az emberek pénz nélkül is magasabb termelésre, fogyasztásra, jobb életre törekednének. Jelenleg azonban a pénz a lélektani közvetítő is.  Amikor a pénz „átalakul-átcserélődik” munkára akkor már a munkafolyó áramlásáról, van szó.   Termelésbe folyik be pénz akkor is, ha a pénz átcserélődik termelőeszközzé ill. alapanyaggá. Ha végtermékre cserélődik a pénz, akkor a fogyasztásba folyik be pénz.

Ha egy összeget beteszünk az egyik oldalon és azt rögtön ki is, vesszük akkor olyan, mintha be sem tettük volna.  A befolyó pénz „haszna” tehát arányos azzal az idővel, amennyit a pénz bent van, a benntartózkodás idejével.

Mi a helyzet a folyamatosan átfolyó pénzzel? A munkaáramlás modellje lehet egy vízimalom, (esetleg vízerőmű) amelyben a víz jelenti a munkát?  (Nem biztos, hogy a vízimalom jó lisztet állít elő és a hatásfok is lehet rossz.)  A pénzáramlás modellje akkor lehet egy vízimalom, ha pénz egyértelműen munkát jelent. Ez azonban változó és bizonytalan.

A kifolyó víz legyengülve kerül ki. A víz energiája máshonnan hiányozhat. Egy behatárolt folyóra, (rövid távon minden, a munka és a természeti erőforrás véges) csak maghatározott számú vízimalmot lehet telepíteni.

Az átfolyó víz, a vízimalom meghajtásában tartózkodik egy ideig, annak ellenére, hogy a befolyó víz és a kifolyó víz mennyisége megegyezik.

Az átfolyó pénz akkor van a termelésben, ha átalakul munkává. 

Továbbá, az átfolyó pénz akkor tartózkodik a termelésben, ha az elején betett pénzt egy ideig nem vesszük ki, illetve ha a később kivett pénz legalább annyi (reálértében) vagy egy kicsit kevesebb, mint a betett pénz. Ezek nagysága határozza meg a benntartózkodás idejét és a lehetséges hasznosság arányát. 

Valahová befolyó pénz az ott tartózkodás idejével  még ha hasznot is hajt, valahonnan hiányzik, kvázi csökkenést okoz. (Ugyanígy a munka is. ) Ha pénz csak úgy, minden károsodás, ellenkező kilengés nélkül egyértelmű hasznot hajtana, akkor a gazdaságot meg lehetne oldani pénzteremtéssel.

Igaz, hogy csak az nevezhető pénznek, amit mindenki elfogad csereszköznek De még ez pénz sem  növel semmit önmagában. Erősen behatároltan és egy sereg feltétel mellett növelheti a termelést és ezen keresztül a fogyasztást. A közvetlen fogyasztásnövelés csak rövid távú és visszaforduló növekedés.

Az elmélkedés egy mondatos tanulsága. A pénz haszna általában, átlagosan csekély (a munka hasznának töredéke) és bizonytalan. A pénz vagyonelosztási, fogyasztás elosztási képessége viszont nagy. A pénz haszna csak akkor mérhető, ha a pénzt beruházásra, fejlesztésre fordítják. 

A nagy egyensúly, B/13-as ábra.

A harminc viszonylag kisebb tényezővel, tétellel, amely beleszól a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyába, itt nem foglalkozom. Itt csak legjelentősebb maghatározó néhány tényezővel foglalkozom

A termelés bevétele, (árbevétel, termelési jövedelem, GDP, stb.) a munkabérekre fordítódik és az egyéb termelési üzemeltetési költségekre. Ilyen költségek a kisegítő munkák, félkész termékek, alapanyagok energia ezek anyagára és ezekhez kapcsolódó munkaköltségek. A kapcsolódó munkaköltségek szintén jövedelmek. Az anyag és energiaárak is valakiknek a jövedelmét növelik. Tehát az egyéb termelési üzemeltetési költség jelentős része is jövedelemmé alakul át. Így az összes árbevétel és az összes jövedelem nagyjából egyforma pénzösszeg. A maradék, a különbség a különböző nagyobb megtakarítások, tartalékok tartályába (összegébe) kerül, illetve onnan pótlódik. Az állóeszköz, termelőeszköz a tartós tulajdon (pl. gépek ingatlanok, stb.) is egyfajta megtakarítás, tartalék. A nagy tartalékok tényezője, munkaerő, természeti erőforrások, stb. szintén jelentős tényező. És természetesen a tartósabb pénzmegtakarítások is jelentős tényező. Tehát a termelés és fogyasztás különbségei ezeket növelik ill., csökkentik.

Ugyanakkor a megtakarítás azt jelenti, hogy nem fogyasztanak, csak dolgoznak. A megtermelt terméket, szolgáltatást ki kell venni, mert különben termékfölösleg keletkezik. Azok vehetik ki a terméket, szolgáltatást, akik éppen kiveszik a megtakarításukat. A megtakarítás kivétele, azt jelenti, hogy kevesebbet dolgoznak, és többet fogyasztanak. Hiába van pénz, ha nincs elfogyasztandó termék, szolgáltatás. Ezt az aktuális megtakarítóknak kell előállítani. A beruházási megtakarítás és kivétel az ehhez hasonló, de időben elnyújtott, beékelődik a beruházás, amikor nincs végtermelés és nincs végfogyasztás. Közbenső, eszköz, és anyagtermelés és fogyasztás azonban van. A lényeg az, hogy fontos a folyamatos egyenletesség.

A pénzmegtakarítás nagy tartályába megy a munkajövedelmek egy része. Ebből azonban a nyugdíjasok állandóan kivesznek és ez az ő jövedelmük-fogyasztásuk.  A jövedelem és a fogyasztás egyensúlya tehát optimális esetben rendben van.

Természetesen az állam is benne van az egyensúlyban.

Az állam valós termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat. 

Valójában ennek a látszatnak, hogy magángazdasági termelés finanszírozza az államot, árazási, pénzforgás-technikai okai vannak. A magángazdasági finanszírozás, az állami költségvetés kb. tizedére igaz, a segélyezés részre. Először is ne felejtsük el, hogy az állami dolgozók is adóznak, tehát nem minden pénz jön a magángazdaságból. Másodszor, de kiváltképp a következőről van szó: a magángazdasági pénzkör háromnegyed, részében a magángazdasági termelés (munka) értékénél sokkal nagyobb pénz forog. Ugyanis ezt a pénzt megnöveli a jelentős árrés, (haszonkulcs), amely egyébként az adóösszeget is kvázi magában foglalja. E megnövelt pénznek egy része megy át a pénzkör egy pontján (a jövedelem-kiosztás, elosztás pontján) az állami pénzkörbe, az adón keresztül. Azért kell átmenni pénznek, mert az állami pénzkörbe viszont kevesebb pénz folyik (folyna), mint az állam valós termelésének, szolgáltatásának értéke. Itt ugyanis nincs árrés, sőt gyakran az árak még az önköltséget sem teszik ki, sőt gyakran árak sincsenek, ráadásul ott van a tizedrészt kitevő segélyezés. (Az adó tehát döntően a hiányzó árakat, árbevételt pótolja, vagyis felfogható egyfajta átalánydíjas kifizetésnek.)

Továbbá az is megtévesztő lehet, hogy az állami szolgáltatások egy része pl. az irányítás, jogalkotás, biztonság, igazságosság nem jelenik meg konkrét tárgyiasult formába. Tehát újra (újra és újra) kijelentem: az állam valós termelő, szolgáltató az államot döntően nem a magángazdaság finanszírozza.

Visszatérve, természetesen az állam is benne van az egyensúlyban.

Ebbe az egyensúlyba zavar bele a külföldi üzletelés, amely lehet termék, szolgáltatás jellegű, és csak pénzjellegű. A külföldi üzletelés, pl. egy összességében jelentős külföldi hitel, azt jelentheti, pl., hogy a fogyasztás, a fogyasztási jövedelem magasabb lesz, mint a termelés.

A külföldi üzletelés.

A külföldi üzletelés egyensúlya elég bonyolult. Azt mondhatom, hogy hosszabb távon itt is beáll az egyensúly. De közelebb jár az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a gyengébben-erősebben eladósodott fél hosszabb távon károsodik, a hitelnyújtó hasznosul (részben érdemtelenül).  Ugyanis a közepesen-erősen eladódás azt jelenti, hogy a külföldi hitel nem értelmesen beruházásra lett fordítva.  Ezért a külföldi üzletelést legalább három kategóriára, vizsgálati oldalra kell szétválasztani. Az összességében hitelnyújtó (pénz és munka és áruexportáló) szempontja.

Az összességében a hitelfelvevő (pénz, munka, áruimportáló) szempontja, amelyet tovább kell osztani. A hitelfelvétel eleje (nincs eladósodás). (Ekkor fel lehet használni a külföldi hitelt értelmesen beruházásra, fejlesztésre, és fel lehet használni rosszul, pazarlóan. Pl. modern technológiát, technikát, gépeket importál a gazdasági szereplő. Vagy csak fogyasztási cikkeket importál a gazdasági szereplő. Nemcsak pénzben kell gondolkodni. Ha nincs eladósodott állapot, akkor egyszerű kifizetéssel jön létre a csere.)

Valamint a gyengén erősen eladósodott állapot.  (Ezt is tovább lehet osztani, de ez már a részletes elemzéshez tartozik.)

A három vizsgálati szempontot tovább kell pontosítani: meg kell nézni, melyik részeket (termelés, fogyasztás, megtakarítás tartalék) terheli a hitelnyújtás. Megint más vizsgálat az, hogy melyik részeket, terheli (terhelheti) a külföldre menő pénz, munka. Megint más vizsgálat, hogy melyik részekbe folyik, folyhat bele, a hitelfelvétel. És melyik részekbe folyik, folyhat bele a külföldről jövő pénz, termék, munka, stb.. 

A harmadik vizsgálati szempont: hitelfelvétel, gyengén-erősen eladósodott állapotban. Szélesebb értelemben gyengén eladósodott állapot az is, ha nincsenek megtakarítások, ha egyszerű kifizetéssel nem megy a külföldi üzletelés. Máshol ezt úgy nevezem, hogy kb. nullán, van a gazdasági szereplő, csak belső egyensúlyhoz szükséges megtakarítása van, vagy még az is hiányos.

A teljesség igénye nélkül néhány variáns.

Az adósságot ki lehet fizetni, termelésnövekedéssel, fogyasztáscsökkentéssel, és a megtakarítások csökkentésével ill. ezek keverékével. De eladósodott állapotban a technikai termelésnövelés már szinte teljesen kiesik (csak a munkaidős termelésnövekedés marad), és a szabad megtakarítások is minimálisak.  Kifizetheti, újabb felvett hitelből, (hitelegyenlegen belül), de ennek vannak kamatai.

Felvehet valaki csak pénzhitelt. Ezt a fordíthatja beruházásra, fejlesztésre (a termelésbe teszi be). Ez az eladósodott állapotban nem jött létre, vagy nem sikeresen jött létre. Vehet belőle külföldi árut, a fogyasztásba teszi be. Elvileg beteheti a megtakarításba is, ennek azonban nincs sok értelme. (Más kérdés hogy bizonyos devizatartalékokkal kell rendelkezni.) És beteheti közvetlenül a hitelegyenlegbe, vagyis az eladósodott ebből fizetheti ki az adósságát. Ez is butaság de kényszerű butaság. És felvehet valaki spekulációs célból is hiteleket. Ha hitelkereskedelmet folytat, akkor a hitelegyenlege általában nulla. A folyamatos sorozatos hitelfelvétel spekulációja miatti hitelfelvétel is lehetséges, ez is ostobaság.

Az is kérdés hogy mindez hogy érinti a termelést. A pénz átfolyó hasznát kell megvizsgálni. Illetve a munkaidős és technikai termelésnövekedést kell megvizsgálni.

A fogyasztásnövekedés miatti pénzhitel, ugyanaz mintha valaki külön felvesz pénzhitelt és vele nagyjából párhuzamosan áruhitelt.  A csak áruhitelt is vissza kell fizetni. Ezen esetekben jöhet létre túlfogyasztás.

Azonban a külföldi hitelt el is lehet spekulálni. És el lehet herdálni, pl. értelmetlen rossz hatékonyságú termeléssel. És vannak rossz cserearányú külföldi üzletelés, amikor szintén nincs túlfogyasztás.

Mindenről bővebben a hitelezésről szóló fejezetben beszélek.

A lényeg az, hogy nagy egyensúlyt a külföldi üzletelés felboríthatja.

A termelés bevételétől eltérhet az összes bevétel, az összes fogyasztás. Sőt a bevétel sem biztos, hogy megegyezik a fogyasztással. Lehet, hogy termelés bevétel (GDP) lesz a legnagyobb szám, de az is lehet, hogy ez egy kisebb szám.

Ráadásul vannak még transzfer visszafizetés nélküli külföldre menő, külföldről jövő pénzek, termékek, munkák.    Szerencsére ez viszonylag kisebb tétel.

A GDP értelmezése szerintem.

A GDP számolásánál sajnos előjön az összes probléma, amelyet az adatokkal foglakozó fejezetben felsoroltam.  Ha el is tekintünk e problémáktól, akkor sem egyszerű GDP értelmezése.

Először is a GDP az egy éves időszakra szól. Szélesebb értelemben azonban a termelés mutatója.  

A GDP a hazai termelésből származó jövedelem, amelyet döntően a hazaiak fogyasztanak el. A GDP számolásnál nem kell foglalkozni a hitelekkel, mert az, vagy belekerül a termelésbe, vagy nem.

Elvileg a hazai exporttermelés (export termelők és az idegenforgalom szolgáltatói) hazai termelés, mert a pénzt, az árbevételt is itthon fogyasztják el. Igaz hogy a terméket, szolgáltatást a külföldiek fogyasztják el, de az érte kapott pénzt a hazaiak fogyasztják el.  Felületesen ez úgy néz ki, hogy van egy termelés, és két fogyasztás. Valójában két termelés van, mert a külföldiek pénze mögött is termelés van. Tehát itt cseréről van szó. Csak azon részben nincs csere, ahol a külföldi mérleg eltér a nullától. De ezt a részt is ki kell előbb-utóbb fizetni. Csak az utólagos kifizetés nem minősül egyszerű cserének, ez már pénzhitelnek minősül. 

Az exporttermelést tehát be kellene számolni a GDP-be.

Másik okoskodás viszont az, hogy a külföldi mérleget (pénz, munka és áru) cakk-pakk érdemes külön kezelni. Éppen azért, mert ha nincs egyensúly az utólagos kifizetés pénzhitelnek minősül. Ezek szerint a GDP-be nem kell beszámolni az exporttermelést.

Van itt azonban, a B/13-as ábrán szereplő több tétel, ami gondot okozhat.

Ilyen pl. a külföldi munkavállalók problémája. Ezzel összefügg, de már jelentős tétel a külföldi tulajdonosok jövedelme.  Ezeket hol termelik, melyik termelést növelik, hol fogyasztják melyik fogyasztást, életszínvonalat növelik, mindez bonyolultabb elemzést igényel.

A külföldi munkavállaló az adott országban termel, de két országban fogyaszt.

A külföldi tulajdonos döntően hitelnyújtó, importáló (pénz termelőeszköz, stb.) Részben viszont külföldi munkavállaló, de olyan, aki döntően a saját országában fogyaszt. Ráadásul ez nem is kis tétel, de erről még beszélek.

A GDP-be természetesen benne van az állam termelése is. Az állam árbevétele elsősorban az adó, másodsorban az állami árak. Az állam az átalánydíjas fizetés ellenében szolgáltat. Még a jogalkotás is szolgáltatás. (De az állam is felvehet hitelt, ez sem biztos, hogy beruházási hitel.)  A modern államnak elvileg az összes bevételét vissza kell adnia, szolgáltatnia.

A állam termelése (bár kellene egy hatékonysági szorzószám) az adó és a hazai állami árak, elvileg ezzel egyenlő szolgáltatás értéke, ezt kell beszámolni a GDP-be.

Ha nem lenne külföldi üzletelés, ha megtakarítások nem nagyon ingadoznának, ha az állóeszköz, tartós tulajdon nem nagyon ingadozna, ha nagy tartalékok nem ingadoznának, és mindezek nagyjából rendben lennének, akkor a termelés megegyezne a fogyasztással, életszínvonallal.  Akkor azt lehetne mondani: kérem szépen ekkora az életszínvonal, tehát ekkora a termelés. Akkor a legbiztosabb számítás egy életszínvonal-számítás lenne. (Egy valós összetett szélesen értelmezett életszínvonal-számítás sem egyszerű. De a jelenlegi helyzet még bonyolultabb.)

Jelenleg viszont van külföldi egyensúlytalanság, vannak a felsoroltak jelentős ingadozásai és rendellenességei. Pl., hogyan lehet nyugodt szívvel kijelenteni, hogy ekkora a termelés, akkora az életszínvonal, ha közben pusztul a természet, és ezt pusztulást az ember feléli.  

Tehát van négy nagy tényező. Termelés, fogyasztás (életszínvonal) külföldi egyensúly (adósság, többlet), és megtakarítások (megtakarítások tartalékok). A négyből legalább kettőt (de inkább hármat) valós értéken kell ismerni, ahhoz hogy összeálljon a kép.  Ráadásul a négy nagy tényező sok kis tényezőből áll össze. A helyes adatszámítás és közlés, tehát egy szinte végtelen, állandóan fejesztendő társadalomtudomány, és rendszertényező.

Mi tehát GDP? Ha már elterjedt ez a név, akkor én is ennél maradok. Röviden a termelés mutatója.

Máshol azt mondom, hogy nemzeti jövedelem, de ez alatt a nemzeti termelési jövedelmet kell alatta érteni.

Mivel jelenleg nem tudom, hogyan számolják (amit tudok azzal nem értek egyet teljesen), ezért csak azt tudom mondani, hogy egy olyan szám, amelyik kifejezi a nemzeti termelést (nemzet munkáját, munkakapacitását, ötletességét, hozzáadott értéktöbbletet, stb.).

Ismétlés.

A pénzügyi válságok, pénzügyi rendszer egyféle rövid, hiányos összefoglalásszerűsége. 

Nem állítom, hogy nincs szükség bankokra. Kétségkívül bankok nélkül igen nehezen lehetne megoldani, hogy biztonságban legyenek a megtakarítások, és az inflációt is kövessék. És a megfelelő hitelezést sem lenne könnyű bankok nélkül megoldani.

Bár ki tudja, mert ez az egész pénzügyi rendszer egészen másképpen is alakulhatott volna. Mondjuk az állampolgárok közötti tisztességes hitelezést egy nagyon szigorú jog is védhetné. Ha az állampolgárok képesek a nagy értékű ingatlanaikkal kereskedni, akkor képesek lennének pénz is kölcsönözni. Akkor a bankok olyan szerepben lennének, mint a jelenlegi ingatlanközvetítők, amolyan kiegészítő szerepben és nem főszerepben.

Ami pedig az inflációkövetést (reálérték-maradást) illeti: normális 3% alatti inflációnál, minimális a veszteség. Az infláció veszteségének nagyobb részét mindenképpen az adófizető állampolgárok állják, (persze az államon keresztül), jelenleg közvetve, tekervényes utón. Ezt akár direkt útra is fel lehetne cserélni.

Mindezzel együtt nem mondom hogy bankok szükségtelenek, de ez a jelenlegi zsaroló, diktáló helyzet már túlzás. Minimum szükség lenne egy tisztességes állami referenciabankra.

A látens (fiktív) pénzek problémája.

Az a helyzet, hogyha minden betétes egyszerre kérné vissza banktól a pénzét, (egyébként jogosan, mert bank, garantálja, hogy bármikor visszaadja az alaptőkét) akkor bank, a pénz nagyobb részét nem tudná visszaadni. A bank akkor tudja visszaadni, ha szépen lassan fokozatosan kérik vissza a betétesek a pénzüket. Elvileg bankban van az összes betétes alaptőkéje, de nincs ott. Tehát van egy pénzösszeg, ami úgy van nyilvántartva, hogy van, de tulajdonképpen nincs. Ez is látens pénz. De látens pénznek nevezhetők a magas árfolyamon levő részvények, és egyéb hitelpapírok is. Egyébként a betétek és a befektetések testvérek. Itt is arról van szó, hogyha az összes részvényes egyszerre kérné ki a pénzét, akkor azt nem kapná meg. Igaz ekkor nem törvénytelen megtagadás történne, hanem az hogy lezuhan a részvény árfolyama. Pénzügyileg számszakilag mégis az a helyzet, hogy van egy látszat pénzösszeg, ami nincs.

A betétesek esetében jogilag sima csalásról van szó, de olyan csalásról, amit az állam, a rendszer megenged. A részvények esetében csak tisztességtelenségről van szó.

A látens pénzeket egyesek pénzbuborékoknak hívják, mások pénzlufinak nevezik.

Mindezt a betétesek, részvényesek, befektetők tudják, és tudják, hogy olyan házban kénytelen lakni, ami bármikor, főleg ha pánik van a fejükre omolhat. Ezért viszont majdnem biztos, hogy időnként ki is tör a pánik, és összedől a szerkezet, vagyis pénzügyi válság alakul ki.  Persze spekulánsok ebből is hasznot húznak, netán ők kiáltják: dől a ház.

A látens pénz, ami nem valóságos lefogyasztható pénz. A valóságos pénz rövid idő alatt átváltható termékre, munkára. A látens pénz nem.

Egyáltalán nem mindegy hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A pénzügyi rendszer és bankok, pénzintézetek vannak olyan pofátlanok, hogy egészen hatalmas pénzbuborékokat hoznak létre, és persze azok sem kevésbé hibásak, akik ezt megengedik.

Az hogy látens pénz elszakad a termeléstől, a munkától (a pénzmozgás elszakad a termék, munka mozgásától) ez nyilvánvaló. Erről és ennek következményeiről máshol sokat beszélek.

Van egy másikfajta látencia, de ezt  inkább a „felelőtlen hitelezésből eredő érdemtelen fogyasztásnak” lehet nevezni. Tisztességtelen pénzszerzés és fogyasztás jön létre, a felelőtlen hitelezés által.

A nyereségvágyból, felelőtlenül beígért, (eleve teljesíthetetlen) pénz problémája.

A látens (fiktív) pénzt így is meghatározhatjuk: a felelőtlenül, teljesíthetetlenül beígért betéti és befektetési pénzek.

A jelen folyamata egyszerűen: pl.. a forgalomnövelés (és a hullámzás) céljából beígérnek nagy befektetési nyereséget, és pl. egy részvény árfolyama irreálisan magas lesz. Aki mindezt teszi annak ez nyereséges. Egyes befektetőknek szintén nyereséges. Azonban szükségszerűen vesztesek is keletkeznek. (A tisztességtelen haszon másik oldalán mindig van károsult.) A többi befektető valamint mások (pl. a kis-hitelfelvevők, az adófizetők, stb.) vesztenek.

Hogy jön létre a szükségszerű veszteség. Pl. az ilyen részvény árfolyama, szükségszerűen lemegy, vagy lezuhan, ekkor a befektetők egy része károsodik.

Vagy pl. pénzügyi válság, keletkezik (ha mindez rendszerszerű, vagyis sok ilyen befektetés van), melynek sok következménye és sok károsultja van. És elég szövevényes a károsodás menete.

Az okok.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése.

Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom elve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.)  Ebből ered, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt hoznak létre.  

A negatív következmények. Sokan érdemtelenül károsodnak.  Egy olyan ingtag rendszer jön létre, amely időnként összedől, válság keletkezik, és  ekkor tulajdonképpen a kár kilép az igazságtalan elosztás kárából és komolyabb pénzügyi és gazdasági kár is jelentkezik.

Mi köze van a látens pénznek a hitelezéshez. Miért beszélek én állandóan túlhitelezési válságról.

A megtakarítás és a hitelezés szükségszerűen összefügg, egy rendszert alkot. Ez abból ered, hogy annak semmi értelme, ha valaki dolgozik, a munkáját, termelését nem fogyasztja el. Pontosabban, értelmetlen, ha sokan teszik ezt, és sokak munkáját senki nem fogyasztja el.  Tehát ekkor értelmetlen a munka. És ekkor termék, munka fölösleg keletkezik.

Ezért a megtakarítás, hitelezés normális menete: valaki dolgozik, termel, de a termelését nem fogyasztja el. A termelésének elfogyasztását, hogy az egész ne legyen értelmetlen, átengedi másnak, a pénz ennek a közvetítője.  De azzal a feltétellel engedi át másnak, hogy ez a másik az elfogyasztás után ugyanezt teszi, dolgozik termel, de azt nem fogyasztja el, ezzel vissza tudja adni a fogyasztást, a pénz ennek a közvetítője. A megtakarító, hitelező azzal tudja leginkább garantálni a kölcsönadott fogyasztás visszaadását, hogy átgondolt beruházási hitelt ad.

Mindezt fontos kiegészíteni azzal, hogy a normális megtakarítás (kevesebbet fogyasztok, a magtakarított fogyasztásom a pénz által elteszem későbbre, majd később ezt a pénzt kiveszem és elfogyasztom), amely egyben önhitelezés, szintén képes az egyensúlyi helyzetet létrehozni. Nagyobb részt az önhitelezés, kisebb részt az idegennek való hitelezés adhatja ki az egyensúlyi helyzetet. A lényeg az hogy adott időben pl. hónapban a megtakarított, félretett összegek azonosak legyenek az éppen elővett összegekkel. A takarékoskodók (kevesebbet fogyasztók száma) közel azonos legyen a többet fogyasztók számával. 

Jelenleg nem ez a normális menet a jellemző. A normális menet alapja ez lenne.

Itt van pénzem, pl. két évre használd fogyassz belőle, én ezt a pénzt két évig amíg vissza nem adod nem használom. Csak azt ne gondoljuk, hogy a bankok jótékonyságból szegik meg ezt a hitelezési szabályt. Nem jótékonyságból lehet bármikor az alaptőkét felvenni. Valójában egyrészt a banki forgalomnövelés áll a háttérben. Másrészt a nagytőkések a nagyhitelezők is képesek előbb kivenni az alaptőkéjüket. A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos, ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki. 

Azt kell látni, hogy a megtakarítás (betét, befektetés) és a hitelezés egy rendszer. Pl. a bankok, betétkezelők, hitelközvetítők, hitelkezelők.   A betétek akár a bankoknak adott hiteleknek is nevezhetők.  Vagy a közvetítőnek adott hiteleknek is nevezhetők. A befektetések, részvények szintén általában egy közvetítőn (pl. a tőzsdén) átmenő hitelnek nevezhetők. Tehát ezeknek elég erős közük van a hitelezéshez.

És azt se felejtsük el hogy a direkt felelőtlen túlhitelezés is általában egy komoly tényezője  a válságnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a felelőtlen hiteleket a hitelfelvevők nem tudják visszaadni, ami elindíthat egy körbetartozást, egy sorozatcsődöt. Az egyszerű modellben szerepeljen tíz ember. Az elsőnek a második felelőtlenül kölcsönad egy rakás pénzt, és azt az elő elveri. Itt ki kellene térni arra, hogy sokféle pénzelverés van. Klasszikusan arról van szó, hogy elfogyasztja pénzt, de aztán nem jön létre az, hogy akkor ő fogyaszt kevesebbet annál, mint amennyit dolgozik. A második ember normális esetben elszegényedne (meginná a levét a felelőtlen hitelezésnek) és el lenne sikálva a dolog. Csakhogy második is tartozik a harmadiknak. Ha tartozik, akkor miért ad kölcsön? Miért nem a saját pénzéből ad kölcsön? Azért mert a hitelközvetítés egy nyereséges dolog. Illetve még létezik a kényszerhitelezés, amire nem térek ki részletesen. A második nem kapja vissza a pénzét, ezért nem tud fizetni harmadiknak, aki szintén elszegényedik, vagy éppen ö sem tud fizetni a negyediknek. Tehát körbetartozás alakul ki. Durva esetben kiderülhet hogy mind a tízen csak hitelközvetítők voltak, a pénz egyszerűen körbeforgott. Aztán egyszer az egyik elverte.

Persze valakinek valahol azért dolgoznia is kellett, ez a kiszolgáltatott dolgozó kisember. (Pontosabban a kisemberek a dolgozók, a kistakarékoskodók sokaságáról van szó.) Ő az, ki végeredményben ráfarag, hiszen az ő effektív munkáját verték el.

A normális jövőben szinte nem lesz felelőtlenül adott hitel. Mert döntően önhitelezés lesz. Mart az adott hitelt korlátozzák. Mert az adott hitel, döntően beruházási hitel lesz.  A normális jövőben szinte nem lesz visszaadatlan hitel. Döntően két szereplő lesz, a hitelező, és hitelfelvevő (ez lehet maga hitelező is, önhitelezés esetében). A kettő között legfeljebb egy tisztességes hitelközvetítő lesz.

Kitérés megtakarítási pénztartály szerkezetére. A megtakarítási pénztartály lényegében a pénzpiac.

A megtakarítási pénztartály egyik felén bemennek a megtakarítások, másik felén kijönnek az önhitelek (saját felvét) ill. az idegen hitelek. Ha megtakarítási pénztartály túlságosan sekély (kevés a megtakarítás) az különböző problémákat okoz. A mélysége viszont normális esetben nem számít. Normális esetben ez egy hatalmas kiegyenlítő tartály, aminek felszíne mozog (befolyik a megtakarítás, kifolyik a hitel), a mélyben való mozgás csak kiegészítő mozgás. Normális helyzetben a megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat hatalmas pénzvagyonokat amelyeket a tulajdonosa nem képes elfogyasztani. (Szerencsére az ember nem képes az összeharácsolt vagyonát elfogyasztani.) A megtakarítási pénztartály arra is jó, hogy felszívja azokat a pénzeket, amelyek mögött nincs igazi termelés. Ha ezeket lefogyasztanák, akkor állandó pénztöbblet, termékhiány lenne. Jelenleg azonban nincs normális helyzet.

A megtakarítási pénztartály legfontosabb szelepe, a kimenő szelep, a hitelezés pontos szabályozása. Ha ez rendben van akkor nagyjából rendben van megtakarítási pénztartály.

A megtakarítási pénztartály szereplőinek egyik csoportja a kis-megtakarítók. A másik csoportja a nagymegtakarítók akik egyben hitelközvetítők (bankok, nagytőkések). 

Mi köze van a megtakarítási pénztartály mélyben forgó (üresjáratban forgó pénzének és a látens (fiktív) pénzhez és a pénzügyi válsághoz.

Legalább három problémát azonban meg kell említeni.

A megtakarítási pénztartályban (pénzpiacon) van egy jövedelemelosztás. Valakinek nő a betett pénze, másoknak csökken.

A nagyobb megtakarítók egyben hitelezők, és hitelközvetítők egyben személyesen befolyásolják, esetleg eltorzítják a hitelezés útját. Meghatározzák, hogy kinek, hogyan adnak hitelt. Hiába lenne egy jó szeleprendszer, azért arra nyomást gyakorolnak azok, akik uralják a pénzpiacot.

Visszatérek azonban oda, hogy válság egyik pontja, hogy a bankok nem tudnak fizetni, csődbe kerülnek, a részvények, pénzpapírok árfolyamai pedig lezuhannak.

Miért nem lehet ezt fedezetlen pénzkibocsátással kezelni. A fedezetlenül kibocsátott pénz egy másfajta szinte ellentétes előjelű fiktív pénz. Az egyik esetben egy ígért, de nem realizálható, ezért nem fogyasztható pénzről van szó. A másik esetben pedig realizálható a pénz de nem fogyasztható, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a magtakarítási pénztartály mélyében levő pénz. Ha elő is lehetne venni, akkor sem lehetne lefogyasztani, mert nincs annyi termék, szolgáltatás a piacon. Tehát arra nem lehet kalkulálni, hogy jöhet a válság, majd elővesszük a pénzpiacon forgó hatalmas pénzeket. (Kisebb egyensúlytalanságokat normális helyzetben ki lehet védeni. Jelenleg azonban nincs normális helyzet, és itt most nem kisebb egyensúlytanságokról van szó.) De több más okból sem lehet erre kalkulálni.

Az egyik ok, az hogy sok hitelközvetítő van, és ezek dominósort alkotnak. Vagyis ha az egyik eldől, akkor feldönti másikat az a harmadikat és így tovább.

Gyakorlatilag ez abból adódik, hogy nem ez a hitelezők szerkezete: saját vagyonát valaki hitelezi, a könyvelésben csak követel oldal van. A hitelfelvevő könyvelésében pedig csak tartozik oldal van. Hanem a hitleközvetítő, a saját vagyona mellé felvesz még idegen hitelt is, és ezt az egészet adja hitelbe. Tehát a könyvelésekbe megjelenik a követel és tartozik oldal is. Ezáltal ha a hitelközvetítő nem kapja meg a pénzét ő is adós lesz. Itt jön a pánikhangulat és a kimenekülés.

Nem akarom ezt tovább ragozni, a lényeg a következő: jelenleg rossz a hitelezői szerkezet. Másképpen, rossz a megtakarítási pénztartály szerkezete. Másképpen rossz a pénzpiaci szerkezet. És ez a rossz szerkezet is hozzájárul a pénzügyi válság kialakuláshoz.  Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.)

Egy kicsit összezavarodott a látens, fiktív pénzek fogalma. Talán másféle fogalmakat kellene találni.

1. Pénzek, amelyeknek van termelési és fogyasztási fedezete.

2. Használatos pénzek, amelyeknek nincs termelési és fogyasztási fedezte. Ezek különböző pénzügyi egyensúlytalanságokat okoznak. Egyébként ezt a kategóriát tovább lehet osztani, méghozzá sokféleképpen.

3. Beígért pénzek, amelyek nem használhatók, nem kaphatók meg, de egyébként fogyasztási fedezetük sem lenne. Ellenben válságot generálnak.

4. Nem használatos pénzek, amelyek nem okoznak problémát. Viszont ezek a rossz szerkezet miatt átfordulhatnak a következő kategóriába.

5. Részben használatos pénzek (pénzjövedelem-elosztás, hiteltorzítás, válsággenerálás) a pénzpiacon forgó pénzek, amelyek a rossz szerkezet, rossz rendszer miatt problémákat okoznak.

Kérdés hogy ezek közül mit, miket nevezünk pl. pénzbuboréknak.

Hiába vannak hatalmas pénzek a megtakarítási pénztartályba, ha azoknak nincs termelési és fogyasztási fedezete. Másképpen: hiába van tele a megtakarítási pénztartály a bankok, a hitelközvetítők, a nagytőkések, a tisztességtelen jövedelemszerzők, stb. pénzjövedelemével, ezzel együtt is megtakarítási deficit keletkezhet, és jellemzően keletkezik.

Itt megint arról van szó, hogy a pénz az csak egy közvetítő a munka, termelés és a fogyasztás között. Tehát ha betesznek a pénztartályba pénzt, de nem kerül termék, szolgáltatás, a termelés, munka tartályba, akkor természetesen nem lesz több a fogyasztható termék, szolgáltatás. Ha valaki kivesz ebből a fedezetlen pénzből, és fogyaszt abból a termék, szolgáltatás tartályból, amely nem növekedett, akkor persze hiányt okoz ebben a tartályban.  (Egyébként, de nem mellékesen, a normál aktuális kereskedelmi pénztartály, és termék, szolgáltatás tartály vonatkozásában ugyanez a helyzet.) Kérdés hogy ezt a problémát az igazságtalan jövedelemelosztás problémájához teszi az elemző, vagy a pénzegyensúly problémájához. Szerintem mindkét problémakörhöz csatlakozik.

És ne felejtsük el az előzőket sem. Tehát összefoglalva.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze, és megtakarított, befektetett pénze, nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A jelenlegi gazdasággal, főleg a pénzügyi rendszerrel rengeteg probléma van. Amíg a fedezetlen pénzeket (a jövedelmet nem hasznos teljesítmény, munka alapján adják) nem minimalizálják, addig nem lehet előrelépni.  De persze az is fontos lenne, hogy szinte minden munkaképes ember hasznos munkát végezzen. És az is fontos lenne, hogy ezek a hasznos munkát végzők valamivel visszafogottabban átgondoltabban fogyasszanak, és több megtakarítást tegyenek félre a szükséges időkre. És még hosszasan lehetne sorolni, milyen változásokra lenne szükség.

Visszatérve, a kiindulás tehát az, hogy van pl. egy jelentősebb felelőtlen hitelezés és ezt követi a hitel elverése. Pl. ez is lehet a válság gócpontja a kialakulás centruma. És egy más kérdés, hogy válság milyen gyorsan és milyen messzire terjed. És a válság mennyire gerjeszti önmagát.

A terjedés több dolog ötvöződésből alakul ki. Az egyik, hogy sok a pénzközvetítő, vagy kényszerhitelező, vagyis sok az adós. A másik pedig a pánikhangulat, amely mindenkit menekülésre késztet, és pont e menekülés miatt omlik össze teljesen a szerkezet, alakul ki a válság.

A lényeg e szempontból, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszerhitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó.

Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Visszatérve: tehát amikor azt mondom, hogy a pénzügyi válságok, általában túlhitelezési válságok, kétségkívül kissé pontatlanul egyszerűesítek. De azért nagyjából helytálló a kifejezés. Talán pontosabb lenne ez a meghatározás: a pénzügyi válságok olyan válságok, amelyek általában a megtakarítási és hitelezési rendszer rosszasságából és felpörgetéséből jönnek létre.  Erre mondom én egyszerűsítve: túlhitelezési válság.

Tisztázni kell a bankok hasznát e nélkül nem értjük meg az egészet.

Minél nagyobb a forgalom, annál nagyobb a bankok nyeresége, hiszen a forgalom arányában számítnak fel mindenféle százalékban megállapított kezelési költségeket, díjakat, stb. Nem térek ki arra, hogy milyen díjak, részesedések vannak. A lényeg az, hogy betéti befektetési és hitelezési forgalmat is maximálisra, a normálisnál magasabbra akarják növelni és ez a problémák eredője.  Tulajdonképpen a gazdaság jobban járna, ha azt mondaná: tisztelt bankok, itt van egy rakás pénz ingyen, csak ezzel a forgalomnöveléssel hagyjatok minket békén. A piacgazdaság jósága megkérdőjelezhető a bankok tekintetében.

A kamatok árfolyamok hullámzása, ugrálása, illetve annak haszna megint egy többoldalú dolog. Az ugrálás nem más, mint rendszertelen, kiszámíthatatlan hullámzás. De nézzük ezt a valóságos 2009-es magyar helyzetet. A bankok össze-vissza változtatták betéti kamatokat. Ők ugyan akcióknak nevezték, de ez a trükk része. A kisember pénzét magukhoz csalogatták, majd ezután levitték a kamatot. Ha bennhagyta a kisbetétes pénzét, akkor összességében ráfaragott. Ha kivette és átvitte másik bankhoz, akkor is ráfaragott a magas felvételi díj miatt. Másképpen bank, vagy az összességében alacsony kamat miatt járt jól, vagy magas felvételi díj miatt járt jól. Persze pénzspekulációnak is az alapja a hullámzás, ugrálás. Már beszéltem arról a trükkről, hogy olcsón veszik a pénzt, a pénzpapírt, mikor lent van az árfolyam. Aztán vagy várnak egy fordulatra, vagy ők maguk indítanak el egy fordulatot. Amikor fent van az árfolyam, akkor adnak el többnyire. Ezzel újabb fordulat keletkezik. A lejtmenet kialakítása kimondottan könnyen megy.

És még sorolhatnám a hullámzás előnyeit, ami persze a gazdaságnak, az embereknek nem előny csak a bankoknak és spekulánsoknak az. Csak azt ne higgyük, hogy a bankok nem spekulánsok. És azt ne higgyük, hogy a nagytőkének nem része a bankrendszer.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

A válságok kategorizálása.

A gazdaság (termelés) gyengeségéből eredő pénzügyi válságok (gazdasági-pénzügyi válság). És pénzügy gyengeségéből eredő gazdasági (termelési) válságok (pénzügyi-gazdasági válság). És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

Állandó kisebb válságok, amelyeket egyensúlytanságnak lehet nevezni.

És egy bizonyos határon túl amikor pánikhangulat is kialakul, a valóságos súlyos válságok. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A válság centrumában kialakult folyamat. A terjedési folyamat. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A pénzügyi folyamat. A lélektani folyamat, a pánikhangulat. És kettő ötvözetei, átmenetei.

Egy másik kategorizálás.

A rossz megtakarítási (betéti, befektetési) rendszer, a teljesíthetetlen beígért pénzek, a hullámzás (ugrálás) kialakítása, a látens pénz kialakítása. A felelőtlen visszafizethetetlen hitelezés. És a kettő ötvözetei, átmenetei.

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes.

Képzeljünk el egy olyan házat, amely bármikor összedőlhet, maga alá temetve a benne lakókat. Pontosabban bármikor megrogyhat, de biztosan összedől, ha benne lakok mozgása felgyorsul, ha pl. ha a benne lakók, ki akarnak menekülni. Ha ki karnak menekülni a lakók, akkor az csak keveseknek sikerül, mert a meneküléstől összedől a ház, és a többséget maga alá temeti. Képzeljük e házban lakók állandó félelmét, stresszes lelkiállapotát. Szóval elég, ha valaki elkiabálja magát, dől a ház, mire, kitör a pánik a rohangálás, a menekülés és valóban összedől a ház, a többséget maga alá temetve.  Ki a hibás a rogyadozó ház (szerkezet), illetve akik a rogyadozó ingatag szerkezetbe kényszerítik a lakókat, vagy a lakók? A jelen pénzügyi rendszer, ehhez az ingatag rogyadozó szerkezethez (házhoz) hasonlatos. A szerencsétlen lakók pánikreakciója pedig egy természetes emberi reakció. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével.

Az előző egy kényszeríttet résztvevő, az utóbbiak az okozók. Az előző elveszítheti kis vagyonának jelentős részét, az utóbbiaknak még a veszteség után is marad egy elég tetemes vagyona. Az utóbbiaknak nagyobb esélye van a viszonylag kisebb veszteség melletti kimenekülésre. Az előző kiszolgáltatott helyzetben van és pénzügyileg képzetlen, az utóbbiak irányítók, és pénzügyileg képzettek.

A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

Mindaz, amit eddig elmondtam, és majd elmondok zárójelbe tehető, mert szinte minden pénzügyi válság, spekulációs válság. És minden irracionalitás, a termeléstől való elszakadás a spekuláció következménye.

A szélesebben értelmezett spekuláció: a pénzpiaci szereplők (kivéve biztonságos megtakarításra törekvő kisbetéteseket) érdemtelen haszonszerzésre, spekulációra törekednek. Elsősorban direkt spekulációs szereplőkre, másodsorban nagytőkére és bankszektorra gondolok, mit pénzpiaci szereplőkre.

A szűken értelmezett spekuláció: a direkt (kifejezetten) spekulációra törekvő szereplők, akik egyrészt figyelik az árfolyamok alakulását, sőt azt alakítják is, tudván, hogy ahová pénzt tesznek, azon árfolyam, felmegy, ahonnan kivesznek, azon árfolyam lemegy. És persze ismerik a pénzügyi trükköket, tudják mikor hová kell pénzt betenni és kivenni.  Csakhogy nem lehet pontosan behatárolni ezt a réteget: a direkt (kifejezetten) spekulációra törekvők. Bankszektor, nagytőke és direkt spekulánsok ezek összefüggnek, összefonódnak. 

Eddig azt mondtam, hogy a pénz kimenekítése, a pánik a legjelentősebb tényezője válságnak. De többnyire ez a berezelés, pénzkivétel, a spekuláció szándékos, tervezett lépése, hozzátarozik ahhoz, hogy az árfolyamoknak hullámozni kell, az árfolyamoknak néha le is kell zuhanni, mert csak így lehet olcsón ár alatt pénzt, pénzpapírokat vásárolni.

A lezuhanás előtt azonban fel kell menni az árfolyamnak e nélkül nincs hullámzás, leesés, és mellesleg amikor fenn van az árfolyam, a spekuláció akkor veszi ki a pénzét. Természetesen spekuláció 95%-a mindig időben veszteség nélkül, sőt nyereséggel száll ki a buliból. Az már a spekulációt nem érdekli, hogy a leeső, lezuhanó árfolyamok pénzügyi, sőt gazdasági problémákat, netán válságot okoznak. Nem érdekli? Inkább azt mondom, a spekuláció azt is tudja, arra is számít, hogy válság megfizetői végső soron kisbefektetők, kisbetétesek és kis-hitelfelvevők. Illetve azon hitelfelvevő országok, akik végeredményben kisemberek nevében vesznek fel hitelt, tehát végső soron itt is kis-hitfelvevők sokaságáról van szó. Sőt azt is tudják, arra is számítanak, hogy a pénzügyi, gazdasági válság nem marad meg pénzpiaci szereplőkön belül, ki fog terjedni az adóra, az államra, a munkanélküliségre,   és szinte minden kisember többé-kevésbé rosszabbul fog élni, mert a másik oldalon hatalmas méretekben folyik spekuláció. Ezt tudják a spekulánsok, és sajnos tudják a politikai vezetők is. A spekuláció a bajok indítója, elsődleges gerjesztője, hozzájuk képest a többiek sodródnak. Az biztos, hogy kisemberek döntő többsége sodródik. Ez egy ilyen rendszer, ez egy ilyen világ.

Néhány kijelentés ismétlésével foglalnám össze az elmondottakat.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora ez a látens pénz. A pénzbuborék hasonlat azért jó, mert minél nagyobb a buborék, annál valószínűbb, hogy kipukkad. És minél nagyobb a pénzbuborék annál súlyosabb válságot generál.

A bankok, hitelközvetítők, a nagytőkések, a spekulálok, a tisztességtelen jövedelemszerzők pénze nem csökkenti a pénzügyi válságok kialakulását, sőt a rossz szerkezet és a kimenekülési lehetőség miatt inkább fokozza. Ezek a pénzek inkább eltorzítják a hitelezést, túlzott és rossz struktúrájú hitelezést gerjesztenek. És ezek a pénzek nem növelik a megtakarítási és egyben hitelezési pénzeket, valójában (a termelés, munka és fogyasztás tartály nem nő), és így ettől még kialakulhat és általában ki is alakul az, hogy túl kevés a megtakarítás.

És ne felejtsük el a felelőtlen hitelezés (a vissza nem adott hitelek) problémáját sem.

A bankok (és a spekulánsok) haszonszerzése. Ebből ered a bankok a normálisnál magasabb forgalma, illetve az arra való törekvés.  És a hullámzás, ugrálás szándékos kialakítása. (Bár az irreálisan magas forgalom eleve hullámzást, ugrálást okoz, úgy hogy ez irányban nem kell sokat tenni, csak rájátszani a folyamatra.) Ebből ered az, hogy beígérnek teljesíthetetlen nyereségeket, vagyis látens pénzt (pénzbuborékot) hoznak létre.  

A lényeg e tekintetben, hogy van egy kiindulás: a felelőtlen hitelezés, de ennek mértéke egyáltalán nem mindegy. És nem mindegy hitelközvetítés, a kényszerhitelezés és az eladósodás mértéke sem, még ha nem is, elvert adósságról is van szó. Minél nagyobbak ezek a számok, annál valószínűbb a válság, illetve a súlyos válság  kialakulása.

Minél nagyobb a bankok abnormálisnál magasabb forgalma, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. Minél hullámzóbbak, ugrálóbbak kamatok, annál nagyobb eséllyel alakul ki a válság, illetve a súlyos válság. A jó pénzügyi rendszer, (az államokkal összefogva) ezeket korlátozza, a jelenlegi megengedi.

Különböző szigorításokkal, szabályokkal lehetne javítani eme rossz szerkezeten. Ahogy különböző szigorításokkal, szabályokkal a beígért, de nem realizálható pénzeket is csökkenteni lehet. A bankrendszer, a nagytőke, a spekuláció a jelen rendszerben túlságosan is el van engedve, szabadon garázdálkodhat.

(A saját vagyon arányát növelni kellene. Az össze-vissza pénzkereskedelmet korlátozni kellene. A részvények, pénzpapírok árfolyamait korlátozni kellene. A hitelezést is szabályok közé kellene szorítani. A kimenekülést is szabályozni kellene. Stb., stb.. A válságot nem lehet jól kezelni, ezért meg kell előzni.) 

A pánikhelyzet nem valami szükségszerű állampolgári gyengeség. Az alábbi példából kiderülhet, ki az igazi vétkes. Az igazi vétkes, a rogyadozó szerkezet a pénzügyi rendszer, illetve azok, akik ebből hasznot húznak, és azok, akik ezt megengedik.

De azért az átlagos kisember, kisbetétes pánikba esését ne azonosítsuk a bankok, a nagytőkések pánikba esésével. A bankok, nagytőkések pánikba esése, kimenekülése hozzáadódik ahhoz az eredeti vétkükhöz, hogy számukra hasznos, ámde mindenki számára káros ingatag pénzügyi rendszert működtetnek.

A kisembereknek, kisbetéteseknek, kis-megtakarítóknak és a gazdaságnak is az lenne hasznos, ha egy biztonságos, igazságos megtakarítási, hitelezési rendszert alakítanának ki. 

Ismétlés.

Lényeges gondolatok, igazságok a tisztességtelenségről.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz.  Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Érdemes egyszer-kétszer az érdemtelen, tisztességtelen jövedelmeket (pénzszerzéseket, fizetéseket, stb.) felsorolni, csakhogy lássuk, milyen hatalmas és kiterjedt dologról van szó.

A hagyományos illegális (rendőrségi ügyek) tisztességtelenségekkel kezdem, bár ez a legkisebb tétel. (1. csoport)

Hagyományos lopások, csalások, sikkasztások. Pl. valaki ellop az üzletből egy tejfölt, vagy egy gyerekbiciklit. Vagy ellop egy pénztárcát. Vagy betör egy lakásba. Vagy illegális pilótajátékot játszik. Vagy díjbeszedőnek adja ki magát. Vagy kivesz a vállalati kasszából (lehet állami és magángazdasági) pénzt. Stb., stb..

A következő tételek nem egyértelműen illegálisak. Vagy ha azok is, a felderítésük és a büntetésük erősen hiányos. (2. csoport)

A korrupció. Az állami korrupció. A magángazdasági korrupció. Az állami és magángazdasági korrupció összefonódása. Pl. a kenőpénzek ellenébe adott plusz szolgáltatások. Pl. a tisztességtelen pályáztatások, a magasabb árból visszakap az elbíráló. Stb., stb..

Az adócsalások. Illegális adócsalás. „Legális” adócsalás (adóminimalizálás).

Tisztességtelen, aránytalan, igazságtalan adóengedmények. Stb., stb..

A következő tételek legálisak, és egyenként is a leghatalmasabb tételek.

(3. csoport)

Tisztességtelen, túl magas árból eredő jövedelmek. Több helyen beszélek ezekről. Fő okozó, a monopolhelyzet. A tisztességtelen állam is monopolhelyzetben van.  (Idesorolom az árhoz, bérhez képest jelentősen rosszabb minőségű, kevesebb munkát. Bár ez, mint szükségszerű és általános tétel kétségekkel nevezhető tisztességtelenségnek.)

Egyéb üzleti trükkökből eredő jövedelmek. Pl. a bankok egyoldalú, utólagos szerződésmódosításai. A kisbetűs pontok érvényesítése. Stb.,stb..

A vezetés aránytalanul érdemtelenül magas jövedelme. Mivel a vezetés osztja el a jövedelmet, magának túl sokat, érdemtelenül sokat ad. Ebből is van állami és magángazdasági.

Pénzpiaci és tőzsdei spekulációból eredő jövedelmek. Pl. a pénzváltó trükkök, és egyéb trükkök (alacsony áron vesz pénzt, értékpapírt, és magas áron adja el). Pl. a túl magas kamat, hozam. Pl. a túl alacsony és feltétel nélküli hitel. Stb., stb.

Néhány megjegyzés a felsoroláshoz.

Ahol érdemtelenül hasznosuló van, ott károsuló is van. És az a tisztességes dolgozó réteg. Illetve, a viszonylag tisztességesebb. Hozzátéve, hogy a külföldi emberek zsebébe kerülő (külföldön elfogyasztott) érdemtelen jövedelmek egy fél fokkal nagyobb kárt okoznak, mint az itthon maradó érdemtelen jövedelmek.

Az állam is és magángazdaság is szinte egyformán lehet tisztességtelen, egyik sem jobb a másiknál. A problémát nem oldja meg: „legyen csak állam”, vagy „legyen csak magángazdaság”.

Ez 7 alapvető kategória és 3 csoport.

A tisztességtelen érdemtelen jövedelmek megoszlása százalékosan, szerintem.

1. csoport 8%.   2. csoport  28%.   3. csoport 64%.

Látszik, hogy egy hatalmas kiterjedt rendszerről van szó, mondhatjuk: rendszer-tisztességtelenségről van szó.

Értékeljük a tisztességtelen jövedelmek szempontjából a rendszerfejlődést, a jelenlegi rendszert, és a jövő rendszerét. Én ezt nem teszem meg, de talán a kedves olvasó elgondolkodik ezen. Azért egy gondolat. A szocialista (kommunista) rendszer egyik kiindulása: olyan hatalmas rendszer-tisztességtelenségről van szó, hogy ezt csak egy egészen más rendszerrel lehet megváltoztatni. (A problémát nem oldja meg, a „csak állam”, megoldás.)

Miért ne lopjak, mondja a zsebtolvaj, a betörő. És a többiek is „jogosan” mondhatják: miért ne legyek korrupt, miért ne csaljak adót, miért legyek tisztességes, stb., hiszen ebben a világban a tisztességtelen, érdemtelen jövedelem az általános.

A legveszélyesebb tételek a legális tisztességtelenséghez tartózó tételek, a 3.csoport. Amíg ezek megvannak (sőt a legnagyobbak), addig fokozottan jogosan mondhatják az emberek: miért legyek tisztességes, ha ebben a világban a tisztességtelenség az általános, sőt megengedetten általános. Az emberek, még az egyszerű emberek is látják, érzékelik ezt az általános és legális tisztességtelenséget, érdemtelenséget. Nem várható el, hogy kevesebb lopás, betörés, köznapi átverés, korrupció, adócsalás legyen, ha vannak legális hatalmas tisztességtelenségek, érdemtelenségek.

A törvények, az ellenőrzések szigorítása csak félmegoldást hozhat. Kismillió ellenőrzésről és törvényről lehet szó.  A teljes megoldásban abból kell kiindulni, hogy valóban itt egy rendszer-tisztességtelenség van.  Ezért az én megoldásom a következőből indul ki. A részletek helyett az alapvetéseket kell lefektetni. Tisztázni kell, hogy egyáltalán mekkora jövedelmi különbségek lehetnek, és azt is kb. ki, milyen tevékenység, mennyit érdemel. A törvénynek ezen határokat kell garantálni. A túllépéseket kell szankcionálni. Ezzel párhuzamosan az emberek tudatát kell megváltoztatni. Az embereknek tisztán kell látni: mi a tisztességtelenség, érdemtelenség, és az, milyen károkat okoz. Az érdemtelen jövedelem, az érdemtelen fogyasztás károkozása azonos (csak a nagyságtól függ), függetlenül attól, hogy milyen kategóriába, csoportba tartozik.  Ha valaki érdemtelenül többet fogyaszt, akkor más, mások érdemtelenül kevesebbet fogyasztanak, függetlenül a kategóriától és a legalitástól. 

Ezen felül pedig kategóriák szerinti általános megoldásokat kell keresni. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a pénzpiaci spekulációval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a korrupcióval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni az adócsalásokkal. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a monopolhelyzettel. Stb., stb..

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul.  A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai. 

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.  

Miből ered a baj – a fentiek erről szólnak.

(két helyre ez egyik a vagy-vagy elosztás.)

Az alábbiak témája: a baj, a károsulás konkrét előzménye, a baj, a károsulás előjele. 

Van egy egyszerű gazdasági elv, aminek mindig ott kell lenni, agyunk kispolcán, amelyből mindig kiindulhatunk, ha bonyolultnak látszik a probléma, ha nehéz eldönteni a károsulást, hasznosulást, ha elveszünk számok, fogalmak zavarában.  Ez pedig így szól: hosszabb távon csak az fogyasztható el, amit megtermelnek. Rövid távon egyesek (emberek, háztartások, vállalatok, nemzetek, stb.) többet, vagy kevesebbet fogyaszthatnak, mint amennyit termelnek. Hosszabb távon azonban ez valahogy kompenzálódik. Vagy a többet, vagy kevesebbet fogyasztó vonatkozásában kompenzálódik, vagy mások károsodnak, hasznosulnak.

Sok mindent jelent ez a törvényszerűség.  Pl. a pénzpiaci jövedelmek, jövedelemalakulások (a jövedelmek, reáljövedelmek nagyjából azonosak a fogyasztással) sem térhetnek el jelentősen a termeléstől, termelésnövekedéstől.  Illetve ha rövid távon jelentősen eltérnek, akkor baj van, akkor jön a kompenzáció. Ha hosszabb távon enyhén, közepesen eltérnek akkor baj van, akkor jön a kompenzáció. Minél nagyobb az eltérés, annál gyorsabb nagyobb, megrázóbb lesz a kompenzáció, annál nagyobb a baj. A kompenzáció, az egyensúly visszaállása, szükségszerű,  jó, ugyanakkor  ekkor kerül a felszínre az kár, az ártás,  ekkor csattan az ostor az emberek hátán.

Általában bármely jövedelemre (egyben fogyasztásra) igaz:  a termeléstől, termelésalakulástól való enyhe és rövid távú eltérés  elfogadható, a jelentősebb, illetve a hosszasan tartó eltérés után következik a károsulás.  Vagy nem utána, hanem közben, csak ez a károsulás, közvetett, „rejtett”, félremagyarázott.

Össze-vissza elmélkedések a gazdaságról, pénzügyről. PGA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Azt gondolom, hogy valamilyen pénzre, azaz valamilyen általános értékmérőre mindig szükség lesz. Bár máshol sokat elmélkedem azon, hogy ezt valahogy hasznos munkából, a hasznos termékekből, szolgáltatásokból kellene megállapítani. Kétségtelen nem a pénzzel van baj, hanem azzal hogy az elszakad attól, amit mér, aminek az átváltást szolgálja, és ez a hasznos munka, hasznos termék, szolgáltatás.  Pontosabban a munka, a termék, a szolgáltatás mennyisége és minősége. A szélesen értelmezett minőség magában foglalja a hasznosságot, azt hogy a munka, termék, szolgáltatás a szélesen értelmezett életszínvonalat mennyire fejleszti, ilyen értelemben mennyire szükséges.    

Azt gondolom, hogy jelenlegi pénzügyi rendszer abból indul ki, hogy minden pénz egyforma érték. Én megkockáztatom azt a nézetet, hogy nem minden pénz egyenlő. Ugyanazon 100 Ft-nak az értéke változik aszerint, hogy milyen termék költségeit fedezi ill., aszerint hogy mire költik ill., aszerint hogy hogyan szerezték. Más kérdés, hogy ezt az értékváltozást nem lehet észrevenni. Nem lehet észrevenni, mert az egyén szintjén ez az értékkülönbség nem jelentkezik. Nem lehet észrevenni, mert a károkozás, hosszú távon szétszóródik az egész nemzetgazdaságban, sőt a világgazdaságban, tehát nem lehet kimutatni. Pontosabban a haszonszerzés egyéni a károkozás szétszóródik, szétterül. (Sok minden létezik, amit közvetlenül nem érzékelünk. Vannak atomok, molekulák vírusok baktériumok stb., közvetlenül mégsem érzékeljük azokat.) Nem lehet észrevenni, továbbá, mert a pénz értéke egy pillanat alatt egy cserével átfordulhat ellenkező értékűvé.  Ha egy rossz termékért munkáért több pénzt kap valaki, akkor az a pénz leértékelődik. Ha rabolt a pénz, akkor az szintén kevesebbet ér. Nézzük a pénzhamisító esetét. Mondjuk tökéletes a hamisítvány, látszólag senki nem károsodik, pedig valakinek kell károsodni. Valaki munka nélkül szerzett egy munkával előállított terméket, akkor a vagy-vagy elosztás értelmében kell lennie károsultnak. Egyébként a pilóta játékban is elég nehéz felismerni a károsodás folyamatát. Szóval a tökéletes pénzhamisításnál is károsodnak emberek csak nehéz követni. Ha pedig a hamis pénz kárt okoz, akkor az a pénz nem ér annyit, mint a másik pénz. A pénz értékét a mögötte álló munka, illetve termék adja meg. Ezért a pénznyomdából kikerülő új pénz sem ér annyit, mint a régóta forgalomba levő pénz. B/9 ábra. Ha nem egyforma pénz értéke, akkor pénzbetétel hasznának nagysága és a pénzkivétel kárának a nagysága is változik.

Pl., mi történne, ha rengeteg hamis (tökéletes hamisítvány) pénzzel valaki külföldi megvásárolná pl. Magyarország árukészletének (jó haszonkulcs mellett) a felét, Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy nincs külkereskedelem. Valakiknek károsodni kell, mert valaki munka nélkül jutott árukhoz, de kiknek? A követlen kereskedők gyártók károsodnak legkevésbé. Először azt gondolnánk, hogy ez nem okoz inflációt, mert a megvásárolt, elfogyasztott áru helyett másikat kell gyártani, ehhez pedig pénz kell, tehát felesleges pénz nem kerül a gazdaságba. (Természetesen az elfogyasztott árúval elfogyasztják mindazt az energiát, anyagot, ami termeléshez kell. Ennek ellenére csak kialakul az infláció, mert hirtelen sok pénz és kevés árú lesz a gazdaságba. Ugyanakkor a hirtelen áruhiány átmeneti jólétcsökkenést okoz. Áruhiány lesz, az árak emelkednek, és a szegényebbek lesznek, azok, akik nem tudják megvásárolni a termékeket, szolgáltatásokat.   Tehát az infláció, az áruhiányból adódó jólétcsökkenés, és az anyag energia elvesztése által szétszóródik a kár. De úgy szóródik szét, hogy elsősorban a szegényebbek (ill. becsületes dolgozók) károsodnak.   Ha ez a pénz nem hamis, hanem mondjuk rabolt, akkor még rosszabb a helyzet, mert az elrablásnál történt egy pénzkivonás ami, szintén megrázza a gazdaságot. Ugyanakkor a kár, ekkor elsősorban kiraboltat érinti. Ha viszont a kirabolt képes szétosztani a kárát, akkor megint csak szétszóródik a kár. Ha nem rabolt, hanem csak egy előnyős igazságtalan üzletből szerzett pénz akkor az részben olyan, mintha rabolt lenne. Azt is hozzá kell tenni, hogy a vásárlás-növelés azért némi munkamotiváció erősödést okoz, ami némileg enyhíti a kárt. Ha pénz nem rabolt, nem hamisított viszont hirtelen nagyarányú változás van, mondjuk azért, mert egy jelentős piac kinyílik ez is problémát okozhat. Ekkor is infláció, áruhiány és egyebek lépnek fel.  Természetesen az ellenkezője is rossz, ha egy jelentős piac hirtelen becsukódik.

E példákból a következőket vonhatjuk le.

A pénz egy veszélyes jól machinálható eszköz. Persze minden eszközt, még a dinamitot lehet jóra és rosszra fordítani. Nem a dinamit a hibás. A pénz kb. olyan hasznos és egyben veszélyes, mint a dinamit, ami az arányokat illeti, csakhogy a pénzt mindenki mindig használja.  A pénz veszélyessége abban rejlik, hogy a károkozás nem mindig látható, jól machinálható. Nem minden jó üzlet, ami annak látszik. Egyébként egy sereg machinációra van konkrét példa. Szerintem a machinációk 90%-ára nem is derül fény. Az üzletemberek sem az erkölcsös, szemérmes becsületes emberek gyülekezete. Továbbá van még egy tanulság.

Az organikusan fejlődő (machinációk nélküli) gazdaságban a következő folyamat történne. Valamilyen termelés mondjuk az innováció miatt olcsóbbá válik. Erre annak lemegy az ára, mire abból többet vásárolnak. Ebben az esetben a többletvásárlás nem okoz jelentős inflációt, mert közel a régi pénzérték forog, de több áru van, hiszen az egész folyamat árcsökkenéssel kezdődik. Tehát ugyanaz a folyamat egy egyenletesen szervesen fejlődő gazdaságban pozitív hatást vált ki, mint egy hektikus, machinált gazdaságban.

Az új fogalom tehát az organikusan fejlődő gazdaság mellyel szemben áll a külső okok miatt fejlődő gazdaság. Természetesen az egyenletesen fejlődő és az organikusan fejlődő gazdaság összefügg, mint ahogy az ellentéte is, a hektikus ill. a külső okokból változó gazdaság.

A hirtelen piacnyitásnak, zárásnak is valamilyen politikai ellentét, valamilyen piaci protekcionizmus az okozója, tehát abnormális helyzet.

Az organikusan fejlődő gazdaság ellen hat többek között a háború, a politikai ellentét a piaci protekcionizmus, a pénzügyi machinációk spekulációk, a nagytételű pénzbetevések kivételek, túlzott hitelezés, hitelfelvétel, a rossz és hektikus pénzügyi irányítás és még lehetne sorolni. Továbbá a kapzsiság is az organikusan fejlődő gazdaság ellen hat.

Tanulság továbbá, a szétoszló (a jelenlegi módszerekkel mérhetetlen) veszteségek, károk valóságos léte és ezek figyelembevétele.

A gazdaságba több szétszóródó, szétoszló veszteség, kár van. Ezek hatásai egyrészt időben húzódhatnak el ezért mérhetetlenek, másrészt a globalizálódó gazdaságban szétszóródnak a világban. Ilyen pl. a haszontalan káros termékek előállítása, összefüggésben a természetpusztítással. Ilyenek továbbá a pénzügyi machinációkból, spekulációkból eredő károk veszteségek. Jelenleg csak logikailag lehet következtetni arra, hogy a veszteségek, károk elsősorban a népréteget, a lakosságot érintik, a leggazdagabb 5-10%  réteget nem érintik. A szétszóródó veszteség azt jelenti, hogy egy mindenki még azok is érintve vannak, akik ezt közvetlenül nem érzékelik. A globalizálódás egyik hatása, hogy a szétoszló veszteség, kár nő.

A termelésnövekedés, csökkenés és azok pénzügyi összefüggései.

Elöljáróban megjegyzem a következőket.

Normális organikus fejlődés esetben nem jöhet létre termeléscsökkenés, csak esetleg egy vártalan természeti katasztrófa okán. Nem normális, külső okokból termeléscsökkenés létrejöhet, pl. háború  okán, és pénzügyi válság okán is.

Normális esetben átlagosan csak termelésnövekedés van méghozzá egyenletes termelésnövekedés, mert az átlagos innováció az nem lehet egy-két éves akció.

Azok akik, egy modellgazdaságban jobban kiismerik magukat, képzeljék el következő kezdetleges kisközösségi modellt.  A következő termelő vállalkozások vannak csak. Egy búzatermelő, molnár, pék. Egy kőműves, ács. Egy fuvaros. Egy ruha, és egy cipőkészítő. Egy kovács, lakatos, mosógépkészítő. Egy borbély. Egy ékszerkészítő. Az állam (a vezetés).

Valamilyen termelés hirtelen növekszik, miközben a pénz nem változik. Ha valamelyik termelés e növekszik pl., felfedezik, hogy a lóval húzott vasekét akkor búzatermelő termelése 50%-kal növekszik, de az összes termelés csak mondjuk 5%-kal fog növekedni.

A termelésnövekedés által, általában több termék lesz, a pénzmennyiség nem változik, tehát egy termékre kevesebb pénz jut, tehát az áraknak le kellene menniük.

A termelésnövekedés pl. a vaseke, azt jelenti, hogy egy ember ugyannyi idő alatt többet termel, ugyannyi jövedelmet, hasznot igényel, vagyis termelés olcsóbbá válik.

Ha mondjuk a búzatermelő termelése 50%-kal nő, akkor tisztességes esetben megelégszik 10% nyereségnövekedéssel, vagyis 40%-kal csökkenti a búza árát. Így több búzát tudnak venni, végül is mindenki jól jár. Továbbá a 10%-os búzaár növekedés azt jelenti, hogy az összes elvásárolt összeg mondjuk 2%-ot növekedne, de egy enyhe pénzhiány alakul ki. 2%-os pénzhiány alakul ki, mert meg akarják vásárolni a többlettermelést. Ez arra elég, hogy egy élesebb versenyt hozzon létre, egyes árak esetleg csökkenjenek. Nem alakul ki magas infláció, csak élesebb verseny. Az államnak nem kell nagyon korrigálnia. Ez példázta normális, organikusan fejlődő gazdaság termelésnövekedését.

Másik esetben sokkal nagyobb hasznot akar a búzatermelő és csak 10%-kal viszi le az árat, 40%-ot megtart magának. Itt kérdés, hogy ez az árcsökkenés mekkora vásárlásnövekedést okoz, ez sok mindentől függ pl. alapvető cikk, hiánycikk, monopolhelyzet, jóléti gazdaság hiánygazdaság stb. Annak megnő a valószínűsége, hogy nem vásárolnak annyit, mint amennyit meg tudna termelni, tehát nem lesz kihasználva a búzatermelő munkakapacitása. Itt hivatkoznék a korábban taglalt optimális ár témára. Továbbá ebben a helyzetben az történik, hogy az összes elvásárolandó pénz mondjuk 8%-kal emelkedik. Ebben az esetben egyrészt kialakul egy 8%-os pénzhiány, vagyis a búzavásárlás által elfogy az emberek pénze, így más termékre nem marad. A búzatermelő a magas haszonkulccsal pénzkivonást hajtott végre.   A többi termékből kevesebbet vásárolnak, tehát azokból kevesebbet kell termelni. A többi vállalkozó termelni tudna de, nincs vásárló, így marad egy felhasználatlan munkakapacitás. Munkanélküliség alakul ki. Az előző helyzethez képest csökken a termelés. Itt a további folyamatban kérdés, hogy a búzatermelő hol (belföldön vagy külföldön) és mire költi a plusz jövedelmét.  Ugyanakkor elindulhat egy pánik helyzetből egy inflációs folyamat, ami tovább rontja a helyzetet. Az államnak korrigálni kell plusz pénz betétellel. Ha az állam rossz összeget ad, rosszkor adja, rossznak adja, márpedig gyakran van így, akkor nem javul a helyzet, sőt tovább romolhat. Ennek pedig elég nagy valószínűsége.

Megint vonjuk le a tanulságokat. Ugyanolyan gazdaságban, ugyanakkora termelésnövekedés történt de mégis ellentétes hatással. Első esetben egy pozitív folyamat történt a második esetben a kapzsiság miatt (túlzott áremelés) miatt egy negatív hatás történt. A túlzott áremelés, termelés csökkenést okozott, legalábbis átmenetileg. A sok átmeneti termeléscsökkenés szinte olyan, mint a folyamatos termeléscsökkenés. Az áremelés az egyfajta pénzügyi művelet. Általában a túlzott machinált pénzügyi műveletek sajnos kihatnak a termelésre is.  Úgy is fogalmazhatunk, hogy a túlzott pénzügyi műveletek, pénzügyi machinációk melyek abból a célból jönnek létre, hogy a jövedelemarányokat megváltoztassák, nemcsak a jövedelmekre vannak hatással, hanem a termelésre is. Megint oda lyukadtunk ki, hogy az aránytalan hierarchiára való törekvés nemcsak aránytalan és igazságtalan hierarchiát okoz, hanem termeléscsökkenést is, még akkor is, ha nincs háború és pénzügyi válság. A pénzügyi válságban persze mindez megsokszorozódik. 

Több okból kialakulhat pénzügyi válság. Mindenek előtt meg kell különböztetni a pénzügyi válságot, mint más válságok következményét, ez az általánosabb, gyakoribb. Pl. egy háború, vagy járvány után a halál és nyomor következtében hirtelen lecsökken a kereslet, akkor az árzuhanással ill. a termeléscsökkenésével jár. Ez nem gyakori helyzet, mert a háború a járvány ugyanolyan mértékben okoz termeléscsökkenést (kínálatcsökkenést) mint keresletcsökkenést.   A háború vagy járvány utáni helyzet kialakíthat magas inflációt is.  A termelés, az eladható árú lecsökken a pénz és a kereslet ehhez képest sok. Az elindító ok a keresletnövekedés és a többletpénz együttesen. Háború közben azért is létrejöhet az infláció, mert az állam a költségei fedezésre fedezetnélküli pénzt bocsát ki. Ehhez egyébként nem kell háború.

A másik fajta pénzügyi válság, mikor nincs semmi ok ( háború, járvány, stb.) nincs, csak valamilyen nagyarányú pénzügyi machináció (általában túlhitelezés,  kedvező hitelek, bedőlt hitelek, illetve magas munka-fedezetlen pénzhozam) következtében alakul ki a pénz értékvesztése a pánikhangulat és azok szövődményei. A 29-33-as válság, pl. ilyen válság volt.

A jelenlegi közgazdaságtudomány pontatlan kifejezéseket használ, de van ennél nagyobb baj is. A jelenlegi közgazdaságtudomány nem veszi figyelembe, hogy többféle gazdaság lehetséges. Úgy gondolják, hogy egyféle gazdaság van, és abban szereplők többsége racionális és becsületes.

Továbbá egy kapzsiságdeterminált gazdaságban más folyamatok más mutatók más törvényszerűségek vannak, mint egy normál, igazságos gazdaságban. Egy nagy vagyoni különbségű gazdaságban mások a folyamatok a törvényszerűségek és az egységek (mutatók). Egy hektikus külső okokból változó gazdaságban ugyancsak mások a folyamatok a törvényszerűségek, mint egy organikusan fejlődő egyenletesen fejlődő gazdaságban. Végül, mások gazdasági folyamatok, törvényszerűségek, mutatók, ha a természeti erőforrások egy kritikus szint alatt vannak, mintha a felett vannak.

A termelésnövekedésnek igen sok oka van Pl. a szükségletek sokasodnak, erősödnek, az ember mindig többet akar. A becsvágy versenyszellem. A munkamotivációk. A legerősebb ok azonban, az innováció. A kelleténél lassúbb termelési fejlődésnek, igen sok oka van. Pl. az ebben a fejezetben felsoroltak is.

Ezzel kapcsolatban felmerülnek tévedések. Az európai gazdasági fejlődést, például, annak tulajdonítják, hogy itt sok volt a háború. Ezzel kapcsolatban megjegyezném: vannak állandóan harcoló törzsek, amelyek még kőkori ember gazdaság szintjén vannak. Ha a háború valóban gazdasági fejlődést okozna, akkor ezek a törzseknek már repülő csészealjakkal kellene közlekedni. Mások szerint pedig éppen a machinációk a hektikusság tartja ébren és lökdösi előre az európai gazdaságot. Mások a hitel szerepét értékelik túl. Ezekben talán annyi igazság van, hogy a verseny fontos, de szerintem az igazságos, sportszerű verseny hatékonyabb, mint szabályozatlan harc. Fenntartom azt véleményem, hogy az európai és más fejlett gazdaságot elsősorban az innováció vitte előre. Talán még szerepe lehet az innovációt respektáló kultúrának.

Végezetül foglaljuk össze azt néhány általános célt és feladatot, amelyik ebből a fejezetből kiderül. Cél és feladat tehát az organikus gazdasági fejlődés fenntartása. A pénzügyi machinációk spekulációk összefüggéseinek (piactorzító tényezők, hektikus gazdaság, stb.) károsságának a felismerése. A pénzügyi machinációk spekulációk minimalizálása a kalkuláció határáig. 

Ismétlés.

A különböző árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerek.

Nagyon sokféle árazási, árbefizetési, pénz-körfogási rendszer lehetséges. És vannak kevert rendszerek, sőt általában azok vannak, úgyhogy a variációk száma magas.

Éppen napjainkban alakul át e rendszer egyik oldala, egyre kevesebbet fizetünk papírpénzzel, fémpénzzel, kézzel fogható pénzzel, készpénzzel, de leginkább már bankkártyával fizetünk. Lényegében a készpénzes fizetéses rendszer átalakul, számlavezetéses rendszerré.

Mindjárt megállapítom: a szélesen értelmezett pénz nem más, mint egy fogyasztásra feljogosító bizonylat. És ez a bizonylat nagyon sokféle lehet.

Egyébként papírpénz elődje az adóslevél volt, ami szintén fogyasztásra feljogosító bizonylat. Tehát az árak és a jövedelmek, mint pénzek szintén fogyasztásra feljogosító bizonylatok.

Továbbá megállapítom: a pénz (mint fogyasztásra feljogosító bizonylat) makrogazdaságilag jellemzően körbeforog, és nem folyamatosan egyik helyről a másikra áramlik. Erről elég sok ábra szól. Körbeforog, mert mindenki folyamatosan fogyaszt. Viszont elég bonyolult, sokágú ez a körforgás. Én az ábrákon megpróbáltam a lényegi körforgásokat ábrázolni.

Rövid kitérés a pénzre.

Valójában a pénznek, hasznos termelést igazoló és e szerinti fogyasztásra jogosító bizonylatnak kellene lenni. Ez akkor valósulna meg, ha igazságos és arányos lenne a jövedelemelosztás. Nem lennének (alig lennének) érdemtelen jövedelmek, pénzszerzések. Ekkor valósítaná meg a pénz az igazi szerepét: a termelés és fogyasztás között van egy pontos közvetítő. Illetve a másik szerepét: a termékeknek, munkáknak, tárgyaknak, stb. van egy pontos mértékegysége, mérőeszköze. De nincs igazságos, arányos jövedelemelosztás így a pénz nem tölti be jól a szerepeit. Így a pénz, egyelőre csak fogyasztásra feljogosító bizonylat, a hasznos termelést nem igazolja.

A variációk megértése miatt kicsit kitérnék a brezsnyevi szocializmus, árazási, árbefizetési pénz-körforgási rendszerére.

A szocializmusban pl. az állam, ki sem fizette az adóval növelt jövedelmeket, hanem rögtön magánál tartotta az adórészt.

Itt mindjárt megállapíthatunk megint kétféle szisztémát. Minden ki és visszafizetés megtörténik (azonnali kifizetés), vagy időszakos összesített elszámolási rendszer, van. Ez összefügg a számlavezetéses rendszerrel. Itt egyszerűen arról a hétköznapi elszámolási rendszerről van szó, amikor a felek megállapodnak, hogy nem fizetgetnek ide-oda, hanem pl. havonta csinálnak egy elszámolást, plusz, mínusz, és csak a végösszeget fizetik ki. De azért itt is kétféle szisztémáról beszélhetünk, mert az azonnali kifizetés és az időszakos elszámolói rendszer nem egészen azonos. A végösszeg azonos, de más vonatkozásban nem egészen azonos.

A brezsnyevi szocializmusban alig volt magángazdaság, szinte minden az állam volt. Ennek ellenére volt élet, volt munka, volt termelés, volt fogyasztás. Már ez is cáfolja, hogy az állam csak egy improduktív valami lehet. (Az megint, bár összefüggő, de másik probléma, hogy mi az, ami az államban tud hatékonyan, jól működni és mi az, ami a magángazdaságban tud hatékonyan, jól működni.)

A szocializmusban volt egy elvi adó, de ezt közvetlen megtartotta az állam. És voltak az állami árak.

A szocializmusban állam, mondjuk úgy, hogy globális árazási, árbefizetési, pénz-körforgási szisztémával dolgozott, ráadásul ez felületes volt. Mert elvileg ezt is lehet pontosan végezni.

Mi is gazdaság végső célja: a termelés (beleértve szolgáltatásokat is) növekedjen, a termelésstruktúra javuljon. A termelés és fogyasztás paritásban legyen. (És van még egy cél, bár összefüggő, de más problémakör: az igazságos, arányos jövedelem, ill. fogyasztáselosztás.)

Ha globális és felületes az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszer, akkor a termelés és a fogyasztás nem lesz paritásban. Ezért a szocializmusban gyakran termelés-hiány áruhiány, gyakran termeléstöbblet volt. Illetve bizonyos termékek szolgáltatások hiányoztak, másokból túl sok volt.

De ez azért most is van, csak más okból. Jelenleg leginkább a hitelezés miatt.

Az azonnali kifizetéses rendszer bár körülményesebb, de jobban garantálja a pontosságot.

Illetve ebbe az egész problémakörbe még beleszól a kereslet-kínálat szerinti árazás, vagy más szisztémájú árazás, problémaköre is.

Látszólag a szocializmusban az állam finanszírozta a magángazdaságot. Mert maszek zöldségest, maszek cipészt, stb., az állami jövedelmekből fizették ki. De nyilvánvalóan ez csak látszólagos, egyszerűen az állam és magángazdaság arányából ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódott. Mert nyilvánvalóan maszek zöldséges, a maszek cipész, stb. megdolgozott a pénzéért.

Ez a látszólagos finanszírozás viszont azt a tévképzetet generálta, hogy magángazdaság egy improduktív valami. Érdekes ez (improduktív vád) már egyszer elhangzott, csak éppen az állam vonatkozásában. A jelen rendszerben éppen a fordítottja történik.

Visszatérek a jelen államkapitalista rendszerre.

A jelen rendszerben látszólag a magángazdaság finanszírozza az államot, mert az adót a magángazdasági bevételekből és jövedelmekből fizetik ki. De ez csak látszólagos, mert nyilvánvalóan az állami dolgozó (pl. egy buszsofőr) megdolgozik a pénzéért. (A hatékonyan működő állam, bár összefüggő, de megint más probléma.)

A jelen rendszerben látszólag magángazdaság finanszírozza az államot, valójában ez az állam és magángazdaság arányából, ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódik.

Ennek részleteibe nem mennék bele, csak pár megjegyzést teszek.

A magángazdaságban történik a közvetlen pénzbefizetések, kifizetések nagyobb része, de már az árakba és a jövedelmekbe is be vannak kalkulálva az adók. Tehát a magángazdaságban van egy indokolatlanul nagyobb bevétel, ebből fizetik ki az adót.

Ne felejtsük el, hogy a pénz alapvetően körbeforog.

Az adó végső soron, egy közvetett úton kifizetett átalánydíjas ár.

Az állam nem egy improduktív valami, hanem valóságos termelő, szolgáltató.

Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Az általános alapvető gazdasági pénzügyi problémák lezárása, a konkrét pénzügyi (pénzügyi rendszer) problémák bevezetése.  A termék és pénz egyensúlytalanság vázolása. B/13/b ábra B/19 ábra. Elméleti rendszertényező. 

A gazdaság két fő része az állami gazdaság és a magángazdaság.

A magángazdaság problémáival kapcsolatban felmerülhet: de hát az állami gazdaság sem különb. Aláírom, egyszerre kell söprögetni az állami gazdaság és magángazdaság portája előtt, de a magángazdaság portája előtt is söprögetni kell. A jelen rendszer (államkapitalizmus) tényezői, az állami (kormány, stb.) irányítás, a nagytőke, és a helytelen közgazdasági elvek rossz útra terelik a magángazdaságot, és főleg pénzügyi rendszert. Ez a rossz út nem kényszerpálya, csak terelgetés, ösztökélés, de akkor is iránykijelölés.

Ha eltekintünk a direkt termelési tényezőktől, akkor magángazdaság alapvető hibái, bajai (a rossz út jellemzői) a következők: az aránytalan, igazságtalan jövedelem, és vagyoni viszonyok kialakítása, általában a tisztességtelenség, és a rendszeres kisebb-nagyobb pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok és ezek káros hatásai.

Ugyanakkor magángazdaságra szükség van.

Persze lehet győzködni nagytőkét: tisztelt uraim és hölgyeim, legyenek szívesek megváltozni, higgyék el hosszabb távon, nem járnak rosszul. Nem hiábavaló a győzködés, de lássuk be, ez gyenge hatásfokú módszer. A magángazdaságra irányuló, állami (kormány, stb.) irányítás lehet a jobb hatásfokú módszer. A jelenlegi rendszerben ezzel az, alapvető baj az, hogy alulszabályozott. Az igaz, hogy magángazdaság azért magángazdaság, mert viszonylag szabad. Azonban létezik egy a jelenleginél erősebb szabályozás, (ami arra irányul, hogy az említett bajokat csökkentese), amely még nem fenyegeti magángazdaság létét, jellegét (piacgazdaságot, versenygazdaságot. Mindez különösen igaz a magángazdaság pénzügyi részére (nemzetközi pénzügyi rendszer, bankszektor), amelyet döntően a nagytőke ural, vagyis itt még inkább alulszabályozottság van.

A pénzügyi részben is megjelenik a három fő baj, de mégis a rendszeres kisebb-nagyobb pénzügyi egyensúlytalanságok válságok baja emelkedik ki, ez tartozik szorosabban ide.

A kisebb-nagyobb pénzügyi egyensúlytalanságok válságokról néhány mondat.

A tőzsdeválságok (ugrálások), a deviza (valuta) válságok, (árfolyamugrálások), az inflációk (ugrálások), és a hitelezési (megtakarítási) válságok (ugrálások), beleértve az eladósodásokat is, sorolhatók ide.

De van még egy nagyon fontos, rendszeres, talán nem annyira nyilvánvaló egyensúlytalanság, amellyel „az alapvető pénzügyi folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben van szó részletesen, méghozzá a következő fejezetben.

Az alábbiak idézetek (ismétlések) abból az elméleti rendszertényezőből, amelynek a címe:

A nemzeti termelés, ill. jövedelem és kapcsolódó problémák. A gazdasági ábrák (fejezetek) kiegészítése, pontosítása. A viszonylagos termékfölösleg (pénzhiány) és pénzfölösleg (termékhiány) problémaköre. B/13/b ábra B/19 ábra. És még sok ábra

A problémakör felvázolása.

    Mitől bomolhat fel a termelés, szolgáltatás (termék, szolgáltatás, munka) és pénz egyensúlya.

   Mi történik, ha felbomlik. A közvetlen hatás, mi történik az üzletekben, a kerekdelemben. A közvetett hatása, mi történik a termelésben. És az egyéb közvetett hatások (mi történik az árakkal, mi történik a fogyasztói szokásokkal, stb..).

    Mit lehet tenni a megelőzés érdekében ill. a felbomlás után.

Tulajdonképpen a gazdaság egy hosszú távú folyamat, amelynek egy hektikus, gyenge gazdaságban elég sűrűn vannak olyan szakaszai, amelyben viszonylag gyorsan változik elsősorban a pénz, de azért viszonylag gyorsan változhat a termékek, szolgáltatások mennyisége (és minősége) is. Ezekről, a szakaszokról van szó, amelyekben a felbomlik a termék (szolgáltatás) és pénz egyensúly. Kétségkívül egy szakasz kiemelése a folyamatból torzíthat, de a bonyolultság miatt az elemző kénytelen szakaszokra, és más részekre bontani a folyamatot.

Kihangsúlyozom, hogy viszonylag gyors változásokról van szó.

És azt is, hogy a kisrezgések nem, csak nagyobb, viszonylag tartósabb kilengések számítanak. Viszont a kis mértékű nagyon lassú kilengés, eltolódás megint nem számít, mert az nem más, mint az egyenletes fejlődés. Egyébként az ilyen változást képes követni az egyensúlyi állapot.

Elég sok kategorizálás rajzolódik ki az elemzés során. Az egyik ilyen. Eladhatatlan termékek, szolgáltatások alakulnak ki, elsősorban a pénzhiány miatt. Eladhatatlan termékek, szolgáltatások alakulnak ki, amelyekben a pénzhiány csak részt vesz a problémában. Ez a termékfölösleg, szolgáltatásfölösleg és pénzhiány oldala a problémának.

(Itt jegyzem meg, hogy a továbbiakban az egyszerűség miatt, a „szolgáltatás” szót nem mindig említem.)

A másik oldal a termékhiány és pénzfölösleg oldal. Kevés lesz a termék elsősorban a pénzfölösleg miatt. Kevés lesz a termék, amelyben a pénzfölösleg csak részt vesz a problémában.

Itt jegyzem meg, hogy két oldal nem teljesen a fordítottja egymásnak.

És megjegyzem, sok névvel, lehet mindezt illetni (konjunktúra, dekonjunktúra, keresletnövekedés, keresletcsökkenés, prosperitás, regresszió, recesszió, stb.), de én maradok ezeknél (termékfölösleg, stb.), a fogalmaknál, mert a többit pontatlannak érzem. Ugyanis minden egyensúlytalanság rossz, nincs jó fellendülő egyensúlytalanság, és rossz hanyatló egyensúlytalanság. Kétségtelenül a termékhiány, pénzfölösleg a kevésbé káros egyensúlytalanság és ennek lehetnek olyan szakaszai, amelyek fellendülésnek látszanak. De nézni kell az előzményeket és következményeket is. És persze ostoba, aki azt hiszi, hogy lehetséges állandó intenzív fellendülés. Az a kérdés, hogy a gazdaság hullámvasúton utazik (a hullámvasút visszatér a kiinduláshoz), vagy egy enyhén, de folyamatosan felfelé haladó villamoson utazik.

Rövid kitérés az inflációra (és egyben a deflációra).

Az infláció, az egy ezzel összefüggő, de talán párhuzamosnak mondható folyamat.  De az infláció, okozó is. De az árak változtatásával ellensúlyozni is lehet. Az infláció elsősorban az árakról, áremelésről, és annak hatásairól szól. Az áremelés első lépcsőben pénzkivétel. (Ha pénzkibocsátás követi az inflációt, akkor már pénzbetétel.) Az infláció előzménye lehet a pénzkivétel, pénzbetétel. Ez a probléma azonban nem az inflációról szól.

Rövid kitérés a termelésre.

A termelés ritkán csökken, gyorsan csak úgy magától. Lehet, háború, katasztrófa, de ezek különleges helyzetek. De következményként viszont csökkenhet. Pl. egy pénzügyi egyensúlytalanság válság következtében viszonylag gyorsan,  csökkenhet.

Még kevésbé emelkedhet a termelés gyorsan.

Viszont egy elavult termelési struktúra viszonylag gyorsan összeomolhat. És ritkán, de azért egy új termelési struktúra is kialakulhat. Ekkor az új termék következtében, első lépcsőben termékhiány keletkezik. Ha összeomlik az elavult struktúra, akkor termékfölösleg keletkezik, mert eladhatatlan termékek keletkeznek.

Ha a termelés nő, akkor elvileg termékfölösleg keletkezik, mert elvileg a pénz megmarad az ekkor már alacsonyabb szinten. Ha csökken a termelés, akkor elvileg termékfölösleg keletkezik. De itt inkább azt emelem ki, hogy a termelésváltozás elsősorban következmény.

A demográfiai hullámzás hatását is meg kell említeni.

És persze a külkereskedelmi egyensúlytalanság is idetartozó téma.

Rövid kitérés a külkereskedelmi (termék, szolgáltatás) egyensúlytanságra.

Ha több termék, jön be (nő az import, változatlan export mellett), akkor termékfölösleg (viszonylagos pénzhiány) keletkezik. Jelentős részben hazai termékek válnak eladhatatlanná. (Az export csökkenése már egy bonyolultabb több variációs ügy.)

Ha gyorsan nő a kivitel, az export, és az a hazai termelés rovására nő, változatlan import mellett, akkor termékhiány, pénzfölösleg léphet fel. (Az import csökkenése megint egy több variációs ügy, de lehet olyan változata, amelyben termékhiány lép fel.)

Nézzünk néhány esetet a termékfölösleg, pénzhiányra.

Pl., összeomlik egy piac. Akkor termékfölösleg (eladhatatlan termékek) keletkezik. Összeomlik egy elavult termékstruktúra, akkor termékfölösleg keletkezik.

Olyan esetek, amelyekben a pénzhiány okozza a termékfölösleget. Pl. valamilyen (áremelés, adóemelés, stb.) pénzkivonás. Hitel-visszafizetés. Árfolyamváltozás. Hibás pénzkibocsátás. Vagy hitelválság után a hitelek leállása miatt az önhitelezés, a megtakarítások növekedése. Vagy pénzügyi válság közben a nagytőke biztonságba helyezi a pénzét, kvázi kivonja. Stb., stb..

Ideje kitérni a hatásokra.

A termékfölöslegnél van egy hatás, amit mindenképpen ki kell emelni, a fölösleges termékek megromlása, elavulása, állása.

A termékfölösleg (és szolgáltatásfölösleg), pénzhiány a termelésre okozott hatása is nagyon fontos. Termékfölösleg, eladhatatlanság következtében a csökken az árbevétel és végül is termeléscsökkenés, ezzel együtt kihasználatlan munkakapacitás keletkezik.

A termékfölösleg, pénzhiány valószínűleg árcsökkenést generál.

Ez azonban nem jelentős és több okból csak részben képes kiegyensúlyozni a pénzhiányt.  Egyrészt a jelen rendszer gazdasága nem nagyon hajlamos erre. Másrészt: az alacsonyabb árakkal, de nagyobb forgalommal az árbevétel egy ideig marad, de az árcsökkentésnek is van határa. Egy idő után már a bevétel is csökken, azután pedig már nem lesz kifizetődő a termelés. Pl. egy ingatlan esetében a nagyon alacsony ár már torz lesz, igaz az ingatlan esetében lehetőség van halasztott eladásra, fogyasztásra, de azért az állás is kár.

Mi történik a kereskedelemben, a fogyasztói szokásokban ennél az oldalnál talán nem annyira lényeges.

A termékfölösleg, pénzhiány általában (a kialakulás okaitól változik a károssága) egy igen káros jelenség.  Szinte minden pénzügyi egyensúlytalanság, egy iránya (erősebb egyensúlytalanság, már válság), okozhatja ezt az egyensúlytalanságot. A pénzügy szinte minden területének (árazás, hitel és megtakarítási egyensúly, devizaárfolyam, stb.) egyensúlyi helyzetének bizonyos irányú felbomlása okozhat ilyen egyensúlytalanságot. Ugyanakkor a termeléssel kapcsolatos egyensúlytalanságokat is meg kell említeni.

Néhány eset a másik a termékhiány, pénzfölösleg oldalra.

Kialakul egy fizetőképes piac akkor termékhiány, keletkezik.(Sajnos nincs lehetőség a piacok összeomlásával, kialakulásával foglalkozni, pedig érdemes lenne, mert ezzel kapcsolatban is sok a tévedés.) Kialakul egy új termékstruktúra, akkor is rövid ideig termékhiány keletkezik. Ha következményként termeléscsökkenés keletkezik, akkor pénzfölösleg termékhiány, keletkezhet, ritkán. De pl. pénzügyi gazdasági válságban pénzhiány következtében termeléscsökkenés keletkezik, ekkor persze nincs forgalomba levő pénzfölösleg, mindenki tartalékol.

A demográfiai hullámzás, népesedés csökkenés is problémát okozhat. Pl. magas a nyugdíjasok száma, ehhez képest kevés a dolgozók száma, akkor ez munkakapacitás-csökkenés, kisebb termelés, kevesebb termék, termékhiány alakul ki.

Pénzfölösleg kialakulhat, pénzbetétel, árcsökkenés, stb. estében de ezekre igen kis esély van. Túlzott hitelezés, hitelfelvétel következtében. A hitelt azonban vissza kell fizetni. Árfolyamváltozás következtében. Hibás pénzkibocsátás esetén. Stb., stb..

Hatások.

Itt (ezen oldal esetében) nincs termékromlás.

Az árak változására és a termelésre irányuló hatások szempontjából előjön az, hogy a két oldal nem egészen a fordítottja egymásnak. Ugyanis a termékhiány, pénzfölösleg esetében elsősorban az árak emelkednek, és a termelés alig emelkedik. (A másik oldalon az árak alig csökkentek, és elsősorban a termelés csökkent.) Az áremelkedés pedig inflációt okoz.

A termékhiány, pénzfölösleg már elég káros dolgokat (a szegényeknek csak rossz minőségű termék jut, stb.) csinál a kereskedelemben, és a fogyasztói szokásokban.

Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy miért alakult ki a termékhiány, pénzfölösleg. Egészen másképp fekszik a gyerek, ha pl. túl nagy megtakarítások (pénzfölösleg), van, vagy új termelésstruktúra miatt alakul ki a probléma, vagy termeléscsökkenés (pl. a dolgozók számának csökkenése, a nyugdíjasokhoz képest) miatt alakul ki a termékhiány, pénzfölösleg.

És persze az sem mindegy, hogy milyen gazdaság (gyenge, hektikus, vagy erős, kiegyensúlyozott) kerül szembe a termékfölösleg, pénzhiány, vagy a termékhiány és pénzfölösleg problémájával.

A termékfölösleg, pénzhiány, és a termékhiány pénzfölösleg tényezői egymást kompenzálhatják, vagy fel is erősíthetik egymást. Nagy baj van, ha több termékfölösleg, pénzhiány probléma jelentkezik egyszerre és a másik oldalon nincs termékhiány, pénzfölösleg okozó. Ugyanakkor, ez a fajta kompenzáció, „egyensúlyi állapot” rosszabb, mint az, ha minden vonatkozásban, egyensúlyban marad a gazdaság. 

Tehát a termékhiány, pénzfölösleg problémája egyes esetekben rövid ideig akár pozitív is lehet, többnyire azonban ez is negatív dolog. Az egyensúlynál biztosan rosszabb, annál is inkább, mert minden egyensúlytalanságot követ egy ellenkező irányú egyensúlytalanság, ha nem saját gazdaságban, akkor egy másikban.

Természetesen a legjobb megoldás a megelőzés, és nem más, mint az egyensúlyi állapot fenntartása. Ha már kialakult az egyensúlytalanság, akkor már csak enyhíteni lehet a kárt.

Tehát nem azon kell gondolkodni, hogy mit lehet tenni a kisebb-nagyobb bajok kialakulása után, hanem azon, hogy lehet az egyensúlyi helyzetet fenntartani, mert ez előzi meg a kisebb-nagyobb bajokat, főleg a nagyokat. 

Egyéb idézetek.

Azt gondolom, hogy a külföldi munka, egy határig biztosan jó, vagy egyensúlyos, de lehet, hogy egy határ felett már káros. Másrészt azt gondolom, hogy azok a külföldi dolgozók, akik érdemtelenül magasabb jövedelmet kapnak, károsítják azt a nemzetgazdaságot, ahol dolgoznak, és lehet (nem biztos) hasznosítják azt a nemzetgazdaságot ahová állampolgárságuk szerint, tartoznak. Azok a dolgozok, akik érdemtelenül alacsonyabb jövedelmet kapnak, hasznosítják azt a nemzetgazdaságot, ahol dolgoznak, és lehet (nem biztos), hogy károsítják azt a nemzetgazdaságot ahová állampolgárságuk szerint, tartoznak.

De e vonatkozásban is fontos az egyensúlyi állapot, vagyis kb. egyforma számú és összetételű (tőkés, tulajdonos arányára is vonatkozik) külföldi dolgozó, legyen minden országban.

A termékfölösleg korunkban igen kis része az, ami elavul, vagy amit kidobnak, a következő okok miatt. Ha termékfölösleg jelentkezik, akkor azonnal megindul a pénzbevonás a gazdaságba, amely a hiányos gazdaságban vagy belső hitelből, fedezetlen pénzkibocsátással történik (infláció), vagy külső hitelből, ami eladósodáshoz vezet. A lényeg az, hogy az egyik ok a pénzbevonás. A másik ok: azonnal elkezdődik a termelés csökkenése (munkanélküliség). A vállalkozások hamar rájönnek, hogy eladhatatlan a termékük és rögtön leépítenek, csökkentnek.

A harmadik ok: azonnal elkezdődik az alulfizetett túlmunka növekedése. Az alulfizetett túlmunka minden problémánál növekszik. Itt inkább a viszonylagos jövedelemcsökkenés oldala rajzolódik ki. Egyébként az inflációról is elmondható, hogy minden problémánál növekedhet.

Tehát nem termékfölösleg alakul ki, hanem a termékfölösleg összetett problémája alakul ki.

Az évközi (ill. folyamatos) módszerek (megoldások). Az évközi, (ill. folyamatos) megoldások kategóriái a termékfölösleg, pénzhiány vonatkozásában.

Halasztott fogyasztás, termékek későbbi eladása, felhasználása.

Adósságátrendezés (pénzszerzés, pl. új hitel, vagy az aktuális adósság későbbre tevése.)

Az árak, jövedelmek változtatása.

Az évközi import, ill. külföldre menő turizmus csökkentése.

A belföldi fogyasztás, termelés csökkentése, ami még módszernek sem nagyon nevezhető, annyira rossz. Pontosabban ez azon káros következmény, amit el kell kerülni.

Leginkább az lenne a jó, ha az árcsökkenésből a tőkések profitja (jövedelme) csökken, főleg a külföldi tőkések jövedelme, profitja, (az árak csökkenése mellett). Ekkor javulna az egyensúly. Ámde egy hiányos gyenge gazdaságban ennek minimális lehetségessége.  Módszer lehetne, de nem ebben gazdasági rendszerben, és főleg annak a hiányos gyenge változatában.

Igazából ez (importcsökkenés, külföldre menő turizmus csökkenés) lenne az egyetlen viszonylag jó évközi, folyamatos módszer a sok közül. Persze ez egyben alapvető hosszabb távú, folyamatos módszer is. De ebben gazdasági rendszerben (szabad tőke áru, stb. áramlás) ez sem nagyon lehetséges.

(Itt is előjön a pontos piacfelmérés fontossága. Olyan terméket, szolgáltatást kell előállítani, ami eladható, ami nincs az importban ill. jobban eladható, mint az importtermék.

Most itt pótolom a hiányt és kijelentem: egy normális (nem pénzben, hitelben úszó) gazdaságban nagyon fontos a piacfelmérés. A pontos piacfelmérés, az hogy eladható termék, szolgáltatás legyen előállítva. Lényegében ez egyben a piacszerzés. A piacfelmérés jó dolog, az agymosó reklám viszont piactorzító tényező.

Igaz hogy az importáló külföldeknek (pl. multinacionális kereskedelmi vállalkozásoknak) hazahajlik a keze. Itt viszont beleütközünk: nem szabad külföldnek kiszolgáltatott gazdaságot kialakítani – problémájába.)

Nem szabad eladósodni, nem szabad túlfogyasztani, a külkereskedelmi egyensúlyra vigyázni kell. 

A külkereskedelmi egyensúlyra egyszerűen, és hatékonyan az import szabályozásával (az import csökkentése) lehet vigyázni. (Állami import, árfolyam, soványabb pénz). Ezért ez folyamatos módszer is.

Az importban meg kellene maradnia a modern gépek, eszközök, technológiák behozatalának, és azon termékeket kellene csökkeni, amelyekben van hasonló hazai termelés.  Az idegenforgalom átvariálása (külföldről jövő turisták növelése külföldre menő turisták csökkentése) már nehezebb több éves feladat. Az export bővítése egy fokkal még nehezebb, még hosszabb távú. Az egyik lehetséges megoldás mivel termelési kapacitás nehezen fejleszthető, hogy a belföldi termelés egy részét átstrukturálják exporttermelésre. Ugyanakkor: a túlzott export-import jellegű termelés, ill. az aránytalanul kicsi belföldi, belföldre való termelés, káros. Összefügg a kiszolgáltatott gazdasággal. Nem szabad, aránytalanul külföldi tulajdonban levő gazdaságot, külföldnek kiszolgáltatott gazdaságot kialakítani. Fontos, hogy a külföldi dolgozók (hasonló számú, és összetételű) egyensúlyára is vigyázni kell. Ne legyen sokkal több külföldi tőkés, tulajdonos, mint amennyi hazai külföldön van.

(Az arányos privatizáció nemcsak az állami arány szempontjából jó, hanem a magángazdaság külföld-belföld szempontjából is. Illetve a hazai kis és középvállalkozások preferálása.)  

A többi évközi módszer (a halasztott fogyasztás, az árak, jövedelmek változtatása csak 1-2%-os kényszerű tűzoltó módszerek. Az adósságátrendezés egy 3-5%-os, de nagyon keményen megfizetett, rossz, kényszerű módszer. A belföldi termeléscsökkentés annyira rossz, hogy nem jöhet szóba, mint módszer, viszont káros következmény lehet.

A pénz szerepe, hogy egyenletes, de megfelelően dinamikus áramlással kövesse termelést, ne akadályozza azt, sőt némileg kompenzálja a termelés hektikus változásait. Ez pedig az egyensúlyi állapotokkal, az optimális értékekkel, az egyenletes kislépésenkénti változásokkal, az igazságos arányos árakkal, jövedelmekkel érhető el.

1. Legjobb megoldás, a pénzen kívüli dolgok megkeresése és ezek pénzen kívüli átrendezése. Ha ez nem megy, akkor a pénzen kívüli dolgok, pénzátrendezéssel való átrendezése.

2. Rosszabb megoldás, ha az első fázist kihagyva, rögtön a pénzügyi átrendezéssel próbának operálni.

3. Legrosszabb megoldás, ha minden hibát pénzberakással próbálnak megoldani.

Egy kis összefoglalás. A termékfölösleg, (pénzhiány), pénzfölösleg (termékhiány) problémája részben azonos külkereskedelmi mérleg, ill. az eladósodás problémájával de részben más. Szélesebb körű, enyhébb probléma. Az eladósodás több nagyobb és részben más probléma. A termékfölösleg, pénzfölösleg problémája részben azonos az infláció problémájával, részben azonban más, szélesebb körű és enyhébb probléma. Az infláció ennél több és nagyobb probléma. A termékfölösleg, pénzfölösleg részben azonos a túlhitelezés, a hitelezési válság, a pénzpiaci egyensúly problémájával, részben azonban más szélesebb körű és enyhébb probléma. A túlhitelezés, a hitelválság, a pénzpiaci egyensúly problémája ennél több és nagyobb.

A termékfölösleg, pénzfölösleg problémája eltorzítja termelésstruktúrát, de még sok minden eltorzíthatja a termelésstruktúrát. (Az eltorzult termelésstruktúra hozzájárulhat a termékfölösleg, pénzfölösleg kialakulásához.)

A termékfölösleg, pénzfölösleg csökkentheti a termelés, de még sok minden csökkentheti a termelést. A hektikus termelés hozzájárulhat a termékfölösleg, pénzfölösleg problémájához. 

Rangsorolom a problémákat (hibás folyamatokat).

A termelés (alacsony és hektikus) problémája.

A rossz termelésstruktúra, (rossz fogyasztásstruktúra) problémája.

A túlhitelezés a hitelválság, a pénzpiaci egyensúly (megtakarítás, hitel, stb.) problémája.

Az eladósodás a külkereskedelmi egyensúlytalanság problémája.

Az infláció, a hibás árazás problémája.

A devizaválság (rossz árfolyam) problémája.

A termékfölösleg (pénzhiány), pénzfölösleg (termékhiány) problémája.

Tehát én utolsó helyre tettem, de azért megjegyzésekkel.  A kérdés az, hogy gyakran megjelenő termeléscsökkenést minek tulajdonítjuk. Ez felfogás kérdése.

Ha termékfölöslegből eredő termeléscsökkenést kizárólag ide soroljuk, akkor nem is annyira kis problémáról van szó.

Más felfogásban, úgy néz ki, hogy minden problémának kettős termelőcsökkentő hatása van. Az egyik: a válság, a pánik, a káosz, az átállás, átárazás, a kimenekülés termeléscsökkentő hatása. A másik: a valószínűleg kialakuló termékfölösleg termeléscsökkentő hatása. Az eladósodásnak ezen kívül van még egy termeléscsökkentő hatása: a gúzsbakötött, beruházási pénz nélküli nemzet nem tud fejlődni.

De az is igaz, hogy termelésnek van önálló aspektusa, a legjelentősebb termelési tényezők a belső munkatényezők.

A feladatok szempontjából viszont kérdéses, hogy önálló problémakör a termékfölösleg, pénzfölösleg problémája. Hiszen ha rendben van termelés, a termelésstruktúra, a hitelezés, a külkereskedelmi egyensúly, ha nincs eladósodás, ha nincs infláció (nincs 4%-nál magasabb infláció), ha rendben az árazás, a jövedelmezés, akkor nem alakul ki a termékfölösleg, pénzfölösleg problémája.

Igaz, hogy van még egy problémakör, amelyet meg kell oldani, először elméletileg azután gyakorlatilag: a lakások (házak) és részben a nagy értékű termékek problémája.

Ezen kívül még nagyon sok témával foglakozik ezen elméleti rendszertényező, és a többi is, amelyek „az alapvető gazdasági pénzügyi folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben találhatók.

Tulajdonképpen e tanulmány jelentős része fölösleges, hiszen olyan jellemzőket propagál, bizonygat, amelyek a világ nemzetei (90%-a) számára teljesen természetes: a fokozatos változtatást, a mértékletességet, az arányosságot, az egyensúlyt.  Az is igaz, hogy sok nemzet számára ez azért evidens, mert a „szegénység” által, kvázi rá van kényszerítve. Kétségtelen az emberiség korunkba jutott el oda, hogy akár középtávon is képes e jellemzőket elhanyagolni, elfelejteni képes a mértéktelenségre, az aránytalanságra, az egyensúlytalanságra, stb.. (Hosszabb távon mindenképpen megbosszulja magát.) A jövő egyik elsajátítandó ismerete: az ember megtanulja, akkor is e jellemzők szerint kell élnie, szervezni gazdaságát, pénzügyeit, ha a lehetséges kísértések másfelé csalogatnák.

A legtöbb nemzet számára a fokozatos változtatás, a mértékletesség, az arányosság, az egyensúly evidencia, de nem úgy a magyarok, főleg magyar vezetés számára.  Rájöttem, hogy mi a mi (magyarok) legnagyobb hibánk: rettegünk attól, hogy balekok, maflák, fajankók, kihasználtak legyünk, ezért mindent jó messzire elvetünk, amit ehhez kapcsolunk (becsület, szorgalom, mértékletesség, arányosság, stb.), így aztán végül, mégis mi leszünk a legnagyobb balekok, maflák, fajankók, kihasználtak.  Az eredendő ostobaságunk az, hogy rosszul kapcsoljuk össze a dolgokat.

Ismerjük be, hogy mi magyarok, főleg a vezetés, gazdaságilag, pénzügyileg, a világ legostobább tizedébe tartozunk, legalábbis eddig oda tartoztunk (azért ezen lehet változtatni). 

A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.

Ismételt fejezetrész

Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot. 

1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.

A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.

Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától.

Az aktuális kereslet-kínálat helyzet (szerintem, aktuális termék, szolgáltatás és vásárlópénz arány) is egy beszámítandó tényező a sok közül. De itt is felvetődik, hogy jobb a kereslet-kínálat egyensúlyára vigyázni, mintsem az egyensúly felbomlása után variálni.

Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúly számításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.

1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb.. 

2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.

Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel.  Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.

3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.

4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos és szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.

5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.

6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.

7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.

9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.

10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak)  kárt okoz, pontosabb megfogalmazása.  Aki (akik) életében (hosszabb távon)  pl.  20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.

Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.  

11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat. Másképpen: az állam feladata, az állami területek jó működtetésén kívül,  hogy az igazságos arányos elosztással (elosztás-kompenzációval), ill. a gazdasági evidenciákkal, kialakítsa a normális magángazdaságot (piacgazdaságot, versenygazdaságot) majd még ezt is az optimális értékel arányok felé ösztönözze maga eszközeivel.

12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.

Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti

 A pénzügyi rendszer. Összevont rendszertényező. Az összes ábra.

A következő rész-rendszertényezőkből áll:

 A tőzsdetípusú kereskedelem.

A pénzváltórendszer (devizakereskedelem).

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika.

Az infláció.

A hitelezés és megtakarítás.

A tőzsdetípusú kereskedelem. Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP, és hitelezés ábrái. 

Ez a fejezet egyaránt kapcsolódik ehhez a rendszertényezőhöz (magángazdaság és állami gazdaság jellege és arányai) és a pénzügyi rendszer rendszertényezőhöz.

A pénzkereskedelem fajtái és összefüggései.  

Megint új fogalmakat vagyok kénytelen használni, mivel a jelenlegi fogalmak zavarosak és félrevezetők. Tisztába vagyok azzal, hogy a jelenlegi tudomány mindenről másképp vélekedik, mint én, és olyan értelemben nem vagyok tudományos. A tudománytalanság vádja nem érdekel, annál inkább izgat, hogy igazságokat mondok, vagy sem.

Az én fogalmaim a következők. Normál (nem pénzpiaci) kereskedelem, illetve pénzkereskedelem. Normál kereskedelem, mikor a pénz árúra, eszközre, munkára cserélődik. Pénzkereskedelem, mikor a pénz pénzre cserélődik, valaki pénzt visz be a piacba, és pénzt kap érte. Ez utóbbi nem igazi kereskedelem, nem történik igazi akció, a pénz valóságosan nem működik (nem történik áruelosztás, munkaelosztás, stb.), csak üresjáratban forog, csak a jövedelem arányok változnak, kivéve az értelmes hasznos (beruházási) hitelezést.  A pénzkereskedelemnek sokféle fajtája lehet. 

Alapvetések.

A pénzpiac, döntően hitelpiac, döntően tőzsdetípusú kerekedésben folyik.  Ez (a tőzsdetípusú kereskedés) egy csinált rendszer, mélyebben nézve teljesen logikátlan semmi köze a kereslet-kínálat jótékony törvényeihez, ill. egy értelme van, kiválóan alkalmas a spekulációra. Ez egy duplakörös kereskedés, a valós értékek teljesen elszakadnak az ártól.

Továbbá itt nem az eladó (hitelnyújtó, kínálat) és nem is a közvetítő áll szemben a vevővel (hitelfelvevő, kereslet) - hanem az eladók (hitelnyújtók, kínálók) két fajtája aktivizáló (értékpapír-vásárló) és kilépő (értékpapír-eladó) áll szemben az árfolyammal. A valóságos vásárlókat, a hitelfelvevőket, akiknek valójában meg kellene határozni az árfolyamot, áttették egy más oldalra (velük nem lehetne hullámoztatni), és csak az eladók, a kínálók határozzák meg az árfolyamot, úgy hogy az eladók egyik felét vevőnek (ők az aktív hiteleladók) nevezik, a másik felét, aki kiszáll az eladásból, pedig eladónak nevezik (valójában ők szüntetik meg a hiteleladást). Szóval minden össze van kutyulva, a cél, a spekuláció érdekében.

Egyébként a hitelközvetítők és hitelfelvevők oldala is nagy katyvasz. 

A tőzsdetípusú kereskedelem (pénz, termék) az egy  olyan kereskedelem, amelyik a kereslet-kínálat változására (elsősorban keresletnövekedésre) nagyon gyorsan (túl gyorsan) reagál, plusz van benne  licitálási elem is.

A tőzsdetípusú kereskedelem az egy bundázott (saját szabályokkal rendelkező) szerencsejáték.

A tőzsdetípusú kereskedelem az egy speciális hitelezés.

A tőzsdetípusú kereskedelem az nem magával termékkel, szolgáltatással kereskedik, hanem annak a blokkjával, azaz a tulajdonrészét igazoló papírral kereskedik. (Ezért duplakörös kereskedelem.)

A tőzsdetípusú kereskedelem nem gazdasági célú, hanem spekulációs célú kereskedelem.

Ez mind a tőzsdetípusú kereskedelem.

A tőzsdetípusú ill. a spekulatív kereskedelem egyik jellemző folyamata. Ha valami olcsó, akkor abból annak reményében, hogy felmegy az ára, bevásárolnak. Ezáltal valóban felmegy. Ha valami drága, akkor azt eladják, nagy bevételt realizálva. Ezáltal lemegy az ára. Tagadhatatlan van ennek némi kiegyensúlyozó hatása, de sokkal nagyobb az egyensúly felbontó hatása. Azt a kérdést kell feltenni, hogy mindennek mekkora köze van valóságos termeléshez, valóságos értékekhez. Nem sok. Hiszen a normális gazdaságban valamilyen valós értékváltozás miatt valaminek csökken az ára, vagy nő.

A tőzsdei értékek akkor is változnak, amikor a termelés, a termelés körülményei, és a fogyasztás sem változik. Ez önmagában gyakorlatilag is bizonyítja, hogy ezek csak csinált, a valóságos gazdaságtól független változások.  Ráadásul éppen az előző folyamat kezdete gyakran az, hogy direkt lenyomják valaminek az árát, vagy felnyomják.  Tehát spekulánsok saját maguk okozta egyensúlytalanságot, kompenzálják, de vége a haszon miatt (vagy-vagy elosztás) mégis egyensúlytalanság.

A tőzsdetípusú kereskedelem duplakörös kereskedelem, ezt később megmagyarázom. Ezzel szemben van a normál szimpla (egykörös) kereskedelem. A tőzsdetípusú kereskedelem és pénzkereskedelem erősen összefonódik, egymást erősen átfedi. A pénzkereskedelem nagy része tőzsdetípusú kereskedelem, a tőzsdekereskedelem majdnem egésze pénzkereskedelem. Mindkettő káros és piactorzító tényező.  A pénzpiac elemei: valuta (deviza) kereskedelem. A jövőben csak devizakereskedelemről beszélek. Továbbá a hitelkereskedelem, amelyet tovább oszthatunk részvény és kötvény kereskedelemre. Továbbá minden tőzsdetípusú kereskedelem. A tőzsdetípusú kereskedelem elemi: a valuta (deviza) tőzsde, a hiteltőzsde (részvénytőzsde és kötvénytőzsde), az árutőzsde. Az árutőzsdén is részvények (a termékek blokkjai) forognak.

A pénzkereskedelem és devizakereskedelem közti különbségek. A pénzkereskedelem tőzsdén kívül is működik. A devizakereskedelem nem tőzsdéből ered csak átvette annak jellegét. Az elsődleges kérdés: jelenleg egyáltalán szükség van-e devizakereskedelemre? A devizakereskedelemre egy későbbi fejezetben térek ki részletesebben.   Az árukereskedelem a gazdaságból ered, a tőzsdetípusú kereskedelem ebből viszont pénzkereskedelmet formál. 

Rövid kitérés a hitelkereskedelem problémáira, ellentmondásaira.

Hitelezésre szükség van, ez vitathatatlan. Az is jó, ha az emberek tájékozottak ebben a tekintetben. Egyrészt a hitfelvevő hirdethet, neki most hitelre van szüksége, a hitelező pedig megtudja, hogy mire adhat hitelt, milyen feltételekkel.

Még az is elképzelhető, hogy hitelközvetítő, hitelekkel kereskedő cég nem közli, hogy a hiteladó (a betétes) mire adja a pénzt, mondván: ne törődjön maga a hitel céljával, csak a nyereséggel és a garanciákkal, én mindezt bizonyos nyereség, jutalék ellenében biztosítom. Az árukereskedelemben is hasonló szükségszerű folyamat van, hiszen az eladó ott sem tudhatja, hogy ki és miért veszi meg az árút. A hitelezés problémáiról még egy másik fejezetben szó lesz.

A hitelek adásvételét nevezhetjük hitelkereskedelmek. Ez más, mint a hitelek nyújtása, és felvétele. A tőzsdetípusú kereskedelem jelentős része hitelkereskedelem, értékpapírokat (részvényeket, kötvényeket, stb.) adnak, vesznek. Ezt nevezhető pénz-tőzsdének, érték-tőzsdének is. Ugyanakkor elképzelhető egy másfajta hitelezés is. Itt hozamokról, és nem kamatokról beszélünk.

A hitelkereskedelem kapcsán újra feltehetjük a kérdést, mi végre való a pénz, a pénzügyi rendszer? Csak egy normális válasz van erre: arra való, hogy a jó (hasznos, innovációs, dinamikus, stb.) termelést (termék és szolgáltatás) és termelésből való elosztást elősegítse, annak eszköze legyen. A jó termelés, és az igazságos elosztás a cél, és minden más csak eszköz. A hitel igazi értelme (erről még beszélek) is ehhez kapcsolódik. Ez nemcsak a legfőbb cél, de ez az alapvető háttérigazság folyamata. A hitelkereskedelem, mely tőzsdetípusú kereskedelemben folyik, azonban nem erről szól. A tőzsdetípusú kereskedelem nem erről szól. Ezek kiválnak a legfőbb gazdasági cél rendszeréből és önálló életet élnek. Ugyanakkor nem tudnak teljesen kiválni, mert hatnak az alapvető háttérigazságok, a kiválásuk csak arra „jó”, hogy megzavarják az alapvető háttérigazság folyamatát  Ha az emberiségnek szüksége van szerencsejátékra, akkor azt oldja meg a kaszinókban.

A tőzsdetípusú kereskedelem lényege példázatokkal. A duplakörös kereskedelem, ahol nemcsak az áruval lehet kereskedni, hanem a fizetési blokkokkal is. Első kör az árukereskedelem, második kör a fizetési blokkok adás-vétele. Pontosabban, lényegében csak a második kör a fizetési blokkokkal való kereskedés marad. A hitelügyletekre vonatkozóan: első kör maga hitelügylet, második kör a hitellevelek kereskedelme. A tőzsdetípusú kereskedelem még hasonlítható egy olyan fogadási irodára is, amelyben gazdasági folyamatokra lehet fogadni, és ahol – és ez a lényeg – a fogadás után, a fogadószelvényekkel a fogadók kereskedhetnek. A tőzsdetípusú kereskedelem nemcsak megengedi ezt, de olyan környezetet teremt, hogy a fizetési blokkok, hitellevelek, fogadási szelvények, értékpapírok stb. (a második kör) kereskedelme gördülékenyen zajlódjon. A normál kereskedelem ezt, vagy nem engedi meg, vagy nem teremt ennek megfelelő környezetet, így hát nem is alakul ki.

A kétkörös (tőzsdetípusú) kereskedelem egy olyan közérthez hasonló, ahol az előtérben az áruvásárlási blokkokkal kereskednek. Pontosabban a vevők nem váltják ki az árúkat, hanem a blokkokkal kereskednek. A blokk ára felmehet, azért mert az árú kelendő lesz. Vagy azért, mert maga a blokk lesz kelendő. Fordított helyzetben lemegy blokk ára. Másképpen, a hitel-szerződésekkel kereskednek.

Ugyanakkor a fizetési blokkokkal való kereskedés megengedi a spekulációt, azt hogy a fizetési blokk árát mesterségesen feltornásszák vagy éppen lefelé, mert ekkor már a fizetési blokk ára és a termék, munka valóságos értéke teljesen elrugaszkodik egymástól.

E kereskedésről is készül szerződés, e logika mentén azzal is kereskedhetnének.

Ha a részvények adás-vételét igazoló szelvényekkel kereskedni lehetne, akkor már nem dupla körös, hanem triplakörös kereskedelem alakulna ki. Elvileg ezen logika mentén, akár tízkörös kereskedelem is kialakulhat. A pénzkereskedelem, (devizakereskedelem) még ha az nem is a tőzsdetípusban működik, akkor is duplakörös, hiszen a pénz felfogható egy értékpapírnak, szerződésnek, igazoló szelvénynek. Az a devizakereskedelem (elsősorban spekulációs célú devizaváltás), amely részben tőzsdetípusban működik, már triplakörös kereskedelem. Ezért a tőzsdetípusú kereskedelem és a pénzkereskedelem nemcsak működésileg van összekapcsolva, de jellegénél fogva is összekapcsolódik. Fogalmazzunk úgy, hogy jelentős részben azonos, de azért vannak különbségek. A tőzsdetípusú és a devizakereskedelem másik sajátossága, hogy nem fékezi le az árumozgás lassússága ezért gyors, gyakran és könnyen lehet nagy összegeket mozgatni. 

Persze erről a közgazdaságtudomány egész másképp vélekedik.  A tőzsde lényegének a következőket szokták említeni.

Koncentrált objektív tájékoztatás, ahol tájékoztatják a vevőket, eladókat a forgalomalakulásáról, az aktuális árfolyamról, stb. Ez a normál kereskedelemben - főleg a jelenlegi technika mellett - is lehetséges lenne. Hogy a normál kereskedelemben ez miért nem alakult ki, ennek egyik oka, talán éppen a tőzsdetípusú kereskedelem favorizálása.

Továbbá, koncentrált kereskedés, ahol a vételi és eladási ajánlatokat párosítják. Ez a normál kereskedelemben is lehetséges lenne, főleg a jelenlegi technika felhasználásával. A lassú alakulás oka az előzőhöz hasonló.

Az árfolyamképzés. A normál kereskedelemben is minden kereskedő és jól tájékozott vásárlók is kialakítanak maguknak egy árfolyamot, úgy, hogy a különböző árakat összevetik. Semmi akadálya nincs annak, hogy valakik (pl. egy újság) a különböző termékek árfolyamát viszonylag pontosan meghatározzák, és ezt közzé tegyék. Az árfolyamképzésnek egyébként sokféle módja lehet. A tőzsdei árfolyamok általában az utolsó árakból adódnak. Ez az árfolyamképzés az, amelyik a legnagyobb ingadozásokat okozza, aminek több hátránya van, mint előnye. A normál kereskedelemben egy kereskedő mondjuk az utolsó hónap középárát, veszi alapul, ami lassabb, kiegyensúlyozottabb áringadozást jelent.

Az üzleti kilátások mérlegelése. A normál kereskedelemben is mérlegelik az üzleti kilátásokat. Ami itt különbség, hogy tőzsdetípusú kereskedelemben még profitorientáltabb a mérlegelés, aminek több hátránya van, mint előnye. Egyébként, az hogy kizárólag a profitszerzés az egyetlen szempont, nem a tőzsde hibája, hanem a kapzsiságdeterminált gazdaság hibája.

A gyors reagálás, gyors kereskedelem. Egyrészt ez az előzőkből adódik, hogy a normál kereskedésben is tovább lehetne gyorsítani mind a reakciót, mind a kereskedelmet. Más kérdés hogy ez több hátránnyal, mint előnnyel járna. Másrészt a tőzsdetípusú kereskedelemben azáltal, hogy nem szükséges árumozgás, gyorsan lehet adni, venni a papírokat, ez azonban nem igazi kereskedelem, a pénz üresjáratban forog. Minderről már a pénzkereskedéssel kapcsolatban a fejezet elején elmélkedtem. A tőzsdetípusú kereskedés ebből a szempontból nem különbözik a pénzkereskedéstől.

Az egységes szigorú, jogi szabályozás az egységes szerződés, a tőzsdebíróság, mint gyorsbíróság. Ez a normál kerekedésben is lehetséges, sőt szükséges lenne. Annak, hogy a normál kereskedésben ez gyengébben működik, sok oka van, de semmi esetre sem az, hogy a normál kereskedés ezt kizárná.

Végezetül sokan a következőképp okoskodnak: az egyedi, kissorozatú, kis értékű termékek, tulajdonrészek kereskedelmének ideális terepe a normál kereskedésben, míg az adott készletű, tömegtermékek, értékes tulajdonrészek kereskedésének ideális helyszínét a tőzsdei kereskedésben látják. Egyszerűbben fogalmazva a kiskereskedelem folyjék a normál kereskedelemben, a nagykereskedelem pedig a tőzsdei kereskedelemben. Ebből az okoskodásban annyi igazság van, hogy a kiskereskedelem lebonyolítására szerencsére alkalmatlan a tőzsde, viszont a nagykereskedelem ettől függetlenül lebonyolítható a normál kereskedés keretein belül.

A leggyakoribb érv: a tőzsdetípusú kereskedelem annyiban különbözik a normál kereskedelemtől, hogy lehetővé teszi a kisemberek (kisbefektetők) részvételét a nagyobb volumenű üzletelésben. Ez persze nem igaz, sőt többszörösen nem igaz.

Először is el lehet gondolkodni, hogy mit jelent beszállni, részt venni egy nagyobb volumenű üzletelésben. Például, ha valaki bevásárol az áruházban, mennyiben vesz részt a nagyobb volumenű üzletelésben?

Másodszor megnézhetjük a kisbefektetők által befektetett pénz tőzsdepiaci arányát, és rájöhetünk hogy igen csekély (talán 10-20%). Ha kisbefektetők általános és hosszú távú nyereségét nézzük, akkor azt látjuk, hogy az a befektettet pénzhez képest is csekélyebb (nincs vagy negatív) mint a nagybefektetők pozitív nyeresége. Mindebből az következik, hogy a kisbefektetők hátrányos helyzetben vannak a nagybefektetőkkel szemben és tőzsdepiac az nem a kisbefektetők Kánaánja.

Igaz-e az hogy csak a tőzsdetípusú kereskedelem teszi lehetővé a kisbefektetők részvételét a nagyobb volumenű üzletelésben? A kapitalista rendszerben majdnem minden nagyobb volumenű üzletelés, ami kisrészekre tagolt (részvények, kötvények stb.) össze van kapcsolva a tőzsdetípusú kereskedelemmel. Ez az összekapcsolás azonban nem szükségszerű, nem azért van, mert a normál kereskedésben lehetetlen a nagyobb volumenű üzletelést kisrészekre osztani, hanem mert mesterséges összekapcsolás. Azért tűnhet szükségszerűnek, mert a részekre tagoláshoz szükség van a koncentrált tájékoztatásra és kereskedelemre, amit a múltban és a jelenben is a tőzsde biztosított. Viszont azt már tisztáztuk, hogy a normál kereskedelemben is lehetséges a koncentrált objektív tájékoztatás és kereskedelem. Már a múltban is alakulhatott volna ez az egész másképpen, a jelenről nem is beszélve.

Nézzünk néhány példát arra, hogy a normál kereskedelemben is lehetséges a kisrészekre tagolás. Kisrészekre tagolt államhiteleket (állampapírokat) ki lehet úgy bocsátani, hogy az nem kapcsolódik a tőzsdéhez. Másik példa. Egy vállalkozás hitelfelvétel céljából kibocsát fix kamatozású kötvényeket. A kötvényekkel a vásárlás után nem lehet üzletelni. Egy másik vállalkozás hitelfelvétel, pl. nagyobb beruházás céljából, kibocsát fix idejű részvényeket ahol részvényvásárló haszna a vállalkozás nyereségének részarányos része. A részvényekkel a vásárlás után nem lehet üzletelni, legfeljebb a kibocsátóval meghatározott feltételekkel.

Tehát egy nagyobb volumenű üzletelés kisrészekre bontása a normál kereskedelemben is lehetséges. A tőzsdetípusú kereskedelemben viszont a vásárlás után lehet a kötvényekkel, részvényekkel üzletelni, sőt bizonyos értelemben kötelező. Bizonyos értelemben kötelező, mert ha a részvényes nem is akar üzletelni, mások üzletelnek és ezen üzletelések az ő részvényei árfolyamát is változtatják.

Még egy gondolatsor. Könnyű összekeverni, bank, pénzintézet (hitelközvetítő) a nagybefektető, és kisbefektető fogalmát, holott ezek különböző egységek. Valaki azzal érvelt, hogy a pénzintézet összefogja kisbefektetők befektetéseit, miáltal azok nagybefektetők lesznek. A pénzintézet elsősorban hitelközvetítő, amelyik e tevékenysége által viszonylag biztos és nagy profitot vág zsebre.

Világosabb, ha ez egészet egy szerencsejátékhoz, pl. egy kaszinóhoz, hasonlítjuk. A bank maga a kaszinó. A kisjátékosoknak kevesebb esélye van átlagosan nyerésre több okból is. Egyrészt valószínűleg kevésbé értenek a játékhoz (a befektetésekhez). Másrészt a nyeréshez szükség van időre. A kis százalékú nyeremények aránya, csak nagyobb összegeknél jelentős. A nagyobb összegekkel való játéknak több variációs lehetősége van, de e variációkat össze kell hangolni. A játékszabályok úgy vannak kialakítva, hogy a kaszinó hosszabb távon általában jelentős nyereséget kasszíroz. A nagyjátékosok is inkább nyernek. A vagy-vagy elosztás értelmében a kisjátékosok általában csak veszthetnek, hiszen a másik két szereplő, de főleg a bank nyer. A tőzsde a kaszinóhoz is hasonlítható. A kaszinó azáltal, hogy biztosít egy közös játékteret (pl. egy rulett asztalt) még nem fogja össze igazán a kisbefektetőket. A kis játékosokból, azáltal, hogy egy kaszinóban, egy asztalnál játszanak, nem lesznek nagy játékosok. Ez csak egy látszólagos összefogás.   A kaszinóból sem lesz azáltal játékos, ha a játékosok nem közvetlenül teszik az asztalra pénzüket, hanem a krupién keresztül. A kaszinó akkor lenne, lesz játékos, ha saját pénzét, profitját tenné, teszi az asztalra és nem mások pénzét. Persze ezt csak egy másik kaszinóba tudja megtenni. Tehát a fogalmakat, kategóriákat nem szabad keverni.

Visszatérve: úgy gondolom, hogy az előzőek összességében bizonyították, hogy a tőzsdetípusú kereskedelem lényege – eltérően a közgazdaságtan definícióitól – az hogy dupla körös, vagyis lehetőség van arra biztosítva, hogy a fizetési blokkokkal, megvásárolt hitellevelekkel, stb. gördülékenyen lehessen (kelljen) kereskedni.

Most nézzük meg mik a következményei a tőzsdetípusú (duplakörös) kereskedelemnek.

A tőzsdetípusú kereskedelemben mennyire jön elő a termékek, vállalkozások, stb. tényleges értéke?

Elég ránézni egy átlagos tőzsdei grafikonra és rájöhetünk, hogy alig. Az értékpapírok árfolyama ugrál, mint kecskeszar a deszkán, nyilvánvaló, hogy a valóságos értékváltozások nem történnek ilyen gyakran és gyorsan. Ha összehasonlítjuk pl. egy vállalkozás valóságos értékét a részvényeinek árfolyamával, kiderül, hogy a legritkább esetben egyezik a kettő. Gyakran egy vállalkozás veszteséges a részvényei mégis emelkednek, persze az ellenkezője sem ritka. Ez az állapot gyakran tartós. Igaz hosszabb távon közelebb áll a valóságos értékhez, pl. a valóságos piaci érték (a normál kereskedelmi ár) 80%-ban jelenik meg a tőzsdei árban.   Rövid távon szinte teljesen elszakadhat (az csak 20%.ban jelenik meg) a valóságos értéktől, normál piaci ártól a tőzsdei ár. Még ha feltételezzük is, hogy az árfolyamok a tényleges érték körül váltakoznak – ami nem igaz – akkor is az állandó váltakozás, az hogy az árfolyam sokkal gyakrabban eltér, a ténylegestől, mint egyezik, már ez is azt jelenti, hogy a tőzsdetípusú kereskedelem nem képes a valóságos értéket visszaadni. A tőzsdepártiak persze ebből az egészből csak azt emelik ki, hogy a tőzsde milyen érzékeny és gyors.

A tőzsdetípusú kereskedelem a következők miatt torzít.

A tőzsdetípusú kereskedelem szereplőinek többsége nem akar valóságos gazdasági tevékenységet folytatni, céljuk a spekuláció, nyerészkedés a munkanélküli jövedelemszerzés és ezen általános cél ebben az irányba mozgatja az általános irányt.

A duplakörös kereskedelem azt jelenti, hogy bár figyelni kell az első kör változásaira (kereslet-kínálat arány, stb.) vagyis tényleges értékváltozásokra, ennél viszont jobban kell figyelni a második kör az igazoló szelvények (részvények, kötvények, értékpapírok, stb.) értékváltozására, kereslet-kínálat arány változásaira. A tőzsdepártiak persze fordított logikával, azt emelik ki, hogy a tőzsde milyen figyelmes. Kérdés, hogy mihez képest? A normál kereskedéshez képest szükségszerűen satnya az első kör, vagyis a tényleges értékekre való figyelés és a tényleges értékek szerinti adás-vétel.

A tőzsdepártiak következő érve, milyen jó, mert forog a pénz, forognak a hitelek. Még ha el is fogadjuk hogy a pénzforgás jó, és minden hitel jó – ami nem így van – észre kell venni, hogy a pénzpiacon üresjáratban forog a pénz nagy része, vagyis igazi hitelezés, beruházás, igazi kereskedelem (munka, termék adás-vétele) alig történik.

A következő tőzsdepárti érv: milyen jó a kisemberek, a nép is képes beszállni a nagyobb volumenű üzletekbe. Ennek valótlanságát már részben bizonyítottam, amit a következőkkel egészítenék ki. A tőzsdetípusú kereskedelemben, a kisemberek, a nép szükségletei, kereslete sokkal kevésbé érvényesül, mint normál kereskedelemben. A normál kereskedelemben a torzító tényezők és a hatalmi fogyasztás-kiválasztás mellett sem lehet megkerülni a nép szükségleteit, míg a tőzsdetípusú kereskedelemben meg lehet kerülni.

A következő érv miszerint: tőzsde nélkül nem alakulnának ki a tőzsdén kívül a helyes árfolyamok, több szempontból is valótlanság. Többek közt fel kell tenni a kérdést: egy rész kereslet-kínálat aránya kialíthatja-e az egész árát?

A tőzsdetípusú kereskedelemben a kis és nagy szereplők közt jelentős különbségek – jogok, tájékozottság, szakértelem, spekuláció lehetősége – vannak. Ami a nagyszereplők előnye, az, természetesen a kisszereplők hátránya.

A tőzsdetípusú kereskedelemben – ezt még a tőzsdepártiak is elismerik – a spekuláció lehetősége igen jelentős, nagyobb, mint a normál kereskedelemben.

A tőzsdetípusú kereskedelemben – ezt is elismerik a tőzsdepártiak – a szubjektív, érzelmi értékítélet még a normál kereskedelemnél is erősebb. Például, itt van a bizalom. A bizalom elsősorban arra irányul, hogy a másik tőzsdei szereplő betartja-e a tőzsdei szabályokat vagy felrúgja, esetleg ő még ügyesebben spekulál. Ez elég ellentmondásos, hiszen minderre éppen a tőzsde ad nagyobb lehetőséget. Egy másik érzelmi tényező az utánzás és pánikreakció. Nyilvánvaló, hogy minden szubjektív, érzelmi értékítélet, csorbítja tényleges objektív értéket.

Néhány mondat a spekulációról. Az árumozgás nélküli gyors kereskedelem, nagy értékű pénzek könnyű mozgatása, illetve az ingadozásokat okozó árfolyamképzés már eleve nagy lehetőséget ad a spekulációra. Továbbá, a tőzsdetípusú kereskedelemben a nagyszereplőknek kiváltságos jogaik vannak, tájékozottabbak, szakértőbbek, vagyis jobban ismerik a folyamatokat. Mindez lehetőséget ad a spekulációra. Az információkkal is lehet trükközni méghozzá kétféleképpen. Egyrészt hamis információkat lehet híresztelni, másrészt a bennfentesek előbb juthatnak fontos információhoz, mint a kisbefektetők. Ezek a trükkök megkérdőjelezik azt a megállapítást, hogy tőzsde előnye a koncentrált tájékoztatás.  Ezen kívül a nagyszereplőknek meg van az a természetes előnyük, az hogy ők nagy pénzzel vesznek részt a kereskedelemben, ezáltal valamennyire képesek a folyamatokat irányítani. Például, itt van ez a gyakori trükk. A nagyszereplő elkezdi nagymértékben felvásárolni az akkor még olcsó részvényeket, mire azok árfolyama megnő. Ezután csökkenő mértékben, de vásárolja. A növekvő árfolyam a kisbefektetőket is vásárlásra készteti. Egy idő után, mikor már a részvény túlértékelt a kisszereplők már nagyobb értékben vásárolnak, mint a nagyszereplő, ekkor már a nagyszereplő inkább eladó, mint vevő. A végső szakaszban a nagyszereplő nem tesz semmit, a részvény árfolyamát most már a kicsik nyomják felfelé. Mikor a részvény árfolyama túlértékelt és maximumon áll, akkor a nagyszereplő elkezdi nagymennyiségben eladni a részvényeket és elkezdődik az ellenkező folyamat. A végeredmény az, hogy a nagyszereplő olcsóban vesz és drágábban ad el, mint a kisszereplők. Nevezzük ezt a felvásárlási trükknek. Tulajdonképpen a kisszereplő nem tud elég okos lenni, mert ha nem követi a nagyszereplő által kijelölt logikát, akkor is pórul járhat.  Ekkor következhet egy másik trükk, mondjuk a vargabetű. A lényeg az, hogy a kisszereplő a kevés részvényével nem képes irányítani, míg a nagyszereplő irányít, és ráadásul kiszámíthatatlanul irányít. Ezeket csak azért részleteztem, mert a valutakereskedelemben is hasonló trükkök vannak.

A tőzsdetípusú kereskedelem egy borzalmas megnyilvánulása.

A terméktőzsde ugyancsak rosszul, túlzottan reagál. Itt is duplakörös kereskedés folyik. Ráadásuk a terméktőzsdén monopolhelyzetű termékek vannak. Itt az a logika, hogy amiből kevés van azt drágábban, lehet eladni. (Amiből sok van azt olcsóbban, lehet eladni.) Ez a logika önmagában nem lenne baj. Pl. kevesebb termék, de a pénz, a kereslet változatlan, akkor egy arányos óvatos áremelés visszafogja a keresletet, a fogyasztást abból a termékből. A haszonszerzés, és tőzsdei mechanizmus miatt azonban az áremelés nem óvatos, arányos, hanem túlzott. A monopolhelyzetű termékeknél ugyanis fogyasztás nem esik egy bizonyos szint alá. Ha pl. az esernyő, ára megy fel túlságosan, akkor az emberek nem vesznek új esernyőt, tehát kereslet-csökkenés lépést tart az áremeléssel, ezáltal az áremelő kénytelen az árát csökkenteni. A monopolhelyzetű termékek esetében a vásárlók kénytelenek bizonyos mennyiségű terméket megvásárolni, mert különben éheznének, tönkremennének, stb. Ezért az ilyen termékek árát fel lehet vinni az egekbe, ha termék mennyisége a szükségszerű fogyasztási szint alá esik. Minél kevesebb a termék, minél nagyobb kereslet, annál inkább felvihető az ára.  A tőzsde az a szintér, amely elősegíti, hogy ez, az abnormális folyamat nagyon gyorsan és még egy fokkal túlzottabban menjen végbe.

2008-ban hatalmas élelmiszerválság tört ki. Ennek két oka volt, egyrészt az alapvető élelmiszerekből (pl. a rizsből) ez évben jóval kisebb volt a termés. A tőzsde-spekulánsok ezt a helyzetet kihasználva felhajtották az árakat. A kevesebb termék önmagában is éhezést okozott volna. Azáltal hogy az árak hatalmasra emelkedtek a szegényebbek (pont azok akiknek ez határozza meg a étkezésüket) még lehetségesnél is kevesebbet tudtak vásárolni. Ha nem lett volna ez tőzsdespekuláció, akkor csak fele ennyi ember éhezett volna és halt, volna bele az éhségbe, ill. az elégtelen étkezés miatt leromlott egyészségi állapotba. Ekkor tehát konkrétan tízmilliók éhezését és százezrek halálát okozta a kapzsiságdeterminált piac, annak is legvadabb része a tőzsde. Az ilyen esetek, a nyomor, a halálokozás önmagukban is bizonyítják a tőzsde, a tőzsdetípusú kereskedés és ehhez szükségszerűen társuló  spekuláció, gazemberség, meg kell szüntetni. 

Többnyire nem ennyire nyilvánvaló az ártalom a károkozás. Azért azt nem árt tudni, hogy a jelenlegi piac, jelenlegi pénzügyi rendszer kivéve néhány szűk réteget az emberek többségének káros.  

Csak részben azonos, pontosabban ellenkező a folyamat, ha a monopolhelyzetű termékből sok van. Ismert az a jelenség hogy inkább kidobják a felesleget, mintsem olcsóbban adnák. Illetve már előre visszafogják a termelést. Továbbá ott vannak az árkarterek. Pl. a kőolaj ára sokkal, jobban felmehet, mint azt a viszonylagos kevés mennyisége indokolná.

A kapzsiságdeterminált torzító piac legvadabb ága tehát a tőzsde.

Mindent egybevetve elmondhatjuk a tőzsdetípusú kereskedelem fölösleges és káros, mert a normál (egykörös) kereskedelem, illetve a normál hitelezés minden gyengeségével együtt is igazságosabban és hatékonyabban képes ellátni ugyanazt a funkciót.

Feladatok.

A tőzsdetípusú kereskedelem, vagyis a tőzsdék jelentős korlátozása, csökkentése, ellenőrzése, szabályozása. A tőzsdetípusú kereskedelem átváltoztatása normál kereskedelemmé. A hitelkereskedelem átalakítása úgy, hogy az ne tőzsdetípusú legyen.

E feladatok ellátásra egy független, tudományos (szakmai) objektív, demokratikus testület ill. testületrész, vezetésrész szükséges.

Kapcsolódó csaló nemzetközi pénzügyi gazdasági rendszer ábrák, B5, B12, B15, BA17, AB, AB2, stb.

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/a-csalo-nemzetkoezi-penzuegyi-gazdasagi-rendszer

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak 

A pénzváltórendszer (devizakereskedelem). Rész-rendszertényező. B/6, B/6/b, B/6/c ábrák, részben B/15/a, B/15/ b, B/15/c, B/15/d ábrák. Mellékesen GPA, ÁGP ábrák. 

A pénzváltás előzetes összefoglalása. 

A jelenlegi pénzváltás egy művi, konstruált rendszer amelyet, a bankszektor a pénznagytőke, a spekuláció érdeke szerint alakítottak ki. Nem teljes, igazi piaci rendszer, mert gazdasági szereplők döntése nem igazán érvényesül.

Lényegében ezt is akár a pénzkereskedelmet, bankszektor, a pénz-nagytőkések (ezek egyben kereskedelmi és ipari nagytőkések is) irányítják. Igen erős eszköztár van a kezükbe. A szabályokat ők hozzák. Kijelenthetik egy pénzről, hogy az nem konvertibilis, vagyis nem fogadják el. Vagyis akik nem fogadják el a játékszabályokat azokkal több módón, kicseszhetnek.

A középárfolyamok adottak egy gazdasági szereplőnek nincs valódi választási lehetősége, hogy olcsóbban drágábban árulja, vagy vegye meg a külföldi pénzt.  A nemzetgazdaság érdeke csak látszólag jelenik meg benne.   Ha már pénzváltás van (nem világpénz), akkor annak legalább valamennyire követni kellene az inflációt, az ország gazdasági helyzetét (szegényedés, termeléscsökkenés valamivel olcsóbb országot igényel) a külkereskedelmi (termék, szolgáltatás, hitel) mérleg alakulását.

Éppen Magyarország a jó példa, hogy ezeket gyakorlatilag nem követi. A hibák felsorolása. Zavaros, áttekinthetetlen. Félreértelmezhető és félre is van magyarázva (pl. erős pénz – elhízott pénz.) Nem követi, ill. látszólag követi a valós gazdasági, pénzügyi folyamatokat.  A pénznagytőkének megvannak különböző eszközei, módszerei hogy a pénzváltórendszer hiányos, zavaros rendszerét szabályait kikerülje, és saját érdeke szerint alakítsa az árfolyamokat. A példa éppen megint a 2008 tavaszán, Magyarország, ahol még a pénzváltórendszer logikája mellett is gyengülnie kellene a forintnak, de az erősödik. Ez kedvez a pénzhitelezőknek, (külföldi pénznagytőkének), de árt a nemzetgazdaságnak. (Később ennek meg is lett az „ára”.)

Csak látszólag, és kismértékben követi a külkereskedelmi, hitelezési mérleget. Először is nem valós eladósodást (eladósodásról szóló fejezet, B/13 ábra) követi (követné) hanem a torz, aktuális egyenleget. De ezt sem követi, az említett módszerek miatt.

A kikerülés lényege, nem folyatják át bankszektoron a pénzt, illetve úgy folyatják át, hogy azt a bankszektor félreértelmezi. Pl. terméket, visznek ki, és nem pénzt. Vagy nem bankszektorban váltják a pénzt, stb.

Az alapvető logika az lenne, hogy amelyik pénz a bankszektor pénzváltórendszerében növekszik, annak csökken az értéke, amelyik csökken, annak nő az értéke. Hosszabb távú logika, ill. folyamat: a hazai pénzvagyon kialakulása (és a fogyasztás), hazai pénzben történik, amelyik országnak jól megy, ott nő hazai pénzvagyon a hazai pénzben való fogyasztás (és az egyszerű logika szerint a termelés is nagyobb), és csökken az a pénz, amelyik a pénzváltórendszerben van. Minden külföldi pénzt, ami bekerül hazai reálgazdaságba a hazai pénzvagyon, ill. fogyasztás érdekében, vagy előre, vagy közben, vagy útilag át kell váltani hazai pénzre.  A bankszektor, a bankszektor pénzváltó-rendszerében levő pénzre, a közvetlen tranzakciókból következtet: x pénzt cserél, y pénzre, akkor x pénzt betesz (elad), y pénzt kivesz (vesz), tehát x pénzmennyiség nő, y pénz csökken. Ha külföldnek hitelez valaki, akkor végső soron  és jelentős részt, a hazai pénze  átalakul külföldi pénzre, külföldi pénzben való fogyasztásra. Bár a pénzt értékpapírra cseréli, de a pénzváltórendszer nem ezt nézi.   Pl. z eurót hitelez k-nak. K megkapja pénzt és beváltja forintra. Ezt nézi a pénzváltórendszer. Vagy z forintot hitelez k-nak. De valamikor z-nek valahogy átváltás útján forinthoz kellett jutnia. Tehát általában a hitelnyújtó pénze leértékelődik, a hitelfelvevő pénze felértékelődik. Visszafizetésnél az ellenkezője történik. A visszafizető saját pénzében termel, és ez valahogy átváltódik külföldi pénzre, fogyasztásra. A visszafizető pénze leértékelődik, aki kapja annak a pénze, felértékelődik. A hitelezés hosszabb távon több mint a hitelfelvétel. Magyarország már visszafizetési szakaszban van, mégis felértékelődik a forint. Vannak kibúvók. Végső soron magyarok faragnak rá. Ha hitel-visszafizetési szakaszban felértékelt állapotban van a visszafizetett pénz, akkor az  kedvező a visszafizetőnek, vagy  és nagyon kedvező annak, aki kapja, hiszen jól tudja átváltani. Ebből kiindulva le lehet vezetni, rossz, káros, ha leértékelt állapotban van. De hogyan kerülhet egyáltalán felértékelt állapotba, ha a visszafizetés leértékelődéssel jár? Trükkökkel, vagy és az elején van a visszafizetés, vagy és egyéb módón. Itt jön elő, hogy kikerülhető, kijátszható a jelenlegi rendszer.  A hazai pénz felértékelődve kedvező, ez azt jelenti, hogy a másik pénz leértékelődve kedvező.

Kedvező hitelfelvétel, ha amiből kap (külföldi pénz) az felértékelt, amire kap (hazai pénz), az leértékelt. De hitelvétel velejárója a visszafizetés. Kedvező a visszafizetés, ha amiből ad (hazai pénz), az felértékelt, amire ad (külföldi pénz) az leértékelt.  Kedvező a hitelnyújtás végeredménye, (a visszafizetés bevasalása), ha amiből kap (külföldi pénz, egyenlő a visszafizetés hazai pénzzel), az felértékelt, amire kap (hazai pénz, egyenlő visszafizetés külföldi pénzzel), az leértékelt. Kedvezőtlen a hitelnyújtás (betét, befektetés) végeredménye, ha amiből kap (külföldi pénz) az leértékelt, amire kapja (hazai pénz) az felértékelt.

Minden hazai pénzt fel kellene értékelni, minden külföldi pénzt le kellene értékelni, ami természetesen nem lehetséges. A hitelnyújtók pénzét (hitelnyújtás után) le kellene értékelni, a hitelfelvevők pénzét fel kellene értékelni. Mindenki nem járhat jól, ha valaki érdemtelenül jól jár, akkor valaki károsodik.  Nézzünk ezt a példát.

Valaki 2X pénzt, vagyis 2000 órás átlagos munkát hitelez egy külföldinek egy évre. (Ez egy autó ára.) Ez a valaki tehát saját országának termelésébe betett 2000 órát, de azt nem fogyasztotta el, hanem kihitelezte.  A hitelfelvevő egy év múlva visszafizet 2X pénzt 2200 átlagos munka árát. Közben viszont úgy alakul az árfolyam, hogy a 2X pénzt 4X hazai pénzre tudja váltani a hitelező. Ebből vásárol 2 autót. Saját országa termelésébe biztosan nem adott 2 autót, tehát többet fogyaszt, mint amennyit termelt. Ebben az esetben a hitelnyújtó, érdemtelenül hasznosuló, saját nemzettársait károsítja, viszont sok variáció lehet. Lehet, hogy a hitelfelvevő károsítja a saját nemzettársait. A másik országot is károsíthatják.  Sőt talán olyan országok, népek is károsodnak, amelyeknek látszólag semmi közük az üzlethez.  Azt talán ki lehet jelenteni: a külföldi üzletelésből érdemtelenül hasznosuló valamilyen arányban a saját nemzettársait is károsítja. Valójában, az igazságháttérben, nem lehet trükközni, mert a termelés fogyasztás egyensúlyát nem lehet becsapni. „Jobb esetben” is csak egy másik népet, nemzetet lehet átvágni. Ha nincs közös pénz, akkor legalább olyan pénzváltórendszert kellene létrehozni, amelyben nem lehetséges indokolatlan árfolyamváltozás. A jelenlegi rendszer nem ilyen.

Visszatérve: a hitelfelvevőnek rossz kedvezőtlen, ha fel van értékelődve a pénze. Általában országos szinten egyidejűleg van hitelfelvétel és visszafizetés. Ha kettő egyforma, akkor kiegyenlíti egymást a kettő. Ha nem egyforma, hitelfelvételi vagy visszafizetési szak van, akkor csak a különbség hasznát, kárát kell venni.

Egyik manapság jellemző tévedés. Milyen jó hogy felértékelt a forint, érdemes devizahitelt felvenni, mert majd kevesebbet kell majd visszafizetni. Azt elfelejti, hogy amikor felveszi akkor is kevesebbet ér.  Pl. egy hazai autó ára 2,3 millió Ft (10 000 euró) ha felértékelt a pénz, ha leértékelt, akkor a 2,3millió Ft, kijön  8 200 eurós hitelből. Ez talán igaz: jelenleg amikor felértékelődik hazai pénz, úgy néz ki, hogy jól jártak azok, akik korábban még leértékelt állapotban vettek fel devizahitelt. Persze itt azért figyelembe kell venni hazai inflációt, a reáljövedelem-növekedést és a külföldi, és belföldi hitelkamatot is.

Később ennek is meg lett az ára, jól megszívatták a devizahiteleseket. De az a történet már direkt, tervezett spekulációról szól.

Hosszabb távon, viszont általában a hitelnyújtó jár jól, jobban, főleg ha nem értelmes beruházásra megy a hitel.  Az aktuális árfolyam kárát, hasznát kell összesíteni az eredendő haszonnal (hitelnyújtás), kárral (hitelfelvétel).

Ez csak hitelezésre igaz, adás-vételnél más a helyzet.  A vásárló (importáló) nagyon jól jár, ha fel van értékelve pénze, az eladó (exportáló, termelő) ekkor egy kicsit károsodik. (A hitel-visszafizető és, vagy aki kapja, szintén jól jár felértékelt hazai pénz mellett.) Az eladónak (exportáló termelő) kicsit jó leértékelt pénz, a vásárló (importáló) jelentősen károsodik.  

Másrészről viszont általában a vásárló (importáló) károsodik, a termelő (exportáló) hasznosul. A termelő eredendő haszna az, hogy termelése biztosítja fogyasztását, nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe, és a termelési képessége is fejlődik. Nyilván ez nem igaz (nem biztos, hogy igaz), a vásárlóra. Lehet, hogy a vásárló kiszolgáltatott helyzetbe kerül, lehet, hogy csökken a termelési képessége.   A termelő eredendő hasznát kell összesíteni az árfolyam hasznával, kárával. A vásárló eredendő kárát kell összesíteni az árfolyam hasznával, kárával. Hosszabb távon viszont az árfolyam haszna, kára kiegyenlíti egymást, és marad a hitelnyújtó, ill. a termelő (exportáló) eredendő haszna.  Mindez nem az egyénekre, hanem népekre, országokra igaz.

A túl gyors reagálás a közvetlen tranzakciókra, az egy eltorzult árképzés. A jelenlegi pénzváltórendszer ezt teszi. A torzulás a „pánikfolyamaton” (baj van, szálljunk ki) keresztül, további torzulást eredményez.   Ez tőzsdetípusú kereskedelemnek is az egyik jellemzője.

A probléma tehát röviden: lenne, egy gyenge (ötös skálán kettesosztályzatú) pénzváltórendszer, amelyben azért fel lehet fedezni, a logikát és gazdasági követés, kompenzálás elemeit. De ez is kikerülhető megszeghető, tehát a végső osztályzat az elégtelen.

A pénzváltás szükségszerűen szorosan összefügg a külföldi hitelezéssel, és a külkereskedelemmel. A hitelezés (befektetés) pedig összefügg a tőzsdetípusú kereskedelemmel. A tőzsdetípusú kereskedelem rossz igazságtalan, torz. A hitelezési rendszer olyan, hogy megengedi a túlzott káros hitelezést, és az eladósodást.  A három rendszernek tehát megvannak a saját hibái és megvannak az összegezett hibái. A megoldásnál saját hibák megszüntetéséből kell kiindulni.

Általában a jelenlegi pénzügyi rendszer nem arról szól, hogy a pénz kövesse, kifejezze egy ország gazdasági állapotát, hanem a spekulációról szól.

Néhány mondat az inflációról, és az árfolyamkövetésről.

Ha közös pénz (világpénz) lenne és egy országban, nagy gazdasági egységben az átlagostól jelentősen jobban rosszabbul mennek a dolgok (termeléscsökkenés, infláció, eladósodás), akkor annak az ott levő árakban és főleg az ott levő jövedelmekben kellene tükröződnie. De kétségkívül az átmenet ekkor is problémát okozna. Nézzük az infláció problémáját. Közös pénz mellett is kialakulhat egy országban infláció, de kevesebb eséllyel rövidebb és kisebb mértékű. Infláció esetén abban az országban indokolatlanul emelkednek az árak és a jövedelmek is. Feltételezzük, hogy a közös pénznek szigorú és pontos pénzkibocsátása van. A belföldi árak a belföldi megtakarításokat képesek mobilizálni. A belföldi árakkal csak részben emelkednek a külkereskedelmi árak. Feltételezzük, hogy világviszonylatban nem nagyon van monopolhelyzetű termék, szolgáltatás. Jövedelem főleg az árakból keletkezik.  Az ország, ahol infláció van, közös pénz esetén sem nagyon tud külföldről pénzt elszívni.

Közös pénz esetén nem tud árfolyamprobléma kialakulni. A közös pénz jobb, mint a jelenlegi rendszer.

Visszatérve a jelen pénzváltórendszerhez. Az infláció többek között pénzcímlet-változás. Ez másfajta romlás, mint pl. az árfolyamváltozásból adódó leértékelődés. Fel és leértékelődhet a pénz úgy, hogy annak nincs gazdasági alapja.

Valójában elég sok tényező alakítja a nemzeti devizák árfolyamait.

Az országok hosszabb távú pénzügyi helyzete gondolok itt arra, hogy hitelfelvételi szakaszban vannak, vagy eladósodott visszafizetési szakaszban vannak. Vagy hitelt nyújtanak, vagy éppen visszakapják a nyújtott hitelt. Igaz hogy utóbbiakat jellemzően nem az országok teszik, hanem a pénznagytőkések de azért áttételesen az országokra is kihat.

Az országok rövid távú monetáris lépései. És ezek közül az árfolyam-stabilizáló lépések. Valójában, elvileg ez arról szólna, hogy a többi itt felsorolt tényező hullámzásait, mozgásait (ugrálásait) kiegyenlítse, ellensúlyozza. A nagy hullámzásokat persze nem képes ellensúlyozni, vagy csak minimálisan, és a mozgásokat (ugrálásokat) is csak módjával. Illetve mindez attól is függ, hogy milyen erős az ország gazdaságilag és pénzügyileg. Azért egy tényező a sok közül.

A monetáris politikának azért van egy olyan aspektusa, hogy vannak vezető pénzemberek, akik a felértékelt pénzt tartják jónak és vannak, akik a leértékelt pénz tartják jónak.

Elvileg az infláció is befolyásolja.

És az ország külkereskedelmi mérlege is beleértve az idegenforgalmi mérleget.

És beleértve a külföldi befektetések ill. azok hozamának mérlegét is.

A többi deviza alakulása is befolyásolja, természetesen.

Igen jelentős alakító tényező, a spekulációs tőke (ill. ezt mozgató emberek) amelyeknek érdeke, hogy úgy mozogjon, hullámozzon az árfolyam, ahogy ők irányítják. Vagy ha nem is ők irányítják, de kikövetkeztetik, viszont mozgás, hullámzás nélkül nincs spekuláció.

Szerintem a pénznagytőkének van egy direkt vezérlőkarja is, amellyel a devizákat is képesek alakítani.

És a világ pénz és devizapiaca, amely, mivel spekulációt és minden mást külön tényezőnek vettem a kis és középvásárlók, eladók összességét jelenti. Illetve azokat a mechanizmusokat (elsősorban lélektani mechanizmusokat) jelenti, melyek e réteg vásárlásait alakítja.

A kis és középvásárlók eladók (még mindig valutáról, devizáról van szó) egy-két lépéssel lemaradva, (de ezzel rá is faragva) követik azt a hullámzást, amit spekuláció és pénznagytőke kialakít, de ezzel a követéssel ráerősítenek a hullámzásra.

Általában azért az befolyásolja a vásárlást, hogy mennyire bíznak az adott ország gazdaságában, pénzügyi helyzetében mennyire bíznak az ország pénzében ill. annak stabilitásában. Tehát az ország gazdasági és pénzügyi stabilitása is befolyásolja.

Persze a spekulációnak nem biztonságos befektetés szempontja, hanem haszonszerzés. A nagy, a sokéves tendenciákat az ország gazdasági pénzügyi helyzete határozza meg elsősorban. Viszont, az, ezen belüli hullámzásokat, mozgásokat, azt elsősorban a spekuláció határozza meg. 

És vannak még más tényezők is.

Tehát elég nagy kavarás van árfolyam ügyben is, persze ez sem a kisembereknek kedvez. Mindaz, amit itt devizával kapcsolatban elmondtam részben az értékpapírokra, (elsősorban az állami rövid és középlejáratú értékpapírokra)  is igaz.

Az árfolyamváltozás további tényezői.

 Az ország a gazdaság tényleges helyzete. Olcsó ország, drága ország, (export, import) problémája. A pánikfolyamat (baj van, szálljunk ki) és abból eredő túlreagálás, de a túlreagálás kialakulhat ellenkező irányban (optimista) is.    A spekuláció. A jegybankok intézkedései, többek között az alapkamat és a hitelezés változtatás, az árfolyam-befolyásolás, az árfolyamkövetés.

Ezek bonyolult szövevényéből levezethető pl. a dollárválság.  A dollárválság önmagában is az egész világnak kárt okoz. Több ok miatt viszont követni kell a fölösleges, túlzott, káros pl. dollárárfolyam-változást, ami az egész világnak további kárt okoz.

Felsorolom a rossz árfolyam kárait. (Rossz árfolyam, ha jelentősen felértékelt, vagy leértékelt a pénz.)

Közvetlenül visszavet két jelentős termelő ágazatot, az exporttermelést, és az idegenforgalmi szolgáltatásokat.

Jelentős jövedelmi igazságtalanságokat okoz, elsősorban azoknál akik, devizában (külföldi pénzben) takarékoskodnak, fektetnek be, nyújtanak hitelt ill. devizában, vesznek fel hitelt. Persze a rossz árfolyam miatt igazságtalanná válhatnak a külföldi árak, a külföldi üzletelések is.  Ne felejtsük el a jövedelmi igazságtalanságok közvetett károkozása legalább olyan jelentős, mint maga a primer igazságtalanság. (Erre az igazságtalanságra is igaz, elsősorban a kisemberek faragnak rá. A pénznagytőke, bankszektor, a spekulálok, hasznosulnak. )

Pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz, ill. összekapcsolódik más pénzügyi egyensúlytalanságokkal. Összekapcsolódik az inflációval. Összekapcsolódik, az eladósodással, az adósságcsapda a lehetséges pénzromlás miatt lesz igazán csapda.

A pénzügyi egyensúlytalanságok károkozásáról máshol sokat beszélek.

A jelentős károkozás ellenére, lemarad a másik kettő nagy pénzügyi zavar mögött: az infláció és főleg az eladósodás károkozása ennél is nagyobb.

Rossz árfolyam, amelyik ingadozva, vagy, és tartósan, jelentősen eltér az optimális árfolyamtól.

Kitérés az optimális árfolyamra. Természetesen nem felértékelt pénz (erős pénz) a jó, optimális árfolyam, de nem is leértékelt. A helyesen értékelt pénz az optimális árfolyam.

Először nézzük a magyar példát. 2008-ban például, magas volt hazánkban az infláció, a termelésnövekedés alacsony volt, egy viszonylagos elszegényedési szakaszban volt az ország, ráadásul eladósodott állapotban voltunk.   Ez mind azt indokolná, hogy a forintot leértékeljék, leértékelődjön. Ennek ellenéra pont az ellenkezője történt, felértékelődött. Felértékelte az államon (jegybankon) kívüli pénzmozgás, és az állam a jegybank sem tett semmit azért, hogy ez ne következzen be.

Egy külön problémakör, hogy a jelenlegi rendszerben mit tehet az állam, a jegybank az optimális árfolyam érdekében. Közvetve, jelentősen a hitelpolitikán keresztül tehet sokat. Közvetlenül pedig pl. az intervenciós műveletekkel (a jegybank, MINB, vált pénzt és ezt a pénzváltórendszer úgy veszi mintha bármilyen más pénzváltást) tehet valamit.

Visszatérve, 2008-ban tehát ellentétes, rossz irányú mozgás volt, de már előtte is az indokolatlan felértékelés dominált.

Miért kell pl. az inflációt figyelembe venni az árfolyamnál. Egyszerűen azért mert, ha nem veszik figyelembe, akkor hazai árak (a bér, a munka ára) túl drágák lesznek a külföld számára, és nem üzletel velünk. Ha a hazai pénz az infláció arányában leértékelődik (vagy legalább 50%-ban), akkor a külföld számára hazai árak viszonylag változatlanok maradnak. Miért kell a szegénységi állapotot, a termelési állapotot, az eladósodást figyelembe venni. (Egyébként a három szinte egymásból ered.) Van egy olyan közgazdasági szükségszerű folyamat, hogy szegényebb gazdasági egységek, nemzetgazdaságok árai viszonylag alacsonyabbak lesznek, mint a gazdagabb egységek, országok árai. Ez az automatikus folyamat, ha arányos nem túlzott, akkor jó hatással van gazdaságra.

Megmondom őszintén, hogy nem nagyon hiszek a jelenleg közölt statisztikai adatokban, a saját tapasztalatom az, hogy évről évre fogy a külföldi turisták száma, és ennek ez egyik jelentős oka, hogy most már a minőséghez, egyéb körülményekhez képest túl drága az ország. A külföldi turizmus alakulását itt most olyan mutatónak veszem, amely jelzi, hogy milyen drága az ország, milyen jó az árfolyam. Az optimális árfolyam az, az árfolyam, amely mellett a legtöbb külföldi turista jön, amely mellett a hazai idegenforgalom a legnagyobb bevételt produkálja, ha az egyéb körülmények változatlanok.  Az, hogy csökken a turisták száma, vásárlása, reálértékben csökken az idegenforgalom bevétele, szintén azt jelzi, hogy messze nem optimális az árfolyam.

(A rendszerváltó országokban volt egy olyan probléma is hogy a jóval alacsonyabb árakat fel kellett zárkóztatni az európai árakhoz. Természetesen ez nem teljes felzárkóztatást jelent, mert az előbb említett gazdasági törvényszerűség miatt a szegényebb országok árainak valamivel olcsóbbnak kell lenni. Összességében a felzárkózás miatt a forintnak folyamatosan fel kellett értékelődnie, de sokkal lassabban, és kevésbé, mint ahogy ez megtörtént.  (Pontosabban forint leértékelésnek csak részben 50%-ban kellett volna követni az inflációt. Az is igaz, hogy az infláció maga is egy káros folyamat, ezt is rosszul kezeltük.) Ráadásul ennek „felértékelődésnek” már évekkel ezelőtt meg kellett volna állni. Még akkor is, ha külföldön szintén van infláció, igaz jóval kisebb, de azért ezt is figyelembe kell venni.)

A rossz árfolyam másik ismérve az erős ingadozás. Az erős árfolyam-ingadozás, nemcsak jelzés, hanem egy külön károkozás. Hasonló károkat okoz, mint az infláció, pl. az átárazás kárát (Az átárazás nem csak arról szól, hogy át kell írni az árakat, hanem arról hogy új szerződéseket kell kötni, új árpolitikát, üzleti stratégiát kell kialakítani. És amíg ez kialakul, az átmeneti időszakban, jelentős bizonytalanság, igazságtalanság, kár keletkezik.) 

Az optimális árfolyam, amikor az átlagérték az optimális körül van, tartós eltérés plusz, mínusz 3% és e körül ingadozik (nem gyakran hektikusan) plusz, mínusz 5%-kal az árfolyam.

Nem optimális, sőt rossz az árfolyam, ha tartós (több éves) eltérés (az optimálistó való eltérés)10% felett van. Illetve, ha nincs tartós eltérés, de az ingadozás, plusz, mínusz 8% felett van. Illetve a két mutató összesítése. Tartós eltérés 5% felett van, az ingadozás, plusz, mínusz 6% felett van.

Ha megnézzük rendszerváltás utáni magyar ingadozást 255 Ft 1 euró, körül elég hevesen ingadozik, plusz, mínusz 25Ft-tal, ami plusz, mínusz 10%. Ez önmagában is sok, de baj, az, hogy ez egy jelentős tartós eltérés mellett jön létre. A magyar pénznek már kb. 330-nak (330 Ft, 1 euró) kellene lenni, a tartós eltérés az optimálistól kb. 30%-os. Vagyis a magyar pénz tartósan 30%-kal van felértékelve és emellett, vagy éppen ezért jelentős az ingadozása. A magyar pénz árfolyama tehát nem egyszerűen rossz, de nagyon rossz. Nagyon rossz tehát nagyon sok kárt okoz. A károkozás nagysága arányos az optimálistól való eltéréssel, vagyis az árfolyam rosszaságával. A 330 Ft-os árfolyam úgy jön ki, hogy az itt leirt tényezőket (infláció, viszonylagos szegényedés, termelés-csökkenés eladósodás, turizmuscsökkenés, maximális bevétel, árfelzárkózás, ingadozás, stb.) mérlegelem, összesítem és ez a szám, jön ki.

Elvileg olyan árfolyamrendszer is kialakítható, hogy egy nemzetközi szervezet a különféle gazdasági, pénzügyi mutatók alapján kiszámítja az optimális árfolyamot. Még ez is jobb lenne a jelenleginél, igaz ez nem szolgálná bankszektor, a pénznagytőke, a spekuláció érdekeit.  Elképzelhető egy kevert rendszer, pl., 45%-ban gazdasági pénzügyi mutatók, 45%-ban a jelenlegi szerint, 10%-ban az országok vezetése határozza meg az árfolyamot.

Szerintem azonban a legegyszerűbb és legjobb rendszer a közös pénz, a világpénz kialakítása. Ez sem jön létre az előbbi okok miatt.

Az viszont kijelenthető, a jelenlegi pénzváltó, árfolyam-megállapító rendszer nem jó, példa erre magyar helyzet, más országok gyakori árfolyamproblémája, de főleg a dollárválság. Még akkor sem jó ha, ha rossz árfolyam kialakulásban az országok ostoba pénzügyi vezetése is részt vesz. A rossz árfolyam nem belügy (adott estben a külföldnek is kárt okozhat), tehát jogosan tehető fel a kérdés: jónak nevezhető egy olyan nemzetközi rendszer, amelyben az országok ostoba vezetése képes a rossz irányú befolyásolásra. Arról nem is beszélve, hogy a saját vezetésétől sem árt megvédeni a népet, ha annak nincs kifogása ez ellen. Valójában azonban a jelenlegi pénzváltórendszer döntően nem az ostoba ország-vezetések miatt, hanem az okos nagytőke, bankszektor, spekulálók miatt, ill. azok érdekképviselete miatt rossz.

Oly sok szám, kifejezés forog itt, hogy abba bele lehet zavarodni. Ezért a következő fejezetrész talán érthetően, egyszerűen vázolja a pénzváltás lényegét.

A jelenlegi pénzváltás (árfolyam) és hitelezés egyszerűen.

(De ez csak deklarált működés, mert a spekulációról máshol beszélek.)

Megint egyszerűen érthetően a pénzváltásról gyenge ( sovány) és az erős (kövér) forintról (hazai pénzről.)

A sovány (gyenge) Ft (legyen ez 300 Ft =1 euró) jó az exportnak, mert a külkereskedő elad valamit pl. 5 euróért és az neki 1500 Ft-oz jelent. Ha kövér a Ft (pl. 250 Ft= 1 euró) akkor ez az 5 eurós ár neki 1250 Ft-ot jelent. Ha sovány a Ft, akkor az exportőr képes levinni az árat, ami azt jelenti, hogy többet tud eladni.(A felületes szemlélő azt gondolhatja, hogyha 300 Ft az euró, akkor a hazai termelés is drágább. De nem drágább, mert a hazai dolgozó órabére nem változik, pl., legyen ez pl. 1000 Ft. Tehát egy óra alatt előállít egy 5 eurós terméket, és ha sovány Ft, akkor ezért kap 1500 Ft-ot. Ebből akár emelheti is hazai dolgozó órabérét. Ha kövér a Ft, akkor csak 1250 Ft-ot kap, ebből nem emelhet órabért.

A sovány (gyenge) Ft ugyanezen okból jó hazai idegenforgalommal foglalkozónak. Ha 300 Ft az euró akkor több turista jön, mert a külföldi turista így gondolkodik. Elhozok ide pl. 100 eurót és azért kapok 300 000 Ft értékű szolgáltatást.  ha kövér a Ft akkor csak 250 000 Ft értékű szolgáltatást kapnék. Ugyanezt otthon 900 euróért kapnám meg. Ha erős (kövér) a Ft, akkor nem érdemes eljönnöm. Ha sovány (gyenge) a Ft, akkor érdemes, mert olcsóbb, mint otthon.

A sovány (gyenge) Ft jó az éppen bejövő működő tőke-befektetőnek. Mert befektet, mondjuk 1000 eurót és abból pl. ki tud fizetni 300 000 Ft-ot vagyis 300 munkaórát egy hazai dolgozónak. Ha kövér lenne  Ft akkor csak 250 munkaórát tudna kifizetni.

Nem vezetem végig, de logikus hogy a sovány Ft ellenben rossz az importnak (az import árak drágulnak) rossz a külföldre menő hazai turistáknak és rossz a külföldön befektető hazai vállalkozóknak. Ezeknek, az importnak, külföldre menő hazai turistáknak, a külföldön befektető hazai vállalkozóknak a kövér (erős) Ft a kedvező.

Az igaz hogy az import termékek ára drágul, de az infláció oka ennél ötször erősebb oka az indokolatlan áremelés.

Nagyon fontos: az export, a hazai idegenforgalmi ágazat, mindkettő termelőszféra, tehát a „gyenge” Ft, az a hazai termelést növeli, ezzel szemben az importot és a külföldre menő turizmust, azaz a fogyasztást erős Ft, növeli.  Ráadásul magyar viszonylatban a bejövő működő tőke sokkal nagyobb, mint a kimenő. Viszont kétségtelenül a bejövő működő tőkét másként kellene kezelni.  Tehát a sovány (gyenge) Ft sokkal jobb, mint a kövér Ft. A legjobb a közepes-gyenge Ft.

Térjünk rá a fő témára néhány példával. 

Amennyiben Ft-ban valósul meg a hitelezés a hitelnyújtónak az a jó, ha hitelezés idő alatt, a Ft erősödik (hízik). Mert vásárol pl. 1500 Ft értékű magyar értékpapírt, amikor gyenge a Ft (300Ft) 5 euróért, és közben megerősödik a Ft, akkor ezt a pénzt visszakapva már 6  eurót ér a papírja.

És ha forintalapú a hitelezés, természetesen a hitelnyújtónak az, a rossz, ha az Ft időközben gyengül.  Ez hitelfelvevőt közvetlenül nem érinti. A hitelnyújtó azonban valahogy vissza akarja szerezni pénzét, és ő az erősebb.

Amennyiben euróban történik a hitelnyújtás, akkor a hitelfelvevőnek az a jó, ha a Ft a hitelidőszakban erősödik (megint 300-ról 250-re), mert a visszafizetendő pl. 5 eurót 1500 Ft helyett 1250 Ft-ból tudja kifizetni.  Amennyiben euróban történik az eladósodás és a Ft a hitelidőszakban, gyengül, a hitelfelvevő, károsodik.

Ez a hitelnyújtót nem érinti.  

Összegezzük:

Nem szabad eladósodni.  Az a jó, ha Ft gyenge-közepes állapotban van, mert ez növeli termelést. Másrészt az elhízott, felfujt Ft nagyobb valószínűséggel, omlik össze, gyengül le, mint gyenge-közepes állapotú.

Mi van ha már megtörtént az eladósodás?

Ekkor gyenge Ft jóságát, kompenzálja az, hogy hitelfelvevő (Magyarország) a gyengüléssel károsodik, amennyiben euróban adósodott el.  Vagyis még ekkor sem az erős (kövér) Ft a jó, és gyenge Ft a borzalmas. Ekkor a közepes Ft ez kb. 1euró=290 Ft az optimális. Ennél nő termelés, és még hitel-visszafizetés összege sem nő jelentősen.

Három bajt emelnék ki. Az egyik, hogy a magyarok nagyon-nagyon eladósodtak. A másik, hogy már korábban is (és most is azt pampogják)  azt pampogták az ostobák, hogy a kövér (erős) Ft a jó. Ráadásul, amikor erős volt a Ft, akkor sem visszafizették a hitelt, hanem még vettek fel. A harmadik a válság, vagyis, hogy most nem igen jön a működő töke, de ez egy év alatt meg fog változni.

Egy másik példázatban én Hanzitól az osztrák rokonomtól kölcsönkérek  3000 Ft-ot, vagy 10 eurót.

Hanzi mindenképpen euróban adja a pénzt én mindenképpen Ft-ban, használom fel, tehát mindenképpen át kell váltani.

Mi történik, ha abban állapodunk, meg hogy egy év múlva Ft-ban adom vissza. És ezen belül mi történik, ha közben gyengül a Ft. A végeredmény az, hogy ekkor Hanzi a hitelnyújtó porul jár, károsodik. Engem, hitelelvevőt nem érint. A bank jól jár, de mégsem mert a makró szinten csökken hitelezés.

Mi történik, ha erősödik a forint. Ekkor Hanzi a hitelnyújtó jól jár. Engem nem érint. A bank károsodik, de mégsem mert makroszinten nő a hitelezés. 

Mi történik, ha abban állapodunk, meg hogy egy év múlva én euróban adom vissza. Ezen belül, mi történik, ha közben gyengül a Ft. Ekkor én a hitelfelvevő porul járok. Hanzit, mint hitelnyújtót nem érinti a dolog. A bank jól jár, de mégsem, mert makroszinten csökken a hitelezés.

Mi történik, ha közben erősödik a Ft. Ekkor én, mint hitelfelvevő jól járok. Hanzit nem érinti a dolog. A bank rosszul jár, de mégsem mert makroszinten nő a hitelezés.

Még a következőt is megállapíthatjuk. Ha gyenge az Ft (a hazai pénz), akkor az valószínűleg erősödődik, ami vagy a hitelnyújtónak, vagy hitelfelvevőnek hasznos és a bank nem károsodik, mert nő a hitel. Ha erős a Ft (a hazai pénz), akkor az valószínűleg gyengül, ami vagy a hitelnyújtónak vagy hitelfelvevőnek káros, a bank inkább hasznosul, de kevesebbet, mert csökken a hitel.

(Ráadásuk itt beleszól a spekuláció, a bankszektor összefonódása hitelnyújtókkal, az infláció, a többi külföldi pénz alakulása, és még sok minden. Egy rendkívül bonyolult mechanizmusról van szó. )

Végeredményben egy hullámvonalas fejlődés alakul ki, amely kezdődik a gyenge pénzzel, ami egyben a leginkább hitelgerjesztő reményteljes szakasz. Ezután jön, a nő a hitelezés, erősödik a pénz, a hitelnyújtó, vagy hitelfelvevő hasznosul, szakasz. De ezenközben nő az eladósodás és csökken a hitelezési kedv és a hitelezés is. Egyébként pedig egyszer eljön a visszafizetés ideje. Ezért ez a „felfelé menő” szakasz megáll, és lassan visszafordul. A felső szakaszban (amikor a Ft elér egy bizonyos erősséget) a legkevésbé érdemes hitelt nyújtani, és még kevésbé felvenni, és ezt a normális tagok tudják is. Ilyenkor viszont érdemes visszafizetni a már felvett pénzt, és ezzel megakadályozni a túlerősödést és az eladósodást. Szóval a normális tagok ezt tudják, de az ostobák és azok, akik gyengeségük, (ami adódhat az eladósodottságból) miatt kénytelenek állandóan hitelért a kuncsorognia azok nem tudják, vagy hiába tudják. De a hitelnyújtók is ostobák csak kevésbé, mint a hitelfelvevők. És még egy nagyon fontos megállapítás a hitelnyújtónak és hitelfelvevőnek egy sereg szempontból ellentétes az érdeke, de a Ft, a hitelfelvevő pénzerősödése, mindkettőnek az érdeke. Viszont az is világos, hogy egy idő után elég hamar létrejön az erős pénz, és akkor már megáll a tudomány.  Egyébként egy sereg  ellentmondás van, ebben a hullámvonalas alakulásban.  Visszatérve a lemenő szakaszra, a visszafizetéssel gyengül a pénz. Porul jár a hitelfelvevő, vagy a nyújtó. Ugyanakkor mindkettő jól is jár, az egyik azért, mert csökken az adóssága, a másik, azért mert visszakapja a pénzét.  És ahogy megy lefelé megint nő a hitelezési kedv. Az alsó pont, szakasz is szükségszerűen eljön normális esetben. Ha eladósodott állapot van, akkor ennél sokkal zavarosabb a helyzet. Összességében mégis az van, hogy ilyenkor már nem nagyon képes a Ft erősödni tehát a legyengült állapot marad, vagyis az marad, hogy vagy a hitelnyújtó (amennyiben hazai pénzben történt az eladósodás), vagy hitelfelvevő (amennyiben külföldi pénzben történt az eladósodás) ráfarag. Illetve, ha ebben is meg abban is, akkor mindkettő ráfarag.

A külföldi hitelezésnek (nyújtás, felvétel, visszafizetés) nem az árfolyam vonatkozása a legfontosabb.

Ebbe az egészbe azért nem érdemes nagyon belemenni, mert a hitelezésnek az árfolyam-része harmadrendű, vannak ennél fontosabb szempontok, és amennyiben az elemző belemegy ebbe az elemzésbe, eltereli a fontosabb szempontokról a figyelmet. Ezek a fontosabb dolgok a következők.

Fontos, az eladósodás, pontosabban annak elkerülése, még pontosabban a külföldi eladósodás elkerülése.  Fontos, hogy a hitel, jó célú, azaz elsősorban beruházási célú legyen, de fontos a mértékletes hitelezés is, hiszen azért van önhitelezés is, ami nem más, mint a megtakarítás. Fontos, hogy végre ráébredjenek, az állandó folyamatos hitelfelvétel még akkor is rossz, károsítja a hitelfelvevőt, ha nincs eladósodás. Fontos, hogy a pénzmozgás a valóságos termelést kövesse.  Fontos, hogy egyes emberek tulajdonában ne halmozódjon fel hatalmas, egyébként nyilvánvalóan igazságtalan, aránytalan pénz, amit aztán szinte kénytelenek tovább forgatni, természetesen elsősorban a pénzpiacon. Fontos hogy az erős (kövér) pénz (árfolyam) a jó pénz, felfogás (egyébként csak magyarokra jellemző felfogás) végre megszűnjön. Fontos hogy olyan alapvető „szabályokat” azért ismerjenek, alkalmazzanak, mint pl.: ha erős a pénz, akkor nem szabad külföldi hitelt felvenni. És még sok minden fontos, de talán a legfontosabb annak felismerése, hogy nemcsak azon kell gondolkodni, hogy jelenlegi zavaros a spekulációnak, bankszektornak, a pénznagytőkének kedvező pénzügyi rendszer, szabályok között hogyan lehet evickélni, de azon is, hogy ezt a rendszert, hogyan kellene megváltoztatni.   

De azért ezt az egészet egészítsük ki a következő megállapításokkal.

A kamat az egy nagyon erős tényező, viszont a bonyolultság miatt egyelőre ne vonjuk bele az elemzésbe.

Amennyiben a külföldi hitelezést külföldi pénzben euróban kell vissza fizetni a megállapodás szerint.

A feleknek, ez esetben elsősorban a hitelfelvevőnek, a hitelezés időpontjában levő árfolyamot szükségszerűen be kell, (kellene) kalkulálni. Ugyanis ha erős a Ft, akkor az, vagy marad, vagy gyengül. Mindig a gazdagabb ország és hitelnyújtó van nagyobb hatással az árfolyamra (és spekuláció is ezt diktálja), ezért nagyobb valószínűséggel gyengül. Ráadásuk a visszafizetés mindig több mint a felvétel és ez is a gyengülést erősíti.   Ha gyenge a Ft akkor az, vagy marad, vagy erősödik. Nagyobb valószínűséggel marad.

Ha erős a Ft, és euróban kell visszafizetni, akkor a lehetséges hitelfelvevőnek nem érdemes hitelt felvenni, csökkenteni kell a hitelfelvételét, mert károsulhat azáltal, hogy valószínűleg gyengül a Ft.   (Viszont érdemes ilyenkor visszafizetni a már meglevő tartozást)

Ha gyenge a Ft, akkor a lehetséges hitelfelvevőnek, mérsékelten érdemes hitelt felvenni, mert erősödhet a Ft.  (nem biztos) 

A hitelnyújtó ilyenkor látszólag nem érintett, neki mindegy milyen az árfolyam kezdetkor és a hogyan alakul az.

Amennyiben a külföldi hitelezést forintban kell visszafizetni.

Az előző tükörképét kellene leírni. A hitelfelvevő látszólag nem érintett.

A részletesebb elemzés.

Egy sereg ábra kapcsolódik a problémakörhöz. Nem kívánok mindent elismételni, elemezni, ami az ábrákon van. A fejezetben leírtak részben kapcsolódnak az ábrákhoz, részben kiegészítik azt, részben attól függetlenek.

E fejezetet egy ismétléssel, a logikátlan, zavaros, igazságtalan pénzváltó rendszer egy részének ismétlésével kezdeném. Ebben a korábbi fejezetben csak néhány alapvető elméleti hibáját soroltam fel, és elemeztem a jelenlegi pénzváltórendszernek. (Tanácsos e korábbi fejezetet átnézni) Ezek vázlatosan az alábbiak.

Spekulációs pénzváltás jelentős lehetősége. Túlzottan a kereslet-kínálatra való koncentrálás, ami ráadásul nem valós, gazdasági célú kereslet-kínálat. Ez tehát két hiba. Ha valóságos gazdasági célú lenne, akkor is hiba lenne. Mivel ráadásul nem is a gazdasági célú kereslet-kínálatra alapul ezért dupla hiba. Itt tovább lehet osztani a problémát. A pénzváltó rendszer elsősorban a pénzpiac (bankok, pénzintézetek, hitelintézetek, stb.) érdekeit szolgálja. A pénzváltórendszer emellett elsősorban a spekulálók érdekeit képviseli. A pénzváltó rendszer túl nagy machinációs mozgást ad, ugyanakkor túl kevés tisztességes mozgást az államoknak, jegybankoknak. 

Ráadásul mindez túl gyors árfolyamváltozások mellett történik, ez tehát a harmadik hiba. A jelenlegi pénzváltórendszerben tehát túl nagyok és indokolatlanok a rövid távú ingadozások és középtávú ingadozások.

Valójában mindezek csak elméleti hibák. Miként csapódnak le ezek gyakorlatban?

Ezeket vázlatosan az alábbi kategóriákba lehet sorolni.

1. A jelenlegi pénzváltórendszer táptalaja, egyik legfőbb oka a tisztességtelen igazságtalan jövedelmeknek, és az ebből eredő igazságtalan vagyoni elosztásnak. A jelenlegi pénzváltórendszer egyik legfőbb oka a pénzügyi egyensúlytalanságnak, részben az előzők miatt, részben az alábbiak miatt. A jelenlegi pénzváltórendszer, részben a pénzügyi egyensúlytalanság generálása miatt, részben az alábbiak miatt károsan hat a termelésre.

2. A jelenlegi pénzváltórendszer eltorzítja, még a normális, kis ingadozású folyamatok mellett is, a gazdaságot, termelést, elsősorban a külfölddel kapcsolatos gazdasági tevékenységeket.

3. A jelenlegi pénzváltórendszer lehetővé teszi a 2000-es év körüli években lejátszódó dollár machinációhoz, (világ-devizaválsághoz) hasonló történéseket.

4. A jelenlegi pénzváltó rendszer többek között generálja a 2006 évben csúcsosodó magyar pénzügyi válsághoz, adósságörvényhez hasonló válságokat. Továbbá ezzel kapcsolatban: a jelenlegi pénzváltórendszer nem alkalmas arra, hogy általánosan (szinte mindenhol) bevezetésre kerüljön a közös pénz. Jelen esetben az euró, távlatosan világpénz.

E pontok szerint, és a B/6/b ábrára támaszkodva dolgozom fel ezt a meglehetősen  szerteágazó témát.

1. A jelenlegi pénzváltórendszer táptalaja, egyik legfőbb oka a tisztességtelen igazságtalan jövedelmeknek, és az ebből eredő igazságtalan vagyoni elosztásnak. A jelenlegi pénzváltórendszer egyik legfőbb oka a pénzügyi egyensúlytalanságnak, részben az előzők miatt, részben az alábbiak miatt. A jelenlegi pénzváltórendszer, részben a pénzügyi egyensúlytalanság generálása miatt, részben az alábbiak miatt károsan hat a termelésre.

A fenti megállapítás csak arról szól, amiről már sokszor és bőven beszéltem. Minden tisztességtelenség, tisztességtelen jövedelem, haszon pénzügyi egyensúlytalanságot okoz pl. inflációt, okoz. A jelenlegi pénzváltórendszer azonban nemcsak ezért táplálója, generálója pénzügyi egyensúlytalanságnak. Számos más okból is, ezek felsorolása: túlzott és indokolatlan rövid távú és középtávú árfolyam-ingadozások jöhetnek, jönnek létre. Létrejöhetnek olyan világméretű nagy ingadozású árfolyamváltozások, amely pl. létrejött a 2000 év körüli dollár árfolyamváltozás alkalmával. Létrejöhetnek olyan, ahhoz hasonló, pénzügyi, (eladósodási, inflációs, devizaválság) válságok, melyek pl. Magyarországon 2006 után csúcsosodtak ki. Mindezek pénzügyi egyensúlytalanságok, és mindezekben jelentős szerepe van a jelenlegi pénzváltórendszernek.  Arról is többször szó volt, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságok, a gazdaság megrázásával, az egyenletes fejlődés felbontásával, károsan hatnak termelésre.

2. A jelenlegi pénzváltórendszer (un. szabad) eltorzítja, még a normális, kis ingadozású folyamatok mellett is, a gazdaságot, termelést, elsősorban a külfölddel kapcsolatos gazdasági tevékenységeket.

Tisztázni kell néhány alapfogalmat mielőtt a témába, belevágunk. Jelenleg is többféle pénzváltás lehetséges. Az államkapitalizmus által leginkább propagált a leginkább elterjedtebb az un, szabad pénzváltórendszer, ami csak bizonyos szempontból szabad. Emellett van a kötött pénzváltás, és van a közös pénzrendszer (pl. az euró).

Valóságos konvertibilitás az, hogy a pénzmozgás mögött legyen valóságos termék, munkamozgás.

Gyakran fogok, pl. ilyeneket mondani: valaki a hazai pénzkészletét ( pl. Ft készletét) devizára váltja ( pl. euróra) mire a kereskedelmi bank, pénzpiac hazai pénz készlete nő, a devizakészlete csökken, ezért a hazai pénzt leértékeli, ehhez képest a deviza felértékelődik. Nos több ábrán talán jól látható, hogy mit értek az alatt hogy a ker. bank, pénzpiac hazai pénz készlete nő, devizakészlete csökken. Itt az pénzpiac átmeneti (leginkább jelképes) készletéről van szó, illetve ennek az egyenlegéről van szó. Pontosabban ennek a változásról van szó.

Valójában, mint az ábrából is kiderül sokféle hazai pénz, és devizakészlet és egyenleg van.

Az ábra részletes elemzése igen hosszadalmas lenne. Azzal kellene kezdeni, hogy egy ország (nemzetgazdaság, gazdasági régió, nagyobb gazdasági egység) termelése és ezzel a pénze, reáljövedelme, mi okból és hogyan, és mennyire változhat. Egy ország összes pénze (beleértve a hazai pénzt és devizakészletét) pl. csökkenhet bizonyos okokból, bizonyos mértékben.  Ugyanakkor a világ pénze, ha pénzkibocsátást nem számítjuk, nem változhat, normál esetben. A problémakör rendkívül szerteágazó. ki kellene térni a termelésnövekedésre és arra ezt hogyan követi a pénzkibocsátás. Az inflációra és annak különböző változataira pl. a címlett-változásos pénzromlásra. Sajnos részletes elemzés nem fér bele a sűrített összefoglalásba. A teljesség igénye nélkül azért ejtenék néhány mondatot. Az ország valóságos pénze, (összes reáljövedelme) akkor csökkenhet leginkább, ha csökken termelése. Ennek is több változata van. Csökken a termelésnövekedés üteme, ekkor nem csökken a pénze. A termelése visszaesik a világ átlaga alá, ekkor a világhoz képest, egyes más országokhoz (azok, akik az átlagon, vagy afelett vannak) képest csökken a pénze. Valóságosan is csökken termelése, ekkor valóságosan is csökken a pénze. A csökkenő pénz azt jelenti hogy az más országokba vándorol. Olyanokba ahol nem esik, sőt nő a termelés. Normális helyzetben azonban ennek csökkenések vannak határai. Normális helyzet, ha nincs világválság, nincs háború, nincs természeti katasztrófa világviszonylatban. Normális helyzet, ha adott országban sincs súlyos háború, súlyos természeti katasztrófa, stb. Normális helyzetben a világ termelése pl. évi 4%-kal növekszik. A jelenlegi világhelyzet és pl. Magyarország helyzete normálisnak mondható. Ha az ország pénze csökken, akkor általában az ország devizakészlete csökken. Ez sem biztos azonban, mert elméletileg és ritkán gyakorlatban is előfordul, hogy a devizakészlete marad, sőt kevéssel nő, és hazai pénzkészlete csökken. Pl., ha egy országban valamilyen okból szinte mindenki devizában tarja a megtakarításainak jelentős részét, pontosabban van egy ilyen folyamat (pl. a rendszerváltó Oroszország) akkor, előfordulhat, hogy az ország hazai pénzkészlete csökken, és ez nagyobb arányban vándorol át más országokba. A hazai pénzkészlet egyébként csökkenhet úgy is, hogy inflálódik, romlik, változik a címlete.  Oroszország ebben az időben leginkább árucserével kereskedett a külfölddel.

Kitérés a közös pénzrendszerre.

Talán logikusabb az elemzés, ha abból indulunk ki, hogy mi történik egy közös pénzrendszerben, és mi történik a jelenlegi szabad átváltó rendszerben, ha az adott országban különböző problémák keletkeznek.

Itt is kettébonthatjuk az elemzést. Egyfelől megállapíthatjuk, ha közös pénzrendszer van, akkor problémák is kevesebb eséllyel alakulnak ki. Másfelől megállapíthatjuk, ha netán mégis kialakulnának problémák, akkor azok a közös pénzrendszerben egyszerűen közvetlenül a valós irányban csapódnak le. A jelenlegi szabad pénzváltó rendszerben a problémák összevissza, hol felfokozva, hol lefokozva, áttételesen a valóságtól eltérő irányban csapódnak le. Erre jó pl. a tripla adósságcsapda. De számtalan más példát is lehetne említeni, pl. a jelenlegi szabad átváltó rendszer, hogyan hat a termelésnövekedésre, csökkenésre. Erről a következő fejezetben lesz szó. Azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a közös pénzrendszer sokkal jobb, mint a jelenlegi szabad pénzváltórendszer. Megjegyzem, nem mindig teszem hozzá a jelenlegi pénzváltórendszerhez a „szabad” jelzőt.

Soroljuk fel a lehetséges lényegesebb problémákat.

Gyenge innovációból, rossz szervezésből, stb. adódó termeléscsökkenés pénzcsökkenés.

Rossz fogyasztási és termelési struktúrából adódó termeléscsökkenés.

A többlet fogyasztás visszafizetéséből eredő pénzcsökkenés.

Inflációból, eladósodásból, stb. közepes pénzügyi válságból eredő termeléscsökkenés, pénzcsökkenés.

Rossz cserearányú kereskedésből, üzletelésből (termék, munka, pénz, hitel) keletkező pénzcsökkenés.

Egyéb termeléscsökkenések és pénzcsökkenések.

Persze a problémák összefüggnek, ill. együtt is jelentkezhetnek. Minden problémakör külön fejezet érdemel. Minden problémakör lehet viszonylagos a világhoz a régióhoz hasonlított és lehet tényleges vagyis mínuszba fordulásos. A pénzcsökkenés alatt az összesített reáljövedelem csökkenést értem. A termeléscsökkenés alatt mindenféle termeléscsökkenést (export, belföldi, stb.,) értek.

Soroljuk fel a problémakör tényezőit.

A két fő tényező tehát: a jelenlegi pénzváltórendszer és a közös pénzrendszer. Ezeknek is lehet különböző (jobb, rosszabb) változatai, ezek is tényezők.  További tényezők: az ország (nemzetgazdaság, gazdasági régió) pénzügyi irányítása (jó, vagy rossz működése) a jelenlegi pénzváltórendszerben és a közös pénzrendszerben. A közös pénzrendszer pénzügyi irányítása (jó, vagy rossz működése). Az országok politikai szövetsége, függetlensége, és a pénzügyi függetlenség, önállóság foka. A pénzügyi rendszer más tényezői pl. hitelezési rendszer, adórendszer. A károk, hasznok, tisztességtelenségek problémák szétoszlása.

 Mindez csak egy optimális elmélet, a jelenlegi zavaros logikátlan gyakorlatban ez csak áttételesen, hosszabb távon érvényesül.

Mennyire fontos a pénzváltás?

Eddig arról volt szó, hogy nagyon fontos. A következő fejezetrészből viszont az derül ki, hogy alig fontos. A tanulságot majd később levonom.

A pénzváltás, a sok közül csak egy tényezője gazdaságnak. A túlzott felértékelés a legkárosabb, az árfolyam-politikai variációk közül.

Amikor pénzváltásról, árfolyamról ill. közös pénzről beszélünk soha nem szabad a fenti igazságot elfelejteni.

Miért van az, hogy egy magyar tanár, orvos, mérnök, szakmunkás, stb., még ha ugyanolyan színvonalú és mennyiségi munkát is végez, mint nyugati társa, akkor is csak a felét, harmadát keresi? Induljunk ki a következő példából egy magyar (szegényebb, gyengébb, nyitott nemzetgazdaság (ország, régió) szakmunkása 1000 Ft-ot kap óránként. Ha 1 euró 250Ft, akkor 4eurót. Nyugati szakmunkás ennek a dupláját keresi, óránként 8eurót. Az árszínvonal közel egyforma. (valójában ennél nagyobbak a jövedelemi különbségek), és van egy kevés árkülönbség is. A kétszeres reáljövedelem azonban kb. megfelel a mai helyzetnek. Ha felértékeljük a Ft-ot pl. 1 euró 200 Ft lesz, akkor a magyar szakmunkás 1 óra alatt 5 eurót fog keresni. Figyelem ez még mindig messze van a 8 eurótól. Tehát ha megvalósulna felértékelés, akkor sem oldaná meg a problémát. Azonban nem fog megvalósulni, mert a külföldi tőkés azt mondja: márpedig én 4 eurónál többet nem adok, mert 4 euróért más országban is tudok ennyi pénzért ilyen színvonalú munkaerőt kapni. Ugyanez vonatkozik a belföldi termékek áraira. A belföldi termékek hasonló kínai, tajvani, arab, indonéz, lengyel, stb. árukkal versenyeznek, ezért alacsonyak maradnak. Kérdés: akkor hogyan tud a nyugati szakmunkás ugyanolyan termékért, munkáért többet kapni? Erre még visszatérek.  A külföldi tőkének (több lábon álló külföldi tőkésnek, nagyvállalkozónak) több lehetősége van, amikor felértékelés történik.  Ha felértékelődik a pénz, akkor csökken az export, ellenben nő az import, mert az importőr, kereskedő, 1000 Ft-ért eddig 4 terméket kapott, most már 5-öt kap. 1 termék kevesebbe kerül, csökkenthetné az árat, de nem fogja, pontosabban a lehetőségekhez képest sokkal kevésbé fogja csökkenteni.   A belföldi szakmunkás egy órai munkabéréből továbbra is 4, 4,2 import terméket tud megvásárolni. Ugyanakkor belföldi viszonylatban sem változik a reáljövedelem jelentősen, a felértékelésre.

Valójában arról van szó, hogy mindegy hogy 1euró 250 Ft ér vagy 2,5 Ft-ot, vagy 2500 Ft-ot ér. Képzeljük el, hogy mi történik akkor, amikor egy pénznél 10-szeres, vagy 100-szoros címletváltozás történik. Gyakran tesznek ilyent, bevezetik pl.  az új lejt, lírát stb.  A kérdés az, hogy közben az árak, jövedelmek, reáljövedelmek hogyan alakulnak. Ugyanakkor az sem állítható, hogy nem történik semmi. Pl. egy külföldi turistának drágább lesz az ország, (A) oldal csökken, (B) oldal növekszik, általában az ország drágább lesz a külföldnek. A magyaroknak pedig olcsóbb lesz a külföld. Csakhogy ez a változás a reáljövedelmek vonatkozásában nem jelentős. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert van egy olyan felfogás, hogy a felértékelt pénz a nemzeti jövedelmeket a nemzeti vagyont jelentősen növeli, a leértékelés pedig jelentősen csökkenti. Valójában igen kis változásokról van szó. Ellenben az (A) oldalt (export, stb.) és (B) oldalt (import, stb.) jelentősen megváltoztatja.

Itt meg kell jegyezni, hogy a külföldi tőkés (vállalkozó-befektető, külföldi működő tőke) pl., élhet egy enyhe jövedelem-csökkentéssel is. Pl., átszervezi a munkát és ezután csak 900 Ft-ot fogadni egy szakmunkásnak.

Nézzük a leértékelést: az új helyzet 1 euró 300 Ft lesz. Belföldi viszonylatban nem változik a reáljövedelem. Az ország a külföldinek túl olcsó lesz, ami káros, a belföldnek a külföld túl drága lesz, ami szintén káros. Pl. egy szakmunkás 1000 Ft-ot kap, ami csak 3,3 eurót ér. Ráadásul most már nőnek az import árak, feltehetően nő az árszínvonal.  Ellenben most elkezdődhet egy másfajta kiegyensúlyozó, inflációs folyamat. A külföldi tőkés azt mondja: valamennyivel növelhetem, és növelnem kell a dolgozók bérét, és növeli. A dolgozók is saját eszközükkel kénytelenek (romlik az életszínvonaluk) magasabb jövedelemért küzdeni és ez sikerrel is jár. Tehát ebben az esetben a jövedelem oldalról jön a kiegyenlítő hatás. (Itt jegyzem meg hogy a folyamat sok tekintetben hasonló az inflációs folyamatokhoz).

A lényeg az, hogy árfolyamváltozásnál, különböző rejtett utakon, módokon nagyjából helyreáll a reáljövedelem, vagyis külföld, belföld reáljövedelmének viszonya, ill. az árszínvonal, jövedelem-színvonal viszonya.

A törvényszerűség pedig a következő: az árfolyamváltozás felértékelt leértékelt pénz, rövid távon  jelentősen megváltoztatja a külgazdasági viszonyokat, jelentős pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz, de alig változtatja meg a reáljövedelmi, (a belföldi reáljövedelmeket, ill. belföldi reáljövedelmek arányát a külföldihez), és vagyoni viszonyokat.

Ehhez még hozzá kell tenni még egy jelentős tényezőt: a külkereskedelem az szinte árfolyamtól függetlenül tervezett, kiszámított értékű. Röviden ez: a kiszámolt külkereskedelem. Ez azt jelenti, hogy a profi külkereskedők minden körülményt (a világpiachoz viszonyított, tiszta haszon) kiszámolva olyan kölcsönösen előnyös üzletet fognak nyélbe ütni, amelynél az árfolyam nem meghatározó tényező. Akkor van baj, ha az árfolyamváltozás gyorsan és szerződési ciklus közben következik be.

Amit mindig szem előtt kell tartani. Az árfolyamnak arról (arról is) kellene szólnia, hogy a külföld viszonylatában az árak optimálisak maradjanak, ne legyenek túl drágák, sem túl olcsók. Pl. a világ átlagos inflációjától eltérő magasabb inflációnak meg kell jelenni az árfolyamban, mert az árszínvonal-emelkedés felértékeli a hazai pénzt, a külföld számára túl drága lesz az ország. Ezt kell ellensúlyozni a leértékeléssel. 

Nézzük ez után, hogy a következők közül melyik a legkárosabb.

Egy kiegyensúlyozott, stabil árfolyam. A pénz nem felértékelt és nem leértékelt. Ilyen a közös pénz is, ha jól csinálják.

A pénz le van értékelve.

A pénz fel van értékelve. Illetve, az árfolyam hektikusan változik.

A legjobb megoldás mindenképpen az első, a kiegyensúlyozott árfolyam.

A legrosszabb megoldás mindenképpen az utolsó kettő.

A felértékelt pénz azért károsabb, mint a leértékelt, mert pont a nemzeti (külföld felé irányuló) termelést gátolja. A leértékelt pénz nem gátolja termelést. Az egyensúlytalanság okozása szempontjából egyenlő a kettő. A reáljövedelem szempontjából pedig szinte mindegy, mert azt alig változtatják meg. Ha jelentős lenne a reáljövedelem-változtatás, akkor egyenlítené ki a felértékelt pénz a termelésgátlás negatívumát. Mivel nem egyenlő, nem egyenlíti ki.

A leértékelődéstől tehát kevésbé kell tartani, mint a felértékelődéstől, de legjobb mindkettőt kivédeni.

Korábban azt is tisztáztuk, hogy túl magas alapkamat, a felértékelt pénz, hosszú távon nem jó megoldás az inflációra. Azt is tisztáztuk, hogy az eladósodásnál egy közepes leértékelődés bevállalása, mint kivezető út, a viszonylag legjobb megoldás.

A hektikusan gyakran viszonylag nagy arányban változó árfolyam szintén nagyon káros. Bizonytalanság, átárazás, egyensúlytalanság és még lehetne sorolni a negatívumokat. 

Az országok (nemzetgazdaságok, régiók közötti) reáljövedelmi arányokat valójában a termelési, innovációs jellemzők határozzák meg.

Nemcsak a tisztességtelenségek osztódnak szét, hanem bizonyos termelési jellemzők. Térjünk vissza oda, hogy egy magyar dolgozó átlagosan fele annyit keres (4 euró óránként) mint nyugati kollégája (8 euró óránként) azonos munkateljesítmény mellett. Ha nagyfokú leértékelés van, akkor ez a 4 euró változik meg 3,3-ra ami egy idő után 3,8 euró lesz. Ha pedig nagyfokú felértékelés van, ez változik meg 5 euróra, ami egy idő után 4,2 euró lesz.  100%-os különbség áll szemben 5%-os különbséggel. Ha le felértékelés csupán 5%-ban alakítja a reáljövedelem-különbségeket, akkor mi változtatja meg 95%-ban?

A következő tényezők játszanak itt szerepet:

A termelési jellemzők úgy, mint: gazdagság, elittechnika vonzása, sűrítése, magas innováció. Ezzel szemben: szegénység, bérmunkás, kiszolgáló jelleg, elitkivándorlás, alacsony innováció.  Ezek a termelési tényezők, ezek, amelyek meghatározzák a reáljövedelmeket. A szegénység általában történelmi hagyományból ered, de ehhez sok más is kapcsolódhat.

Továbbá: a szegénységi és kiszolgáltatottsági piactorzító tényező. Az innovációs kiszolgáltatottság.

A szegénységi kiszolgáltatottsági piactorzító tényező lényegében arról szól, hogy a szegény ember, a kiszolgáltatott nincs jó alkupozícióban. Sok a szegény ember, vállalat, ország és a gazdag válogathat, vagyis a vásárló válogathat, leszoríthatja az árakat. Kicsi a kereslet, nagy a kínálat. Az innovációs kiszolgáltatottság pedig arról szól, hogy a technikai technológiai újításokat drágán lehet eladni, mert kicsi a kínálat nagy a kereslet. A bérmunkát pedig olcsón lehet eladni, mert nagy a kínálat kicsi a kereslet.

A pozitív termelési jellemzők (gazdagság, elitvonzás, elitsűrítés, magas innováció) mint hasznok szétosztódnak gazdaságban és szinte mindenkinek jut belőlük. A negatív termelési jellemzők (szegénység, bérmunkás jelleg, alacsony innováció, stb.) mint károk szétosztódnak a gazdaságban és szinte mindenkinek jut belőlük.

Végezetül térjünk vissza kérdéshez: mennyire fontos a pénzváltórendszer, a pénzrendszer?  A probléma minden rendszertényező alkalmával felvetődik, és mindig ugyanaz a válasz. A társadalmi-gazdasági rendszer mondjuk 50 jelentős tényezőből áll.  Ha az egész mondjuk 150% akkor egy tényező átlagosan 3%-nyi jelentőségű. A lényeg az, hogy nem egy-kettő nem is tíz, hanem legalább 50 nagyon jelentős tényező van. A pénzváltás csak egyike a jelentős tényezőknek, így csak ötvened a fontossága. Mégis jelentős tényező.

Hogyan működik a jelenlegi (un. szabad) pénzváltórendszer pénzpiaci része.

Az egyszerűség miatt csak devizakereskedelemről beszélek és hanyagolom a valuta kifejezést.

Az hétköznapi élet és pénzügyi rendszer. Ez a tanulmány nem arról szól, hogy az átlagos embert eligazítsa hétköznapi élet útvesztőiben. Ez tanulmány arról szól, hogy az átlagos ember meg tudja ítélni vajon jó, vagy rossz az a rendszer, amiben él. Továbbá arról szól, hogy az átlagos ember meg tudja ítélni, hogy a vezetői jól vagy rosszul ténykednek. Ezért nem várják tőlem, hogy pl. a hétköznapi pénzváltással kapcsolatos eligazításokkal állok elő. Feltételezem, hogy aki pénzt vált, pl. dollárt vesz, az egyfelől tudja miért teszi azt, pl. külföldi utazás, megtakarítás, üzletelés,  stb. miatt. Azt is feltételezem, hogy az érdekeinek megfelelő szempontot képes kiválasztani. Nem vesz dollárt, mert most magas az ára, és arra számít, hogy az lemegy. Azért vesz, mert ugyan magas az ára, de arra számit, hogy még inkább felmegy. Azért vesz, mert most alacsony az ára. Azért nem vesz, mert arra számít, hogy még olcsóbb lesz. Azt is feltételezem, hogy ebből a szempontból el tud igazodni az árfolyamváltozások között. Lényegébe a „megéri” problémáját két dolog dönti el. Mi a szándékunk a devizával (valutával), és mire számítunk a tendenciát illetően. Az árfolyamváltozások, a felértékelődés, a leértékelődés csak ennek függvényében mondható kedvezőnek vagy kedvezőtlennek.

Én azt tudom tanácsolni, akár hétköznapi üzletelésről, akár közgazdasági elmélkedésről van szó, hogy az árfolyamok problémájába ne mélyedjen bele, mert abba könnyen bele lehet gabalyodni. Először is többféle árfolyam van. Nézzünk egy példát. 1 dollár (USD) már ért 300Ft-ot is és ért már 170 Ft-ot is. Ez három okból jöhet létre. Vagy a Ft értékelődött fel, vagy a dollár értékelődött le, vagy egy időben történt mind kettő. Ha pl. a dollár értékelődött le, akkor ezzel arányosan csökkent az árfolyam. Ha viszont a Ft értékelődött fel, akkor az árfolyamcsökkenés ellentétes.  Felértékelődés kontra árfolyamcsökkenés. Ha egy időben történt mindkettő, akkor nem tudjuk meghatározni az irányt. Vagy azt mondjuk mindig a hazai pénz szempontjából, és viszonylagosan nézzük a dolgot. Akkor azt mondhatjuk ebben az esetben a Ft viszonylag felértékelődött a dollárhoz képest, ezért az árfolyam csökkent. Ez inkább egy magyar állampolgár álláspontja.  Igen ám csakhogy van egy másik árfolyam is. A külföldi bankban nem ez van: 1 dollár = 300 Ft, hanem ez

1Ft = 0, 0033 dollár. Vagy így 1000 Ft = 3, 3 dollár. Az előző folyamat ebben a helyzetben 1dollár = 200 Ft helyett: 1Ft = 0,005 dollár. Vagy 1000 Ft = 5 dollár. Ezen árfolyam szerint, az előbbi értékelés alapján: a Ft viszonylag felértékelődött a dollárhoz képest ezért az árfolyam nőtt (3, 3 dollár volt és lett 5 dollár). Vagy pedig ragaszkodunk a szembeállítás logikájához, és azt mondjuk: a dollár viszonylag leértékelődött Ft-hoz képest ezért nőtt az árfolyama. Ez inkább az amerikai állampolgár nézőpontja.

Mindebből csak azt akartam kihozni, hogy nem érdemes a konkrét árfolyamokba belemenni, mert bele lehet kavarodni. Ezért én a továbbiakban leginkább felértékelésről, leértékelésről, és általában (nem konkrétan) árfolyamváltozásról beszélek.  

Mint szó volt róla, a devizakereskedelem hasonlóan működik, mint a tőzsdetípusú kereskedelem, csak még annál is speciálisabb, rázósabb.  Egyrészt a devizakereskedelemben minden esetben egy nemzetgazdaságot kell első körben megítélni, míg a tőzsdetípusú kereskedelemben általában elég egy vállalkozást vagy terméket nyomon követni. Ehhez kapcsolódóan egy nagyobb valutakereskedelmi akció egy egész nemzetgazdaságra hat ki – sőt a világ gazdaságára is – eltérően a tőzsdetípusú kereskedelemmel. Másrészt a devizakereskedelem szintén a kereslet-kínálat arányára van kihegyezve, de ebben az esetben nem is olyan egyszerű meghatározni mekkora is az kereslet és kínálat. A normál kereskedelemben, és tőzsdetípusú kereskedelemben is eltekintve a kivételektől az a vevő, aki pénzzel érkezik és az eladó az, aki áruval, értékpapírral stb. érkezik. A devizakereskedelemben viszont pénz áll pénzzel szemben.

A pénzek értékét, árfolyamát lényegében a pénzpiac dönti el.

A pénzpiac egy elektronikai számítási és kommunikációs rendszer (vannak nagy központok) amely igyekszik egy ország, földrész és végül a világ összes devizaforgalmát és árfolyamát követni és ebből számítja ki az árfolyamokat. Mivel a pénzpiac csak bankok, pénzintézetek, tőzsdék forgalmát képes mérni, ezért a pénzpiacot egyszerűsítve azonosítom egy kereskedelmi bankkal. Azt is hozzá kell tenni, hogy a pénzek, devizák többsége valamilyen pénzintézetben (pénzpiacon van) van, a döntő többsége pedig áthalad a pénzpiacon.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy amikor egy nemzet vagy pénzpiac devizakészleteiről beszélünk akkor csak átmeneti, rövid távú készletekről van szó. Amikor a ker. bankok, pénzpiacok pénzkészletéről beszélek akkor kizárólag az átmeneti pénzkészletről (hazai pénz és deviza) van szó. Ezen kívül a pénzpiacnak van az ügyfelek készlete, és van nemzeti pénzkészlet, ami szintén több részre osztható.

 Elvileg egyébként az is lehetséges, és gyakorlatban is előfordult hogy egy ország (gazdaságilag kisebb ország) a hazai pénzének zömét lecserélte jelentős devizára, de azt belföldön használta. Ez egyfajta védekezés a belföldi pénz gyengesége ellen.

Ugyanakkor ez is egy törvényszerűség: minden gazdálkodó egységnek, egy nemzetgazdaságnak is, hosszabb távon ugyanannyit kell külföldre (más gazdálkodó egységek) irányába termelni, mint amennyit az ő behozatala a külföld irányából. Igazolásul nézzünk a következő példát. X ország csak belföldre termel. Ugyanakkor az emberek külföldi termékeket szeretnének vásárolni. Ezért az emberek jelentős része megtakarításaik jelentős részét külföldön költik el.  Erre az itthoni fogyasztásuk visszaesik és ez hosszabb távon azt jelenti, hogy az itthoni termelés is visszaesik. Ennek a folyamatnak az a tendenciája, hogy a lakosság fokozatosan elszegényedik, a megtakarításuk lecsökken, ezért abból már kevesebb külföldi terméket tudnak megvenni. A külföld irányába és nemzetgazdasági szinten tehát nincs, nem érvényesül a belföldi magtakarítás. Hosszabb távon csak külkereskedelmi (termelési, szolgáltatási) egyensúly lehetséges.

A pénzek, devizák egyensúlya mögött hosszabb távon ott kell lenni a termelés, fogyasztás, valamint a külföldre irányuló termelés fogyasztás egyensúlyának. 

Elemezzük a pénzváltó rendszer működését más szempontból. Ha nem lenének bankok (kereskedelmi bankok) akkor X gazdasági szereplő (egyén vállalat állam) pl. forintot (magyar forintot) cserélne pl. szlovák koronára. Y szereplő viszont koronát cserélne forintra. Ebben az esetben nem lehet tudni, hogy kinek van szüksége a másik pénzére, feltehetően mindkettőnek, ha belemennének cserébe. Azt sem lehet tudni, hogy ki ad el kivesz, hiszen csere történik. Sem a forint sem a korona nem sokasodik, nem is csökken, hiszen csak tulajdonváltás történik. Az értékük sem változik.

Ellenben baj van, ha állandóan egyik oldalról jelentkezik igény. Azt mondja pl. magyar utazó X ember: Y komám váltsunk pénzt. Mire Y azt feleli: köszönöm de nem kérek forintot.

Tehát a helyes pénzváltó rendszer arra szolgálna, hogy pl. egy gyengébb termelés (gyenge minőségű termékek szolgáltatások) mellett az árakat leszállítva, mégis eladhatóvá tegye azokat. Itt fel lehetne tenni a kérdést, hogy valóban ez az egyetlen helyes út? Nem lenne jobb, ha az eladhatatlanság kényszere egy erősebb jobb minőségű termelésre kényszerítené a gyengén termelőket? Fogadjuk el azonban, hogy a gyengén termelők árait le kell vinni, és ez a külföld irányában a pénz leértékelését jelenti. A jelenlegi átváltási rendszer ezt a célt sem szolgálja ki.

Visszatérve oda: ha nem lennének bankok, pénzpiac mi lenne.

Azonban a jelenlegi rendszerben ott van bank (kereskedelmi bank) mint közvetítő és ezzel megváltozik a mechanizmus. X szereplő a bankba megy be, és forintot cserél (vált át) koronára. Y szereplő a bankba megy be, és koronát cserél (vált át) forintra.  A bank természetesen becserélt koronát adja X szereplőnek és a becserélt forintot, adja Y szereplőnek. Ugyanakkor itt már lehetőség nyílik arra, hogy eltérő összeget cseréljenek be, a maradék bank devizatartályába (pénztartályába) kerül. Pl., ha több forintot váltanak át koronára, mint amennyi koronát forintra, akkor bank tartályába több forint és kevesebb korona lesz. A bank így is fogalmazhat: több forintot adtak el és kevesebb koronát vásároltak. Ugyanakkor azt is mondhatja: úgy látszik a korona kelendőbb, mint forint tehát a többen akarnak szlovák árút venni (olcsóbb, jobb) többen akarnak Szlovákiába utazni (olcsóbb jobb szebb). Egyfelől ezért kell a szlovák pénzt fel a magyar pénzt leértékelni. Ez az okfejtés csak részben igaz. Másfelől azt mondhatja: hűha itt probléma lesz, egyfelől tele leszek eladhatatlan forinttal, másfelől kifogyok a kapós koronából. Ezért a forintot leértékelem (árfolyamát növelem), a koronát felértékelem (árfolyamát csökkentem). A pénzpiac a forintot nem koronához képest fogja leértékelni, hanem az irányadó devizához (pl. euró) képest, ugyanakkor koronát nem forinthoz képest fogja felértékelni, hanem az irányadó devizához képest. Ezáltal arra biztatja a vevőket, hogy több forintot és kevesebb koronát vegyenek. Nemcsak a kereskedelmi bank mondhatja ezt, hanem a magyar jegybank is, a jegybanknak azonban nincs közvetlen leértékelési lehetősége. Kérdés hogy mi az érdeke magyar államnak, jegybanknak? Sőt a szlovák jegybank pedig a koronát szeretné ilyenkor felértékelni. ( Természetesen mindez történhet fordítva is.) A magyar jegybank úgy értékelheti le forintot, hogy a bankba forintot vált át irányadó devizára.  Gyakorlatilag van bankban egy forint számlája tele forinttal és van egy irányadó deviza (euró) számlája tele pénzzel. A forint számláról kivesz forintot átváltja euróra és beteszi az euró számlára. Ezzel bankban levő forint készlete csökken az euró készlete nő. Vagyis banknak összességében volt egy eladhatatlan forint készlete, ami most ezzel csökkent. Ez nem nevezhető intervenciónak. A szlovák jegybank pedig a korona leértékelésekor fordítva jár el az euró számlájáról (Megjegyzem a spekuláló hasonlóan vált át pénzeket.) Vázlatosan így működik a pénzátváltó rendszer egy része.

Kétségtelenül a ker. bank szempontjából abszolút jó a rendszer, hiszen a kereskedelmi bank nem faraghat rá, csak nyerhet. A ker. bank tartályba tehát túl sok volt az eladhatatlan forint, mire jött a nemzeti bank (jegybank) és felvásárolt egy rakás forintot.   Nem véletlen hogy ker. bankok, a pénzpiac csak azt a pénzt hajlandók elfogadni, konvertibilisnek venni, akik hajlandók e rendszerben működni.

Próbáljuk egyszerűen értelmezni, bár ez elég nehéz. Mivel pénz áll szemben pénzzel pontosan kell fogalmazni. Az átváltás szót, a csere szót nem ajánlatos használni.

Pontosan így fogalmazhatunk. Ha az ügyfél (egyén, vállalat állam) hazai pénz készletéből (pl. Ft készletéből) külföldi pénzt (devizát) vasáról úgy, hogy közben a hazai pénz készlete csökken, akkor leértékelődik a hazai pénz. Ekkor jön az létre hogy a ker. bank hazai pénz készlete nő deviza készlete csökken.

Ha az ügyfél deviza (külföldi pénz) készletéből hazai pénzt vásárol, úgy hogy közben devizakészlete csökken, akkor az a hazai pénz felértékelődését, okozza. Ekkor jön létre, hogy ker. bank deviza készlete nő, hazai pénz készlete csökken.

A le és felértékelést sokféleképpen meg lehet fogalmazni. Pl. így: ha valamilyen deviza (beleértve a hazai pénzt is) iránt kereslet keletkezik akkor bank, úgy véli hogy drágábban is el tudja adni tehát felviszi az árát. Ha úgy véli, hogy nem eladható, nincs iránta kereslet, sőt nagyobb a kínálat az eladás akkor leviszi az árát.  Vagy így: ha bank a csökkenő darabszámú devizának az értékét felviszi, a növekvő darabszámú devizának értékét leviszi, akkor bármennyi pénz van bankban darabra, annak értéke állandó lesz.

A felértékelés tulajdonképpen azt jelenti, hogy 1 értékű pénz új értéken pl. 1,1-et ér. Mivel a nemzetgazdaságban marad 1 értéken ezért az átváltási értékét, alakítják úgy hogy 1-ért 1,1 másik pénzt lehessen kapni, vagyis kb. 0,9 ért kap 1 másik pénzt  A leértékelés ennek ellentéte.

 Az átváltási ügyleteléseknek két fajtája van. Az ügyfél otthoni (nem ker. bankban tartott) pénzkészletét váltja át: ekkor egyértelműen nő vagy csökken a ker. bank készlete. Ha pl. az otthoni hazai pénzkészletét váltja át devizára, akkor bank hazai készlete nő, a hazai pénz leértékelődik.

Vagy, az ügyfél a ker. bankban tartott készletét variálja. (Hazai pénz számlájáról kivesz, a pénzt átváltja, és átteszi a devizaszámlájára.) Ezt elvileg kétféleképpen lehet megítélni. Nem történik semmi, mert egyfelől az ügyfél hazai pénzkészlete csökken, devizakészlete nő, de ugyanakkor bank átmeneti tartályában a fordítottja történt. A bankban levő pénz tehát nem változik. Meg lehet ítélni úgy is, hogy csak a bank átmeneti tartályát nézik. Itt a hazai pénzkészlet nő, a devizakészlet csökken, ezek szerint tehát a hazai pénz leértékelődik.  E megítélés szerint teljesen mindegy hogy a banki készletet, vagy otthoni készletet vált át az ügyfél. Egyébként is egyszer betette a hazai pénzt az ügyfél, és egyszer ki fogja venni a megsokasodott devizát.

 Igen de azért mégis van különbség: az egyik esetben az ügyfél haza viszi a megvásárolt devizát, a másik esetben bent hagyja a bankban, a bank ezzel a kivételig tud kereskedni. Ráadásul az sem biztos, hogy egyáltalán kiveszi a pénzt, és ha kiveszi, mikor veszi ki.

Természetesen ennek fordítottja is lehetséges, bár kevésbé gyakori, a ker. bankban tartott devizakészletéből vásárol hazai pénzt.

Ellenben mégsem mindegy, hogy az ügyfél az otthoni pénzkészletéből vásárol devizát, vagy bankban tartott pénzkészletéből vásárol devizát. Pontosabban az nem mindegy hogy az ügylet a bank falai között marad, vagy onnan kikerül gazdaságba, ill. bekerül a forgalomba levő pénzbe. A spekulálók, és jegybank üzletelésének csak kisebb része kerül bele a gazdaságba, ill. a forgalomba levő pénzbe.  Ha bankban marad, akkor a kivételig bank azt tesz vele amit akar. Tehát banki szempontból sincs ilyenkor teljes le, vagy felértékelődés. Gazdasági szempontból pedig még ennél is hiányosabb le és felértékelődés, hiszen a pénz nem kerül gazdaságba.

Mindent összevetve, ha banki készleteket váltanak át és az azonos bankban, marad, akkor helyes eljárás következő lenne. Magát az átváltást nem minősítenék átváltásnak. A kivételkor (kp. kivétel) viszont a kivett összeget úgy tekintenék, mintha akkor történt volna az átváltás. Ha a kivétel bankközi átutalás, akkor pedig csak az átutalt  összeg 70%-át tekintenék átváltásnak. Ugyanis bankközi átutalások sem biztos, hogy forgalomba kerülnek. Nevezzük ezt a banki variációk korlátozott figyelembe vételének. A jelenlegi pénzváltórendszer nem így, nem ehhez nem hasonlóan működik ez is hibája a jelenlegi pénzváltórendszernek.

Egy pontosabb rendszerben azt is kell mérni, hogy mi az (mennyi hazai, pénz és deviza) ami kikerül bankból és mi az, ami bennmarad.

Itt következőt is megjegyezném: a spekulálók (a tisztességes ügyfeleknek is lehet többféle devizaszámlája, de ők többnyire hazai pénzt váltanak át) szempontjából nem jó kifejezés ez a hazai pénz ill. deviza kifejezés. Az elmondottakat így is értelmezhetjük hazai pénz: X deviza. Külföldi pénz, vagy deviza: az Y deviza.

A többi hibájáról már korábban szóltam. Felsorolnám őket. Van egy harmadik fajta pénzváltás bankok közötti pénzváltás, ami szintén nem okoz valódi fel és leértékelődést.

Továbbá nincs mérve bankon kívüli pénzváltás, ami valódi le és felértékelődést okoz, de nincs mérve. Továbbá szó volt a túl gyors árváltoztatásról, ez esetben árfolyam változtatásról. Szó volt arról, hogy a spekulációs célú átváltás az messze van a valós gazdasági célú átváltástól. A spekulálók pénzváltása valamint jegybank pénzváltása, valamint bankok közötti átváltás két okból sem valós. Egyfelől nem valós gazdasági célú, másfelől alig, csak kis részben kerül bele gazdaságba. Mindent összegezve ez az egyik hibája a jelenlegi pénzváltó rendszernek.

Továbbá röviden visszatérnék ahhoz a problémához, hogy az állam a jegybank a helyes irányban képes elmozdítani az árfolyamot. Ez azonban csak egy feltételezés. Mi van ha jegybank nem tudja mi helyes irány? Vagy tudja, de egyéni érdekei, pártérdekei, ennek ellentmondanak. Ha feltételezzük, hogy csak nemzet érdeke mozgatja, akkor is fennáll annak a lehetősége, hogy nemzet érdeke ellentmond a világ érdekének.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a kereskedelmi bankok, a pénzpiac, banki nagytőke szempontjából a jelenlegi átváltási rendszer jó (nem tökéletes), de ami valós gazdaságot, valós termelést illeti, elégséges osztályzatot érdemel.

Van azonban egy másik hibája, amiről eddig nem volt szó.

Most végre rátérhetünk arra, hogy a jelenlegi pénzváltórendszer miért torzítja el a külfölddel kapcsolatos termelési tevékenységeket.

A külföld belföld kapcsolatában a következő gazdasági tevékenységeket sorolhatjuk fel. (Helyesebb ez esetben, gazdasági tevékenységben gondolkodni, mint vállalatokban, vállalkozásokban. A vállalkozások tevékenysége gyakran vegyes, bonyolult.)

Exportőri tevékenység: Ft-ból állít elő terméket, szolgáltatást, ezt devizáért adja el (világpiaci áron), majd a devizát vissza kell váltania Ft-ra. (A pénzváltás kockázata általában belföldit, az exportőrt terheli. A közvetítő átvállalhatja kockázatot. A világpiaci ár azt jelenti, hogy a külföldi vevőt nem érdekli az árfolyam, ő azt mérlegeli, hogy az adott terméket otthon, vagy máshonnan menyiért tudja megvenni.  Pl., ha ez az ár 1 devizába kerül neki, akkor megveszi az adott terméket, ha nem ennyi, akkor nem veszi meg (máshonnan veszi meg). Feltételezzük, hogy a termékek döntő többségének van egy világpiaci ára, amit a világ kereslete határoz meg elsősorban. Van a termelő, és utána kialakul egy kereskedői lánc, aminek vannak belföldi és külföldi szereplői. A mechanizmus vége mégis az, hogy vagy termelőnek, mint első kereskedőnek, vagy egy másik belföldi nagykereskedőnek (általában mindkettőnek) kell átváltani a pénzt és annak kockázatát viselnie. A külföldi kereskedő átvállalhatja ezt, de ennek elkéri az árát. Részben megosztható, a tevékenység (haszon kár), de végső soron, nagyobb részt, a belföldi szereplőket érinti. Az exportőri tevékenység egyféle definíciója: a hazai (belföldi) termelés, szolgáltatás nagykereskedelem, kereskedelem azon része, amely külföldre irányul, külföldre megy.

A tevékenység: külföldi turista (belföldön). (A pénzváltás kockázata általában külföldit, a turistát terheli.) Ehhez hozzá kell tenni: hazai idegenforgalmi tevékenység.

A tevékenység: külföldi munkáltató, hazai munkás belföldön.  Nevezhetjük ezt még működő tőkének, vagy aktív befektetésnek. (A pénzváltás kockázata általában külföldit, aktív befektetőt terheli) Van ennek egy másik változata: hazai munkás külföldön. Továbbá kérdés hogy ki hol fogyasztja el a jövedelemét. Amennyiben a befektető ill. munkás otthon, akkor azt át kell váltania. Tehát a kiegészítő kategória: külföldön dolgozó hazai munkás, ha hazahozza, itthon fogyasztja le a jövedelemét.

A tevékenység: külföldi pénzbefektető. Külföldi, aki Ft alapú értékpapírt vásárol, vagyis hitelt ad. A befizetés és a kifizetés Ft-ban történik. (A pénzváltás kockázata általában külföldit, befektetőt terheli.)

Külföldi hitelfelvevő, aki Ft alapú hitelt vesz fel. (A pénzváltás kockázata általában külföldit, a hitelfelvevőt terheli.)

Nevezzük a fenti felsoroltakat, ezt az ötöt (export és egyebek)  A oldalnak.

Az A oldal jellemzője, a tevékenységhez az szükséges, hogy deviza készletükből  Ft-ot vásároljanak. Ez a Ft felértékelődését, a deviza leértékelődését jelenti. (A bankok devizakészlete nő, Ft készlete csökken)

Ugyanakkor a pénzbefektetési, hitelezési tevékenység bonyolultabb, mert ott van visszafizetés is.

Egyelőre foglakozzunk az első három tevékenységgel, amit nevezzünk: szűkített A oldalnak. Ezek belföldi termelési tevékenységek. Még a külföldi turizmus is az, mert ehhez kapcsolódik a hazai idegenforgalom, ami szolgáltatás.

Ezek szerint van B oldal is (import és egyebek), ami alá az alábbiak tartoznak.

Importőri tevékenység: Devizából előállított terméket (világpiaci áron) Ft ért ad el. Lényegében az exportőri tevékenység másik oldala. Az importőr saját országából nézve exportőr. Ugyanakkor a van olyan felfogás is, hogy az exportőr inkább a termelő, az importőr inkább a nagykereskedő, kereskedő. A kereskedőnek, főleg nagykereskedőnek kétségkívül helyzeti előnye van. Ha kár éri akkor azt úgy hárítja át, hogy kevesebbet vásárol. Ha haszna van akkor  haszon egy részét átadja azzal hogy többet vásárol, viszont  a haszon nagyobb részét megtartja. Mindent egybevetve az importőri tevékenység definíciója: a külföldi termelés, nagykereskedés, kereskedés azon része, amely más országba, ill., hazánkba irányul, jön. A hazai közép is kiskereskedés bár kapcsolódik az importhoz, de szorosan nem tartozik hozzá. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez elsősorban kis és szegényebb országok szempontjából igaz.  A gazdagabb országokban az átváltó nagykereskedők lehetnek hazaiak. 

Tevékenység: hazai turista (külföldön). Hozzá kell tenni: a külföldi idegenforgalom.

Tevékenység hazai munkáltató külföldi munkás, külföldön. Hazai működő tőke.

 Külföldi vendégmunkás belföldön, aki külföldre viszi jövedelemét.

Pénzhitelezési tevékenység. Belföldi aki, devizaalapú értékpapírt vásárol.

Belföldi hitelfelvevő, aki devizaalapú hitelt vesz fel.

A B. oldalról azért nem kell többet mondani, mert lényegében az A. oldal másik oldala, ellentéte. A közös jellemző: hogy Ft készletükből devizát vásárolnak. A bank Ft készlete nő, devizakészlete csökken, tehát a Ft leértékelődik, a deviza készlete csökken. Itt is különböztessük meg a szűken vett B oldalt a külföldi termelői tevékenységet.

Van még egy tevékenység, ami a legnagyobb, és ami a háttérben van. Ez a belföldi munkáltató belföldi munkásokkal, belföldön. Itt ugye nem történik pénzváltás. Meg kell említeni belföldi pénzbefektetőt belföldre ill. belföldi hitelfelvevőt belföldről.  Itt sem történik pénzváltás. Ugyanakkor bankok Ft ill. devizakészletét még sok minden (termelésnövekedés, infláció, hitelezés, pénzkibocsátás, stb.) befolyásolja. Most viszont az átváltásról elmélkedünk alapfokon.

Hogy alakul  A. és B oldal pénzváltáskor.

Leegyszerűsítve induljunk ki ebből a helyzetből. 100Ft ér 1 devizát.

Ha felértékelődik (ez egy modellezett, túlzott helyzet), akkor 50Ft ér 1 devizát. Másképpen 100 Ft ér 2devizát.

Ha leértékelődik (szintén modellezett, túlzott helyzet) akkor 100 Ft ér 0,5 devizát.  Másképpen 200 Ft ér 1devizát.

Mi történik, ha az A oldali tevékenységek, vagy azok egy része valamilyen oknál fogva fellendül. Több devizát váltanak át Ft-ra, vagyis a Ft felértékelődik.  A Ft felértékelődése hogyan hat az A oldalra. 

Pl. az exportőr kiinduló helyzetben 1 db termékért kapott 1 devizát, ami átváltás után 100 Ft. Felértékelődés után kap 1 devizát, ami átváltás után csak 50 Ft, ennek általában a következménye, hogy az exportőr forgalma visszaesik. Más következményei is vannak, pl. kénytelen hitelt felvenni, eladósodik, tönkremegy, stb. Ha forgalma visszaesik akkor a fellendülésből visszaesés lesz. Ha a forgalma visszaesik akkor kevesebb a devizát fog Ft-ra váltani.

Pl. a külföldi turista kiinduló helyzetben 1 devizáért kapott 100 Ft-ot. Ennek általában a következménye, hogy felértékelődés után 1 devizáért kap 50Ft-ot. Ennek általában a következménye, hogy kisebb időt tölt el, ill. kevesebbet vásárol belföldön.  A belföldi idegenforgalom fellendült, majd visszaesik. A turista kevesebb devizát fog Ft-ra váltani.

Pl. külföldi munkáltató kiinduló helyzetben 1órai hazai munkáért kifizetett 1devizát, azaz 100 Ft-ot. Felértékelődés után 100 Ft-ot de már 2devizát kell neki fizetnie. A működő tőke tevékenysége fellendült majd kissé visszaesik. Megint kevesebb devizát váltanak át Ft-ra. Kevesebb devizát váltanak át Ft-ra, tehát a Ft felértékelődését követné a Ft leértékelődése.

(Egyelőre most a pénzbefektetéssel, hitelezéssel nem foglakozom.)

Nézzük meg, mi történik eközben a B oldalon.

A B. oldaltermelési szempontból nem változott, de az A oldal fellendülése következtében a Ft felértékelődött.

Az importőr kiinduló helyzetben pl. 1 terméket 1 devizáért, azaz 100 Ft-ért adott el. Felértékelődés után eladja terméket 100 Ft-ért, de azért 2 devizát (két terméket) tud vásárolni. Úgy is mondhatjuk, hogy a nagykereskedő most már egy külföldi termékért elég, ha 50Ft-ot ad. Ezáltal látszólag kevesebb Ft-ot váltanak át devizára.

Ennek következménye elég szerteágazó. Egyfelől a kereskedők haszna megnő, haszon jelentős részét elteszik. Ugyanakkor haszonból jut a külföldi termelőnek is. Ugyanakkor egy relatív vagy kismértékű árcsökkenés is történik. A relatív csökkenés: az import árak, ha nem is csökkennek, de nem követik az inflációt szorosan. Sok import árú jön be, és azok ára relatíve alacsony lesz. Összességében a felértékelődés fellendíti az import tevékenységet, ill. annak forgalmát. A forgalomnövekedéssel több Ft-ot váltanak át devizára. Egyrészt kevesebb Ft-ot váltanak át devizára, a másrészt többet, tehát összességében nem változik az arány.

Azért ennek van egy további kisugárzása. Ha olcsó a külföldi termék, akkor a hazai cégek itthon sem lesznek versenyképesek.  Ez pedig óriási problémákat okozhat.

A belföldi turista, aki külföldre akar utazni, a kiinduló helyzetben 100 Ft-ért 1 devizát kapott. A felértékelődés után 100 Ft-ért 2 devizát kap, tehát érdemes neki külföldre utazni, és el is utazik. A külföldi idegenforgalom fellendül. A hazai turista az egész évben spórolt pénzének jelentős részét külföldön költi el. (Itt jegyzem meg hogy az idegen forgalom elég jelentős ágazat, a nemzeti össztermelés 10%-át is kiteszi.) Sokan váltanak Ft-ot devizára, (a forint készletükből devizát vásárolnak), tehát Ft leértékelődik, a deviza felértékelődik. (A bank tartálya tele lesz Ft-tal és elfogy belőle a deviza. A leértékeléssel helyre álla az egyensúly.)

A hazai munkáltató a külföldi munkásnak egy órára eddig 100 Ft-ot, azaz 1 devizát fizetett. A felértékelődés után az 1 devizát már 50 Ft-ért tud kifizetni. A hazai munkáltató egyfelől nagyobb nyereséget tehet el. Másfelől több nagyobb hazai beruházások jelennek meg. A tevékenység fellendül. Egyfelől csökken az ilyen irányú Ft átváltás devizára, másfelől nő. A Ft árfolyam ebből a szempontból nem változik.

Most nézzük meg azt az esetet, ha valamilyen oknál (B. oldal fellendül, vagy leértékelik) fogva a Ft leértékelődik. Ebben az esetben 100 Ft 1 deviza helyett, ez lesz a helyzet: 200 Ft 1 deviza, vagy 100 Ft 0,5 deviza.

Az importőr eladja terméket 100 Ft-ért, ezért egy fél terméket tud venni. 200 Ft ért vesz egy A hazai turista 100 Ft-ért most már csak 0,5 devizát kap, nem érdemes külföldre utaznia. A hazai aktív befektetőnek 1 devizás külföldi órabérért most már 200 Ft-ot kell beváltania. Visszaesik a B. oldal forgalma.

Az exportőr egy termékért 1 devizát, kap ami átváltás után 200 Ft lesz. A külföldi turista most már 1devizáért 200 Ft-ot kap tehát érdemes neki utazni. A külföldi aktív befektetőnek 100 Ft-os órabérért csak 0,5 devizát kell váltania.

A következő variációk lehetségesek. Az A oldalon nem fellendülés kezdődik, hanem hanyatlás. Ft leértékelődés, ami saját oldalt fellendíti, a másik oldalt visszaveti. A B oldalon kezdődik fellendülés. Ft leértékelődés, ami saját oldalt visszahúzza a másik oldalt fellendíti.  Az A és B. oldal stagnál lassan ingadozva helyreáll az egyensúly A B oldalon hanyatlás, kezdődik.

Meg lehet rajzolni, ez szerepel a B/6/b ábrán,  a különböző estekre a két oldal diagrammját és azt a diagrammot amit  az egy, közös árfolyam kirajzol.

Ennél azonban fontosabb hogy a lényeget megértsük.

Képzeljük el, hogy Magyarországon valamilyen világesemény, világlátványosság jön létre. Ezzel együtt magyar idegenforgalom ragyogóan teljesít olcsó árakon színvonalas szolgáltatást, nyújt. Mi történne, ha nem lenne a jelenlegi pénzváltó rendszer, hanem pl. közös pénz, lenne. A magyar idegenforgalom fellendülne, bevétele mondjuk duplájára, emelkedne. Mondjuk 5-ről 10-re emelkedne. Más ágazatok tevékenységek nem változnának. Ez szerintem a helyes valóságos változás.

Mi történne a jelenlegi pénzváltás mellett. Jönnek, özönlenek, vesznek (devizakészletükből Ft-ot vásárolnak) Erre Ft felértékelődik. (A bankok úgy vélik, hogy Ft-ot drágábban is megveszik.) Erre egyre több külföldi turista elkezd gondolkodni, mérlegelni, túl drága lesz nekik magyar utazás. Tehát magyar árak nem növekedtek (az idegenforgalom árai még mindig olcsók), de a felértékelődés miatt kvázi mégis emelkednek, akaratukon kívül. Erre lelassul az idegenforgalom növekedése fejlődés, majd megáll. Az a szint, ami közös pénz mellett 10 lenne, most megáll 7-es szinten. Ugyanakkor az árfolyamváltozás kihat mindenre, olyan dolgokra is, aminek semmi köze az idegenforgalomhoz. Változik az egész A oldal, de nemcsak az A oldal a B oldal is. Minden ágazatot érint az árfolyamváltozás függetlenül attól, hogy az önmagában változott vagy sem. Ráadásul ezek az indokolatlan változások sokszor ütik egymást.

Fontossági sorrendben a jelenlegi pénzváltó rendszer hibáink egy része. Fékezi, korlátozza valós és lehetséges termelési fejlődést. Nem valós változásokat hoz létre. Szinte állandóan kisebb-nagyobb mértékben rázza, billegteti a gazdaságot, feszültséget kelt benne.

A B/6/b ábrán megtalálhatók mindezek ábrázolása.

Az infláció, a hitelezés és  a pénzváltás összefüggései.

Hogyan hat a jelenlegi pénzváltórendszer a belső (külön okú) okú inflációra, ill. a pénzkibocsátásra. Illetve hogyan hat a külön okú árfolyamváltozásokra.

Először is ne felejtsük el, hogy most még csak a normális kisingadozású folyamatoknál tartunk.

Az inflációval kapcsolatban, elöljáróban a következőket kell megállapítani. A jelenlegi gazdaságban mindig van egy kisebb-nagyobb infláció. Ha abszolút mértékben csökkenne az infláció, az defláció lenne. Amikor emelkedésről van szó akkor az alatt azt értem, hogy pl. 2%-ról 6%-ra emelkedik, amikor csökkenésről van szó akkor 6%-ról 2%-ra csökken. Ugyanakkor más országokban is van infláció. Ezekhez képest is mérhetjük az infláció emelkedését csökkenését, de talán ez bonyolultabb, mint az előző mérés. Még megjegyezném gyakran az inflációnövekedés helyett, infláció kialakulást emlegetek. A kettő ugyanaz.

Induljunk ki abból, hogy belföldön hogyan hat az infláció a hitelezésre.

Ha futamidő alatt infláció van, akkor a főleg a hosszabb lejáratú, és fix kamatozású hitelek esetén a hitelező, befektető, megtakarító károsodik a hitelfelvevő, jól jár. Ez elsősorban akkor igaz, ha a futamidő alatt nő meg az infláció. Ha folyamatos inflációról van szó, akkor a szereplők ezt bekalkulálják, elsősorban úgy hogy emelkednek a kamatok, a betéti kamatok és a hitelkamatok is. Másfelől ha folyamatos, ingadozó infláció van, akkor többféle folyamat alakul ki, de összességében csökken a befektetések, hitelezések mértéke, főleg a közepes-hosszú lejáratú és fix kamatozású hitelek esetén. A rövidebb lejáratú, változó kamatozású, spekulatív befektetés, hitelezés valamennyivel nő.

Infláció (bizonytalanság) esetén egyébként az emberek vagy biztosan értékmegőrző megoldásokban ( pl. ingatlanvásárlásokban), vagy egészen rövid távú haszonszerzésben, és felelőtlen költekezésben  gondolkodnak. A jó megoldás viszont az lenne, ha  összességében csökkenne hitelezés mértéke, főleg a rövid távú spekulatív hitelezés mértéke, ezzel együtt csökkenne a pénzkibocsátás mértéke is. Összességében: az infláció árt, eltorzítja hitelezés árát, (a kamatokat), a hitelezés mértékét és struktúráját. Ugyanakkor meg is lehet fordítani a jelenséget: a rossz hitelezés (kamat, mérték, struktúra) hozzájárulhat az infláció kialakulásához.

A hitelezés mértéke általában nem orvosolja sem az inflációt, sem a rossz árfolyamot sem a termelést. A normálistól jelentősen eltérő hitelezés csak árt. A normálistól kissé eltérő hitelezés normál gazdaságban kisebb kilengéseket orvosolhat.

Mi történik a külföldi hitelezések vonatkozásában, hiszen ott van még egy tényező: a pénzváltás.

 Az inflációnövekedés hasonló folyamatot indít el, mintha hazai pénzt felértékelnék. Ha infláció van, akkor az ország drágul a külföldnek, (árak jövedelmek emelkednek). Itt az a probléma, hogy az A oldal csökken pl. kevesebb a külföldi turista jön, ezáltal ők kevesebb forintot, vesznek. Leértékelődik a Ft. Nézzük a B oldalt Itt viszont ketté válik a dolog. Más helyzet alakul ki, ha csak áremelkedés van. Ha csak áremelkedés van lényegében ez életszínvonal-romlás és nem pénzromlás.

Most itt egy enyhébb követő inflációról elmélkedünk. Késéssel tehát elindul a B. oldal növekedése, hiszen növekednek a jövedelmek, ezáltal az embereknek több pénze lesz pl. import terméket vásárolni. A B. oldal emelkedése által, a Ft készletet devizára váltják, a pénzpiac Ft készlete nő a Ft leértékelődik. Lényegében ekkor állna elő az egyensúly. Mert akkor nem károsodik a külföld, ha az inflációt leértékelés követi. Akkor károsodhat a külföld rejtett módon, ha pl. hazai pénz értéke, felére csökken, de a külföldi termelő régi áron adná terméket. A rejtett módú károsodás bonyolult folyamatáról már szó volt. A lényeg az, hogy a kár szétterül, megoszlik a becsületes, ill. gyenge szereplőkőn csapódik le. Általában becsületes dolgozókon.  Tehát a követő inflációt egy leértékelésnek kell követnie, és itt ez részben megtörténik. Az a probléma, hogy itt is érvényesülnek a visszahúzó erők a leértékelődésre egy ellenfolyamat alakul ki és végül is a leértékelődés, nem fogja követni az inflációt teljesen.

 Hasonló a helyzet, ha az infláció a túlzott pénzkibocsátás miatt történik. Ha viszont a pénzkibocsátást rafináltan csak az importra használják fel, akkor még inkább károsodhat a külföld.

Az ábrán nagyjából az is szerepel, hogy a leértékelődés, felértékelődés hogyan hat az inflációra. Arról már korábban is szó volt, hogy felértékelődés átmenetileg csökkenti az inflációt ( Igaz hogy emellett eladósodást okoz.) A csökkenő infláció viszont felértékelődéssel jár.  Látszólag kialakul egy öngerjesztő kör. Az infláció azonban inflációs stratégiájú gazdaságban csak a normális alacsony szintig tud csökkenni.

A leértékelődés átmenetileg növeli az inflációt. Ez viszont további leértékelődéssel jár. Ebben az esetben már könnyebben ki tud alakulni az öngerjesztő kör. Az inflációt azonban meg lehet fogni, tehát nem feltétlen alakul ki hatalmas infláció, és a leértékelődött hazai pénz. Egyszeri, kis ingadozású, folyamatnál inkább az érvényesül, hogy az árfolyam visszaáll a normális menetbe és ezt követi az infláció is.

Erről a magyar eladósodásról szóló fejezetben is beszéltem. Lényegében ott azt állapítottam meg, hogy egy eladósodási, leértékelődési folyamatban egy közepes infláció összességében nem feltételen okoz kárt. Igaz ez már nem egyszeri kis ingadozású folyamat.

Igazságos ez a folyamat? Ha egy csinált, indokolatlan, egyensúlyi helyzetből kitérítő árfolyamváltozásról van szó akkor azt mondható: nem elég, hogy indokolatlanul változik az árfolyam ráadásul még az infláció is indokolatlanul, változik. Ha azon elmélkedünk, hogy termelésnövekedés, csökkenés ( az A oldal növekedése) hogyan hat az árakra, az inflációra árfolyamváltozás nélkül és ehhez képest mi a különbség akkor elég bonyolult kép tárul elénk. Optimális esetben a termelésnövekedés csak átstrukturálja az árakat, az árszínvonal nem növekedik, csak a fejlődő ágazatban növekednek a jövedelmek. Ehhez képest baj, ha a termelésnövekedéssel, csökkenéssel változik az árfolyam és ezzel együtt az infláció. A jelen gazdaság azonban messze nem optimális. Jelen inflációs stratégiájú gazdaságban szinte mindenre termelésnövekedésre és csökkenésre is infláció alakulhat ki. Ehhez képest csak másodlagos, hogy az árfolyamon visszacsatolt infláció ezt többnyire követi és csak enyhén kompenzálja.

Összefoglalva: a jelenlegi pénzváltórendszer az inflációt  döntően megengedi követi és csak enyhén kompenzálja.  Az infláció belföldi vonatkozásban károsan hat a hitelezésre (ugyanakkor a rossz hitelezés növeli az inflációs veszélyt) és ezt a káros folyamatot jelenlegi pénzváltórendszer elhanyagolható mértékben képes kompenzálni. Az infláció vonatkozásában tehát szinte mindegy, hogy közös pénz van vagy a jelenlegi pénzváltórendszer, működik. A legegyszerűbb és legjobb megoldás, ha nem alakul ki infláció, és nem alakul ki rossz hitelezés.

Mielőtt tovább mennénk fel kell mérni, hogy a részletes elemzés a sűrített összefoglalásba lehetetlen.

A részletes elemzés azonban még bonyolultabb lenne, mert ketté kellene osztani a piaci árfolyamot és a külön okú a spekuláció és jegybank által létrehozott árfolyamot. Pontosabban egy kérdés, hogy alakul a piaci árfolyam. A másik kérdés, általában, hogy reagál a spekuláció és a jegybank.

Továbbá a részletes elemzéshez hozzátartozna hogy az árfolyamot, árfolyamváltozást két részre kellene osztani: mi történik a leértékelődésre, és mi történik felértékelődésre.

Sőt még további három kategória is van. Mi történik akkor, ha az árfolyamváltozás még nem történt meg csak várhatóan bekövetkezik. Mi történik az árfolyamváltozás hatására. Mi történik a megváltozott árfolyam hatására hosszabb távon.

Sőt van még két további kategória: egy összefüggésű, egy lépcsős folyamatok, és vegyes több tényezős sok lépcsős folyamatok.

Sőt van még két további kategória: kis ingadozású, „normális” folyamatok. Illetve a nagy ingadozású, hosszabb távon mesterségesen eltorzított folyamatok.

Ne felejtsük el: egyelőre még csak kis ingadozású „normális” folyamatoknál tartunk.

Tehát az alábbi felsorolást tovább kellene csoportosítani és e szerint elemezni.

A tiszta és egyszeri folyamatok felsorolása.

Mielőtt belekezdenénk el kell dönteni, hogy van e független leértékelés felértékelés ( árfolyamváltozás). Egyrészt van külön okú, ez pedig spekulációs árfolyamváltozások. A jegybank által létrehozott árfolyamváltozások is részben külön okú (független) árfolyamváltozások. Másfelől van egy soklépcsős folyamat és ebbe akkor lépünk bele, amikor kialakul az árfolyamváltozás, a vizsgálatnak erre is kellene vonatkozni.

Ezután valóban következzen a felsorolás.

Árfolyam, árfolyamváltozás hatása a külföld irányába történő termelésre, kereskedésre.

A külföld irányába történő termelés kereskedés változás hatása az árfolyamra.

Árfolyam, árfolyamváltozás hatása külföld irányából történő termelésre, kereskedésre.

A külön okú infláció hatása az árfolyamra.

Árfolyam, árfolyamváltozás hatása az inflációra.

A spekulációs, csinált árfolyamváltozás, és a piaci árfolyam.

A piaci árfolyam és a spekulációs árfolyam.

A jegybanki, csinált árfolyamváltozás és a piaci árfolyam.

A piaci árfolyamváltozás és jegybanki árfolyam.

A hitelezés és árfolyam - ez egy külön problémasor.

Árfolyam, árfolyamváltozás és a hiteladás alakulása.

Árfolyam, árfolyamváltozás és hitelfelvétel alakulása.

A futamidőn (hitelezés alatti) belüli árfolyamváltozások.

A leértékelődés és belföldi betétesek, befektetők.

A leértékelődés és külföldi betétesek befektetők.

A leértékelődés és a belföldi hitelfelvevők.

A leértékelődés és a külföldi hitelfelvevők.

Mindez tovább osztva: hazai pénzalapú hitelről van szó vagy külföldi pénzalapú hitelről van szó.

Ennek a fordítottja:

Felértékelődés és belföldi betétesek befektetők.

Felértékelődés és külföldi betétesek, befektetők.

Felértékelődés és belföldi hitelfelvevők.

Felértékelődés és külföldi hitelfelvevők.

Tovább osztva: hazai pénzalapú hitelről van szó, vagy külföldi pénzalapú hitelről van szó.

Egyfelől az nyilvánvaló, hogy ennek az elemzés sornak csak a felét kellene elvégezni mert a másik fele ennek a fordítottja, vagyis elég lenne egy megjegyzés: és fordított esetben a fordítottja történik.

Ugyanakkor még ezzel együtt is igen hosszadalmas, bonyolult lenne a részletes elemzés, ez a sűrített összefoglalásba nem fér bele. Ezért a teljesség igénye nélkül egyszerűsíteni, lényegesíteni kell.

Eddig tehát addig jutottunk el, hogy a jelenlegi pénzváltórendszer eltorzítja a külfölddel kapcsolatos termelést és kereskedést. Azt is megállapítottuk, hogy a jelenlegi pénzváltórendszer az inflációt döntően megengedi követi, és csak enyhén kompenzálj ezért összességében rossz.

Mi a helyzet pl. a spekulációs árfolyam-változtatásokkal. Vagy jegybanki árfolyam-változtatásokkal. Itt abból kell kiindulni (erről is már volt szó), hogy a jelenlegi piaci árfolyamot hosszabb távon, egyfelől a spekuláció, másfelől a jegybanki machinációk, harmadrészt a valós gazdasági célú ténykedések alakítják. Ezt lehet így is értelmezni: milyen nagyszerű a jelenlegi pénzváltórendszer, mert kompenzálja a spekulációt, a jegybanki machinációt.  Szerintem ez az értelmezés enyhén szólva torzított. Valójában ez helyes megfogalmazás: e jelenlegi pénzváltórendszer (piaci árfolyam) döntően megengedi, követi a nem gazdasági célú, indokolatlan árfolyamváltozásokat, és csak enyhén kompenzálja azokat, ezért összességében enyhén rossz e vonatkozásban. A lényeg ugyanaz, mint az inflációnál.

Egy példát azonban érdemes még részletesen elemezni.

Mi történik, jelenleg Magyarországon, ha pl. az olaj árát indokolatlanul (tisztességtelenül) felemelik pl. 1 euróról 250 Ft-ról 1,2 euróra 300 Ft – ra.

Mivel olajról van szó, kényszerű fogyasztásról a fogyasztás alig fog visszaesni. Az import összege növekedni fog. Kétféle importáló van. A külföldi importőr behozza az olajt eladja Ft-ért majd mivel a pénzt otthon akarja elkölteni azt átváltja devizára, euróra. A hazai importőr fogja a pénzét átváltja, devizára és ezért kint olajt vásárol, ami behoz. Mindkét esetben a Ft készletet váltanak át devizára (jelen esetben euróra) amit a pénzpiac úgy fog fel hogy Ft leértékelődik. Mondjuk a leértékelődésre az árfolyam 250 Ft-ról, 260 Ft-ra emelkedik. A külföldi importőr kezdetben nagyot kaszál, mert 1 l olajért nem 1 eurót hanem 1,2 eurót kap. A leértékelés után ez haszna valamivel csökken, mert végeredményben 1l olajért 1,15 eurót fog kapni. A hazai importőr haszna is csökken, vagy akár lenullázódhat.  Itt pl. olyan folyamatok is beindulhatnak hogy az importőrök ezt haszoncsökkenést a nemzetre, lakosságra hárítják át újabb áremelésekkel. Fogadjuk el azonban, hogy az importőrök tisztességtelen haszna valamennyivel csökken. Az országban mondjuk, ezért kialakul egy 5%-os infláció. Tehát nem fékeződik meg az infláció, csak csökken. Az infláció hatására az ország drágul, az A oldal visszaesik B oldal, fellendül megint egy kicsit leértékelődik a forint. Megint valamivel csökken a tisztességtelen importőr haszna, mondjuk 1l olajért 1,13 eurót fog kapni. Az indokolatlan, külső okú inflációt alig sikerült kompenzálni. Korábban is szó volt arról, hogy a belső infláció külföldi negatív hatását a jelenlegi pénzváltórendszer csak részben kompenzálja.

Az előzőek, és a fentiek alapján fogalmazzunk meg egy törvényszerűséget.

A jelenlegi szabad pénzváltórendszer a tisztességtelenségeket, problémákat csak részben (kb. 30%-ban) képes kompenzálni, ill. az adott nemzetgazdaságban tartani. A károk, hasznok, tisztességtelenségek, problémák nemzetközi szétoszlását csak 30%-ban képes megakadályozni az adott nemzetgazdaságban tartani.

Visszatérés a hitelezés és a pénzváltás problémájára. Erről is már többször beszéltem. Anélkül hogy a felsorolást végigelemezném, tegyük fel a következő kérdéseket. Rendben van az, hogy az árfolyam hatással van a befektetésekre, ill. a hitelekre? Az ingadozó árfolyam egy gyenge instabil, ingadozó gazdaságra utal. Kevesebb befektető, hitelfelvevő jelenik meg, ha egy gazdaság gyenge, ingadozó, ez rendben van. Ugyanakkor két megjegyzést kell tenni. Sokszor ez kevés befektető és hitelfelvevő is sok. A spekulálókat éppen az vonzza, hogy gyenge ingatag a gazdaság. A másik megjegyzés: a gyenge, instabil, gazdaságot nemcsak az ingadozó árfolyamból lehet megítélni. Ha közös pénz lenne, akkor is kevesebb befektető jelentkezne.

Rendben van, hogy az árfolyam hatására változnak a hitelek, befektetések és nem a termelés hatására?   Szerintem ez nincs rendben. A termelés önmagában (szervettsége, az innováció, stb.) legyen mérve, és ennek kell meghatározni a befektetéseket. A jelenlegi pénzváltórendszer tehát kétszeresen is eltorzítja termelést. Ebben második esetben azért, mert termelés megítélése és annak finanszírozása nemcsak magából a termelésből következik, hanem a piaci árfolyamból is. 

Egy korábbi fejezetben „a túlbonyolított logikátlan, igazságtalan pénzváltó és hitelezési rendszer” témájú fejezetben már foglalkoztam a pénzváltás és hitelezés rendkívül bonyolult összefüggéseivel. Mivel nem akarom magam ismételni, ajánlatos e fejezetet elolvasni különösön „a pénzváltás és hitelezés” közvetlen összefüggései, valamint „a tripla adósságörvény” témájú részeket.  

Anélkül hogy végigelemezném a lehetséges variációkat, feltenném a kérdést. Rendben van az, hogy az árfolyamváltozás hatásara egy befektető, egy hitelfelvevő pozíciója, haszna, kára (visszakapott pénze, visszafizetendő pénze) megváltozzon?  Természetesen nincs rendben. Ki van alkudva hitelügylet, nem változik a kamat, nem változnak feltételek, tehát semmi indokolja, hogy változzanak az összegek. Ez egyértelmű torzítás.

Nézzük más szempontból a kérdést.

A tripla adósságcsapda egy gyengébb eladósodásra is igaz, részben igaz. A tripla adósságcsapdában arról van szó hogy a hazai pénz leértékelődése megnöveli a visszafizetendő összeget.  Egy gyengébb eladósodás pedig nem más, mint hitelezés mértékének kimozdulás az egyensúlyi helyzetből, adott esetben itt is növekszik a visszafizetendő hitel. Tehát a pénzváltórendszer egy egyensúlytalanságra, (ha az kisingadozású, normális egyensúlytalanság is) rátesz egy lapáttal.

Összegezve: a jelenlegi pénzváltórendszer összességében a hitelezési problémákat elfogadja követi, (egyáltalán nem kompenzálja), sőt tovább torzítja, ezért ebben a vonatkozásban, káros, rossz. Egyszerűbben: a jelenlegi pénzváltórendszer (jelenlegi piaci árfolyamok, árfolyamváltozások) eltorzítja hitelezést (befektetéseket, hitelfelvételeket), ezért rossz.

A jelenlegi pénzváltórendszer (árfolyamképzés) hibái összefoglalva.

Eddig már rengeteg hibáját soroltam fel a jelenlegi pénzváltórendszernek.

Először nézzük meg, hogy mi a jó árfolyam.  Első megközelítésben akkor jó az árfolyam, ha az a valóságos termelési, fogyasztási változásokat követi. Ha viszont alaposabban belegondolunk, akkor rájövünk, hogy nem az árfolyamnak kell követnie a termelési, fogyasztási változásokat, hanem kismértékben az áraknak, nagyobb mértékben a jövedelmeknek (reáljövedelmeknek). A jó árfolyam tehát az, amelyik hozzájárul ahhoz (nem gátolja meg), hogy a valóságos termelési, fogyasztási változásokat, kismértékben az árak erősebb mértékben a reáljövedelmek kövessék.  A jelenlegi pénzváltórendszer nem ilyen.  Ahhoz hogy a valóságos termelési, fogyasztási változások helyesen arányosan legyenek követve, nagyon sok minden szükséges: a helyes hitelezés, helyes árazás, a helyes cserearányok, a tisztességes gazdaság, a piactorzító tényezők hiánya, az igazságos arányos jövedelemelosztás, az indokolatlan, és indokolatlan öngerjesztő folyamatok hiánya, és még lehetne folytatni. A külgazdasági, külkereskedelmi, külföldi pénzügyi folyamatokban szinte ugyanezek a hibák, negatívumok lehetségesek, mint az itt felsoroltak, amelyek belföldi kapcsolatokban is lehetségesek. A rossz árfolyam tehát azt jelenti, hogy az itt felsoroltakhoz még egy torzító tényezőt hozzáírhatunk: rossz árfolyam (rossz pénzátváltási arány). A jó árfolyam nem képes ezeket, a negatívumokat megoldani, kiküszöbölni. A jó árfolyam csak azt jelenti, hogy az itt felsoroltakhoz nem írhatunk hozzá még egy torzító tényezőt.

A hibák felsorolása vázlatosan.

Megengedi, sőt generálja a spekulációs pénzváltásokat, ez összességében eltorzítja az árfolyamot.

A túl gyors, és túlságosan kereslet-kínálatra koncentrálás, is torzítja az árfolyamot. Mindezért jelenleg túlságosan nagyok, és indokolatlanok a rövid, közép és hosszabb távú árfolyam-ingadozások.

A tőzsdetípusú hitelkereskedelem tovább torzítja az árfolyamot.

A jelenlegi pénzváltórendszer (árfolyamképzés) eltorzítja (szétszórja, és lecsökkenti) az export, import folyamatokat, beleértve az exporttermelést, az idegenforgalmi szolgáltatásokat is.

A jelenlegi árfolyamképzés hozzájárul a tripla adósságcsapdák kialakulásához.

A jelenlegi árfolyamképzés összességében megengedi, sőt kismértékben növeli a megtakarítási, befektetési, hitelezési ügyletek torzulását.

A jelenlegi árfolyamképzés megengedi, nem kompenzálja számottevően az inflációs folyamatokat.

Jelenleg a közvélemény, és sajnos a vezetők sincsenek tisztában az alapvetésekkel. Azzal, hogy a túlzottan erős pénz éppolyan káros, mint túlzottan gyenge pénz. Azt hiszik, hogy az erős, mint általában ez esetben is azonos a jóval. Ezért meg kellene változtatni a fogalmakat így: kövér pénz, sovány pénz. Az erős pénz tehát a kövér pénz, a kövérség az nem erős, nem egészséges. A túlzottan felfujt lufi, általában kipukkan.

Mi a közös pénzrendszer, mi a közös pénz?

Ideje ezt is tisztázni mielőtt továbbmennénk. A közös pénz nem attól válik közössé, hogy a neve, formája megegyezik. Attól sem hogy ki használja.

Közössé válik a pénz a következők miatt:

Az árfolyam (átváltási arány) fix, mindig ugyanaz, legalábbis nagyon kismértékben változik. Az egy főre jutó pénzkibocsátási arány, és szisztéma egyforma, legalábbis nagyon hasonló. A jegybanki alapkamat egyforma, legalábbis nagyon hasonló. A pénzügyi rendszer egyforma, legalábbis nagyon hasonló.

Másképpen azt mondhatjuk, hogy annál inkább közös a pénz minél inkább szabályozott, kötött a pénzváltás, ill. a pénzszabályozás, a monetáris politika.

A közös pénz azt jelenti, hogy az átváltásokból eredő, az előző részben felsorolt (pénzváltási spekuláció, exporttorzítás, tripla adósságcsapda, stb.) torzítások megszűnnek. Kérdés hogy ezek helyett jelentkeznek e más problémák?

Történelmileg miért nem alakult ki közös pénz?

Egyébként az aranypénz, ezüstpénz, aranyfedezetű pénz sokkal inkább közös volt, mint a jelenlegi. Valójában a korai bankok bankárok nem pénzt váltottak elsősorban, hanem egyszerűsített hitelszerződéseket adtak vettek, cseréltek, ill. váltottak át pénzre, arany és ezüstpénzre, más értékre. A közgazdaságtudomány azt mondja, hogy az egyszerűsített hitelszerződésekből lett a mai papírpénz, azaz mai pénz. Szerintem ez nem igaz. Inkább az folyamat alakult ki, hogy a félig-meddig közös pénzből a bankárok, pénzpiac érdekei miatt, és más (pl. nacionalista, hatalmi) érdekek miatt kialakult a külön pénz, az országok önálló pénze. Az önálló pénz része az önálló pénzszabályozás, monetáris politika. Ehhez viszont meg kellett szabadulni szinte minden kötöttségtől (pl. az aranyfedezettől). Az önálló pénz mellett pedig kialakulhatott a mai pénzváltórendszer, ami leginkább a bankoknak pénzpiacnak kedvező.     Szerintem a pénz fejlődése elindulhatott volna a közös pénz irányában is. Ennek több módja lehetett volna: az egyik a közös pénzfedezet, aminek nem feltétlen aranynak ezüstnek kellene lennie. A másik mód az önkéntes közös monetáris politika. 

A közös pénz kialakulhat úgy is, hogy nincs közös monetáris vezetés, csak az egyik ország önszántából követ egy másik országot, beleértve a fix árfolyamot is. Vagy a különböző országok önszántukból követnek egy jónak vélt monetáris politikát. Vagy a világ, bankok, kereskedők stb. kijelentik, hogy csak akkor fogadnak el egy pénzt (akkor válik konvertibilissá) ha az országok monetáris politikája betartja a szabályokat.

Milyen veszélyeket rejt a közös pénz.

A probléma egyik része: a közös, kötött szabályok jók, leellenőrizhetők, ill. betartják azokat.

A probléma másik része. A közös pénz ugyan kinyitja kapcsolatokat, de nemzetgazdaságok önállósága nem ezen múlik. Sok más belföldi és külkereskedelmi, kül-hitelezési szabályozás is van. Továbbá ott van a pénz, jövedelem ill. a termék, szolgáltatás, munka áramlása ill. annak a szabadsága és intenzitása. A közös pénz tehát csak kis részben szünteti meg nemzetgazdaságokat.

A következő tényező: a pénzügyi gazdasági problémák csak kis része ered a pénzváltásból ill. eredhet a közös pénzből.

A közös pénz tehát egyértelműen veszélyes, káros, ha a közös szabályok rosszak, leellenőrizhetetlenek.

A közös pénz akkor válhat veszélyessé, ha egy nagyobb (a közösség 20%-át meghaladó) az átlagnál problémásabb ország, szabadon és intenzív forgalommal csatlakozik. Ezt a szabályozás több módón meg tudja akadályozni.

A jelenlegi pénzváltórendszerben is hatalmas galibát okozhat, ha egy nagy és problémás ország elkezd machinálni.

Itt fel kell tenni a kérdést: hogyan kerülhet egy ország belső problémája (eladósodás, infláció, stb.) külföldre, hogyan okozhat kárt a külföldnek?

Nézzük az inflációt. Az országban indokolatlanul általános áremelés van az export termékek árai is emelkednek. Ezzel együtt jár egy pénzromlás. Ha nagy az ország, és jelentős az exportja, ezek közül sok az egyedülálló termék, akkor az elindíthat külföldön is egy inflációt, függetlenül attól, hogy közös pénz vagy külön pénz van. Ez az infláció tehát a külkereskedelmen keresztül hatolt be külföldre. Külföldön is romlik a pénz. Ezt a külföldi pénzromlást közös pénz esetében felgyorsíthatja, hogy az országban még intenzívebben romlik a pénz, és ez hat a közös pénzre. Ha a jelenlegi pénzváltórendszer van, akkor jelentősen változik a deviza árfolyama, pontosabban csökken az export, a deviza leértékelődik. Összességében mégis arról van szó, hogy felborul egy kialakult bejáratott egyensúlyi helyzet. A két folyamat között tehát nincs jelentős különbség. Talán egy fél fokkal (5%-kal) kevésbé károsodik a külföld, ha nincs közös pénz. Ugyanakkor a probléma, az infláció, döntően nem a közös pénzen, hanem a külkereskedelmen keresztül hat. Tehát a külkereskedelmet kell megfelelően szabályozni, pl., nem kell az indokolatlan áremelőktől vásárolni, amennyiben ez lehetséges. Mindenesetre meg kell tenni mindent, hogy ez lehetséges legyen.

Nézzük az eladósodást. Itt még amorfabb a külföld károsodása. Az eladósodás elszegényedéssel jár. Kétségtelen különböző problémákat okozhat egy elszegényedő ország a külföldnek. Pl. bevándorlás, munkás-bevándorlás, bűnözés-bevándorlás, nő tisztességtelen üzletelések mértéke, stb. Ezek megint nem függnek össze a közös pénzzel. E károkat is lehet csökkenteni szabályozással, de ezek a szabályozások megint csak a termékek, munkák, stb. áramlásának szabályozása.    Az eladósodás megváltoztathatja hitelügyletek mértékét, ami problémát okozhat. Azt hogy a problémás nagy ország és a külföld viszonylatában ne legyen túlzott hitelezés, és hitelfelvétel éppen azzal tudja elkerülni a külföld, hogy a közös pénz mellett optimális alapkamat kerül megállapításra. Az eladósodás vonatkozásában én nem találok olyan, a külföldet károsító hatást, ami a közös pénzen keresztül hatna. Sőt, talán egy fél fokkal kisebb a károsító hatás, ha közös pénz van. Az elszegényedés termeléscsökkenéstől is bekövetkezhet, ekkor hasonló a helyzet.

Ha egy a problémás nagy ország, szép, de rossz minőségű terméket exportál, ha agymosó reklámokat használ, ha egyéb tisztességtelen üzleteléseket hajt végre, nos ezen esetekben sem a közös pénzen keresztül hat a kár. Más szabályozásokra van szükség.

A közös pénz bevezetése tehát kíván olyan szigorú feltételeket, mint pl. a jelenlegi EU-s feltételek.

Térjünk rá a hosszabb távú nagy ingadozású folyamatokra, néhány gyakorlati példán keresztül.

A 2006 év környéki magyar eladósodás és a pénzváltás.

Az eladósodási folyamat nyilván nem egy év alatt következik be, több éves előzménye és több éves következménye van. A 2006-os eladósodás csak megnevezése ennek a több éves folyamatnak. Ugyanakkor ez egy többéves folyamat és elég hosszú távú és súlyos következményei vannak. Maga az árfolyam is elég jelentősen ingadozott, ingadozik és feltehetően ennek még nincs vége.  Ezért azt mondhatjuk, hogy hosszú távú és nagy ingadozású folyamat.

Feltehető a kérdés, hogy jön a pénzváltáshoz a magyar eladósodás?

Több szálon is összekapcsolódik a probléma. Fogalmazzunk így. Ha nem jelenlegi pénzváltórendszer lenne, hanem közös pénz, akkor nem jött volna létre ekkora eladósodás, és semmiképpen nem jött volna létre a tripla adósságcsapda.  

Ez a téma, a magyar eladósodás, többször felmerül, nyilván azért, mert általános következtetéseket lehet levonni belőle.

A pénzváltórendszerrel kapcsolatban is több következtetést lehet levonni.

Ugyanakkor Magyarország éppen csatlakozni kíván egy közös pénzrendszerhez. Ebből a szempontból is tanulságos az eset. Mik a közös pénzrendszerhez való csatlakozás jelenlegi EU által előirt feltételei. Ezek jók, vagy sem. Van e jobb megoldás, és mi lenne az. Milyen legyen a jövő közös pénzrendszere, és mik legyenek csatlakozás feltételei. Kb. ezek a témák, merülnek fel a magyar eladósodással kapcsolatban.

Nézzük a probléma első részét röviden. Nyilván a magyar eladósodásért, döntően a magyar vezetés a hibás. A politikai pénzügyi vezetés mert egy korrupt, bürokratikus, pazarló, rossz hatékonyságú államot hozott létre, ill. hagyta hogy rossz fogyasztása, termelése kereskedése legyen a lakosságnak, gazdaságnak. Továbbá rossz és rángató adó és költségvetési politikát folytatott. Továbbá a magyar monetáris vezetés hibás, mert rossz, rángató hitelezési, inflációs, és árfolyam-politikát (politika, mint: az intézkedések, döntések stratégiája) folytatott, amelyek egyébként erősen összefüggnek. Ha valaki rossz inflációs politikát folytat, akkor valószínűleg rossz hitelezési politikát is folytat és rossz árfolyam-politikát is, és ez minden variációban igaz. Pl. magas alapkamat, túlzott hitelfelvétel, túlzottan felértékelődött pénz. A többi rendszerváltó ország, hasonló adottságú, hasonló helyzetűek, hasonló nagyságúak, nem adósodtak el. Tehát magyar vezetés felelőssége egyértelmű. Akkor, azonban amikor a rendszerek jóságát, rosszaságát vizsgáljuk a következőkből, kell kiindulni: A rendszer mennyire engedi, támogatja, generálja, hogy egy rossz vezetés hibákat, esetleg bűnöket tudjon elkövetni. A jó rendszer (elvek és törvények sokasága) lényege éppen az, hogy lecsökkenti a rossz vezetés hibázásának, önérdekű, népkárosító döntéseinek lehetőségét. Konkrétan itt arról van szó, hogy pénzváltórendszer megengedte, sőt generálta hogy egy rossz vezetés rossz árfolyam-politikát folytasson. Világosabb az okfejtés, ha abból indulunk ki, hogy mi történt volna, mi történne, pl. a közös pénzrendszerben, ugyanezen vezetés mellett.

Ha feltételezzük, hogy közös pénzrendszer melletti pénzügyi rendszer olyan, ami nagy önrendelkezést ad az országok vezetésének, akkor a következő történt volna, történne. A költségvetési hiány, ill. a nemzeti eladósodás valamivel kisebb mértékben alakulhatott volna ki, mert az árfolyam-finanszírozás célú jegybanki hitelek megszűnnek. A tripla adósságcsapda csak dupla lenne, mert az árfolyamváltozás, estleges erős leértékelődés, megnőtt visszafizetés nem jön létre. Ugyanezen okból kisebb lenne az inflációs veszély ill. az infláció. A spekulációs pénzváltások árfolyamtorzítások nem jönnének létre, mert megszűnnek.

Tehát önmagában, a jelenleginél jobb pénzváltórendszer, pl. a közös pénzrendszer, lecsökkentette volna az eladósodás lehetőségét mértékét, ill. a vezetés hibázásának lehetőségét.

A helyzet még jobb lett volna, jobb lenne, ha nem egyszerűen közös pénzrendszer lenne, hanem a közös pénzrendszer mellett egy jobb közös hitelezési rendszer is lenne, olyan amilyen jó szabályok mellett kis-közepes önrendelkezést adna az országok vezetésének. Ehhez persze azt kell feltételezni, hogy a közös rendszernek jó és szakértő vezetése van. Ebben az esetben az eladósodás és az infláció még kevésbé tud kialakulni.

Ellenben itt felmerülhet egy másik kérdés: rendben van hogy a közös pénzrendszer és egy jó közös pénzügyi rendszer javít a rossz vezetésű országok helyzetén, de rossz vezetésű (renitens) országok nem árthatnak e, a közös pénzrendszerben, és pénzügyi rendszerben levő országoknak?

A problémakör megértéséhez nem árt átnézni a B/6/c ábra legalsó rajzát.

Nagyon egyszerűen és jelképesen így fogalmazható meg a probléma. Mi történik, ha kis rossz (víz, mechanizmus, országos gazdaság pénzügy, stb.) keveredik a nagy jóval. Ha keveredés gátolt, gyenge, akkor sem erős mérgezés, sem erős feloldódás, tisztulás nem jöhet létre.   Ha keveredés szabad, intenzív akkor a kérdés: kis rossz megmérgezi, elrontja nagy jót, vagy fordítva nagy jó feloldja, megtisztítja, megjavítja kis rosszat. Szerintem a közös pénzügyi rendszer esetében inkább az utóbbi jön létre. Az arányokból is ez derül ki, nagyobbnak nagyobb hatása van kicsire, mint fordítva. Ugyanez érvényes a törvényekre, irányításra, vagyis a kis rossz, vezetésének hatásköre leszűkül. A kis rossz pedig éppen a rossz vezetése miatt lett elsősorban rossz. Tehát a mérgezés főtényezője kiesik. Nézzük konkrétan az infláció kialakulását. Ha gazdaság 90%-a nem hajlamos az inflációra, akkor a 10% hiába akarna árat emelni.  Ekkor csak az történne, hogy az áremelőktől nem vásárolnának. Tehát ha kapcsolatok szabadok és intenzívek, (beleértve a szabályozási irányítási kapcsolatokat is), a közös irányítás jó, akkor a nagy jó feloldja, megtisztítja kis rosszat. A közös pénzrendszer egyrészt megszünteti pénzváltást és ezzel a pénzváltási problémákat. Másrészt kiiktatja kis rossz, rossz vezetésének jelentős részét szinte az egész monetáris vezetést. Megszűnik az önálló pénzkibocsátás, az önálló alapkamat-képzés, az önálló árfolyam-politika. Harmadrészt minden kapcsolat pénz, jövedelemáramlás, valamint minden, termék, szolgáltatás, munka áramlása egy fokkal szabadabb és intenzívebb lesz.

Tanulságok: a jelenlegi pénzváltórendszernél tehát jobb közös pénzrendszer. Feltételezve, hogy a közös nagy rendszer jobb, mint a nemzeti rendszer, akkor érdemes egy közepes-erős közös pénzügyi, kereskedelmi, gazdasági rendszerrel kiegészíteni a szövetséget.

A probléma másik oldala azonban a csatlakozás. Először is fel kell tételezni, hogy közös rendszer be karja fogadni a csatlakozót, a csatlakozó pedig be akar lépni a közös rendszerbe. Ugyanis lehetnek más variációk is. Az is fontos szempont, hogy közös rendszer azért akarja befogadni a csatlakozót, hogy annak helyzetén, a lakosság helyzetén javítson és egy igazságos szabályozott versenyben vehessen részt csatlakozó. Ugyanis egyfajta hátsó szándék lehet, hogy alacsony szinten beskatulyázza és kihasználja csatlakozót.

Mielőtt fejezetrész elterebélyesedne, zavarossá válna, ideje elkészíteni az összesítést. Elsősorban arról szolt e fejezetrész, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszerben, pénzváltórendszerben könnyen létrejöhetnek olyan gazdasági pénzügyi válságok, mint Magyarország 2006-os eladósodása. Ez tehát egy újabb gyakorlati bizonyítéka, annak hogy jelenlegi pénzügyi rendszer pénzváltórendszer rossz, mert elősegíti, szinte generálja az ilyen válságokat. E közben eljutottam a közös pénz problémájához, ami nem csoda, hiszen a jelenlegi pénzváltórendszert csak úgy lehet megítélni, ha összehasonlítjuk más pénzváltórendszerrel, ez pedig nem lehet más, mint a közös pénzrendszer. Tovább eljutottam a nemzetközi szövetséghez, az EU-hoz, ami megint nem csoda, mert Magyarország éppen akkor adósodott el amikor csatlakozott egy nemzetközi szövetséghez. A közös pénzrendszer és nemzetközi szövetségek problémája megint csak összefügg. Illetve a közös pénzt abból a szempontból is értékelni kell, hogy gyakorlatilag bevezethető-e. Ezek a témák később folytatva lesznek.

A dollár árfolyamváltozásához hasonló machináció elemzése, a B/6, B/7 ábrák kiegészítése.

És akkor még a svájci frank körüli és más valuta-cirkuszokról nem is beszélek.  Nézzük csak a dollárt.

A 2000. évkörül került sor a dollár ámokfutására. A dollár pár év (kb. 2, 5év alatt) alatt felértékelődött kb. 250Ft-ról 325 Ft-ra. Ez 30%-os felértékelődés. A következő három évben pedig a 325 Ft-ról lement 185 Ft-ra. Ez az eredeti 250Ft-hoz képest majdnem 60%-os. A 325 Ft-hoz képest kb. 40%-os.  Eközben a termelés csak plusz 5%-kal ill. mínusz 6%-kal változott.

Először is azt kell látni, hogy itt egy irányadó valuta indokolatlan nagymértékű árfolyamváltozásról volt szó, amely óriási károkat okozott a kisbefektetők százmillióinak. A kisbefektetők konkrétan elveszítették a dollár betéteiknek a 30-50%-át Óriási károkat okozott nemzeteknek ill. az államoknak, jegybankoknak, mert azok kénytelenek voltak követni e változásokat. Vagyis nemzeti pénzeknek hasonló ámokfutást kellett végrehajtani. Tovább óriási károkat okozott a kereskedelmi, üzleti életben, hiszen az üzletelések jelentős része dollárban történik. Szerintem hosszabb távon és általában ártott az amerikai népnek is. Egyeseknek, főleg a spekulálóknak azonban hatalmas hasznot hozott.

Azt is látni kell, hogy itt egy irányadó, mértékadó devizáról van szó, amelynek a rossz árfolyama már nem egy kis nép problémája, hanem a világ problémája.

Itt emlékeztetném a kedves olvasót, hogy az árfolyamváltozások egy sereg pénzügyi egyensúlyt befolyásolnak, (külker árak, külker mérleg, hitelezés, infláció, stb.) A dollár árfolyamváltozása közben az egész világon de főleg Amerikában lezajlottak ezek folyamatok. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a dollár árfolyamváltozása egy sereg pénzügyi egyensúlytalanságot okozott a világban és ezzel is hatalmas károkat okozott.

 Ez az árfolyamváltozás pedig a jelenlegi pénzváltórendszerben jött létre jöhetett létre, ami önmagában is bizonyítja, hogy a jelenlegi pénzváltórendszer rossz.

Azt is látni kell, hogy egy ilyen hatalmas árfolyamváltozás csak úgy jöhet létre, hogy a spekulálókkal az állam, jegybank valamilyen módón együttműködik. Lehet ez aktív együttműködés, mikor maga a jegybank is machinál, spekulál,  vagy passzív együttműködés mikor csak megengedi, nem tesz ellenlépéseket a spekulálókkal szemben.

Visszatérve az árfolyamváltozás kapcsolatához, valós termeléshez. Ezen esetben, az hogy valós termelés sokkal kisebb mértékben változott, mint az árfolyam azt jelenti, hogy ez kapcsolat igen gyenge. Ugyanakkor jelenlegi pénzügyi rendszerben mindig vannak ürügyek, amik részben kiváltják az árfolyamváltozásokat, részben, amelyekre hivatkozhatnak spekulálók. Ebben az esetben az ürügy, az internet megjelenése, elterjedése volt, ill. az, hogy az internet mégsem váltotta be a hozzáfűződő reményeket.

A dollár machinációjának elemzése.

Kezdjük azzal, hogy a 250 Ft-os érték reális volt és az emelkedés is termelésemelkedés következménye, tehát természetes. Ez az első szakasz a termelés miatti természetes változás. Ha a termelés megnő, akkor a tartalékpénzekből elkezd áramlani a pénz a gazdaságba, nő az export, megnő a dollár iránti igény természetes, hogy a pénz felértékelődik.

 A dollár a mesterséges túlértékelések hatására eljutott egy maximális (325 Ft) értékre. A túlértékelés természetesen a végtelenségig nem folytatható, mert egyenes arányban nőnek a negatív hatások és az ellenhatások. A tetőponton az állam és a spekulatív tőke kiszállt a buliból – esetleg csak arra vigyázott, hogy a visszaesés ne legyen túl gyors -  és a dollár magától fokozatosan visszaesett a valós értékére. A valós értéke viszont a machináció következtében létrejött termelés csökkenés miatt már csak 240Ft volt. A dollár azonban nem állt meg ezen a ponton, sőt még a 230 Ft-on sem ami a természetes túlfutásból (túl-leértékelődésből ) következhetett. Nyilván arról volt szó, hogy a spekulatív tőke az állam segédletével most már az ellenkező irányba hajtotta az árfolyamot. A mesterséges túl-leértékelés nagyjából a tükörképe a felértékelésnek, ezt most nem részletezném. Valószínű, hogy elmennek a lehetséges alsó határig, ami kb.185 Ft körül lesz, ha csak ki nem találnak addig valami újabb trükköt.

Sajnos ez a jóslatom nem vált be. A dollár lejjebb ment most 160Ft körül jár, és Amerikában komoly problémák vannak, pl. magas az infláció. Ez azt jelenti, hogy már nem trükközés, hanem a trükközés negatív utóhatása, ill. a nemzetközi pénzváltórendszer rosszasága működik. A nemzetközi pénznagytőke még a saját bázisát, országát sem kíméli. A pénzügyi rendszer olyan, hogy legkisebb repedést is felfedezve beindul a kíméletlen kiszivattyúzás. 

Az árfolyamváltozások egyik tényezője a túlfutás, ebből is megkülönböztethetünk természetes túlfutást ez várakozásokból ered, ill. abból, hogy a folyamat leállása nem történhet hirtelen. Valamint megkülönböztethetünk mesterségesen hajtott, spekulációs túlfutást. 

 Persze most fel kell tenni a kérdést mire jó ez az egész, hiszen az USA gazdaságának ártott, népének sem használt, a világ gazdaságát, a többi országot és azokon belül is főleg a kisszereplőket meg kifejezetten megszívatta. A magyarázathoz vissza kell térni a tőzsdetípusú kerekdelemben tárgyalt felvásárlási trükkre. Valójában az állam és a spekulatív tőke az olcsóbban megvett dollárt, felhajtva az árfolyamot jó drágán adta el, majd ugyanezt a dollárt jó olcsón fogja visszavásárolni és drágán eladni. Egy szűk spekuláló réteg, pénzbefektető réteg, pénzpiaci réteg jól járt, sőt ők gerjesztették ezt az árfolyamváltozást, a világ, de főleg kisbefektetők ráfaragtak.

Nem árt újra levonni tanulságot: az a rendszer amelyben azt meglehet tenni, az rossz rendszer.

Végezetül hasonlítsuk össze a kétféle pénzügyi válságot a 2006-os magyar eladósodást és a dollár 2000-es ámokfutását. Egyik sem nevezhető normális kis ingadozású jól kezelt folyamatnak. Bár magyar eladósodás eddig csak közepes árfolyam-ingadozásokkal járt, de ez az ügy szerintem még nincs lezárva. Mindkettőben benne volt, van az állam, jegybank és magánspekulációs tőke. Abban is hasonlóak, hogy a termelésváltozás, és más változás (katasztrófa, piacvesztés, stb.) sem indokolta a problémát.  A hasonlóságok ellenére mégis két különböző, sőt ellentétes jelenségről van szó, mondhatjuk, a probléma két pólusa jelenik meg. A dollár ámokfutása szerintem egy jól megszervezett csinált folyamat volt. A magyar válság elsősorban az állam és jegybank sorozatos ostobaságai miatt alakult ki.  Az egyik tehát egy irányított folyamat, a másik egy kiszolgáltatott, elszenvedő, hánykolódó folyamat. Az egyik egy világválság, a másik csak egy kis ország válsága.

Visszatérés a közös pénzrendszerre.

Az előzőkből kiderült hogy a jelenlegi szabad pénzváltórendszer számtalan okból rossz. Ezeket most nem sorolom fel, túl hosszú lenne az a felsorolás. Kettőt azonban megemlítek. Eleve megszűnik a pénzváltás és annak minden szükségszerű és nem szükségszerű (a vezetés hibájából eredő) hibája, ill. megmarad az erre fordított energia, munka. Eleve megszűnik az országok pénzkibocsátása (egységes pénzkibocsátás lesz), és ezzel megszűnik a pénzkibocsátás minden szükségszerű és a vezetés hibájából erdő hibája.

Az is kiderült hogy a közös pénz rendszere összességében sokkal jobb. A jövő célja tehát az, hogy egy közös világpénz alakuljon ki.

Tulajdonképpen jelenleg is van a közös pénz rendszeréhez hasonló rendszer, és ez nem más, mint a kötött árfolyam.

Itt megint vissza kell térni a jelenlegi pénzváltórendszer zavarosságára, logikátlanságára, ill. ennek újabb halmazára. A kötött árfolyam az nem azonos rögzített árfolyammal. A rögzített árfolyam a szabad pénzváltórendszer egyik módozata. A kötött árfolyam pedig arról szól, hogy az árfolyamot döntően nem a pénzpiac határozza meg, hanem más. Sok minden meghatározhatja, erről még szó lesz. A kötött árfolyam ugyanakkor nem azonos a kötött devizagazdálkodással, bár a jelenlegi elmélet és gyakorlat ezt állítja. A konvertibilitás is egy furcsa, csinált dolog. A ker. bankoknak, az embereknek el van hintve, hogy ez a valuta nem konvertibilis miáltal nem fogják beváltani, (félnek, attól hogy ők sem tudják beváltani), ez által valóban beválthatatlan lesz a pénz. Ha valuta tulajdonosa egy adott ország bármikor hajlandó visszavásárolni a pénzét és ezért képes devizát, más pénzeket adni akkor a pénznek beválthatónak kellene lennie, mert a beváltási kör be tud záródni, senkinek nem tud a nyakán maradni. Mindenki bizalommal adja veszi az adott valutát és kör bezárul, akkor nem lehet semmilyen probléma. A kör be tud zárulni, de a rossz híresztelés miatt az adás, a vétel bizalmatlan ezért akadozik forgalom.     A konvertibilitást, nem gazdasági tényezők (az ország megfelelő exportja, az ország devizakészlete, az árfolyam jósága, igazodása az ország áraihoz stb.) határozza meg, hanem a pénzpiac ítélete. Ha pénzpiacnak nem tetszik egy ország vagy annak pénzügyi rendszere, árfolyamképzése, akkor azt mondja ez a pénz nem konvertibilis és ezzel valóban beválthatatlan lesz. A kötött árfolyamképzésű pénzekre ezt ki szokták mondani. Ugye itt az, az indok, hogy mivel kötött az árfolyam elve nem lehet jó. Anélkül hogy erről meggyőződnének, eleve kijelentik. Ez a piaci logikával ellentétes. A piaci logika az, hogy a nagyérdemű közönség dönti el, hogy egy termék, ill. annak az ára jó vagy nem jó. Ha nem jó az árfolyam, nem veszik az adott valutát, akkor vissza kell vinni a tulajdonosához, az ország bankjába és beváltani. Valójában arról van szó, hogy a pénzpiacnak nem tetszik a kötött árfolyam, mert ez lecsökkenti spekulációs lehetőségeket. Itt megint elgondolkodhatunk, hogy ez a jelenlegi pénzváltórendszer mennyiben szabad.

Egy másik faramuci állítás: csak a szabad pénzváltórendszerben jöhetnek létre jó árfolyamok, olyanok melyben az emberek nem károsodnak. A károsodás leggyakoribb formája, bemegy a bankba tájékozatlan turista, vagy kisvállalkozó és valutát vásárol. ( Aki tájékozódik, az nem vesz eleve nagyon rossz árfolyamú valutát.) Mi történik jelenleg, meglehetősen gyakran. Kijön, és nagyot koppan, mert kiderül hogy akár 30%-kal drágábban vette mint a középárfolyam. Ráadásul a középárfolyam sem követi az ország árait, erről már szó volt. Ez jelenlegi szabad pénzváltórendszer.

A kötött érfolyam amennyiben gazdasági feltételek (az ország devizakészlete, visszaváltása, stb.) megvannak, nem okozhat nagy károkat. Megint más kérdés hogy a kötött árfolyamot hogy lehet optimálisra beállítani, erre még visszatérek. A kötött árfolyam azért hasonló a közös pénzhez, mert a közös pénzben sincsenek árfolyam ingadozások és még egy sereg okból.

Az alapkérdés az, hogy egy országban levő problémák, tisztességtelenségek mennyire károsíthatják a külföldi országokat? Ezt azonban megelőzi ez a kérdés, mitől függ egy országban a belső problémák tisztességtelenségek mértéke.  Attól hogy vezetés ezt engedi, vagy sem. Attól hogy a rendszer ezt engedi vagy sem. Minden rendszert lehet viszonylag jól, igazságosan működtetni. Lehetnek pl. jó királyok, akik a feudalizmus rendszerén belül egy viszonylag jó igazságos rendszert alakítanak ki. Az egyik probléma az, hogy feudalizmus rendszerén belül ennek az esélye sokkal kisebb, mint pl. az államkapitalista rendszeren belül. A másik probléma, az hogy feudalista rendszeren belül még a legjobb vezetés sem tud olyan jó igazságos működést létrehozni, mint pl. az államkapitalista rendszeren belül egy közepes vezetés. Tehát vezetés és rendszer, egyaránt fontos tényező.

A közös pénzrendszer eleve jobb, mint jelenlegi pénzváltórendszer. Egy rossz vezetés azonban ezt is képes rosszul működtetni. Ellenben abban is lehet bízni, hogy a közös pénzrendszer egy demokratikus szövetségben valósul meg, és demokratikus szövetség garantálja azt, hogy rossz vezetés nem kerülhet döntéshozó helyzetbe. Tehát a közös pénzrendszerben nagy valószínűséggel egy átlagosan jó vezetés fog irányítani egy jobb rendszert. Kétségtelen, hogy minden centralizálás átka az hogy előfordulhat rossz vezetés hatalomra kerülése. Ha viszont a demokratikus a rendszer akkor az garantálja, hogy nagyjából jó vezetés kerüljön pozícióba, ill. ha az rossz, akkor le legyen váltva.

A másik felvetés az országon belüli problémák tisztességtelenségek szétoszlása.

Kétségtelen hogy a közös pénzrendszerben a legnagyobb a problémák, tisztességtelenségek szétoszlása. Ez, azonban csak kezdetben fenyeget, akkor, amikor kialakul e közös pénzrendszer, ill. akkor mikor új belépő lép be. Később, amikor már kialakult egy jó rendszer jó vezetéssel, akkor eleve sokkal kevesebb hiba, probléma tisztességtelenség alakul ki, tehát a nem levő, nem tud szétoszlani.

Egyáltalán igazságos az, ha egy ország problémái, tisztességtelenségei az országhatárokon belül marad? Az adott ország becsületes többségének szempontjából erősen igazságtalan, hiszen ők nem tehetnek arról, hogy van egy önző vagy éppen buta vetésük és van egy szűk tisztességtelen réteg az országban. Más országok tisztességes többségének szempontjából enyhén igazságtalan, hiszen ők nem tehetnek arról, hogy országuk egy tisztességtelen, problémákkal teli országgal közösködik. Azért enyhén, mert azért a károk, hibák, tisztességtelenségek, szétoszlanak. Ha egy becsületes nagy szövetségbe lép be egy jóval kisebb problémás ország, akkor becsületes világ emberire a szétoszlás miatt, kevesebb probléma jut. Ha pedig maga a szövetség sem becsületes, akkor nincs miről beszélni. Tehát a kérdésre is, is felelet, vagyis egyik sem igazságosabb a másiknál.

Egyáltalán jelenlegi globalizálódó világban létezhet, olyan gazdasági, pénzügyi rendszer és ezen belül pénzváltó rendszer, ami az országban képes tartani a tisztességtelenségeket, a problémákat, a károkozásokat?

Ehhez végig kell nézni a problémákat egyenként. Ugyanakkor azt is meg kell határozni, hogy a milyen erős szövetségről ill. mekkora függetlenségről van szó.  Én a következő szövetségben gondolkodom. A limitált értékeket a demokratikus szövetség határozza meg, a limitált határon belül az ország vezetése dönt. Az alapkamatot, a pénzkibocsátást, szükségszerűen a szövetség (szövetség szakvezetése, vagy demokratikus döntéshozása) határozná meg, ha közös pénzről van szó. Ha nem közös pénzben gondolkodunk, akkor ezeket azért limitáltan lehetne szabályozni.  Az összes adó nagyságát, limitáltan a szövetség határozná meg. Ezen belül az ország (az ország szakvezetése) határozná meg. Ezen kívül azért a szövetségnek limitáltan szabályozni kell, az adóemelések nagyságát ütemét, ill. azt, hogy az adókat ne lehessen hektikusan koncepció nélkül rángatni. Az állami áremelésekkel ill. a magángazdasági áremelésekkel kapcsolatban is jó lenne valamilyen limitált szabályozás. Az adó, a fogyasztás, a költségvetés, a termelés struktúráját az ország határozná meg bizonyos kikötésekkel. Pl. a környezetszennyezés, természetpusztítás mértékét (ezzel az arra fordítandó energiát, pénzt a szövetség határozná meg.  Behatárolnák a fejlesztésre fordítandó hányadot.  Mindezt limitáltan. Limitáltan meghatároznák az összes hitel mértékét, ill. az eladósodás, (nemzeti és költségvetési) nagyságát. Meghatároznák a maximális vagyoni jövedelmi különbségeket ill. a szegényréteg nagyságát.  Van még egy szabályozás, amiről eddig még nem volt szó. A hazai termékek, szolgáltatások hazai vállalkozók, dolgozók, a hazai piac védelme. Bizonyos határig ezek védelme szükséges, jó, de csak bizonyos határig. Tehát limitáltan ezt is szabályozni kell.

Ezen kívül persze lennének politikai normák és határok is. Nevezzük ezt közepes szabályozásnak, feltételezve, hogy a limitált szabályozás közepes erősségű, az értékek viszonylag tág határok között mozoghatnak. A közepes szövetség egyben a nemzeti vezetés közepes függetlensége. Fontos kihangsúlyozni hogy nem nemzet, a lakosság függetlensége áll a demokratikus szövetséggel szemben, hanem csak a vezetés függetlensége.

Nézzük meg, hogy egy ilyen szabályozás mellett mi történne közös pénzrendszerben, ill. abba való belépéskor.  Attól nem kell félni, hogy a gyengébb termelés, az alacsonyabb életszínvonal, a szegénység szétoszlik, szétsugárzódik. Pl. Magyarország abszolút egységes irányítású, rendszerű ország mégis vannak szegényebb, gyengébben termelő és gazdagabb, jobban termelő régiói. Sőt inkább az a gond, hogy ezeket, a régiókat nem lehet megszüntetni. A régiós nemzeti infláció sem tud ebben a helyzetben kialakulni, és szétoszlani. Amennyiben az alapkamat, a hitelezés mértéke, a pénzkibocsátás, az adóemelés, és részben az áremelés rendben van, nem alakulhat ki infláció.

Ehhez a következő fontos megjegyzéseket tenném. Amennyiben ezek nem lennének rendben egy régióban, akkor az infláció szétoszlana. Pl. régiós 10%-os inflációja egy hússzor nagyobb szövetségben 0,5%-os inflációemelkedést okozna. Viszont a fenti szabályozás mellet még ettől sem kellene tartani.

Ez a megjegyzésem fontos ezért kiemelném. Önmagában az infláció meghatározása értelmetlen. Az infláció a fentiek (alapkamat, hitelezés mértéke, pénzkibocsátás, stb.) következménye. Egy buta önző vezetésű ország vezetése nem tud, vagy nem akar semmit kezdeni az infláció meghatározásával. Részben ez az eladósodásra is igaz.

Tehát az inflációtól ill. annak szétoszlástól nem kellene tartani. Egyébként is tapasztalat, hogy a közös pénzrendszerben a szegény régiók árai nemhogy magasabbak, de inkább alacsonyabbak.

A régió eladósodásától, ebben a szabályozásban szintén nem kell tartani. Amennyiben jó az alapkamat, a hitelezés mértéke, az összes adó mértéke is jó nehezen jöhet létre eladósodás. A tripla adósságcsapda pedig a közös pénz miatt nem jöhet létre. Ha mindez rendben van, akkor a régió erősebb túlfogyasztása sem alakulhat ki. Továbbá az előzőek miatt nagyobb pénzügyi-gazdasági válság sem alakulhat ki. Azért a belépésnek vannak veszélyei. Az a veszélye, hogy megnövekedhet azon emberek, vállalatok, helyi vezetések száma, akik hajlamosabbak az indokolatlan áremelésre. Megnövekedhet azok száma, akik hajlamosak túlzott, meggondolatlan, vagy éppen spekulációs meggondolású spekulációs hitelelvételre és adásra. ( A rossz hitelezésért a hiteladó legalább annyira felelős, mint a hitelfelvevő.)   Általában megnövekedhet a tisztességtelen vagy éppen buta szereplők száma. Megnövekedhet, tehát valószínűleg ez meg is növekszik, amennyiben egy problémás ország csatlakozik. Ugyanakkor ez a veszély is csak belépést követő pár évig érvényes, és az is szétosztva az egész szövetségre.

Arra kérdésre, miszerint van olyan pénzváltórendszer amelyben a tisztességtelenségek, problémák az országon a région belül maradnak. a válasz: nincs. A jelenlegi pénzváltó, pénzügyi rendszerében is átkerülnek a problémák más országokba. A közös pénzrendszerben, ( feltételezve, hogy az demokratikus és jó, a rendszer is az és vezetés is az) és pénzügyi rendszerében a szétoszlás, külföld károsodása összességében nem lesz nagyobb, mint jelenleg  csak más jellegű lesz.

Mielőtt továbbmennénk, kategorizáljunk.

Az alábbi kategóriák százalékai, lehet, hogy nem pontosak, de nagyjából jók és kategóriák is jók.

A lehetséges pénzváltórendszerek, és pénzügyi rendszerek.

A jelenlegi szabad pénzváltórendszer.

A jelenlegihez hasonló, de annál kötöttebb korábban ismertetett szabad pénzváltórendszer, és pénzügyi rendszer.

Egy számított kötött árfolyamú pénzváltórendszer. (Erről később lesz szó)

A közös pénz rendszere és pénzügyi rendszere. A közös pénzrendszer eleve feltételez egy erősebben szabályozott pénzügyi rendszert. Különböztessünk meg ebből három kategóriát. Egy enyhén szabályozottat, egy közepesen szabályozottat és egy erősen szabályozottat.

A nemzetközi pénzügyi, gazdasági rendszert meghatározó tényezők.

A pénzváltórendszer meghatározza 18%-ban.

A hitelezés, pénzkibocsátás (rendszere, szabályozása) meghatározza 17%-ban

Az adózás költségvetés (rendszere, szabályozása) meghatározza 10%-ban.

A hazai piacvédelem, termelésvédelem (rendszere szabályozása) meghatározza 5%-ban.

Ez összesen 50%. Egyéb tényezők 25%. Szükségszerű tényezők 25%.

A jövő nemzetközi (demokratikus) szövetségeinek (estleges világszövetség) tényezői, amennyiben közepes szövetségről van szó. Miből áll egy közepes nemzetközi szövetség)

Békegarantáló, alapvető demokráciát, és igazságot garantáló szövetségi szabályozás 80%-os Ország vezetésének függetlensége 20%-os

Egyéb nemzetközi jogi szabályozás 80%-os Vezetés függetlensége 20%-os

Természetvédelmi szabályozás 80%. Vezetés függetlensége 20%.

Egyéb belső szabályozásba való beleszólás 10%.

(A kultúra szabályozása szinte teljesen független.)

Gazdasági pénzügyi rendszer szövetségi szabályozása 65%. Az ország vezetésének függetlensége 40%. 

A gazdasági pénzügyi rendszer, szabályozás mekkora hányada az összes többi szabályozásnak. Mondjuk 30%-a.

A lehetséges gazdasági-pénzügyi nemzetközi „szövetségek”.

A jelenlegi szövetség, külön pénz, szabad pénzváltó rendszer, jelenlegi pénzügyi rendszer (elsősorban hitelezési rendszer, bankrendszer) Nemzetközi függőség, szabályozás 35%-os, vezetői függetlenség 65%.

Egy kötöttebb, szabályozottabb pénzváltó és szabályozottabb pénzügyi rendszer (elsősorban hitelezési rendszer, bankrendszer). Nemzetközi függőség 40%-os, vezetői függetlenség 60%-os.

Számított kötött pénzváltó rendszer és egy kötöttebb, szabályozottabb pénzügyi rendszer. Nemzetközi függőség 50%. Vezetői függetlenség 50%.

A közös pénz rendszere, és azzal járó szükségszerűen erősebb szövetségi szabályozás a pénzügyi rendszert illetően (pl. az előzőkben, leirt szabályozás). Közepes szövetség esetén, a szövetségi szabályozás 65%-os, a vezetés függetlensége 35%-os. (Ez már direkt gazdasági pénzügyi szövetségnek tekinthető.)

Enyhe szövetség estén 60%-os. Erős szövetség esetén 70-80%-os.

Az ország  vezetésének  függetlensége tehát csökken akár túl kevésnek is tűnhet. Viszont a vezetés függetlensége nem azonos a lakosság, a nép függetlenségével. A nép érdeke mindenesetre az, hogy egy jobb logikusabb, igazságos rendszerben egy demokratikusabb, jobb vezetés alatt jobban éljen.

Ezt pedig a közös pénz rendszere, és ezzel együtt egy nemzetközi pénzügyi szövetség képes megadni.

A nemzetközi szövetségek problémája, az EU értékelése, a pénzügy tükrében.

Először is el kell dönteni a szövetségnek a szövetkező országoknak, nemzeteknek, hogy demokratikus akar lenni azaz, a népek nemzetek szövetsége akar lenni, vagy vezetések szövetsége akar lenni. Ez két különböző politikát igényel, ha nincs eldöntve, akkor csak egy zavaros halmaz alakul ki.

A történelem során eddig rejtett vagy nyílt birodalmak, alakultak ki nevezték magukat szövetségnek, illetve jobb esetben a vezetések szövetsége alakult ki. A jövő útja szerintem az, hogy a népek nemzetek szövetsége alakul ki.

Ha a népek nemzetek szövetségéről van szó, akkor az adott ország népével egyetértésében, az adott ország vezetését bizonyos fokig lehet kényszeríteni, ill. kényszeríteni kell. Ehhez persze a néppel, népekkel intenzív, és interaktív kapcsolatot kell fenntartani. Ha vezetések szövetségéről van szó, akkor az adott vezetések kényszerítése sokkal korlátozottabb, inkább a vezetések közötti egyezkedésekről van szó. Ez tehát alapvetően meghatározza a szövetség és a csatlakozás szabályrendszerét. Én a következőkben elsősorban a népek, nemzetek szövetségében gondolkodom. Jelenleg mindenhol, pl. az EU-ban is minden ámítás mellett, a vezetések szövetsége működik.

Kétségkívül praktikus megoldás, ha szövetség több lépcsős, több fokozatú, és a csatlakozás is több fokozatú. El kell azonban dönteni, hogy ezeket a fokozatok miből álljanak, hogy kövessék egymást. Ha ezek a fokozatok  rosszak, sorrendjük rossz akkor az komoly probléma. Az is nyilvánvaló, hogy nincs külön gazdasági szövetség, politikai szövetség, katonai szövetség. Ha a jövő fejlettebb szövetségében gondolkodunk, akkor még kevésbé lehetnek ilyenek. Ha mondjuk három fokozatban gondolkodunk, akkor az első fokozatban is egyfajta lazább, kevesebb kapcsolatú gazdasági, pénzügyi, politikai, katonai kapcsolatban közös szabályokban kell gondolkodni, a második fokozatban is erről van szó, csak erősebb nagyobb mértékben, és harmadik fokozatban is erről van szó csak még erősebb, nagyobb  mértékben. Vagyis az első fokozatban is már közel egyenlő a gazdasági, pénzügyi, a politikai, katonai kapcsolatok aránya, és ez egyenletesen növekszik, kiegészül a második fokozatban, és tovább növekszik, kiegészül a harmadik fokozatban.

A végeredmény szerintem egy közepes szövetség. Én nem hiszek nemzetek országok megszűnésében, a teljes vagy erős szövetségben.

Ha demokratikus a szövetség, akkor egyenrangú szövetségről van szó, vagyis a népek, nemzetek egyenrangúak benne.  Ha demokratikus a szövetség, akkor a befogadás a célja és nem az elkülönülés az ellenségeskedés.

Visszatérve a fokozatokra. E tanulmányban nem célom hogy elemezzem egy lehetséges fejlett nemzetközi szövetség felépítését ez külön könyvet igényelne. Arra azonban kitérnék, hogy az amúgy is nemzetközi pénzügyi rendszerek hogy illeszkedhetnek bele egy ilyen szövetségbe. A pénzváltórendszer, a hitelezési rendszer, a külkereskedelmi rendszer mindenképpen nemzetközi, most is az, tehát szükségszerűen a nemzetközi szövetség egy fontos szegmensét alkotják.

A jövő fejlettebb nemzetközi szövetsége mindenképpen közös pénzű lesz. Azt is bátran ki merem jelenteni, hogy a közös pénzt akár az első fokozatban, de a második fokozatban mindenképpen be lehet vezetni. (Az EU-ban a közös pénz bevezetésére  a harmadik fokozatban kerül sor, amennyiben a csatlakozási periódust, helyesen  az első fokozatnak fogjuk fel.)  Azokat az országokat, amelyeknél valóban nagyon ingatag pénzügyi politika van és ennek következtében ingatag pénzügyi helyzet van, az első fokozatban, a csatlakozási időszakban kell olyan helyzetet teremteni hogy be lehessen vezetni a közös pénzt. Ugyanakkor a közös pénz feltételei szerintem enyhülhetnek, pl. 5%-os enyhén ingadozó infláció, 5%-os költségvetési hiány. És 50%-os államadósság esetén már be lehet vezetni a közös pénzt. Itt jegyzem meg, hogy az államadósság, (nemzeti eladósodás) tekintetében és viszont szigorúbb lennék, mint az EU.  A viszonylag enyhébb csatalakozási feltételeket, arra alapozom, hogy az előzőkben megtárgyaltak szerint a közös pénz nem igazán veszélyes a közös rendszerre, ha az egyébként jó, kiegyensúlyozott, jól irányított. Ellenben az adott ingatag gyenge ország pénzügyi helyzetét éppen a közös pénz stabilizálhatja, teheti egészen jóvá. Annak veszélyét, hogy egy ország vezetése, pénzügyi helyzete akár a csatlakozás után elromolhat nem a közös pénznek, hanem az egyéb szabályozásnak, kilépési, belépési, szankcionálási, stb. szabályoknak kell kivédeni. Visszatérnék oda, hogy renitens országokat már az első fokozatban, a csatlakozás szakaszában kell nagyjából stabilizálni, elérni azt, hogy az infláció nem legyen 5%-nál magasabb, a költségvetési hiány ne legyen 5%-nál magasabb stb.. Ezt nagyobb szigorúsággal, szankciókkal, a vezetés kvázi kényszerítésével, ill. átmeneti pénzügyi, pénzváltó rendszerrel lehet elérni.

Itt kitérnék arra a képtelen felfogásra miszerint: Pl. Magyarországon a szegény nép kímélete miatt nem lehet az eurót bevezetni, mert az nagy terheket róna erre szerencsétlen népre.  Egyébként most mi van: itt vannak a nagy terhek. Erről ez egészről a következő hasonlat jut eszembe. A beteg embert egy rossz orvos kezeli rossz módszerrel, a beteg egyre betegebb lesz. Azt hogy beteg ember átkerüljön jobb orvoshoz, aki jobb módszerrel kezeli, ezzel utasítják el: a váltás nagyon megviselné a beteget. Ezért a beteg maradjon a rossz orvos és rossz gyógymód „kezelése” alatt.

A rossz módszer azt jelenti, hogy Magyarország a legveszélyesebb legkockázatosabb pénzváltórendszerben marad. Továbbá Magyarország pont abban közepesen önálló (nyitott, de nem eléggé nyitott) helyzetben marad, amelyben leginkább hajlamos az inflációra. A rossz orvos pedig a magyar pénzügyi vezetés.

Lássuk be, hogy az EU pont az ellenkezőjét tette annak, amit tennie kellett volna. A csatlakozási időszakban minden egyébként sokkal jelentéktelenebb dologra hangsúlyt fektetett, szigorú volt, szankcionált, kvázi kényszeríttet, kivéve a legfontosabb dolgot, a pénzügyi stabilitást. Annak pedig duplán az ellenkezője történt, hogy Magyarország belépjen egy biztonságosabb átmeneti pénzváltórendszerbe, pont a csatlakozási szakaszban lépett be a legkockázatosabb pénzváltórendszerbe. Ha ezt az EU csak jóváhagyta (az is lehet hogy kérte, követelte), akkor is hatalmas hibát követet el.

Menjél csak a kis rozoga bárkáddal a legveszélyesebb tengerre halászni, a népeddel együtt – gondolja a tapasztalt, de nem túl jóindulatú kapitány. Mondani pedig csak ennyit mond: igen az jó hely, sok hal van ott.

A közös pénzhez való csatalakozás szabályai több szempontból is rosszak, ez éppen Magyarország esete bizonyította. A Magyarország egyfolytában az EU túlzottan szigorú inflációs előírásának akart megfelelni mindent ennek vetett alá, miközben eladósodott, amelynek a következménye, hogy mégsem sikerült az infláció leszorítása. Nem tudom, hogy az EU mennyire veszi figyelembe azt, hogy Magyarország mind az árak mind a jövedelmek tekintetében fel akart zárkózni az EU-hoz. Mindez ár és jövedelememeléssel jár, amely inflációs hatású. Az árak tekintetében sikerült is felzárkózni, de mi a helyzet a reáljövedelmekkel kapcsolatban.  A gazdaság lélektani folyamatokkal van kibélelve. A magyar nép, vállalkozók azt várták, hogy az uniós tagsággal viszonylag hamar sikerül, ha nem is felzárkózni de közelíteni az uniós reáljövedelmek felé. Ezt a téves várakozását sajnos a belföldi, de külföldi vezetők csak tovább szították. Ez a hasztalan iparkodás, csak arra volt jó, hogy tovább növelje az inflációt. Az EU vezetésének legalább illő lett volna szólni: szerencsétlen kis magyarok ne fussatok hiú ábrándok után, mert nem erről, nem a reáljövedelmek kiegyenlítődéséről igazságosabbá válásáról szól ez a csatlakozási történet. Ez is hozzájárult, ehhez szerencsétlen pénzügyi válsághoz.

Magyarország most abban helyzetben van, hogy többéves, talán évtizedes pénzügyi gazdasági válságba került, az euró bevezetése pedig beláthatatlan messzeségbe került. Szerintem ez helyzet, már az EU-nak sem jó. Ha mindez csak tévedés volt az EU részéről, akkor Magyarország példáján, magyar nép érdemtelen szenvedésén el kellene gondolkodni, és sok mindent meg kellene változtatni. Ugyanis Magyarország esete, ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor általános problémákra vezethető vissza és általános máskor is előforduló problémának tekinthető. Semmi jele nincs, annak hogy az EU ezen elgondolkozzon. Ebben az estben viszont felvetődik, hogy az EU alapjában véve milyen szövetség?

Az EU ezek szerint nem olyan szövetség, amely őszintén akarná, hogy tagjai felemelkedjenek, egyenlő igazságos versenyhelyzetbe kerüljenek. Hanem, az európai nagyhatalmak olyan szövetsége, amelynek célja inkább a versenytársak felügyelete, szabályozása, kategorizálása. Az EU elsődleges  célja az, hogy a európai nagyhatalmak kiterjesztett gazdasági hatalmukkal, befolyásukkal megőrizzék a versenyképességüket a világban. Az EU ezek szerint nem a népek nemzetek szövetsége, hiszen vajmi kevéssé érdekli, hogy magyar nép nehéz helyzetben van, hanem a vezetések szövetsége. Az EU ezek szerint, de más jelek is erre mutatnak, nem igazán demokratikus szövetség. Amin egyáltalán nem kell csodálkozni, mert tudjuk hogy az EU végeredményben az államkapitalista rendszeren belüli szövetség. Igen de ott van a támogatási rendszer - mondhatják többen. Az államkapitalizmusban nincsenek Róbert bácsik - ezt nem kell elfelejteni. A támogatási rendszer csupán visszaadja (azért nem teljesen), azt, ami a másik oldalon direkt, vagy indirekt módón elvételre került. Éppen a kiterjesztett gazdasági befolyás (piacszerzés, szabad árú, tőkeáramlás, stb.) hasznát adja vissza. Becsületes talán abból a szempontból, hogy ezt a hasznot (ami a másik oldalon kár) elég jelentősen visszaadja. Ugyanakkor a támogatási rendszer minden nemzetközi szövetségben szükséges, hiszen ez a legjelentősebb feltétele a lehetséges szankcionálásnak. A támogatási rendszer rendben van nagyjából korrekt dolog, de nem jótékonykodás, nem adomány. Az EU tehát nem rejtett birodalom, nem kizsákmányoló szövetség, nem is jövő igazságos demokratikus szövetsége, csak az államkapitalizmus színvonalán levő szövetség. Az EU tehát nem korát meghaladó szövetség, csak a korához illeszkedő szövetség, e tekintetben olyan, mint a történelemben a szövetségek döntő többsége.

E fejezetrészben nagyjából leírtam azt is, milyen lenne egy jó, optimális közös pénz bevezetés.

A stabilabb (átmeneti) pénzváltórendszerek.

 Lényegében arról van szó, hogy a jelenlegi szabad pénzváltórendszernek még egy ideig maradni kell, de addig is csökkenjenek minimálisra a pénzváltásból eredő szükségszerű hibák károk rosszaságok. Másképpen arról van szó, hogy a jelenlegi pénzváltórendszer és közös pénz között azért elképzelhető jó pár átmeneti pénzváltórendszer. Azért átmenetiek ezek a rendszerek mert az árfolyam, pénzváltás megmaradna, ellenben a jenléginél sokkal kevésbé és kiszámítottan kiszámíthatóan változnának. Ugyanakkor átmenetiek abból a szempontból is, hogy szükség lehet egy olyan pénzváltórendszerre, amelybe a csatlakozó országok a közös pénz előtt belépnének. Nézzük megint az euróhoz való csatlakozás problémáját. A EU szigorú feltételeket szab amit pl. Magyarország a jelenlegi pénzváltórendszerben maradva szinte nem tud teljesíteni. Az EU vagy más nemzetközi szövetség ezen esetekben ezt is mondhatná: attól még félünk, hogy belépj a közös pénzbe, de itt van ez az átmeneti pénzváltórendszer, lépj be ebbe. Ez egyrészt jobban hasonlít a közös pénzhez másrészt arra jó hogy stabilizálódjon a pénzügyi helyzeted.

A jövőben az sem kizárt hogy nem közös pénz lesz, hanem valamilyen más, kötöttebb árfolyamú pénzváltórendszer lesz.

A hibák, károk rosszaságok elsősorban abból keletkeznek, hogy az árfolyam teljesen fölöslegesen mozdul el, ráadásul ez változtató hatással van egy sereg olyan dologra, aminek semmi köze az adott változáshoz. Ráadásul ezek a hatások mindenfelé csapódnak, visszafordulnak, gyakran ellentétesek, gyakran maguk ellen fordulnak. Pl., változik az idegenforgalom, erre változik az árfolyam. Változik a hitelezés mértéke, erre változik az árfolyam, és még lehetne sorolni.

 A közös pénz rendszerében nincs átváltás nincs árfolyam, ezért ezek nem is tudnak változni. A közös pénz rendszere működik, és jobb, mint a pénzátváltás, erre példa az euró. Ezért logikailag is világos, ha az árfolyamváltozás kisebb mértékben, csak részben (pl. 50%-ban) követi a változásokat akkor ezek a hibák, károk felére csökkennek. A lassúbb változás azt jelenti, hogy a rövid távú változások nem is jelennek meg az árfolyamváltozásban. Olyan pénzváltórendszer, amelyben az árfolyamváltozások lassabbak kevésbé hektikusak mind rövid távon ( napi heti havi távon) mind hosszabb távon ( fél éves, éves, több éves távon). Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az árfolyam csak késéssel és csak részben pl. 50%-ban követi a változásokat.

Ehhez hasonló pénzváltó rendszert már egy korábbi fejezetben, a logikátlan igazságtalan pénzügyi rendszerről szóló fejezetben, ismertettem.

A számított kötött pénzváltórendszer.

Az előzőkben már elmondtam hogy a kötött (fix) pénzváltórendszer elég közel áll a közös pénzrendszerhez.

Érdemes e számított kötött árfolyamot kialakítani. Talán ebben a rendszerben a legkisebb a külföld károsodása. Itt viszont visszatérnék arra, hogy az sem igazságos, ha egy buta, önző vezetés miatt egy adott nép bűnhődik.

A jó kötött árfolyam tulajdonképpen a magának az országnak is érdeke. Mit ér egy olyan devizával, amit nem lehet adni, venni. Tulajdonképpen rá lehetne bízni az országra annak vezetésére a kötött árfolyam kialakítását. A másik lehetőség hogy egy nemzetközi testület számítaná ki a kötött árfolyamot.

Mikor is jó egy árfolyam? Ha a pénz értéke követi az ország termelését. Ha követi ez ország árait, a belső inflációt. Ha az országon belüli tisztességtelenségek, problémák belül maradnak.  Ha nem lehet olyan machinációkat, pénzváltásokat végrehajtani mi más országoknak ártanak. Ha eközben a valós gazdasági folyamatok nincsenek megkavarva.

A jelenlegi pénzváltórendszer a fenti feltételeknek sem felel meg.

Néhány lehetséges megoldás.

Egy jelképes világpénz, és ehhez képest változnak számított árfolyamok. A jelképes világpénz esetleg kiindulhat a jelenlegi euróból. A jelképes közös pénz a világ termeléséhez, inflációjához, stb. igazodna. Vagy maradna mindig azonos szinten. Ha egy országban változik a termelés az infláció, stb., akkor egy nemzetközi szaktestület ezek nagysága szerint fel, vagy leértékeli az adott pénzt, a jelképes közös pénzhez viszonyítva. A számításoknál még figyelembe venné hogy az világ árai ( ugyanolyan mennyiségű minőségű munka)  nagyon térjenek el egymástól, a pénzváltás után. Tovább figyelembe venné, hogy egy ország optimális árfekvésű legyen. Az optimális ár (nem túl drága nem túl olcsó), amikor az eladó és vevő összevont haszna a legnagyobb. 

Néhány megoldás: úgy képeznék az árfolyamot, hogy az arányban állna az ország gazdasági teljesítményével, pl. az árfolyam, megegyezne az egy főre vetített hasznos munka értékével (hasznos munka GDP). A hasznos munka egyféle kiszámítása. Az új helyzet, a természetrombolás c. fejezetben volt arról szó hogy a munkákat termékeket hogyan lehet szelektálni pl. 12 kategóriába. A hasznos munka mondjuk a legfelső, legértékesebb 8 kategória. Az értéktelen 4 kategória termelését fogyasztását nem számolnák. Ebben az esetben létrejöhetne, hogy a pénz értéke mögött valóságos munka legyen.

A következő megoldás a referencia üzemek létrehozása. Minden országban ugyanolyan nagyságú létszámú technológiájú nemzetközi felügyelet alatt levő üzem működne. Mondjuk, lenne egy lisztüzem, egy nadrágüzem, egy szappan üzem, egy kerékpárüzem, a termékek azonosak lennének. Az alkalmazottak, átlagbére viszont megegyezne az országban levő összes alkalmazott átlagbérével. A terméket az optimális ár elvei szerint kell beárazni, vagyis hogy minden költség után a fejlesztésre fordítható pénz mondjuk az előállítási költség 20%-a legyen.  A termékek felét belföldön kellene értékesíteni és ott is eladhatónak, kellene lenni. A termékek felét viszont külföldön kellene értékesíteni. Ha a terméket drágának tartaná a külföld, nem elégé vásárolná (ugyanazon a piacon), akkor a pénz értékét (átváltási érték) csökkenteni kell. Ha a munkakapacitáson felül vásárolná a külföld (mondjuk túlórázni, kellene), akkor az ország pénzének értékét emelni kell. Olyan helyzetnek kell kialakulni, hogy minden ország ugyanazon a piacon  ugyanannyi árút adjon el és ez az optimális mennyiség legyen. Optimális mennyiség, vagyis ki legyen használva a pl. heti 40 óra munkaidő, de ne több. A módszer abból indul ki, hogy az optimális átváltási érték mikor az ország munkája terméke külkereskedelmi szempontból optimális áron van. Mindezt talán lehet számítógépen is szimulálni.

A lényeg az, hogy csak különbözőszámításokkal ki lehet alakítani egy jó árfolyamot. Az árfolyamba be lehet számítani, bizonyos mértékig a valóságos gazdasági célú kereslet- kínálat alakulását.

Abba most nem mennék bele, hogy mi a számított kötött árfolyam előnye és hátránya a közös pénzhez viszonyítva. Mindenesetre a jövő közgazdaságtudományának azon is el kell gondolkodnia, hogy közös pénznél nincs e még jobb pénzrendszer.

E rendszertényező feladatai.

Kinek is kell a feladatokat megoldani, végrehajtani. A nemzeti pénzügyi vezetésnek mindenképpen. A közös pénzváltórendszerrel kapcsolatos feladatokat ellenben a következőknek kellene elvégezni. A nemzeti pénzügyi vezetés, a nagyhatalmak pénzügyi vezetésének ill. a nemzetközi szövetségek pénzügyi vezetésének, és a pénznagytőkének (pénzpiac, bankszféra). Nos ez utóbbi, mint feladat-végrehajtó nemigen jöhet számításba. A magángazdaság szabadságát kihasználva, nem fog olyan feladatokat végrehajtani, amelyek ellenkeznek az érdekeivel. Ezért bizonyos feladatokat zárójelbe kell tenni.

A feladatok csoportosítása. A jelenlegi szabadpiaci pénzváltórendszer mellett a viszonylag optimális árfolyam biztosítása. (A jelenlegi szabadpiaci pénzváltórendszer megváltoztatása.)  A nemzetközi szövetség pénzügyi szövetség keretén belül egy átmeneti, stabilabb pénzváltórendszer kialakítása. Ha szükséges, akkor fix árfolyamrendszert, ill. a tudomány által (nem a bankrendszer által megállapított) megállapított árfolyamokat, árfolyamrendszert (a kereslet kínálat aránya, csak egy tényező a sok között) kell kialakítani. A nemzetközi szövetség, pénzügyi szövetség keretén belül a közös pénz kialakítása.

Elsősorban a nemzeti pénzügyi vezetésnek kell biztosítani azt, hogy a jelenlegi szabadpiaci pénzváltórendszer mellett viszonylag optimális legyen az árfolyam. Optimális árfolyamról akkor beszélhetünk, amikor az ország árai jövedelemi optimálisak külföld számára, se nem drágák, se nem olcsók. Az optimális árfolyam mérését tudományosan ki kell dolgozni.  Tulajdonképpen az árfolyam-politikának csak egy önálló eszköze van, az sem túl jelentős, a direkt intervenció. A direkt intervenciót akkor kell használni ha pl. igazodni kell a egy mértékadó valuta változásához. Ezt természetesen szakszerűen kell csinálni.   Az indirekt intervenció, az alapkamat, stb. a hitelpolitika mind a hitelpolitika része. Tehát viszonylag optimális árfolyam akkor fog kialakulni, ha a hitelpolitika jó. Ha a hitelezés mértéke jó, ha az alapkamat jó, ha nincs eladósodás. Bővítve a kört optimális árfolyam akkor fog kialakulni, ha általában pénzügyi helyezet stabil, ha nincs infláció, ha az állami pénzügyi politika, adózás, költségvetés, rendben van stb. Még tovább bővítve, egy erős kiegyensúlyozott gazdaságban általában jó az árfolyam. Ha ilyen gazdaság és a pénzügyi helyzet, ha betartják a fokozatos kislépések módszerét, akkor a spekulációs támadások valószínűsége is a minimálisra csökken. A fokozatos kislépések módszere, taktikája: minden alapértéket, alapkamat hitelezés mértéke, adó, stb. csak apránként fokozatosan pl. félévente fél, maximum egy százalékkal változtatnak, de csak erős szükség esetén.

Az  fontos pénzügyi alapelv, hogy minden ingadozástól hektikusságtól, hirtelen nagyarányú változástól, még ha az jó irányú is tartózkodni kell. Az is fontos alapelv hogy minden problémát a maga eszközével kell megoldani. Pl. az inflációt az áremelések megakadályozásával, és nem alapkamat-emeléssel, árfolyam-módósítással. Leértékeléssel, felértékeléssel semmilyen pénzügyi gazdasági problémát nem szabad megoldani, kivéve külső kimondottan árfolyam-torzítási problémákat. 

A jó árfolyam-politika következő alapelve szerintem az, hogy a kisebb mértékű felértékelődéstől, de főleg a leértékelődéstől nem kell félni. Jobb egy kisebb árfolyamváltozás, mint egy erőn felüli kompenzáció. A pénzváltórendszer változtatásnál is és általában is, nagyobb hiba az enyhén felértékelt pénz, mint az enyhén leértékelt pénz. 

Ezen kívül a nemzeti pénzügyi vezetés a saját eszközeivel megpróbálhatja a spekulációt csökkenteni. Az biztos, hogy maga jegybank, az állam ne bocsátkozzon semmilyen machinációba, spekulációba. Ezen felül az állami pénzügyi vezetés szorgalmazza egy jó közös pénzrendszer kialakítását. Illetve ha van ilyen, akkor minél előbb csatlakozzon ahhoz és tartsa be annak szabályait.

(A szabadpiaci pénzváltórendszer reformja. Az árfolyamváltozások lassabban, pl. két, hetente történjenek. A középtávú és hosszabb távú erős ingadozások kivédésének érdekében a jegybankoknak nagyobb beleszólási lehetősége legyen. A jegybanki machinációk kivédésének érdekében egy nemzetközi testület beleszólási lehetősége. A bankok piaci árfolyam-kialakításának erősebb szabályozása. A spekulációk csökkentése bizonyos banki szabályokkal. Ha a pénzmosás kivédése miatt lehetet ilyeneket hozni, akkor lehet szabályokat hozni a spekuláció kivédésének érdekében is.) 

A közös pénzzel, közös pénzrendszerrel kapcsolatos feladatok. Ezeket elsősorban a nemzetközi pénzügyi szövetség vezetése képes meghozni. A csatlakozást segítő átmeneti kötött pénzváltórendszer kialakítása.  A közös pénzhez csatlakozás a nemzetközi szövetséghez csatlakozás első, vagy második lépcsőjében legyen. Ez azt jelenti, hogy a közös pénz feltételeinek betartása rögtőn a legszigorúbb elbírálású feltételek között legyenek.   A közös pénz csatlakozási feltételei szerintem a költségvetési hiány 5%, az infláció 5%, az államadósság 50%. A csatlakozás után, amennyiben a szövetség pénzügyi stabilitása rendben van: ha, a szövetségben 3% alatt van az infláció, ha az átlagos költségvetési hiány 3% alatt van, ha az átlagos államadósság 30% alatt van, akkor a csatlakozó ország hamar rendbe jön. Ezért feladat, hogy szövetségen belül ilyen, vagy ennél jobb értékek alakuljanak ki. Ez akkor alakul ki. ha szövetség pénzügyi vezetése betartja azon elveket, melyeket a nemzeti, állami vezetésnek is be kell tartani.

E feladatok elvégzésére egy független tudományos objektív demokratikus testületre (vezetésrészre) van szükség. E testület egyik célja hogy nemzetközi vonatkozású feladatokon is állandóan gondolkozzon és azokkal kapcsolatos jó irányú változásokat, szorgalmazza. Ezen kívül szükség van egy független tudományos objektív, demokratikus nemzetközi testületre is.

Itt térnék ki arra, hogy e rendszertényezők miért rész-tényezők. E tényezők többsége önálló, szinte önálló testülete igényel, de következő okokból mégsem önálló tényezők. Egyfelől e testületek együttműködésének azért még a szokásosnál is erősebbnek kell lenni. Másfelől a történelmi, és százalékos értékelés is közös lesz.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Köztes pénzügyi elmélkedések. Árazás. Infláció.

A feszített gazdaság, az egyenletesség elve, a pénz helyes felfogása. GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.                                              

A növekedési egyensúly. A pénzegyensúly természetesen nem független a termelés (termék, munka) egyensúlytól. Elméleti rendszertényező.

Azért a következő alapvetésekről se feledkezzünk meg. Elméleti rendszertényező.                                                                                      

Az állam kedvezményes hitelnyújtása és a pénzkibocsátás. Elméleti rendszertényező.                                                                                     

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika. Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP ábrák. Mellesleg inflációs ábrák, hitelezési ábrák.                                                                                     

A jelenlegi pénzkereskedelem lényeges folyamatai. B/5 ábra. (PGA, ÁGP, pénzváltórendszer és hitelezési ábrák.) Elméleti rendszertényező.      

A reáljövedelmek változásai, a pénzbetétel és kivonás a lakosság, ill. a nemzetgazdaság szempontjából. B/9 ábra (PGA, ÁGP ábrák inflációs ábrák) Elméleti rendszertényező.                                                          

A helyes árazás, jövedelmezés (bérezés). B/16 ábra. Mellesleg inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                          

Az infláció. Rész-rendszertényező. B/14/a, B/14/b, B/14/c, B/14/d ábrák. Mellesleg a többi ábra.                                                                          

A feszített gazdaság, az egyenletesség elve, a pénz helyes felfogása. Idevágó ismétlések. GPA, ÁGP ábrák. Elméleti rendszertényező.

Gyakran került szóba ez kifejezés: feszített gazdaság. A feszített gazdaság egy olyan gazdaság melyben a vállalkozók a minél gyorsabb és nagyobb haszonszerzésre törekszik, a lakosság a minél gyorsabb nagyobb fogyasztásra törekszik, ráadásul mindezt egy nagyfokú elégedetlenség kíséri. Mindenki elégedetlen a jövedelmével, ezért még gyorsabban szeretné azt növelni.   A feszített gazdaság tehát a kapzsiságdeterminált piacgazdaság egyik élesebb károsabb fajtája. A feszített gazdaság minden hatásra eltúlozva reagál. Pl. ha jön egy kisebb inflációs hatás a feszített gazdaságban rögtön infláció, keletkezik.

Mindenki (a többség elégedetlen) elégedetlen jövedelmével, gyakran ennek van valóságos alapja. Ha a többség elégedetlen, akkor ott nem beszélhetünk boldogságról. 

A feszített gazdaság a következő okokból jöhet létre.

Az értékrend, az erkölcs romlásából egy intenzív kapzsiságdeterminált piacgazdaság kialakulásából.

Egy viszonylag nyugodt jól működő gazdaság leromlásából. Nyilvánvaló, ha az emberek rosszabb helyzetbe kerülnek, mint előzőleg voltak akkor elégedetlenek lesznek. Mondjuk, van két ország azonos életszínvonallal, azonos termeléssel, stb. Az egyik előzőleg rosszabb helyzetben volt, mint jelenleg, itt az emberek elégedettek lesznek. A másik országban rosszabb helyzetbe kerültek, mint előzőleg voltak, itt elégedetlenek lesznek, kialakul a feszített gazdaság.

A harmadik ok a kilátástalan jövő. Attól hogy egy vezetés állandóan a jövőre hivatkozik (majd a jövőben milyen jó lesz), még kialakulhat kilátástalan jövő. Éppen az állandó csalódás váltja ezt ki. A kilátástalan jövőkép sok okból jöhet létre. Létrejöhet, ha az emberek nem látnak fejlődést vagy fejlődési stratégiát. A média is hozzájárulhat ehhez a jövőképhez. Csak a problémák kiemelése, minden apró probléma felfújása, ez is hozzájárulhat. A valóságos problémák elemzése és ezek megoldása csökkenti kilátástalan jövőképet. A lényeg az, hogyha kilátástalan jövő, akkor az emberek hedonista módón, csak a mára gondolva kezdenek el élni, fogyasztani, viselkedni, ami végül egy feszített gazdaságot hoz létre.

A feszített gazdaság ellentéte a laza gazdaság, az elégedettség, ez sem jó.

Az egyenletesség elve.

Szinte minden pénzügyi rendszertényezőnél (adóváltozás árváltozás, jövedelemváltozás, kamatváltozás, árfolyamváltozás, stb.) felmerült az intelem: vigyázat a gyors, hitelen, nagyarányú változás rossz, káros. Azt a kifejezést is használtam, hogy rázkódik a gazdaság. Minden változásnak egyenletesnek fokozatosnak kis lépésekből állónak, kell lennie. Egyes fejlődési tényezőknek pedig emellett folyamatosnak és emellett viszonylag dinamikusnak kell lenni.

Erre persze jöhet a következő ellenvetés. Ugyan kérem állandóan változtatni ez borzalmas. Maradjon minden nyugodtan, majd változtassunk egyszerre nagyot, hogy aztán megint újra legyen egy nyugodt időszak. Ez a probléma már felmerült korábban. Most itt azt mondom, hogy ez a stratégia (az időszakos nyugalom, az időszakos nagy arányú változás) helytelen káros, legalábbis ami egy ország gazdasági, pénzügyi folyamatait illeti. Lehet hogy köznapi életben, kisebb rendszerek esetében ez járható út. Mondjuk, lehet, hogy jó stratégia egy családi házat időnként alaposan felújítani, a felújítások között nyugodtan élni. Egy nagyobb ház azonban más sokkal inkább folyamatos felújítást igényel. Egy város időszakos fejlesztése pedig elképzelhetetlen. Minél nagyobb az egység annál inkább igényel folyamatos fejlesztést. Márpedig a gazdasági társadalmi rendszer elég nagy egység.

Nem tudom, hogy megfigyelték- e mi a módi jelenleg. Évekig beszélnek, de csak beszélnek a változtatás szükségességéről. Addig halogatják, amíg már nem változtatásról beszélnek, hanem, alapvető változtatásról. Addig húzzák, amíg minden elromlik. Egy másik jellemző variáció. Változtatnak, majd kijelentik hogy ez aztán tíz évre megold mindent, és ennek megfelelően karba teszik a kezüket. Aztán kiderül, hogy két év múlva egy sereg probléma jelentkezik, újra változtatni kell, persze ezt nem akarják elhinni: hogyan a mi nagyszerű reformunkkal baj van? A vége megint halogatás. Minél tovább tart a halogatás annál nagyobb változásra van szükség, és minél nagyobbat változtatnak, annál hiányosabb torzabb lesz a változtatás.

Egyszerűen bele kellene nyugodni, hogy fokozatos folyamatos kis lépésekből álló változtatás szükséges.

A bölcselkedést megtoldanám egy-két konkrétabb példával is.

Azt mondtam, hogy pl. az infláció közvetlen károkozása, az átárazás, a szerződések módosítása, stb. Ez igaz csakhogy, a kis inflációnál (kis változásnál) azért az üzleti tervet, üzleti koncepciót nem kell újra gondolni. Egy nagyobb változásnál ( 6% feletti), már új stratégiát, új üzleti tervet kell készíteni, ami természetesen káros. Káros mert fölösleges energia, mert lelassítja cégek és végső soron a gazdaság működését.

Ha már az inflációnál tartunk: az inflációs spirált, az inflációs begerjedést, csak a nagyarányú, hirtelen változás tudja beindítani.

A spekulációs tőkének is kiváló terep a nagyarányú hirtelen változások, főleg ha ezt előre tudják, vagy sejtik. A spekulációs tőke a kislépésű változásokkal nem sokat tud kezdeni.

Arról is szó volt, hogy még a jó irányú változások is károsak lesznek, ha azok hirtelenen és nagyarányúak. Pl. jó irányú változás a beruházás fejlesztés. Azonban még ezt is ellehet túlozni, gondoljunk csak szocializmusra, a nehézipar túlzott arányára. Jó irányú, ha az érdemtelenül kevesebb jövedelemmel rendelkező alkalmazottak, népréteg jövedelmét emeljük. Mi történt nemrég? Az egyik vezetés duplájára emelte hirtelen a minimálbéreket, a másik kormány pedig hirtelen jelentősen emelte az állami alkalmazottak béreit. Ez a jó irányú változás, azáltal hogy hirtelen nagyarányban történt, nagymértékbe hozzájárult ahhoz, hogy az ország legatyásodjon. Jó irányú változás pl. ha a túl magas adót lecsökkentik, de még ebben az esetben is felborul az egyensúly, megrázkódik a gazdaság ha ez hirtelen nagy arányban történik. A példákat még lehetne sorolni. Ha hirtelen nagyarányú a változás, akkor a kiegyensúlyozó, visszaállító mechanizmusok nem tudnak érvényesülni, ha fokozatos, akkor tudnak érvényesülni. Itt ez az elméleti csapda: ha ez biztosan jó irány, jó cél, akkor rajta, érjük el minél előbb. Minél előbb elérjük annál jobb. Ezt a látszólag igaz gondolatot, sajnos rendszer szinten a gyakorlat nem igazolja. Az igazság így szól: érjük el a jó célt minél előbb, de a fokozatosság elvét betartva.

Az általános feladat tehát a következő: a rendszerben, de főleg a gazdaságban és kiváltképp a pénzügyi politikában kerülni kell minden hirtelen nagyarányú változást, de ezt csak úgy lehet elkerülni, ha van egy fokozatos folyamatos változás.

Egyféle összefoglalás pénzről.  (Egyféle mert nem ez az egyetlen.) 

A pénz a munka, a termék szolgáltatás értéke és általános csereszköze. Ezt az értéket megállapítja a tőkés, a munkaadó. És megállapítja a piac. A pénz kódolt csereszköz. A pénz kódolt információ. A pénz  mértékegység (nem értékmérő), olyan, mint a piaci súly. A pénz, jövedelem, ár (árbevétel) mint a pénz és termék hálózat, közös tartály rendszer egyik oldala. A termék, munka, fogyasztás oldalt nevezhetjük társadalmi anyagcsere oldalnak, a pénzoldalt az anyagcsere oldallal párhuzamos (részben eltérő, befolyásoló) kódolt oldal, melyre az általános áramlási szabályok érvényesek. Egyszerűbben a pénz egy tartályokkal vegyített hálózatban folyó információ, mely a munkáról, fogyasztásról termékek értékéről ad információt. Mivel az információ a termeléstől, fogyasztástól függetlenül változhat, ezért befolyásolja azt.

A pénz általában jellemzően körbeforog.

Pénz nélkül nem jöhet létre munkamegosztás, mivel a közvetlen árucsere, munkacsere korlátozott.

A pénz megtakarítási eszköz is.

A pénz, mint a jövedelem, vagyon, fogyasztás elosztó tényező.

Az elfogyasztott pénz, mint valóságos fogyasztási termelési tényező. A pénz egyensúlytalanság valamint a pénzügyi válság hatása a termelésre. A pénz, mint könnyen kezelhető, machinálható jövedelem-elosztó eszköz. A pénz, mint szerződés.

A pénz, mint a termelésre feljogosító igazolás.

Ha tisztességes gazdaság lenne, ha mindenki a valós, hasznos munkájának megfelelő jövedelmet szerezne, akkor a pénz kvázi egyenlő lenne a munkával, termékkel. Mivel ez nincs így a pénz fogalma zavaros: részben azonos munkával termékkel, részben attól független illúzió, papírdarab.  2002-2008 között Magyarországról vitték ki (csak a tiszta kivételt, a behozatal, kivétel egyenlegét számolom euróba) a legtöbb pénzt (egy főre eső). Ez azt jelenti, hogy ennek a fele biztosan a magyar dolgozók munkájából eredt, vagyis azt vitték ki. A másik fele azonban követhetetlen, végeredményben ki, kit vert át. Ha egyenlő és kölcsönös az átverés akkor a Magyarországról kivitt pénz 75%-a a dolgozók munkája.

A pénzáramlás törvényeiről, a jövedelemelosztásról részben már beszéltem. A lényeg, hogy van egy önálló áramlási mechanizmus és van egy a termékkel összekapcsolódó mechanizmus.

A pénzhitel lélektani biztosíték és munkamotivációs eszköz. A pénz (a pénzhitellel összefüggve) egyfajta szerződés, egyébként a papírpénz ebből alakult ki. A pénzátadás mellett általában van egy írott vagy szóbeli szerződés is. A pénz viszont leegyszerűsítheti a szerződést, mert nem kell részarányokat meghatározni, csak pénzösszeget.   A pénz mindennel összefügg.

A pénz állandóságának (a kibocsátás, előállítás) behatárolása lényeges dolog. Ha nincs behatárolva, akkor minden felborul. Ezt egyidejűleg több módszerrel lehet biztosítani. A múltban ezt azzal biztosították, hogy a pénz használati értékkel bírt, vagyis nemesfémből készült, ill. nemesfémfedezet volt mögötte. A nemesfémek előállítása korlátozott de pl. a bányák, új lelőhelyek miatt csak részben. Másrészt párhuzamosan a hitelesítéssel biztosították a pénz állandóságát. A hitelesítés lényege az, hogy egy használati érték nélküli, fémdarab, fadarab, kagyló papírdarab, meghatározott számban (értékben) van hitelesítve. A két módszer (nemesfém van hitelesítve) jobb, mint az egy, de még mindig kevés. A hitelesítéssel ugyanis a hitelesítő visszaélhet. A harmadik módszer az átválhatóság.  Ezt a másik fejezetben vázolt pénzpiaci módszerrel oldják meg (jó a pénz, ha az átváltható) de ez sem tökéletes. Ráadásul jelenleg a nemesfém fedezet, mint egy (részben jó) biztosíték már nem számít. A megoldás a már vázolt átváltási módszer tökéletesítése lehet. Másképpen: annak a megtalálása, hogy a pénz mögött valódi munka ill. termék fedezet legyen. A megoldás megint csak sokoldalú.

A pénz, mint mértékegység nem azonos azzal, amit mér. Pl. a piaci súly nem azonos az almával. A pénz nem termelési tényező. Ha az lenne, akkor nem lenne szükség munkára, eszközre, természeti erőforrásra. A pénz nem pótolhatja a termelési tényezőket, és nem pótolhatja a termékeket, szolgáltatásokat sem. Esetleg időszakos részleges helyettesítésről beszélhetünk. Ugyanakkor a pénzügyi machinációk lehetnek termelést negatívan befolyásoló tényezők.

 A pénznek azért van egy önálló aspektusa, ez azonban nem termelési aspektus, hanem aránybefolyásoló aspektus. Az önálló aspektus abból ered, hogy a kódolt információ elromlása, megváltozása is befolyásolja azon egységek működését, amelyeket a kódolt információ összeköt. Más megközelítésben a mérőrúd változása befolyásolja a felépített házat, a mérősúly megváltozása kihat a mért egységre is. A jelenlegi pénzügyi rendszerben a mérősúly, vagyis a pénz állandóan változtatja az értékét. Ezt nem lehet kiküszöbölni, de azon lehetne változtatni, hogy a termékek munkák a pénztől függetlenül értékelve (arányszám, rangsor, stb.) legyenek ill. ettől az értéktől az árak bérek, jobban függjenek.

A pénzügyi machinációk, spekulációk nem azonosak a pénzzel, de összefüggnek. A dinamitot is lehet jól és rosszul használni akár a pénzt.

A pénz helytelen felfogása (termelési eszköz, forgóeszköz) és a hitelezés helytelen felfogása (minden hitel, minden beruházás hasznos) egymásból ered.

A pénz helytelen felfogásának van egy másik aspektusa is, miszerint a termelés megkezdéséhez elsősorban pénz kell. Minden gazdasági számítás a pénzzel kezdődik. Ezt és ezt a beruházást nem tudjuk elkezdeni, mert nincs pénz. Ha az beruházás hasznos és a munkakapacitás, munkamotiváció, az eszközök az anyag energia nagyobb része megvan, akkor nem kell a pénzhez kötni a beruházást. Ha minden szellemi és fizikai munkát a pénzhez kötjük, semmit nem kezdünk el pénz nélkül, akkor tönkremegy a gazdaság. 

Tulajdonképpen itt egy megint egy hitelezői tevékenységről lenne szó csak itt a beruházó, adott esetben az állam nem pénzt, hanem az emberek (mérnökök, munkások, stb.) munkáját veszi kölcsön azzal a feltétellel, hogy amikor elkezd nyereséget hozni a beruházás, akkor osztja ki a nyereséget, addig viszont csak szűkős bért.  Tulajdonképpen állandóan ezt hangoztatja a vezetés: dolgozzatok emberek, majd meglátjátok jobb lesz. Persze nem lesz jobb. A jövőben lehetségesnek tartom a konkrét megállapodásokat. Amikor már üzemel a beruházás, mondjuk a metró akkor annak hasznából még X bér jár. Ez is egyfajta hitelezési tevékenység, amely a jelenlegi rendszerben nincs kihasználva. E hitelezési tevékenység hiánya összefügg a pénz rossz felfogásával.

A pénzt gyakran azonosítják a tőkével. Szerintem ez is tévedés. Amikor tőkehiányról, vagy tőke injekcióról beszélnek akkor pénzt értenek ezalatt. Valójában a fejlett technika, technológia, szakember hiány van ilyenkor, ezek, megszerzése lenne szükséges. Az igaz, hogy a technikát, technológiát, szakembereket, konvertibilis valutával meglehet szerezni, legalábbis részben meg lehet szerezni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a pontos megfogalmazás, a pontos elmélet a tiszta gondolkodás befolyásolja cselekvés célszerűségét, hatékonyságát is. Ezért én azt mondom nem pénzről, tőkéről kell beszélni, hanem a technikát biztosító tőkéről. Ez talán tudatosítja az emberekben az innováció fontosságát.  Nem a pénzhiány a probléma, hanem a technika, technológia, szakemberhiány a probléma.

 A pénz téves felfogása, bár csak felfogás, mégis negatívan hat a gazdaságra.

A hivatkozás itt megint a kezdeti szocializmus, de most, mint pozitív példa. A Szovjetuniónak a pénz mai rossz felfogása mellett tönkre kellett volna mennie, hiszen nem volt komoly pénze. Ha Leninék elkezdték volna méricskélni, hogy mennyi konvertibilis pénzünk van, és az mire elég, akkor eláshatták volna magukat. Nem méricskéltek, hanem belevágtak és minden más eszközzel fejlesztették az ipart, a termelést. Bármennyire is szidjuk (jogosan) a kezdeti és a későbbi Szovjetuniót (szocializmust) azt azért el kell ismerni, hogy egy szinte feudális országból negyven év alatt (segítség nélkül) a világ egyik ipari, technikai nagyhatalma lett, úgy hogy közben egy komoly háborús veszteség érte. Hozzátehetjük, hogyha nem követ el annyi hibát, akkor iparilag, technikailag még nagyobbat fejlődhetett volna.

E fejezetből következő feladatok.

A pénz helyes felfogása: a termelés vonatkozásában a pénzen kívül sok eszköz van. Ezen elv gyakorlati alkalmazása.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglakozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.    

A rendszerben, főleg a gazdaságban, és leginkább a pénzügyi politikában kerülni kell minden hirtelen nagyarányú változást, de ezt csak úgy lehet elkerülni, ha van egy fokozatos folyamatos változás.

Idevágó ismétlések.

A termelés pénz (jövedelem) fogyasztás általános összefüggései. Alapvető megállapítások a termelésről, pénzről, fogyasztásról. B/0/3 ábra, B/19 ábra.

Ismételt fejezetrész.

Az egyes gazdasági szereplők vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a rendelkezésre álló pénz az önkéntes megtakarítás, egyben hitelnyújtás (nem biztos, hogy elvásárolja a pénzét), az önkéntes hitelfelvétel (bár ez lehet kényszerű is) és az árak aktuális állapota, nagysága választja el a fogyasztástól. A kényszerű kifizetéseket, pl. a hitel-visszafizetést, nem lehet ideszámítani. Másképpen a fogyasztást a rendelkezésre álló pénz, a megtakarítás (egyben hitnyújtás), a hitelfelvétel és az árak aktuális állapota határozza meg. A termelést, a jövedelemelosztás, és a kényszerű kifizetések (hitel-visszafizetés) és a hitelfelvétel választja el a rendelkezésre álló pénztől (jövedelemtől). Másképpen: a rendelkezésre álló pénzt a termelés, a jövedelemelosztás és a kényszerű kifizetések, pl. a hitel-visszafizetések, határozzák meg.

A fentiek miatt nem azonos egy-egy gazdasági szereplő vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a termelés, a pénzjövedelem és a fogyasztás. Mindhárom eltérhet egymástól.

Kérdés hogy mi a helyzet hosszabb távon? És mi a helyzet világviszonylatban?

És mi a helyzet a termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás sok más egyéb összefüggéseivel? És mi a helyzet a változásokkal? Ezekkel itt nem foglakozom.

A fogyasztást összességében a termelés a jövedelemelosztás, a hitel-visszafizetés, megtakarítás (egyben hitelnyújtás) és az árak aktuális állapota határozza meg. Másképpen a fogyasztást, a termelés, a jövedelemelosztás, a megtakarítás-hitelezés, és az árak aktuális állapota, nagysága határozza meg. Mind az ötnek van saját aspektusa, és jósági szintje.

A pénz az csak a termelés mérőeszköze, és közvetítő eszköze (amely a termelést közvetíti a fogyasztáshoz). Ha a közvetítő-útvonal (igazságos, arányos jövedelemelosztás, arányos és jó megtakarítás-hitelezés, arányos és jó árak) jó, akkor a pénz, mint mérő és közvető eszköz is pontos marad. Ekkor a termelést helyesen követi a pénzjövedelem, a fogyasztás. Ekkor nem következik be pénzügyi-gazdasási egyensúlytalanság, válság. Ekkor maximális a termelés, ha termelés önálló aspektusát, önálló tényezőit (innováció, szervezés, stb.) nem nézzük.

A negatív elszakadás.

Erre mondható az, hogy az a helyes, ha a termelést követi a pénzjövedelem és fogyasztás.

Az komoly baj, ha a pénzjövedelem, és a fogyasztás elszakad (eltorzul a közvető útvonal és egyben pénz, mint mérő és követőeszköz) a termeléstől.

Minél inkább eltorzul a közvető útvonal (igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás, rossz aránytalan megtakarítás-hitelezés, rossz aránytalan árak) annál inkább eltorzul pénz, mint mérő és közvetítőeszköz, annál nagyobb az elszakadás, annál nagyobb baj.

Másképpen: van egy normális arányos elszakadása termelésnek a pénzjövedelemtől, a fogyasztástól, amely elszakadás, nem elszakadás, hanem együttmozgás. És van a normális arányos elszakadáson felüli elszakadás (különböző mértékű), amely már elszakadás.

Ez olyan mintha kőműves-brigádnak (a termelőnek) elromlana a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője. Ha ezek elromlanak, akkor akadályoztatva van a termelés.

A pozitív elszakadás.

Ha a kőműves-brigádnak elromlik a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője, akkor a legrosszabb megoldás, ha kőműves-brigád leáll minden munkával, leül a sarokba szomorkodni, arra várva, hogy a mérőeszközök maguktól megjavulnak. Jó megoldás, ha kőműves-brigád egyik fele nekiáll a mérőeszközök kijavításának, ill. új ideiglenes mérőeszközöket készíteni. A másik fele pedig folytatja azon munkálatokat, amelyekben a mérőeszközöknek nincs jelentős szerepük.

A pozitív elszakadás: ha már megtörtént a negatív elszakadás, az útvonal és pénztorzulás, akkor is folytatódjon a termelés, illetve fokozott ütemben folytatódjon az útvonal (igazságos arányos jövedelem, jó arányos megtakarítás-hitelezés, jó arányos árak) kijavítása, a közvetlen pénzhelyzettől függetlenül.

A legjobb és legrosszabb megoldás.

A legjobb megoldás, ha az arányos és igazságos elosztással és a gazdasági evidenciák betartásával biztosítjuk, hogy a pénz nem szakadjon el a termeléstől (termeléstől, szolgáltatástól), ne alakuljon ki pénzügyi egyensúlytalanság, és ezáltal és emellett a  termelés a munka növekedése megmaradjon.

Legkevésbé rossz megoldás, ha már elszakadt a pénz a termeléstől, kialakult az egyensúlytalanság, válság, akkor az elsődleges cél egy darabig a termelés fenntartása, növelése és nem a pénzügyi egyensúly.

Közepesen rossz megoldás, ha általában nem törődünk a pénz és a termelés elszakadásától, a pénzügyi egyensúlytalanságtól, az elszakadás előtt sem, és az elszakadás után sem.

A legrosszabb megoldás kétségtelenül az, amikor nem törődve az igazságos arányos elosztással, a gazdasági evidenciákkal, kialakul az elszakadás, az egyensúlytalanság, a válság, majd ezt azonnal a pénzügyi egyensúly rendbe hozásával akarjuk orvosolni. Ugyanis ekkor először a termelést kell rendbe hozni, azután a pénzügyi egyensúlyt. Tehát hibás azon, egyébként logikusnak tűnő megoldás, hogy minden rendben van akkor most egy kicsit lazulhatunk, majd ha baj lesz akkor ráérünk precízkedni.  A gazdaság egészen más logika szerint működik. Akkor kell a pénzzel precízkedni, amikor nincs baj, ha pedig elromlott a pénz (a mérőeszköz, közvetítőeszköz) az állami közvetlen irányítás mellett tovább kell termelni, dolgozni, és ezután kell a pénzt megjavítani.  Hozzátéve, hogy a jelen pénzügyi, gazdasági rendszerben rendszeresen elromlik a pénz, a pénz, mint mérő és közvetítő eszköz. 

A pénzközpontú felfogás téves és káros.

A pénzközpontú felfogás lényege ez: ha nincs pénz nincs termelés, szolgáltatás, ha van pénz, van termelés, szolgáltatás. Lényegében ez tévedés. Erről a tévedésről szólt az előző fejezetrész, főleg a pozitív elszakadásról szóló rész. Persze van némi valóságlapja ennek a téves felfogásnak csak azok önmagukban féligazságok, vagyis hamisságok. Az igaz, hogy a termelés elkezdése előtt szükség van pénzre, vagyis szükség van beruházási hitelre, amely egyébként lehet önhitelezés is. Azonban még inkább szükség van szaktudásra, jó ötletre, újításokra, jó munkaszervezésre, jó tervekre, eladható termékre, szolgáltatásra és még sorolhatnám. Még fontosabbak ezek, ha csak a termelés megújításáról, korszerűsítéséről van szó. A tévedés másik alapja a pénz, ill. fogyasztás, munkamotivációs hatása.   De azért vannak más munkamotivációs hatások is. És azért az emberek nem olyan ostobák hogy tudják végső soron a termelésből lesz a fogyasztás. Tehát a tévedők kiragadnak a sok termelési tényezőből két tényezőt, azt is eltorzítva, és ebből sül ki a téves pénzközpontú felfogás. Azért káros, mert a többi tényezőt elhanyagolják. A nemzeti termelés szempontjából pedig kiragadnak a 16+hatékony állam feltételből szintén két-három tényezőt, azt is eltorzítva, és ezzel egy rossz gazdaságpolitikát és termeléscsökkenést (valóságos, vagy relatív csökkenést) hoznak létre.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglakozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

Fontos megállapítások a pénzzel, a termeléssel és a munkamotivációval kapcsolatosan.

A pénz fogalmát azért nehéz megérteni, mert bizonyos összefüggésben nem jelentős, más összefüggésben lényeges tényező. Ha abból indulok ki, hogy a termelés ill.. az elosztás, a fogyasztás (étel, lakás, stb.) a  lényeges ezek határoznak meg mindent, függetlenül attól, hogy közben kagyló, millpengő arany, forint vagy dollár a csereeszköz, akkor nem lényeges a pénz. Ha viszont abból indulunk ki, hogy az elosztásnak a cserének vannak ár, jövedelem tényezői, amelyek már a pénzhez kötődnek, akkor már lényeges a pénz. Ha abból indulunk ki, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok kihatnak termelésre, akkor is fontos. Ha abból indulunk ki, hogy a kizsákmányolás, az igazságtalan, munka, fogyasztás elosztás pénz által, ill. pénzügyi spekulációk által történik, akkor is lényeges a pénz. (Pontosabban pénzhez kötődő tényezők, a lényegesek, úgy, mint árak, jövedelmek, pénzügyi spekulációk, stb.)

Ha abból indulunk ki, hogy nem a papírdarab, a szám, hanem az elvek a törvények döntik el a történéseket, akkor megint lényegtelenné válik a pénz.

Ha abból indulok ki, hogy pénz az csak a munka, a termelés, a fogyasztás mérőeszköze, akkor azt kell mondani, hogy maga a mérendő dolog mindig sokkal fontosabb, mint a mérőeszköz. Építhetünk házat, építhetünk gépet (építhetünk rendszert) instabil mérőeszközzel is. De az is kétségtelen, hogy ez ház, ez a gép, nehezebben és több hibával fog elkészülni, ha instabil a mérőeszköz.

Amit viszont ki kell hangsúlyozni: a pénznek a termelés befolyásoló hatása (ereje) kisebb, a termék, szolgáltatás elosztó hatása (ereje) hatalmas.

A pénzhiányos állapot, adott időben is, csak 20-80%-ban (átlagosan 50%-ban) jelent termelési, munkahiányos állapotot, a pénztől független termelési kapacitás nagyságának függvényében. Vagyis egyik oldalon ugyan hiányzik a pénz a másik oldalon, viszont van termelési (termelés és szolgáltatás) kapacitás.

A termelési kapacitásnak sok összetevője van, de az egyik leglényegesebb összetevője a munkamotiváció, és ezen belül is a biztató jövőkép. Pontosabban, amennyiben kialakul pl. a pénzhiányos állapot, ez a biztató jövőkép lényege: emberek most még egy darabig kevesebbet lehet fogyasztani, romlik az életszínvonal és többet kell dolgozni (és tanulni is), de mivel van egy mindenre kiterjedő, jó program egy pár év múlva már jelentősen javul helyzet. Pár év, 4-8 év múlva, a munka arányában alakul az életszínvonal, vagyis viszonylag kevesebbet kell dolgozni (a tanulás, a szellemi munka nem csökkenhet) és magasabb lesz az életszínvonal. Mindez igaz is, de csak akkor, ha valóban van egy jó, mindenre kiterjedő program. A probléma az, hogy ilyen jó átfogó program (átalakítási terv) jellemzően a múltban nem volt és a jelenben sem látszik ilyen. A biztató jövőkép nem hat, a munkamotiváció nem nő, mert az emberek nem ostobák és érzékelik, hogy a jó programnak beállított program valójában nem átfogó, nem jó. A biztató jövőkép azért sem hat, a munkamotiváció nem nő, mert már le is van járatva, hiszen állandóan ezzel ámították a jó népet, miközben helyzet nem javult.

Mi lehet tenni? Először is egy valóban jó, átfogó programot kell készíteni. Ezzel talán van esélye (talán, mert már le van járatva) annak, hogy hasson a biztató jövőkép, növekedjen a munkamotiváció.

Megállapítható: az igaz, hogy a pénztől függetlenül van egy munkakapacitás, amely végeredményben a pénzügyi állapottal együtt (a kettő átlaga) alakítja ki a termelést, az életszínvonal alapját, de a legfontosabb, a harmadik tényező: a jó átfogó és realizálódó program (átalakítási terv).

Tegyük be pénzügyi állapotot egy 10-es skálára, tegyük be munkakapacitást egy 10-es skálára, és tegyük be program jóságát is egy 10-es skálára. (5 felett jó, 5 alatt rossz.) Pl. a pénzügyi állapot 3-as, a munkakapacitás 7-es. Pl. a program jósága 5-ös, ekkor a több éves termelés 5-ös szintű (közepes) lesz. Pl. a program jósága 3-as, vagyis inkább rossz, mint jó, ekkor a több éves termelés nagyjából 3-as szintű (rossz) lesz. (Ha nincs program, minden megy tovább az is 3-as szintű, vagyis rossz programnak minősül, mert sérül az egyenletes fejlődés elve.) Pl. a program jósága kb. 7-es szintű, ekkor a több éves termelés is nagyjából 7-es szintű lesz, vagyis jó lesz. (Matematikailag, pontosan, pl. egy olyan átlagszámítással, számolhatunk, amelyben a program jósága 10-szeresen szerepel. Pl. 3+7+(10x7) / 12 = 6,7 ekkor ez a termelési szint.

Pl. Magyarország 2009 tavaszán.  Pénzügyi állapot 2, munkakapacitás 6, programjóság 2,5.  2+6 (10x2,5) /12 = 2,75  vagyis jelentősen 5 alatt van, tehát gyenge negatív termelés várható.)

A lejáratott állapot miatt azonban valószínűbb, hogy a munkakapacitás (a munkamotiváció) és a termelési értékek 0,5 - 1-gyel kisebb értéken realizálódnak. 

A következő is ismételt fejezetrész, amely fejezetrész, megint a rendszerproblémára hívja fel a figyelmet.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket.  Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása.  Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

A jelen rendszer un. demokráciájának a következő lényegesebb tényezői vannak. 

Egy 85%-os szólásszabadság, amely nem jelent érdemi beleszólást.

Egy kb. 20%-os beleszólás az elitvezetés kiválasztásába, amely az egész vezetés vonatkozásában kb. 10%-os.

És az, hogy (a szűk) kizsákmányoló rétegbe viszonylag könnyebben, kevesebb korláttal (egyenlőbb lehetőséggel) lehet bejutni. Természetesen az, hogy viszonylag könnyebben (egyenlőbb eséllyel) lehet a kizsákmányolók közé bejutnia, alig jelenti a kizsákmányolás csökkenését, hiszen a kizsákmányolok rétege, nem nagyon szélesedik. Gyakorlatilag arról lehet csak szó, hogy több ember nagyobb küzdelmet vív a kizsákmányolók közé bejutásért.

Ez azért nem jelent demokráciát.

Néhány megtörtént eset, amelyben egyértelműen nyilvánvalóan kiderül a nagytőke és politikai vezetés szövetsége és együttes kizsákmányolása.

A társasházakban (lakótelepeken) lakók rákényszerítése, egy feleslegesen magas fűtésköltség fizetésre.

Néhány társasház levált a rossz hatékonyságú, és ahhoz képest is drága központi fűtésről, amely egyébként többségben a nagyvállalkozások kezében van. (Megjegyzem ezek nagyvállalatok, pl. a távfűtőművek egyébként monopolhelyzetben, vannak, amit ki is használnak.) Levált és ráállt egy sokkal hatékonyabb, korszerűbb, takarékosabb napkollektorokkal is támogatott fűtésre, amellyel felére csökkent a fűtésköltség, a környezetvédelemről nem is beszélve. Pontosabban csak csökkent volna, ha az állam (kormány, vezetés), bizonyos törvénnyel nem kötelezte volna e házakat arra, hogy semmiért is fizessenek jelentős összeget, a már semmilyen szolgáltatást nem nyújtó távfűtőműveknek. Ezzel persze azt is megakadályozta, házak ezrei, tízezrei, lakók milliói is olcsóbb korszerűbb fűtést vezessenek be.

Ez esetben nyilvánvaló a nagytőke és politikai vezetés azon irányú szövetsége, hogy kizsákmányolják a népet.

Ugyanakkor ez arra is jó példa, hogy nagytőke (és uralkodó osztályt védő politikai vezetés is), a saját érdekei miatt gátolja az innovációt. Arra is jó példa, hogy nagytőke és ezen fajta állam, hogyan torzítja el a piacgazdaságot, hiszen így a piaci verseny sem alakulhat ki.

És arra is jó példa, hogy ez a mohó, kapzsi szövetség, ha az érdeke úgy diktálja, nemcsak népet fosztja le, hanem a természetet is, és egyben a jövő nemzedékét is kizsákmányolja.

Pénzügyi válságban, a vezetés „jóvoltából”, a bankszektor veszteségének minimalizálása, a kisemberek rovására.

A 2008-as pénzügyi világválságban viszonylag kevés veszteség érte a bankárokat, nagytőkéseket, és nagy veszteségek érték a kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket, és az adófizető kisembereket. Ez azért történt így, mert államok, kormányok (vezetések) válságkezelő programjai így lettek kialakítva.

De nézzünk egy konkrét esetet. Egy magyar hivatal (a PSZÁF), amely egyébként az adófizetők pénzéből működő végeredményben az adófizetőket védő (fogyasztóvédelmi) hatóság lenne, a következő intézkedést hozta. Az érintett, az erősen gyengülő értékpapírokat zároltatta, több hónapig. Tehát a kisember, kisbefektető nem tudta kivenni a pénzét viszonylag kis veszteséggel, csak hónapok után, hatalmas veszteséggel. A vagy-vagy elosztás értelmében, hatalmas veszteség ellenében valakik jól jártak, és azok nem lehettek mások, mint nagytőkések, bankárok, (ill. ágazatilag a bankszektor).

Ebben az esetben is nyilvánvalóan kivillantotta a farkasfogát a nagytőkebarát állam, ill. vezetés. Vagyis a politikai vezetés és nagytőke egymással szövetségben fosztotta le a kisembert.

Ezek arra is jó példák, hogy mit jelent az uralkodó osztályt védő állam.

A példákat lehetne sorolni, de a lényeg megállapításhoz ennyi is elég. Ezek sem véletlenszerű kis tévedések voltak, azért ezek is sokmilliárdos, rendszerszintű lefosztások voltak, vannak. És egyértelműen megmutatták a nagytőke és politikai vezetés azon szövetségét, amely elsősorban a nép lefosztására irányul. Ez a szövetség minden államkapitalista rendszerű országban megtalálható, igaz az arányok jelentősen eltérhetnek. A fejlettebb rendszerváltozatú országokban ez a szövetség jobban kíméli a belföldi lakosságot, ők inkább, „legalább” a külföldi népek lefosztására törekednek. Vannak azonban olyan undormány (saját  fészkükbe piszkító) politikai vezetések, akik ezen szövetségben a saját népük kifosztását ajánlják fel a külföldi nagytőkének, lásd pl. 2002-2010-es magyar vezetés.

A gazdaság fejezethez. A pénzügyi fejezet végére.

Baljós árnyak 2009 tavaszán.

2009 tavaszán a baljós árnyak egyre inkább sűrűsödnek Magyarország egén.

(Ezen sorokat 2009 tavaszán írom le, és ezt igazolni is tudom azzal, hogy több helyre elküldtem e sorokat tartalmazó levelet, melyeket meg lehet találni. Ha nem jön létre a sejtésem, akkor boldogan fogom tudomásul venni a saját ostobaságom, inkább én legyek ostoba és gyanakvó, mintsem a világ aljas.)

Már eladósodott már félig tönkrement az ország, de mégis vihar előtti csend honol, csak a sötét fellegek gyülekeznek. A jövő kérdőjeleiben testesülnek meg ezek a baljós árnyak.

A bankok hatalmas betéti kamatokkal (12-13%-os) szívják be a pénzeket. Ugyanakkor a hitelezésük erősen lecsökkent, a bevételük csökkent, és az is bizonyos, hogy egyszer kamatostul ki kellene fizetni a beszívott a betéteket. Mert amíg befelé mennek, és bent vannak a pénzek, addig nincs baj, de jobb esetben kb. 2-3 éven belül, már kifizetési (több lesz a kifizetés, mint a befizetés) szakaszba kerül a helyzet. Miből fogják akkor kifizetni?

Továbbá, a hatalmas betéti kamatok miatt szinte ostoba az a vállalkozó (főleg a kis és középvállalkozókat érinti), aki kínkeserves munkával, küzdelemmel 6-7%-os, jobb esetben 12-13%-os nyereséget tud realizálni, amikor a banktól munka nélkül is 12-13% a nyeresége.   Vagyis a kis és középvállalkozások fejlesztése, termelése még az adócsökkentés ellenére is csökken, amíg ezek a kamatok érvényesek. Nyilván ez sem mehet sokáig.

Ugyanakkor a leendő vezetés hihetetlen magbiztonsággal, nyugalommal jelenik meg a viszonylag egyszerű programjával, ami arról szól, hogy adócsökkentéssel növelik a magángazdasági termelést, foglalkoztatottságot, és minden jóra fordul.

Nem nagyon idegeskedik, némely nyilvánvalóan idegesítő kérdésen.

Mi lesz a csökkenő bevételű állammal? Hogyan lehet a leírt (magasak a betéti kamatok) helyzetet megoldani? (Ha csökkentik a betéti kamatokat, akkor a hitelezők szépen kikérik a pénzüket.) És mi lesz a rövid távú állami adósságtörlesztéssel? Hiszen a hitelezőknek, nem lehet azt mondani, ha kikéri a lejárt hitelét, tessék kérem még egy pár évet várni. Márpedig ez az adócsökkentés, magángazdaság-fejlesztés, pénzügyi egyensúly, minimálisan is 2-3 év múlva kezd hatni. A leendő vezetés ennek ellenére hihetetlen nyugalommal, mindent, jót és rosszat, elvet, minden olyan intézkedést, amely a rövid távú pénzügyi egyensúlyt kívánja legalábbis az egyensúly felé terelni. Elveti pl. magát a vagyonadót teljes egészében, amely adó mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképpen. De nem  úgy veti el, hogy a vagyonadó az ismertetett formában nem jó, hanem úgy, hogy az semmilyen formában nem jó, aminek hamissága a vagyonadóról szóló fejezetből kiderül.

A kérdések baljós árnyakként tornyosulnak.

De egyébként pedig mindez egy irányba vezet.   Ha létrejön agy Argentin-típusú (vagy Izland-típusú) államcsőd, kombinálva bankcsőddel, akkor nagyjából minden lerendeződik, kivéve azt a pár millió ártatlan kisbetétest, aki tönkremegy, belerokkan, rosszabb esetben öngyilkos lesz, ebbe az akcióba. Ez az említett bankcsőd, államcsőd arról szól, hogy a bankok sem tudják visszafizetni a felvett pénzt, és az állam sem. Az állam már nem tud segíteni bankoknak. Konkrétabban, a betétesek pénzét nem fizetik ki, „zárolják”, és talán évek múlva egy részét kifizetik, persze azt is kamatok nélkül.  Ezt a bankcsődöt, államcsődöt fel lehet gyorsítani pl. egy nagyobb arányú alapkamat-csökkentéssel. De azon kívül, hogy ez a pár millió kisbetétes tönkremegy, minden nagyjából lerendeződik. A kisbetétesek pénzéből csökken az államadósság, bankok is ki tudnak vonulni különösebb veszteség nélkül. A betéti kamat sem akadályozza termelést, stb.. Miért elsősorban a hazai kisbetétesek? Mert a nagyok, bennfentesek, a külföldiek kimenekítik a pénzüket, vagy előre, vagy éppen a hazai kicsik pénzéből. Kíváncsiságból ezért megnézném, hogy az elitvezetések vonatkozásában, hogy is áll hazai megtakarítások és külföldi magtakarítások aránya. (Erről jut eszembe, sajnos jelenleg az egyik aljas kiskapu, a jövőben ilyen tőrvény is kellene: az elit vezetés csak belföldön kezelheti, költheti el a jövedelemét.) És így már érthető a jövő vezetésének nyugalma. Ha ez létrejön, akkor ők széttárják a kezüket, és azt mondják: az előttünk levők, a másik oldal miatt van mindez - és folyathatják programjukat. A másik oldal persze eme oldalra keni a felelősséget, amely felelősség ezúttal is elkenődve fog lebegni a légtérben.

Nem tudom, hogy mennyire tudatos ez az összesküvés és azt sem hányan, kik vannak benne. Lehet, hogy nagyon is tudatos szinte mindenki (mindkét oldal, és pénznagytőke is) benne van, és évek alatt felépített összesküvés. A szerepek látszólag szépen ki vannak osztva: a bankrendszer szerepe, hogy beszívja pénzt, stb.. Lehet, hogy kevesen vannak benne tudatosan, stb..  Nem tudom, csak azt tudom, hogy itt kirajzolódik, felsejlik, valamilyen nagyon aljas, folyamat (kvázi összesküvés), amelynek áldozatai az ártatlan kisbetétesek.

Azért lássuk meg, hogy leendő vezetés a 2000 körül csak úgy sunyiba (a lakosság szempontjából rejtetten) belépett a szabad pénzváltó rendszerbe, a forintot 20%-kal felértékelve azért pár százezer deviza-kisbetétest megszívatott.

Azért lássuk meg, hogy a jövő vezetésének J. úr volt prominens tagja, aki mint MNB elnök a machinációival azért vastagon benne volt az eladósodásba. Tehát a jövő vezetésétől nem idegen a pénzügyi trükközés. De meg lehet változni.   

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sokmillió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk. 

A növekedési egyensúly. A pénzegyensúly természetesen nem független a termelés (termék, munka) egyensúlytól. Elméleti rendszertényező. 

Az éves termelésnövekedés (a GDP) elég bonyolult szám. Nyilvánvalóan itt az egy főre eső értékről van szó, mert nem mindegy hogy mekkora gazdaság. De belegondolva már ez sem annyira nyilvánvaló, hogy csak kizárólag emberekben mérik a gazdaság nagyságát. Kétségkívül az emberek fogyasztanak, az emberek életszínvonala számít. A nemzeti termelés, száma, a belföldön élő és dolgozó emberek fogyasztásának (életszínvonalának) a szintje nemzetközi összehasonlításban.  (Én zavarosnak és pontatlannak érzem e jelenlegi számítást. Viszont ez az elfogadott számítás. Ezért szükségszerűen az én meghatározásaim sem lehetnek pontosak.)  A nemzeti termelés döntő többsége átmegy pénzbe. (Pl. a termékcsere nem megy át pénzbe)

Ez a pénz nemzeti elsődleges jövedelem. Azért a megkülönböztető szó, „elsődleges”, fontos, mert azért ennél több reálpénz van nemzeti pénzfolyóban pénztartályokban. Ez egyébként egy állandó probléma, hogy az elsődleges jövedelemhez mérjem a számokat, százalékokat, vagy az összes (elsődleges és másodlagos) jövedelemhez. Kétségkívül a normális piac (jók a cserearányok) mellett, az elsődleges jövedelmekből lesz minden jövedelem. De azért ennek pénznek jelentős része a termelő szektorokból (magángazdaság, állam) átkerül lakossághoz, amely lapjában véve nem inkább fogyasztó, nem termelő. Tehát a termelőszektor jövedelme, pénze vagyona az csak kb. kétharmada az összes jövedelemnek, pénznek vagyonnak.  (Ráadásul a lakosságnak is van, nem nagyon regisztrált termelése, gondolok itt a házi, háztáji alkalmi munkára.)

Leegyszerűsítve az a probléma hogy az összesített pénzfolyó egyik részéből induljak ki vagy a másik részéből. Az egyik része döntően termelőszektor árpavételéből áll. A másik része a jövedelem rész a bár nagyjából megegyezik az árbevétel résszel, mégis más felosztású. Itt már termelő szektor jövedelmén (fogyasztásra alkalmas pénzén) kívül jelentős a lakosság jövedelme is. Ugyanígy termék, szolgáltatás, munkafolyónak is két része van, amiből ki lehet indulni: a termelés része és a fogyasztás része. Tehát más számok jönnek ki, ha az egyik részből indulok ki, mintha a másik részből indulok ki. Pl. a termelő szektor saját növekedése az árbevétel részből kiindulva szinte azonos nemzeti pénzzel (jövedelemmel). Ugyanez a növekedés, mivel a jövedelem részen kisebb arányú termelő szektor pénze, saját magához mért növekedése nagyobb lesz. A nemzeti jövedelemhez mérve kisebb lesz. B/0/3 ábra. Ebben fejezetrészben én az árbevétel ( termelés) részből kiindulva állapítom meg számokat.

A termelésnövekedés abból indul ki, hogy szinte mindegy mennyi termék, munka, stb. van a termékfolyóban, terméktartályban az éves növekedés a fontos. Vagyis az hogy az előző évhez, évekhez képest mekkora növekedés. Ezt a növekedést pénzben fejezik ki. A termelésnövekedésből eredő pénznövekedés (árbevétel-növekedés), az elsődleges jövedelem-emelkedés ez egyben az éves termelésnövekedés.

Ha a magángazdaság (egyik termelőszektor) az árbevételének kb. a 16%-át a fejlesztésre (beruházás, innováció, stb.) fordítja akkor képes egy kb. évi 5%-os termelésnövekedést produkálni.  Ha az állam a saját árbevételének (adó, állami árak) kb. a 12%-átfejlesztésre fordítja, akkor képes egy kb. évi 3%-os termelésnövekedést produkálni. Az állam esetében a fejlesztés több okból valamivel kevesebb. Összegezve a termelőszektor (magángazdaság, állam) ha az árbevételének a kb. 14%-át a fejlesztésre fordítja akkor képes egy kb. évi 4%-os termelésnövekedést produkálni. Ebben az esetben ezek a számok egyben a termelőszektor saját magához mért százalékát és egyben nemzeti jövedelemhez mért százalékát jelentik, mert a kettő szinte azonos.

Látszólag ez nem jó buli, mert 14% ráfordítással hoznak létre 4% növekedést. Pontosan úgy kellett volna fogalmazni, hogy a fejlesztés képes a régi termelés fenntartására és ezen felül a növekedésre. A fejlesztés tágabb értelemben minden olyan változtatás (átszervezés, gépesítés, szakképzettebb munkaerő felvétele, továbbképzés, munkahely-felújítás, stb.) ami termelést növeli. Többek között a vállalkozásalapítás is fejlesztés. Az első nagyobb szabású beruházás nem más, mint a vállalkozás létrehozása, a termelés, szolgáltatás beindítása.  Tehát a megszokott rendes termelés is, valamilyen fejlesztés eredménye. Tehát 14%-os fejlesztés, bőven számolva, a bele fektetett pénz a sokszorosát (négyszeresét, ötszörösét, hatszorosát) adja vissza.  Ez tehát legerősebb termelés. A fejlesztés lényege a hozzáadott szellemi értéktöbblet, a magasan kvalifikált szellemi munka.

Ugyanakkor gazdaságban ez viszonylag legszabadabb érték. Viszonylag tág határok között mozoghat, hogy szellemi munka mekkora fejlődést hozhat létre. A többi érték, legalábbis ha az optimálisság elvét követjük, szűk határok között mozoghat.

(Ez a 14% természetesen összefüggésben van hitelezéssel, melynek a lényege fejlesztés, beruházás. Csakhogy a fejlesztések fele önhitelezés, tehát a hitelezés szempontjából meg kell felezni a számot magángazdaság 8%, állam 6%. Ugyanakkor a hitelforgalom száma, ill. az eladósodás határértéke más szempontokat is tartalmaz.)

A szellemi munka, a hozzáadott értéktöbblet szükségszerűen és helyesen alulfizetett. Persze ez relatív, mert fejlesztőket, újítókat jól meg kell fizetni, sőt a legjobban. Ők gazdaság motorja. Ahhoz képest viszont, hogy ők mekkora hasznot hajtanak a gazdaságnak, szükségszerűen kevesebb a jövedelmük.

Ha pl 4%-os termelésnövekedés és az árbevétel-növekedés, akkor ezen összeg arányos részét 14%-át érdemes visszafordítani fejlesztésbe. Mindegy hogy számolunk a 4%, 14%-a, vagy 14%, 4%-a. A pl. 4%-os termelésnövekedésből kb. 0,6%-ot  a fejlesztésre kell fordítani.

(Miért szimpatikus nekem az a 4%-os növekedés. Szerintem az ennél nagyobb növekedésnél már valami nem stimmel. Lehet, hogy azért nagyobb a növekedés, mert azt egy gyenge szakasz előzte meg és a 4%-nál magasabb növekedés csak behozza a lemaradást. A lényeg az, ha egyenletes termelésnövekedésről van szó, akkor ez a 4% szerintem maximum, amit el lehet érni)

Normális esetben a 4%-os termelésnövekedés fele 2%, mennyiségi növekedés, a másik fele, 2% minőségi (jobb, korszerűbb, nagyobb tudású termék) növekedés.

(Ugyanakkor a tartósság nem növekedhet állandóan. Ha nagyon tartós termékekre fordítják a fejlesztést, akkor a korszerűbb termék már akkor megjelenik, amikor jó állapotban van a régi, vagyis azokat jó állapotban kell eldobni, ami pazarlás. Ellenbe az ellenkezője sem jó, az eldobható termékek irányában sem lehet elmenni. Ezért a közepes tartósságú termékek, a jó termékek.) A termelésnövekedés egyfelől termékek mennyiségét növeli, másfelől a termékek minőségét növeli. Szerintem átlagos normális gazdaságban, kb. fele-fele arányban.

A helyesen árazó azon termékek árát, amelyek vonatkozásában mennyiségi növekedés van, nem emeli. Itt ugyanis haszon az, hogy e termékéből többet tud eladni.   Csak azon termékek árát emeli, (arányosan, mérsékelten) amelyek minőségileg is javultak. Ez tehát azt jelenti, hogy az árszínvonal (infláció) 2%-kal nő, az összes árbevétel (ártömeg) 4%-kal növekszik. Az összes jövedelemnek annyival kell növekedni, mint az összes árbevételnek. Ez látszólag 4-5%-os pénzkibocsátást igényel. De csak látszólag, mert az elavulás miatti csökkenést nem számoltam. Inkább nézzünk egy egyszerűsített példát.

Adott előző évben van, mondjuk 10 ezer fajta termék és az egyes termékek ára átlagosan 1 ezer pénz. Ez összesen 10 millió pénz. Ennek a 4%-a 400 ezer pénz. 

A termékek (termékek és szolgáltatások) így növekednek az újévben.

100 teljesen új termék jelenik meg 1 ezer pénzes átlagáron. Ez 100 ezer pénz.

1000 termékvonatkozásban van 10%-os termelésnövekedés. Ez százzal több termék. Itt nincs minőségi növekedés ezért ezen termékek maradnak átlag áron. Itt a pénznövekedés megint 100ezer pénz.

1000 terméknél viszont 20%-os minőségi növekedés van, itt már az ár növekszik 1200-ra.  Ez összesen 200 ezer pénz. Csak ez nevezhető árszínvonal-emelkedésnek, mert csak itt emelkedett az átlag árhoz képest az ár.    Összeadva az egészet kijön 400 ezer pénzes növekedés (ez 4%-os növekedés) és ez előbb vázolt egyensúly.

Csakhogy az elavultság miatt 100 termék, árral együtt, teljesen eltűnik. Ez mínusz 100 ezer pénz.

Az elavultság miatt 1000 termékből 10%-kal kevesebbet gyártanak. Ez is mínusz 100 ezer pénz.

Az elavultság miatt ezer termék árát csökkentik 200 pénzzel.  Ez mínusz 200 ezer pénz.

Ebben az (első eset) esetben 4%-os termelésnövekedés mellett nulla lesz az árszínvonal emelkedés, és nulla lesz az összesített árbevétel. (Ennek pedig azonosnak kell lenni az összesített jövedelemmel.) Pontosabban ez így nem igaz, mert 2%-kal csökkent a termelés is. (Kérdés, hogy az elavultság miatti megszűnés termeléscsökkenésnek tekinthető? Szerintem nem tekinthető teljes termelés csökkésnek. )

Elvileg tehát lehetséges nulla infláció és nulla pénzkibocsátás, pl. 2%-os termelésnövekedés mellett.

Nézzük azt az esetet (második esetet), hogy csak árcsökkentés van nincs termeléscsökkentés.  Tehát csak az utolsó eset valósul meg. Ebben az esetben az árszínvonal-emelkedés (infláció) nulla lesz, az árbevétel-emelkedés 2% lesz, a termelés-növekedés marad 4%. Ez két okból nem optimális egyrészt a 2%-os infláció szükséges, pl. az árrendezés és a munkamotiváció miatt. Másfelől az rendben van, hogy a választékbőségnek növekedni kell, de az sem mehet az egekbe. Egyes elavult termékeknek csökkeni, kell, ill. meg kell szűnni.

(Helyes árazásnál, ha csak mennyiségi növekedés van, akkor  nem emelkedik az árszínvonal de emelkedik, az összes árbevétel. Ha csak minőségi növekedés van, akkor emelkedik az árszínvonal és az árbevétel is. Általában kettő együtt jelentkezik. 

Mindensetre itt megállapíthatjuk, hogy a termelésváltozás nem egyenes arányban mozog az árszínvonallal (inflációval) és az összesített árbevétel-változással. A összesített jövedelemváltozással. Nem egyenes arányban de azonos irányban és egymással összefüggve.

A termelésnövekedés ilyenkor a magasabb színvonalú (a minőségi) fogyasztásban jön létre.  Változatlan összesített pénz mellett, az emberek haszna az, hogy jobb, korszerűbb, nagyobb tudású, egészségesebb, finomabb, stb. termékeket tudnak fogyasztani. Összesített pénzmozgás nélkül is nő reáljövedelmük. Hozzá kell tenni, hogy az összesített pénzről (összesített pénzfolyó, pénztartály) van szó, mert persze a pénzáramlás nem áll le.

Mielőtt tovább megyünk, soroljuk fel, hogy milyen estekben jöhet létre pénz nélkül is pénz-jövedelemváltozás.

Jövedelemnövekedés innováció szellemi munka, beruházás, fejlesztés által, illetve színvonalasabb fogyasztás által. Jövedelememelkedés az által, hogy kevesebb rossz (nem éri meg az árát) terméket vásárol (vásárolhat), a fogyasztó.  Ennek ellenkezője jövedelemcsökkenés. Jövedelemátcsoportosítás, munkakapacitás, termelőeszköz átcsoportosítás által. (Jövedelemváltozás termék, munkacsere által.) Jövedelemcsökkenés az alulfizetett munkaidő által. Ennek ellenkezője, jövedelemnövekedés.

Visszatérve a második esetre, tehát az sem jó.

Ellenben az első eset jó lenne, ha pl. nem 4%-os termelésnövekedésből, hanem pl. 5%-ból indulunk ki, és kisebbek az elavultság miatti kiesések. Viszont ez az 5%-os termelésnövekedés az új termékek ill. az újonnan növelt termékekre vonatkozik. Ezt én új termelésnek nevezem (nem azonos az abszolút új termékek termelésével.). Ezen kívül van az összesített termelés. És van a hasznos termelés. Ezek az én elnevezéseim.

Nézzük a következő az optimálishoz közeli helyzetet.

A kiindulás.

Tehát 120 új termék 1,3%. A változatlan termékek mennyiségi növekedése is 1,3%. Ez 2,6%-os mennyiségi növekedés. A minőségi növekedés és áremelkedés 2,4%. Ez összesen 5%-os új-termelésnövekedés.

Az elavult termékek árát annyira csökkentik, hogy 2%-os infláció jöjjön ki. Ez 0,4%-os csökkentés.   Az elavult termékek másik részét viszont mennyiségileg csökkentik 1,6%-kal.  A tisztán mennyiségi növekedés 1% lesz.  Az összesített árbevétel-növekedés 3% lesz.  Az összesített termelésnövekedés 3,4% lesz. Mert a minőségi növekedés 2,4%, a mennyiségi növekedés 1%. Viszont hasznos termelés szerintem 4% lesz, mert annak is van haszna, hogy az elavult termékek megszűnnek. Az egyik haszna az, hogy az eredeti mennyiségi növekedés 2,6% termékeknek, azon felül, hogy csak mennyiségileg nőnek, minőségileg is a jók, közé kell tartozniuk. A hasznot így is megfogalmazhatom: a vásárlónak még kevesebb esélye lesz rossz termék megvásárlására, és ezért kevesebb rossz (nem éri meg az árát) terméket fogyaszt.

Optimális közeli helyzet, ha 4%-os hasznos termelés-növekedésnél 2%-os az infláció, 3%-os az összes árbevétel-növekedés (egyben összes jövedelemnövekedés és az átlagos jövedelem-növekedés), ehhez látszólag kb. 3,3% a pénzkibocsátás szükséges.  (A 0,3% a forgótőke növekedéshez kell. Ez nem vásárlópénz.) A pénzkibocsátásra még visszatérek. 

Ha ennél kisebb a termelésnövekedés, akkor ezen összegek csökkenhetnek, főleg az összesített árbevétel és pénzkibocsátás összege. Mindennek feltétele persze a helyes árazás. És mindez egy normális piacot, normális szelekciót, megszűnést, nem eldobható termékeket stb. feltétételez.

Mekkora reáljövedelem-növekedés. Induljunk ki az egyénből. Először is itt szét kell választani legalább a döntő többséget, a lakosságot, a kisjövedelműeket, a nagyon gazdagoktól. Ebbe az egész okfejtésbe nem kevertem bele az államot és a külföldet. A jövedelmeket sajnos nemcsak termelés határozza meg.

Ha továbbra is csak termelésből indulok ki, akkor a reáljövedelem-növekedés szerintem azonos a hasznos, valós termeléssel.   Nézzük az előző példát. Valakinek 3%-kal nő a jövedelme (ez jön ki az összesített jövedelem-emelkedésből). Ebből 1%-ban tud több terméket megvenni. A megvett termékek 2,4%-kal lesznek átlagosan jobb minőségűek. És a maradó 0,6% az újabb minőségi növekedés ( a rossz termékek kiesése miatt nagyobb arányban fog jó terméket fog vásárolni).

Téves az számolás,hogy 3%-os jövedelem-emelkedés mellett 2% az infláció (árszínvonal-emelkedés)  tehát 1% a reáljövedelem-emelkedés. Annyiban igaz, hogy csak 1%-kal tud több mennyiséget vásárolni. De nincs benne a minőségi növekedés. Az viszont igaz hogy bármilyen rosszul áraznak, (ez általában túl magas árakat jelent), az igazi reáljövedelem-növekedést, az igazi termelésnövekedést, csak kicsit tudják rossz irányba torzítani. Természetesen jó irányba nem lehet torzítani. Viszont az inflációnak is van kára.

A tényleges reáljövedelem-növekedés 4%-os. A jövedelmeket viszont 3%-kal kell növelni, hogy kijöjjön az egyensúly és a megérdemelt jövedelem. (A látszólagos reáljövedelem-növekedés 1%, mert 2% az infláció. Ezért másképp kell számolni.)

Egyfajta számítás lehet: az átlagos jövedelemnövekedés mínusz az infláció, plusz a minőségi növekedés. 

Az egyensúlyhoz még pár dolgot meg kell beszélni.

Az egyik az, hogy egy vállalkozásnak nő a termelése pl. 3,4%-kal, akkor a dolgozók jövedelmének is ennyivel kell növekedni. A termelés egyik része, mint mennységi növekedés a másik fele, mint minőségi növekedés hoz árbevételt. Ezt az árbevételt azután kiosztják, és ha jól igazságosan osztják ki, akkor megmarad vásárlóerő. Nyilván az, a jó kiosztás, ha fejlesztők többet kapnak, de dolgozók (ők viszont megtanulják kezelni a magasabb technikát) is arányosan többet kapnak. Ha növekszik az amúgy is nagy különbség, akkor az gondot okoz, mert a piac beállt rétegekre és árakra. A különbség növekedése okozza nagyobb gondot.

A másik probléma az, hogy a vállalkozásnak már akkor nagyobb jövedelmet kell kiosztani mielőtt a piacra kerül az új terméke, mert ott már vásárlóknak kell lenni.  A nemzetgazdaság azonban egy folyamat.

A másik pedig az, hogy gazdaságban mindig van egy takarék, amely pl. a termelésnövekedés átmeneti egyensúlytalanságát, megoldja. Pl. ott vannak a megtakarítások. Ha nincsenek magtakarítások, akkor az, problémát jelenthet.

A kibocsátott új pénz egy része is már előre ott van a gazdaságban, mert ez is folyamatos. De erről még szó lesz.

A megtakarítási egyensúly

Ugyanakkor tételezzük fel, hogy dolgozók, akik vásárlók is, már a termék piacra kerülése ellőtt is rendelkeznek a szükséges pénzzel, de a jövedelmük egy részét a megtakarításuk növekedésre kell fordítaniuk.

Általában az, az alapelv, hogy a termelésnövekedéssel, a jövedelemnövekedéssel és az inflációval mindennek arányosan kell növekedni.  Ami százalékos, pl. az adó, az állami nyugdíj az arányosan is növekszik. Az adózást vegyük egy itt átalánydíjas vásárlásnak. Vegyük úgy, hogy a normális állam végső soron úgy viselkedik, mint több nagy magánvállalat. Az állam is szolgáltat, az állam is fejleszt, és növeli termelését, stb. Tehát nem bontja fel az egyensúlyt. Az állam a szolgáltatásiért megkapja az árbevételt adó és állami árak formájában, ezt kiosztja a dolgozói között, akik vásárlók, ill. az árbevételéből vásárol a magánvállalkozásoktól. Tehát az árbevétel, jövedelem, viszonylag gyorsan, tehát normálisan forog.  A termelés-fogyasztás is normálisan áramlik. Nemzetgazdasági szinten nemcsak az adó százalékos, de minden árbevétel az.

Az időskori megtakarítás növekedése azonban első látszatra felbonthatja az egyensúlyt. Látszólag ez nem forog vissza a pénzrendszerbe.

Itt már be kell lépni a hitelezési és megtakarítási rendszerbe.

A lényeg az, hogy a fogyasztási oldalon nemcsak a dolgozók jelentkeznek, hanem a megtakarítók is elsősorban nyugdíjasok.

Ha valaki úgy akar élni idős korában, mint dolgozó korában, akkor saját jövedelmének, minimum kb. a 17%-át meg kell takarítani. Ennek a valakinek pl. évi 3%-kal nő a jövedelme, akkor 3% növelni kell a 17%-os megtakarítását, vagyis kb. 0,5%-kal kell növelni a megtakarítását. (Szerintem ez nemzeti jövedelem szempontjából, ez csak 0,2%. A 17% lakossági megtakarítás pedig a nemzeti jövedelem 7%-a) 

Az éves megtakarítást a nyugdíjas kb. egyharmad év alatt, veszi ki. Ez lényegében nem változtat az egyensúlyon, kevesebb nyugdíjas, de azok nagyobb ütemben veszik ki a pénzüket, mint a jelenlegi megtakarítok. Ha háromszor annyi a megtakarító dolgozó, mint nyugdíjas akkor a nyugdíjasok átlagosan háromszor annyi pénz vehetnek ki.   Persze az, a lényeg hogy mindenki pont azt a reálértéket vegye  ki a mint amennyit betett.

Nézzünk egy egyszerűsített példát.

Egy rossz helyzettel kezdem.

15, 16, 17 évvel ezelőtt 3 év alatt egy nyugdíjas félretett egy összeget, amit most ebben az évben akar kivenni. Ö akkor keresett mondjuk 200 ezer pénzt egy évben, ez kisjövedelem. Három év alatt összesen megtakarított 100 ezer pénzt, évenként 33,3 ezer pénzt.  Ennek a jelenlegi értéke (reálértéke, vásárlóértéke)  az infláció miatt 600 ezer pénz.  Ezt veszi ki ebben az évben.    Feltételezzük, hogy minden nyugdíjas mellé tehetünk három olyan embert (dolgozót) akinek a reáljövedelméhez illeszkedő megtakarítása azonos. A három embernek fejenként 200 ezer pénzt kell megtakarítani. A 33,3 ezer pénz  600%-os infláció mellett szintén 200 ezer pénz.  A 200 ezer pénz a 1,2 milliós éves jövedelem 16.6%-a ugyanúgy ahogy 33,3 ezer pénz a 200 ezer évi jövedelemé. A 200 ezer pénz 600%-os infláció mellett megfelel a 1,2 millió pénznek.  A három megtakarító 600 ezer pénzét pótolja a nyugdíjas 600 ezer pénze.

Az egyensúly ellenére ez egy rossz helyzet. Rossz, azért mert a példa szerint nem növekedett a termelés, a reáljövedelem. Rossz a példa, mert feltételeztem, hogy a dolgozók jövedelme az infláció arányába nő. Nem világos hogy ez miből nő ilyen hatalmas mértékben.

(A példa szerint a nyugdíjas fele olyan jó él, mint dolgozó korában. Azonban ez sem teljesen igaz, mert nyugdíjas korban általában nincsenek eltartottak. Az viszont biztos, hogyha az emberek idős korukban nem akarnak sokkal rosszabbul élni, akkor minimálisan jövedelmük 17%-át meg kell takarítaniuk.  Ha emelkedik a jövedelmük, akkor a magtakarításnak is növekedni kell. Akkor az időskori életük színvonala követi a dolgozói életük színvonalát. A nemzeti összes jövedelem, ill. munka, fogyasztás egyensúly is így jön ki.)

 Legyen az optimális közeli fejlődéssel az előző példa.

Az előző fejezetrészekben taglalt értékekből indulok ki.

16 év alatt (évi 2%) csak 32%-kal nő az infláció. Az átlagos jövedelem viszont 48%-kal (évi 3%) nő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kis-magtakarítási nyugdíjasokkal szemben nem lesz elég dolgozó. A nyugdíjas felvett pénzének ebben az esetben évi 132 ezer pénznek kell lenni. A pénz reálértének meg kell maradni, másképpen követni kell az inflációt. (200 ezres évi jövedelméből három év alatt megtakarít 100 ezret, ez nő az infláció arányában, ezt veszi ki.)

A szembe állított három dolgozó jövedelme ebben az esetben fejenként 296 ezer pénz, összesen 888 ezer pénz. (A 200 ezer induló jövedelmük 16 év alatt kb. 48%-kal nőtt, az összesített árbevétel és az összesített egyben átlagos jövedelem is ennyivel nőtt.) Ennek a jövedelemnek a megtakarítása (16,6%) 49 ezer pénz, összesen 147 ezer pénz. Ha ebből kifizetik a nyugdíjas pénzét (132 ezer) akkor bankban marad még 15 ezer pénz. Ugyanakkor ez 15 ezer pénz hiányzik a vásárlópénzből. ( Ez az összes árbevétel, vagyis nemzeti jövedelem kb. 2%-a.)  A bank viszont ezt a pénzt beruházásokra kihitelezi és abból közepes gyorsasággal  vásárlópénz lesz. 

Ha az „optimális” betéti kamat szerint számolunk (infláció plusz évi 1%) akkor nyugdíjas felvett pénze kb. 146 ezer pénz lesz.   Ez már egyensúlynak nevezhető. A jóval magasabb vagy alacsonyabb kamatok felboríthatják az egyensúlyt.

El lehet azon is gondolkodni, hogy igazságosan mennyit érdemel egy nyugdíjas, ha jövedelmének ugyanakkora százalékát teszi félre, mint egy mostani dolgozó.  Éljen ugyanúgy, mint egy hasonló mostani dolgozó? Vagy azért éljen valamivel rosszabbul, mert a fejlődés egy része, illetve a közelmúlt fejlődése nem az ő érdeme. A fejlődés akkor jön ki, ha a második verzió alakul ki. Sajnos pl. az ötszáz évvel ezelőtt élt ember szükségszerűen rosszabbul élt mint egy jelenlegi, még akkor is, ha  ő viszonylag ugyanolyan hasznos tagja volt a gazdaságnak, mint a jelenlegi.  Viszont csak kevéssel élhetnek rosszabbul pl. a 70 éves emberek, mint a 30 éves emberek. Ezért tehát vitaható, hogy az optimális betéti kamat mekkora. Az biztos, hogy az inflációt követni kell és ezen felül 0-1% lehet. Az 1% plusz kamatot, a bank nyereségéből, közvetve a hitel-felvevők pénzéből lehet kifizetni.   

Ugyanakkor az előző egyensúlyt sok minden felboríthatja. Ha kialakul egy dúsgazdag réteg (széthúzódik a jövedelem) akkor közép-nyugdíjasokkal szemben még kevesebben lesznek. Ha munkanélküliség van, ha demográfiai hullám van, akkor pedig a nyugdíjassal szemben nem lesz elég dolgozó. Természetesen a legnagyobb baj, ha nincs kellő megtakarítás, ekkor nemcsak pénzegyensúly bomlik fel, de magtakarítás azt is jelenti, hogy kevesebbet fogyasztanak.

Ha rendben vannak a kamatok, a megtakarítás megőrzi reálértékét (követi az inflációt) akkor az idős ember nyugdíja és vásárlása mondjuk húsz év múlva, amikor a pénzét kiveszi ugyancsak 3%-kal fog növekedni.

Az egyén példáját vetítsük ki a sok emberre, a társadalomra. Hiába van pénzhiány, (vásárlóerő-hiány) a megtakarítás miatt, ill. a megtakarítás növekedése miatt, azt pótolja az idősek pénze, vásárlása. Vagyis, ha minden megtakarító, nyugdíjas visszakapja megtakarított pénzének a reálértékét, akkor beáll az egyensúly.  Ugyanakkor kétségtelenül ez egy nagyon kényes egyensúly, sok minden felboríthatja. Jelenleg persze nem így működik a nyugdíjrendszer.  Általában mindig az igazságos megoldás hozza legnagyobb egyensúlyt. Az igazságtalanság egyensúlytalanságot hoz. Általában mindig a javulás, az egyenletes termelésnövekedés, reáljövedelem-növekedés életszínvonal-növekedés, népesedés hozza a legnagyobb egyensúlyt. A romlás egyensúlytalanságot hoz. 

A lényeg az, hogy nem kell bajlódni azzal, mennyivel csökken megtakarítás miatt a nemzeti összesített reáljövedelem ( vásárlópénz), mert ha optimális a megtakarítási rendszer, ha kiegyensúlyozott gazdaság, akkor ezt pénzt pótolják a felvett megtakarítások. Ha pedig rossz a nyugdíjrendszer, ha egyensúlytalan gazdaság, ha hektikusan változik a népesedés, ha nagyok a jövedelmi különbségek, és azok növekednek, stb. akkor bárhogy számolunk nem fog beállni az egyensúly.

A hitelezési egyensúly

Térjünk vissza fejlesztési költségekre, ami nagyjából átlagosan a termelő szektorban 14%. Ennek is növekedni kell, hogy megmaradjon a 14%, mondjuk az árbevétel arányában, ami 3%-nál 0,42%.

Egyáltalán kérdés, hogy ezt a legerősebb termelést kell e finanszírozni? Ha kell is finanszírozni az csak átmeneti finanszírozás, lehet. Tulajdonképpen a fejlesztés az önmaga költségeit is ki tudja termelni. Maradjunk abban, hogy ez terület legfeljebb csak átmeneti finanszírozást pénz igényel. Ez pedig jöhet a hitel-megtakarításokból, ez előbb említett lakossági megtakarításokból, valamint a pénzkibocsátásból.

Okozhat e problémát egy 2%-os infláció és egy 3%-os árbevétel-növekedés?

Ha jó pénzkibocsátás, akkor nem.  Egy magas inflációt is meg lehet oldani jó pénzkibocsátással?  Azt már nem.

Mi van, ha rosszul áraznak be, magasabbak az árak a kelleténél. Még nagyobb lesz a jövedelemoldalon a hiány. Ha ezt követik pl. a pénzkibocsátással, áruvásárlási hitellel akkor a hektikusság mellett infláció alakul ki.

Ebben a fejezetben fontos megállapításokat tettem (számításokat végeztem) a helyes árazással kapcsolatban.

Fontos megállapításokat tettem (számításokat végeztem) az inflációval kapcsolatban.

Fontos megállapításokat tettem (számításokat végeztem) megtakarítással, hitelezéssel kapcsolatban.

És fontos megállapításokat tettem (számításokat végeztem) a pénzkibocsátással kapcsolatban.

Ezért e fejezet hozzátartozik az említett témákhoz, rendszer-tényezőkhöz.

A lényegről azért ne feledkezzünk meg.

Miközben a tizedszázalékokat elemzek azért a lényeg az, hogy külföldre mehet el legnagyobb arányban a nemzet munkája, pénze a rossz cserearányok és a nagy összegű és nagy százalékú hitelkamatok által.

Mi itt belföldön ezer ok miatt rossz hatékonysággal dolgozhatunk, és saját érdemtelen gazdagjaink kizsákmányolhatnak bennünket, de ez általában összesítve is kisebb kár, mint a külföldre távozó munka, pénz (életszínvonal), kára. 

A legrosszabb együttállás az, ha egyszerre van jelen a külföld ajnározása, a butaság és tisztességtelenség. Az ilyen országba külföld nem üzletelni, hanem kizsákmányolni megy, a tisztességtelen üzleteléssel alkalmazkodva az országhoz.

A legkisebb károsult és legnagyobb felelős mindig a belföldi elitvezetés. A legnagyobb károsult és legkisebb felelős mindig hazai nép, az alsó, középső rétegek.

Az egyének belső harmóniájának meglétéről ill annak fontosságáról sem szabad megfeledkezni. 

A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Ismételt fejezet.

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek. Mértékletes haszon, mértékletes árak. Tudatos és mértékletes fogyasztás. Megtakarítás és önhitelezés. Üzleti csalások minmalizálása.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.) 

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára.  A külkereskedelmi egyensúly.  

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés,  stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. Egészség, tudás (oktatás), stb.)

A munkamotiváció növelése, munkára nevelés, munkamorál. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka.)

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.) 

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.) Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (valamivel erősebb szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést.  Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt.   Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek.  Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető.      

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.

Azért a következő alapvetésekről se feledkezzünk meg. Elméleti rendszertényező.

Ismételt fejezet.

Miközben a részletekkel foglalkozunk, ne feledkezzünk el a következő lényegről.

Mondjuk ki kereken nyíltan a lényeget, és mindig ez legyen a kiindulás. Ez a jelenlegi (államkapitalista) rendszer egy olyan rendszer, amelyik megengedi, ösztönzi a pénzügyi spekulációt, machinációt, amelynek szinte semmi köze a valós, hasznos termeléshez. Pontosabban közvetve és hatásaiban gátolja, összezavarja a valós hasznos termelést.

Nem érthetjük meg korunkat, rendszerünket, ha nem látjuk, hogy korunkban a hihetetlenül bonyolult, zavaros, és kézi kapcsolókkal teletett globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer sakkban tartja a politikai társadalmi rendszereket. Ennek az elemeit szidhatjuk, de mindez hiábavaló, ha nem látjuk hogy egy hihetetlenül hatalmas, erős, sok ember érdekét (ez a sok azért töredéke a többségnek) magába olvasztó rendszerről van szó. Hiába zavaros bonyolult ez a rendszer, fantasztikusan jól oldja meg a következő céljait: a pénzügyi machinációk, spekulációk fenntartása, bizonyos egyének, rétegek számára (elsősorban a nagytőke számára) hatalmas haszon biztosítása. Ezért bizony mégis rendszerről van szó (hiába zavaros anarchikus képződmény), mert a céljait és önmaga a pénzügyi rendszer védelmét fantasztikus hatékonysággal megvalósítja. Tehát a háttérben nemcsak emberek vannak, hanem rendszer, vagyis módszerek, mechanizmusok.

Mindez egyrészt azt jelenti, hogy minden pénzügyről szóló elemzést, e tanulmányban előforduló pénzügyi elemzést is idézőjelbe kell tenni. Hiszen csak a logikus stabil szabályok alapján működő dolgokat lehet elemezni. Másrész el kell azon gondolkodni, hogy valóban politikai rendszer határozza meg a pénzügyi rendszert?  Vagy korunkban már fordítva van?

Ezt a pénzügyi a globális pénzügyi rendszert lehet, hogy csak úgy lehet megváltoztatni, ha egészet eltörlik, és egy egészen új rendszert vezetnek be. Ez szinte lehetetlen, de csak szinte. A politikai vezetés és rendszer felelőssége (és a társadalomtudományé) az, hogy ezt meg sem próbálja, de  erről nem is beszél.  Tehát mégis a politikai rendszer határozza meg pénzügyi gazdasági rendszert. Ugyanakkor árnyalni kell a képet: kétségtelen hogy ez a borzalmas globális nemzetközi bank és pénzügyi rendszer képes sakkban tartani a politikai rendszereket, a politikai vezetést.

A jelen rendszer gazdasági-pénzügyi rendszerének szinte minden baja, zavarossága, válsága a következő alapvető ellentmondásból ered: a rendszer megengedi a valós termeléstől, munkától elszakadó igazságtalan, aránytalan jövedelemszerzést, fogyasztást. Egyrészt a rendszer helyesen ragaszkodik a valós munkának, termelésnek megfelelő jövedelemhez, ezért büntetik a lopást, a csalást, az adócsalást, ezért ragaszkodnak, hogy hitelfelvevő fizesse vissza hitelt. Helyesen ragaszkodnak, mert világos, hogy amennyiben a valós termelést követi a jövedelemszerzés, a fogyasztás (az eltérés megmarad az arányos, igazságos határokon belül), akkor nem alakulhatnak ki pénzügyi problémák, válságok. (Az igazságosságról nem is beszélve.) Ugyanakkor megengedik a tisztességtelen árakat, az indokolatlan áremelést, a spekulációt, a tőzsdén, a hitelrendszeren, a pénzváltórendszeren keresztül, a tisztességtelen üzletelést, az aránytalanul hatalmas jövedelmeket, a tőkések, bankárok kiugrását a maguk okozta válságból, és még sorolhatnám. Ezáltal a pénz el tud szakadni a valós termeléstől és kialakulnak a pénzügyi-gazdasági problémák, válságok.  

A pénzügyi és abból eredő gazdasági világválság.

A gondolkodó elmereng, ha megvan termelési kapacitás, és természetesen a fogyasztási hajlandóság is megvan, akkor hogyan alakulhat ki termeléscsökkenés.

Az egész egy kis-közepes pénzügyi zavarból ered. Viszont a rendszer olyan hogy ezt a pénzügyi zavart nemhogy kezelné, de tovább gerjeszti, széterjeszti (eszkalálja).  A pénzügyi zavar után jön, szerintem a döntő momentum. Úgy látszik nagytőkét egyetlen dolog ijeszti meg, bírja erre a gondolatra: ezt a kockázatot már nem vállalom be, már eddig is jól megszedtem magam, ideje a visszavonulni és pénzemet, vagyonomat megőrizni. És ez az egyetlen dolog, a pénzügyi zavar nyomán felsejlő pénzügyi, gazdasági világválság. Tehát úgy néz ki, hogy éppen a világválságtól való félelem (nagytőke félelme) az, ami a világválságot végül is okozza. Mert a pénzügyi zavart igazából egy-két hónap alatt helyre lehetne hozni. Hasonlattal élve ez olyan, mint amikor a kőművesnek elromlik a vinklije vagy a méterrúdja, vagy a talicskája (a pénz csak mérőeszköz, ill. átviteli eszköz), és ahelyett, hogy megjavítaná, ijedtében leállna minden munkával és visszavonulna. Igaz, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság hátterében még azért ott van egy enyhe túlfogyasztás. A túlfogyasztás csak személyek esetében lehet jelentős, nemzetek esetében közepes, világviszonylatban csak jelentéktelen lehet. Továbbá ott áll egy termelésstruktúra torzulás. Továbbá ott áll egy kifordított, hitelre épülő sorrend. De mindezeket persze úgy lehetne helyrehozni, ha az eredeti termelést (nem a csökkentett termelést) és a termelésstruktúrát, ill. a sorrendet fokozatosan de viszonylag dinamikusan a helyes irányba fordítanák. Ellenben a nagytőkét ajnározó rendszer hibájából a legrosszabb helyzet áll elő: a termelés leépítése, és a valós okok elfelejtése. Így jöhet létre egy erős és több évig tartó gazdasági válság egy rövid ideig tartó (kb. 1 évig) közepes válság helyett.

Világviszonylatban nem lehet túlfogyasztás, hiszen amit elfogyasztanak, azt meg is termelik. Egyénileg, rétegszinten és közösségek, esetleg országok szintjén lehet túlfogyasztás. A pénzügyi válság nyomán ez a túlfogyasztás csökken, de ezek az emberek (a politikai vezetéssel összefonódva) nem azt mondják: jó akkor álljon helyre az igazságos, arányos fogyasztás, hanem kvázi azt mondják: ha nekem is csökken a fogyasztásom, akkor csökkenjen másnak is, csökkenjen a termelés is.

Itt jönne egyébként az állam helyes felfogása, az állam is termelő. Vagyis az államnak politikai vezetés vezérlete alatt, a tőkéseket ellensúlyozva, fokozni kellene a termelését. De erről a politikai vezetés hallani sem akar. A jövőben olyan állam szükséges, amely ilyenkor fokozza termelését, és ezzel megszünteti gazdasági válságot. Szerintem  az 1929-33 a válság is részben így jött rendbe.

Ugyanakkor az igaz, hogy minden válság, figyelmeztetés, és lehetőség a változtatásra. És itt jönne a nemzetközi pénzügyi rendszer megváltoztatása. Ne felejtsük el, hogy a banki működés (nem egy bank, hanem minden bank) túlhitelezést folytat, vagyis ha mindenki ki akarja venni pénzét, akkor szükségszerűen csődbe megy a bank (minden bank). Természetesen ezek a lehetséges, ill. valós bankcsődök erősen növelik, gerjesztik a válságot. A jövőben nem lehet ilyen banki működés (munkamódszer).  Van egy olyan kétségem és kétségbeesésem, hogy ez a rendszer (konkrétan a politikai, gazdasági vezetés) már nem igazán képes tanulni a hibáiból. 

Miről is kell tehát elmélkedni a válság nyomán? A rendszerről, hiszen az állam helytelen felfogása, a nemzetközi pénzügyi rendszer rosszasága, beleértve a banki túlhitelezést a rendszer hibája.

Pl. magángazdaság előnyei hátrányai.

A jelenlegi magángazdaság jelentős negatívuma a tőkések (nagytőke) kimenekülése.

A magángazdaság, hú de hatékony, hú mekkora a profit, de vajon ebbe beszámolják e megszűnéseket, a csökkenéseket legalábbis azokat, amelyek nem termelésstruktúra-váltás okán jöttek létre. A helyzet, ugyanis az hogy magáncég (főleg a nagytőke), vagy jól működik, vagy sehogy.  Vagy magas a profit, vagy megszűnik, leépít.  Ezzel szemben pl. az állami cég hol jobban, hol rosszabbul működik. A tőkések felfogása nem véletlenül ez: addig kell ütni, verni a dolgokat, amíg lehet, amíg magas profitot lehet kiszedni, sok munkával, küszködéssel alacsony profit mellett nem érdemes működni, akkor ki kell menekülni. A tőkés a maga szempontjából logikusan jár el. Érdemesebb a sok pénzzel nyugalomba vonulni, mintsem tovább szenvedni, kockáztatni. Csakhogy a természet, a munka rendje nem ez, nem lehet csak úgy egyszerűen kimenekülni. A jelen rendszerben lehet, persze másoknak kárt okozva. Sokféle kimenekülés van, pl., lehet részleges, teljes, csőd, eladás, stb.  A kimenekülés pl. a pénzügyi gazdasági válságok egyik jelentős tényezője. A kimenekülés miatt okoz a termékfölösleg lehetségesnél nagyobb termeléscsökkenést.  Az egyik probléma, hogy a kimenekülést (illetve annak következményeit, pl. munkanélküliség) nem írják a magángazdaság számlájára. A másik baj ennél nagyobb: nem tesznek semmit, hogy kimenekülés csökkenjen, pl. nehezebbé, váljon. A makrogazdasági szempontból egy fokkal előnyösebb lenne a „hol jobban, hol rosszabbul megy” típusú működés.  

A lényeget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a jelen rendszerben jellemzően, döntően általában a kisember az átlagember (a szegény és átlagos réteg a többség) farag rá. Ezt így is levezethetjük.  A gyártulajdonos vagy banktulajdonos legalább 100-szor nagyobb jövedelmet szerez, 100-szor jobban él, mint pl. pl. egy egyszerű gyári munkás, vagy banki alkalmazott.  Az igazságos (mert az előzők magas színvonalú szellemi munkát végeznek), viszont 20-szoros nagyon elnézően 50-szeres lenne. Így a tőkésnek idővel szépen összegyűlik a hatalmas vagyona, amelynek jelentős része, legalább a fele igazságtalan, érdemtelen. Jön a válság és a nagytőkés azt mondja, hogy akkor én kiszállok, de elnézően mondjuk azt hogy, közben elveszti az igazságtalanul szerzett vagyonának felét, (az igazságosan szerzett vagyona teljesen megmarad, az érdemtelen vagyonának fele marad meg). A válság nyomán a munkás pedig még rosszabb helyzetbe kerül.  Tehát a jelen rendszerben mindig az átlagember farag rá.

Azért a jelen alábbi valós folyamatáról se feledkezzünk el.

A szegényebb és főleg a középréteg, a nép, vagyis emberek millióinak, milliárdjainak munkája, pénze egy szűk réteg (nagytőke, pénznagytőke) néhány ezer ember tulajdonába kerül, természetesen igazságtalanul.

Természetesen igazságtalanul, mert egy ember nem végezhet annyi hasznos munkát, amelynek az értéke forint-milliárdokat, sőt dollár-milliárdokat, euró-milliárdokat tesz ki. Majd ezen szűk réteg a „pénzét” visszakölcsönzi, a bankokon, IMF-en, stb. keresztül a szegényrétegnek, középrétegnek és az államoknak, persze magas kamattal. Ezzel még több pénze lesz, még több munkát, pénzt von el a néptől, államoktól. Majd ezt az egészet úgy állítják be, hogy ez a szűk réteg kisegíti, finanszírozza, szinte megmenti a népet és az államokat.

És hová mehet még a nagytőke, pénznagytőke hatalmas pénze.

Többek között a fegyverkezésbe, a szelídebb és a durvább hódításokba, részben az államhiteleken keresztül.

Az állam kedvezményes hitelnyújtása és a pénzkibocsátás. Elméleti rendszertényező. 

Kitérés az állami (központi) pénztámogatásokra, az állam szerepére, eszközeire.

Jelenleg rengeteg fajta központi támogatás van beleértve pl. az EU-s támogatásokat is.

Szerintem ez jelenlegi támogatási rendszer (nem nagyon beszélhetünk rendszerről) zavaros logikátlan átláthatatlan. Egyrészt logikátlan átláthatatlan zavaros a struktúra, másrészt szinte senki nem tudja hogy milyen támogatások, vannak melyek azok, amelyek megilletik őt, amelyekhez hozzájuthat. Harmadrészt, a támogatásokat nem alapelvek törvények szabályozzák, hanem esetleges kézi vezérlések, ill. az adott vezetés sokszor szubjektív elgondolásai. A jövőben egy tiszta, világos, logikus közismert támogatási rendszert kell majd kiépíteni. Általános elvekből, szabályokból kiindulva, meg lesz határozva. Mi a támogatás, hogyan különül el gazdaság többi részétől. Ki, miért kap. Milyen feltételekkel. Mit jelent a támogatás un. visszafizetése. Az un. visszafizetés stabil ellenőrzése. Ez megint csak a jövő feladata.

Mostanában megint hihetetlenül zavaros megnyilvánulásokat hallok. Persze nehéz értelmes logikus gondolatsorokat elmondani pl. egy olyan közszolgálati televízió-műsorban ahol a szerkesztő célja a politikai show, és direkt egy közbeszólós locsi-fecsit alakít ki. Ilyen fogalmak röpködnek, mint állam-bácsi, mint öngondoskodás, meghatározatlanul, átgondolatlanul, kategorizálatlanul.

Először is tisztázni kell, hogy minden a dolgozók jövedelméből, életszínvonalának rovására valósul meg. Tehát nincs olyan csodaszer, ami ezt kiküszöbölhetné. Illetve egy van: a kisebb arányosabb, igazságosabb jövedelem és életszínvonal különbségek. Ezt vagy már a jövedelemszerzésnél kell biztosítani, vagy rosszabb esetben állami újraosztással. Bizonyos értelemben minden öngondoskodás. Pontosabban mindig a dolgozók gondoskodnak magukról, a családtagjaikról és rászoruló idegenekről. Egyedül rászoruló idegenekről való gondoskodás, nem öngondoskodás, de közmegegyezéssel, közerkölccsel ez is annak nevezhető.  Van a közösen szervezett állami öngondoskodás. Van a kisközösségi szervezett öngondoskodás. Van a családi öngondoskodás és van az egyéni öngondoskodás.  (Nincs állam-bácsi, az államot is dolgozók termelése jövedelme tartja fenn.) Ezen kívül még két kategóriát felállíthatunk: inkább kötelező jellegű öngondoskodás, ilyen pl. az adózáson-költségvetésen keresztül történő, ill. a kötelező megtakarítás, kötelező biztosítás, kötelező nyugdíj, stb.. A másik a nagyobb szabadságot biztosító, inkább önkéntes jellegű öngondoskodás, mint pl. a megtakarítási és hitelezési rendszeren  keresztüli öngondoskodás, a kisközösségi, családi, egyéni öngondoskodás.

Itt mindjárt előkerül az állam két nagy pénzügyi eszköze: az adó és költségvetési rendszer, valamint az állami hitelezési rendszer. Rengeteg olyan feladat van, amit csak az állam képes elvégezni, pl. ilyen a pénzügyi, termelési fogyasztási egyensúly fenntartása. Ezt egyébként össze lehet kötni más feladatokkal. Már beszéltem az kifejezetten állami szolgáltatásokról, mint igazság, igazságszolgáltatás, biztonság, stb. Minden állami feladat bizonyos értelemben öngondoskodás.  Azt hogy a különböző kategóriák milyen arányúak legyenek, milyen eszközzel legyenek megoldva, azt egyrészt a racionalitás határozza meg. Vagyis át kell gondolni, melyik eszköz alkalmas leginkább az adott feladatra. Másrészt figyelembe kell venni a tradíciókat, szokásokat, az emberek igényét. Valóban figyelembe kell venni, nemcsak fecsegni kell róla.  Mindez egy soktényezős egyenlet 

Térjünk ki a két nagy eszközrendszerre. Egyik sem csodaszer, mindkettő a dolgozók jövedelemét, anyagi életszínvonalát csökkenti. Vannak olyan emberek, akik csak adóban, költségvetésben gondolkodnak. A megtakarítás a hitelezés a bankszférához tartozik az állam csak adókban, költségvetésben gondolkodjon, ez lényege az elgondolásuknak. Végül is az adózással mindent meg lehet oldani. A társadalom bizonyos csoportjaitól, helyeitől pénzt akarok elvenni, akkor pl. emelik az arra vonatkozó adókat.   Másoknak, más helyekre pénzt akarnak adni, akkor azt segélyeken, támogatásokon, adókedvezményeken keresztül meg lehet tenni.

Az állami kedvezményes hiteleken keresztül is lehet csoportoknak, helyeknek biztosítani pénzt. A megtakarítási hitelezési rendszer elvonása egyrészt abból áll, hogy megtakarítások növelésére ösztökélik az embereket.  Másrészt viszonylagos elvonás, ha bizonyos csoportoknak, helyekre nem kerül kedvezményes hitel. Az alapvető különbség, hogy az adózás költségvetés egy kötelezőbb, kötöttebb, kevésbé mobil rendszer. Az adókat, költségvetést nem szabad rángatni és nem is lehet gyorsan változtatni. A megtakarítási hitelezési rendszer egy szabadabb, önkéntes, kevésbé kötött, mobilabb rendszer. Szerintem vannak olyan állami feladatok, amelyek ezt a kevésbé kötött mobilabb változatot igénylik, ez számukra a jobb megoldás, tehát az állami hitelezési rendszer egy fontos állami eszköz. Helytelen, ha az állammal kapcsoltban csak az adózás variálása lesz az egyetlen tényező.

A következőkben elsősorban a pénz, termelés, fogyasztás egyensúlyának fenntartásról lesz szó, ami állami feladat. A helyes gondolkodás: a két eszköz (adó, költségvetés, ill. állami hitelezés) egymás mellett, néha egymással átfedésben működjön, de az átfedéseket érdemes minimalizálni, tiszta helyzetet teremteni. Ahhoz hogy az állami hitelezés ne az adózásból történjen érdemes a kibocsátott pénzt, állami hitelezés által kibocsátani.

Ezek után térjünk rá a pénzkibocsátásra.

Normális gazdaságban (ahol csak kisebb egyensúlytalanságok, pénzhiányok pénztöbbletek vannak, az infláció jó megengedhető stb.) két okból kell pénz kibocsátani. Egyrészt a termelésnövekedés még itt is bizonyos kisebb pénzhiányt okoz. Másrészt a jó megengedhető infláció is pénzkibocsátást igényel. Ha magasan kulturált az árazás, jövedelmezés akkor a termelésnövekedés kb. a termelésnövekedés, felével okoz pénzhiányt. Ha ilyen fegyelmezett normális gazdaságban 4%-os termelésnövekedés mellett kb. 3%-os pénzkibocsátás (az összes termelés 3%-a) elegendő. Ebből kb. 1-2%-ot kíván a jó megengedhető infláció.  Ha csak normális gazdaság és közepesen kulturált az árazás, jövedelmezés, akkor kb. a termelésnövekedés plusz a jó megengedhető infláció adja meg alapvetően a pénzkibocsátás mértékét, ami 4%-os termelésnövekedés mellett kb. 4,5 - 5,5 %.

Érdemes azonban ennél pontosabban számolni, és ennél több kisebb tényezőt is figyelembe venni. A forgótőke növekedést, az összesített pénzhiányt, pénztöbbletet stb.

A jövőben a pénzkibocsátás egy része szerintem az állami hitelezésen (kedvezményes és célzott hitelezésen) keresztül történik. A pénzkibocsátás elsősorban a forgalomba levő pénzt növeli, elsősorban ott keletkezik pénzhiány.

A forgalomba levő pénz az én egyszerű értelmezésemben: az a pénz, amely aktív, amely viszonylag intenzíven áramlik, forog, amely meglehetősen gyakran váltakozik, mint jövedelem (vásárlópénz) ill., mint árbevétel, amelyik meglehetősen gyakran vált tulajdonost. (Amelyik pénzfolyóban folyik.)

Térjünk vissza oda, hogy a pénzkibocsátás egyik legjobb helye az állami hitelezés.

Miért az állam feladata? Erre a rövid válasz ez: a pénzkibocsátásnál sok szempontot kell figyelembe venni, ráadásul olyan szempontokat, amelyeket a magánhitelezés, a ker. banki hitelezés nem akar és nem is tud figyelembe venni.

Valljuk be, a ker. banki hitelezés szempontjai: minél több hitel legyen kiosztva, minél nagyobb kamatra és a hitel vissza legyen fizetve. A pénzkibocsátásnál ennél sokkal több szempontot kell figyelembe venni, erre még visszatérek.

Miért pont a hitelezési rendszeren belül érdemes a pénzkibocsátást csinálni?

Az, az érv, hogy a hitelezési pénzáramlás köráramlás mindig egyensúlyba van, mert a hitelt visszafizetik a kör bezárul jó érvnek hangzik, de nem igaz. Mint ezt korábban elmondtam a pénzáramlás alapvetően köráramlásokból áll, tehát az ilyen fajta „egyensúly” mindenhol adott lenne. A pénzegyensúlynak nem ez a lényege. Az a lényege hogy különböző köráramlások egymáshoz képest egyensúlyban arányban legyenek. Továbbá pénzügyi egyensúlytalanság a hirtelen nagyarányú változás, az előző állapothoz képesti változás. Vagy egy lényegesebb köráramlás változik így, vagy több lényeges köráramlás. Arról van szó, hogy a köráramlásokban hirtelen jóval több, vagy jóval kevesebb pénz áramlik. Nem a pénz visszafolyása jelenti az egyensúlyt, mert az mindig bekövetkezik.

Gyakorlatilag a pénzkibocsátás a következőről szól. A pénz köráramlások némelyikében vagy mindegyikében hiány keletkezik. A pénz valamelyik, vagy több köráramlásba betéve, a pénz szétoszlik és optimális esetben minden köráramlás olyan százalékban, bővül (a köráramlásban levő pénz mennyisége sokasodik) amennyi kibocsátott pénz százaléka. Tehát pl. 4%-os pénzkibocsátásnál 4%-kal bővül a jövedelem (vásárlópénz), árbevétel köráramlása, 4%-kal bővül a hitelezés köráramlása, 4%-kal bővül a külkereskedelmi pénzek köráramlása, és még lehetne folytatni. A 4% azonban nem egészen pontos szám, ennél kevesebb, mert a köráramlások között átfedések vannak. Tehát jól hangzik, hogy amennyiben a pénzkibocsátó maga is hitelbe adja pénzt, akkor biztos, hogy az egyensúly fennmarad. Ez így nem igaz. Ki lehetne bocsátani pl. a pénzt az állami béreken, ill. állami költekezéseken belül is. Vagy az állami (központi) támogatásokon keresztül is.

A bevezető részben arról elmélkedtem, hogy miért nem jó a pénzkibocsátás összekötni az adózással, költségvetéssel. Pl. azért nem, mert a jelenlegi támogatás zavaros, ha ezen keresztül akarnak pénzt kibocsátani az duplán zavaros lesz. Más oka is van, az hogy az adózás, költségvetés túlságosan kötött rendszer, ehhez a feladathoz.

Miért is érdemes, továbbá a pénzkibocsátást az állami hitelezésen belül megoldani? A hitelezési rendszerben (a visszafizetés miatt) talán egy fél fokkal nagyobb fegyelem, mint a többi helyen. A hitelezési rendszer viszonylag átlátható, ill. azzá tehető. (A pénzkibocsátás szempontja szintén az átláthatóság a logikusság, amely jelenleg ebből az alrendszerből is hiányzik.)  A hitelezés a gazdaság szinte minden pontára eljuthat, viszonylag gyorsan. Kaphat hitelt az állami beruházás, a magánvállalkozás, az exportvállalkozások, a háztartások (áruvásárlási hitelt). Tehát a hitel gyorsan sok helyre szétosztható, ill. a hitelpénz viszonylag gyorsan szétoszlik, akkor is, ha nem osztják szét. Ezek azok a szempontok, amelyek miatt kijelenthető, hogy pénzkibocsátást érdemes az állami hitelezésen belül megvalósítani.

A pénzkibocsátást érdemes a hitelezési rendszer egy különálló részének tekinteni, mind elméletileg, mind gyakorlatilag. A hitelezésről egy külön fejezet szól Abban a fejezetben elmondottakba a pénzkibocsátást ill. azzal kapcsolatos hiteleket csak részben értem bele. Abban a fejezetben nincs szó, vagy csak áttételesen van szó az állami pénzkibocsátásról és azzal kapcsolatos hitelezésről. Tehát abban a fejezetben megjelenő adatok, pl. a hitel mértéke legyen 14%-os elsősorban a magángazdasági, ker. banki hitelekről szól. Általában amikor hitelezésről beszélek akkor a problémakörbe nem értem bele, vagy csak részben értem bele a pénzkibocsátást és azzal kapcsolatos hitelezést.

Ha összekapcsoljuk a pénzkibocsátást az állami kedvezményes, irányított (célzott) hitelekkel, akkor az jön ki, hogy 4%-kos pénzkibocsátásnál, az állami hitelezés mértéke is 4%. Ha felsoroljuk a pénzkibocsátás ill. az állami hitelezés feladatait, akkor rájöhetünk, hogy ez a 4% inkább kevés, mint sok. Mielőtt erre rátérnénk, előbb tisztázzuk, hogy az állami hitelek miért kedvezményesek ill. miért irányítottak.

A kedvezményes hitel ott kezdődik, hogy a hitelkamat legalább egy kevéssel kisebb, mint a piaci hitelkamat. Kérdés hogy hol fejeződik be? Hol van az pont amikor már nem hitelről, hanem támogatásról beszélhetünk? Szerintem a hosszabb távú kamatmentes hitelt még a hitel kategóriába vehetjük, bár bizonyos szempontból ez már pénztámogatás. A lényeg az, hogy a hitelnyújtó (az állam) összesített egyenlege ne legyen negatív, legfeljebb zéró legyen.

Mi az irányított hitel. A minél több hitel minél nagyobb kamatra, ez nem lehet szempont. A biztos visszafizetésen kívül más szempontok is megjelennek, pl. a nemzetgazdasági egyensúlyok. A hitel kiszámított időben, kiszámított helyre, kiszámított mértékben kerül hitelezésre. Mindezt értem én, az irányított hitel alatt. Az állami hitelnek akkor van értelme, ha az kedvezményes és irányított.

Ha elfogadjuk, hogy az államnak kell pénzt kibocsátani akkor, viszont a ker. bankok nem léphetik át a rájuk eső hitelmértéket. Jelenleg ugyanis az helyzet hogy ker. bankok átlépve a saját hitelkeretüket felvehetnek hitelként új kibocsátott pénzt a kibocsátótól , ezzel kvázi ők lesznek pénzkibocsátók. E mögött az a logika van, amit már említettem, hogy a visszafizetett hitel nem okozhat pénzügyi egyensúlytalanságot, bármekkora is annak mértéke. Ez természetesen tévedés, amint azt már elmondtam. A lényeg az, hogy ha az állam kezelésében akarják a pénzkibocsátást működtetni, akkor ker. bankoknak, hitelintézeteknek bankszférának meg kell maradni a rájuk vonatkozó szinte állandó hitelmértéknél ( pl. az összes termelés 14%). Ezt csak olyan arányban léphetik túl, hogy az arányos legyen a termelésnövekedéssel ill. a kibocsátott pénzzel. Tehát ha ez 4%, akkor a 14%, 4%-val növekedhet, vagyis kb. 0,6%-kal növekedhet évente a rájuk vonatkozó hitelmérték. Ekkor 14% lesz állandóan a ker. bankok által nyújtott hitelek mértéke.  Ehhez pedig az szükséges, hogy bankszféra erősen szabályozott legyen.  Ennek a gyakorlati megvalósíthatóságáról egy másik fejezetben a hitelezés témájú fejezetben elmélkedem. A másik lényeges szempont hogy az infláció sem lépheti túl a jó, megengedett infláció határát.

Itt egy fontos elvet kell közölni. Helyes pénzkibocsátás csak normális (kisebb egyensúlytalanságokkal bíró) gazdaságban (pénzügyi helyzetben) lehetséges. A pénzkibocsátás csak normális gazdaságban tud korrekciós eszköz lenni.  A viszonylag normális gazdaságokat a helyes pénzkibocsátás még pontosabbá, még normálisabbá teszi.

 Egy abnormális gazdaságban, pénzügyi helyzetben, mint pl. a 2006-os Magyarország helyes pénzkibocsátás nem sokat ér. Pl., ha kialakult egy magasabb infláció, akkor kénytelen több pénzt kibocsátani, mert ellenkező esetben súlyos pénzhiány alakul ki, ami akkora problémákat okoz, mintha kibocsátott pénz követné az inflációt. Vagy pl. az abnormális gazdaságban egy túlzott hitelfelvétel következtében eladósodás alakul ki. Ekkor is még nagyobb keletkezik akkor, ha a pénzkibocsátás nem elegendő. A példákat még lehetne sorolni. Tehát amiről e fejezetben elmondok az csak viszonylag normális gazdaságokra viszonylag normális pénzügyi helyzetekre érvényes.

Abnormális gazdaság ahol az infláció meghaladja a 6%-ot ahol az eladósodás túl nagy, ahol hitelmértéke túl magas a ker. bankok azt tesznek, amit akarnak, ahol abszolút termelés csökkenés van, ahol a külker mérleg erősen és tartósan negatív, ahol nagy ingadozások pénzhiányok, pénztöbbletek vannak. Ezek külön-külön is abnormális gazdaságot jelentenek, pláne ha ezekből több egyszerre jelentkezik.  

Mi a célja ill. milyen szempontokat kell figyelembe venni a pénzkibocsátásnak az állami hitelezésnek. A pénzhiány, de csak az, pótolva legyen méghozzá úgy, hogy az gyorsan egyenletesen oszoljon szét. Ellenben ha pénzhiány nem egyenletes, netán helyenként pénztöbblet keletkezik, akkor ennek megfelelően kell pénzt kibocsátani. Ha egyenlőtlen fejlődés, termelésnövekedés van akkor azt helyes pénzkibocsátással, lehet korrigálni. Ha egyéb okból következik be kisebb pénzhiány vagy összevont pénzhiány, vagy kisebb pénztöbblet, összevont pénztöbblet akkor azt helyes pénzkibocsátással lehet korrigálni.

További fontos szempont a munka (termelés) és fogyasztás egyensúlya demográfiai hullámnál.

Elemezzük ezeket, a szempontokat.

Mi is az egyenlőtlen termelésnövekedés? Mondjuk normális esetben a belföldi termelés 2%-kal nő, az exporttermelés 1%-kal nő, az állami szolgáltatások mennyisége minősége 2%-kal növekednek. Mondjuk ez egy kiegyensúlyozott 5%-kos termelésnövekedés. Ekkor a jó pénzkibocsátás, ha minden szektor a maga arányába kap új pénzt.  Mi van ha, csak a belföldi magángazdasági termelés nő 5%-kal. Ez már egyenlőtlen fejlődés. Mi történik ekkor pl. az állami szektorban. Az adó 5%-kal nő miközben a termelés marad, tehát az államban pénztöbblet keletkezik. Ekkor az egyik lehetséges kiegészítő megoldás, ha az állami szektorba kevesebb új kibocsátott pénz kerül. Ha az export csökken az import nő, akkor több termék, de főleg kevesebb pénz lesz ebben a részben, de az egész gazdaságban is. Ekkor érdemes pl. az exportcégeknek több beruházási hitelt adni.

Mit jelent az összevont pénzhiány, pénztöbblet. Normális gazdaságban kisebb pénzhiány lehet pl. kisebb eladósodásból (hitel-visszafizetési időszak), vagy kisebb túlhitelezésből (sok hitelt adnak gazdaság szereplői elsősorban külföldre). Vagy kisebb importnövekedésből (negatív külker mérlegből) stb. Normális gazdaságokban ezek kisebb mértékűek, de közülük több egyszerre is jelentkezhet és összeadódhat. Ugyanígy összeadódhatnak a kisebb pénztöbbletek. Pl. kissé több, nagyobb beruházás fordul termelőre, ugyanakkor az export is jobban nő, ráadásul az országba kissé több hitel jön a kelleténél. Ezek is összeadódhatnak.

A munka fogyasztás egyensúlya demográfiai hullámnál.  Nagyon egyszerűen: pl. úgy alakul a népesség aránya, hogy adott időszakban igen sok gyerek van, vagy igen sok idős ember van, vagy mindkettő és hozzájuk képest kevés dolgozó van.  A munka, a termelés lesz kevés a fogyasztáshoz képest. Más esetben ennek fordítottja is lehet. Ez az adott időben nem baj viszont a következményei már okozhatnak problémát. A probléma azonban sokkal bonyolultabb. Itt is meg kell jegyezni, hogy a pénzügyi megoldás az csak csökkenheti a probléma hatását, de nem oldja meg azt. Tehát jó lenne elkerülni, demográfiai hullámokat. A szakembereknek ilyenkor elemezni kell többek között hogy ez egy demográfiai hullám és milyen hullám, negatív, pozitív, kettős hullám. Mekkora ez a hullám és hol tart. Egyáltalán hullámról van szó vagy megváltozott stabil helyzetről pontosabban arról, hogy kitolódik a gyerekkor és kitolódik az öregkor, és ezekhez képest, vagy abszolút is szűkül a dolgozók aktív éveinek száma. Ebben az esetben nincs mit tenni a dolgozóknak bele kell nyugodni hogy  a dolgozóknak csökken e jövedelme az életszínvonala. Ezt viszont normális gazdaságban remélhetőleg pótolja az innovációs termelésnövekedés. Amikor ez kialakul, akkor érdemes egy kevéssel az átlagos összes adót emelni, illetve az állami beruházásokra adott hiteleket, illetve emelni az időskori megtakarítások összegét pl. a nyugdíjjárulékokat.  Ha viszonylagos termeléscsökkenés alakul ki, akkor valamivel kevesebb pénzt kell kibocsátani. Ha demográfiai hullám vonul át, akkor viszont a hullámtól függően bonyolult számításokat kell végezni, ahhoz hogy a legjobb megoldás jöjjön ki. Mindenesetre a pénzkibocsátásnak és az állami hitelezési rendszernek figyelembe kell venni

További szempontok.

Milyen szempontokat kell még figyelembe venni a pénzkibocsátásnak az állami hitelezésnek.

 Figyelembe kell venni fejlesztendő területeket, ágazatokat, mert oda több hitelt kell adni. Figyelembe kell venni az állami fejlesztéseket, beruházásokat.  Továbbá, mint arról szó volt, figyelembe kell venni, a termelésnövekedés mértékét, (esetleges viszonylagos termeléscsökkenést is), a jó megengedhető inflációt, valamint az árazási jövedelmezési kultúrát.

Röviden felsorolom, hogy mit kell figyelembe venni.

Az egyenletes elosztást, egyenlőtlen fejlődést, az összevont pénzhiányt, pénztöbbletet, a fejlesztendő ágazatokat, az állami fejlesztéseket, a munka, fogyasztás egyensúlyát demográfiai hullámban, a termelésnövekedést, a jó megengedhető infláció pontos mértékét, az árazási és jövedelmezési kultúra színvonalát. Ez tehát tíz jelentős szempont. Kisebb szempontok is lehetnek, amire nem térnék ki.

Itt jegyzem meg ezek a finanszírozások bőven, kiteszik az összes termelés 4%-át.  Ha úgy alakul, hogy kibocsátott pénz kevés lenne a finanszírozásokra, akkor az állami hiteleket lehet pótolni az állami hitel-felvételekből, ill. az állam által gyűjtött lakossági megtakarításokból. Így nem kell kilépni az állami hitelrendszerből, nem kell ker. bankokhoz fordulni, nem kell az adóból pótolni. A külföldi hitelektől is tartózkodni kell, elsősorban a belföldi hitelekre kell az államnak támaszkodnia. Ugyanakkor vigyázni kell arra is, hogy az összes hitelezés mértéke ne legyen túlzott. Tehát ha az államnak több hitelt kell nyújtania, akkor jó lenne a ker. bankok hitelezését csökkenteni.  Viszont az állam sem mehet túl egy határon, ez cseberből vederbe esés lenne.

Visszatérve a tíz jelentős szempont határozza meg a kibocsátott, hitelezett pénz mennyiségét valamint a hitel irányultságát. Vagyis azt hogy kinek, mikor és pontosan mennyi hitelt adjon az állam.

Még kitérnék a mikor problémájára.  Utólag nem lehet helyesen kibocsátani pénzt. Egyes estekben a pénzarányokat, a változást megelőző időben (pl. az előző 3 hónapban) és a változáskor érdemes átrendezni tehát ebben az időben érdemes a kibocsátott pénzt a megfelelő helyre kihitelezni. Más estekben pedig a pénzarányokat a változáskor és rákövetkező időben (pl. első 3 hónapban) érdemes átrendezni, tehát ekkor kell a kibocsátott pénz kihitelezni. Ehhez pedig mindenképpen pontos előrelátás szükséges. Vannak történések, amelyeket viszonylag könnyű előrelátni, más történéseket nehezebb, ekkor az első jelek a döntőek. Természetesen a felsorolt szempontokat, ill. azok alakulását kell előre látni. Ez is meghatározza pénzkibocsátás, hitelezés időzítését. És magának a történésnek a jellege is meghatározza. A gyors hitelezést, amely önmagában csak kismértékű lehet, pl. bejáratott útvonalakkal bejáratott végrehajtással, lehet biztosítani. Ehhez segítségül lehet hívni a ker. bankokat, mint lebonyolítókat, természetesen tisztességes közvetítői árak mellett. Ugyanakkor szerintem a jövőben lesz egy állami bank is, amelynek többek között ez lesz majd a feladata. Tovább pontosan tudni kell a kihitelezett pénz idején és összes mennyiségén kívül, azt hogy azt milyen arányban és gazdaság mely pontjaiba, mely szereplőihez kell eljuttatni. Ne felejtsük el tíz tényező (szempont és egyensúlyi feladat) folyamatát, és ezek összefüggéseit kell figyelni és összegezni. Azt se felejtsük el, hogy mindehhez egy komoly elméleti elemzés szükséges. Tudni kell pl., ha importnövekedés van, akkor kiknek mennyi hitelt kell nyújtani (kiknek mennyi pénzt kell adni, elvonni) az egyensúly helyreállítása érdekében. Pl., ha a belföldi magángazdasági termelés fejlődik és az állam, kevésbé akkor kiknek mennyi hitelt kell nyújtani az egyensúly érdekében. A példákat még hosszasan sorolhatnám. 

A helyes pénzkibocsátáshoz tehát egy nagyon bonyolult, sokoldalú pontos számolás szükséges, a pontos előrelátáson kívül. A pontos előrelátáshoz pedig a pontos adatok folyamatos (gyakori) regisztrálása és elemzése szükséges.

A helyes pénzkibocsátás feladatai, részben.

Le kell számolni a tévhittel, hogy a visszafizetett hitel (a körbeáramló pénz) önmagában egyensúlyi állapot. Tiszta világos közismert pénzkibocsátás létrehozása. A kibocsátott pénz egy részét az állami kedvezményes és irányított hiteleken keresztül kell kibocsátani.  A pénzarányok változásnak tíz legfontosabb tényezőjének, szempontjának (arányos pénzeloszlás, egyenlőtlen fejlődés, összevont pénzhiány, pénztöbblet, fejlesztendő ágazatok, állami fejlesztések, munka, fogyasztás egyensúlya demográfiai hullámban, termelésnövekedés, jó megengedhető infláció, árazási és jövedelmezési kultúra) előrelátó figyelése, és a változások elemzése, összegzése alapján időben pontos (nem utólagos), összegben pontos hitelezés a megfelelő helyekre, ill. szereplőkhöz. Az állami pénzkibocsátást és hitelezést szét kell választani, majd egészében kell összehangolni, az adó és költségvetéssel, a ker. banki hitelezéssel, a nyugdíjrendszerrel, más állami hiteltevékenységgel.

Egy kis okoskodás a végén.

Miért emelem ki állandóan a tiszta, világos, átlátható közismert viszonyokat? Egy gépezetnél a lényeg, hogy az jól, hatékonyan  működjön, nem számít hogy az tiszta világos átlátható, közismert legyen. A szakember kiismeri magát és ez a lényeg. Ne felejtsük el, hogy a gazdasági társadalmi gépezet (rendszer) emberekből áll, emberek csinálják, emberekről szól, és a célja is az emberek. Ha pedig demokráciában gondolkodunk, akkor jelentős részben az embereknek, az átlagembereknek kell a dolgokat megváltoztatni, fejleszteni. Tehát gazdasági társadalmi gépezetnél egy fokkal fontosabb szempont az, hogy tiszta világos átlátható és közismert legyen. Egyébként, csak az lehet közismert, ami tiszta világos átlátható. Egyébként a tiszta, világos átlátható, egyben logikus gépezet szerintem általában jobban működik, mint zavaros gépezet.

 Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

A helyes pénzkibocsátás és általában a helyes monetáris, pénzügyi politika. Rész-rendszertényező. PGA, ÁGP ábrák. Mellesleg inflációs ábrák, hitelezés ábrák. 

A pénzkibocsátás, kapcsolódva a növekedési egyensúly c. fejezethez.

A B/0/3 ábra elemzése is idetartozik.

Van pénzkibocsátás, de gyakorlatilag nincs pénzbevonás. Pontosabban van általános pénzromlás címletváltozás. A pénzromlás egyfajta infláció. A magas infláció nem jó pl. az átárazás bizonytalanság miatt.  A pénz automatikusan romlik. Illik követni a pénzkibocsátás címleteiével. Természetesen követni kell az árakkal, jövedelmekkel. És követni kellene haza pénz leértékelésének is. Miért kell minimálisnak lenni pénzkibocsátásnak?  Mert akkor nem jön létre magas infláció. 

Még ha jó is pénzkibocsátás a gyors pénzromlás miatt, akkor sem lehet jó. 

Elvileg ki lehet alakítani egy művi rendszert, gyorsan reagálva ide-oda betenni pénzt. De persze ez inflációt okoz.   Másrészt a jelenlegi rendszer, eszközök erre nem alkalmasak. Harmadrészt ez olyasmi megoldás, mint árhivatal, bérhivatal megoldása. Nincs automatikus piaci szabályozás. A megoldás itt is a mérsékelt szabályozás. Úgy sejtem, van, aki ezt szociális piacgazdaságnak nevezi.

A megtakarítások nagy tartályából meg lehet oldani a pénzkibocsátást? Talán gazdaságba szükséges többletpénz egy részét igen. Van egy halom megtakarított pénz különböző helyeken, akkor miért ne használják fel. A megtakarítás azonban nemcsak pénz miatt fontos, ha azt kiszórják, akkor abból túlfogyasztás lesz. 

Ami még szóba jöhet pl. nyílt piaci műveletek, amelyek a forgalomba levő pénzt alakíthatják. Amit én összesített árbevételnek, jövedelemnek, pénzfolyónak nevezek azt így is lehet nevezni: forgalomba levő pénz. az arany vagy deviza direkt vétele-eladása a jelenlegi rendszerben komolytalan. Marad a hitelezés, de ez sem komoly dolog.  A jegybank, ami általában lényegében megegyezik az állammal, hitelt vesz fel a lakosságtól (értékpapírokat bocsát ki) vagy értékpapírt (magángazdasági részvényt) vásárol. Ez csak a hitelezési körforgás. Amikor megteszi ezeket, akkor lehet, hogy valamit javít a forgalomba levő pénzen, de a visszafizetési időszakban fokozottan az ellenkező oldalra billen az egyensúly. Összességében, közép és hosszabb távon pedig (főleg a jelenlegi kamatok mellett) a hitelnyújtó oldalán lesz egy állandó pozitív mérleg.  Ráadásul, ha egy állam folyamatosan hitelt vesz fel, akkor ez az egész lehethetetlenné válik. A külföldi hitelezéssel is hasonló helyzet. Ez fejezet egyébként nem az össze-vissza variálásról szól, hanem  a folyamatos egyensúlyról.

A folyamatos egyensúlyt a jó megtakarítással, hitelezéssel, a jó árazással, és a jó pénzkibocsátással lehet elérni.

 A termelésnövekedés miatti egyensúlytalanság pénzbeli finanszírozása is átmeneti finanszírozás.

Egyrészt megállapítottam hogy infláció és árbevétel-növekedés nélkül is lehet termelés-növekedés, fogyasztás-növekedés. Sőt ha megszabott lenne pénz, akkor a több terméket árcsökkentésnek kellene követni. Negatív infláció mellet is létrejöhet reáljövedelem-emelkedés. Ugyanakkor magas infláció mellett is létrejöhet reáljövedelem-növekedés.

A legjobb, legoptimálisabb, ha az infláció és reáljövedelem-növekedés közel azonos.

Idézzük fel, hogy az előző példában mi történt 16 év alatt.

Az egy főre jutó termelés folyamatosan egyenletesen növekedett évi 4%-kal. De ennek egy része, mint minőségi növekedés nem nagyon jelent meg pénzben. Természetesen, ha az egy főre jutó termelés nő, akkor átlagosan mindenkinek a reáljövedelme, fogyasztása életszínvonala nő. Nem meglepő tehát, hogy a nyugdíjasok reáljövedelme is nő. Ugyanakkor ez fogyasztási növekedés sem jelent meg egészen a számokban a színvonalasabb fogyasztás miatt.  (Azon lehet vitatkozni, hogy dolgozók, fiatalok reáljövedelme fogyasztása egy negyed fokkal erősebben növekedjen a nyugdíjasoké egy negyedfokkal gyengébben, növekedjen)

Az is világos, ha általában javul a helyzet, akkor az átmeneti egyensúlytalanságokat egy jó rendszer meg tudja oldani. Normális állapotban a javulás, fejlődés csak javulást okozhat.

Nézzük meg számokban mi történt. Évi 3%-kal nőtt a dolgozók jövedelme. Évi 2%-kal nőtt az infláció. Ez évi 1%-os fogyasztási (mennyiségi) növekedés. A másik 3% minőségi-fogyasztásnövekedés. A nyugdíjasok jövedelme felvett nyugdíja 2%-kal nőtt. Itt csak a 3%-os minőségi-fogyasztásnövekedés jelentkezik. Évi 3% (pontosabban 3,3%) volt a pénzkibocsátás. Nem találni olyan területet, amelyben jelentős hiány keletkezett volna. A nemzeti összesített termék, szolgáltatás, munka folyó szintje 16 év alatt megemelkedett 64%-kal. A pénzfolyó szintje ez idő alatt megemelkedett 48%-kal. Ez a különbség csak abból ered, hogy pénz reálértékének nincs stabil mértékegysége. A valós reáljövedelem 64%-kal nőtt. A pénzfolyó egyenletesen változott Az új pénz befolyt, belőle jövedelem lett a jövedelemből árbevétel lett és így tovább. Sok minden kellett ehhez az optimális fejlődéshez. Ugyanilyen egy éves fejlődést meg lehet oldani pénzkibocsátás nélkül, pl. hitelezéssel, de 16 évest már nem, mert jön a visszafizetési időszak.  Pénzkibocsátás nélkül, nulla infláció, illetve nulla jövedelem-emelkedés mellett is létrejöhetett volna ez a fejlődés csak több zavarral.  Magas infláció mellett ill. magas jövedelem-emelkedés mellett is létrejöhetett volna ez a fejlődés, de több zavarral.

A pénzkibocsátás lényege.

Két különböző de összefüggő folyamat van.

Egyfelől egy kevés pénzt óvatosan vigyázva az egyenletes eloszlásra beleöntünk a rendszerbe, nő a pénz, a másik oldalon ugyanilyen ütemben automatikusan leértékelődik (nagyobb címletű lesz)  a pénz. A reáljövedelem nem változik. De miközben ez történik, aközben ez pénz képes a beöntés arányában az átmeneti finanszírozásokra. Ez a jó pénzkibocsátás.  Ha hirtelen sok pénzt öntünk, be akkor már problémák adódnak. Ráadásul a sok pénzt nem is tudjuk jó beönteni. Ha nem öntünk be pénzt, akkor az átmeneti finanszírozásokat ennél rosszabb megoldásokkal kell kezelni és más problémák is fellépnek. A pénzkibocsátás tehát nem növeli reáljövedelmet.

Szerintem az lényeg, hogy a jövedelem folyórész és az árbevétel folyórész lassan egyenletesen és egyformán növekedjen. Ekkor nem változik a pénz reálértéke.

Ez volt tehát pénzkibocsátás folyamata.

Eközben a másik folyamat a termelésnövekedés miatti reáljövedelem-növekedés. Az előzőkből kiderülve ennek is több fajtája lehet. Nulla infláció, magas infláció stb. A legjobb az alacsony infláció (pl. 4% termelés-növekedés mellett  2% árszínvonal-növekedés és 3%-os árbevétel és jövedelem-növekedés), mert ekkor lehet ezt a folyamatot ( termelésnövekedésből miatti reáljövedelem-növekedést)  összekapcsolni  a jó pénzkibocsátással.

Közben kialakul egy harmadik ez előzőkkel összefüggő folyamat is: kialakul a jó, alacsony infláció (árszínvonal-növekedés). 

Az optimális megoldás az, hogy van egy minimális pénzkibocsátás. A pénzkibocsátás nem növeli és nem is tudja növelni a  reáljövedelmet, mert nincs mögötte termelés. Nem nevezhető teljesen átmeneti finanszírozásnak, mert nem belülről jön a pénz. Részben viszont átmeneti, mert a kibocsátott pénz, döntően forog a rendszerbe. Tehát nevezzük részben átmeneti finanszírozásnak.

Nevezhetjük részben technikai pénzkibocsátásnak is.   Részben technikai, mert van teljesen technikai pénzkibocsátás, pl. az elhasználtság miatti, vagy a címletváltozás miatti. Részben technikai pénzkibocsátás, mert ha rosszul csinálják, megzavarhatja pénzügyi folyamatokat, és érdemtelen vagyonokat képezhet.

Ha jól csinálják a pénzkibocsátást, akkor teljesen technikai marad. Ha rosszul csinálják, akkor  valóságos  (nem technikai) lesz. Az előzőkből kitűnt, hogy csak kevés pénzt lehet jó kibocsátani.

A pénzkibocsátásnak van önálló aspektusa, nemcsak követi a helyes árazást, a helyes megtakarítást, hitelezést, egyéb pénzügyi tényezőkkel. A pénzkibocsátásnak nem követő, hanem kölcsönkapcsolatban van helyes árazással, a helyes hitelezéssel, megtakarítással, egyéb pénzügyi tényezőkkel.

A pénzkibocsátás mértéke fontos, de ez talán nem annyira pénzkibocsátón múlik. Bár itt figyelembe lehet venni az elvet: a kis pénzhiány jobb, mint az infláció (4%-nál magasabb).

De az is fontos hová teszik be a pénzt. A pénzkibocsátás nem okozhat érdemtelen jövedelmet. A kibocsátott pénznek szét kell oszlania.

Az egyik legrosszabb verzió, ha bankokon keresztül az áruvásárlási hitel-felelvevőkhöz kerül a kibocsátott pénz. Márpedig manapság ez a jellemző. A legjobb, ha kibocsátott pénz beruházási hitelként kerül be a gazdaságba. Az is csak részben igaz, hogy mindegy hová teszik be, úgyis szétoszlik a gazdaságba. Egy szektorba nem kerüljön sok, egy szereplőhöz csak kevés kerüljön a kibocsátott pénzből. Előny, ha azok kapják, akik amúgy is ellenszolgáltatás nélkül kapnának pénzt. Előny, ha a hasznos munkát végzők kapják, ezek pedig a beruházók, fejlesztők.

Kell egy külön testületrész, amely a kibocsátott pénz pontos mennyiségét és a pontos helyét megtervezi.

Bármilyen tudálékosan is fogalmazzák meg és firnyákosan oldják meg a gyakorlatban, a pénzkibocsátás nem más, mint egy olyan hitel (jellemzően bankszektor kapja) amit gyakorlatilag soha nem kell visszafizetni. Nem is lehet más, ugyanis rendes hitelt vissza kell fizetni (ráadásul kamatostul), az csak egy belső forgás.

A bankszektorban és az áruvásárlási hitelekben is részben vagyon keletkezik a kibocsátott pénzből, tehát annak egy része leragad, meghiúsul az, hogy kibocsátott pénz egyenletesen oszoljon el a vásárlók között. Ráadásul érdemtelen vagyonokat hoz létre. 

Szerintem csak részben igaz a következő: ha normális az árazás, ha mindenki megtakarít stb., akkor mindegy mennyi pénz van rendszerben. Valamekkora önmérsékletre képesek gazdasági szereplők. De azért ha valaki könnyen tud pénzhez jutni, akkor ahhoz hozzá is jut. Minél több pénz van rendszerben annál könnyebben, lehet a pénzhez hozzájutni.

Számít e gazdaság pénzigénye, ill. az infláció, ill. a pénzforgás sebessége?

A rossz az egyensúlytalan, kapzsiságdeterminált gazdaságnak mindig nagyobb pénzigénye a normálisnál.  Kérdés hogy az elhízott, nagy étvágyú embert etetni kell? mert az igaz hogy az elhízásnak nagy étvágynak meg kell keresni az okait és azt is meg kell szüntetni. Az is igaz hogy gyorsan drasztikusan nem lehet leállni az etetéssel.  De az is igaz hogy azért az elhízott nagy étvágyú ember etetést csökkenteni kell. Jobb egy kis pénzhiány, mint a magas infláció.

Gyakorlatilag arról van szó, hogy amennyiben az infláció, ill. az árbevétel-növekedés meghaladja a 3%-ot (4%-os termelés-növekedés mellett) arányosan kevesebb pénz kell kibocsátani. Pl. 4%-os árbevétel-növekedésnél csak 3,8% pénzt, 5%-nál 4,6% pénzt, 6%-nál 5,4% pénzt kell kibocsátani. Természetesen, ha ennél alacsonyabb a termelés, akkor ezek a számok csökkenek. Ha pedig magasabb a termelés-növekedés, akkor ezek számok növekedhetnek egy kevéssel.   Ez a válasz arra, hogy mennyire számít gazdaság pénzigénye és az infláció.

Mi helyzet a pénzforgással.

Három pénz van gazdaságba. Van nagyon lassan forgó ezek a tartós tulajdonok vagyonok.  Közepesen forog a pénz nagy pénzfolyóban. És van egy külön pénzrész, amit forgótőkének nevezek. Különösebben azért nem számít a pénzforgás sebessége, mert minden gazdaságnak van egy optimális és egyenletes pénzforgása. Tehát ha rossz a pénzforgás, akkor azt nem kell követni, hanem meg kell javítani.  Másrész a normális infláció mellett olyan helyre kell tenni a kibocsátott pénzt, hogy az, gyorsan szétoszoljon.

Rendben van, számolják ki szükséges pénzkibocsátást, a gazdaság pénzigényéből, az inflációból, a  pénzforgás sebességéből, és másból, de ezután ezt számot ne felejtsék el az optimális értékek felé korrigálni. 

Az optimális pénzkibocsátás szerintem a következő lenne.

Egy külön testület osztaná szét a pénznyomdából kikerülő új pénz 3,3%-át. Optimális esetben 4%-os termelésnövekedés mellett ez szám igaz. Természetesen e meg kell arról győződni, hogy valóban ennyi az árbevétel-növekedés. A lényeg az, hogy először is kiosztható pénz mennységét (értékét arányát) kell megállapítani.

Majd ennek a felét érdemes segélyezettek között kiosztani.

Ők amúgy is ellenszolgáltatás nélkül kapnának pénzt. Mert, ha olyannak adnak ellenszolgáltatás nélkül pénzt, akinek amúgy ellenszolgáltatást kellene adni akkor abból problémák, keletkeznek. A szegények segélyezettek között azért is jó kiosztani, mert itt biztosan nem képződik belőle vagyon, és biztosan gyorsan belekerül a vásárlásba.

Másik felét érdemes azok között kiosztani, akik az államtól kisebb összegű, hosszú lejáratú kedvezményes (minimum kamatmentes) hitelt kapnának. Ez, az árbevétel folyórész feltöltése. Erről már sokat beszéltem az előző fejezetben. Pontosabban a kibocsátott pénz lenne a hosszú lejáratú kedvezményes hitel. Kedvezményes hitelt azok kapnak, akik kifejezetten hasznos termelés, szolgáltatás, tevékenység érdekében beruháznak, fejlesztenek.  Itt is megvan az előny, hogy ezen emberek amúgy is kapnának kedvezményes pénzt. Az biztos, hogy ők megérdemlik, tehát nem jöhet létre érdemtelen vagyon. Szerintem az is fontos, hogy ez a kiosztás közvetlenül történjen és ne az államon keresztül. A költségvetésnek viszont figyelembe kell venni, hogy ezek máshonnan (nem adóból) kaptak pénzt. Tehát akár adócsökkentéshez is vezethet a folyamat.

Érdemes sok kisvállalkozásnak adni a kibocsátott pénzt. Így még kevesebb esélye van annak, hogy érdemtelenek kapják, ill. hogy vagyon képződik belőle.  A jó kiosztás a következő, ha beruházásra adják: a pénz egyharmadát a beruházás elején, a második harmadát a beruházás közepén, harmadik harmadát a beruházás végén adják.

Sajnos korrupt felelőtlen állami vezetőket abszolút nem érdekli, hogy az állam eladósodik. Tehát hiába adják az államnak hitelbe a kibocsátott pénzt.

A jövő rendszerét különböző testületek fogják alkotnia, amelyek jogilag is felelősek lesznek saját területük működéséért. Ezen testületek döntéshozása nem lesz túl szabad, (ellenőrzött és törvényekkel szabályozott lesz, mások is befolyásolhatják), de azért nem lesznek becsatolva a hatalmi centralizációba sem.  

Ebben a rendszerben mi lesz bankszektor hitelezésével? A bankszektornak megmarad a nemzeti jövedelem kb. 28%-át kitevő összes megtakarítások és hitelezések kezelése.   A fejlettebb jövőben bankszektor nem kap kedvezményes hitelt. A jövőben bankszektor koráthozottabb lesz. A jövőben a bankszektor kevesebb profithoz jut. A jövőben bankszektor kisebb lesz. A jövőben bankszektor tehetséges munkatársainak egy része a termelésben fog jeleskedni.

A monetáris pénzügyi vezetés szervezeti megoldása.

Tulajdonképpen itt már nem gazdaságról, pénzügyről van szó, hanem politikai rendszerről, azon belül is a döntéshozási mechanizmusról. Mégis részbe ide tartozik, hiszen a gazdasági pénzügyi vezetésről van szó.

Már többször szóba került hogy jelenlegi pénzügyi irányítás, zavaros szinte átláthatatlan. Itt van pl. a külföldi beleszólók egész sora, a világszervezetek aztán nemzetközi pénzpiac, a hitelminősítők, az ilyen-olyan szakemberek, az EU. Az nem lenne baj, hogy sok a tanácsadó a beleszóló, csak ezek valamilyen rendbe szerveződhetnének, a szerepük pedig egyértelmű és világos lehetne. Vegyük azonban csak belföldi irányítókat, mondjuk a kormányt, a pénzügyminisztériumot és jegybankot (nemzeti bankot).

 E két egység „együttműködésére” sok hasonlatot lehetne felhozni. Eszembe jutnak pl. azok a bútorszállítók akik úgy cipelik a szekrényt hogy semmilyen egyetértés nincs közöttük. Az egyik erre menne, a másik arra, az egyik emelné, a másik fordítaná. Eközben falat leverik és összetörik a szekrényt. Rosszabb esetben az egyik a másikra ejti a szekrényt. Magyarország egyébként e téren is „jó” példa.

Egy másik hasonlat. A játszótéren egy ember rángat, vadul le-fel mozgat egy mérleghintát, előtte a földön mindenféle számítás. Egyébként a pénzügy hasonlítható egy mérleghez, amelynek egyik oldalán van a termék, szoláltatás munka, fogyasztás, a másik oldalán van a pénz, kicsit beljebb az árak, kijjebb pedig a bérek vannak. Ha a pénzoldal mozog, akkor az ár és bér oldal is mozog. Ha a pénzoldal rögzített, akkor csak az ár és béroldal mozog. Ha az ár is viszonylag rögzített, akkor főleg a béroldal mozog. Ez utóbbi a viszonylag legjobb, legigazságosabb megoldás, a termelési, innovációs különbségek fejeződjenek ki jövedelmekben, a reáljövedelmekben úgy hogy más országokat ne zavarjanak.  Megkérdezvén, a rángató embert, miért teszi ezt, a válasz a következő: én nem rángatom, csak kiegyensúlyozom. Látja, most lefele megy ezért - néz bele a számításaiba – fel kell húznom. Látja most, meg fent van, ezért le kell nyomnom. Az ostobaság azonban fokozható: a mérleg hintát egyik oldalon és a másik oldalon is többen rángatják, különböző országok pénzügyi irányítói. Megkérdezvén őket az egyik csoport így felel: mi nem rángatjuk, csak ki akarjuk egyensúlyozni, de ugyanezt válaszolja a másik csoport is. Az ostobaság még tovább fokozható az egyik oldalon két ember láthatóan egymást gátolva, erőlködve rángatja, ugyanazt a mérleghintát: a költségvetési irányítás és a monetáris irányítás. A válasz természetesen megint ez: mi nem rángatjuk, csak ki akarjuk egyensúlyozni. Majd hozzáteszi mindkettő: én az ország érdekében cselekszem.

Tulajdonképpen itt el kellene merülni, mi is az, az ellenhatalmi rendszer, amelyben e rendszer döntéshozó mechanizmusa működik.  A lényeg az, hogy itt a döntéshozó egységek között, még csak nem is szabályozott verseny, hanem hatalmi harc, küzdelem folyik.  Már az is megkérdőjelezhető lenne, hogy jó az, ha a vezetés, mint a verseny szervezője lebonyolítója egyáltalán részt vesz versenyben. Az viszont biztosan rossz, ha ez nem is verseny, hanem szabályozatlan harc, adok-kapok.  Az jó irány, ha döntéshozó egységek decentralizáltak és szét vannak választva. Önmagában ez azonban kevés. A szétválasztott egységeknek egymás ellenőrzése felügyelete, kiegészítése mellett azért együtt is kell működni. Ez az együttműködés szinte lehetetlen, ha közben hatalmi ill. népszerűségi harc van közöttük. Ennek több oka van, pl. a két pártra szakadás jelensége. A jövő döntéshozó mechanizmusáról még sokat beszélek. itt csak két dolgot emelnék ki. Egyfelől a jövő alkotmánya, mint a legfelső és mindenképpen betartandó törvények gyűjteménye, a gazdasági és pénzügyi alapelveket, alaptörvényeket is tartalmazza majd. Természetesen az alkotmány is népszavazással, népszavazások sorával fog kialakulni. A másik megjegyzésem hogy döntéshozó mechanizmus több kisebb egységre, testületre lesz szétbontva, de ezek között szorosabb és kizárólag szakmai kapcsolat lesz eltérően a jelenlegivel. Én a gazdaságot és pénzügyet is több rendszertényezőre bontottam és jeleztem mindegyikhez egy független objektív demokratikus tudományos (szakmai) testület szükséges. Beszéljünk azonban csak pénzügyről, a pénzügyi rendszerről.   Ami szorosan idetartozik, a helyes adózás. A helyes költségvetés. Ami még szorosabban ide tartozik az a tőzsdetípusú kereskedelem (a tőzsdék ellenőrzése). A helyes pénzváltás, pénzváltórendszer. Az infláció megelőzése kezelése. A helyes hitelezés és megtakarítás. Általában a helyes monetáris és pénzügyi politika. Ez tehát legalább öt külön testület (szervezet). Szerintem ez szétbontott szervezeti felosztás jobb, mint a jelenlegi (pénzügyminisztérium, jegybank), a jövőben valami hasonló lesz.

Minden itt szereplő problémakörnek legyen külön döntéshozó, irányító testülete, esetleg a tőzsdék ellenőrzését lehetne összevonni, a helyes hitelezést biztosító testülettel.  Ha viszont így szétszedjük az irányítást, akkor nagyon pontosan kell szabályozni az együttműködést. Itt azért megjegyzem, amikor testületekre bontom az irányítást, akkor csak arról van szó, hogy az irányítás nem egy ember kezében van, ill. az irányítás nem emberekre, osztályokra bomlik, hanem testületekre. Az nyilvánvaló hogy egy ember vagy pár ember, képtelen átlátni minden szegletét a felsorolt problémaköröknek. Kérdés hogy egy adott kérdésben hogyan lehet közös véleményt kialakítani. Pl. egy megoldás. Mekkora legyen  az alapkamat. A hitelezéssel foglakozó testületnek ebben pl. 10 szavazati joga lenne. A pénzváltással foglalkozó testületnek ebben mondjuk 8 szavazati joga lenne. Az inflációval foglakozó testületnek pl. ebben 6 szavazati joga lenne, és még lehetne sorolni.

Persze itt fontos, hogy megváltozik vezetések mentalitása is, az a hosszabb távú nemzeti érdeket tartja majd szem előtt. A változást elsősorban a vezetői függetlenség, pártatlanság, a szakmaiság, a demokratizmus biztosítja.

A jelenlegi mentalitás. Csak, ez az én feladatom, ezt igyekszem támadás, leváltás nélkül megoldani (de azért az engem támogató párt felé is elkacsintgatok),  a többi nem érdekel. Ez a mentalitás fog megváltozni, egy jobb döntéshozó, egy jobb vesztéskiválasztó, egy nagyobb vezetői felelősséget követelő politikai rendszerben. Mindezt a politikai rendszer megtárgyalásnál elemzem.

A jövőben egy szakmai együttműködésre alapozott mégis szétválasztott decentralizált gazdasági és pénzügyi döntéshozó irányító szervezetre van szükség.

A jegybank, ill. a pénzügyi vezetés jövője.

Az előzőkben azt fejtegettem, hogy a kormány pénzügyi irányítása, és jegybank, mint ellenhatalmi pénzügyi irányítás nem jó. A jövőben az állam a jogalkotás a legfelső irányítás (itt most a jogalkalmazásról, ellenőrzésről nem beszélek) több önálló de egyenlő jogú szakmai testületből fog állni, legalábbis remélhetőleg. A jövőben remélhetőleg nem lesz a mai értelemben vett kormány. A legfelső testületeknek lesz egy jogalkotó része és egy operatív irányító része. Tehát a jelenlegi kormány és a pénzügyminisztérium remélhetőleg megszűnik.

A jegybank kis kilóg ebből a logikából. Ellenben a jegybank jövője más okból is kétséges. Az EU tagok vonatkozásban biztosan kétséges, de arról is szó volt ( és még lesz is), hogy egy közepes világszövetséget kellene kialakítani, és ennek szükségszerű része a közepes ( a jelenleginél erősebb) gazdasági, és főleg pénzügyi szövetség, nemzetközi  pénzügyi rendszer.

A lényeg az, hogy közös pénz, ill. szinte közös pénz (számított kötött árfolyam) fog létrejönni. Ezzel eleve a nemzeti jegybankok feladatainak nagyobb része megszűnik. Pl., megszűnik a pénzkibocsátás, a forgalomba levő pénz szabályozása, az infláció kezelése, az árfolyam beállítása.  Igaz hogy a nemzetközi pénzügyi rendszernek is irányításra van szüksége, de most csak a nemzeti irányításokról gondolkodom. Egyébként is az optimális értékek politikája is abban az irányban hat hogy jegybank szerepe átrajzolódik. Tehát szerintem a jövőben a jegybank a mai formájában szerepében megszűnik. Ellenben a jegybank egyben az állam bankja is. Az állami bank, mint intézmény a jövőben is szükséges.

Arról hogy mi lesz az állami bank szerepe a jövőben, és ki irányítja az állami bankot egy másik fejezetben fogok elmélkedni. Most itt csak annyit mondanék el hogy mivel az állami bank általános szerepe elsősorban a hitelek és megtakarítások szabályozása lesz, így értelemszerűen a  ahhoz az irányító testülethez kell kerülnie amelyik e problémakörrel foglakozik. Ugyanakkor a másik fontos szerepe az adózás mellett az állami fejlesztések, ill. a költségvetés finanszírozása, ill. az adók és a költségvetési pénz bizonyos szintű kezelése. Itt azért meg kell jegyezni, hogy az állam 98%-ban az adókból fog működni, és ebből következően a hitelezési tényező elenyésző lesz. Ugyanakkor az állam a jövőben is ki fog bocsátani magángazdaság részére, ill. a lakosság részére kedvezményes hiteleket, ez is az állami bank feladata lesz.   Értelemszerűen több más testület is aspirálhat az állami bank irányítására: a költségvetéssel foglakozó testület és fejlesztéssel, ill. innovációval foglalkozó testület. Szerintem az a jó megoldás, ha alapvetően a hitelezéssel foglakozó testület irányítja az állami bankot, de annak működésébe erős, de szabályozott beleszólása lesz a költségvetési testületnek ill., a fejlesztéssel foglakozó testületnek, és más testületeknek is.

Itt viszont kitérnék arra, hogy mi lesz a feladata e problémakörrel foglakozó testületnek.

Elsősorban az elméleti átgondolás, fejlesztés lenne e testületnek feladata és emellett az alapelvekre való vigyázás, azok betartásának felügyelete. Egyféle gazdasági, pénzügyi vonatkozású alkotmánybíróságként működne. További feladata, hogy gazdasági pénzügyi irányítást folyamatosan fejlessze, racionalizálja, ill. annak működését felügyelje. További feladata pedig a gazdasági pénzügyi tájékoztatás irányítása, fejlesztése, felügyelete.   

A pénzügyi alapelvek.

A gazdasági és pénzügyi alapelveket, alaptörvényeket remélhetőleg a jövő alkotmánya fogja tartalmazni. Eme alapelvekről már különböző fejezetekben szó volt. Az alapelvek valószínűleg meglehetősen banálisnak látszanak, ennek ellenére nem tartják be azokat. Ha pedig állandóan figyelmen kívül hagyják, akkor mégsem banalitás ezekkel foglakozni. Még azt is megjegyezném, hogy e fejezet a gazdaságról és főleg pénzügyről szól. Ugyanakkor e fejezetben elmondottak részben vagy egészben adaptálhatók az egész politikai rendszerre ill. más alrendszerekre is.

Az alapelvek felsorolása. A megelőzés elve. Az optimális értékek elve. Az egyenletes fejlődés, az apró lépések elve. Mindent saját okozójával, a saját eszközével kell megoldani, elv. A hosszabb távú makrogazdaságból kiindulás elve. A spekuláció, machináció kizárásnak, csökkentésének elve.

Ezek az elvek összefüggnek. Ezen elveket két másik általános alapelv, felfogás is összeköti. Először ezekről ejtek néhány mondatot.

Először is el kell dönteni, hogy gazdaságot, pénzügyi rendszert egy szerencsével és tisztességtelenséggel, (spekulációval, rafinációval) fűszerezett játéknak harcnak tekintjük, vagy pedig egy olyan igazságos versenynek ill. tevékenységnek tekintjük, amelyben a tényleges hasznos teljesítményeknek kell számítani.  Természetesen én ez utóbbit vallom. Másképpen fogalmazva a gazdaságnak legyen ugyanaz az elve, mint az olimpiának. Ha egy sima sportversenynél képes az ember arra törekedni, (és ez csak emeli a verseny izgalmát, színvonalát), hogy csakis a tényleges teljesítmények számítsanak akkor szerintem más vonatkozásokban is képes ezen törekvésekre. Ha pedig a törekvés megvan, akkor valószínűleg azt elég magas fokon meg is lehet valósítani. 

A gazdasági pénzügyi vezetést az igazságos verseny szervezőjének lebonyolítójának tekintjük, vagy versenyzőnek, netán játékosnak. Szerintem a helyes felfogás az, hogy vezetés biztosítsa gazdaság szereplőinek egyéneinek, vállalkozásainak megfelelő környezetet, nem az, hogy maga is rész vegyen a versenyben netán a játékban. A két elvet összevonva, legrosszabb felfogás, ha gazdaság pénzügyi rendszer egy játék harc, amelyben a vezetés, az állam egy játékos. A legjobb felfogás pedig a gazdaság egy a valós hasznos teljesítményekre épülő tevékenység ill. igazságos verseny, amelyben a vezetésnek, mint lebonyolítónak kell részt vennie.

Nézzük az elveket egyenként röviden.

A megelőzés elve. Majd utólag intézkedünk – ez nem jó megoldás. Nézzük meg, mi történik gyakorlatban. Mire észeleik a problémát már jelentős problémát (pl. az inflációt) akkor már letelt egy hónap. Mire kitalálják, hogy mit kellene tenni és megteszik az intézkedést, megint eltelik egy hónap. Mire az intézkedés elkezd hatni, megint eltelik két hónap. Tehát olyan jelentős lesz az időcsuszás, hogy már a hibás folyamat javában tart, illetve azt már nehéz megfordítani. Az is gyakori hogy mire az intézkedés hatna már egészen más helyzet, már más intézkedésekre van szükség. Ezért a megelőzésre, vagyis arra kell koncentrálni, hogy ki se tudjanak alakulni a problémák, torzulások egyensúlytalanságok.

Az optimális értékek elve. Erről is beszéltem már. Úgy látszik minden alapvető pénzügyi értéknek (alapkamat, betéti kamat, hitelkamat, hitelezés mértéke, árfolyam, pénzkibocsátás, áremelés, árrés, eladósodás, infláció, külker egyensúly, összes adó, stb.) van egy optimális értéke. Olyan optimális érték, amely minden gazdaságban optimális. Ettől egy-két, esetleg három százalékkal, másképpen az adott értékhez viszonyítva legfeljebb plusz, mínusz 75%-kal lehet eltérni az adott gazdaság helyzetének sajátságainak megfelelően. Pl. ha az optimális érték 2%-ék akkor akármilyen is helyzet az nem lehet 3,5%-nál nagyobb. Pontosabban arra kell törekedni, hogy az optimális értéktől ne távolodjon el az érték, és ha eltávolodott, akkor minél előbb térjen vissza.

Mindent a saját okozóján a saját eszközével kell megoldani elv.

A gazdaságban minden összefügg, tehát valami elromlik akkor esetleg máson keresztül is meg lehet oldani. Ez az elv talán az orvostudományban is érvényes. Persze ehhez először meg kell találni az eredeti okot, helyes diagnózist kell felállítani. Pl. az infláció eredeti oka általában az indokolatlan áremelések. Ha pedig ez, akkor ezt kell orvosolni közvetlen és pl. nem az alapkamattal kellene operálni.  Ha valaki eladósodik, akkor annak az eredeti oka általában, túl sok hitelt vesz fel magas kamatra. Akkor ezt kell elsősorban orvosolni, vagyis le kell állítani a hitelfelvételt. Ha az állam hatékonyságával, korrupciójával van baj akkor azt kel orvosolni és nem adót emelni, privatizálni, ill. az államot csökkenteni.

Az egyenletes fejlődés, az apró lépések elve. A problémát ketté választhatjuk, ha jó az irány, akkor is baj az ha hirtelen nagyarányú változások jönnek létre, még nagyobb baj ha ezt létrehozzák. Pl. a 2002-es állami béremelések. Ezt viszont csak akkor lehet elkerülni, ha mindig megtörténnek az apró lépések. Ha korábban pl. fokozatosan, apránként emelték volna az alkalmazottak bérét, akkor nem merült volna fel a nagyarányú változtatás szükségessége.

Ha viszont rossz az irány, akkor egy kisebb lépés is káros. A helyes elv, hogy mindig előre gondolkodva kijelölni a jó irányt és a felé haladni egyenletesen de apró lépésekben. A legrosszabb megoldás hektikusság, a gyakori irányváltoztatás, fűszerezve a hirtelen nagyarányú változásokkal. Sajnos ez jellemző magyar pénzügyi irányításra. Elég, ha megnézzük az adók változtatását az alapkamatról nem is beszélve.

A makrogazdaságból kiindulás elve. Ez arról szól, hogy érdemes általában abból kiindulni, hogy merre tart a világ ill. merre kellene tartani. Ha ez a kettő egyezik, akkor nincs baj. Ha ez a kettő nem egyezik, de összeegyeztethető, akkor össze kell egyeztetni és ez a kiindulási alap. Ha nem egyeztethető össze, akkor abból kell kiindulni, hogy a világnak merre kellene tartani. Ha pl. az alternatív energiaforrásoké a jövő, akkor azt kell fejleszteni. Ha lassan a szállítás lesz a legnagyobb költség, akkor sokoldalú belföldi termelést, ill. kisüzemi termelést a kis és középvállalkozókat kell fejleszteni. Ha nagyobb, többet szolgáltató állam, a jövő útja akkor nem kell az államot szűkíteni. A lényeg, hogy nem szabad kizárólag abból kiindulni, hogy jelen pillanatban mi gazdaságos.

Mint mondtam ezek az elvek banálisak, mégsem tartják be azokat, legalábbis Magyarországon nem tartják be.

A spekuláció, machináció csökkentésének elve pedig egyértelmű. Ezt nem kell különösebben magyarázni. Talán az hozzá lehet tenni, hogy e tisztességben az államnak kell példamutatónak lenni.

A monetáris pénzügyi politika, (irányítás) nemzetközi rendszer, nemzetközi szabályozást igényel. Ez arról szól, hogy az államoknak szinte kötelességük ilyen nemzetközi szabályozásokon gondolkodni ill. azokat szorgalmazni, illetve ha kialakultak, akkor azokat betartani. 

A helyes pénzügyi gazdasági tájékoztatás. Mivel erről már egy másik fejezetben szó volt, az ott megfogalmazott feladatokat e problémakörből adódó feladatoknak tekintem. Azért a következő gondolatokkal kiegészíteném.

Későbbi tényezőkben sokat ostorozom a politikai tájékoztatást. A tájékoztatás egyrészt nem jó, nem objektív lényeges tényezők maradnak ki belőle. Egyébként pedig tájékoztatás célja az lenne, hogy a nép érdemben bele tudjon szólni a döntésekbe, ez viszont jelenlegi rendszerbe elmarad, így tájékoztatás legfeljebb a demokrácia látszatát adja meg. A tájékoztatás általában nem jó, de a negatív díjat a pénzügyi tájékoztatás viszi el. Általában egy politikai kérdés mondjuk egy törvénymódosítás döntéshozó mechanizmusát, ismerjük. Általában azért a jogi döntések vitája, ha hiányosan is, ha beleszólási lehetőség nélkül is, de a nyilvánosság elé kerül. A nyilvánosság elé kerülés azért mégis ad némi kontrollt, legalább tiltakozni lehet. Nem így van a pénzügyi döntésekkel. Ezek nagyon szűkszavúan, és rendszerint utólag jelennek meg a médiában. Különösen igaz ez monetáris intézkedésekre. Statisztikával is bizonyítható, hogy a pénzügyi, monetáris döntésekről való tájékoztatás jóval kevésbé nyilvánosak, mint a többi döntésé. Vessük el azt, hogy ez azért van, mert ezek nem jelentősek. Ha jövedelemelosztásra, vagy termelésre, vagy az ország helyzetére gyakorolt hatást nézzük, akkor ezek jelentősebbek, mint sok más politikai döntés. A következő érv az lehet, hogy pl. a spekulánsok miatt titkos. Nos ezzel kapcsolatban megjegyezném, a hogy a spekulánsok, a nagybefektetők jól informáltak (legalábbis a lehetséges variációkkal számolnak). Akkor ki előtt titkosak talán a nép előtt? Egyébként a tájékoztatás célja nép felvilágosítása, ill. a nyilvánosság enyhe kontrollja. Ez tehát nem jó érv, legalábbis általában nem jó. A következő érv az lehet hogy a monetáris döntések annyira magasröptűek annyira szakmaiak, hogy úgysem értenek hozzá az emberek. Ebben annyi az igazság: igen nem értenek hozzá, mert többek között nincsenek tájékoztatva. Talán a jogi kérdésekhez értenek az emberek? Ezen az alapon  nincs szükség tájékoztatásra, ami viszont még jelenlegi rendszer ideológiájának is ellentmond. Valójában nincs jó érv, csak furcsaság  van és feltételezések vannak. Mindenesetre a tényleges demokráciában nem lesz különbség a pénzügyi döntések és más döntések tájékoztatása között.

A feladatok

A pénz helyes felfogása: a termelésben a pénz csak másodrendű tényező.

Egy külön testület osztaná szét a pénznyomdából kikerülő új pénz pl. 3,3%-át. Optimális esetben 4%-os termelésnövekedés mellett ez szám igaz. Természetesen e meg kell arról győződni, hogy valóban ennyi az árbevétel-növekedés. A lényeg az, hogy először is kiosztható pénz mennységét (értékét arányát) kell megállapítani.

Majd ennek egy részét érdemes segélyezettek között kiosztani.

Ők amúgy is ellenszolgáltatás nélkül kapnának pénzt. Mert, ha olyannak adnak ellenszolgáltatás nélkül pénzt, akinek amúgy ellenszolgáltatást kellene adni akkor abból problémák, keletkeznek. A szegények segélyezettek között azért is jó kiosztani, mert itt biztosan nem képződik belőle vagyon, és biztosan gyorsan belekerül a vásárlásba.

Jó, ha kibocsátott pénz beruházási hitelként kerül be a gazdaságba. Másik részét érdemes azok között kiosztani, akik az államtól kisebb összegű, hosszú lejáratú kedvezményes (minimum kamatmentes) beruházási hitelt kapnának. Erről már sokat beszéltem az előző fejezetben. Pontosabban a kibocsátott pénz lenne a hosszú lejáratú kedvezményes hitel. Kedvezményes hitelt azok kapnak, akik kifejezetten hasznos termelés, szolgáltatás, tevékenység érdekében beruháznak, fejlesztenek.  Itt is megvan az előny, hogy ezen emberek amúgy is kapnának kedvezményes pénzt. Az biztos, hogy ők megérdemlik, tehát nem jöhet létre érdemtelen vagyon. Szerintem az is fontos, hogy ez a kiosztás közvetlenül történjen és ne az államon keresztül. A költségvetésnek viszont figyelembe kell venni, hogy ezek máshonnan (nem adóból) kaptak pénzt. Érdemes sok kisvállalkozásnak adni a kibocsátott pénzt. Így még kevesebb esélye van annak, hogy érdemtelenek kapják, ill. hogy vagyon képződik belőle.  A jó kiosztás a következő, ha beruházásra adják: a pénz egyharmadát a beruházás elején, a második harmadát a beruházás közepén, harmadik harmadát a beruházás végén adják.

Tiszta világos közismert pénzkibocsátás létrehozása. A kibocsátott pénz jelentős részét az állami kedvezményes és irányított hiteleken keresztül kell kibocsátani.  A pénzarányok változásnak tíz legfontosabb tényezőjének, szempontjának (arányos pénzeloszlás, egyenlőtlen fejlődés, összevont pénzhiány, pénztöbblet, fejlesztendő ágazatok, állami fejlesztések, munka, fogyasztás egyensúlya demográfiai hullámban, termelésnövekedés, jó megengedhető infláció, árazási és jövedelmezési kultúra) előrelátó figyelése, és a változások elemzése, összegzése alapján időben pontos (nem utólagos), összegben pontos hitelezés a megfelelő helyekre, ill. szereplőkhöz. Az állami pénzkibocsátást, hitelezést szét kell választani, majd egészében kell összehangolni, az adó és költségvetéssel, a ker. banki hitelezéssel, a nyugdíjrendszerrel, más állami hiteltevékenységgel.

A monetáris pénzügyi irányítás, döntéshozás több független szaktestületre való felosztása, a szaktestületek szabályozott együttműködése. A pénzügyi irányítás szabályozottságának fokozása, a népet szolgáló törvényesség fokozása a pénzügyi szabályok tekintetében.

A jövő rendszerét különböző testületek fogják alkotnia, amelyek jogilag is felelősek lesznek saját területük működéséért. E testületek döntéshozása nem lesz túl szabad, (ellenőrzött és törvényekkel szabályozott lesz, mások is befolyásolhatják), de azért nem lesznek becsatolva a hatalmi centralizációba sem.    

A következő gazdasági és pénzügyi alapelvek betartása, betarttatása. A gazdasági, pénzügy nem szerencsejáték, nem is szabályozatlan tisztességtelen harc elve. A vezetés nem játékos harcos nem is versenyző, hanem rendező, a körülményeket biztosító. A megelőzés elve. Az optimális értékek elve. Az egyenletes fejlődés az apró lépések elve. A jó irány kijelölés és fokozatos haladás elve. A mindent saját okozója által a saját eszközével orvosolni elv. A hosszabb távú makrogazdaságból való kiindulás elve. A spekuláció, machináció csökkentésének elve. Az alapelvek alaptörvények bekerülése az alkotmányba.

 Az államoknak szinte kötelességük a jó nemzetközi szabályozásokon gondolkodni ill. azokat szorgalmazni, illetve ha kialakultak, akkor azokat betartani.

A helyes alapelvek kategóriája a hatalmas tévedések tisztázása. Pl. az alapkamat-emelés nem jó eszköz az infláció csökkentésére. Pl., a visszafizettet hitel önmagában nem egyensúlyi állapot.

A pénzügyi tájékoztatás feladatai. A pénzügyi tájékoztatásnak egyenértékűnek kell lenni a politikai tájékoztatással. A jelenleginél pontosabb fontosabb, elsőrendű, kiinduló, alapvető gazdasági adatok, mutatók létrehozása, mind a vezetés mind a közgazdaságtan, számára, mind az állampolgári ismeretek számára. Általában a társadalmi mutatók, adatok a jelenleginél pontosabb rendszerezettebb, gyűjtése, kiszámolása kategorizálása, és azok rendszeres közlése az állampolgárokkal. Ki kell fejleszteni a sokoldalú összesítő módszert ami, a pénzügyi adatok, a tárgyi, mennyiségi adatok, az összevont globális adatok, a reprezentatív adatok, az alapvető (elsőrendű) adatok, a részadatok (másod, harmadrendű), valamint a sokoldalú nemzetközi összehasonlítás adatait összesíti, egyezteti. Létre kell hozni a jelenleginél stabilabb, pontosabb, egységesebb, érthetőbb gazdasági, társadalmi mértékegységeket.

E feladatok elvégzésére egy független, tudományos, objektív, demokratikus, nemzeti testület (vezetésrész) szükséges. Illetve ugyanilyen nemzetközi testület kell.

Köztes pénzügyi elmélkedések.

A jelenlegi pénzkereskedelem lényeges folyamatai. B/5 ábra. (PGA, ÁGP, pénzváltórendszer és hitelezési ábrák.) Elméleti rendszertényező.

A jelenlegi államkapitalista pénzkereskedelem lényege (B/5 ábra).  Statisztikailag is logikailag is kimutatható, hogy átlagosan a pénzpiacba kerülő pénzek a tényleges dolgozóktól a produktív gazdaságtól hosszabb távon és általában a pénzpiac felé áramlik. Másrészt a kisszereplőktől, az egyszerű emberektől, a lakosságtól, néptől a nagyszereplők főleg a pénzpiaci nagyszereplők spekulánsok felé áramlik. Nagyon lényeges, hogy a kisemberek a lakosság a nép nem önszántából és nem nyerészkedés miatt vesz részt a pénzpiacon, hanem kényszerből, egyszerűen nincs más lehetősége. Azt is meg kell jegyezni, hogy a pénzpiacba a pénzek 90%-a bekerül. Statisztikailag úgy lehetne mérni, hogy a népréteg által betett pénz vásárlóértéke nő vagy csökken a pénz kivételkor. Figyelhető lehetne az is, hogy mekkora a népréteg (lakosság) által betett összes pénz adott időszakra eső nyeresége, és mekkora gazdag réteg (X összeghatár felett betett pénz) ugyanarra az időszakra eső összes nyeresége. Nyilván a két nyerség között jelentős különbség van. A népréteg megegyezik a kisbefektetőkkel, a gazdagréteg a nagybefektetőkkel. Nagybefektetők többek között az állam, a bankok is. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy itt átlagokról van szó. Előfordulhat, hogy egyes nagybefektetők porul járnak, vagy egyes kisbefektetők jól járnak, de nem ez az átlagos, a meghatározó tendencia. Logikailag pedig a vagy-vagy elosztás elvének értelmében, ha jelentős a károsodás, akkor a másik csoport jól jár illetve fordítva. Ha kicsi a nyereség, akkor előfordulhat és-és elosztás, vagyis mindenki egy kicsit jól jár. Ebben az esetben pedig elég nagyok az átlagos különbségek, úgy hogy az és-és elosztás átlagosan nem jön létre. Azt is hozzá kell tenni, hogy a pénzkereskedelemben leegyszerűsítve ez két kategória van: kisbefektetők (lakosság, népréteg kis vállalkozók, jelentéktelenebb középvállalkozók) és nagybefektetők.

A következő fő okok miatt alakulhat ki ez a különbség: egyrészt a bankok és más pénzközvetítő, pénzkereskedelmi társaságok viszonylagos monopol helyzete és ebből eredő a tisztességesnél, optimálisnál magasabb haszonkulcsa. A monopolhelyzet az árkarterből adódik, ill., abból hogy kisbefektetőknek nincs más alternatívája. Otthon nem tarthatják a pénzt, egymás között a jogi helyzet miatt nem cserélhetnek, stb. Az árukereskedelemben a vásárló dönthet, hogy vásárol, vagy nem vásárol. A pénzkereskedelemben hiányzik az a választási lehetőség, hogy nem vesz részt. A további okok a pénzügyi rendszert a nagybefektetők látják át, ők értenek hozzá, mert ez a munkájuk. A hozzáértésük ki is használják. A kisbefektető végzi a maga munkáját orvos mérnök, szakmunkás, stb., ami szintén nagy szakmai tudást igényel. Emellett nincs ideje hogy a pénzügyi szaktudást is elsajátítsa. Nincs ideje arra sem, hogy állandóan a pénzügyi helyzetet figyelje és gyorsan reagáljon. Megjegyzem, érdemes lenne azt is kiszámítani, hogy a gazdaságnak mekkora veszteséget okoz az hogy a kisbefektetők a munkájuk és szabadidejük helyett kénytelenek a különböző bankok kamatait feltételeit figyelni és pénzüket ide-oda rakosgatni.

További ok, hogy a pénzügy rendszer szabályrendszere úgy van kialakítva, hogy a nagytételű, nagy értékű pénzmozgatásokkal machinálni, irányítani lehet.

Továbbá jelenlegi pénzkereskedelemben sok más trükközési lehetőség is van, amit a bennfentesek ki is használnak. Pl. a korábban megtudott információ hatalmas előnyt jelent.

Megemlíteném még a pénzkereskedelem szerencsejáték jellegét. A pénzkereskedelem bizonyos szempontból egy olyan szerencsejátékhoz hasonló ahol a hosszú távon állandóan és nagy összegekkel játszó játékosok átlagosan nem veszítenek. Az időnként bekapcsolódó kisösszeggel játszó játékosok átlagosan veszítenek. Egyébként a szerencsejáték egy munka nélkül szerzett jövedelem.

A pénzkereskedelem egy a jövedelmeket újraosztó ágazat. A pénzkereskedelem a munka nélkül szerzett jövedelmek legjelentősebb terepe.

Ha még elfogadnám azt hogy a emberek egy része kiváló és ezeknek kell irányítani és ezek sokkal nagyobb jólétet, kiváltságot érdemelnek mint az együgyű nép,  még akkor sem fogadnám el azt hogy ezek kiváló emberek a pénzügyi machinációhoz, spekulációhoz értő emberek.

A pénzkereskedelem kapcsán még megemlítenék két negatív munkamotivációt. Megjegyzem ez a kapzsiságdeterminált gazdaságra is vonatkozik. Ha az emberek látják hogy pénzügyi machinációk, spekulációk több jövedelmet érdemelnek, mint a becsületes hasznos munka akkor elmegy a kedvük a becsületes hasznos munkától. Ha nincs igazságos jövedelemelosztás, akkor megnövekszik, a marakodás, a csalás, az energiák erre fordítódnak a becsületes hasznos munkavégzés helyett.

Történelmi folyamat leegyszerűsítve: a kapitalizmus kialakulásakor a hatalmi hierarchia csökkent a rendszer demokratizálódott. Az új uralkodó osztály (a polgárság és arisztokrácia keveréke) azonban elsősorban a pénzügyi machinációkat megengedő és inspiráló pénzügyi rendszerrel a vagyoni hierarchiát fenn akarta tartani, és ez sikerült is neki. A túlzott vagyoni hierarchia pedig megakadályozta, hogy a hatalmi hierarchia tovább csökkenjen demokratizálódjon.

Persze a machinációkat megengedő pénzügyi rendszer csak egy rendszertényező és a gazdasággal kapcsolatos rendszertényezők közül is csak az egyik.

 Kapcsolódó állami, nemzeti gazdaság, pénzügy ábrák, (G) B1-B32  (XG) B1- B4

https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/z-altalanos-nemzeti-altalanos-gazdasag-penzuegy-alapjai---abrak

A reáljövedelmek változásai, a pénzbetétel és kivonás a lakosság, ill. a nemzetgazdaság szempontjából. B/9 ábra (PGA, ÁGP ábrák inflációs ábrák) Elméleti rendszertényező.

Szeretetnék egy korábbi fejezetre „a termék és pénz összefüggései” c. fejezetre hivatkozni. Az ott leírtak, e fejezet bevezetésnek tekinthetők. 

A B/9 ábra elemzése, egy külön könyvet igényelne, én csak vázlatos, hiányos összefoglalásra vállalkozom.

Nemzetgazdasági problémáknak azokat a problémákat nevezem melyek elsősorban a lakosságot, a népréteget, alkalmazottakat érintik, ill. azokat a problémákat melyek a vállalkozókat és a lakosságot is érintik.

Ez a problémakör a jövedelemelosztás bizonyos problémáival foglakozik csak nem az összessel.

Általában egyszerűsítve jövedelemről beszélek, de az alatt mindig a reáljövedelmet értem. Nem számit hogy ki ,kik mennyit keresnek ( ezer v. millió egységnyi pénzt), az sem hogy mekkorák az árak, az számít, hogy a megkeresett pénzből milyen színvonalon tud megélni. Ezt mondhatjuk úgy, hogy mekkora a jövedelem vásárlóértéke. Mondhatjuk úgyis, hogy milyen a bérek és árak aránya, ill. az árszínvonal és bérszínvonal aránya. Én a reáljövedelem kifejezést használom. A lényeg, tehát az hogy pl. egy havi átlagos jövedelemért mennyi, milyen élelmiszert, más terméket (ruházat, kozmetika, műszaki cikk, stb.) vásárolhatunk. Mekkora, milyen, milyen komfortú lakásban élhetünk (ebben benne van rezsi költség is). Az egészséges életünket mennyire tudjuk biztosítani. Saját egészségünket úgy, mint gyógykezelést és az egészséges környezetet (munkahely, levegő, víz, élelmiszer, stb.) Az oktatásunk, művelődésünket, gyerekeink oktatását, művelődését mennyire, milyen minőségben tudjuk biztosítani. A mindennapos szolgáltatások (posta, fodrász, stb.) mennyisége minősége. Az utazás, a szórakozás minősége.  Szélesebb értelemben ide tartozik a biztonság, közbiztonság, igazságszolgáltatás stb. minősége.

Volt szó, arról hogy a reáljövedelem nem azonos a vagyonnal, a fogyasztási vagyonnal, a tényleges fogyasztással, a beruházási pénzzel. Mindez egy irányban változik de nem egyenes arányban. Mindehhez hozzájön egy újabb problémakör a termelésben, kereskedelemben nem szereplő (pl. a pénzpiaci üres-forgásban levő pénz), soha nem használt pénzek problémája. Az általános probléma az, hogy az áruk (termékek, szolgáltatások) áramlása, forgása, (termelés, fogyasztás) nem teljesen azonos a pénz áramlásával, forgásával. Bár a két áramlás nagyrészt összekapcsolódik de van azért a másiktól független önálló mozgásuk is. Egy egyszerű példa ezzel kapcsolatban. X országban az emberek felének az a hobbija hogy ellopja az emberek másik felétől a pénzét (a pénz felét) és ezután ezt a pénzt elássa, soha nem használja fel. Mondjuk, ezt azért teszi, mert így megnyugszik vagyonosnak, érzi magát. Kérdés hogy  X országban mindez rontja e a meglopott fél életszínvonalát vagy sem. Az biztos, hogy jóval kisebb mértékben, mint az ellopott és elfogyasztott pénz aránya.  Ehhez hasonló jelenségek a valós gazdaságban is vannak, csak az elásásnak több módja lehet.  Ez pl. egy példa arra hogy pénz mozgása nem teljesen azonos az termékek, szolgáltatások mozgásával. 

A pénzügyi egyensúlytalanságok válságok kategorizálása.

A következő fejezetrészeket 2005-ben írtam, amikor a jelen 2008-ban kezdődő pénzügyi-gazdasági válságnak, se híre, se hamva nem volt. Most már többet tudok a válságokról, de nem eleget. Ennek ellenére változatlanul hagyom e fejezetrészeket, mert amit leírtam az nem valótlan, csak kevés. A jelen válságában nincs defláció, (az inflációs stratégiájú gazdaságnak köszönhetően), infláció sincs, de a termeléscsökkenés hasonló, mint korábban. Mindkét válság lényege, az előzetes egyensúlyfelbomlás, az előzetes és egyes emberek, rétegek országok érdemtelen nyerészkedése, és a nagytőke kimenekülése. Fenntartható azon állítás, hogy korunkban kisebb valószínűséggel jöhet létre nagy válság, de azért létrejöhet.

Minden pénzügyi egyensúlytalanság a társadalmi politikai rendszerből ered, pontosabban gazdasági pénzügyi szabályozásból.  

Vannak kisebb pénzügyi válságok, nevezzük ezeket egyensúlytalanságnak, és vannak nagyobb pénzügyi válságok. Az egyensúlytalanságok (kisebb válságok) elsősorban a vagyonmegosztásra vannak hatással a termelésre csak enyhe hatással, vannak. A nagyobb válságok már erősen kihatnak termelésre, a megosztáshatás csak másodlagossá válik.

A válságok többek között infláció, vagy defláció formájában jelentkeznek. Az infláció gyakoribb, főleg a mai korban. Az inflációnak is többféle fajtája lehet.

Vannak a termelésből eredő pénzügyi válságok, egyensúlytalanságok, és vannak azon pénzügyi egyensúlytanságok, válságok melyeknek nincs termelési oldala magából a pénzügyi oldalból, keletkeznek, de kihatnak a termelésre.

Egy háború, termelési válsággal jár. Leáll termelés, mindent újra kell építeni, nincs munkaerő, stb. természetes hogy egy háború közbeni utáni termelési válság egyúttal pénzügyi válsággal jár, vagy inflációval esetleg deflációval. Erre nem kell kitérni, mert az alap itt nem a pénzügy és még csak nem is a gazdaság, hanem a háború.   Bár a gazdasági válság és háborús válság oda-vissza összefügg. Az megint más kérdés, hogy egy gazdasági válságból kialakuló pénzügyi válságot hogyan kezelnek. Ha jól kezelik, akkor gyorsan, nagyobb károkozás nélkül elmúlik. A termelés növekedése is okozhat pénzügyi egyensúlytalanságot, főleg ha azt rosszul kezelik. 

A nagy (1929-33) gazdasági válság.

A megértés miatt tekintsük át vázlatosan az 1929-33-as pénzügyi, gazdasági világválságot. A világválságot megelőzte az első világháború. Azon kívül a klasszikus kapitalizmus, mint rendszer, ekkor már javában a válságszakaszában volt. A világválság az amerikai tőzsdék összeomlásával (lezuhantak részvények) kezdődtek. Pontosabban nem ez volt a kezdet, mert fel lehet tenni a kérdést: miért omlottak össze a tőzsdék miért zuhantak le részvények árai. Röviden azért mert előtte, általában irracionálisan magasak voltak, a részvényárak fel voltak fújva. Ami pedig fel van fújva, az előbb-utóbb kipukkad. Ha nagyon fel van fújva, akkor valószínűleg gyorsan robbanásszerűen pukkad ki. Ha kevésbé van felfújva, akkor lassabban is leereszthet a lufi.  Mindez azért lehetséges, mert a tőzsdetípusú kereskedelem ezt megengedi. Másképpen, ha jelentős a spekuláció aránya, akkor eltorzult viszonyok alakulnak ki, amely eltorzult viszonyok, egy idő után ellenkező torzulásba, ill. ingadozásba mennek át. 

A tőzsdeválság után a tőke, elsősorban a nagytőke első jellemző reakciója a saját vagyonának, pénzének kimentése volt. Majd kiszállt minden termelésből, és fogyasztásból egy defláció (ársüllyedés) alakult ki, mindennek hatásra termelés a felére esett vissza.

Lényegében az történt, hogy nagytőke berezelt és  ész nélkül csak arra koncentrált hogy vagyonát megtartsa kimenekítse, ezért csapot – papot minden beruházást otthagyott, minden üzleti termelési résztulajdonát, részvényét eladta és helyette  nercbundát, ingatlant, de főleg aranyt vásárolt. Nemcsak beruházásokból, termelésből szállt ki, hanem fogyasztásból. Már autót sem vásárolt, mert, az már volt neki és nem tartotta elég értékállónak. Ezután pedig az aranyát kuporgatva, várta hogy vége legyen válságnak, és akkor majd esetleg megint befektet. Ezzel nagytőke megcsinálta a világválságot. A termelés leállt, mert nagytőke kiszállt belőle. A fogyasztás nagy része leállt, mert a nagytőke gazdag réteg kiszállt belőle.  Az arany az aranypénz eltűnt, a papírpénznek nem volt fedezte tehát az is eltűnt. Nem volt termelés és nem volt pénz (ez lényegében defláció) tehát fogyasztás sem volt. Nem volt fogyasztás tehát az árak lesüllyedtek. A lakosság elkezdett nyomorogni.

Itt megint meg kell jegyezni valamit. Általában azt emelik ki, hogy szegény tőkések, gazdagok elvesztették a vagyonuk felét, egyesek az egészet. Arról általában elfeledkeznek, hogy szegény nagytőkések még a válságban sem nyomorogtak, a munkások milliói viszont éheztek, nyomorogtak. Az igazi vesztes a lakosság a népréteg volt, még rosszabb helyzetbe került.

Egyébként már a tőzsde összeomlását is nagytőke kapzsisága és berezelése okozta. Először a kapzsiságból köszönhetően a tőzsdei árfolyamok irreálisan felmentek az egekbe. Mint tudjuk minden irreális, felmenetelnek, leesés a vége. Ez a leesés azonban lehetett volna lassabb normálisabb kezelhetőbb és nem pánikszerű lezuhanás, ha nagytőke kevésbé kapzsi és berezelős.

Ebből történetből ki kell emelni a nagytőke viselkedést, ami végül is lélektani tényező. Pontosabban az említett nagyfokú kapzsiságra és berezelési hajlandóságra utalok.

Miért beszélek állandóan nagytőkéről, hiszen kis és középvállalkozók az alkalmazottak is berezeltek, ők is tartalékoltak volna. De csak volna, itt van egy lényeges különbség a nagytőke és más rétegek között. A helyzet ugyanis az, hogy a munkások, alkalmazottak, a kisvállalkozók és kisebb középvállalkozók nem tudnak, sem a termelésből, sem a fogyasztásból kiszállni. Ugyanis ők, ha kevesebbet fogyasztanak, akkor az már azt jelenti, hogy nyomorognak. A lakosság (munkások, alkalmazottak, kisvállalkozók) mivel kénytelen fogyasztani kénytelen termelni is. Egy alkalmazott nem tud kevesebb élelmiszert vásárolni, mert akkor más éhezik. Egy kisvállalkozó kénytelen autót venni, mert az a munkaeszköze. A nagytőkésnek még válságban is bőven marad annyi pénze, hogy nem éhezzen, fázzon, kifizesse a rezsi költséget, az orvost, stb. Egy nagytőkésnek már van autója lakása, és minden más kényelmi eszköze. 

Tehát ez a különbség gazdag, nagytőkés réteg és a lakosság között. Adott esetben az egyik szűk réteg nem kénytelen fogyasztani, termelni, a másik nagy réteg kénytelen fogyasztani és termelni. Ezért gazdaságilag ez egy másik réteg. Ezért káros, többek között, túlzott gazdagság a nagytőke. Ezért káros, többek között túlzott vagyoni hierarchia. A nagy gazdasági válság is  megmutatta, hogy ezek nemcsak erkölcsi kategóriák, mint gazdagok, nagytőkések, és lakosság. A nagy gazdasági válságban a lakosság kiszállása termelésből, fogyasztásból már annak következménye volt, hogy egyszerűen nem volt termelés, nem volt termék, amit el lehetett fogyasztani és mellesleg pénz sem volt. Mondhatjuk a fogyasztási és termelési kényszer mellett megjelent egy másik még erősebb kényszer, a „nincs” kényszere. A lakosság is lehet kapzsi és berezelős, de ők a helyzetüknél fogva ezzel nem tudnak nagy kárt okozni. 

Ez tehát egy nagy válság volt, és végső soron pénzügyi válság volt. Tisztán pénzügyi válság nincs, mert a szabályozásnak, a politikának, valamint a gazdasági helyzetnek mindig van hatása. Összességében ez  pénzügyi válság volt, mert a pénzügyi szférában kezdődött és ez  terjedt át a termelésre.  Nem azzal kezdődött, hogy termelési eszközök gyárak munkaerő csökkent volna, mint egy háborúban. Jó példa az emberi butaságra: a termeléssel nincs nagy baj, mégis összeomlik a gazdaság.

Normálishoz közeli esetben, még a múltban sem alakulhatott volna ki defláció. Pénz, még ha az aranypénz is, nem tűnhet el. Az lehet, hogy egy országból, gazdaságból eltűnik az arany, ha egy másik országba kerül. Itt viszont világválság volt, látszólag mindenhonnan eltűnt a pénz, az aranypénz és az arany. Valójában nem tűnt el, csak mindenkinek, főleg a nagytőkéseknek széfjében pihent. Valójában gazdasági válság okai egészen banálisak voltak. Az egyik oka az volt hogy az akkori gazdaság nagyon tőzsde-centrikus volt.   A tőzsdetípusú kereskedelem egy rendkívül ingatag, igazságtalan dolog erről már szó volt. A világválság is bizonyította ezt.  A másik oka az volt hogy az akkori gazdaság nagytőke centrikus volt.

Fel kell tenni a kérdést, hogy manapság  létrejöhet-e egy hasonló válság?

Manapság is észlelhetünk indokolatlan kisebb válságokat. Ugyanakkor nincs meg az aranystandard rendszer, ami részben jó, részben viszont rossz. Éppen a nagy válság hatásra bomlott fel véglegesen az aranystandard rendszer, és alakult át pénzügyi rendszer. Ez az átalakulás azonban felemásnak mondható. Egyfelől a deflációs stratégia átalakult inflációs stratégiává. A válságkivédő szabályok sokasodtak, erősödtek. A lakosság (a tehetősebb alkalmazottak, a kis és középvállalkozók) kiszolgáltatott helyzete valamennyivel javult, a nagyobb vagyona miatt. Jelenleg tehát több okból nehezebben áll be a pénzhiányos, deflációs helyezet, a fogyasztás, a kereskedelem, és végül a termelés szinte teljes leállása.  Illetve, ha ez helyzet, és ha részlegesen beáll, akkor is újra lehet indítani valahogy termelést és fogyasztást. Továbbá azért átalakultak a szabályok, a válságelhárítás részben kialakult.

Ugyanakkor megmaradt a gazdag és nagytőkés réteg, és megvan kapzsi és berezelős tulajdonsága. Megvan a tőzsde is, de talán a szerepe (árképző szerep, stb.) valamennyivel kisebb lett. Megmaradt a spekuláció, a tőzsdespekuláció, a hitelezési spekuláció, az árfolyam-spekuláció lehetősége.

Összességében elmondható: ehhez hasonló (ugyanilyen nem, valószínűleg inflációs) valamivel kisebb válságok lehetősége ma is valószínű. Ilyen, és ilyen mértékű válság kialakulása, kevésbé valószínű, de lehetséges.

A pénzügyi válság, mint válságtényező szerepe átalakult. Manapság a pénzügyi válság, valószínűleg becsatlakozó válság lesz (elvileg már az) és  nem kezdeményező válság. Ez azt jelenti, hogy egy nagyobb pénzügyi válságot meg kell, hogy előzzön egy háborús, gazdasági (termelési), természetpusztítási válság. Úgy is fogalmazhatunk, hogy pénzügyi rendszer olyan labilis, rossz hogy adott esetben a válság-láncreakciót nem fékezi, hanem gerjeszti.

A nagy válságoktól eltekintve megmaradtak azok a tényezők, amelyek az állandó kisebb-nagyobb pénzügyi egyensúlytalanságot előidézik. Ezek a következők: a labilis pénzügyi rendszer. A tőzsdetípusú kereskedelem és annak viszonylag erős szerepe. A viszonylag széles és aránytalan vagyonnal rendelkező nagytőkés dúsgazdag réteg. A nagytőkés, dúsgazdag réteg kapzsi és berezelős tulajdonsága.

Az állandó kisebb-nagyobb egyensúlytalanságok is károsak a gazdaságra. A kisebb-nagyobb egyensúlytalanságok is elősegíthetik egy háborús, vagy gazdasági válság kialakulást.

(Megjegyzem, mindezt 2007 előtt írtam, és megjött a 2008-2009-es pénzügyi válság. Amit leírtam, az végeredményben helytálló, az élet is igazolta.)

Elmélkedés a pénzügyi egyensúlytanságokról.

Az előző részhez hozzá kell tenni, hogy manapság defláció valószínűsége erősen lecsökkent. Az aranystandard rendszerben az arany otthon tartásával, sokkal valószínűbb a defláció kialakulása, mint a jelenlegi pénzügyi a rendszerben. A nagy gazdasági válság után szinte csak inflációt tapasztalhatunk.

Még annyit megjegyeznék hogy a defláció egy túlzott, lélektani vagy kényszerű alacsony fogyasztásból ered, az infláció egy túlzott költekezésből, fogyasztásból ered. Az un. túltermelési válság is a nagyarányú pénz-egyensúlytanságból ered. Ha elfogy a pénz az arany és lecsökken a fogyasztás, akkor persze ideiglenesen viszonylag nagyobb termelés, mint a fogyasztás. Ha a pénz annyira elértéktelenedik, inflálódik, hogy az már zavarja fogyasztást, akkor is kialakulhat egy enyhébb túltermelés. Egyébként a túltermelési válságnak normális, normálishoz közeli helyzetben nincs értelme. Az meg, hogy a termékeket inkább kidobják a szemétbe, mintsem kezdenének valamit azzal, már nagyfokú butaság és kapzsiság következménye.

Ha kialakulna egy nagy termelési, pl., háborús válság, akkor persze minden elképzelhető, még defláció is. Mivel azonban a továbbiakban nem nagy válságokkal, hanem a pénzügyi egyensúlytalanságokkal (kisebb válságokkal) foglakozom, ezért csak a sokkal gyakoribb inflációt elemzem.

A pénzkivétel alapvető ellentmondása.

Megint egy egyszerű példa egy egyszerű országból. X ország külföldről szerzi be az olajt és ez az importolaj hirtelen 50%-kal drágul. Az ország mégis megveszi az olajt. A többletkiadás megegyezik az ország összes pénzének az 5%-val. Amikor az ország megvette az olajt létrejött a pénzkivétel. Ezt én egy  korábbi fejezetben országok közötti jövedelemmegosztó kivételnek nevezetem. A pénzkivételből kb. 80%-ban egyébként termékkivétel lesz a folyamatos külkereskedelem miatt. Ez a 80%-os termékkivétel azonban csúszással indul be, mondjuk fél éves csúszással.

 Amikor létrejött a pénzkivétel akkor az ország pénze automatikusan (nem hivatalosan) „felértékelődött”, de ezt az ország azonnal nem veszi észre. Tulajdonképpen azért értékelődött fel, mert kb. fél évig több pénz, kerül ki az országból, mint termék, tehát egy egységnyi termékre kevesebb pénz jut, mint annak előtte. Megjegyzem a felértékelődés nem mindig pozitív jelenség. Ezek szerint van rejtett fel és leértékelődés és van hivatalos fel és leértékelés. Kétségtelen ez rejtett felértékelődés nem nagy, de ha ez nulla lenne, akkor is felborul a pénzügyi egyensúly. A hirtelen nagyarányú változás miatt is felborul a pénzügyi egyensúly.  Még inkább felborul pénzügyi egyensúly azáltal, hogy egy normálistól ellenkező fordított folyamat indul be. Az importáló cég a veszteségét kompenzálni akarja, ezért felemeli az olaj árát. Az első reakció minden többletköltség beépítése az árba.  Az áremelkedés a vállalkozások közötti szétosztó mechanizmuson keresztül szétterjed, azaz, majdnem minden vállalkozás több-kevesebb sikerrel emeli az árait. Itt jelentkezik a követhetetlen szétoszlás jelensége, valamint a károk a szegényréteg felé áramlás jelenség, azok a vállalkozók járnak viszonylag jól, aki az olajjal kapcsolatosan vállalkoznak. Igaz hogy ezt jól járást viszont mérsékeli a fogyasztás- visszaesés. A fuvarozók, a szállításra kényszerült cégek részben rosszul járnak, de ezek is részben tovább hárítják a kárukat. Az autósok, a tehetősebb lakosság már nem nagyon tudja továbbhárítani a kárát. Viszont az mégis továbbhárul, hiszen az autósok családja kevesebbet fogyaszthat. Általában minden más fogyasztás egy kicsit visszaesik. Az adózási, adakozási hajlandóság is egy kevéssé visszaesik. A kár végül is kiköt azoknál, akiknek semmi közük az olajhoz, ill., kiköt a szegényebb rétegnél.   Ha az áremelkedést nem követi a béremelés, akkor az a reálbérek csökkenése. Jellemzően kb. fél évig nem követi béremelés az áremeléseket. Az ország gazdaságában tehát kevesebb pénz van, változatlan termék mellett, a normális folyamat az lenne, ha az összes ár csökkenne. 

Ennek ellenére emelkednek az árak, mert az üzemanyagár emelkedik, a szállító cégek illetve a szállításra kényszerülő cégek árai emelkednek és ezek az áremelkedések, végiggyűrűzik az országon, egy sereg ár emelkedik. Az árak tehát úgy emelkednek, hogy közben kevesebb pénz van a gazdaságban, ezt nevezem én fordított folyamatnak.  Ez a helyzet egy sereg, amúgy is gyenge vállalkozást válságos helyzetbe sodor. Többet kell fizetnie, ez veszteséggel jár, a veszteségeit megpróbálja kompenzálni, ha legálisan nem megy, akkor illegálisan. Azt is megteheti, hogy a veszteségek kompenzálása végett az alkalmazottak béreit nem emeli (a reálbérek csökkennek) ez viszont a kereslet visszaesésével jár, ami megint csak veszteség. Ez a helyzet tehát hatalmas felfordulást, marakodást, az illegális megoldások (csalás, piactorzítás, adócsalás, feketegazdaság) fokozódását jelenti, miközben mégis tönkremennek vállalkozások, ami viszont részleges elbocsátást, munkanélküliséget jelent. A helyzet azonban egy idő múlva csillapodik, és rövid távon visszaáll egy az előzőnél rosszabb egyensúly. Hosszabb távon amennyiben nem történik más egyensúlyfelbontó akció, akkor visszaáll az eredetihez közeli, de még mindig valamivel rosszabb állapot. Ez a hosszabb távú visszaállás elsősorban az eredeti állapot visszaállító mechanizmusnak köszönhető. Másodsorban lassan visszaáll a termék pénz egyensúly. Fél év után már a termékek kivitele is követik a pénzkivételt. Az állam követi az inflációt új pénz betéttel. Nem mindegy azonban hogy mennyi pénzt és hogyan tesz be. Tovább pénz kerülhet be a gazdaságba a takarékpénzekből. Ez lehet külföldi és belföldi. Ennek a bekerülésnek is vannak veszélyei. Ha túl magas kamatra vesz fel hitelt az ország, akkor azzal  a lakosság összességében rosszul jár, hiszen a visszafizetésbe, pl. az  adózáson keresztül mindenki beszáll. Igaz hogy a belföldi hitelezők, bankbetétesek kárát kompenzálja a magas kamat. Ők tehát nem károsulnak, de nem hasznosulnak. Inkább azok a szegényebb alkalmazottak károsulnak, akinek nincs bankbetétje, de azért adót fizetnek.

Mivel ez olajárral hosszabb távon külföldre kerül pénz és termék ezért az ország szegényebb lesz. A külkereskedelmi árak azonban ezt részben kompenzálják. Mondjuk minden külkereskedelmi ár egy kicsit emelkedik ezáltal az olajár már viszonylagosan nem lesz nagyon magas.

Kérdés: ezt az egész felfordulást a gazdaság erős rázkódását nem lehet elkerülni, ha úgyis be kell nyelni a veszteséget, és úgyis visszaáll az előző állapot? Az olajimportőr azonban nem törődik a károkozásával, csak saját hasznát nézi. A károkozás tehát kettős: egy rövid távú konkrét veszteség és a felfordulás a rázkódás vesztesége. Tételezzük fel azonban, hogy az olajt jogosan emelik mondjuk azért mert egyre fogy a készlet. Mi a megoldás ebben az esetben.

Lehet csökkenteni a fogyasztást, speciel ez az olaj esetében nem is lenne rossz. Ez azonban hosszabb folyamat, hozzátéve 50%-os csökkenés nem jöhet szóba. Ez tehát a gyors fogyasztáscsökkentés nem igazán jó megoldás.

A második megoldás hogy a pénz átváltási értékét megváltoztatja vezetés. Ennek a megoldásnak is sok hátránya van. Nem biztos, hogy elfogadja ezt a pénzpiac. Csökken az export, a változás mindent felbolygat stb.. Mondjuk, felértékelik annyival a pénzt, hogy a belföldi olajimportőrt ne érje veszteség. Csak ezért értékelik fel a pénzt, egyébként az rendben volt, az optimális érték közelében volt. Ekkor egy sereg olyan céget ér közvetlenül vagy közvetetten kár, amiknek semmi köze nincs az olajhoz. Másrészt olyan import cégeket ér haszon, amiknek szintén nincs közük az olajhoz.  Ráadásul nem csökken az olajfogyasztás, ami adott esetben hasznos lenne. Ez sem igazán jó megoldás. Legfeljebb 0, 8-1,2%-os felértékelés jöhet szóba ebben az esetben.

Elméletileg lehetne az a megoldás, amivel kezdtem: mindenki arányosan csökkenti az árait, béreit. Ez azonban gyakorlatilag megoldhatatlan. Még ha megoldható lenne, akkor sem lenne tökéletes megoldás, mert az egyenlő arányú csökkenés például az importáló cég szempontjából igazságtalan lenne. Sok más cég (pl. egy szabóság) pedig jogosan azt mondaná: engem miért ér veszteség, mikor semmi közöm az olajhoz. Persze elméletileg a vezetés kiszámíthatná, hogy melyik cégnek mennyivel kell csökkenteni az árait, hogy az igazságos legyen. Ez azonban már nem piacgazdaság, ráadásul valószínűleg a számolás pontatlan lenne.

Úgy tűnik nincs jó megoldás, azaz mégis van egy pofonegyszerű megoldás.

Előre eltervezve és fokozatosan egyenletesen, több év alatt kell felemelni az olaj árát. Vagyis meg kell „tiltani” a hirtelen áremeléseket. 

Az előző állapot visszaállító (bérkövetelések, stb.) mechanizmus.

A normál piacgazdaságban az arányok, az egyensúlyi állapot nagyjából (70-80%-ban) rendben van. A kapzsiságdeterminált piacgazdaságban ezt a nagyjából rendben levő állapotot akarják viszonylag sokan, gyakran saját érdekből megbontani. A cél nem az egyensúlyi állapot felbontása, hanem a rövid távú nagy arányú profitszerzés és ennek következménye az egyensúlyi állapot felbomlása. Ehhez a felbontáshoz általában a hatalmi vagyoni jellegű vezetés statisztál (engedi, együttműködik), vagy éppen ő maga a kezdeményező. Az áremelések kb.85%-ban a felbontást eredményezik és csak 15%-ban szólnak, arról hogy a felbomlott egyensúlyt visszaállítsák. A helyzet ugyanis a következő. A felbomlott egyensúly akkor áll vissza leghamarabb, ha biztosítják a normál piacgazdaságot és csak nagyon óvatosan, kisléptékben változtatnak. Általában az áremeléseket, az adóemeléseket azzal szokták indokolni, hogy azok az egyensúlyi állapot visszaállítását célozzák. Ezek gyakorisága és mértéke eleve kizárja az említett célt, tehát felbomlást okoz. Az előző állapot visszaállításának mechanizmusa tehát többnyire azonos az egyensúlyi állapot visszaállításával.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy az előző állapot felbomlása mindig a gazdaság rázkódásával jár, ami termeléskiesést, többletmunkát jelent.

Az előző állapot visszaállító mechanizmusa két részre bontható. Az egyik rész: elemek melyek nem engedik az előző állapot felbomlását. Másik rész: elemek melyek, ha már felbomlott az előző állapot, vissza akarják állítani azt.

Az egyik részbe tartozik a monopolhelyzet, és a vétel, fizetés kötelező jellege. Vannak olyan termékek szolgáltatások melyek fogyasztása, csökkenhet, akár el is maradhat, vannak melyek fogyasztása, szinte alig csökkenhet. Pl. a falvédő fogyasztása akár el is maradhat ( nem alapvető nélkülözhetetlen cikk). A kenyér fogyasztása már kevésbé csökkenhet, de azért valamennyivel csökkenhet, lehet helyette mondjuk krumplit vagy rizst fogyasztani. Ennél is kötelezőbb pl. a gázfogyasztás, főzni, fűteni azért bizonyos fokig kell. A víz, villany, csatorna, stb. hasonlóan kötelező. Ha egy kötelező (alapvető, nélkülözhetetlen, monopolhelyzetű) terméket, szolgáltatást emelnek akkor nagy valószínűséggel, felbomlik az előző állapot. Ha a kötelező terméket egy monopolhelyzetben levő cég emeli, akkor biztos, hogy létrejön az előző állapot felbomlása. Az árkarter is monopolhelyzet. Pl., sok pékség van, és csak az egyik emeli a kenyér árát akkor lehetséges, hogy a többiek nem emelik, tehát a kenyér ára nem emelkedik. Ha egy pékség van, és az emeli a kenyér árát, akkor az emelkedik. Akkor is emelkednek az árak, ha pékségek együttesen emelik az áraikat. Ehhez nem kell megbeszélés, konspiráció elég ha egy pékség emeli és a többiek csatlakoznak hozzá. Ez egy rejtett konspiráció, a szándékuk egyértelműen az árkarter a közös monopolhelyzet létrehozása. Ez a jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaságban elég gyakori jelenség.

Pl. a monopolhelyzetben levő gázszolgáltató, emeli a gáz árát, akkor biztos, hogy felbomlik az előző állapot. Ha az áremelés létrejön, akkor az  mindenkit érint. Ekkor lép életbe a visszaállító mechanizmus második része, ami nem más mint egy követő infláció. A követő infláció, vagyis az hogy minden ár és bér a gázárral egyforma arányba növekedjen a következők miatt jön létre. A vállalkozók meg szeretnék tartani az gazdaságból kivett üzleti részesedésük  arányát. Egyszerűbben fogalmazva meg szeretnék tartani a reáljövedelmüket. A fogyasztók meg szeretnék tartani a kiadásaik arányait. Pl., ha eddig a jövedelmük 5%-át fordították a gázfogyasztásra akkor ezután is annyit szeretnének ráfordítani. A fogyasztó egyben alkalmazott is és leginkább úgy tudja megtartani a reáljövedelmét, ha különböző eszközökkel nagyobb bért harcol ki. Végső soron ez is a reáljövedelem megtartását célozza. Akár egy 10%-os olaj, vagy gáz áremelés is beindíthat egy általános áremelést.

 Ha létrejön egy 10%-os általános áremelés (legfontosabb energiák, élelmiszerek) akkor idővel minden ár és bér 10%-kal növekszik, minden arány megmarad, az előző állapot nem változik, csak pénz címlete és külföldi értéke változik. Valójában ez nem ilyen sima ügy. Egyrészt a bérek csak késve követik az árakat és az sem mindegy, hogy milyen lemaradással. Másrészt nem minden ár és bér képes követni az áremelést, másrészt a pénz külföldi érték változása is komoly következményekkel jár. Harmadrészt még a követő infláció is komoly következményekkel jár, és még lehetne sorolni a problémákat. Ezek azonban más rendszertényező témái. E témához annyi tartozik hogy az előző állapot visszaállító mechanizmus még eben az esetben is működik, igaz csak részben és igen nagy rázkódás mellett.

Az adóemelés problémája.

Van azonban egy kategória, amikor a visszaállító mechanizmus nem képes működni és ez az adóemelés. Látszólag nem sok különbség van, ha a gáz árát emelik minden évben pl. 10%-kal vagy az adót emelik minden évben, mondjuk 5%-kal. Az adóemelés egyébként egy felosztó pénzkivétel, vagyis átrendezi jövedelmi vagyoni viszonyokat. Természetesen nem mindegy, hogy az adóemelés a szolgáltatás minőségi javulása miatt jön létre vagy sem. Maradjunk annyiban, hogy ebben az esetben is, mint általában, azért emelik az adókat, hogy még nagyobb klientúra, még több vezető, ill. a vezetők kegyeltjei kapjanak még több pénzt. Az adó esetében azonban szinte nem jöhet létre a követő infláció. Ennek két oka van: az utólagosság, és az hogy az adó más árakhoz ill. az inflációhoz képest emelkedik. A nyereségben és jövedelembe ugyanis bele kerül az infláció. Az adóemelés tulajdonképpen azt mondja az állam az infláció+10% pénzt kér. Az adó ráadásul egyértelműen kötelező mindenkit érint, és monopolhelyzetű (állam csak egy van). A gázszolgáltató szerencsére nem mondhatja azt, hogy én az infláció+ 10%-kal emelem az áraim, csak azt hogy 10%-kal.

Azt még hozzá kell tenni, hogy az adóemelésre is elindul egy inflációs folyamat csak fölöslegesen, a káros hatásai azonban megmaradnak.

Az 4%-nál magasabb egyedi áremeléseket, mint az előző állapot felbontó elemeket a következő kategóriába lehet sorolni.

Nincs kötelező fogyasztás, fizetés, és nincs monopolhelyzet: nincs felbontó hatás, gyenge ártalom. Van kötelező fogyasztás, fizetés, de nincs monopolhelyzet: közepes felbontó hatás, közepes ártalom. Nincs kötelező fogyasztás, fizetés, de van monopolhelyzet: közepes felbontó hatás közepes ártalom. Van kötelező fogyasztás, fizetés és van monopolhelyzet: erős felbontó hatás erős ártalom. Az említett (klientúra növelő, klientúra jövedelmének növelő) adóemelések vagy ilyen jellegű áremelések: maximális felbontó hatás, maximális ártalom.

Természetesen az adóemelés (minden áremelés, pénzkivétel mértéke) mértéke lényeges tényező.

Természetesen az áremelések pénzkivételek folytonossága, ismétlődése, gyakorisága is lényeges tényező.

A klasszikus adók azok, melyekben létrejöhet a jövedelmek vásárló érték csökkenésének infláció+X% helyzet (maximális felbontó hatás maximális ártalom). Pl. a nyereségadó, jövedelemadó, forgalom után fizetett adó, stb. Az egyéb adók, díjjak, illetékek ( autópályadíj, súlyadó, stb. stb.)  úgy működnek, mint a gázáremelés ( erős felbontó hatás erős ártalom) Kétségtelen vannak olyan adók ahol el kell tűnődni hogy érvényes-e az infláció+X% helyzet, vagy sem.

Az előzőket bizonyító konkrét számítások.

Adva van egy kőműves vállalkozó és annak alkalmazottja. A kőműves vállalkozó bruttó jövedelem legyen havi 200 pénz. A nettó jövedelme mivel az adó 50% csak 100 pénz. Az alkalmazott jövedelme bruttó 100 pénz a nettó jövedelme 50 pénz. Az árszínvonal legyen képletesen 50. Mondjuk egy televízió ára legyen 40 és egy cipő ára legyen 10. A kőműves ekkor egy tv-ét és hat cipőt tud vásárolni. Kőműves átlagára ekkor 300 pénz, így jön ki a saját és az alkalmazottjának a bruttó jövedelme. 

Adva van egy általános 20% áremelés (lényeges energiák élelmiszerek). Az árak színvonala 60-ra kerül. Egy tv ára 48 lesz és egy cipő ára 12 lesz.  A kőműves és  az alkalmazottjának jövedelme és általában a jövedelmek  átlagos vásárló értéke ( a reáljövedelmek) ekkor  lecsökkennek 20%-kal. Kevesebbet tudnak vásárolni a jövedelmükből. A kőműves ekkor egy tv-ét és négy 4,3 cipőt tud vásárolni.

A kőműves erre 20%-kal a 300 pénzes árait, 340-re emeli az árait, és ezzel 240 pénzre emelkedik a bruttó, 120-ra a nettó jövedelme. Az alkalmazott tapasztalva az általános áremelést valamint a főnöke árelmését elkésve, de kikövetel, kér magának 20%-os béremelést. Ezzel 120-ra emelkedik a bruttó, 60-ra a nettó jövedelme. Persze a kőművesnek, ahhoz hogy az alkalmazott bérét emelni tudja, további 20 pénzzel kell, 360-ra kell növelni az árait.  A kőműves és alkalmazottja  ezáltal ugyannyit tud vásárolni, mint előtte. A kőműves egy tv-ét (48) és hat cipőt (72) tud vásárolni.

Nagyjából mindenki ezt teszi gazdaságban (emelkednek az árak és bérek), a jövedelmek emelkedtek az árakkal együtt, vásárlóértékek maradtak. Viszont az alkalmazott csak fél év késéssel kapott béremelést így az ő vesztesége azért 10%-os.

Ugyanez adóemelésnél.

Az adót 100-ról felemelik 120-ra, vagyis 60%-ra. Ez ugyanolyan 20%-os emelés, mint az előbb. A kőműves bruttó 200 jövedelme erre nettó 80-ra esne, de ő már óvatosságból jó előre megemeli az árait 340-re és ezzel a bruttó jövedelmét is megemeli 240-re. Az alkalmazott ugyancsak fél év késéssel kap béremelést ezzel 120-ra emelkedik a bruttó jövedelme. Ehhez a kőművesnek újabb 20 pénzzel kell növelni az árait.

Eljön az év végi adózás, és kőművesnek be kell fizetni a 240 pénz  60 %-át ami 144 pénz, az alkalmazottnak a 120 pénz 60%-át, ami 72 pénz. A kőművesnek marad 96 pénze, az alkalmazottnak marad 48 pénz jövedelme. Közben viszont az adóemelésre mindenki úgy tett, mint a kőműves ezért az árszínvonal felment 60-ra. A kőműves ekkor 96 pénzből tud egy tv-ét (48) és négy (4x12) cipőt venni.

Mi történt? Az általános áremelést a kőműves és részben az alkalmazottja is ki tudta védeni áremeléssel, béremeléssel, az adóemelést, viszont nem tudta ezzel kivédeni.

A jövedelmek vásárló értéke 20%-ot romlott. Úgy tűnhet, hogy az időszakos emelés miatt ez a reálbércsökkenés valamivel kisebb lesz. Mondjuk félévente, kell adót befizetni. A kőműves havi adója 144 pénz lesz ez fél évre 864 pénz. Ez azt jelenti, hogy az utolsó 3,6 hónapos jövedelmét teszi félre adóra. Az első 2,4 hónapban vásárol, mondjuk az összes pénzét elfogyasztja. Ha ő már ekkor felemeli az árait és többiek nem, akkor jól járhat. Valakik azonban akkor rosszul járnak. Ha később reagál, akkor viszont ő járhat rosszul. Ezért azt kell figyelembe venni, hogy átlagosan ugyanannyival nőnek jövedelmek, mint az árak. Emiatt az a helyzet alakul ki hogy a kőművesnek ekkor lesz 240 bruttó jövedelme, az árszínvonal pedig 60-on van. 2,4 hónapos bruttó jövedelme 576 pénz lesz. Ebből tud vásárolni 6 tv-ét és 24 cipőt. Ez havonta egy tv és négy cipő. Tehát szinte nem számít, hogy havonta kell adót fizetni vagy félévente, vagy évente.

Az adóemelés a vállalkozónak csökkentette a jövedelmét, az alkalmazottnak a fél éves késés miatt, még jobban csökkentette a jövedelmét.

Mi van, ha 400-ra kétszeresére  emeli a kőműves az árait jövedelmét ennek 60% 240. Marad nála adózás után 160 pénz. Így látszólag jól járt. Viszont ha mindenki négyszeresére növeli az árakat, akkor az árszínvonal 50-ről 100-ra emelkedik. Ekkor is egy tv (80) és négy cipőt (4x20) tud vásárolni.

Bármennyire is emeli az árait, nem tudja kivédeni az adóemelést.

Ezért az gyakori hivatkozás miszerint az adókat az infláció miatt kell emelni, hazugság. Egyrészt az infláció (10% alatti) nem befolyásolja az adó mértékét. Minél magasabb az ár és jövedelem színvonal annál több adó kerül befizetésre. Itt esetleg az számít az elcsúszás miatt, hogy az árakat adóztatják jobban, vagy a jövedelmeket.

Az ellenszolgáltatás nélküli adóemelés mindenkinek kárt okoz, de legkevesebb kárt a kereskedőknek okozza, valamivel nagyobb kárt okoz az egyéb vállalkozóknak és jóval több kárt, okoz az alkalmazottaknak. Az ellenszolgáltatás romlása nélküli adócsökkentés mindenkinek hasznos, de leghasznosabb kereskedőknek, valamivel kevésbé hasznos az egyéb vállalkozóknak és legkevésbé hasznos az alkalmazottaknak. Ugyanez igaz más pénzkivételekre és betétekre is. Az alkalmazottak elcsúszott béremelésből eredő károkat a kereskedők és vállalkozók teszik zsebre. Ugyanakkor vállalkozónak is profitveszteséget okoz az áremelés, az árak és bérek változtatása ráadásul macerás dolog.

Másrészt az adóemelés lélektanilag inflációt okoz. Tulajdonképpen nem kellene, mert mint láttuk, ha senki nem reagál az adóemelésre, akkor is mindenki ugyanott van, csak pl., az inflációt meg tudja úszni. Ezért az adóemelésnél legalább az illő lenne, hogy a vezetés közölje: tisztelt vállalkozók kereskedők, végső soron akkor járnak a legjobban, és mindenki akkor jár a legjobban, ha nem tesznek semmit. Egy adócsökkentésnél pedig ezt kellene mondani: tisztelt kereskedők vállalkozók, kéretik nem saját hasznukat növelni, hanem az áraikat csökkenteni az alkalmazottak béreit növelni.

A csak csoportokat érintő adót (utólagos-százalékos) azért lehet kivédeni, mert ezekben az estekben az általános  árszínvonal esetleg nem megy fel jelentősen.

 Ha csak a kőművesre vonatkozó adó emelkedik és más adó nem, akkor az árszínvonal nem megy fel, a kőműves áremeléssel ki tudja védeni ezt az adót. Az átlagos összes adó és egyéb adók választóvonala ott van, hogy mely emelésre megy fel az általános árszínvonal jelentősen, és mely emelésre megy fel jelentéktelenül.

Nem adóemelés csak állami árak emelése, ami nem utólagos, százalékos. Pl. emelkedik a MÁV, BKV, stb. árai. Vagy emelkedik a gáz ára, amibe azért van beleszólása az államnak (kormánynak, vezetésnek).

Egyébként az sem jogos hivatkozás, ha az állami árakat, arra való hivatkozással emelik, hogy infláció van. A magángazdaság meg éppen ezekre az áremelésekre, és egyéb adóemelésekre hivatkozva emeli az árait. Egymásra hivatkozással fejik meg a lakosságot és nézik gyengeelméjűnek. Ha az állam valóban komolyan gondolná az inflációellenességet, akkor az árait az inflációnál mérsékeltebben emelné, az adókat pedig egyáltalán nem emelné.

A előző állapot visszaállító mechanizmus következő lényeges tényezője az ország szegénységi helyzete.

Valójában az a kérdés: hogy a probléma, rázkódás egyszeri vagy folyamatos, vagyis ez a negatív hatás, rázkódás mennyi ideig tart? Ez pedig az ország elégedettségi, szegénységi állapotától függ. Egy viszonylag gazdag elégedett országban az egyensúly viszonylag gyorsan egy-két év alatt visszaáll, és ha nem is szűnik meg, de nem okoz komolyabb problémát. Egy szegény elégedetlen országban a probléma bár csökken, de folyamatos marad. A szegényebb országban pl. az áremelés évében hatalmas a felfordulás, a veszteség, a következő három évben a felére csökken a veszteség, a következő években pedig a hatodára csökken, de fennmarad. Ennek okát megint egy egyszerű példával illusztrálnám. Egy jól kereső embertől ellopják az egyhavi fizetését akkor ez az ember egy darabig rosszabbul él, de a munkája megmarad, a jövedelme nem csökken, tehát egy idő után visszaáll az eredeti életszínvonala. Ugyanez ország viszonylatában: az ország termelése nem változik nincs alapvető jövedelemváltoztató szándék, mindenki vissza akarja állítani az előző állapotot. A vállalkozók visszanyerik a reáljövedelmüket, és könnyebben emelik a béreket, hogy az alkalmazottak is visszanyerjék azt. Az alkalmazottak pedig a saját eszközeikkel, (sztrájk, piaci alku, stb.) törekednek az előző állapotuk, az előző reálbérük visszaállítására. Ez az előző állapot visszaállító mechanizmus, minek következtében az ország egyensúlya nagyjából visszaáll, a reáljövedelmek aránya nem változik, csak a pénzcímletek változnak meg. Az előző helyzet visszaállító mechanizmusának lényeges része a piacgazdaság önszabályzó mechanizmusa (a kereslet kínálat hatása, a határhaszon elv, az áremelések béremelő hatása, stb.). Meg kell jegyezni, hogy nemcsak az emberi visszaállító mechanizmus működik, hanem a közös tartály jelenség és más mechanizmusok is.

Ha egy szegény embertől lopják el az egyhavi fizetését, akkor az rögtön bajba kerül, mert nincs takarékpénze. Lehet, hogy elveszti a lakását, a munkáját, ezért nem nagyon sztrájkolhat, alkudhat, stb. A szegény ország, akárcsak a szegény ember,  előző állapot visszaállító mechanizmusa korlátozottan érvényesül. A szegény ember és a szegény ország is kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A termelésre visszahat a pénzkivonás. Az illegális eszközök fokozódnak. A válsághelyzet kialakulásának esélye nő. A szegény ország esetében hosszú távon csak hektikusan és módosulva áll vissza előző helyzet. Tehát minél szegényebb az ország annál kevésbé áll vissza az előző állapot. Ugyanakkora pénzkivételnél, pl. egy gazdag ország esetében 95%-os rövid ideig tartó visszaállás, egy közepesen szegény ország esetében 90%-os, közepes ideig tartó visszaállás, egy szegény ország esetében 85%-os hosszú ideig tartó visszaállás történik, ha a termelés alapjában nem változik.

Ez példa persze egy bizonyos fajtájú pénzkivételről szólt, de tartalmazza a pénzkivételek közös jellemzőit. A pénzbetétel simább ügy, de azt is ellehet rontani. Az eredeti pénzbetétel az állam tesz be új pénzt.

Eredeti pénzbetét például akkor szüksége, ha az ország termelése növekszik és az árak maradnak. A több termékhez több pénz kell. Eredeti pénzbetét, ha általában emelkednek az árak (infláció) és ezt az állam pénzbetéttel követi és egyben jóváhagyja generálja.

A pénzbetétel módjai is különböznek. Állami hitelek, állami béremelések, stb.

Fél-eredeti pénzbetétel, ha külföldi gazdaságból kerül nagyobb pénz a gazdaságba.

A pénzbetétel a pénzkivonás következménye nem ellentétei egymásnak, mindkettő elindíthat áremelést és inflációt.

A pénzbetétes, keresletnövekedéses infláció.

Ha nagyobb pénz kerül hirtelen a gazdaságba az inflációt, okoz, még ha az egyébként jó célokat szolgálna. Egyszerűen, azért mert változatlan termék mellett hirtelen megnő pénzmennyiség.   Hirtelen megnő kereslet, fogyasztás és ez áremelést okoz. 

 Szerintem következő kategóriák lehetnek. Hirtelen nagyobb összegű, tisztességes munkafedezetes pénz kerül forgalomba (pl. egy külföldi cég hirtelen nagyobb tartozást, egyenlít ki), ekkor az egyensúly felbomlása fenyeget (infláció) de egyébként hasznos dolog történt. Hirtelen kisebb összegű hamis, fedezetlen pénz kerül forgalomba, ilyenkor az egyensúly felbomlása nem számít, az elfogyasztás jelenti a kárt. Hirtelen nagy mennyiségű fedezetlen pénz kerül forgalomba, amit a betevő le is vásárol. Ilyenkor az egyensúly felbomlásból nagy kár jelentkezik (infláció), de az elfogyasztásból is nagy kár keletkezik. Hirtelen nagyobb összegű fedezetlen pénz kerül forgalomba, amit a betevő nem fogyaszt el, mások részben érdemtelenül azonban elfogyasztanak. Ilyenkor elsősorban az egyensúly nagymértékű felbomlása (infláció) jelent kárt. Sajnos az állam is tud ilyesmit tenni. Ha ezt a pénzt ráadásul nem beruházáson keresztül teszi be gazdaságba, akkor biztos, hogy kárt okoz. A beruházáson keresztüli pénzbetét egyfelől növeli termelést, tehát az egyensúlytalanság kiegyenlítődik. Másfelől késlelteti a fogyasztást, és így nem növekszik meg hirtelen a kereslet. 

 A pénzkivételek, (pénzkiszívások, pénzkivonások) problémaköre.

A megalapozatlan reáljövedelem növekedés a túlfogyasztás könnyen átmehet túlzott pénzkivételbe, reáljövedelem csökkenésbe.

Pénzkivétel többek között az  alulértékelt rosszul váltott ( rossz árfolyamú) pénz is, valamint az adó, illetve az  adóemelés is.

A nemzeti-magángazdaságon belüli (belső, megosztó) pénzkivétel, ha túl nagy a jövedelmi vagyoni hierarchia. Pénzkivétel a lakosságtól. Ez rendszerint a már említett túlzott áremelések formájában jelentkezik. A túlzott áremelések lényegében a tisztességtelen haszon kivétele a gazdaságból. Ha a vállalkozók, nagytőkések, aránytalanul nagy jövedelmet tesznek zsebre, akkor a lakosság az alkalmazottak reálbére túl alacsony lesz. A belső, megosztó, néprétegű pénzkivétel lehet fokozatos enyhe, vagy fokozatos erősebb, ez utóbbi természetesen károsabb, mint az előző. Nemcsak arról van szó, hogy a népréteg életszínvonala romlik minden pénzkivétel alkalmával, de az előzőkből kiderült hogy az egyensúlytalanság, a megrázó hatás visszahat a termelésre is.

A belső jövedelemmegosztó pénzkivétel szintén általában inflációval párosul, de késve követő inflációval. Késve követő, vagyis a bérek nemcsak késve de alacsonyabb szinten követik az árakat. A követő infláció, mikor a bérek ugyanolyan arányban és alig késve követik az árakat Az infláció lehet: enyhe nem követő, enyhe késve követő, enyhe követő, erős késve követő. Az erős infláció nagy valószínűséggel csak késve követő lehet.

Mitől függ, hogy az infláció milyen lesz?

 A kiegyensúlyozott, követő és szerény 1-2%-os infláció természetes fluktuációból ered, elősegíti az árak, bérek természetes és szükségszerű mozgását. Továbbá van egy kevés munkamotivációs hatása is, összességében tehát hasznos, nem tekinthető pénzkivonásnak. A 2-4 %-os infláció pozitív és negatív hatása kiegyenlíti egymást. Az 5%-nál magasabb infláció káros.

Ezen kívül van egy másik belső pénzkivonás: az állam vonja ki a pénzt a magángazdaságból rendszerint adó formájában. A különböző típusú pénzkivételek egyszerre vannak jelen. A különböző típusú pénzkivonások összefüggnek. Az állam sokszor akarva-akaratlanul együttműködik a belső és külső pénzkivonásokkal. Mivel a belső vagyoni hierarchia alig csökken a pénzkivonások végső soron a népréteget károsítják.  A jelenlegi (államkapitalista) gazdasági rendszer nagy hibája a folyamatos hektikus pénzkivonás, ami állandó rázkódásba tartja gazdaságot. Továbbá a folyamatos hektikus pénzkivonások következménye egy igen kellemetlen (bizonytalanság, flusztráltság) közérzet.

A helyes árazás, jövedelmezés (bérezés). B/16 ábra. Mellesleg inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező. 

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

Miért is fontos a helyes árazás.

Egy magánvállalat legalább két síkon tervez. Az egyik a viszonylag minimális költség (kiadás) A másik a maximális bevétel, amelyet lehet árbevételnek is nevezni.

(Az összes bevétel megegyezik az összes kiadással. Az összes kiadás, ha a kiadás oldalra mindent beírunk, a termelési, üzemletetési költséget, az összes jövedelmet, a tőkések, tulajdonosok profitját, a fejlesztés pénzeket és egyéb tartalékokat. Tulajdonképpen a tárgyi vagyon és eszköz értékének az egyenlegét is be kell számolni.

A normális magánvállalat további célja, hogy elégedettek legyenek az ügyfelek, hogy optimális legyen a forgalom. Az árbevétel oldal tervezésének részei a termelés (a termelés szolgáltatás előállítása, üzemeltetése, működtetése), a forgalom és az árak. De mivel az árak befolyásolják a forgalmat ezért az árak megállapítása nagyon fontos.

Az állami szolgáltató (természetesen itt is az „ilyennek kellene lenni” szempontjából nézem) részben azonos egy magánvállalattal részben eltérő. Az állami szolgáltató csak részben vesz részt a piacon. Azonos abban, hogy a viszonylag minimális költségre törekszik. Azonos abban, hogy fontos számára az ügyfelek elégedettsége, sőt ez még fontosabb. Az állam célja a lakosság a nemzet szolgálata. Azonos abban, hogy az optimális forgalomra törekszik. Az árak vonatkozásban azonban már van eltérés. Első látásra úgy tűnik, hogy az államnak nem a maximális, hanem a minimális árbevétel a célja. Nyilvánvalóan az állam, akinek a feladat az ügyfelek szolgálta (az ügyfelek egyben a tulajdonosok) nem törekedhet a maximális bevételre.  Ez azonban nem pontos mert, az értékarányos árbevétel (értékarányos jövedelmeket biztosító), de profitnélküli árbevétel a célja. Nagyon fontos hogy az állami szolgáltatók értékarányosan kapják a bevételüket. Ha nem lenne az értékarányos bevétel a cél akkor talán elég lenne a költségoldalt  tervezni. Az ügyfelek viszonylag maximális elégedettsége a viszonylag legkisebb költség mellett, az optimális forgalom mellett. A bevételnek a közvetlen állami áraknak és a szolgáltatóra eső adórésznek (költségvetési résznek) ekkorának kell lenni. De ott van a másik cél is az értékarányos bevétel és jövedelem. Minden állami szolgáltatás hasznos értékes, de nem egyformán. Tehát meg kell állapítani minden állami szolgáltatás értékét a költségen felüli értékét (a munka kvalifikáltságának értékét), az egy ügyfélre eső értékét is, és ez már egyfajta árazás. Ha van kvázi árazás az állami szolgáltatóknál, akkor az adó egyfajta átalánydíjas árnak tekinthető. Ha van árazás, akkor itt is kell lenni árbevétel tervezésnek és ártervezésnek még akkor is ha az ár nem direkt módón jelenik meg.

Az is igaz, hogy ez az árazás, munka-értékarányos költségszámításnak is nevezhető.

Nézzünk egy példát. Az állami korház kiállít egy számlát egy betegnek, abban részletesen felsorolja, hogy mi mennyeibe került és természetesen azt összeadja. Az ügyfél (a beteg) átlagosan, azonban ezt nem közvetlenül fizeti, ki hanem befizettet adóján keresztül. Az így befizetett pénzekből működik az állami szolgáltató.  Egy magánklinika is ugyanezt teszi, csak nála a számlán szereplő összegeket egyértelműen áraknak nevezik. Az ott feltüntetett összegek a beárazás következtében jönnek ki. Mivel én nem látok lényegi különbséget, azt mondom, hogy az állami korház számláján is árak vannak, és beárazás történik, csak részben más szempontok szerint történik ez a beárazás.

Az államnak azonban vannak direkt eladásai is, direkt eseti (nem átalánydíjas) árai, és vannak közvetlen állami árak, amelyek részben direkt árak (azért ki vannak egészítve az adóból).

Jó ha magánklinika előre kalkulál. Mekkora lesz az várható forgalom mekkorák lesznek az árak mekkora lesz bevétel azt milyen kiadásokra költi el. Az állami korháznál még fontosabb az előre kalkuláció, mert az átalánydíjat (az adót) részben már előre be kell szedni. Ugyanakkor az előre-kalkuláció egészen más mintha az mondja az állam, majd beszedek valamennyi pénzt, és abból gazdálkodom.

Az államnak összességében és az egyes állami szolgáltatónak külön nem valamennyi pénzt kell beszedni, hanem pontosan annyit, amennyi a szükséges szolgáltatás mennyisége, minősége, a helyes állami „beárazás” mellett szükséges.

Mennyire behatároltak a mozgásterek. 

Nem nagyon fontos, főleg a piacgazdaságban gondolhatja felületesen gondolkodó. A piac maghatározza az árakat. Azt a maximális árat kell választani, amin el lehet adni a terméket. Ha ez magas, akkor sok marad jövedelemre, fejlesztésre. Ha ez alacsony, akkor kevés marad, jövedelemre, fejlesztésre. Ha nagyon alacsony, akkor át kell variálni termelést a vállalkozás szerkezetét, profilját.

Egyfelől nemcsak piaci ár hat a vállalkozóra, de vállalkozó árai is hatnak a piaci árra. A többség magasabb árat állapít meg. Én, mint egy vállalkozó elindítom, vagy csatlakozok a kezdeti áremelőkhöz. Emelkedik a piaci ár.  Minden ár emelkedik.  Infláció alakul ki az embereknek reáljövedelme csökken, és kevesebbet tudnak vásárolni, lehet, hogy éppen az én termékemből. Ráadásul az én vásárlásaim, a magáncélúak, és a vállalkozáscélúak is emelkednek. Csökkentem az árakat, de már eddig is kár ért, és az sem biztos, hogy visszaáll az előző viszonylag jó helyzet. ha túl alacsony az ár, akkor lehet, hogy kevés jövedelmet tudok adni az alkalmazottaknak, azok elmennek, vagy éppen fejlesztésre nem marad pénz.

Másrészt mi van a nem egészen piaci termékekkel. Pl. a monopolhelyzetű termékekkel. Ha kényszerű a fogyasztás, akkor szinte egekbe lehet emelni az árakat.

És mi van az állami árakkal, felületesen.  Az állami dolgozók jövedelmét magángazdasági jövedelmek határozzák meg. Ez sem igaz teljesen, mert vannak olyan állami munkák, amelyek csak az államban találhatók.  Az állami vásárlásokat zömmel a magángazdasági piac határozza meg.  (Nem mindegy hogy hogyan vásárol a vásárló) Összeáll az állami szolgáltatás önköltsége, amely egyben a teljes költsége. Ezt a költséget kell adóban és közvetlen állami árakban beszedni. Azoknál az állami szolgáltatóknál ahol nincs gyakorlati ár a teljes költséget kell kiszámolni, ez egyfajta árbevétel-számítás. Igaz itt is van, kell lenni egy fejlesztésre fordítandó összegnek, a biztonsági tartalékokról nem is beszélve. Tehát semmi értelme az árazásnak, főleg ott ahol nincsenek is konkrét árak.

Azért az álamnak, a központnak nem árt tudnia, hogy egyes részei, területei hogy dolgoznak. Mert ha szó nélkül kifizetik a benyújtott a számlát, ennyi volt a költség kérjük a pénzt, akkor ott hatalmas problémák keletkezhetnek. Többek között ezért is be kell árazni az állami szolgáltatásokat. Az sem árt, ha az állami szolgáltató fogyasztója tudja, hogy valójában milyen értéket fogyasztott. Tehát az egy ügyfélre eső pénzt is meg kell határozni. Sőt a logika fordított.

Az egy ügyfélre eső (ennyinek kell jutni) pénzekből (költségnek és árnak is nevezhető) kell összeállni az állami szolgáltató összes „árbevételének” és végül az egész állam „árbevételének” (összes költségvetés, összes adó és közvetlen állami árak).  A helyes logika nem az, hogy egy ügyfélre (állampolgárra) ennyi jut, hanem az hogy egy ügyfélre (az emberek igényét is figyelembe véve, a helyes értékrendet is figyelembe véve, hatékony állam mellett) ennyinek kell jutni. (Persze fejlettebb rendszerben az emberek (ügyfelek, állampolgárok) igényét az objektív tájékoztatás, oktatás befolyásolja és nem a manipuláció. De még a manipulációval eltorzított összesített igény is jobb, mint a vezetés szubjektív, hatalmi érdekekből létrejövő döntése.) Az ennyi jut logika azért rossz, mert nincs egy objektív mérce, az adott vezetés dönti el, hogy mennyi jut. Az ennyinek kell jutni alapelvét az alkotmány is leírja. Az állami szolgáltatásoknak (nemzetközi összehasonlításban és a hasonló magángazdasági szolgáltatásokkal összehasonlítva) magas színvonalúnak kell lenni.

Valójában az államnál is számít a forgalom. De itt nem az egyes szolgáltató érdeke meghatározó, hanem az egész állam érdeke és a fogyasztó állampolgár érdeke.   Ha tömött a busz, akkor az lehet, hogy a közvetlen szolgáltatónak jó, de nem jó az állampolgárnak. És nem jó az egész államnak, nemzetnek, mert sokan autóba ülve szennyezik a környezetet. Ha a busz szinte üresen furikázik az nem jó a közvetlen szolgáltatónak, de nem jó az egész államnak sem. Tehát egy optimális utaslétszámot kell beállítani.  Ráadásul ezt illik előre beállítani és nem kísérletezgetve. Ehhez pedig kalkulálni és árazni kell.  (Egyébként ez érvényes magángazdaságra is, ott is jobb előre számolgatni, mint kísérletezgetni.) Az államnál a költségvetést és az adót egyébként is előre kell kalkulálni. A közvetlen állami áraknál, pl. mennyibe, kerüljön egy buszjegy, pedig még több tényezőt kell figyelembe venni. Ha drága, akkor sokan bliccelnek, vagy kevesebben utaznak. Azért szegényeknek is kell tudni fizetni. Ha drága, akkor kevesebb adót kell beszedni, ha olcsó, akkor többet.   Lehetne még folytatni, de megállapítom: a kalkulált, tudatos árazásra szükség van, és egyáltalán nem mindegy hogy mekkora az ár. Úgy is megfogalmazhatom, hogy valóban vannak kötöttségek, határok, de kötöttségeken, határokon belül van szabad mozgástér is, és egyáltalán nem mindegy, hogy a szabad mozgástéren belül mekkorák a megállapított árak.  

A kulturált árazás.

Ez a fejezetrész elsősorban a vállalkozásokról, vállalkozókról szól, mert a jelenlegi gazdaságban az ő kompetenciájuk az árak, bérek alakítása.

Makrogazdaságilag a helyes ár és jövedelem arányokat (termeléshez képest, ill. az árbevételhez képest helyes jövedelem) két módón lehet, kialakítana. Általában a következő egyensúlyokról van szó. A termelés (termék, szolgáltatás, készlet) és forgalomba levő pénz egyensúlyáról. (A takarékpénzekre itt nem térek ki. Maradjunk abban, hogy megtakarításoknak van egy állandó optimális mennyisége, amit tartani kell.) A másik egyensúly a reáljövedelem (vásárlópénz) és az árbevétel ( teljes termelési költség, vállalkozok által használt pénz) egyensúlya. Kisebb egyensúlyok a jövedelmen belül a dolgozók bére és vállalkozok, tulajdonosok jövedelme, (profija). Valamint a fejlesztési beruházási pénz és az egyéb pénzek viszonya.

Visszatérve, a kétféle módszer.

A helyes pénzkibocsátással és hitelpolitikával.  Másrészt,  az árak, bérek helyes emelésével, csökkentésével. Inkább azt mondanám, hogy hiába van helyes árváltoztatás, bérváltoztatás, ha nincs helyes pénzkibocsátás, hitelpolitika.  És hiába van helyes pénzkibocsátás hitelpolitika, ha az árak és bérek össze vissza az éppen aktuális érdekek mentén változnak.

Ha helyes árváltoztatás bérváltoztatásról gondolkodunk, akkor érdemes abból kiindulni, hogy ne számítsunk a helyes pénzkibocsátásra, hitelpolitikára. Vagyis a kiindulópont a pénzkibocsátástól független helyes árazás, bérezés, ezt pedig akkor tudjuk vizsgálni, ha abból indulunk ki, hogy a pénz állandó. Úgy vesszük, mintha a még mindig aranypénz lenne, vagyis egy állandó pénzmennyiséget feltételezünk.

Nézzük a két alapesetet. Pl. évi 4%-kal nő a termelés, ( nő a termék, szolgáltatás mennyisége), ekkor a termékek mennyisége több lesz, mint a pénz, és több lesz, mint vásárlópénz ( fizetőképes kereslet fizetőképes fogyasztás, jövedelem). Ekkor vagy kibocsátnak kb. 4% pénzt, ami a vásárlópénzt növeli, és helyreáll az egyensúly. Vagy, pl. az árakat átlagosan (az árszínvonalat) csökkentik és akkor is helyreáll az egyensúly. Ebben a fejezetrészben elsősorban ezt a második módszert elemezném, abból a szempontból, hogy különböző helyzetekben mit kellene tenni a vállalkozóknak.

Ennél a témánál is ráébred a gondolkodó, hogy a látszólagos egyszerűség mögött rendkívüli bonyolultság van. Először is előbukkan vagy ötven kategória, harminc alapelv, és sok tényező meghatározás. Másfelől kiderül sok-sok ellentmondás, kivétel, részbeni hasonlóság, részbeni különbség. A felületes gondolkodó könnyen és hibásan általánosíthat. Ugyanakkor végül mégis kiderülnek általánosítható tanulságok elvek.

Mindjárt egy pár kategória az elején. Különbséget kell tenni az árszínvonal-változás és az árbevétel-változás (ártömeg-változás) között. Az árszínvonal-változás (mikor a változatlan termékek ára változik) mindig egyben árbevétel (ártömeg) változást okoz. Az árbevétel változás (pl. termékek mennyisége nő és ezért az árbevétel is) külön is létrejöhet.

Ugyanígy különbség van a bérszínvonal és egyben bértömeg-változás és az önmagában álló bértömeg-változás között.

Nem ártana reáljövedelem mibenlétét tisztázni. Egyfelől azt mondom, hogy a reáljövedelem számít, vagyis az, hogy a kapott havi (vagy évi) jövedelemből mennyi terméket lehet megvásárolni. Ez pedig a jövedelem-színvonal és az árszínvonal aránya. Ha nő jövedelem, akkor nő a reáljövedelem. Ha nő az árszínvonal, akkor csökken a reáljövedelem. Persze mindennek az ellenkezője is igaz.

Ugyanakkor azt mondom, hogy az összes terméknek az összes árbevételnek, az összes jövedelemnek közel egyenlőnek kell lenni. A reáljövedelem úgy nő, hogy nő termelés, ezt követi az összes árbevétel és ezt követi az összes jövedelemtömeg. Ekkor ugyanannyi ember több terméket tud megvásárolni, tehát nő a reáljövedelem.

Tulajdonképpen mindkettő igaz. Vannak helyzetek, amikor ez utóbbiból lehet csak kiindulni. Pl. ha közös pénz lenne akkor elég lenne a  nominális béreket figyelni, mert kb. mindenki olyan szinten él amannyi a nominális jövedelme. Azonban ez sem igaz teljesen, mert a különböző fogyasztói kosarak árszínvonala különbözően nő. Ráadásul nincs közös pénz, az országoknak külön pénzük van. A különböző állampolgárok életszínvonalát pedig a jövedelem-színvonal, árszínvonal arányával lehet megmutatni. Ezzel lehet megmutatni az egyes emberek, egyes csoportok, egyes nemzetgazdaságok közötti különbséget is. Valamint ha olyan változás van, hogy az összes árbevétel eltér az összes jövedelemtől akkor is ez jó módszer. Amikor ezen esetek nem állnak fenn (az egész gazdaságot nézzük hosszabb távon, és a termelés is változik), akkor a másik elemzés a jó. Fontos tehát hogy miből indulunk ki. Változatlan termelés mellett változik az árszínvonal, jövedelem-színvonal, vagy pedig a termelés is változik.

Továbbá szét kell választani a generális változásokat (minden egyszerre egyforma mértékben változik), attól a változástól, amikor csak nagyjából egyidejűek és egyenlők a változások. Van ugyanis időfaktor és sorrendfaktor.  Már felsoroltak is igazolják, hogy sokféle kategória bontakozik ki.

 Következő esteket kell megvizsgálni. Mi történik termelésnövekedés közben. Mi történik termeléscsökkenés közben. Mi történik egyéb pénzhiányos és keresletcsökkenéses állapotban. Mi történik pénztöbbletes és keresletnövekedése állapotban. Mi történik, ha csak keresletcsökkenés ill. csak keresletnövekedés van.

Mindezt a következő szempontok alapján. Mi történik egy vállalkozóval ill., a vállalkozók egy csoportjával. Mi történik az egész gazdaság szempontjából. Továbbá vizsgálni kell magát a történést, akkor is, ha helyesen járnak el a szereplők. A történést akkor is, ha jelenlegi általános gyakorlat szerint járnak el szereplők. További szempontok: a termelés (termék, szolgáltatás készlet) és pénz egyensúlya. Az árbevétel és a vásárlópénz (jövedelem) egyensúlya. Az infláció vonatkozása. Az összefüggések vonatkozása. A megvalósíthatóság, gyakorlati valószínűség vonatkozása. A természetes termékszelekció vonatkozása. A munkamotiváció vonatkozása. A kereslet-kínálat vonatkozása, verseny vonatkozása és egyéb vonatkozások. Nem ígérem, hogy mindezt ilyen sorrendben és precizitással kielemzem, a sűrített összefoglalásban ez nem is lehetséges. A felsorolás inkább arra volt jó, hogy emlékezzünk mindent kellene kielemezni.

A termelésnövekedés. Ez talán legbonyolultabb és egyben a leggyakoribb legvalószínűbb történés. Először is mi termelésnövekedés. Kétféle is van a mennyiségi és minőségi. Én a kettő között nem teszek különbséget, úgy veszem, hogy a minőségi növekedés is egyfajta mennyiségi növekedés. Lehet hogy a minőségi növekedés éppen egyszerűsítés, mindenesetre valamivel többet tud, valamivel bővül, mint az előző termék.  Itt további kategóriák rajzolódnak ki: pl. termelésnövekedés, amely az előállítási költséget csökkenti. Amely nem csökkenti stb.. Aztán lehet okok szerint (miért változik a termelés) kategorizálás. Pl. szorgalom, vagy innováció, vagy jó időjárás (jó termés), vagy éppen rossz (szerencse), és még lehetne sorolni.  Egyelőre erre nem térek ki. Mi a termelésnövekedés? Akkor beszélhetünk termelésnövekedésről, ha az eladható termék mennysége nő. Olyan termékekről van szó, amely iránt van kereslet.

A kiinduláshoz én egy modellgazdaságot választok. Van 600 cég, 600 ember mindegyiknek egyféle terméke abból évi 10 db, ez 6000 termék. Van összesen 6000 pénz, vagyis egy termék 1 pénz, legalábbis induláskor. A pénz mindig csak ennyi lehet, ugyanakkor egy történésben csak egy dolog változik, legalábbis először.  A megtakarításokat és más tényezőket most nem számítom. A modellgazdaság egyharmadában (2000 termék) 12%-kal nő az évi termelés. Ez az egészre kivetítve 4%, mondhatjuk ekkora a GDP növekedés. Ez 240 többlet terméket jelent, és 240 pénzzel nő ezen cégek árbevétele. ( tételezzük fel hogy kapós termékről van szó.  Hogyan hat ez a többi vállalkozásra. Nyilván hosszabb távon ez egy pozitív jelenség, mindenkinek hasznosulni kell belőle, de adott időben kialakuláskor, rövid távon  mégis az történik, hogy a másik 400 cégnek csökken az árbevétele, valamint csökken a kereslet a termékeik iránt. Ez egy kettős hatást vált ki. Egyfelől az árbevétel-csökkenéssel csökken termelésre szánt költség, ami arra ösztökéli őket, hogy árat emeljenek. Másrészt a kereslet-csökkenés arra ösztökéli őket, hogy árat csökkentsenek.

Itt meg kell állni újabb kategorizálásra. Van a folyamat (pl. az infláció) kialakulás, ill. kezdeti szakasza. És van, amikor már javában tart a folyamat, ez zajló folyamat. Ezt azért kell megkülönböztetni, mert pl. zajló inflációban más nincs kettős hatás, csak az áremelés hatása. Ugyanakkor itt már igazságtalanul károsodna az, aki árat csökkentene.

Tehát most a kialakulásról, kezdetről van szó. Kettős hatás: egyfelől áremelés, másfelől árcsökkentés. Az áremelés azért erős késztetés, mert a vállalkozó arra számit, hogy más is a többség árat fog emelni. Ha erre nem számítana, akkor  nyilvánvalóan bukás az áremelés, hiszen akkor még kevesebb vásárló jön még tovább esik az árbevétele. Egyes gazdaságokban azonban nem alaptalan ez  az inflációs várakozás. Ez tulajdonképpen egy általános spontán árkarter kialakulása. Ha a többség árat emel, akkor nem bukik, sőt jól jár mert a kereslete nem tud csökkeni, tehát nagyobb árbevétele lesz. Ugyanakkor mégis bután gondolkodik. Nem veszi számításba, hogy az egész gazdaság károsodni fog és így végső soron ő is károsodik. Ne felejtsük el, mivel a termékhez  képest (termelés növekedés) kevesebb a pénz, egy termékre kevesebb pénz jut, ezért az áraknak jövedelmeknek csökkeni kellene. A helyesen gondolkodó vállalkozó tehát függetlenül az infláció kialakulásának valószínűségétől az árcsökkentést választja. Ebben két formája lehet: vagy csak az árat csökkenti. A csökkent ár csökkenő árbevételt okoz, ami szinte kötelezővé teszi azt, hogy egy-két hónap után a béreket, jövedelmeket is csökkentse.  Vagy rögtön egyenlő arányban csökkenti az árakat és béreket. Mindkettő jó megoldás lehet, sajnos van egy harmadik, amely jelenleg igen gyakori, szinte jellemző. A vállalkozó először és kapásból csak béreket csökkenti, méghozzá, az alkalmazottak béreit. Ezt vagy egyszerűen oldja meg, vagy bezár üzemeket elbocsát alkalmazottakat. Vagy az alulfizettet túlmunkát növeli. Ugyanakkor a saját jövedelmét nem akarja csökkenteni. A bezárásnak az értelme, hogy kiszedi a lehető legnagyobb pénzt, aztán továbbáll. Ez ugye megint helytelen elgondolás, mert mindezt egy pozitív szakaszban teszi. A termelésnövekedés egyensúlytalansága normális esetben, ha mindenki helyesek cselekszik gyorsan helyreáll.

Makrogazdaságilag ez azért rossz, mert így még kevesebb lesz fizetőképes kereslet. Számokban ez így néz ki a modellgazdaságban. 240 pénzzel csökken az árbevétel, ami a maradék 400 cégnél 6%-os árcsökkenést, később bércsökkenést, vagy 3%-os ár és 3%-os jövedelemcsökkenést okoz. Ebben az időszakban ezeknek nem szabad a fejlesztést növelni, de csökkenteni se. A jövedelemcsökkenésből a vállalkozónak, tulajdonosnak is ki kell venni részét, a profitcsökkenésnek minimum arányosnak kell lenni.

Ugyanakkor a termelésnövelő vállalkozók sem járnak el helyesen, ha minden keresletnövekedést kihasználnak, elmennek maximális profitig. Nekik azt kell látni, hogy ezzel túl nagy terhet rónak a többi cégre, ezáltal olyan zavarok, alakulhatnak ki, amelyek végül rájuk is károsan hatnak vissza.  Ezért nekik két lépcsős, visszafogott haszonban  kell gondolkodni. Vagyis a 12%-os árbevétel helyett (főleg ha innovációs vagy szerencsés a termelésnövekedésük) meg kell elégedni, mondjuk 8%-os haszonnal. Ehhez viszont kb. 4%-kal kell csökkenteni arákat. A további helyes eljárás.

Alapelv, hogy akkor kell a fejlesztést növelni (beruházni) amikor a szalad a szekér. Ezért a 8%-ból 2-őt fejlesztésnövelésre kell fordítania. Ekkor marad 6% lesz jövedelemre kiosztva.

A másik alapelv: ha szalad a szekér a vállalkozó, akkor is csak arányosan növelje a profitját. Tehát a vállalkozó nyeresége is csak kb. 6-10%-kal növekedjen ne többel. Ha termelésnövelők helyes gondolkodnak, akkor sokkal kisebb teher esik a másik oldalra. Ekkor a másik oldal terhe 160 pénzzel (4%-kal) csökken az árbevételük. A keresletük pedig 3%-kal fog csökkeni. Ez kb. 2% árcsökkentést 2% jövedelemcsökkentést jelent, ami kibírható.  Tehát ha nincs pénzkibocsátás, de a vállalakozók helyesen gondolkodnak, akkor is szinte zavartalanul megy végbe a termelésnövekedés. Ha pedig ehhez egy jó pénzkibocsátás is társul, akkor biztosan zavartalanul történik meg csak a pozitív oldala érvényesül.

A termeléscsökkenés. Ez részben ellentéte a termelésnövekedésnek, részben egészen másról szól. A termeléscsökkenés ne egy normális és nem is gyakori jelenség. Itt is kategorizálhatunk: abszolút termeléscsökkenés, viszonylagos termeléscsökkenés.

Ez nem pozitív folyamat tehát, csak arra lehet törekedni, hogy a negatív hatásokat csökkentsük, helyes árazással, bérezéssel. A termeléscsökkenésnek sok oka lehet. Az okok egyik kategorizálása. Viszonylag átmeneti, veszélytelen, önhibán kívüli. Ilyen pl. a beruházás, ill. túlzott beruházás, ami termeléscsökkenéssel (a végtermék csökken) jár. Másik kategória: viszonylag tartós, veszélyes önhibából eredő.

A termeléscsökkenés többnyire keresletnövekedéssel ill. kereslet-stagnálással jár, ritkán keresletcsökkenéssel. Mivel a keresletcsökkenésből adódó visszaesést külön tárgyalom meg, ezért ezt nem veszem ide. Itt is kialakul rövid távon egy ellenmondásos helyzet. A keresletcsökkenés ellenére a pénz növekszik a termékhez képest. Egy termékre több pénz jut, ami általában áremelést, béremelést igényel. Megint a modellgazdasághoz nyúlok. A cégek egyharmadának termelés csökken 12%-kal. Ez 4%-kos általános termeléscsökkenés. Az érintett cégek nehéz helyzetbe kerülnek, de jellemzően csak az áremelő hatás érvényesül, a kereslet ritkán csökken.  A cégek másik része átmenetileg látszólag jól jár. Az árbevételük is nőhet, a kereslet is növekedhet. Itt is áremelő hatás. Viszont a helyes gondolkodás alapelv megint ez: az áremelést két lépcsőben, visszafogottan kell eszközölni. Azt tudni, érezni kell vállalkozóknak, hogy keresletnövekedés, árbevétel-növekedés milyen okból nő. Ha ez a növekedés nem egyértelműen saját erényük, akkor tudniuk kell, hogy ez csak átmeneti, illetve azt hogy a teljes kihasználás makrogazdasági zavarokat okoz, ami visszaüt.  A helyes megoldás. Akiknél csökken termelés azok 6%-kal növelik az árakat és ugyanilyen arányban a jövedelmeket. Ennek a rétegnek még így is árbevétel-csökkenése lesz hiszen termeléscsökkenés eleve azzal járt.  Ezzel 120 pénz marad a másik oldalon, a 4000 termék, és árbevétel 3%-a. a másik oldal tehát 1-1,5%-kal emelhet árakat, 1%-kal jövedelmeket. 0,5%-kal a fejlesztést. (Amikor szalad szekér, akkor kell fejlesztést növelni.) Ebben az esetben még pénzbevonás, kevesebb kibocsátás nélkül sem alakul ki jelentős egyensúlytalanság, infláció.  Ugyanakkor termeléscsökkenés egy negatív dolog a reáljövedelem, az életszínvonal csökken.

Egyéb pénzhiány és keresletcsökkenés. A pénzhiány, döntő többségben kereslet-csökkenéssel jár. Egyéb pénzhiánynak nevezzük, amikor adott időszakban a termelés nem változik, önmagában kereslet sem változik, mégis pénzhiány alakul ki. 

Sokféle pénzhiány lehetséges. Az egyik kategorizálás. A viszonylag átmeneti, veszélytelen, önhibán kívüli. Ilyen pl. a ha sok kedvező hitelt nyújt. Sokkal több lehet: a viszonylag tartós, veszélyes, önhibából eredő pénzhiány.  Ilyen pl. az eladósodás (hitel visszafizetés), mások indokolatlan áremelése, adóemelés, az import-emelkedés. Importemelkedésnél csökken pénz, és belföldi termék változatlan. Sőt úgy is vehetjük, hogy közben terméktöbblet is van, mindenképpen pénzhiányos állapot alakul ki.  Az a meghatározó hogy pénzhiányt milyen történések előzték meg. A termeléscsökkenés, túlfogyasztás negatív  történések, amiknek hatása később is jelentkezhetnek.  Ezek okozzák a viszonylag tartós, veszélyes önhibából eredő pénzhiányt. Alapvetően negatív jelenség. Egy termékre kevesebb pénz jut tehát az árakat, béreket csökkenteni kell. Ilyen szempontból hasonló termelésnövekedéssel ami ellenmondás, mert az pozitív jelenség. Induljunk ki megint a modellgazdaságból. A cégek egyharmadát érinti első körben a pénzhiány. 12%-kal csökken a pénzük és ezzel termelésre szánt pénzük is. A keresletük is csökken bár nem ilyen arányban. Itt meg kell jegyezni, hogy általában pénzhiány gyorsan terjed, és általános pénzhiány alakul ki. Általában pénzhiány kettős hatású. Egyrészt csökken a cégek pénze, ami áremelő hatású, másrészt csökken a kereslet, ami árcsökkentő hatású.  Ha kettős hatás van, akkor szinte mindig az árcsökkentő hatást kell választani. Itt is ez jó megoldás, ha mindenki a kereslet-csökkenés arányában csökkenti az árakat, béreket, adott estben az átlagosan 2%-os árcsökkentés 2%-os jövedelem-csökkentés akkor viszonylag helyreáll az egyensúly. Valójában nem ártana mérlegelni hogy mért is alakult ki a pénzhiány. Ha átmeneti, nem veszélyes akkor ennél kisebb csökkentés is elegendő. A vállalkozóktól azonban ez nem várható el.

Pénztöbblet, és kereslettöbblet alakul ki. Itt is kategorizálhatunk, de másképpen: viszonylag átmeneti, nem önérdemből történő pénztöbblet. Ilyen pl. a hamis pénz, hamis jellegű pénz bejutása a gazdaságba, vagy a hitelfelvétel. Viszonylag tartós önérdemből történő pénztöbblet. Ilyen lehet, amikor a gazdaság hitel-visszafizetést abszolvál. Ilyen lehet az exportnövekedés, ami általában pénztöbblettel jár. Ugyanakkor nem jár termékhiánnyal, tehát az import-növekedés jobban megbontja az egyensúlyt, mint az export-növekedés. Más szempontból is az egyik pozitív a másik negatív jelenség. Ilyen lehet pl. az  adócsökkentés ennek azonban igen kis valószínűsége van. Nem lehet kijelenteni, hogy általában negatív, vagy pozitív jelenség.  Szintén fontos hogy jelenséget mi előzte meg.

A termékhez képest több pénz van, egy termékre több pénz jut, tehát az árakat, jövedelmeket emelni kell. A pénztöbblet megint csak szétterjedő hatású, és döntő többségben kereslet-növekedéssel jár. A keresletnövekedés áremelés hatású, nincs jelentős ellenhatás, hiszen az árbevétel nem csökken. Az alapelveket megint csak be kell tartani. Kétlépcsős visszafogott áremelés. Ez főleg akkor indokolt, ha az átmeneti, nem önérdemű a pénztöbblet kialakulása.  Ha szalad a szekér, akkor kell fejleszteni elv is érvényesül. Ezért a modellgazdaság szerinti az egyharmad 12%-os pénztöbblet (az átlagosan 4%-os pénztöbblet), 1,5-2%-os áremelést, 1-1,5%-os jövedelememelést,  0,5%-os fejlesztést igényel helyes megoldás szerint.  Itt is arányosan változhat a kereslet-növekedés arányában. Itt sem ártana figyelembe venni, hogy a pénztöbblet átmeneti, mert ekkor ennél is kisebb áremelés a helyes.

Csak keresletnövekedés ill. csak keresletcsökkenés. Döntő többségben a keresletnövekedés a minőségi termelésnövekedésből ered. Tehát itt van egy átfedés a két történés között. A termeléscsökkenés pedig abból ered, hogy   a másik oldalon keresletnövekedés van, ami elviszi keresletet és az árbevételt. Az alapelvek hasonlók, mint termelésváltozásnál. Ahol keresletnövekedés van ott csak áremelő hatás alakul ki, azonban az áremeléssel óvatosan kell bánni, az árbevétel jelentős részét a bérekre kisebb részét a fejlesztésre kell fordítani. Ahol keresletcsökkenés, egyben árbevétel csökkenés van ott kettős hatás alakul ki. Mindig az árcsökkentést kell választani, legalábbis első körben. (a jelenség kialakulásakor).  Adott estben a vállalkozók egy része emeli az árakat, jövedelmeket a másik fele csökkenti, így alakul ki az egyensúly.

Itt térnék ki a termék (termék és szolgáltatás) szelekciójára.

Azt mondom, hogy a lehetséges áremeléseket nem kell kihasználni, csak kb. annak kétharmadát kell érvényesíteni, vagyis meg kell elégedni a lehetségesnél kisebb nyereséggel. Ezzel azt is mondom, hogy cégek ill. a termékek természetes szelekciója legyen kisebb. Legyen kisebb normális, de ne szűnjön meg, legyen optimális.

Miért nem baj, ha nem túl erős a szelekció. Egyfelől láttuk, hogy növekvő cégek gyakran nem önérdemből növekednek, a csökkenő bajban levő cégek nem önhibából kerülnek bajba. Másfelől a gazdaságban az is problémás helyzet, ha sok cég kerül bajba, csődbe. Növekszik a munkanélküliség a körbetartozás, stb. Továbbá a piacgazdaságban mindenképpen van verseny és szelekció. Tehát ha visszafogottan érvényesítik a lehetőségeiket a cégek, akkor ezzel inkább normális optimális szelekcióhoz közelítenek.

A megvalósíthatóság vonatkozása. Az nem várható el vállalkozóktól, hogy önzetlenek legyenek, és állandóan számoljanak. A jelenlegi tájékoztatás mellet nem is tudják, mit kell számolniuk. Az azonban elvárható hogy egyrészt felmérjék az őket érintő hatások önérdemből, önhibából vagy egyikből sem ered. Az is elvárható hogy az őket, érintő hatásokat áremelő árcsökkentő, hatásokat felmérjék. Az is elvárható hogy az alapvető elvekkel tisztában legyenek. Ha ezekkel tisztában vannak, akkor nagyjából képesek a helyes árazásra, bérezésre.

A kultúrált árazás alapelveinek felsorolása.

A rövid távú kisebb haszon helyett érdemesebb hosszabb távú, nagyobb hasznot választani ezért a makrogazdaságra is figyelni kell. Ha kettős hatás van (árbevétel-csökkenés, áremeléshatás, keresletcsökkenés, árcsökkentő hatás) akkor mindig az árcsökkentést kell választani. Ha csak egyoldalú hatás (csak árcsökkentő, csak áremelő) akkor azt kell választani. Ha csak áremeléshatás van, akkor az árakat, vagy az árbevételt csak visszafogottan a lehetőnél kevésbé (csak a kétharmadával) lehet emelni. A visszafogott árbevétel esetenként árcsökkentést igényel, vagyis arra kell figyelni, hogy a nyereség, a növekedés első körben nem legyen maximális. Egyszerűbben: változáskor (első körben) az árbevétel-nyereség, a lehetségesnél alacsonyabb legyen, ez a lehetségesnél kisebb áremelést ill. esetenként kisebb árcsökkentést jelent. A változtatást mindig az árakkal kell kezdeni vele azonos időben vagy nem sokkal utána (1-2 hónap) a jövedelmeket, béreket is változtatni kell legalább az árbevétel változás kétharmadával. (Nem szabad bércsökkentéssel, elbocsátással kezdeni.)

A vállalkozók jövedelmét (profitját) a dolgozók bérével arányosan lehet változtatni. Ha nyereség-növekedés van, akkor kell a fejlesztést növelni, legalább nyereség 15%-val.

Mérlegelni kell az önérdemet, önhibát, a makrogazdasági történéseket (amennyire lehet) és ezek szerint kell kismértékben változtatni az előző elveket.

Ha vállalkozók többsége betartja a fenti elveket, akkor általában megmaradnak az egyensúlyok. Akkor nem alakul ki infláció.  Ugyanakkor nem sérül szelekció, versenygazdaság.  Nagyjából azért megmarad a kereslet-kínálat szempontja.

Mindezt nevezzük: magasan kulturált árazásnak, jövedelmezésnek.

Elfogadható még a közepesen kultúrált árazás, jövedelmezés.

Ez nagyjából hasonló az előzőhöz, csak kevésbé fegyelmezett. Főleg ezeken, a pontokon van eltérés. Ha kettős hatás éri az árazót, akkor nem emel, de nem is csökkent árat. Ha egyoldalú az emelő hatás, akkor jobban megközelíti az áremelés lehetséges, és tisztességes határát. Tehát nem áll meg kétharmadnál, háromnegyednél, hanem elmegy határig, de inkább alatt marad (pl. 5%-kal), mintsem feljebb megy.

Jelenleg azonban a vállalkozók többsége nem ezen elvek szerint alakítja az árakat, a jövedelmeket. Ami gyakori az pl., ha kettős hatás van, akkor az áremelést választják. A lehetséges árbevétel-nyereségnövekedést a végsőkig kihasználják, általában túl mennek a lehetséges és tisztességes áremelés határán.  Tehát nincs viszonylag alacsonyabb áremelés vagy árcsökkentés. Gyakori hogy a problémát a dolgozok rovására, próbálják orvosolni.  Én jól másszak ki, a dolgozók, makrogazdaság nem érdekel, ez az általános felfogás.  Jellemző hogy a vállalkozói jövedelem aránytalanul nő, vagy kevésbé csökken a dolgozók béréhez viszonyítva. A tervszerű fejlesztésekkel is baj van. Mindezt nevezzük alacsonyan kultúrált árazásnak, jövedelmezésnek. Én ezt nem elemzem végig, hogy ezekben az estekben hogyan, milyen problémák keletkeznek. Akinek van kedve ideje, az tegye meg. A lényeg, hogy a helyes módszertől való eltérések, az eltérés nagyságának arányában természetesen problémákat okoznak. Egyensúlytalanságot, inflációt, stb. és ezek következményeit.

E fejezetben elmondottak összhangban van azzal, amit más fejezetekben elmondtam. Amit a kapzsiságdeterminált piacgazdasággal, amit a tisztességes haszonnal, amit az áremelések korlátozásával, amit az igazságos, arányos jövedelmekkel, amit a folyamatos egyenletes fejlődéssel kapcsolatban elmondtam.

Ez az árazás, jövedelmezés nem lehetetlenítené el a piacgazságot, hiszen a szabad árazás jövedelmezés azért megmarad. Egyébként a szabad árazást, jövedelmezést a kereslet-kínálat szempontja határhaszon elve, a piaci árak egyébként is „gúzsba kötik”. Kétségkívül ezen elvek újabb korlátozást, önkéntes korlátozást jelentenek. Azért az elveket betartó vállalkozásoknak is, marad egy mozgástere a határokon belüli mozgás. A szabad árazás, jövedelmezés elve, azt jelenti, hogy ezen elvek betartása főleg önkéntes alapon történhet.

Egyébként, a piaci árak, bérek azért jobbak, mint az állami árak, bérek, mert nem egy-két okos ember találja ki azokat, hanem sok ember.  A piacosítás nem más mint egyféle demokratizálódás. A piaci árak a kereslet-kínálaton keresztül érvényesülnek. Nos ebben az árazásban, jövedelmezésben is kereslet-kínálat érvényesül többnyire.

Többnyire de nem egészen. A vállalkozó, árazó nem használja ki teljesen a keresletnövekedést, ez azt jelenti, hogy más, a kereslet-kínálaton kívüli szempontokat is figyelembe vesz. Figyelembe veszi pl. a makrogazdaság alakulását. Korábban is beszéltem arról, hogy a kereslet-kínálat szempontja nem lehet kizárólagos, itt is erről van szó.

Van még egy vonatkozás, amiről addig még nem volt szó.

Világgazdaságilag főleg a közös pénzrendszerben az lenne jó ha az árak kevésbé változnának és inkább a jövedelmek változnának. Ebben az árazásban, jövedelmezésben azonban az árak kicsit jobban mozognak, mint a jövedelmek. Ennek fordítottja lenne jó. Én úgy látom, hogy helyes árazást, jövedelmezést nem lehet úgy kialakítani, hogy ennek az igénynek is megfeleljen. Ezért ezt egy másik módszerrel, pl. az időszakos generálváltozás módszerével kell megoldani. Itt kitérnék arra, hogy mi az a generálváltozás és miért nem lehet az árazásba, jövedelmezésbe alkalmazni. Generálváltozás alatt azt értem, hogy egyszerre történik minden pénzzel, pontosan egyforma változás. Pl. 1 pénz a következő percben nem 1-et ér hanem 0,01-et,  0,9-et, 1,1-et, 2-őt 10-et, 100-at, stb. Ez nem más mint a címletváltoztatás. Ehhez hasonló külön pénzrendszerben a pénz fel vagy leértékelése. A jövőben azonban feltehetőleg közös pénz lesz, tehát nem le ill. felértékelésben kell gondolkodni. Egyébként a generálváltozást azért nem lehet alkalmazni a helyes árazásban, jövedelmezésben, mert az azt jelenti, hogy lényegében minden marad régiben. Az arányok nem változnak. A generálváltozást viszont lehet alkalmazni abban, hogy az árak közeledjenek egymáshoz és inkább a jövedelmek, távolodjanak.  Képzeljük el a következő helyzetet. Pl. A ország, gazdasági régió átlagos árszínvonala, 100, bérszínvonala is 100.. B jóval szegényebb ország, gazdasági régió árszínvonala 60, bérszínvonala 40. Elvileg lehet hogy C ország, gazdasági régió árszínvonala 130, bérszínvonala 110. Vagy lehet D Ország, gazdasági régió árszínvonala 150, bérszínvonala 200.  Ez több szempontból is rossz, pl. rossz a turistáknak. Hogy lehet a négy ország árait közel hozni egymáshoz? Először is tudni kell hogy a tökéletesen egyező árak sem jók. Az nem baj, ha szegényebb országok árai valamivel alacsonyabbak, mondjuk 10-20%-kal alacsonyabbak, mint gazdag ország árai. B. országban hozzunk létre egy 1,5 szőrös generálváltozást. (Minden pénzt beszorzunk 1,5-tel) Ekkor az árszínvonala 90 lesz a bérszínvonala 60 lesz, a reáljövedelem nem változik.   C országban minden pénzt 0,77 tel szorzunk  ekkor az árszínvonala 100 lesz, a bérszínvonala 85 lesz.  D országot 0,73-al szorozzuk akkor árszínvonala 110, lesz bérszínvonala 146 lesz. Mondjuk azon országokban, gazdasági régiókban  ahol az árszínvonal a világ átlagos közepétől 20%-kal eltérnek egy olyan generálváltozást kell eszközölni, hogy csak 10%-ban térjenek el az árak.  Ez egy lehetséges vázlatos megoldás a problémára.

Egyszerűbben: minden árazásnál valamilyen mértékben figyelembe kell venni a világpiaci árakat.  Elsősorban a szűkebb világpiaci árakat környező országok árait, nagyobb régió árait. Manapság erre részben rá is van kényszerítve az árazó, mert a polcokon az ő terméke mellett megjelenik még 5 hasonló külföldi termék.

Azért a tudatos árazás nem árt. Vagyis a kísérletezgető árazó (hátha elviszik magasabb áron, nem sikerült lejjebb visszem, jaj most túl alacsony, stb.) sok időt veszít, és közvetve pénzt veszít. Ezért is fontos a tudatos árazás.

A B/16-os ábrán az árazás egyéb tényezői, összefüggései is megjelennek. Szélesebb értelemben a munka ára a jövedelem, tehát szinte minden árazási probléma. Az ábrán szereplő tényezőket itt nem ismétlem el. Az biztos, hogy magasan, közepesen kultúrált árazáshoz jövedelmezés akkor alakul ki, ha az árazók (vállalkozók) nagyjából a megfelelő gyorsasággal (nem túl gyakran, nem túl ritkán) áraznak át, ill., ha figyelembe veszik az összevont hasznot, a vásárló és eladó hasznát.

Ha helyes árazás jövedelmezés van (magasan kultúrált az árazás jövedelmezés), akkor  a pénzügyi egyensúlytalanságok, inflációs veszély, infláció legalább a felére, de inkább negyedére csökkennek. Egyrészt azért csökkenek, mert kevésbé alakulnak ki. Másrészt, ha ki is alakulnak a helyes árazás, jövedelmezés jelentősen kompenzálja őket.

Miért alakul ki az alacsonyan kultúrált árazás jövedelmezés. Ezt a témát már sok helyen sok oldalról megtárgyaltam. Szó volt már a tisztességes gazdaságról, kapzsiságdeterminált gazdaságról, az inflációs várakozásról és még hosszan sorolhatnám.  A téma összefügg az inflációval és annak csökkentésével, áttételesen az alapkamat-nagysággal. Halottam ilyen véleményt is: a magas alapkamat lélektani tényezőként hat, átgondolt árazásra készteti az árazókat. Én itt nem látok komoly összefüggést.

A témát viszont bővítem egy „új” szemponttal. Egy kicsit közelítsük meg más szemszögből a problémát. Egy stabil kiegyensúlyozott, kiszámítható gazdaságban valószínűleg kevesebb kalandorvállalkozás (kalandor tőke) kerül be, ill. alakul ki.  A kalandorvállalkozás nem akar hosszabb távon működni, a célja a gyors, és akár tisztességtelen meggazdagodás aztán a lelépés. Gyakran hallok ilyesmi fenyegetőzést nagytőkésektől: ha nem tetszik a környezet, akkor kivonulok, arrébb állok. Aki ilyent hangoztat az is kalandorvállalkozó. A nagytőke legalább annyira hajlamos a kalandorságra (könnyen arrébb tud állni) mint a kisvállalkozások.  A témához kapcsolódik az önerős fejlődés is, ill. a hitelből való fejlődés. Nyilván az önerős fejlődések között kevesebb a kalandorvállalkozás. Egy vállalkozás vagy eleve kalandornak indul, ill. úgy jön be az országba, vagy azzá válik. Megjegyzem, a kalandorvállalkozót nem nagyon érdekli az alapkamat. A kalandorvállalkozónak szükségszerűen alacsony kultúrájú lesz az árazása, jövedelmezése.   Meghatározó jelentősége van gazdasági környezetnek, a stabil, a tisztességtelenségeket szankcionáló környezetnek. Az is meghatározó, hogy a vállalkozás tisztességesen meg tudjon élni. Tehát ez a két tényező, pontosabban ezek hiánya alakíthat ki egy kalandoroknak kedvező, inspiráló környezetet. Ugyanakkor a kalandorvállalkozások ellen direkt eszközökkel is fel lehet lépni. A magyar privatizáció egyik nagy hibája volt, hogy beengedte a kalandorvállalkozásokat. (a másik nagy hibája volt hogy a dolgozókat kirekesztette a privatizációból. A harmadik nagy hibája volt a túlzott, ill. rosszul felmért privatizáció. Nemcsak azt privatizálta, aminek a magánszektorban van a legjobb helye. ) Bizonyos jelekből lehet látni hogy ki a kalandor vállalkozó. A másik, hogy a feltételeket, a szerződéseket úgy kell megalkotni, hogy az ne kedvezzen a kalandorvállalkozásoknak. A könnyű lelépést törvényekkel kell megakadályozni. Ez lenne a szűrés egyik fele. A szűrés másik fele pedig a tisztességtelenségek kiderítése és szigorú szankcionálása.

A helyes árazás jövedelmezés feladatai. Az államnak úgy kell viselkedi, árazni, jövedelmet megállapítani, mint egy példamutató vállalkozásnak. Ugyanakkor az irányban kell ösztökélni a magánvállalkozókat, hogy helyesen árazzanak, ill. helyesen állapítsák meg a jövedelmeket. Az ilyen jellegű adóztatásról (pl. az 5%-os felüli áremelés, a tisztességtelen árrés adójáról, az értéktelen káros termékek adójáról, stb.) egyéb szabályozásról más fejezetekben már szóltam ezért itt nem jelölöm meg feladatként. Feladat, hogy oktatással, tájékoztatással, rávezessék a vállalkozókat a helyes árazásra, jövedelmezésre, ill. megismerjék a helyes árazás jövedelmezés alapelveit. A kalandor vállalkozások kiszűrése. Nemzetközi feladat, hogy létrehozzanak egy olyan módszert, szabályzatot mellyel az árak közti különbségeket határon belül lehet tartani, miközben a reáljövedelmek nem változnak.

Kitérés egy kis okoskodásra.

E fejezetben is elhangzott és elég gyakran elhangzik: közelítsük meg más szemszögből (szempontból) a problémát.

Kétségtelenül, a sok megközelítés által zavarosabb, átláthatatlanabb bonyolultabb kép bontakozik ki.  Mégsem tehetem meg azt, hogyha felmerül egy lényeges szemszög, akkor azt kihagyjam. Mit csináljak, ha pl. az inflációnak ötven oldala, van ötven szemszögből, lehet megközelíteni. 

Az is felmerül bennem, hogy így meggyőzőbb a mondanivaló. Lehet, hogy valaki ez egyik megközelítést nem érti, de a másikat megérti.  Felsejlenek a végtelen viták. Hátha valakit éppen az győz meg, hogy a pl. a tíz megközelítés végeredménye ugyanaz. A sok megközelítés tehát bizonyos olvasóknál zavarosabbá, értetlenebbé, más olvasóknál pedig érthetőbbé teszi a mondanivalót.

A sok szemszög, ill. azok egybeesése felfogható közvetett bizonyítéknak is. Az igazság sokszor egy-két banális mondatba leírható, a bizonyítás viszont kitehet több száz mondatot is.

Eszembe jut még, hogy a tudomány olyan, mint egy hatalmas térkép. Adott ponthoz, adott körzetbe (problémakörbe) szinte végtelen sok útvonalon el lehet jutni. Ezért kell a legfontosabb főútvonalat kiválasztani. De mit tegyen a gondolkodó akkor, ha több szinte egyforma főútvonal van?

Ha abból indulunk ki, hogy társadalmi, gazdasági jelenségek vizsgálata ugyanúgy szinte végtelen, mint a természet vizsgálata, akkor szinte végtelen sok szemszögnek és szinte végtelen sok tényezőnek kell felmerülnie. Pontosabban, ha különböző szemszögű vizsgálatokat valahogy összegezzük, akkor a tényezők egybeesnek, vagyis nem fog kialakulni végtelen sok tényező. Sok tényező azonban így is kialakul. A megoldás kulcsa tehát az, hogy a különböző szemszögű vizsgálatokat össze kell egyeztetni, össze kell illeszteni, össze kell vonni. Én erre törekszem: különböző lényeges szemszögből vizsgálódni és ezután ezeket a vizsgálatok eredményeit megpróbálom összeegyeztetni.  Az összeegyeztetés többek között akkor sikeres, ha nincs alapvető ellentmondás.

Látszólagos ellentmondások könnyen kialakulhatnak. Pl., azt mondom az egyik vizsgálatban (fejezetben): X folyamat hasznos B. szereplő számára. Ugyanakkor nem teszem hozzá, hogy itt csak rövid távú, és egyéni haszonról van szó. A rövid távú egyéni haszon,  eltérhet a hosszú távú általános haszontól. Ez egy példa arra, hogyan alakulhatnak ki, látszólagos ellentmondások. Nevezzük ezt, a kényszerűen pontatlan fogalmazás problémájának. Azért kényszerű, mert egyszerűen lehetetlen minden fogalmat, minden mondatot állandóan értelmezni. Ha ezt tenné a gondolatközlő, akkor egy borzalmasan terjedelmes,  zavaros a lényeget elvesztő gondolatközlés ( írás, beszéd )  jönne létre. Valahogy meg kell találni az arany középutat, a közlés ne legyen felületes, de a túlbonyolítás, precizitás homályában se merüljön el.

A szemszögek vizsgálatának, ill. azok eredményinak összeegyeztetése, tehát nem könnyű feladat. A legtöbb baj nem is az ellentmondásokból ered. Inkább abból ered, hogy az egyik szemszögből vizsgálva dolgokat az  egyik, pl. X  tényező (összefüggés, elv, cél, stb.) válik   igen fontossá,  és másik, pl.  Y tényező pedig lényegtelenné válik. Egy másik szemszögből vizsgálódva pedig megfordulhat ez fontossági sorrend Y tényező lesz fontos, és X tényező lesz elhanyagolható. Ez nem ellentmondás, mert mindkét vizsgálat elismeri hogy mindkét tényezőnek X-nek, és Y-nak is van jelentősége, a két tényező szerepének, összefüggésének iránya nem változik, csak a fontossági sorrend, a hatáserősség változik meg.  Én a következőt mondom ezekben, a helyzetekben: ha az egyik szemszögből X a fontos, a másik szemszögből Y a fontos, akkor mindkettő fontos. Nyilván jó lenne pontosan meghatározni, hogy mégis melyik fontosabb a másiknál. Ezt azonban én általában nem tudom megállapítani, ezért maradok ennél a megállapításnál: mindkettő fontos. A társadalomtudomány talán éppen ezért végtelen, mert nemcsak lényeges tényezőket kell felderítenie, hanem azok pontos fontossági sorrendjét is meg kell állapítania. Egyelőre azonban annak is örülni kell, ha egy újabb fontos tényezőt sikerül megállapítani.

Visszatérve a kultúrált árazásra.

Persze a kultúrált árazást egyszerűbben is meg lehet fogalmazni: az ármegállapító viszonylag lassabban reagáljon a keresletnövekedésre, és általában óvatosabban (ritkábban) emeljen árat. Illetve viszonylag gyorsabban reagáljon keresletcsökkenésre, viszonylag gyorsabban (ezáltal gyakrabban) csökkentsen árat. Továbbá nem árt, ha tisztában van azzal, hogy mi az oka, meddig tart a keresletnövekedés, ill. keresletcsökkenés. Továbbá jó, ha tudja, hogy minden termékhez, szolgáltatáshoz tartozik egy időtartam (ez lehet 1nap, de akár 2 év is) amelynek a neve: az optimális átárazási időszak. Vagyis ezen időszakonként érdemes az adott terméket átárazni, ha a kereslet nem változik jelentősen.

(A kínálat növekedése, csökkenése átmegy keresletnövekedésbe, csökkenésbe, ezért azt nem kell nagyon figyelni.) A jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaságban éppen ellenkező az árazás tendenciája, gyorsan reagál a keresletnövekedésre, lassan reagál a keresletcsökkenésre.

Térjünk vissza fő témához: az ármegállapításnál figyelembe kell venni az éves termelésnövekedést.

A vállalkozónak ármegállapítónak érdemes figyelembe venni, hogy az ő terméke változott, nem változott. Ill. a változás mennyiségi, áremelés nélkül is megvan haszna, vagy minőségi, stb.

„A növekedési egyensúly” című fejezet és az árazás.

A fejezetben azt állapítottam meg, hogy a jó árazás az, ha a (termelési) mennyiségi növekedés mellett nincs áremelés, itt a forgalomnövekedés haszon. Csak minőségi növekedés arányában, akkor is mérsékelten emelik az árakat. Valamint kereslet-csökkenés esetén, ami elavultságot jelez, csökkentik az árakat, erősebb esetben a csökkentik a mennyiséget, még erősebb esetben megszüntetik gyártást.

Általában arra kell törekedni, hogy árbevétel elsősorban a mennyiségi és minőségi termelésnövelés által növekedjen Az egyéb eszközök marketing stb. csak ezután jöhetnek. A jó és a minőségéhez képest olcsó bornak nem kell cégér. Nem erkölcsi okokból, hanem saját érdekből. Ugyanis termelésnövelés gyakran kisebb költséggel nagyobb bevételt tud produkálni, mint marketing növelése. Főleg ha visszaütő károkat is figyelembe vesszük.

Az optimális ár egyfajta meghatározása: optimális ár, amikor a viszonylag legnagyobb bevétel mellett legkisebb a visszaütések kára. Pl. csökkentem az árat, csökken a várható bevételem, de erősebben csökken a visszaütések (csak rossz termék jut, infláció, stb.) kára, tehát végső soron így járok a legjobban.

Lényegében ide tarozik az is, hogy az eladó és a vevő összevont haszna akkor a legnagyobb, ha optimális az ár, az árrés. Mindennek van egy optimális ára. Az optimális ártól az eladónak sem érdemes eltérni, feltéve, ha a hosszabb távú hasznot nézi. És feltéve, ha nem monopolhelyzetű termékről van szó. (Ez viszont egy másik fejezet témája.)

Talán erről, hogy a hosszabb távon számukra is az alacsony-közepes ár a legjobb meggyőzhetők a vállalkozók az eladók az ármegállapítók.

A kultúrált árazás összefoglalva. Ha nem a maximális, rövid távú haszon a cél. Ha keresletnövekedés lereagálása az optimális időszakonként történik, és figyelembe van véve a keresletnövekedés oka és várható ideje. Ha a keresletnövekedést csak részben (pl. 50%-ban) oldják meg áremeléssel, a másik részben a termelésnövelés megoldását választják.  A keresletcsökkenés lereagálása legalább olyan időszakonként, vagy egy kissé gyorsabban történik, mint a keresletnövekedésé. Ha keresletcsökkenés részben (csökkentett arányú) árcsökkentéssel oldják meg, részben (csökkentett arányú) termeléscsökkentéssel oldják meg.

Ha kettős hatás van (árbevétel-csökkenés, áremeléshatás, keresletcsökkenés, árcsökkentő hatás), akkor mindig az árcsökkentést kell választani. Ha csak egyoldalú hatás (csak árcsökkentő, csak áremelő), akkor azt kell választani.

Ha csak áremeléshatás van, akkor az árakat, vagy az árbevételt, csak visszafogottan a lehetőnél kevésbé (csak a kétharmadával) lehet emelni. A visszafogott árbevétel esetenként árcsökkentést igényel, vagyis arra kell figyelni, hogy a nyereség, a növekedés első körében nem legyen maximális. Egyszerűbben: változáskor (első körben) az árbevétel-nyereség, a lehetségesnél alacsonyabb legyen, ez a lehetségesnél kisebb áremelést ill. esetenként kisebb árcsökkentést jelent. A változtatást mindig az árakkal kell kezdeni, vele azonos időben, vagy nem sokkal utána (1-2 hónap) a jövedelmeket, béreket is változtatni kell legalább az árbevétel változás kétharmadával. (Nem szabad bércsökkentéssel, elbocsátással kezdeni.)

A vállalkozók jövedelmét (profitját) a dolgozók bérével arányosan lehet változtatni. Ha nyereség-növekedés van, akkor kell a fejlesztést növelni, legalább nyereség 15%-val. 

Termelésnövekedésnél a jó árazás az, ha a mennyiségi növekedés mellett nincs áremelés, itt a forgalomnövekedés haszon. Csak minőségi növekedés arányában, akkor is mérsékelten, arányosan emelik az árakat.

Az optimális ár egyfajta meghatározása: optimális ár, amikor a viszonylag legnagyobb bevétel mellett legkisebb a visszaütések kára. Pl. csökkentem az árat, csökken a várható bevételem, de erősebben csökken a visszaütések (csak rossz termék jut, infláció, stb.) kára, tehát végső soron így járok a legjobban.

Talán erről, hogy a hosszabb távon számukra is az alacsony-közepes ár a legjobb meggyőzhetők a vállalkozók az eladók az ármegállapítók.

Ugyanakkor nem lehetetlen egy áremelési határ hatósági megállapítása. (Erről az infláció témában lesz szó.)

Közvetetten összefügg a kulturált árazással: csak akkor jöhetnek ki normális árak, ha tőkések, tulajdonosok jövedelme nem aránytalanul hatalmas, ill. ha tőkések jövedelme arányosan változik ( nő, csökken) a cég ( árbevételéhez) és a dolgozók jövedelméhez képest. 

Ez a hosszú fejezetrész a kultúrált árazásról szólt. 

Nem árt egy kis kategorizálás.

Mit befolyásol a rossz árazás?

A többi vállalkozást és ez visszaüt.

A piaci egyensúlyt és ez visszaüt.

A nagy nemzeti (árbevétel, infláció, jövedelem, stb.) egyensúlyokat és ez visszaüt.

A saját forgalmat, bevételt.

A jövedelmeket közvetve.

Az optimális ár egyfajta meghatározása: optimális ár, amikor a viszonylag legnagyobb bevétel mellett legkisebb a visszaütések kára. Pl. csökkentem az árat, csökken a várható bevételem, de erősebben csökken a visszaütések ( csak rossz termék jut, infláció, stb.)  kára, tehát végső soron így járok a legjobban.   

Van tudományos, objektív árazás és kereslet-kínálat központú árazás, és a kettő keveréke.

Van a tudományos, objektív árazás, a normális piac árazása (ez a kettő keveréke) és a kapzsiságdeterminált abnormális piac torz árazása (mindenki ráfarag árazás).  

A termékek szolgáltatások nagyobb része minőségileg egy év alatt nem változik. Öt év alatt azonban már valószínűleg minőségileg is változik.   Egy része azonban egy év alatt fejlődik. Teljesen új termék, egy még kisebb rész.

Akik tehetnek valamit magángazdasági vállalkozók, ármegállapítók.

A lakosság a vásárlók a fogyasztók.

Aki tehet valamit az elsősorban az állam.

A magángazdasági tudományos objektív árak és vásárlási kultúra.

Felsorolom a tényezőket.

A kereslet-kínálat.

Az előállítási önköltség.

A termék, szolgáltatás minősége. Az azonos kategóriájú termékek között korszerű, sokat tud, könnyű használni, olcsó a használata, szép, stb.

A tartósság. Legalább közepesen tartós, nem romlik el.

Részben idetartozik, részben külön tényező. Egyediség, ritkaság.

Külön tényező: hasznosság. Egészséget, tudást, lelket építő, környezetkímélő, stb. Nem ide tartozik, de az egyszerűsítés miatt ide veszem: hazai, vagy külföldi termék.

A termelőmunka kvalifikáltsága. (A hozzáadott szellemi érték.)

Itt most nem foglakozom a kereslet-kínálat problémájával.

Az előállítási önköltség problémája.

Nyilvánvalóan a fogkefe és az autó nem lesz egy árban, mert az utóbbi nagyobb bonyolultabb és sokkal magasabb az előállítási költsége. Tehát az előállítási költség automatikusan része az árnak. Az azonos kategóriájú termékek szolgáltatások árai szempontjából, milyen fontos az előállítási önköltség. Nem nagyon. Egyfelől ki tudja, hogy melyik termelő milyen hatékonysággal dolgozik. Másfelől a többi felsorolt tényező dönti el a tudományos objektív árat.

Azt viszont fontos megjegyezni, hogy az önköltség nem kereslet-kínálat miatt mellékes, hanem a többi tudományos tényező miatt. Tehát a tudományos ár megállapításnál az utolsó helyen kereslet-kínálat lesz és előtte az önköltség.

(Más kérdés, hogy az optimális ár, a tudományos ár és a kereslet-kínálat alapján kijövő ár, valamilyen ötvözete.)

A minőség problémája. Az azonos kategóriájú termékek között: korszerű, sokat tud, könnyű használni, olcsó a használata, szép, stb.

A tartósság. Legalább közepesen tartós, nem romlik el. (Egyedi, különleges.)

Itt már érdemes elgondolkodni, hogy jó terméknek, szolgáltatásnak viszonylag olcsónak vagy drágának kell lenni. Tehát a jó termék kisebb, vagy nagyobb haszonkulcsot igényel, érdemel.

Jelenleg vásárlói kultúra azért általában eléri azt a szintet, hogy a jobb minőségű termékekért nagyobb árat fizessen a vásárló és általában azért fel is ismerik, hogy melyik a jobb minőségű termék.  Ebben az alaphelyzetben természetesen a jobb minőségű terméknek természetesen a minőséggel arányosan drágábbnak kell lenni.

Elvileg el lehet azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha nem tartana itt vásárlói kultúra. Ehelyett inkább azon kell elgondolkodni, hogy milyen problémát okoz hogy csak nagyjából, mondjuk 70%-ban tart itt a vásárlói kultúra. Ez a 30% indokolja, e azt, hogy az oktatáson tájékoztatáson kívül más eszközökhöz is nyúljon az állam? Pl. a rosszabb minőségű termékek vásárlását azzal is csökkentese, hogy azok az adózás miatt drágábbak lesznek? Ez egyben, mivel az előállítónak bevételkiesés csökkenti a rossz minőségű termék termelését. És persze azért is jó mert ezek a  termelők nem jutnak nagy haszonhoz. Sajnos az ilyen adóztatás nagyon bonyolult, ezért azt gondolom, hogy rossz minőségű és ehhez képest drága termékek szolgáltatások vonatkozásban elsősorban a vásárlói kultúra növelése a megoldás.

A rossz minőségű, nem (nem éri meg az árát) termékek szolgáltatások vonatkozásában elsősorban a vásárló, másodsorban a maga termelő (vállalkozó) tud valamit tenni. Mit tud tenni a vállalkozó: erről szólt, a kulturált árazás, témájú hosszú fejezet.

A következő tényezőnél viszont már sokkal élesebben vetődik fel a probléma.

A hasznos termékek, szolgáltatások problémája.

Egészséget, tudást, lelket építő, környezetkímélő, stb. termékek szolgáltatások.

(Nem ide tartozik, de az egyszerűsítés miatt ide veszem: hazai, vagy külföldi termék.)

Sajnos vásárlói kultúra még nincs azon a szinten, hogy ezt figyelembe vegye. Többnyire nem veszi figyelembe, (legfeljebb 10%-ban) azt hogy egy termék, szolgáltatás hasznos vagy haszontalan. És közeljövőben ez a vásárlói kultúra nem is nagyon fog javulni. Ebben, helyzetben a rossz terméket vásárolnak az emberek. Ebben a helyzetben a kártevők nagy haszonra tesznek szert. Ebben helyzetben nem lehet azt mondani hogy a hasznos ( egészséget tudást lelket, természetet építő) termékek, szolgáltatások  legyenek drágák, a haszontalan termékek (egészséget tudást, lelket természetet romboló) termékek, szolgáltatások  legyenek olcsók.  Ugyanis ekkor még kevesebb hasznos terméket, szolgáltatást vásárolnak, e termelők haszna még kevesebb lesz. Illetve, még több haszontalan káros terméket, szolgáltatást vásárolnak, e termelők haszna még nagyobb lesz. Inkább az ellenkező alapelv illene ide (hasznos termék legyen olcsó, haszontalan drága) de az sem tökéletes.  Ezt nevezem és az árazás csapdahelyzetének.

Ebben a helyzetben csak az viszonylag legjobb megoldás, hogy a haszontalan káros termékeket, szolgáltatásokat megadóztatják (esetleg betiltják) és így azok egyrészt megdrágulnak, de úgy hogy közben a termelők haszna csökken, és ezért termelés is csökken. Kétségtelenül a szenvedély-termékek vonatkozásban ez sem tökéletes megoldás. De viszonylag jó és szükséges megoldás. A hasznos termékek termelőit pedig jutalmazni kell, a lehetséges állami eszközökkel.

Itt tehát elsősorban az államnak vannak feladatai. 

A hasznosságot csak az állam és másodsorban fogyasztó tudja figyelembe venni.

Ugyanis a vállalkozó nem véletlenül kezdett bele egy haszontalan, káros termék gyártásába. De ha még eszébe is jutna változtatni, akkor sem tehet sokat. Mert ha csökkenti az árat, akkor még többen vásárolják, ha pedig emeli, akkor még nagyobb haszna van a káros termékből. Ezért csak azt lehet tenni a betiltáson kívül, hogy az állam tesz a haszontalan, káros termékekre, szolgáltatásokra jó magas adót. Így kevesebben vásárolják, de a drága árból nem az eladó hasznosul.  Csapdahelyzet ez akkor, ha ez a termék monopolhelyzetben van, akár amiatt hogy a szenvedélybetegségekhez köthető. 

A munka kvalifikáltsága.

Ez talán erősebben jövedelmezési mintsem árazási probléma. De azért árazási probléma is.

Sajnos ezt külön vásárló sem tudja figyelembe venni. A vásárló a minőséget tudja nézni, és abban részben benne van a kvalifikáltság is. Ha az állam nem tudja rossz minőséget megadóztatni, akkor a kvalifikáltságához képest drága tevékenységet sem tudja megadóztatni. Bár lehet olyan rendszerben gondolkodni, hogy miközben termékeket, szolgáltatásokat a hasznosság szerint szelektálják, adóztatják, rögtön figyelembe veszik a minőséget és a tevékenység átlagos kvalifikáltságát is.

Konkrétan a vásárlási fogyasztási kultúrát egy másik tanulmányrész fejezetében taglalom, de ez a téma e fejezethez is hozzátartozik.  Ezért az ott megállapított feladatokat itt is megismétlem.

A kultúrált vásárlás, fogyasztás kialakítása. (Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer. c. tanulmányrész.

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás szerkezete), a piactorzító tényezők.  A vásárlói kultúra. c. rendszertényező.)

Az eltorzult, aránytalan fogyasztás (anyagi szükségletek, egyéni, családi szükségletek) figyelése és helyreigazítása oktatással, tájékoztatással, magasabb adóval, más intézkedéssel. A tudatos fogyasztói magatartás kialakítása oktatással, tájékoztatással. Igen fontos hogy elsősorban önkéntesen, vagyis meggyőzéssel, oktatással, tájékoztatással alakuljon ki a jó fogyasztás. Az állami oktatásnak, tájékoztatásnak, arra kell irányulnia, hogy elmagyarázza, a kultúrált vásárlás nemcsak az egyén pillanatnyi  haszna miatt fontos, hanem a nemzetgazdaság szempontjából is, amelyből végül is egyéni haszon is lesz. Szükség van még a helyes értékrend oktatására: valójában mi hiányzik. Valójában mitől is érzi magát jól egy normális ember.

A kultúrált (tudatos, átgondolt) vásárlás egyik pontja azonban az, ha nem vásárolnak, nem fogyasztanak kihasználatlan terméket, szolgáltatást. Kultúrált vásárlás, ha az árhoz mért minőséget mérlegelik. Ha az ár és minőség aránya azonos, akkor érdemes elkerülni a legrosszabb minőséget.   Továbbá, ha tartózkodnak olyan vásárlástól, amelyben nyilvánvalóan túlzott és tisztességtelen a haszonkulcs.  Továbbá, ha nincsenek előítélettel az új termékek vonatkozásában. Továbbá, ha vásárlás előtt alaposan körülnéznek a piacon. Továbbá, ha lehetőség szerint figyelembe veszik a termék, szolgáltatás hasznosságát (egészséget, tudást, lelket, építő, természetet nem romboló termékek, szolgáltatások). Ha két termék minden szempontból azonos, akkor érdemes hazai terméket választani. 

Az árazás és jövedelmezés általános összefüggései.

Az árak, árbevétel a termelési költség a munkabérek, a jövedelmek összefüggésről már sokat beszéltem.  Itt inkább az általános összefüggésekről szólok.

A helyes árazás, helyes hitelezéssel, pénzkibocsátással és pénzváltással együtt helyre teszi nagy egyensúlyokat. A helyes árazás rendbe teszi, tenné a vállalatok, az ágazatok igazságos és arányos jövedelmeit. De nem oldja meg az egyének és rétegek igazságos és arányos jövedelmeit. Azért egy kicsit erre is jótékonyan hat.  Ugyanakkor az egyének, rétegek igazságos arányos jövedelme rendbe teszi, tenné, vállalatok, ágazatok igazságos arányos árait. Csak részben oldja, oldaná meg azt, hogy az egyes termékek, szolgáltatások ára is igazságos, arányos legyen. Önmagában csak, nem tenné helyre a nagy egyensúlyokat. De még így is azt lehet mondani, hogy az igazságos arányos jövedelmek nélkül nincs fejlettebb rendszer. Az igazságtalan aránytalan jövedelem gyengébb termeléssel, rosszabb működéssel jár. 

Azért nem rendeződnek az árakkal a jövedelmek, mert vállalkozók kompetenciája, hogy elosszák a vállalkozás jövedelmeit. Az államon belül pedig a főnökök kompetenciája. Tehát hiába kap egy vállalkozás összességében igazságos árbevételt, ezt el lehet osztani igazságtalanul.

Az államon belül azért létre lehet hozni egy objektív tudományos jövedelmezési rendszert. A magángazdaság szükséges szabadsága azonban ezt nem teszi lehetővé. Bár kétségtelenül a normális munkaerőpiac, valamint a dolgozók bérváltoztatási lehetősége részben megoldja a problémát. A progresszív jövedelemadó is részben old a problémán. Az igazságos arányos hitelezési megtakarítási rendszer, a tőzsde csökkentése, a spekuláció csökkentése, az igazságosabb pénzváltás, nemcsak nagy egyensúlyokra van jó hatással, de az egyének rétegek igazságosabb jövedelemére is. A normális tisztességes piacgazdaság is javítja a jövedelmek igazságosságát. A következetes (csalás az csalás) jog is egy kicsit javít a helyzeten.    Az állam helyes nagysága, szerepe szintén pozitívan hat. Természetesen nemzetközi, rejtett pénzügyi, gazdasági és nyílt kizsákmányolás megszűnése is hozzájárul a nagy egyensúlyok kialakuláshoz és az igazságos arányos jövedelmekhez.  Ez mind igazságosabbá, arányosabbá teszi a jövedelemelosztást. Azonban szerintem addig nem lesz az egyéneknek, rétegeknek igazságos, arányos jövedelme, amíg nem változik meg a világnézet. Illetve, ha megváltozik a világnézet, akkor az itt felsoroltak is könnyebben megváltoztathatók. Vagy úgy is fogalmazhatok: amíg nem változik meg a világnézet az igazságos, arányos jövedelmekkel kapcsolatban, addig a felsoroltak, beleértve a helyes árazást is, kevés valószínűséggel változnak meg. Akkor csak nagyon lassan döcögősen haladnak az optimális irányban.

A tőzsdei árak duplán torzak, amíg van tőzsdetípusú kereskedelem, addig lesznek torz árak. 

Nincs igazságos árazás, ha vannak piactorzító tényezők.

Nyilvánvalóan monopolhelyzetben levő vállalkozás (vagy vállalkozás van monopolhelyzetben vagy a termékszolgáltatás, amivel foglakozik), szinte azt csinál az áraival, amit csak akar.  Sajnos ezeket, az árakat adóztatatással sem lehet normálisabbá tenni, mert ha szinte kényszerű a fogyasztás, akkor még hatalmas áron is kénytelenek az emberek vásásrolni.

Tehát a legjelentősebb piactorzító tényezőt, a monopolhelyzetet, az árazás miatt is csökkenteni kell. Az államosítás és a hatékony versenyhivatal, ill. a szigorú szabályozás itt a jó megoldás. A második legerősebb piactorzító tényező: az agymosó reklám. Az agymosó reklám hatósági csökkentése, ill. az agymosó reklám átváltása objektív tájékoztatássá, ill. az állami ellenpropaganda a jó megoldások.

Szélesebb értelemben miről szól a helyes árazás.

Az árak határozzák meg dolgok értékét. Tehát a helyes értékrendről, szól a helyes árazás. Természetesen helyes értékrend nélkül nincs fejletettebb rendszer.  Ugyanakkor mi helyes árazás. Bizonyos ár ellenében a megfelelő tisztességes terméket, szolgáltatást, munkát kell nyújtani. Megvan, vagy nincs meg az ár tisztességes ellenszolgáltatása? Tehát a helyes árazás szélesebb értelmezésben a tisztességes munkát jelenti. Természetesen tisztességes, hasznos munka nélkül nincs fejletettebb rendszer. Ilyen értelemben a gazdasági, pénzügyi tisztességtelenségek jogi megoldása, illetve ennek hatékonyabbá tétele, is az árazás feladatai, közé tartozik.

A biztonság, igazságosság, egészség, tudás, természetvédelem, stb. árai.

Az első probléma ezekkel hogy monopolhelyzetű szolgáltatások. Azért mert ezek kényszerű fogyasztások, és azért mert nincs nagy választási lehetőség. Nincs, nem lehet különbség az igazságosság tekintetében. De sokféle biztonsági, egészségi oktatási, természetvédelmi szolgáltatás sem lehet. Ezeknél értelmetlen alacsony színvonalban, rossz minőségben gondolkodni. A monopolhelyzetű terméke szolgáltatások áraival pedig vissza lehet élni.

A másik probléma hogy a nagy jövedelmi különbségek miatt ezen szolgáltatásokat szegényebb rétegek egyszerűen nem tudnák kifizetni. Talán még az önköltségű áraikat sem, nemhogy a profittal növelt áraikat. Ezek miatt kell ezeket adó formájában fizetni.

A harmadik probléma viszont a kulturált vásárlás. Kétségtelen hogy vásárlói kultúra nincs azon a szinten hogy ezen szolgáltatásokért  úgy fizessen , mint pl. egy cipőért. Jó minőségért többet rossz minőségért kevesebbet. Ugyanakkor ezek hasznos szolgáltatások tehát nem megoldás az adóztatás. Acél mégis az lenne hogy a lakosság a na sajnálja ezen szolgáltatásokra a pénzét, még ha azt adóban is fizeti. A lakosság vásárlói kultúrája és értékrendje soha nem jön rendbe, ha ezen szolgáltatásokat lejáratják.   Egyfelől a vezetésnek nem kellene az államot, ezzel az állami szolgáltatásokat egyfajta fölösleges csak pénzszívó tákolmánynak beállítani. Másrészt a jelképes, ill. részbeni fizetés (pl. a bonuszpénz-rendszer) javíthatja vásárlói kultúrát és az értékrendet.

Visszatérve az árazásra összefoglalnám, hogy mik a megoldások ki, mit tehet.

A kulturált árazás elsősorban a vállalkozók tőkések feladata. Ha belegondolunk akkor a kultúrált árazás nagyon is hasonló végeredményt, hoz mint a tudományos objektív árazás ötvözése a kereslet-kínálat alapú árazással.  Nevezzük ez utóbbit optimális árazásnak. Tehát a kettő nagyon közel van egymáshoz, csak más szempontból közelít az optimális megoldás felé.

Az állam feladata az, hogy a vállalkozókat meggyőzéssel, tájékoztatással (a lelendő vállalkozókat oktatással) rábírja a kultúrált árazásra. A meggyőzés arra irányulhat, hogy a tisztességes árak a vállalkozóknak is hasznosabbak. Illetve az állam a többi eszközét (szabályozás, ellenőrzés, szankció, stb.) is bevetheti a tisztességtelen árak megszüntetésre, csökkentésre. A tisztességtelen, túl magas árak nem párosulnak kellő ellenszolgáltatással és ez esetben kvázi csalás, történik. A kirívó egyértelmű eseteket mindenképpen szankcionálhatja az állam, ahogy a pl. a rossz minőségű, veszélyes termékeket is szankcionálja. Az első lépcső, viszont az hogy az állam megállapítsa az adott gyanús termék tisztességes optimális árát, mert csak így tudja megállapítani a túl magas árat.

Az állami árak.

Egy kis ismétlés

Az állam valós termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat. 

Valójában ennek (a látszatnak, hogy magángazdasági termelés finanszírozza az államot) árazási, pénzforgás-technikai okai vannak. A magángazdasági finanszírozás, az állami költségvetés kb. tizedére igaz, a segélyezés részre. Először is ne felejtsük el, hogy az állami dolgozók is adóznak, tehát nem minden pénz jön a magángazdaságból. Másodszor, de kiváltképp a következőről van szó: a magángazdasági pénzkör háromnegyed, részében a magángazdasági termelés (munka) értékénél sokkal nagyobb pénz forog. Ugyanis ezt a pénzt megnöveli a jelentős árrés, (haszonkulcs), amely egyébként az adóösszeget is kvázi magában foglalja. E megnövelt pénznek egy része megy át a pénzkör egy pontján (a jövedelem-kiosztás, elosztás pontján) az állami pénzkörbe, az adón keresztül. Azért kell átmenni pénznek, mert az állami pénzkörbe viszont kevesebb pénz folyik (folyna), mint az állam valós termelésének, szolgáltatásának értéke. Itt ugyanis nincs árrés, sőt gyakran az árak még az önköltséget sem teszik ki, sőt gyakran árak sincsenek, ráadásul ott van a tizedrészt kitevő segélyezés. (Az adó tehát döntően a hiányzó árakat, árbevételt pótolja, vagyis felfogható egyfajta átalánydíjas kifizetésnek.)

Továbbá az is megtévesztő lehet, hogy az állami szolgáltatások egy része pl. az irányítás, jogalkotás, biztonság, igazságosság nem jelenik meg konkrét tárgyiasult formába. Tehát újra (újra és újra) kijelentem: az állam valós termelő, szolgáltató az államot döntően nem a magángazdaság finanszírozza.

Az állam szolgáltat. Még az igazságszolgáltatás, a biztonság, az egészséges környezet, a törvényhozás és még hosszan sorolhatnám is szolgáltatás, gazdasági szempontból.

Az állam csak hasznos szolgáltatásokat, termékeket termelhet, állíthat elő, ill. „árusíthat”.

Az állami szolgáltatások elve monopolhelyzetű szolgáltatások, de az állam nem viselkedhet úgy, mint egy monopolhelyzetű magánvállalkozás.

Az állami árak egyik, nagyobb része az adó, amit felfoghatunk átalánydíjas szolgáltatásnak. Az állami termelés szolgáltatás átalánydíjas kifizetése az adó. (További alapelv, hogy befizetés, jövedelem, ill. vagyonarányos, a szolgáltatás viszont viszonylag egységes. Ezért nem azonos pl. a magánbiztosítók árazásával.)  A másik, kisebb része az állami árak, (pl. vasúti közlekedés ára). Ezeket én közvetlen állami áraknak nevezem.

Minden állami szolgáltatás termelés árát pontosan meg kell állapítani, függetlenül attól hogy az miként van kifizetve. Több okból is meg kell állapítani. Meg kell állapítani, hogy az egyes állami szolgáltatók, költségvetését, nagyságát, arányát meg lehessen állapítani. Összesítve ez az állami ágazatok ill. az egész állam költségvetése, nagysága aránya. És meg kell állapítani azért, hogy jó legyen az adó ill. az állami árak nagysága.

A közvetlen állami árak általában kedvezményesek, mert az adóból egészítik ki őket. Összességében, társadalmi vonatkozásban az állami árak, adóval együtt nem kedvezményesek. Csak annyiban „kedvezményesek”, hogy az állami árakban nincs benne a tőkések profitja.

Kétségtelenül az állami árakra (adóval együtt) hatnak a magángazdasági árak, és főleg a magángazdasági áremelés. És egy fokkal erősebben hatnak magángazdasági jövedelmek, mert itt azonos a munkaerőpiac. A jövedelmek viszont hatnak az önköltségre és így hatnak az árra. 

Van visszahatás is, ez több okból egy fél fokkal kisebb, de van visszahatás.

A magángazdasági árak, egyrészt, ha van ilyen, akkor a hasonló szolgáltatások árain keresztül hatnak. PL. magánközlekedés árai (pl. magán-buszvállalat, taxi árai. A piacgazdaság tehát hat az állami árakra de közvetlenül a piac nem hat azokra, mert az állam pont olyan szolgáltatásokat végez, amik nem piaci szolgáltatások.

Az állami árak, jövedelmek eltérően függnek a magángazdaságtól.

Mielőtt tovább megyünk, fel kell tételezni, hogy az államban, csak, de minden olyan szolgáltatás van, amely nem való a piacgazdaságba, versenygazdaságba.

Vagyis hogy az állam megfelelő nagyságú, szerepű, arányú. 

A magángazdasági infláció még egyértelműben hat az állami árak kényszerű emelésére, de csak azt lehet emelni, amit megállapítottak. Ellenben nem kötelező ugyanolyan arányban emelni. Itt az a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni. 

Visszatérve az állami árak, minden szolgáltatás árának megállapítására.

Itt zömmel a tudományos (objektív) ármegállapításnak kell érvényesülni, ezt lehet kismértékben ötvözni a kereslet-kínálat arányából következő árazással. Ezt nevezem én tudományos-optimális árnak.

Megint kitérek a tudományos, objektív árra, de itt már az állami árakról van szó.

Természetes a termelési önköltségből kell kiindulni. De azt is meg kell állapítani, hogy ez az önköltség mennyire valós. Ehhez tudni kell, hogy a munka mekkora szellemi kvalitást igényel. Mekkora munkában a szellemi hozzáadott értéktöbblet. (Idetartozik még műszerezettség színvonala is, amely tevékenység sok, bonyolult drága műszert igényel az is kvalifikált munkát, igényel.) Nyilván az egészségügyben, az oktatásban, a kultúrában, a jogalkotásba igen magas ez az érték. Általában a többi állami szolgáltatásban is magas, közepes. Az önköltségben ugyan elvileg benne van a munka kvalifikáltsága, de nem biztos, hogy arányosan. A cél az, hogy ez arányosan legyen benne. A részletszámításokba itt most nem megyek bele. Ezt nevezem én szellemi értéktöbblettel arányos önköltségnek, egyszerűbben arányos önköltségnek.

Nem árt tudni mennyire hatékony a munka. Ezt egyrészt a hasonló magángazdasági szolgáltatásokból, másrészt a külföldi összehasonlításokból. Az arányos önköltséget meg kell szorozni egy hatékonysági szorzóval, így jön ki az optimális önköltség. De az államnak is kell fejlődni és biztonsági tartalékokra is szüksége, van. (Ezekről a hitelezés c. fejezetben lesz szó, nagyjából az állam bevételét is 6-9%-kal emelni kell, amit a fejlesztésre és tartalékokra  kell fordítni Ezért az optimális önköltséget a fejlesztési költséggel emelni kell. Így jön ki a tudományos objektív ár.

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Itt jön azonban a kereslet-kínálat szempontja.

Hogy lehet mérni e szolgáltatásokban a kereslet-kínálatot. Van, ahol direkt módón lehet mérni. Tele van az orvosi rendelő, várólisták vannak, tele vannak buszok, vonatok, sok a per, évekig tart egy per a kapacitáshiány miatt, stb. Ekkor nagy a kereslet, kicsi a kínálat.  Ha konganak várótermek, ha üresek buszok, stb. akkor fordított a helyzet. Meg kell állapítani az optimális kereslet-kínálatot, ebben segíthet az emberek elégedettségének felmérése is.

Más területeken szinte csak közvélemény-kutatással emberek igényének, elégedettségének felmérésével kehet mérni. De mivel ez a költségvetés témájú fejezethez tartozik, ezért ezzel itt nem foglalkozom.

Maradjunk csak az első mérésnél, ill., annál hogy az optimális állami szolgáltatáshoz képest nagyobb vagy kisebb a kereslet. Az állam szerintem plusz mínusz 5%-kal növelheti, csökkentheti a tudományos árait a kereslet arányában. Vagyis ha egy szolgáltatás, terület vonatkozásában országosan egy éve alatt mért kereslet nagy (nagyon nagy) akkor ott 5%-kal magasabb árakra van szükség.  Ha kicsi (nagyon kicsi) a kereslet, akkor ott 5%-kal alacsonyabb árakra van szükség. 

(Itt még együtt beszélek az árakról és az adóról. Ez csak normális inflációnál lehetséges. Ha csak terültek egy résznél, van magas kereslet, akkor az összességében 0,1-1%-os áremelést, adóemelést jelent. Ha az állami területek nagyobb része elhanyagolt, magas a kereslet, akkor többéves kislépésenkénti adóemelésre, áremelésre van szükség. Meg kell különböztetni a kiigazító adóemelést, áremelést és a tendenciózus adóemelést, áremelést. Ez utóbbinál más tényezőket is figyelembe kell venni. Ha az államot bármi okból növelni, bővíteni kell, akkor az egyrészt szervezettség-növeléssel, hatékonyságnöveléssel, másrészt nagyobb pénzzel, adóval, árakkal, költségvetéssel lehetséges. Természetesen az utóbbi nagyobb állami árakat jelent. Tendenciózus (elvileg minden területre ható) állambővítés legfeljebb 1%-os lehet, amit ilyenkor össze kell kombinálni a kiigazító (0, 1-1%) árváltozással.  Tendenciózus államcsökkentés (ez a jelen rendszerben általában tudományosan nem jó) évi 1% lehet, amit ilyenkor össze kell kombinálni a kiigazító (mínusz 0,1-1%) árváltozással.) 

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Ugyanakkor nagyon fontos: az állam minden tekintetben úgy viselkedhet, mint a kultúrált árazó. Minden amit, ott leírtam az államra is érvényes.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kulturált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Pl., ha valaki pénzhiány miatt nem utazhat vonaton, akkor az elég rossz dolog, többek között, azért, mert a szegény ember nem tud távolabb munkát vállalni. De azért ez mégsem annyira kényszerű fogyasztás, mint pl. a törvények megléte és azok betartása. Mégsem annyira borzalmas mintha a balesetet, szenvedőt ott hagynánk az utcán, mert nincs pénze, Vagy esetleg ellátnák, de csak gyenge minőségben (mert nincs pénze), úgy hogy a végén mégis elpatkol, vagy nyomorékká válik. Tehát pl., vasúti közlekedésben meg lehet állapítani egy csökkentet árat, az egészségügyben már ez csökkentett ár is problémás lehet. A jogalkotást pedig egyszerűen nem lehet beárazni, pedig az is pénzbe kerül. E területeket kizárólag adóval lehet megoldani. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

Mégis hasznos lenne, ha a kultúrált vásárlás, fogyasztás alakulna ki az állami szolgáltatások vonatkozásában. Vagyis az állampolgár legyen tisztában a valós értékekkel.  Legyen tisztában a valós árral. Ne fogyasszon felelőtlenül pazarolva. Valamilyen mértékben azért itt is legyen vásárlói szelekció, a viszonylag jó és olcsó szolgáltatók hasznosuljanak. Ezért szükséges a csökkentett ár mellett, más megoldásokat is keresni. Ilyen szerintem a bonusz-pénz rendszer. Ezt egy másik fejezetben taglalom. Hasznos, ha az állami szolgáltatások értékeit és árait ismerik az emberek, ezt csökkentett árakkal, bonusz-pénz rendszerrel, tájékoztatással, oktatással lehet elérni.  Jó, ha az adófizetés önkéntes. Persze ennek csak az egyik fele az állami szolgáltatások valós értékének ismerete, és hatása. Ha nincs tisztességes hatékony állam, akkor nem lesz önkéntes az adófizetés. 

Az állami árak vonatkozásban nincs árcsapda.

A jó állami árazás és a jó magángazdasági árazás.

Egyfelől megállítható hogy a kultúrált  magángazdasági árak ás tudományos optimális árak hasonló árakat hoznak létre. Pl. egy azonos és azonos minőségű állami műtét ára közel ennyi lesz, mint a magánklinikában elvégzett műtét. (Feltételezve, hogy az állam eléggé hatékony és magángazdaságban szerzett profitok nem aránytalanul magasak) A lényeg az, hogy a két nagy szektor árai (árképzése átlagos haszonkulcsa) közelítenek egymáshoz ezáltal  az említett kölcsönhatás gyengül és nem lesz rángató. Jó árazás mellett az infláció is jó (3% alatti) infláció marad. Szélesebb értelemben pedig a tisztességes tudományos állam és a normális magángazdaság jó árakat és egyensúlyt jelent. A tisztességtelen tudománytalan állam és kapzsiságdeterminált piacgazdaság (egymást is ösztökélve) rossz árakat és egyensúlytalanságokat produkál. Ha tisztességtelen tudománytalan az állam, akkor szinte biztos, hogy kapzsiságdeterminált, abnormális piacgazdaság alakul ki. Ha tisztességes, tudományos az állam akkor is lehet, hogy részben kapzsiságdeterminált piacgazdaság alakul ki. Ekkor az állam feladata, ennek megszüntetése. 

A helyes árazás feladatai.

A kultúrált árazás feladatai. Ha nem a maximális, rövid távú haszon a cél. Ha keresletnövekedés lereagálása az optimális időszakonként történik, és figyelembe van véve a keresletnövekedés oka és várható ideje. Ha a keresletnövekedést csak részben (pl. 50%-ban) oldják meg áremeléssel, a másik részben a termelésnövelés megoldását választják.  A keresletcsökkenés lereagálása legalább olyan időszakonként, vagy egy kissé gyorsabban történik, mint a keresletnövekedésé. Ha keresletcsökkenés részben (csökkentett arányú) árcsökkentéssel oldják meg, részben (csökkentett arányú) termeléscsökkentéssel oldják meg.

Ha kettős hatás van (árbevétel-csökkenés, áremeléshatás, keresletcsökkenés, árcsökkentő hatás) akkor mindig az árcsökkentést kell választani. Ha csak egyoldalú hatás (csak árcsökkentő, csak áremelő), akkor azt kell választani.

Ha csak áremeléshatás van, akkor az árakat, vagy az árbevételt, csak visszafogottan a lehetőnél kevésbé (csak a kétharmadával) lehet emelni. A visszafogott árbevétel esetenként árcsökkentést igényel, vagyis arra kell figyelni, hogy a nyereség, a növekedés első körében nem legyen maximális. Egyszerűbben: változáskor (első körben) az árbevétel-nyereség, a lehetségesnél alacsonyabb legyen, ez a lehetségesnél kisebb áremelést ill. esetenként kisebb árcsökkentést jelent. A változtatást mindig az árakkal kell kezdeni vele azonos időben vagy nem sokkal utána (1-2 hónap) a jövedelmeket, béreket is változtatni kell legalább az árbevétel változás kétharmadával. (Nem szabad bércsökkentéssel, elbocsátással kezdeni.)

A vállalkozók jövedelmét (profitját) a dolgozók bérével arányosan lehet változtatni. Ha nyereség-növekedés van, akkor kell a fejlesztést növelni, legalább nyereség 15%-val. 

Termelésnövekedésnél a jó árazás az, ha a mennyiségi növekedés mellett nincs áremelés, itt a forgalomnövekedés haszon. Csak minőségi növekedés arányában, akkor is mérsékelten, arányosan emelik az árakat.

Az optimális ár egyfajta meghatározása: optimális ár, amikor a viszonylag legnagyobb bevétel mellett legkisebb a visszaütések kára. Pl. csökkentem az árat, csökken a várható bevételem, de erősebben csökken a visszaütések (csak rossz termék jut, infláció, stb.) kára, tehát végső soron így járok a legjobban.

Talán erről, hogy a hosszabb távon számukra is az alacsony-közepes ár a legjobb meggyőzhetők a vállalkozók az eladók az ármegállapítók.

Ugyanakkor nem lehetetlen egy áremelési határ hatósági megállapítása. (Erről az infláció témában lesz szó.)

Közvetetetten összefügg a kultúrált árazással: csak akkor jöhetnek ki normális árak, ha tőkések, tulajdonosok jövedelme nem aránytalanul hatalmas, ill. ha tőkések jövedelme arányosan változik ( nő, csökken) a cég ( árbevételéhez) és a dolgozók jövedelméhez képest.

Ezért csak azt lehet tenni a betiltáson kívül, hogy az állam tesz a haszontalan, káros termékekre, szolgáltatásokra jó magas adót. Így kevesebben vásárolják, de a drága árból nem az eladó hasznosul.

Bár lehet olyan rendszerben gondolkodni, hogy miközben termékeket, szolgáltatásokat a hasznosság szerint szelektálják, adóztatják, rögtön figyelembe veszik a minőséget és a tevékenység átlagos kvalifikáltságát is.

Az állam feladata az, hogy a vállalkozókat meggyőzéssel, tájékoztatással (a lelendő vállalkozókat oktatással) rábírja a kultúrált árazásra. A meggyőzés arra irányulhat, hogy a tisztességes árak a vállalkozóknak is hasznosabbak. Illetve az állam a többi eszközét (szabályozás, ellenőrzés, szankció, stb.) is bevetheti a tisztességtelen árak megszüntetésre, csökkentésre. A tisztességtelen, túl magas árak nem párosulnak kellő ellenszolgáltatással és ez esetben kvázi csalás, történik. A kirívó egyértelmű eseteket mindenképpen szankcionálhatja az állam, ahogy a pl. a rossz minőségű, veszélyes termékeket is szankcionálja. Az első lépcső, viszont az hogy az állam megállapítsa az adott gyanús termék tisztességes optimális árát, mert csak így tudja megállapítani a túl magas árat.

 A kultúrált vásárlás, fogyasztás kialakítása. (Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer. c. tanulmányrész.

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás szerkezete), a piactorzító tényezők.  A vásárlói kultúra. c. rendszertényező.)

A tőzsdei árak duplán torzak, amíg van tőzsdetípusú kereskedelem, addig lesznek torz árak. 

Nincs igazságos árazás, ha vannak piactorzító tényezők.

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

Mégis hasznos lenne, ha a kultúrált vásárlás, fogyasztás alakulna ki az állami szolgáltatások vonatkozásában. Hasznos, ha az állami szolgáltatások értékeit és árait ismerik az emberek, ezt csökkentett árakkal, bonusz-pénz rendszerrel, tájékoztatással, oktatással lehet elérni.  Jó, ha az adófizetés önkéntes. Persze ennek csak az egyik fele az állami szolgáltatások valós értékének ismerete, és hatása. Ha nincs tisztességes hatékony állam, akkor nem lesz önkéntes az adófizetés.

Kapcsolódó általános pénzügy, gazdaság alapjai ábrák, B01- B22 (XG, XP)

https://sites.google.com/site/vakitfed2/vilag-ember-tarsadalom-kialakulasa-fobb-jellemzoi---abrak/altalanos-penzuegy-gazdasag-alapjai---abrak

Az infláció. Rész-rendszertényező. B/14/a, B/14/b, B/14/c, B/14/d, B/16  B/1/a ábrák. Mellesleg a többi ábra. 

Érdemes átolvasni „A nemzeti termelés, ill. jövedelem és kapcsolódó problémák. A gazdasági ábrák (fejezetek) kiegészítése, pontosítása A viszonylagos termékfölösleg (pénzhiány) pénzfölösleg (termékhiány) problémaköre. B/13/b ábra, B/19 ábra.  Elméleti rendszertényező.” c. fejezetet. 

Megint azzal kezdeném, hogy már sok fejezetben szerepelt az infláció. Legbővebben az alapkamat és az infláció viszonyáról beszéltem, és levontam a végkövetkezetést: az alapkamat-emelés nem jó megoldás az infláció csökkentésére.  Ebben a fejezetben is azért kitérek e problémára is.

Az infláció mindennel összefügg. Ráadásul négy ill. öt rajz kimondottan az inflációról szól. Nem szeretném mindezeket megismételni. Tovább az inflációról egy egész könyvet lehetne írni. Ezért ez fejezet csak kiegészítés, egyféle a lényeget kiemelő összefoglalás.   

Mi is az, az infláció. Egy középiskolai tankönyvben ezt olvastam nem szó szerint: Az infláció meghatározásáról nem kell sokat beszélnünk, hiszen ismerjük, főleg itt Magyarországon állandóan találkozunk vele.  Szerintem éppen az ellenkezője igaz: az infláció az egyik olyan jelenség, folyamat, amely legtöbbféleképpen értelmezhető. Az infláció a legzavarosabb az emberek előtt leginkább félreértelmezett pénzügyi jelenség folyamat. Az inflációt szerintem a tudomány is zavarosan értelmezi. Sőt annyira zavaros fogalom, hogy érdemes azon elgondolkodni, hogy az infláció szót nem kellene száműzni a tudományos és hétköznapi nyelvezetből.  Szerintem, aki egyszerűnek tartja a problémát az a tapasztalati tudást azonosítja lexikális tudással ill. az átgondolt tudással. Éppen az infláció az egyik jó példa, arra hogy a tapasztalati tudás messze nem teljes tudás.

Az infláció meghatározása, és fajtái.

Az infláció néhány alapfajtája.

Jó szükséges (3% alatti) infláció

És lehetségesen káros 4% feletti infláció. Minél magasabb annál károsabb. 

Az infláció reáljövedelem-csökkenést okoz.

Infláció reáljövedelem-stagnálás mellett.

Infláció reáljövedelem-növekedés mellett.

Pénzbetétes, kereslet-növekedés okú infláció. Mikor a nemzetgazdaságba nagyobb mennyiségű munkafedezet nélküli pénz kerül. A kereslet megnő, és ez indít el áremelési hullámot.

Költségtolta infláció. Mikor más okból (nem keresletnövekedés okán) kialakul egy áremelési hullám, és a vállalatok költségeinek emelkedése szinte minden vállalatot áremelésre kényszerít.

Az infláció indít el egy pénzügyi gazdasági egyensúlytalanságot, válságot.

Vagy az infláció csak következménye egy pénzügyi, gazdasági egyensúlytalanságnak, válságnak.

És még lehetne sorolni a fajtákat.

Már az infláció meghatározása sem könnyű. Néhány meghatározás.

Az infláció egyszerűen árszínvonal-emelkedés, (a pénz reálértékének vásárlóértékének csökkenése.)

Az infláció pénzromlás, címletváltozás a nagyobb címletek felé.

Az infláció fölösleges káros árszínvonal-emelkedés.

Az infláció, egy fölösleges káros pénz, jövedelememelkedés, méghozzá gazdagabb, és közép-nagyvállalkozó réteg előretolt indokolatlan jövedelememelkedése. A két utóbbi egyébként összefügg, hiszen azt tudjuk, hogy a magángazdasági áremelkedéssel együtt nő a gazdagabb, és közép- nagyvállalkozó réteg jövedelme.

Az infláció a pénzoldal, az összes pénzkészlet pénz darabszámának címletének, a nominális jövedelem fölösleges káros hektikus változása. 

Van egy hosszadalmasabb meghatározás. Az infláció, ha egy vagy két éven belül egyszer-kétszer többszöri általános áremelkedés során évi 4%-nál nagyobb árszínvonal-emelkedés jön létre elsősorban pénzügyi okokból (nem termeléscsökkenésből nem a katasztrófából, háborúból stb.  A pénzügyi okot pedig az mutatja leginkább, hogy a reáljövedelem nem változik jelentősen.

Infláció csak az infláció ön-gerjesztett folyamata, ill. abból adódó negatív hatás a termelésre.

Az infláció, mit károkozó folyamat, vagy mint védekező mechanizmus.

Az infláció a fentiek keveréke. 

A meghatározások mindegyikében van logika. 

Az egyik logika az, hogy az infláció mégis egy negatív jelenség. Szét kellene tehát választani a káros inflációt, a megengedhető jó inflációtól. Ha az infláció negatív jelenség, akkor a megengedhető jó infláció (3% alatti) nem is nevezhető inflációnak. Itt már az elnevezésekkel is baj van. Ha azt mondom, hogy enyhe infláció, akkor az alatt a 3%-ig terjedő inflációt kell vagy 3-6% közötti inflációt kell érteni. 

Továbbá az inflációt el kellene választani az egyéb okú termeléscsökkenésektől, elszegényedéstől, termeléscsökkenéstől, ill. azt kiváltó folyamatoktól, pl. háborútól, nagy elburjánzott nagy pénzügyi-gazdasági válságtól, stb.

Vagyis szét kellene választani azt az inflációt, amely, mint mellékes következményként jön létre, attól az inflációtól, ahol az infláció okozza a fő problémát.  Ez nem is olyan könnyű, hiszen az infláció bizonyos értelemben mindig következmény. Mégis alapvető különbség van egy pl. háború által okozott termeléscsökkenés, elszegényedés és mellékesen infláció, és pl. egy rendszeres évenkénti csinált  infláció között. Ez utóbbi azon ismert jelenséget jelenti, hogy minden év elején felemelnek egy sereg alapvető árat, amely következtében létrejön egy közepes infláció.

Továbbá ha az infláció a fő baj, akkor sem mindegy, hogy mekkora reáljövedelem-csökkenés mellett jön létre. Ugyanis van olyan infláció, amely reáljövedelem stagnálás ill. emelkedés mellett jön létre. Ez is viszonylag káros de azért mégis különbséget kell tenni a két infláció között.

Továbbá el kellene választani az inflációt a direkt címlett-változtatásoktól, új pénz kibocsátástól. Itt mindjárt megállapíthatjuk, hogy ez utóbbi nem káros, mert ugyan hirtelen változás, de egyszerre változik minden, minden ár minden jövedelem, stb. Az infláció egyik károkozása éppen abból ered, hogy az árak nem egyszerre változnak, vagyis eltolódnak egymáshoz képest, vagyis duplán indokolatlan árváltozások történnek. Ugyanez történik a jövedelmekkel eltolódnak egymáshoz képest, vagyis duplán indokolatlan jövedelemváltozások történnek. Ugyanakkor az árak eltolódnak a jövedelmekhez képest tehát duplán reáljövedelem-változások történnek. Azért mondom, hogy duplán, mert gyakran azzal kezdődik az infláció, hogy indokolatlan áremelések, jövedelememelések reáljövedelem-változások történnek. Tehát vannak ilyen indokolatlan változások, az infláció elindulása előtt, de vannak ilyen változások az infláció folyamata közben is. Az infláció tehát azért káros, mert az általános változások nem lassan egyenletesen történnek, mint a megengedhető jó inflációban, de nem is gyorsan és átfogóan, mint direkt címletváltozások esetében, hanem viszonylag gyorsan, hektikusan, nem egyszerre történnek a változások, minek következtében minden addigi (ár-ár, jövedelem-jövedelem, ár-jövedelem) viszony megváltozik minden kialakult egyensúly, felborul. Felborulnak a mikro-egyensúlyok is, de felborulnak makro-egyensúlyok is.

Néhány szót kell szólni a szavak jelentéséhez. Ha pl. általános áremelkedés, azaz árszínvonal-emelkedés jön létre akkor egységnyi pénzért, pl. 1000 Ft-ért kevesebbet, lehet vásárolni, tehát a pénz vásárlóértéke csökken. Ez önmagában nem sokat mond, ellenben ez azt is jelenti, hogy a régi jövedelmekért kevesebbet lehet vásárolni, ezt nevezzük reáljövedelem-csökkenésnek. A nem reálértékeket szokták nominális értékeknek mondani, én ezt a szót nem, több okból nem nagyon használom. A pénzromlás címletváltozás azt jelenti, ha az árszínvonal és nominális jövedelem-színvonal mindkettő pl. nő, de egymáshoz képest nem változik (az átlagos reáljövedelem, azaz a reáljövedelem-színvonal nem változik). Ekkor is a pénz az előző állapotához képest, ill. a külföldi pénzekhez képest megváltozik. Egyforma növekedés azonban a folyamatban szinte nincs, csak lehetnek olyan pontok idők, amikor pont egyforma növekedés mutatható ki. Természetesen elvileg lehet pénzjavulás is ill., a leirt folyamat ellentéte. Az infláció azonban inkább emelkedésekről szól és nem csökkenésekről. A csökkenések összefüggnek a deflációval, de nem azonosak azzal. A deflációról még beszélek. 

Térjünk azonban vissza ahhoz, hogy lehet infláció reáljövedelem-emelkedés, reáljövedelem-stagnálás, és reáljövedelem-csökkenés mellett. Ez három kategória, de talán érthetőbb, ha így osztjuk fel az inflációt. Elszegényedéses infláció, mikor a reáljövedelem-csökkenés kíséri az inflációt, és nem elszegényedéses infláció mikor nincs az infláció mellet reáljövedelem-csökkenés. Igen ám csakhogy tovább kategorizálhatunk. Egyfelől általában áremelkedésekkel kezdődik az infláció, de ez sem biztos. Ugyanakkor szét kell választani a vállalkozók nagyobb vállalkozók, gazdagabbak jövedelememelkedését a szegényebbek, lakosság, alkalmazottak jövedelem-emelkedésétől. Az előzőknél ugyanis az áremelés egyben jövetelemelkedés is, az útibbiknál ez nincs így. Ráadásul ez eltérő fogyasztásból is adódnak különbségek. A kiindulópont szerintem csak a lakosság, az alkalmazottak jövedelme, reáljövedelme lehet. Tehát ha ez a kiindulópont, akkor lehet: a jövedelmek emelkednek először, ezt követik az árak, ez igen ritka ráadásul az infláció közben megfordul, az árak kerekednek felül. Ez azonban nem elszegényedéses infláció.

Általában azonban az áremelkedés, (vállalkozók jövedelem-emelkedése) jár elől és ezt követi az alkalmazottak és lakosság jövedelem-emelkedése. Nem mindegy hogy milyen gyorsan követi. E szerint lehet: nagyon lassan követő, ez az elszegényedés infláció. Lassan követő, ez közepesen elszegényedéses infláció. Közepesen követő, ez a mérsékelten elszegényedéses infláció. És lehet gyorsan követő, ill. nagyon gyorsan követő, ez az enyhén elszegényedéses infláció.

Egyébként az inflációt sokféleképpen kategorizálhatjuk, ez a különböző ábrákon részben szerepel.

Azt a tényt, hogy általában az infláció általában a gazdagoknak, vállalkozóknak, nagyvállalkozóknak kedvez, az ő reáljövedelmük nő, az alkalmazottak, a lakosságnak árt az ő reáljövedelmük, csökken sok módón, lehet bizonyítani. Ezt ábrázolja a B/14/B ábra felső része, amely a kétféle jövedelmi és fogyasztási grafikonból mutatja be ezt a jelenséget. Ezt, (ezt is) ábrázolja a B/14/d ábra felső része. Továbbá erről szól az alapvető gazdasági pozíciók c. fejezetrész.

Meg kell jegyezni, hogy az infláció ugyanakkor kedvez a tisztességtelen gazdasági szereplőknek, részben ők az okozók is, és következésképpen árt a tisztességes szereplőknek, elsősorban a tisztességes alkalmazottaknak. Az infláció összefügg a gazdasági, pénzügyi alapjelenségekkel, (B/0/2 ábra) az ott taglalt jelenségekkel, folyamatokkal.

Térjünk oda vissza, hogy az infláció egy szerteágazó, eleve sokféleképpen értelmezhető fogalom.

A B/14/a ábra fő témája az elszegényedés, és ezzel kapcsolatban tárgyalja az inflációt. A kiindulópont itt tehát az, hogy több okból létrejöhet egy elszegényedés, termeléscsökkenés, a lakosság jelentős és hosszabb távú (közép és hosszú távú) reáljövedelem-csökkenése, és ehhez hogy kapcsolódhat az infláció, mint mellékes következmény. Ezt az ábrát nem kívánom itt elemezni.

A B/ 14/ c ábra kiindulópontja viszont az, hogy az infláció alapvetően nem más, mint általános áremelés, általános indokolatlan áremelés. Ha pedig ez így van, akkor ez problémakör közepe. Tehát ez az ábra az árakról, áremelésekről, árrésekről szól. Többek között arról a jelenségről, hogy a jelenlegi gazdaságban jellemzően az első és jellemző reakció az áremelés. Ennek mik az okai. Ez miért káros. Hogy lehet megoldani a problémát. A témához szorosan kapcsolódik az árak, árazás, árrések problémaköre, ezt a B/16 ábra tartalmazza. Ennek a lényege, hogy van minden terméknek szolgáltatásnak, tevékenységnek van egy optimális árrése, nyeresége, viszonylag tiszta haszna. Ehhez viszont a B/0/4 ábra kapcsolódik. Ott szerepel az megállapítás, hogy hiába emeli mindenki az árrést akár pl. háromszáz százalékkal. A tiszta nyerség a tiszta árrés ezzel nem nő, mert mindenki emel, tehát mindenkinek nő a termelési költsége, ill. más kiegyensúlyozó folyamatok (pl. az infláció) beindulnak. Tehát valóságosan úgysem lesz az általános, átlagos nyerség pl. termelő szférában nagyobb, mint 14%. Az indokolatlanul magas árrés több okból, csak csökkenti termelést, és végső soron nemhogy növeli a tiszta nyereséget, hanem csökkenti. Ez viszont jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaságban nem nagyon érdekli a szereplőket. Ők a lehető legnagyobb rövid távú haszonra törekednek. Ellenben ez téma többek között előkerült az adózásról szóló fejezetben.  Ez a megközelítés azért fontos, mert ez által lehet megállapítani az infláció megelőzésének legfontosabb feladatát, amiről később lesz szó. Ezeket az ábrákat sem kívánom részletesen elemezni, megelégszem azzal ami az ábrákból kiderül. 

Természetesen az infláció oda-vissza összefügg a termék, szolgáltatás, munka és a pénz egyensúlyának felbomlásával. Másképpen, termék, szolgáltatás, munka hiány, és pénzfölösleg, ill. termék, szolgáltatás, munka fölösleg és pénzhiány problémájával.

Az infláció károkozó folyamat vagy védekező mechanizmus, vagy mindkettő.

Ugyanakkor el kell azon is gondolkodni, hogy az infláció a 4%-os felüli infláció minden esetben negatív jelenség e. Nem arról van e szó, hogy gyakran az infláció, egy negatív jelenség kiegyensúlyozó folyamata. Felborul valamilyen egyensúly, eltérés keletkezik az optimális értékektől, (pl., felborul a hitelezés egyensúlya, felborul az optimális árrés, felborul, felborul a külker egyensúly, az állami költségvetés, felborul az optimális összes adó, stb.) és erre beindul az infláció, mint egyféle kiegyensúlyozó folyamat.

Kitérés a kőolajra és más monopolhelyzetű termékekre, ill. az inflációra.

Azt mondtam, hogy a külföldi terméke vonatkozásában a hazai piac a meghatározó. Kivéve, ha monopolhelyzetű termékről van szó, mint pl. a kőolajról. Mint azt korábban megállapítottam a monopolhelyzetű termékek csak látszólag (a piac igen kismértékben hat rájuk), haladnak át a piacon. Ez a világpiacra és hazai piacra is igaz. Tehát nem arról van szó hogy a világpiac határozza meg ezen termékek árát és ezen hazai piac nem tud változtatni, hanem arról van szó, hogy egyik piac sem határozza meg jelentősen  az árát. Pontosabban fogalmazva: a monopolhelyzetű termékek vonatkozásában ugyanazon elvek, módszerek, árak jönnek létre, mint az abnormális tisztességtelen piacon.

( Tulajdonképpen pl. a kőolaj áremelése nem is lenne rossz, ha az következetes, egyenletes, kisléptékű lenne. Ez ugyanis rákényszerítené, a gazdaságot, hogy más olcsóbb, kevésbé szennyezőbb energiaforrásokat keressenek. A kőolaj árát azonban nem e miatt emelik. Haszonszerzés miatt emelik. A jelenlegi hektikus kiszámíthatatlan (emelem, csökkentem) hosszabb távon áremelés azonban nem nagyon kényszerítő hatású. Mindenki jogosan reménykedhet, lesz ez még olcsóbb is. Ráadásul a hektikusság nagyobb károkat okoz, mint az egyenletes változás.

Napjainkban előállt egy a kapzsiságdeterminált piacgazdaságra jellemző torzulás: az olcsóbb előállítású diesel-olaj drágábban kapható, mint a drágábban előállított benzin. Az indok a kereslet-kínálat aránya. Az olcsóbb üzemanyag miatt többen vásároltak (ezért többet gyártottak) diesel-olajjal működő autót. Most már egy hatalmas kereslet van erre az üzemanyagra. Ráadásul szerencsétlen autósok nem is képesek egyik percről a másikra lecserélni az autóikat.   Ezek az ellenmondások jellemzőek a kapzsiságdeterminált piacra és annak ármeghatározására.)  

Hogy lehet védekezni a külföldi monopolhelyzetű termékkel szemben, pontosabban azok hektikus csak a pillanatnyi hasznot néző áremeléseivel szemben.

A hazai monopolhelyzet ellen pl. jó védekezés ezen ágazatok államosítása. Általában hazai inflációgerjesztők (az első jelentős áremelő csoport) ellen csak a megelőző védekezés a hatásos. Aki csak követi az inflációt az nem bűnös, sőt ez egyfajta, kényszerű (jó és rossz) utólagos védekezés az első tisztességtelen áremelőkkel szemben. Ugyanis az infláció következtében a tisztességtelen indokolatlan áremelők tisztességtelen nyeresége egy idő után elolvad.

(Külön fejezetet érdemelne: a rossz elleni kényszerű (jó és rossz) védekezés témája. Jó ez a védekezés, mert a rosszat győzi le. Rossz ez a védekezés, mert csak olyan eszköz áll rendelkezésre, amely károkat okoz. Valami ilyesmi történik akkor is, amikor inflációval védekeznek az indokolatlan tisztességtelen áremelőkkel szemben. Ilyesmi történik, amikor egy nemzet pl. honvédő, nemzetvédő véres harcra kényszerül. )

A belföldi áremelőkkel szemben tehát több módón lehet védekezni. A legjobb a megelőző az áremelőket korlátozó védekezés. Ennél sokkal rosszabb az inflációval való utólagos védekezés.

A külföldi monopolhelyzetű termékek indokolatlan hektikus, haszonelvű, károkozó áremelésével szemben azonban nincs igazán jó védekezés.  (Lám a külföld is lehet tisztességtelen, abnormális.)  A hazai védekezések sajnos itt nem jöhetnek szóba.  E jelentős területen (a monopolhelyzetű termékek területén) sajnos igaz hogy a külföld egy hatalmas gazdasági erő, képes a hazai gazdaságra rátelepedni.

A külföldi áremeléssel (monopolhelyzetű termékek, pl. kőolaj) szemben viszonylag legjobb védekezés talán a következő. Egyharmad részben ezt a tisztességtelen, káros külföldi áremelést az állam kompenzálja. Egyharmad részben a tisztességes normális hazai piac kompenzálja. Ennek azonban az a feltétele, hogy legyen hasonló hazai termék, pl., legyen hazai energiatermelés. És a maradék egyharmad részben pedig az infláció kompenzálja.

Térjünk vissza azonban az alapkérdéshez, mi az infláció ( 4%-on felüli) káros, vagy védekező folyamat?

Szerintem az inflációt inkább a lázhoz lehet hasonlítani. Vagy a gennyesedéshez. A láz csak jelzi a más okú problémákat, ellenben a magas láz önmagában is káros. Ha valakinek magas a láza, akkor, azt egyfelől csillapítani kell, másfelől, párhuzamosan az alapproblémát is meg kell szüntetni. Ugyanakkor a láz hasznos, nemcsak azért mert jelez, hanem ezért is, mert egy megváltozott, a helyzetnek megfelelő viselkedésre késztet. Sőt egyes esetekben valóban részben csökkenti, ellensúlyozza az alapproblémát.  Így is felfoghatjuk az inflációt.  Ellenben úgy is felfoghatjuk, hogy létrejöhet indokolatlan lázgerjesztés, mert egyes gazdasági szereplőknek ez az érdekük. Ráadásul a láz önmagát is gerjesztheti, ezért is szükséges csillapítás. És mint mondtam azért is szükséges, mert a láz önmagában is további problémákat okozhat. Szerintem a fenti felfogások mind ráillenek az inflációra.

Az infláció alapvetően egy káros folyamat, jelenség. Van ugyan védekező, kiegyensúlyozó aspektusa, de ez egy tökéletlen, veszélyes védekezés.

Ezért az inflációt meg kell előzni. Az általános megelőzés az általános inflációokozók minimalizálása, vagyis tisztességtelen és hektikus gazdaság (pénzügy) minimalizálása. A konkrét megelőzés pedig az indokolatlan áremelések megelőzése. Ha mégis kialakul az infláció, akkor is  minimalizálni kell az előző inflációokozókat, mert az infláció csak egy veszélyes és rövid távú védelmet, egyensúlyt képes nyújtani. 

Mindenesetre újabb kategóriák bontakoznak ki.

Más okú problémát jelző, részben ellensúlyozó, részben azt tovább fokozó infláció. Röviden:  más okú infláció.

Önmagában alakuló, csinált és káros infláció. Az önmagában alakuló, csinált és káros infláció alá szerintem a következők tartoznak. Az indokolatlan áremelések, leginkább az évenkénti, (év elején)  tervezett, szervezett, csinált, szokásos áremelés. Ebben az esetben nyilvánvaló hogy az áremelés nem más okból jött létre, hanem kifejezetten az áremelés ill. az abból származó haszon a cél.  Az öngerjesztett infláció, is  önmagában alakuló, „csinált” és káros infláció, bár itt azért a csinált szót nem véletlenül tettem zárójelbe. Ezek az inflációk inkább a közepesen gyorsan követő inflációk közé tartoznak, és inkább a keresletnövekedéses inflációk. 

A tisztességtelen jövedelemszerzés növekedése, a gazdaság erősebb elfordulása a tisztességtelenség a kapzsiságdetermináció felé, ill. ebből következő infláció.  Kétségtelenül ennél  vitaható, hogy ez más okú, vagy önmagában alakuló, csinált és káros inflációnak nevezhető, ezért ez részlegesen tartozik ebbe a  kategóriába.

Van még egy infláció, amelyik részlegesen idevehetünk: az állam rossz működéséből keletkező infláció. Ha az állam működik rosszul, akkor azt nevezhetjük csinált inflációnak. Ugyanakkor kapzsiságdeterminált, tisztességtelen gazdaság, és az állam rossz működése nemcsak az infláció miatt károsak. Egy sereg más problémát is okoznak. Ezért tartoznak csak részelegesen az önmagában, alakuló, csinált és káros inflációk közé. 

A B/ 9 ábra általában a gazdasági-pénzügyi rázkódásokról, ingadozásról szól és ezzel kapcsolódóan az inflációról. Másfelől egy általános összesítő ábra. (Egyébként minden ábra ilyen amennyiben megpróbálja különböző problémákat összekapcsolni. Ezzel lehet, hogy zavarossá válnak az ábrák, viszont éppen azért kell ábrákat készíteni, hogy sokoldalú összefüggések egyszerűen láthatók legyenek.) Arról már több helyen szó volt, hogy a hirtelen nagyarányú változások, még ha azok jó irányúak is, problémákat okoznak, pl. inflációt, okoznak. Illetve az önmagában káros infláció ilyen nagyarányú viszonylag hirtelen változás, és ezzel rázkódást, egyensúlytalanságot okoz.

Nemzeti összesített szinteltérések, azok károkozásai egy modellgazdaságon keresztül. B/1/a ábra,  inflációs ábrák

A legfontosabb előzetes megállapítás. Elméletileg nincs hosszabb távú egyensúlytalanság, viszont van folyamatos, sorozatos  egyensúlytalanság. A  kelljfel-Jancsi hiába akarna egyensúlyba állni, ha állandóan lökdösik. Lökdöshetik állandóan egy irányból, lökdöshetik két irányból és sok irányból. Ha állandóan lökdösik, akkor állandó egyensúlytalanság lesz. Ugyanakkor a kelljfel-Jancsi modell jó modell a rejtett háttérigazság modellezésére, ha feltételezzük, hogy a lökdöső tudatlan ember nem is észleli, hogy ő az egyensúlyi erő ellenében ténykedik. 

A modellgazdaság legyen egy elzárt pl. a hegyekben levő település, mondjuk 10 ezer lakossal.

E településen egy esernyőgyár van, mindenki itt dolgozik és a  hetente gyártott, és eladott sok ezer esernyőből,  töltik fel a település áruházát,  ami szupermarket, mert minden kapható benne.

Tulajdonképpen ez az áruház, mint közösség piaca a modell központi szereplője. Ugyanakkor, ha belegondolunk, az áruház nemcsak piac de vállalat is. Tehát két vállalat van településen, nem egy.

Itt azért megjegyzem, a nemzetgazdaság nemcsak a közös piacokon keresztül jön létre, hanem a vállalati szektor ( a vállalatvezetők árakkal  és bérekkel kapcsolatos intézkedései) is egyfajta közös gazdaságot teremt. Meglátjuk, hogy a piaci vonatkozás és vállalati vonatkozás e modellben is ötvöződik.

Tehát a településen van egy meglehetősen nagy, jól ellátott áruház, amelyben minden kapható, de hetente csak egyszer érkezik áru.

(A modellbe ez esetben tegyünk bele egy semleges államot. A településen van egy önkormányzat, ez az irányítás. Van egy önkormányzati iskola, egy önkormányzati korház, és van egy önkormányzati autóbusz közlekedési vállalat. Tételezzük fel, hogy ezek nem működnek rosszul. Az önkormányzati irányítás nem gerjeszti a problémákat, de nem is segít azok megoldásában.)

Az egyszerűség kedvéért hat kategóriába sorolom az áruházban található árukat. Olcsó termékek, amelyek jók (megéri az árát termékek) termékek.  Olcsó, rossz (nem éri meg az árát) termékek.  Közepes árfekvésű,  jó (megéri az árát) termékek. Közepes árfekvésű, rossz ( nem éri meg az árát) termékek. Drága, jó (megéri az árát) termékek. Drága, rossz (nem éri mag az árát) termékek.

A település lakóit, a fogyasztókat a következő öt kategóriába sorolom.  Nagyon szegények, akik az olcsó termékekből is csak kevesebbet tudnak vásárolni. Szegények, akik az olcsó termékekből sokat elegendőt tudnak vásárolni, de csak ez olcsó termékekből. Középréteg, aki a közepes árfekvésű termékeket tudják megvásárolni. És persze az olcsó termékeket is meg tudják vásárolni.  Gazdagok aki, drága termékeket is meg tudják vásárolni. És persze meg tudják vásárolni a közepes és az olcsó termékeket is.

És vannak a nagyon gazdagok. Ez egy külön problémakör. Szerintem a nagyon gazdagok jövedelme, fogyasztása egy különálló egység, nem tartozik bele a közös gazdaságba (nemzetgazdaságba). E modellben két nagyon gazdag van az esernyőgyár igazgatója (tulajdonosa) és az áruház igazgatója (tulajdonosa).

Meg kell állapítani, hogy a jóléti társadalomban mi a kár.  Kár eleve az, hogy piacon lehetnek rossz (nem éri meg az árát) termékek. Kár az, ha a fogyasztók kénytelenek rossz (nem érik meg árát) termékeket, fogyasztani, ill., ha ebből többet fogyasztanak. Kár, ha a nagyon szegények az olcsó termékekből még önmagukhoz képest is kevesebbet fogyasztanak. Ez már nyomorgásnak nevezhető. Ki kell jelenteni, az igazságtalan jövedelmek kialakulása, fokozódása is, kár.

A jelenlegi jóléti társadalomban nincs direkt termékhiány. A termékhiány (termeléscsökkenés, reáljövedelem-csökkenés) a raktárkészlet csökkenésében, a választék szűkülésében és a fent említett károkban jelentkezik.

A legalább ötven variáció közül kiválasztom a legjellemzőbbeket, a legjelentősebb hatásúakat.

Az áruház igazgató úgy dönt, hogy több fogyasztási (áruvásárlási) hitelt ad. Vagyis el lehet vinni az áruházi termékeket szinte ingyen és később részletekben, persze kamatokkal növelt részletekbe kell azokat kifizetni.

Két ok miatt dönthet így az igazgató. Egyrészt kevesli forgalmat, ő pedig több profitra vágyik.  Lehet, hogy azzal nem számol, hogy amikor elkezdődik a visszafizetés akkor a hitelfelvevők a lecsökkent pénzük miatt csak kevesebbet, tudnak fogyasztani. Vagy számol ezzel, de tisztában van azzal, hogy sok a monopolhelyzetű termék. Lám a hitelezésben is körbeforognak a pénzek. Ugyanakkor a túlzott hitel, főleg ha az áruvásárlási hitel, és főleg ha az pénzkibocsátással kombinált , mégis a kelljfel-Jancsi lökdösése ( egyensúly felbontó). A áruház-igazgató másik oka, a kamatnyereség bezsebelése.

Az áruvásárlási hitel lehet pénzhitel és közvetlen termékhitel. Bármelyik is, egyfajta időszakos reáljövedelem emelkedés. Valójában ez a legjellemzőbb reáljövedelem-növekedés. A jelenlegi rendszerben igen ritka az, hogy dolgozók (pl. az esernyőgyár dolgozói) a nekik járó jövedelemnél magasabb bért kapjanak. Optimális helyzetben jó, ha megkapják a neki járó, az általuk megtermelt jövedelmet.

A hitel (a hitelfelvételkor) mindenképpen fogyasztás-növekedéssel jár és emellett egyfajta jövedelememelkedés. Egyébként jövedelem (folyóág) és fogyasztás (folyóág) szorosan összefügg.

Mi történik az áruházban?  A szegények még így sem hitellel tudják a drága termékeket megvenni. (Egyébként a legszegényebbek alig kapnak hitelt annak ellenére, hogy hitelnövelési akció van.) Másfelől, egy nagyobb, a termékeket meghaladó vásárlási kapacitás lép fel, hiszen a normál vásárlókon kívül a hitelfelvevők is elviszik a termékeket.  Az első két napban elviszik a közepes árfekvésű, jó termékeket,  majd a következő napon elfogynak az  olcsó, jó termékek. Azoknak a szegényeknek és középrétegben levő embereknek, akik ezután mennek vásárolni, már csak a rossz termékek jutnak. A drága termékek azért fogynak lassabban , mert az előző két terméket három, ill. kettő réteg vásárolja fokozottabban, míg drága termékeket csak gazdag réteg vásárolja fokozottabban. A drága, jó termékek csak hatodik napon fogynak el. Ebben a helyzetben tehát szinte minden kár beteljesült.  Sokasodtak azok, akik rossz terméket vásároltak, több rossz termék fogy. Ezáltal az áruház megint megrendel rossz termékeket, sőt még több rossz (nem éri mag az árát) terméket fog rendelni. Tehát a rossz termékek sokasodnak. Az is világos hogy azon kívül, hogy véletlenszerűen károsodtak az emberek (akik később vásároltak), elsősorban a szegények és a középréteg károsodott. 

Pár hónap múlva, amikor elkezdődik a hitel-visszafizetés, normális kamatnál az egyensúly visszaállna, mert a hitel-visszafizetők pénze (és ez által az összesített jövedelemfolyó) szintje is csökken, és a fogyasztás is csökken. Ez tehát az a mechanizmus, hogy az egyensúly vissza akar állni. Ha viszont túl magas kamat, akkor egy idő után ellenkező irányban lendül ki az egyensúly, csökken a jövedelemfolyó szintje és fogyasztás folyó szintje. (Most itt olyan részletekbe nem megyek bele, hogy mi történik, ha továbbra is emelkedik, vagy marad a magas, vagy csökken a hitel.) Az egyensúly visszaáll, de ahhoz idő kell. Lehet e valamit tenni, hogy előbb visszaálljon, és mit lehet tenni?  A termelést csak lassan lehet fokozni. Az árakat azonban könnyen, gyorsan lehet variálni. Az áruház-igazgató, mint „jó kapitalista” állandóan figyeli a forgalmat, és ahhoz igazítja az árakat. Ha nő forgalom, emeli az árakat. Elvileg ez rendben is lenne, de egyáltalán nem mindegy, hogy mi okból nő a forgalom, a vásárlás.

Ebben a helyzetben egy óvatos áremelés részben hasznos, részben, mint minden áremelés, kárt okoz elsősorban a szegényeknek. A példában az áruház-igazgató észelve a forgalom-növekedést (kereslet-növekedést) már a második napon emeli először a jó termékek árát, majd a később a rossz termékek árát is, hiszen abból is több fogy. (Először is furcsa hogy az áruház-igazgató gerjeszti a vásárlási kapacitásnövekedést, majd ő kompenzálja. Talán nem kellett volna, az egyensúlyt felbontani. Természetesen az áruház-igazgató nem így nézi a dolgokat, ő csak maga hasznával van elfoglalva, mindent csak ebből a szempontból néz. Az árakat is emiatt emeli, ha elviszik drágábban, akkor miért ne adjam drágábban.)

Miért hasznos az arányos áremelés ebben a helyzetben. Mert magasabb árak egyensúlyba kerülnek a jövedelmekkel. Másképpen az árbevétel folyóág egyensúlyba kerül a jövedelem folyóággal, ezáltal nem emelkedik a fogyasztás folyóág, nem lesz túlfogyasztás. Másképpen: megszűnik a túlzott vásárlói kapacitás.  Miért káros. Egyfelől az történik, hogy hitelfelvételt nem nagyon csökkenti az áremelés. Tehát a bizonytalan és viszonylag érdemtelen, hitel általi vásárlás aránya még inkább nő a megérdemelt valódi jövedelmek általi vásárláshoz képest. Másodsorban minden áremelés a következőkkel jár. A legszegényebb réteg még önmagához képest is csak kevesebbet tud vásárolni. Ugyanakkor mindenki egy fokkal olcsóbb terméket „kénytelen” vásárolni. Tehát az olcsó, és közepes árfekvésű, jó termékek nem fognak lassabban fogyni. Ha egyszerre van túlzott hitelezés (jövedelememelkedés) és áremelés (viszonylagos jövedelemcsökkenés) akkor megmarad a kár: sokaknak már csak rossz termék jut.  Tehát ebben helyzetben, az áremelés, alig kompenzálja a túlzott hitelezés kárát. Az óvatos, arányos áremelés akkor lenne, egyértelműen hasznos, ha az egész lakosság érdemtelen jövedelemnövekedéséről lenne szó. Valójában ilyen gyakorlatilag szinte nem létezik.

Érdemes arra is kitérni, hogy leggazdagabb réteg fogyasztása hogy alakul. Nekik annyi pénzük van, hogy az jóval felette van annak amire hatnak az árváltozások. Az ő végfogyasztásuk tehát kiesik ezekből, a folyamatokból.

Térjünk rá az áremelésre, mint a következő jellemző folyamata a piaci (gazdasági pénzügyi) mechanizmusoknak.

Áremelés bekövetkezik, mert kereslet-növekedés van.  Erről volt szó az előbb. Hozzá kell tenni, hogy általában azért az áremelés, ebben az esetben sem óvatos arányos. Sőt az optimális az lenne, ha nemcsak óvatos arányos lenne az áremelés, de az áremelő azt is megnézné mi okból  jött létre a kereslet-növekedés és az várhatóan mennyi ideig tart. Ennek azonban az ellenkezője a jellemző, szinte minden kereslet-növekedés (hátha ez tartós tendencia) a kelleténél nagyobb áremelést okoz.  Sőt gyakran előre, még a változás előtt emelik az árakat.

Az első általános ok: áremelés keresletnövekedés miatt.

A második ok. Az áruház-igazgató azonban akkor is árat emel, ha a bevétele bármi okból csökken. Az nem lehet, hogy bevételem csökkenjen, csak ez lebeg a szeme előtt. Tehát itt más nincs jelentősége a közvetlen fogyasztásnak, csak  a profithajhászás, ill. a profitszerzési verseny a motiváció. Árat emel pl. akkor, ha adóemelés van. Árat emel pl. akkor, ha működési költsége emelkedik, és még lehetne sorolni.

És végül harmadik típusú áremelés: egyszerűen azért emel árat, mert nincs megelégedve az eddigi bevételével, még többet akar.

Áremelés a költségnövekedés, ill. bevétel-csökkenés miatt. A bevétel attól is csökkenhet, ha csökken a kereslet. Ebben helyzetben természetesen az okosabb áruház-igazgató nem emel árat , mert akkor még inkább csökken a vásárlás. Addig azonban nem megy el, hogy árat csökkentesen, legfeljebb nem emeli az árakat. Sőt még az sem biztos, hogy nem emel árat. Pontosabban, a monopolhelyzetű termékek árát, még ekkor is megemelheti. Ugyanis ezek olyan termékek, amit kénytelenek az emberek megvenni.  Pl. az emberek kénytelenek megvásárolni kenyeret, krumplit, rizst, vizet, tűzifát (energiát), orvosi ellátást, gyerek tanítatását stb.

 Az állam (önkormányzat) ezért is alakult át szolgáltató állammá, hogy ezt a kiszolgáltatott helyzetet csökkentse. Vagyis a közösség azt mondta, egyes monopolhelyzetű, de fontos termékeket (pl. egészségszolgáltatás, oktatás, stb.) kiveszek az áruház, ill. az áruház-igazgató hatásköréből.  Még így is maradt elég monopolhelyzetű termék az áruház-igazgató hatáskörében. 

Az áremelésnél egyrészt emelkedik az árszínvonal. Ennek is megvan a maga károkozása, gondolok itt pl. az átárazásra, a bizonytalanságra.  Nézzük, viszont azt a részét, hogy van egy általános áremelés, akkor megemelkedik az árbevétel folyóág szintje.

Emlékeztetőül mi történhet az áruházban.

Normális esetben nincs termékhiány (jövedelemtöbblet, pl. hitelezés) és nincs áremelés (viszonylagos jövedelemhiány) akkor az ötödik napon elfogynak az olcsó jó termékek. A hatodik napon elfogynak a közepes árfekvésű jó termékek. Azoknak, akik ezután mennek vásárolni, és  nem tudnak drága terméket vásárolni, csak  rossz termék jut. Még normális esetben is vannak, akiknek csak rossz termék jut. Most itt a gondos, tudatos vásárlással nem foglakozom, ez is egy tényező. 

Ha kevesebb a termék, de sok pénz van (pl. nő az áruvásárlási hitel) akkor természetesen, előbb elfogynak a termékek, először a jó termékek. Ez egy véletlenszerű (igazságtalan), de a rétegek szempontjából tendenciózus kár. Ez tehát ennek az egyensúlytalanságnak kára.

Ha jövedelemhiány van pl. az áremelés miatt, akkor lassabban fogynak el termékek. Igen ám, csakhogy ilyenkor mindenki egy fokkal olcsóbb terméket vásárol. Ezért az olcsó, jó termékek, és közepes árfekvésű, jó termékek viszonylag gyorsabban fogynak el. Ezt kiegyenlíti a kevesebb vásárlás, tehát nem ez a jövedelemcsökkenés kára. Az áremelés (viszonylagos jövedelemcsökkenés) kára, hogy elsősorban a legszegényebbek, a szegények kevesebbet tudnak vásárolni. Ez már tendenciózus, rétegeket érintő kár. 

Mindenki kevesebbet tud vásárolni kivéve dúsgazdagokat. Valójában a pénz körbeforog,  ami egyik oldalon jövedelemcsökkenés, ill. kár, az a másik oldalon haszon. Elsősorban az áruház-igazgató jövedelme emelkedik, pl. az áremelés kapcsán.  Ha az áruház-igazgató egy normális vásárló lenne, aki saját áruházában vásárol, akkor az összesített folyóágak kiegyenlítődnek. Egyrészt, szerintem nem normális vásárló, de azért ez a pénz is részben visszakerül a pénzfolyóba. 

Ugyanakkor az igazságtalan jövedelmek az igazságtalan fogyasztás kialakulása növekedése is, kár. Ezért a dúsgazdagok reáljövedelme és lakosság reáljövedelme bizonyos szempontból szemben áll egymással. Ez a réteg jobban elkülönül a többi rétegtől gazdasági, pénzügyi szempontból.

A nagy folyóágak szintjei (összesített nemzeti értékek) ki akarnak egyenlítődni, mert, cserék vannak, pénz, pénz, ill. pénz, termék, szolgáltatás cserék vannak. Ki akarnak egyenlítődni, mert körbeforgások vannak.  Az igazságtalan aránytalan árak jövedelmek akadályozzák a teljes kiegyenlítődést. Ugyanakkor ezek igazságtalansága aránytalansága sem lehet hosszabb távon, jelentős. Ellenben lehetséges a folyamatos sorozatos egyensúlytalanság.

Minél kevésbé kompenzáló jellegű az áremelés annál károsabb. Az előzőkből kitűnik, hogy több helyzetben jöhet létre áremelés. Keresletváltozás, költségváltozás, egyéb bevételváltozás, és egyszerű profitnövelés. Természetesen az sem mindegy hogy milyen okú a költségváltozás, a bevételváltozás és arra hogyan reagál a pl. az áruház-igazgató, aki egyben a piac irányítója egyben vállalati szektort képviseli. Az áruház ez esetben a piac, és egyben egy vállalat.    Van indokolt, óvatos arányos áremelés is.   Ellenben a jelenlegi gazdaságra az indokolatlan (nem kompenzáló, nem óvatos) áremelések a jellemzők. És sajnos nem ritkák a teljesen oktalan, profitnövelésű áremelések sem.

A túlzott hitelfelvétel visszafizetésének, általános állapota is, általános jövedelemcsökkenés. Mivel jövedelemcsökkenés, ezért hasonló a folyamat, mint az áremelésnél. Ha a normális hitelezés normális kamatú visszafizetésről van szó, akkor csak az egyensúly áll vissza. Ha túlzott a hitelezés, ráadásuk magas kamat is, akkor egyensúlytalanság alakul ki, majd a túlzott visszafizetés időszakában ellenkező irányú egyensúlytalanság lép fel. Ide-oda inog a kelljfel -Jancsi.

Az is igaz, hogyha folyamatos túlzott hitelfelvétel, akkor, az részben  kompenzálja a  visszafizetési egyensúlytalanságot, de csak részben. Ugyanakkor más problémák, (elsősorban az eladósodás)  is előjöhetnek.

Ebbe az egészbe hogyan szól bele a termelésnövekedés, termeléscsökkenés. A példában az esernyőgyár termelésről van szó.

Egyrészt a termelésnövekedést, termeléscsökkenést illetve abból eredő jövedelemváltozásokat le lehet reagálni rosszul. Pl. túlzott áremeléssel. Vagy pl. termeléscsökkenésből eredő jövedelemcsökkenést, illetve ebből eredő forgalomcsökkenést, túlzott hitelezéssel akarják megoldani. 

Másrészt ezeket, a jelenségeket (túlzott, indokolatlan áremelés, túlzott hitelezés), a termelésnövekedéstől, csökkenéstől, ill. abból eredő jövedelemváltozástól függetlenül is létre lehet hozni. Pl. a termelésnövekedésből eredő reáljövedelem nő, de közben túlzott áremelés van.  Pl. az esernyőgyár dolgozói megérdemelten 4%-os fizetésemelést kapnak. Az áruház-igazgató viszont 8%-kal emeli az összes árat.

Egy idő után azért az igazgató kénytelen visszavenni az áremelésből (ezután csak 6%lesz), mert visszaesik a forgalom. Egy idő után azért az áruház-igazgató jövedelememelkedésének egy része ( 1%) is visszaáramlik lakossághoz. Egy idő után az esernyőgyár dolgozói még magasabb fizetést harcolnak ki maguknak. Lassan visszaállna az egyensúly, de megint jön valamilyen felbontás.   A termelésre káros visszahatás ( pl. az igazságtalanság, bizonytalanság  miatt csökken a munkamotiváció, különböző plusz munkák lépnek fel, stb.) miatt a termelésnövekedés csökken 1%-kal, pl. 3%-ra.  A jövedelmi különbségek nőnek. Az átlagos infláció mondjuk 5%-os lesz.

A lakosság reáljövedelem-növekedése mondjuk a lehetséges 4% helyett 2%-os lesz. 1%-ot elvisz a termeléscsökkenés, a másik 1%-ot a leggazdagabb réteg jövedelem-emelkedése viszi el. Sőt további 0,5%-ot leszámíthatunk, amiatt hogy a lakossági jövedelmek csak utólagosan követik az árakat  Még így is kijön, hogy magas infláció mellett (5%) létrejön reáljövedelem-emelkedés. Ugyanakkor az is igaz, hogy a statisztikai adatok torzak, ugyanis azok ebben az esetben azt mondják, hogy 5%-os infláció mellett 3%-os reáljövedelem növekedés következett be. Valójában azt kellene mondaniuk, hogy a magas infláció miatt ( az áruház-igazgató kapzsisága miatt) a  lakosságnak, a  3,5%-os munkateljesítmény-növekedése mellett csak 1,5%-kal növekedett a reáljövedelme.  

 (Sajnos a magyar gazdaság kb. ilyen, lenne, ha nem lenne ráadásul még a korrupt rossz hatékonyságú állam és főleg az eladósodás problémája. De ezek a plusz problémák vannak és így sajnos magyar gazdaság válságban, van.)

Ha normális lenne gazdaság, nem lennének egyensúlytalanságok akkor termelésnövekedés, és a lakosság reáljövedelem-növekedése 4%-os lenne. Akkor igazságosabb arányosabb lenne a jövedelemelosztás. Akkor normális pl. 2%-os infláció lenne. És akkor a piac egyensúlyba lenne, kevés ember lenne kénytelen rossz terméket vásárolni. A szegények önmagukhoz képest nem fogyasztanak kevesebbet, stb.

Ebbe a példázatba nincsenek benne az esernyőgyár történései. Mert itt is van azért vállalaton belüli jövedelemelosztás, van megfizetett munka és alulfizetett túlmunka.

És nincs benne az esernyőgyár és az áruház viszonya, és még lehetne sorolni. 

Egyedül a B/ 14/ d ábrát elemezném, szerintem ezen az ábrán keresztül érthető meg leginkább az infláció és általában a pénzügyi folyamatok.

Ennek az ábrának az a lényege, hogy mivel szinte minden inflációt okozhat, ezért az infláció, nem más mint a pénzoldal, (pénzfolyó B/1/a ábra, pénztartály B0/1 ábra) rendellenes mozgásai. Méghozzá arról a pénzkészletről van szó, amelyik a pénz mennyiségét darabszámát, címletkészletét tartalmazza, amely egyébként az összes ártömegből (a végtermékgyártók, végszolgáltatók árbevétele), és az ezzel szinte azonos mennyiségű összes jövedelemtömegből áll. Ezt nevezhetjük a forgalomba levő nominális pénzkészletnek. Ugyanakkor ennél valamivel bonyolultabb a forgalomba levő pénz kiszámítása.

(A pénztartályba (pénzfolyóba) közben zajlik egy olyan folyamat is hogy nominális pénz átalakul reáljövedelemmé, reál-árbevétellé.)

Forgalomba levő pénznek nevezem az aktív pénzt, azt a pénzt, amit gyakran használnak, amiből gyakran vásárolnak.  A forgalomba levő pénz egyszerűen a az összes használt jövedelem, ami megegyezik az összes használt árbevétellel. Ugyanakkor a pénz áramlik és a pénz hol jövedelemként, hol árbevételként (ártömegként) jelenik meg. Tehát az is igaz, hogy az összes forgalomba levő pénz egyik fele a vásárlók, az egyének zsebébe levő pénz, a másik fele a vállalkozások tulajdonában levő árbevétel.   Az is igaz, hogy akkor van egyensúlyi helyzet, ha termékek munkák összes értéke (az összes ártömeg) azonos az összes jövedelem összegével. Akkor minden terméket, szolgáltatást meg tudnak vásárolni.  Ez a pénztartály szerepel egyébként a B/0/1 ábrán is. Külön elemzést tárgya, ez szerepel a B/14/d ábra felső részén, hogy az összes ártömeg, különböző helyzetekben, hogyan viszonyul az összes jövedelemtömeghez, illetve a közös készletük hogyan viszonyul a termék, szolgáltatás munka készlethez, illetve az összes reáljövedelemhez ill. a rejtett valóságos pénzkészlethez. A rejtett valóságos pénzkészlet lényegében azt jelzi, hogy egyensúlyi állapotban mennyinek kellene lenni a címletkészletnek, ez optimális esetben a rajz szerint mindig kétszerese a termék, munka tartály készlet értékének, és ez pontosan kétfelé osztódik: összes optimális ártömegre és összes optimális jövedelemtömegre. Azért rejtett, mert ilyen a gyakorlatban nem jön létre. Azért valóságos, mert mint matematikai egység ez a biztos pont, ha ki kellene számolni. Ettől való eltérés, amelyik a valóságos egyensúlytalanságokat meghatározza. Ezt nevezhetjük úgy is, hogy optimális pénzkészlet. Ehhez lehet mérni a gyakorlati pénzkészletet, valamint ennek feléhez a reáljövedelmeket. Az összes reáljövedelem pedig kijön az összes ártömeg és az összes jövedelemtömeg viszonyából.

A B/1/a ábra hasonlóan  a szint ingadozásokról szól. Ezen az ábrán nem pénztartány, hanem pénzfolyó modellezi a pénzt. Ezen az ábrán a három főszereplő (állam, magángazdaság, lakosság hektikus pénzforgatása okozhatja  a pénzfolyó pontosabban az árbevétel folyórész és a jövedelem folyórész ingadozásait, szinteltéréseit. A két modell összefügg. 

Rátérnék az ábra alsó részére, amely egyben ábrázolja az összes forgalomba levő pénzt, pénzmennyiséget (egyben az összes ártömeget, és jövedelemtömeget). A lényeg az, milyen mozgások vannak a pénztartályban.

Tehát van egy nagy pénztartály, amelyhez kapcsolódik négy nagy pénzforgató egység: az állam, a külföld, külkereskedelem, a bankszféra, (megtakarítás, hitelezés) és magángazdasági vállalati elosztás. Azt tanácsolom, hogy mindezt képzeljük el, úgy, mint víztartályokat, vízáramlást. Folyadék, vagy gázáramlásként is elképzelhető.  A pénz tehát egyenlő vízzel. A pénzforgatók egyben a szívómechanizmus részei másrészt a visszaengedő, pénzpótló, és adott esetben többletbevonást engedélyező mechanizmus egységei. A szívómechanizmus ugyanakkor elsősorban a jövedelem-emelkedés mechanizmusából áll, amelyhez viszont áremelések szükségesek. A szívómechanizmus legerősebb része, lelke a gazdagok vállalkozok elsősorban a közép és nagyvállalkozók jövedelem-emelkedése, valamint a tisztességtelen jövedelemszerzések. A túlzott szívómechanizmus, egy olyan beállítódás és gyakorlat, hogy az emberek minden eszközt, helyzetet megragadnak a jövedelemszerzésre és fogyasztásra. Erre viszont gazdagoknak, a nagyvállalkozóknak van a legtöbb lehetőségük. Ezenkívül a szívómechanizmus része a pénzforgatók is. Ha pl.  az állam adóemelést hajt végre, akkor az erősen felerősíti szívást. Kérdés hogy az állam mennyi pénzt enged vissza tartályba állami hitel, bér, költekezés egyéb formában. A pénzforgatók, amelyek egyben pénzszívók egyben pénzbeengedők rossz működése tehát két oldalon is ronthatja tartályban levő mozgásokat, a szívás részen és a beengedő részen.

A beengedő mechanizmus a pénzforgatók azon részeiből áll, amelyek a pénzt visszaengedik, beengedik a közös tartályba. Pl. állami költekezés, állami bérek, stb.Pl külföldi hitelek külföldi hitel-visszafizetések, pozitív külker mérleg, stb. Az ábrán látszanak ezek, nem sorolom fel őket.

A következő variációk lehetségesek. A szívómotor normális egyenletes, a beengedő mechanizmus ezt követi. Ez az egyensúlyi helyzet.

A szívómotor túl erős, vagy túl hektikus vagy mindkettő, a beengedő mechanizmus ezt követi. Illetve, vagy szívómotor normális egyenletes, a beengedő mechanizmus hektikus, néha kevesebb, néha többletpénzt juttat a rendszerbe. Illetve, vagy a beengedő mechanizmus állandóan többletpénz enged be a rendszerbe. Illetve, vagy a beengedő mechanizmus állandóan kevesebb pénzt enged be a rendszerbe. E két utóbbi ritkább jelenség.

Illetve, vagy a szívómotor túl erős hektikus a beengedő mechanizmus hektikus, néha kevesebb néha többletpénzt juttat a rendszerbe. Ez a gyakori, ez helyzet pl. jelenleg Magyarországon.

Ha szívómotor túl erős, a beengedés ezt követi, akkor is már több pénz kerül a tartályba kelleténél. Ha a szívás erős és ráadásul hektikus, akkor megnő annak lehetősége, hogy a beengedő mechanizmus túl kevés pénzt enged be, akkor elfogy a tartályba pénz, egyéni és vállalti tönkremenések történnek. A következő lépés lenne a defláció, (elfogy a pénz, árcsökkenések jönnek létre) ellenben az inflációs stratégiájú rendszerbe idáig nem fajul el helyzet, mert a beengedő mechanizmus, ha máshol nem de a hitelezésen ill. pénzkibocsátáson keresztül beenged pénzt. Függetlenül attól, hogy milyen a szívómechanizmus, az is felbontja az egyensúlyt, ha beengedő mechanizmus szélsőséges ill.  hektikus. Ha sok pénz kerül be, akkor többletpénz lesz, túlnyomás keletkezik, ami beindítja a szívómechanizmust, az áremeléseket, jövedelemelemeléseket. Ha időnként túl kevés pénz kerül a rendszerbe, akkor az előbb említett pénzhiányos állapot alakul ki.  Tehát a túl erős és hektikus szívómechanizmus is károkat, ill. inflációt okoz, a hektikus beengedő mechanizmus is azt okoz. A kettő egyszerre duplán azt okoz.

Az infláció egyféle kategorizálása: kereslet-növekedéses infláció, mikor több pénz jut a gazdaságba ez elsősorban beengedő mechanizmus hibája. A kőltség-tolta infláció, amely abból ered, ha hirtelen felerősödik (viszonylag felerősödik)   a szívómechanizmus. Pontosabban általában az történik, hogy az erős jövedelemszerzésből áremelés lesz, az áremelés megnöveli a termelési költségeket, az áremelés szétterjed, eszkalálódik. Ugyanakkor azért a szívómechanizmus más részei, (pl. adóemelés) is okozhatnak költség-tolta inflációt.

Érdekes hogy látszólag két ellentétes folyamat (pénz kerül a tartályba, ill. pénz megy ki a tartályból) egyforma reakciót vált ki, azaz inflációt. Ezt akkor értjük meg leginkább, ha víztartály modellt használjuk.

Azt látni kell a két mechanizmus rosszasága, összefügg, ha az egyik rossz, akkor a másikra sokkal nagyobb feladat hárul, valószínű lesz, hogy a másik is rosszá válik. Ha pl. a szívómechanizmus hektikus, akkor beengedő mechanizmus azt szinte nem tudja követni. Ha pl. a beengedő mechanizmus hektikus, akkor a szívómechanizmus azt szinte nem tudja követni. Ha viszont erős a szívómechanizmus, akkor feltehetően állandóan a kelleténél több pénz lesz a tartályba. Az erős szívómechanizmus ugyanakkor kicsit csökkenti a túlnyomás kialakulását, de nem szünteti meg. A túlnyomás, a keresletnövekedéses infláció kialakulhat úgy is, hogy a rossz ütemű hektikusság miatt gyengül a szívómechanizmus, nő a beengedés, a kettő összhatása túlnyomás. Egy másik összefüggés, ha túlnyomás keletkezik, akkor az beindítja szívómechanizmust. Tehát a kétféle infláció több szálon összefügg. Sokszor egyébként nem is lehet beazonosítani pontosan, hogy keresletnövekedéses, vagy költség-tolt inflációról van szó. A kettő összemosódhat.

Van még itt egy érdekes jelenség, amire érdemes kitérni. A jelenlegi gazdaságban jellemzően van egy erős szívómechanizmus, és jellemzően van egy olyan beengedő mechanizmus, amely ezt a szívást követi, kiszolgálja, néha még túl is licitálja. A kettő összhatása mégis az, hogy jellemzően egy felgyorsult áramlás keletkezik.  Nem mindegy azonban ennek a mértéke, ill. nem mindegy hogy ez az állandó túláramlás, többletpénz, túlnyomás milyen hektikusan változik. Erre még visszatérek.  

 A pénzkivonás ( pénzhiány, pénzcsökkenés, stb.)   általában költség-tolta inflációt alakít ki erős szívás alakul ki és általában elszegényedéssel jár együtt. Ez súlyosabb tartósabb infláció ez általában nagyon lassan vagy lassan követő infláció. Ez azért kitekert folyamat, mert az árak és jövedelmek csökkenése lenne ésszerű, ennek ellenére áremelés, jövedelememelés jön létre

A keresletnövekedéses infláció túlnyomás, többletpénz (pénzbevonás, pénznövekedés) kerül a rendszerbe, ez általában meggazdagodással jár együtt. Ugyanakkor jelentős részben csak álmeggazdagodásról van szó, pl. hamis pénz bekerülése.   Ez hamarabb rendbe jön ezért ez általában fordított vagy gyorsan követő infláció, vagyis a jövedelmek hamar egyensúlyba kerülnek az árakkal. Ez azért kitekert folyamat, mert ahelyett hogy minden rendbe jönne, egyensúlyba kerülne infláció alakul ki.

Továbbá meg kell jegyezni: az ábrán csak pénzáramlással foglalkoztam.  Valójában azonban tényező a termelés is termék, szolgáltatás munka készlet ill., az hogy ez hogy alakul a pénzkészlethez ( forgalomba levő pénzhez) képest. Erről még beszélek.

Egyébként a rengeteg okról még beszélek.     Ugyanakkor a rendszer annyira bonyolult, hogy mindig vannak kivételek, tehát csak általánosságban beszélhetünk.

Térjünk ki az alapkamat és az infláció problémájára.

Az a kérdés merül fel, hogy vajon a szívómechanizmus minden egysége egyforma hatású? Ugyanis pl. az adóemelés inflációt okoz,  a betétek növekedése, viszont állítólag nem okoz. Megjegyzem most elsősorban a belföldi betétekről, van szó.

Itt két tényező játszhat szerepet. Az egyik az, hogy betéti tartály egyféle túlfolyótartályként működik. A rendszer akkor lesz kiegyensúlyozott, ha van egy jelentősebb túlfolyótartály. A másik egy lélektani tényező: méghozzá az önkéntesség. Ha valaki önkéntesen növeli a betéteti pénzét, akkor az talán kevésbé fog árat emelni kevésbé fog nagyobb jövedelemre törekedni, mint az akinek kényszerből csökkent a jövedelme. Ugyanakkor megkérdőjelezhető, ez mennyiben érvényes a legerősebb, és legutolsó szívórétegre, a nagyobb vállalkozókra. Nekik jelentős vagyonuk és befektetésük, betétük van mégis mindig magasabb jövedelemre törekednek. Összességében úgy fogalmazhatunk, hogy a betéti szívás kisebb inflációt okoz, mint a többi egysége a szívómechanizmusnak, de azért ez is inflációt okoz.

A kettő között inkább a beengedés oldalon van különbség. Az állam még a korrupt állam is (a korrupcióból származó pénz egyfajta jövedelem) visszaengedi a pénzt. A hitelezés működhet, úgy hogy kevésbé engedi vissza pénzt. A hitelkamat nagyságának kétségkívül van szerepe. Ez azonban a bankok hitel-transzformációjának következtében nem olyan nagy, mint gondolható. Másfelől magas alapkamat egy sereg problémát okoz. A hitelek mértékét inkább más eszközökkel kell csökkenteni.  Ugyanakkor a külföldiek betétei, befektetései is áttranszformálódnak hitellé és ez is növeli pénzt. Visszatérve: az is számít, hogy milyen gyorsan kerül vissza pénz. A beruházások akár államiak, akár magángazdaságiak, egy kissé jobban megtartják a pénzt. 

Az infláció alapvető tényezői

Az, az ábrából is kiderül, hogy a szélesebben vett infláció, amelyik a pénzoldal mindenféle fölösleges, káros mozgását magában foglalja, az egész gazdasággal, pénzüggyel összefügg.

Ha az ábrából indulunk ki, akkor az inflációnak 10-12 jelentős tényezője van.  Van az öt nagy pénzforgató (állam, jegybank, belföldi bankszféra-hitelezés, külkereskedelem-külföldihitelezés, belföldi magángazdasági vállalatok) tényezője. Ezen kívül vannak a szívómechanizmusnak kimondott tényezői. Az indokolatlan áremelések. A túlzott jövedelemszerzés, fogyasztás. A tisztességtelen jövedelemszerzés, kapzsiságdeterminált piacgazdaság. Az eltérő gazdasági (gazdasági-pénzügyi pozíciók). Az infláció öngerjesztése.

Ezen kívül még vannak kisebb tényezők, a feszített gazdaság ill. az állami sajátosságok az inflációra való hajlamosság tekintetében.

Ezekből én itt csak következőkre térnék ki részletesebben.

Az eltérő gazdasági (gazdasági-pénzügyi) pozíciók.

A gazdasági pozíciók elemei. Az ármeghatározás erőssége. A jövedelem-meghatározás erőssége. Az infláció, és más egyensúlytalanságok károsító hatása. (Minél kevésbé károsul valaki, annál inkább hasznosul viszonylagosan.)

A következő alapvető pozíciók vannak.

Erős pozíció. Ebben vannak a monopolhelyzetben levő vállalatok (vállalkozások cégek). Pl. az energiatermelő, és kereskedő cégek. A monopolhelyzet lényege az, hogy valamilyen oknál fogva nem alakulhat ki valóságos piaci verseny. Ebben a kategóriában vannak a legnagyobb nagyvállalatok, multinacionális cégek. Ezek gyakran azonosak a monopolhelyzetben levő vállalatokkal, de ha nincsenek is monopolhelyzetben, akkor is képesek erősen befolyásolni a saját és a piaci árakat, és a saját és a piaci jövedelmeket. Valamint ki tudják védeni az infláció és más egyensúlytalanságok károsító hatásait.

Az állam is ebbe a kategóriába tartozik: erős az ármeghatározása, erős a jövedelem-meghatározása. Lényegében ebben a kategóriában levők nem elszenvedik az inflációt hanem, éppen az erős ármeghatározásukkal és jövedelem-meghatározásukkal kialakíthatják, és alakíthatják az inflációt. Ebben a kategóriában levők képesek árat emelni, az áremelés által többletbevételük lesz, és a kialakuló infláció kárait, több eszközzel (árak, bérek, stb. változtatása) többnyire képesek kivédeni.

Itt azért érdemes kitérni arra az apróságra, hogy a látszólag kibékíthetetlen ellentétek, a magán-nagyvállalatok és az állam, a piacgazdaság szempontjából egyazon pozíciószintbe, és szinte azonos érdekszférába tartozik.  A nagyvállalatok és az állam más szempontokból is igen hasonló képződmények.  Mindkettő egyfajta gazdaságcentralizálás. Az alkalmazott, az ügyfél mindkettővel szemben kiszolgáltatott.  Mindkettő létrehozza azon helyzetet, hogy a gazdaság, ill. a társadalom az elitvezetésre, és kiszolgáltatott alkalmazottra, ügyfélre redukálódik le. Ezért az állam és nagyvállalatok kapcsolata nagyon hasonló két nagyvállalat kapcsolatához, Néha konkurenciaharc, többnyire viszont érdekszövetség alakul ki közöttük.

Az állam és a nagyvállalatok jobban összetartoznak, mint az állam és a kis és középvállalkozások, ill. az állam és a lakosság (kisemberek, alkalmazottak, ügyfelek, stb.).

Ha demokrácia elveit, törvényeit, mint tényezőt kiiktatjuk, akkor a kis és középvállalkozók, a lakosság, nem más, mint az államnak, a nagyvállalatnak egy megregulázandó, és kihasználandó halmaza.

Közepes-erős pozíció. Középvállalkozások közepes cégek, a kisvállalkozások egy része. Ezek lehetnek termelő, kereskedő, pénzügyi, stb. cégek. A termelő és pénzügyi cégek is eladói pozícióban vannak, ők is meghatározhatják a saját áraikat, valamint saját dolgozóik jövedelemét, méghozzá közepes-erős szinten.  Azért nem erősen mert a piaci árak, jövedelmek őket jobban korlátozzák.  Persze a cégek vállalatok mögött mindig emberek, vezetők vannak.  

Nekik van közepes-erős ármeghatározó, jövedelem-meghatározó lehetőségük.  Őket kissé, (nem nagyon) károsítja az infláció. Nagyrészt képesek kivédeni az infláció, és bizonyos egyensúlytalanságok károsító hatásait.

Itt térnék ki arra, hogy mit jelent ez a mondat: minél kevésbé károsul valaki, annál inkább hasznosul viszonylagosan. Nézzük, hogy gondolkodik általában egy vállalkozó, pl. egy autókereskedő, egyébként helyesen. A fene vigye el ezt az inflációt. Át kell árazni, kevesebb vevő lesz. Aztán ezt gondolja. De jó, hogy vállalkozó vagyok, ha tovább nő az infláció, akkor legfeljebb feljebb viszem az árakat. Ha alkalmazott lennék, akkor ezt nem tehetném meg. De jó, hogy nem ruhakereskedő vagyok, mert autót, mint tartós fogyasztási cikket inflációban is  vesznek az emberek. A raktárkészletem sem értékelődik le, annyira, mert ruhakereskedő kénytelen gyorsan eladni a divatcikkeket, mert ha vár, akkor azok kimennek divatból. Én ráérek magasabb áron eladni a termékeimet. Egyfelől tehát kár ér, ugyanakkor az átlagnál kevesebb kár ér. Ezek szerint előrelépek a vagyoni rangsorban, és a vállalkozói rangsorban (versenyállásban) is. Ha ez az infláció elsősorban a pénzromlásos infláció, (nem egy általános elszegényedésről szól), akkor végeredményben még jól is járhatok.

A lényeg az, hogy nemcsak az abszolút haszon, kár számít, hanem az, hogy a rangsorban, a versenyállásban feljebb vagy lejjebb kerül gazdasági szereplő. Ez is átváltódhat abszolút haszonra, kárra. (Ez egyébként összevág vagy-vagy elosztás elméletével.) Az erős gazdasági pozíció erről is szól, a viszonylagos hasznosulási lehetőségekről.

Közepes pozícióban vannak betétesek, befektetők. Ők ugyan nem határozhatják meg az árakat, jövedelmeket, de képesek olyan befektetési konstrukciót kiválasztani, ami képes kivédeni az inflációt.

Közepes-gyenge pozícióban vannak a hitelfelvevők. Ők sem képesek meghatározni  az árakat, béreket. Egy fokkal azért vannak jobb helyzetbe, mert általában az infláció gyorsabban nő, mint hitelkamat, tehát kevesebb pénzt kell visszafizetni, ha pénzt reálértéken, vásárlóértéken számoljuk. Ugyanakkor befektetőknél azért vannak rosszabb pozícióban, mert egy hitelfelvevő mindig bizonyos fokig kiszolgáltatott helyzetben van.

Gyenge pozícióban az alkalmazottak, ill. a vásárlók vannak.   Az alkalmazotti vásárlók, főleg becsületes alkalmazottak vannak leggyengébb pozícióban. Ők tudják legkevésbé kivédeni az infláció és más egyensúlytalanság káros hatásait.

Az ár és jövedelem-meghatározó erősség és az infláció haszna viszonylagosan kisebb kára egyenesen arányos. Egyszerűbben pont azoknak van a legnagyobb hatásuk az inflációra, akiket legkevésbé károsít, sőt bizonyos értelemben hasznosít. Ezért ezt csak szabályozással, pontosabban az árak, árelmések, árrések szabályozásával, pl. adóztatással, lehet megoldani.

A jövedelmek meg vannak adóztatva, itt a progresszivitás problémája. A jövedelmek megadóztatása ezek szerint nem elég.

Mindenesetre az kiderült hogy az eltérő gazdasági pozíciók az egyik jelentős oka az inflációnak. Másképpen: az hogy az erős gazdasági pozícióban levőknek (az infláció potenciális gerjesztőinek)  a rövid távú haszon szempontjából inkább hasznos az infláció, azt eredményezi, hogy jellemző lehet az infláció.

Az infláció öngerjesztése.

Ezt az öngerjesztést azért nem úgy kell elképzelni, hogy minden indok nélkül, csak úgy beindul az infláció, és egyre inkább hergeli magát. A folyamat inkább abból áll, hogy valamilyen okból elindul az infláció, mire az öngerjesztés arra rátesz egy lapáttal, erre jöhet újabb külső inflációgerjesztés, mire az öngerjesztés erre is rátesz egy lapáttal.  Tehát külső gerjesztés nélkül nincs öngerjesztés, az öngerjesztés csak fokozza a külső gerjesztést. Ha külső gerjesztés befejeződik, akkor egy idő után leáll az infláció. Másképpen fogalmazva az öngerjesztés azt jelenti, hogy az infláció várhatóan magasabb lesz, mint amekkorát külső gerjesztés indokolna.

Az öngerjesztés a következő spirálokból áll. ár-ár spirál. Egyik áremelés vonzza a másik árelemelést, pl. a költségnövekedések miatt. Jövedelem-jövedelem spirál. Egyik jövedelememelkedés vonzza másik jövedelememelkedést, senki nem akar károsodni lemaradni. Ár-jövedelem spirál. Az áremelkedések vonzzák a jövedelememelkedéseket, mindeni meg akarja őrizni a reáljövedelmét. Ezeket hívom, máshol: az előző, megszokott állapot visszaállításának mechanizmusa.

A negyedik spirál a lélektani spirál. Lélektani jelenségekkel át van szőve az egész gazdaság kiváltképpen az infláció. Itt azonban azokat a lélektani jelenségeket kellene kiemelni, amelyek az öngerjesztéshez kötődnek. Ezért csak következőket említem. Ha beindul az infláció, akkor szinte mindenki egy bizonytalan helyzetbe kerül, ami fokozza a gyors átgondolatlan költekezést, valamint fokozza a gyors azonnali jövedelemszerzést. Ha beindul az infláció, akkor szinte minden áremelő pozícióban levő annak folytatására számít és már előre árat emel.  Összefoglalva: bizonytalanság, gyors jövedelemszerzés, gyors költekezés, inflációs várakozás. Ugyanakkor ezek lélektani jelenségek sok egyéb kárt okoznak, amelyeket a károknál említek meg.  Az is igaz, hogy az öngerjesztési folyamat lélektani jelenségei nem nagyon választhatók szét a kapzsiságdeterminált gazdaság lélektani jelenségeitől.

A helyes árazás helyes, indokolt áremelések tényezője.

Mivel a helyes árazásról egy meglehetősen hosszú fejezet szól, éppen az előző fejezet, ezért itt csak pár mondatban, térek ki rá. Ellenben a feladatok között ott vannak a helyes árazás faladatai is.

Helyes árazás nélkül nem lehet megoldani az infláció problémáját. Mindaddig kisebb nagyobb infláció volt, van, lesz amíg nem az árazás nincs rendben. 

Ez tényező szintén a szívómechanizmus talán legfontosabb tényezője.

Azért nem térnék ki rá részletesen, mert két ábra is foglakozik vele. A B/14/ c ábra, valamint a B/16-os ábra. Vázlatosan a lényeg.  Minden terméknek, munkának tevékenységnek van az optimális ára, van az optimális árrése, van az optimális gyorsaságú átárazása. Továbbá az optimális árazás nemcsak kereslet kínálat szempontjait nemcsak a rövid távú haszonszerzést veszi figyelembe. Pontosabban, ha azt mondjuk, hogy a keresletnövekedés egyenes arányban van az áremeléssel, akkor azt mondjuk, hogy az árazásnak abból kell kiindulni, hogy rövid távon minél kevesebb munkával, minél nagyobb haszonra kell szert tenni. Ugyanakkor ez a felfogás vezet oda, hogy az első és jellemző reakció szinte mindenre az áremelés lesz. Ez jellemző reakció az infláció egyik generátora. Lényegében ez elszívás mert az eladó, vállalkozó, a jövedelmének növelése érdekében elszívja pénzt. 

Az inflációs stratégiájú gazdaság és a defláció.

A gondolkodó abból indul ki, hogy mindennek megvan az ellenpárja. És ez az ellenpár, általában ugyanolyan erős gyakori, mint a másik ellenpár. Itt viszont állandóan inflációról beszélek: hol marad az ellenpár, a defláció? Ha az infláció meghatározása nehéz, akkor defláció meghatározása is nehéz. Javaslom, hogy megint térjünk vissza víztartályos modellhez.

A defláció egyik meghatározása: olyan pénzhiányos helyzet, amelyben egy általános árcsökkentés, árszínvonal-csökkenés jön létre, amely olyan mértékű lesz, hogy az már visszahat a termelésre. A pénzhiány és az erős árszínvonal-csökkenés együttesen károsít. Ha elfogy a pénz, akkor kénytelenek árat csökkenteni, közben beindul a deflációs spirál, mindenki ki akarja vonni a pénzét mindenki tartalékol, még jobban elfogy a pénz, a vállalakozások nem képesek eladni termékeiket, ( túltermelési válság). Ugyanakkor a vállalkozások nem képesek kifizetni a dolgozóikat, e két okból tönkremennek. A deflációnak is vannak fokozatai enyhe megengedhető defláció és súlyosabb deflációk.

Az ábra A B/14/d ábra egy inflációs stratégiájú gazdaságot mutat be. Az inflációs stratégiájú gazdaság fő jellemzője a viszonylag kötetlen pénzkibocsátás ezért hosszabb távon nem fogyhat el a pénz. A múltban, amikor aranypénz, ill. aranyfedezetű pénz volt akkor elfogyhatott a pénz, kialakulhatott hosszabb távon pénzhiányos állapot. Ugyanakkor átmeneti deflációval, pénzhiányos helyzettel a jelenlegi gazdaságban is találkozhatunk, de ez kimerül egyes egyének, egyes vállalatok (ezek gyakran elég sokan vannak) tönkremenésében. Tehát azért nem találkozunk (általános és jelentős árszínvonal-csökkenéssel) jelenleg súlyos deflációval, mert a gazdaság, a pénzügyi rendszer inflációs stratégiájú. Ugyanakkor sok vonatkozásban a defláció nem ellenpontja az inflációnak. Mindkettő egy határon túl káros jelenség. Mindkettő a rosszul kezelt, egyensúlytalan pénzügyi folyamatok eredménye. A víztartály modell szerint defláció, ha egy erős szívóhatás mellett hosszabb távon nincs beengedés, kisebb beengedés mint az elszívás.

Milyen is deflációs stratégiájú gazdaság. A inflációs stratégiájú gazdaságban viszonylag kötetlen a pénzkibocsátás a deflációsban kötött (aranypénz). Az inflációs stratégiájú gazdaságban a beengedő mechanizmusok, kiemelném a külföldi hiteleket, szabadon, sőt túl szabadon gerjesztve működnek, a deflációsban ezek korlátozottabbak. Az inflációs stratégiájú gazdaságban sokkal nagyobb, kötetlenebb a hitelforgalom, nagyobb, kötetlenebb a pénzkibocsátás.  Az inflációs stratégiájú gazdaságban az állandó erős szívóhatás, és az ezt kiszolgáló beengedő mechanizmus összhatásának következtében egy bizonyos állandó többletpénz, túlnyomás van. Ez túlnyomás azt eredményezi, hogy ha átmenetileg kissé lecsökken a pénz, akkor nem keletkezik abszolút pénzhiány, csak, viszonylagos pénzhiány keletkezik. A viszonylagos pénzhiány különböző károkat okoz, de nem okoz deflációt.  Deflációs stratégiájú gazdaságban nem jön létre ez az állandó túlnyomás, egyrészt azért mert a szívóhatás kisebb, másrészt a beengedő mechanizmus korlátozott. Ha nincs túlnyomás, akkor egy átmeneti kisebb pénzhiány is kialakíthat abszolút deflációt. Ebből az következik hogy másodlagosan minden tényező még szívómechanizmus is eleme az inflációs, ill. deflációs stratégiának. Az erős szívóhatás, ezen tényezők fokozott működése az inflációs stratégiát erősítik, persze csak a megfelelő beengedő mechanizmus mellett.  Az inflációs stratégia összefügg a fogyasztói gazdasággal is.

Két elemet még megemlítenék. Szerintem mindkét egyensúlytalanságot, az inflációt és deflációt is csökkenti, ha van a gazdaságnak árcsökkentő, és jövedelemcsökkentő képessége. A kapzsiság nem srófolja szüntelenül előre, és csakis előre az árakat és a jövedelmeket. A probléma ugyanis abból keletkezik, hogy ár ill. jövedelemcsökkentés helyett az ellenkezőjét teszik. Deflációnál pedig elkésnek az árcsökkentéssel, az már nem megelőző, hanem kényszerű lesz. A jelen gazdaságban talán egy kevéssel nagyobb az árcsökkentő képesség. A jövedelemcsökkentő képesség azonban nem fejlődött, sőt. 

A másik elem az, hogy a múltban gyakoribb volt kizsákmányolási tisztességtelenség, de ritkább volt az egyéb tisztességtelenség. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a múltban deflációs stratégia volt most meg inflációs stratégia van.   A deflációs stratégia nem jó. Az enyhe inflációs stratégia jó.  Az erős inflációs stratégia nem jó.

Az enyhe inflációs stratégia egyrészt biztosítja ez enyhe jó megengedhető inflációt, max 3%. Ez szükséges például a termelésnövekedés követéséhez, az árak, jövedelmek egymáshoz való viszonyának rendezéséhez. Az enyhe inflációnak van egy munkamotivációs hatása is. A bizonytalanság, most kell dolgozni, egy bizonyos határig pozitív. Jobb, mint az elkényelmesedés. Hasznos azért is mert nem engedi meg a defláció kialakulását.

Bizonyos határ felett, (3% felett) viszont az infláció káros, és minél magasabb az infláció, annál károsabb. Az erős inflációs stratégia, (az abszolút kötetlen pénzkibocsátás, a kötetlen, sőt gerjesztett hitelezés, az állam hektikus és szabályozatlan működése, a beengedő mechanizmusok kötetlensége túlgerjesztett állapota a túl erős szívómechanizmus, stb.) erős, szinte állandó, de változó hektikus inflációt okoz, ami káros. Az infláció hektikussága ugyanolyan káros, mint az infláció nagysága. Pl. egy 5% körüli erősen ingadozó hol 3%, hol 7% károsabb, mint egy 7%-os stabil infláció. Ez persze nem menti fel az inflációgerjesztőket, a csinálókat,  mert a pl. a stabil 7%-os infláció károsabb, mint stabil 5%-os infláció. Ugyanakkor igazán stabil infláció több okból nem is jöhet létre.

Erős inflációs stratégiájú, az a gazdasági pénzügyi rendszer, amelyben szinte minden kisebb – nagyobb probléma nyomán infláció alakul ki.  Szerintem az államkapitalista gazdasági-pénzügyi rendszer ilyen.

A tényezők hatások összefüggések, megoldások, feladatok kategorizálása a két alapvető kategória szerint. Alapvető kategóriák. Más okú infláció. Önmagában alakuló ( saját okú), csinált és káros infláció.

A más okú infláció esetében az infláció következmény, olyan, mint a láz, jelzi a problémát és nem is mindig káros, van, mikor kiegyensúlyoz. Ebben az esetben az alapproblémát kell elsősorban megoldani, és csak másodsorban kell, esetleg (nem biztos) az inflációt csökkenteni. Ugyanakkor csak ezen esetekben jöhet létre, az hogy a kialakult inflációt utólag kell kezelni. Ugyanis a másik kategóriában (saját okú infláció) nem utólagos kezelésre van szükség, hanem megelőzősre. Ami hatásokat illeti. Az kiderült, hogy az infláció szinte minden gazdasági-pénzügyi tényezőre  hatással van és szinte minden hatással van az inflációra. A hatások vizsgálatát azonban leszűkíthetjük. Elsősorban, az önmagában alakuló, csinált és káros infláció, más tényezőkre gyakorolt hatását kell vizsgálni. Ezek a hatások jelentősek lehetnek. A visszahatás ellenben nem jelentős. Ez az infláció csak jelentéktelen mértékben alakul más tényezők hatására, ezért tehát ezeket a hatásokat nem kell  aprólékosan vizsgálni. A más okú infláció hatásait és visszahatásait sem kell aprólékosan vizsgálni, mert ha az alapproblémát (egy más tényező, pl. hitelezés rossz működését) megszüntetik, megszűnik az infláció, megszűnik a hatás és a visszahatás is.   Általában azonban hasznos, ha minden tényező vonatkozásában, tisztában vagyunk azzal: hogyan hat az inflációra.

Az önmagában alakuló, csinált és káros infláció alá négy tényezőt soroltam. Általában az indokolatlan áremelések és kiváltképpen az évenként ( év elejei) tervezett csinált áremelések. Az öngerjesztő inflációt. Részben tényezője. A túlzott és tisztességtelen jövedelemszerzések, a tisztességtelen kapzsiságdeterminált piacgazdaság. Talán idevehetjük még a különböző gazdasági pozíciók problémáját és szívómechanizmus egyéb problémáit.  Részben tényezője. A rosszul hektikusan működő állam és jegybank. Itt elsősorban a következőkre gondolok: hibás pénzkibocsátás. Indokolatlan túlzott és hektikus adóemelések. Állami áremelések.  Költségvetési hiány. Az állam felelőtlenül hektikusan szórja a gazdaságba pénzt, nagyarányú állami béremelések, kedvezményes hitelek, állami költekezések. Sok minden másban is hibás lehet az állam ill. a jegybank azok azonban már inkább más okú problémák.

Ha erre szűkítjük le saját okú infláció tényezőit, akkor minden más tényező a más okú inflációhoz tartozik.

Három nagy csoportra osztható a más okú infláció. A megmaradt két nagy pénzforgató problémái: hitelezési problémák és külkereskedelmi, külföldi hitelezési problémák, eladósodás, árfolyamválság, stb., ill. ezekből eredő infláció. A másik csoport az elszegényedés  tényezői: termeléscsökkenés, hullámzó termelés, egyéb katasztrófák válságok (egészségügyi, természeti, stb.), háború,  nagy pénzügyi-gazdasági válság, stb., ill. az ezekből eredő infláció.  A harmadik csoport, a külföldi áremelések, a külföldi infláció begyürüzése, a külföldi árfolyam-spekulációk hatása, a piactorzító tényezők miatti változások, stb. ill. az ezekből eredő infláció.  E harmadik csoportba tehát olyan problémák kerültek amelyekről a hazai gazdaság nem nagyon tehet, mégis befolyásolják hazai gazdaságot és az inflációt. Az előző két csoportba viszont azok, a problémák kerültek, amelyek ugyan befolyásolják az inflációt, de nem az infláció a fő baj, az infláció csak következmény. Ezeket a problémákat meg kell oldani és nem az infláció miatt kell megoldani, hanem ezért mert egyébként is hatalmas kár okoznak. Pl. termeléscsökkenés alakul ki, ami hatással van az inflációra. A teremlés-csökkenés azonban nem az infláció miatt  káros, hanem ezért, mert ezáltal életszínvonal-romlás, elszegényedés jön létre. Az infláció problémája ehhez képest csak enyhe mellékhatás. Ráadásul, ha megszűnik az alapprobléma, megszűnik az inflációs probléma is.

Az elmélkedés e pontján felteszem a következő kérdést: miért alakul ki egyes országokban szinte állandóan infláció? Az előzőkből kiderült hogy ennek bizony sok oka lehet. Valljuk be az egyik ok az lehet, hogy az adott nép kapzsi, túl gyorsan akar meggazdagodni. Természetesen a fő ok a gazdasági pénzügyi vezetés hibás pénzgazdálkodása.

A 3%-nál magasabb infláció kárai.

Az infláció kárai közé tehát  azok a károk tartoznak, amelyek az önmagában kialakuló, csinált, és káros infláció  kárai. Továbbá fel lehetne osztani a károkat így. Más károk, melyeket az infláció tovább fokoz. Kimondottan az infláció kárai. 

Én csak felsorolom a károkat.

A gazdaság rázkódik, több egyensúly felborul. Az árak indokolatlanul eltolódnak egymáshoz képest ugyanígy a jövedelmek, ill. az árak a jövedelmekhez képest. Mindez azt eredményezi, hogy az igazságos, arányos elosztás tovább torzul. Átárazás, új jövedelmek kialakítása, szerződések, üzleti tervek átfogalmazása válik szükségessé, mindez  sok energiát, munkát, pénzt igényel. Ezek fölösleges kényszerű változtatások (árváltozás, jövedelemváltozás, stb.) fölösleges munkán kívül, fölösleges konfliktusokat okoznak

A szokásosnál nagyobb bizonytalanság jön létre. Felerősödik a mának élés, a gyors jövedelemszerzés, gyors meggondolatlan költekezés. Növekednek tisztességtelenségek, az üzleti harcok, a piactorzító tényezők. Csökkennek a beruházások, csökken a fejlesztett innovációs termelés. Erősödik a kapzsiságdeterminált piacgazdaság és annak kárai, pl. az improduktív munka, biztonsági szolgálat, könyvelés, növekedése. Gyakoribbak lesznek a pénzhiányos állapotok, az egyéni és vállalkozási tönkremenések. Ezek további hatása a körbetartozás, és a munkanélküliség, növekedése. Mindez károsan hat a termelésre.

A lakosságot, alkalmazottakat úgy is éri plusz kár, hogy a reáljövedelmük - a megkésett jövedelem után-futás és fogyasztói kosarak eltérő áremelkedése miatt - viszonylag még alacsonyabb lesz.

Az infláció egy olyan fölösleges folyamat, amely szinte minden más gazdasági-pénzügyi folyamatra kihat, azokban fölösleges, tehát káros változásokat okoz. Kihat többek között az árfolyamra ezáltal a külkereskedelemre, és még lehetne sorolni.

Az infláció több okból, (nem egyedül) csökkenti az életszínvonalat. Az életszínvonal-csökkenés, a szegényréteg növekedése pedig, növeli a munkaképtelen réteget. Továbbá csökken az általános munkamotiváció. Mindez ugyancsak károsan hat a termelésre.

Mint mondtam, az itt felsorolt károkban nemcsak az infláció közvetlen okozta károk vannak benne. A károk lényegében a kapzsiságdeterminált piacgazdaság kárai, a spekulációt, machinációt megengedő pénzügyi rendszer kárai, az igazságtalan elosztás kárai.  Pontosabban itt csak a károk egy része van felsorolva. Ezeket a károkat az infláció csak felerősíti. A felsorolt károkból csak néhány az, amelyet kifejezetten az infláció okoz. A rendszer összefügg, nemcsak a tényezők, az okozók, de a károk tekintetében is.

Az állam és az infláció.

Arról, hogy az állam szerepe fontos az infláció kialakulásban már szó volt. Az állam, mint pénzszívó, és mint pénzbeengedő mechanizmus leginkább befolyásolja az inflációt. Ráadásul az állam által gerjesztett infláció a saját okú inflációk közé sorolhatók. Azért sorolható ide, mert az állam feladata lenne az infláció megfékezése, és ha ehelyett az inflációt gerjeszti, akkor dupla hibát, bűnt követ el.  Arról is szó volt, hogy az állam akár szívó részen, adózás, állami árak, stb. akár beengedő részen, költségvetés, költekezés, bérváltozás, hitelezés, stb. torzult, akkor az mind inflációt okozhat. Igaz más problémákat is okoz mindez, pl. eladósodást, de most az inflációról van szó.

Az hogy minden évben rendszeresen emelik az alapvető árakat, köztük az állami árakat, az nem jelent mást, mint azt, hogy a tőkések és az állami vezetés megegyezik. A megegyezéshez, a szövetséghez nem kell gyűlés, szerződés, összesküvés stb. Az érdekazonosság a leghatékonyabb összesküvés. Egyébként sok helyen ki lehet mutatni az állami vezetés és a tőke hallgatólagos megegyezését.

Amikor az állam emeli az árakat akkor az semmivel sem ártalmatlanabb, mint magángazdaság emelné az árakat, azaz ugyanúgy néprétegű reálbércsökkenés jön létre és ezzel párhuzamosan az állam nyeresége  nő.

Az adó egyfajta átalánydíjas ár. Az állam egyébként monopolhelyzetben van, a verseny jótékony hatására nem lehet számítani. Az adó százalékos, ami azt jelenti hogy a magángazdaságban képződő infláció ( jövedelem emelkedések, árbevétel-növekedések arányában) megjelenik az adóban. Vagyis az adó követi az inflációt, ha azt nem változtatják. Viszont állandóan változtatják, ráadásul nem egyenletesen kislépésekben.   A nagyarányú adóemelés költség-tolta inflációt okoz, a nagyarányú adócsökkentés keresleti inflációt okoz. Egyes adócsökkentések hasznát pedig kereskedők vágják zsebre, úgy hogy nem csökkentik az árakat.

(A kereskedelemnek, mint a piac meghatározó részének, amúgy is jelentős szerepe van az árak alakulásában és az infláció alakulásában.) 

Ugyanakkor azon is érdemes elgondolkozni, hogyan változik az összes beszedett adó összege, ha magas az infláció, ha nő az infláció, ha csökken az infláció, és ha eközben emelik, vagy csökkentik az adót.

Az állam érdekelt az inflációban, természetesen itt nem a népnek szolgáltató államról van szó. Itt megjegyzem, hogy korrupt, pazarló állam, az uralkodó osztályt kiszolgáló, méghozzá anyagi érdekeit kiszolgáló állam és nem a népnek szolgáltató állam.

Enyhén szólva, furcsa mikor az állam arra hivatkozik, hogy azért emeli az árait, adóit, mert infláció van. Ez olyan, mint ez a magyarázat. Azért iszok, mert bánatos vagyok. Azért vagyok bánatos, mert iszok. Pontosabban egyik oldalon részben gerjeszti az inflációt. Többek között beszáll az éves tervezett csinált inflációba, áremelésbe. A másik oldalon pedig arra hivatkozik, hogy kénytelen árat, adót emelni, mert infláció volt, van, lesz. Ha pontosan számolnánk, akkor, az jönne ki, hogy az állami áremelések egy része valóban csak követi magángazdasági inflációt, a másik része ellenben már gerjeszti az inflációt. Az állam helyes viselkedése az lenne, hogy még a magángazdasági inflációt se kövesse teljesen, az alatt maradjon. 

Kijelenthetjük, az állam vagy gerjeszti az inflációt, vagy csak részt vesz benne, sodródik vele. Végül is az állam közreműködése nélkül nincs infláció. Egyrészt az állami bérek vagy árak emelésével, ill. adóemeléssel csatlakozhat az ár, illetve bér spirálhoz. Másrészt a túlköltekezéssel, túlzott pénzkibocsátással, ill. pénzügyi machinációkkal járulhat hozzá az inflációhoz. Ne felejtsük el, hogy az államnak a pénzkibocsátással követni kell az inflációt. Megjegyzem az államok, általában úgy állították meg a nagyarányú inflációt, hogy a régi pénzt bevonták mindenkit, megnyugtattak, és új pénzt adtak ki. Harmadrészt az állam az ellenlépések elmaradásával járulhat hozzá az inflációhoz.

Az állam persze úgy is csökkentheti az inflációt, és általában javíthat a pénzügyi helyzetén, hogy csökkenti az állami segélyeket, szociális szolgáltatásokat. Ez a mód erősen megkérdőjelezhető, főleg ha közben a bürokratikus pazarló államot nem alakítja át. A tényleges demokráciában ilyen helyzet nem fordulhat elő.

Vannak akik, az infláció okát a keresletnövekedésben valamint a bérek (jövedelmek) növekedésben látja. Ez magállapítás félrevezető lehet, ha nem választja szét az alkalmazottak jövedelmét a vállalkozók, nagyobb vállalkozók jövedelmétől. Pontosabb lenne a magállapítás, ha az infláció okát a profitnövekedésben határoznák meg.

Az a gondolat is felmerülhet hogy az alkalmazottak (ezek lehetnek állami, vagy magángazdasági alkalmazottak) béremelése, még ha utólagos is, akkor is inflációgerjesztő. Tehát nem kell az alkalmazottak bérét emelni, vagy minél jobban ki kell tolni a béremelést. Itt fontos azt látni, hogy az infláció gerjesztése nem azonos az infláció követésével. Elsősorban az infláció gerjesztését, az indokolatlan áremelést a nagyobb vállalkozók indokolatlan jövedelem-emelkedését kell meggátolni. Valamint a korrupt pazarló állam infláció gerjesztését kell megakadályozni. Enyhén szólva fordított, hatástalan és igazságtalan megoldás, ha a folyamatot az alkalmazottak bérének stagnálásával, reálértékének csökkentésével akarják megállítani.

Ugyanakkor megint vissza kell térni arra az alaptételre, hogy még szükséges jó irányú megoldások is balul üthetnek ki, ha azokat gyorsan és nagyarányban hajtják végre. Vagyis az alkalmazottak és itt elsősorban az állami alkalmazottak béremelése sem lehet, hirtelen nagyarányú. Viszont a hirtelen nagyarányú béremelések azért válnak szükségessé, mert a folyamatos fokozatos béremelések elmaradnak. A végső feladat tehát az, ha az állami bérek szükség szerint az állam bővítésének szűkítésének arányában valamint az infláció arányában folyamatosan változnak.

Egyes országokban szinte állandóan infláció van más országokban, pedig ritka jelenség. Mi ennek az oka?

Kétségtelenül egyes országok nagyságuknál ill. gazdasági nyitottságuk fokánál fogva hajlamosabbak az inflációra. Pontosabban a se nem nagy, se nem kicsi, országok, nemzetgazdaságok (mint pl. Magyarország) hajlamosabbak az inflációra.  Ez összefügg azzal, hogy ezen országok gazdasága általában se nem túl nyitott se nem túl zárt. A se nem túl nyitott, a se nem túl zárt gazdaságú, azaz azon országok hajlamosak az inflációra melyeknek a külkereskedelme közepes (mint pl. Magyarország) hajlamosabbak az inflációra. Induljunk ki abból, hogy a külkereskedelmi egyensúly megbomlása ill. a külföldi hitelezési (minden irányú befektetések és hitelezések) egyensúly felbomlása jelentősen felboríthatja a pénztartályban levő mozgásokat. Ez akkor érvényesül, ha nyitott a gazdaság, jelentős külkereskedelem és külföldi hitelezés van. Ellenben ha nagyon nyitott gazdaság, akkor úgy viselkedik, mint egy gazdasági régió, feloldódik nagyobb gazdaságban. Pontosabban az inflációja is ahhoz illeszkedik. Az import áruk árváltozása fogja meghatározni az inflációt. Ha közös pénz van, ill. szinte közös pénz van, akkor pedig egyértelmű a kis ország feloldódása.  A nagyság pedig kétszeresen is tényező. Egyfelől ha nagyon kicsi az ország, akkor valószínűleg nagyon nyitott és feloldódik egy nagyobb gazdaságba. Ha nagy az ország, akkor nem oldódik fel, viszont az infláció nehezebben tud szétterjedni. Nehezebben alakul ki az egész gazdaságra kiterjedő öngerjesztés. Úgy is megfogalmazható, hogy egy nagy ország egyensúlya nehezebben borul fel. Ez azonban önmagában még nem magyarázza meg, hogy egyes országokban, pl. Magyarországon, miért van állandóan infláció. Hiszen más hasonló országban nincs. Az inflációnak, mint láttuk, 10-12 jelentős tényezője van. Nos ezen tényezők közül több eltorzul akkor az ország duplán lesz hajlamos az inflációra. Pl., ha lakosság kelleténél kapzsibb, anyagiasabb.  A tényezők közül azonban ki kell emelni az államot, ill a kormányzást. Pl. Magyarországon a következő okok miatt van állandóan infláció. Az ország nagysága ill. gazdaság nyitottsági foka hajlamossá teszi erre. A lakosság mentalítása, a lélektani tényezők hajlamossá teszi erre. Az állam (állam, kormány, állam, jegybank) pedig inflációt gerjesztően működik, ill. hibás, átgondolatlan hektikus inflációt gerjesztő pénzügyi politikát folytat.

 Visszatérés a pénzhiányos pénztöbbletes állapotra.

Pénzhiányos (pénzcsökkenés pénzkivonás, pénzkivétel, pénzelszívás, stb.) és pénztöbbletes (pénzbetétel, pénzbevonás, pénznövekedés, stb.) állapotok időszakok jöhetnek létre a gazdaságban. Ezek a pénzhiányok pénztöbbletek azután hatással vannak az inflációra.

Az infláció legfontosabb tényezője oka az indokolatlan áremelés, ami egyfajta pénzhiányos állapotot hoz létre, hiszen a pénz egy része ekkor az áremelő vállalkozók (általában nagyvállalkozók) zsebében van. Vannak azonban más pénzhiányos pénztöbbletes állapotok. Ezekről beszéltem, amikor nagy pénzforgatókról beszéltem. Az indokolatlan áremelés csak egyfajta sok pénzhiányos állapotok közül, és akkor még ott vannak pénztöbbletes állapotok is. Valójában az infláció kialakulhat indokolatlan áremelés nélkül is, de ez sem igaz teljesen. A kialakulásban valahogy mégis részt vesz az indokolatlan áremelés. Az infláció folyamatában pedig biztosan részt vesz az áremelés. Az is igaz hogy egyensúlyban levő (nincs pénzhiány, pénztöbblet) gazdaságban is elindíthat inflációt az általános indokolatlan áremelés, csak ez kevésbé valószínű. Összefoglalva: az infláció szempontjából jelentős tényező az egyéb pénzhiány, pénztöbblet, az ingadozó gazdaság, a fő tényező azonban az indokolatlan áremelés a következő okok miatt.  Maga az indokolatlan áremelés is egyfajta pénzhiányt okoz. A kialakulásban és főleg lezajlásban mindig ott kell lenni az áremelésnek. A lehetséges megoldások között is szinte csak egyedül az indokolatlan áremelések csökkentése, ami lehetséges.

Most azonban a pénzhiány pénztöbblet szempontjából vizsgálom az inflációt. A pénzhiány, pénztöbblet általában relatív, a termeléshez (a termék, szolgáltatás, munka készlethez) viszonyított pénzhiányról, pénztöbbletről van szó.

Igen bonyolult a termelésváltozás (a termék, szolgáltatás, munka oldal változik)   és az infláció viszonya. 

Korábban már megállapítottam hogy ez eleve egy kiegyensúlyozottabb változás mint a pénzoldal változása. Kivéve, egyes alapvető monopolhelyzetű termékeket. Különösen az idényjellegű mezőgazdasági (élelmiszer alapanyag búza, rizs, stb.) termékek árai torzulhatnak, ráadásul ezek árait a tőzsde állapítja meg.  

Termelésnövekedés lényegében jövedelem-hiányos állapotot hoz létre. Ekkor nem az árszínvonal nő, hanem az ártömeg (árbevétel). Másképpen, ekkor jöhet létre, hogy a kínálat nagyobb lesz, mint a kereslet. Erre lehet arányosan válaszolni (pl. normális pénzkibocsátás-növekedés, normális hitelnövekedés, normális infláció), de a kapzsiságdeterminált piac rendszerint rosszul reagál. Valójában az áraknak csökkeni, kellene, de azok jó esetben stagnálnak. Gyakoribb azonban, hogy túlzott áruvásárlási hitellel (pénzkibocsátással) akarják megoldani helyzetet. Ennek kárairól más szó volt. A viszonylag kis kereslet ilyenkor átfordul túl nagy keresletbe, amely viszont áremelést, inflációt okoz.

A terméktőzsde ugyancsak rosszul, túlzottan reagál. Ráadásuk a terméktőzsdén monopolhelyzetű termékek vannak. Itt az a logika, hogy amiből kevés van azt drágábban, lehet eladni. (Amiből sok van azt olcsóbban, lehet eladni.)  Ez a logika önmagában nem lenne baj. Pl. kevesebb termék, de a pénz, a kereslet változatlan, akkor egy arányos óvatos áremelés visszafogja a keresletet, a fogyasztást abból a termékből. A haszonszerzés, és tőzsdei mechanizmus miatt azonban az áremelés nem óvatos, arányos, hanem túlzott. A monopolhelyzetű termékeknél ugyanis fogyasztás nem esik egy bizonyos szint alá. Ha pl. az esernyő, ára megy fel túlságosan, akkor a az emberek nem vesznek új esernyőt, tehát kereslet-csökkenés lépést tart az áremeléssel, ezáltal az áremelő kénytelen az árát csökkenteni. A monopolhelyzetű termékek esetében a vásárlók kénytelenek bizonyos mennyiségű terméket megvásárolni, mert különben éheznének, tönkremennének, stb. Ezért az ilyen termékek árát fel lehet vinni az egekbe, ha termék mennyisége a szükségszerű fogyasztási szint alá esik. Minél kevesebb a termék annál inkább felvihető az ára.  A tőzsde az a szintér, amely elősegíti, hogy ez, az abnormális folyamat nagyon gyorsan és még egy fokkal túlzottabban menjen végbe.

2008-ban hatalmas élelmiszerválság tört ki. Ennek két oka volt, egyrészt az alapvető élelmiszerekből (pl. a rizsből) ez évben jóval kisebb volt a termés. A tőzsde-spekulánsok ezt a helyzetet kihasználva felhajtották az árakat. A kevesebb termék önmagában is éhezést okozott volna. Azáltal hogy az árak hatalmasra emelkedtek a szegényebbek (pont azok akiknek ez határozza meg a étkezésüket) még lehetségesnél is kevesebbet tudtak vásárolni. Ha nem lett volna ez tőzsdespekuláció, akkor csak fele ennyi ember éhezett volna és halt volna bele az éhségbe, ill. az elégtelen étkezés miatt leromlott egyészségi állapotba. Ekkor tehát konkrétan tízmilliók éhezését és milliók halálát okozta a kapzsiságdeterminált piac, annak is legvadabb része a tőzsde. Többnyire nem ennyire nyilvánvaló az ártalom a károkozás. Azért azt nem árt tudni, hogy a jelenlegi piac, jelenlegi pénzügyi rendszer kivéve néhány szűk réteget az emberek többségének káros.  

Csak részben azonos, pontosabban ellenkező a folyamat, ha a monopolhelyzetű termékből sok van. Ismert az a jelenség hogy inkább kidobják a felesleget, mintsem olcsóbban adnák. Illetve már előre visszafogják a termelést. Továbbá ott vannak az árkarterek. Pl. a kőolaj ára sokkal, jobban felmehet, mint azt a viszonylagos kevés mennyisége indokolná.

A kapzsiságdeterminált torzító piac legvadabb ága tehát a tőzsde.

A szelídebb ága az átlagos (nem tőzsdei) piac is eltorzítja az árakat.

Kevesebb terméknél (termeléscsökkenésnél) nő a kereslet, erre az átlagos piac is túlzottan túl nagy áremeléssel reagál. Ilyenkor az összesített árbevétel (ártömeg) csak kicsit emelkedik, mert igaz, hogy az ár nő, de mennyiség csökken. Ellenben az is károkozás, ha egyes termékek ára túlzott. Az is károkozás, ha csak az árszínvonal emelkedik.

Illetve ami szintén gyakori jellemző, hogy egyes termékek ára túl magas más termékek ára túl alacsony.

Ha az import termékek mennyisége változik, akkor az olyan, mintha a hazai termékek mennyisége változna. Kérdés viszont, hogy mi történik ekkor a pénzoldalon.

Az exporttermelés növekedése a termékoldalon nem hat a hazai piacra. Viszont az exportőrök jövedelme megnő, ami valamennyire megemeli a jövedelemoldalt, és keresletet.  

A beruházás, mint egyfajta termelés megint csak érdekes. Makrogazdasági szempontból a beruházás inkább termékhiány, termelés hiányt okoz, tehát pénztöbbletet okoz. Ugyanakkor túlzott beruházásoknak beruházási időszaknak is lehet következménye egy nagyobb arányú időszakos elszegényedés.

A termelésváltozás és az infláció viszonyát tovább bonyolítja következő. Ha az elszegényedést, reáljövedelem-csökkenést egyben inflációnövekedésnek tartjuk akkor természetesen a termeléscsökkenés, ami egyben elszegényedést okoz, inflációnövelő. Ha az elszegényedést különválasztjuk az inflációtól, akkor termeléscsökkenés és az elszegényedés nem szükségszerűen inflációnövekedés. Ugyanez a helyzet, csak fordítottan a termelésnövekedéssel.

Az is probléma hogy el kell dönteni, ha pénztöbbletről, pénzhiányról (pénzügyi egyensúlyról beszélünk), akkor azt elsősorban a pénzt mihez mérjük. Az előző, megszokott stabil állapotához mérjük, vagy a termeléshez mérjük elsősorban. Pl. az is probléma, ha a termelés és pénz együtt mozogva ugyan, de nagyarányú mozgásokat végez, főleg ha az a mozgás negatív. Az is probléma, ha a mozgások kevésbé hektikusak de a pénz másképpen mozog, mint a termelés.

Ugyanakkor el kell választani termeléscsökkenést, mint inflációokozót, attól a termeléscsökkenéstől, amelyik az infláció következtében alakul ki.

A bonyolult viszonyokat egyszerűsíthetjük, ha megállapítjuk: termelésnövekedés, termeléscsökkenés egyaránt okozhat pénztöbbletes, keresletnövekedéses inflációt és pénzhiányos, költség-tolt inflációt. Általános feladat, hogy a pénz együtt mozogjon a termeléssel. Általános feladat, hogy pénzoldal, pénzáramlás ne ugráljon, ne legyen hektikus. És általános feladat, hogy a termelés ne legyen hektikus, és ne legyen csökkenő, azaz viszonylagosan egyenletesen fejlődő legyen. Ezeket, az általános feladatokat, azonban nem egy rendszertényezőnek, hanem többnek kell megoldania.

Magyarországon lépten-nyomon emelik az alapkamatot és az indok: megnőtt az inflációs nyomás, megnőtt az infláció veszélye.

Lehet, hogy nem értek hozzá, de józan paraszti ésszel ez egy baromság. Először is kishazánk a legjobb példa, hogy ez nem válik be a gyakorlatba. Ugyanis kishazánkba volt már magas infláció és mellette magas alapkamat. És ez volt a folyamat: az infláció-veszélye miatt felemelték az alapkamatot, ennek ellenére nőtt az infláció, majd megint emelték az alapkamatot, ennek ellenére, nőtt az infláció.

Másodszor az alapkamatnak semmi köze ahhoz, hogy egyes nagyvállalatok fölöslegesen emelik az áraikat. Vagy, hogy pl. a kőolaj világpiaci ára emelkedik.

És ahhoz sincs köze, hogy az állam beszáll ebbe az inflációgerjesztésbe.

Harmadszor a magas alapkamat mégis azt jelenti, hogy összességében több hitel, több pénz kerül a gazdaságba, ami pénzbetétes (keresletnövekedés okú) inflációt okoz.

És ezeken kívül még belemehetnék a kesze-kusza hatások erdejébe, de ezt most kihagyom.

Van némi hatás, az alapkamat-emelés, a hitelkamat-emelés, hitelcsökkenés, vásárláscsökkenés, keresletcsökkenés, árcsökkenés vonatkozásban. Illetve ha nőnek a betéti kamatok, nőnek a megtakarítások az is csökkenti a vásárlást, a keresletet, az árakat. Csakhogy ezek ahhoz képest, amit felsoroltam másodlagos folyamatok.   

A pénzhiányok, pénztöbbletek és az infláció egyéb kiegészítő megoldásai.

Soroljuk fel, hogy még mi okozhat pénzhiányt és költség-tolta inflációt. A megtakarítások hitelnyújtások megnövekednek. Ez csak elvétve okozhat, mert ez nem jut el egy olyan szintre, hogy valódi pénzhiány alakuljon ki.

A megnőtt hitel-visszafizetések, a tartozások kifizetése azonban már okozhat pénzhiányt a gazdaságban. Ennek elsősorban akkor van jelentősége, ha ez a külföld irányába történik.   A jelentős és általános áremelések és adóemelés is okozhat pénzhiányos állapotot. Ezek tehát költség-tolta inflációt okoznak. Itt azonban megkülönböztethetünk, csak pénz csökken, a termelés nem csökken. Vagy nagy arányban csökken pénz és azzal együtt termelés.  Egyik esetben sem ésszerű az infláció. Az első esetben nem történik igazi elszegényedés, a másik esetben nem borul fel a munka pénz egyensúlya. A jelenlegi gazdaságban mindkét esetben infláció alakulhat ki. Akkor lenne „ésszerű” az infláció, ha csökken termék és még inkább a jövedelem. Ellenben ebben az esetben sem ésszerű mert a megfelelő folyamattal (árcsökkenés jövedelemcsökkenés) ellenkező folyamat (áremelés jövedelememelkedés) alakul ki.

A pénztöbbletes állapot felsorolása (termelésváltozáson kívül). Ha a hitel-visszafizetés belföld felé jelentősen nő.  A hitelek felvétele jelentősen nő. (Ez a kettő elsősorban akkor számít, ha külföld irányából történik.) A magtakarított pénzeket hirtelen elvásárolják. Nagyarányú hamis pénz, ill. ilyen jellegű pénz (pl. túlzott pénzkibocsátás) kerül gazdaságba.  Elméletileg még lehet, csökkenek az árak, csökken az adó. ( Gyakorlatilag ez szinte kizárt.) tehát minden olyan eset amikor a forgalomba levő pénz nő, a vásárlási kedv nő, a kereslet nő. A kereslet növekedése infláció a következő okokból káros. Az árak jövedelmek a kelleténél nagyobb arányban növekednek, ezáltal kialakulnak az inflációs károk. Ha látszólagos meggazdagodás, akkor pedig még inkább eltorzult az ár és jövedelememelkedés.

A kérdés az, hogy mit lehet tenni az infláció megfékezésre azon kívül, hogy az indokolatlan áremeléseket csökkentik, az tisztességtelen árréseket csökkentik. Először is ezeket a pénzhiányos pénztöbbletes állapotokat ki kell védeni. A termelésnövekedés jó előre látható, úgy kell pénz kibocsátani, hogy az egyensúlyban legyen a termelésnövekedéssel. Ha az exporttermelés nő, akkor kevesebb pénzt kell kibocsátani.  Erről egy másik fejezetben van szó. A többi folyamat, állapot pedig mind káros tehát meg kell előzni. Általában minden hirtelen nagyarányú változás káros.

Ha megoldásról gondolkodunk, akkor a következőt nem szabad elfelejteni. Ha a zajló infláció folyamata közben csökkentjük, szüntetjük meg az inflációt akkor biztosan igazságtalanságot, kárt okozunk. Ugyanis ekkor a vállalkozások, emberek egy része már hasznosult többletjövedelemre tett szert, a másik része viszont károsult. Ha ekkor szüntetjük meg az inflációt, akkor azt az igazságtalan helyzetet rögzítjük, vagyis elvesszük a károsodott szereplők lehetőségét, attól hogy ők is felzárkózzanak, legalább részben felzárkózzanak. Az infláció kialakulását, vagy meg lehet előzni, vagy kialakulás időpontjában lehet meggátolni, ha el akarjuk kerülni az igazságtalanságot.   

A megelőzés az, hogy az indokolatlan áremeléseket mindig minden helyzetben akkor is, ha nincs infláció szinte lehetetlenné tesszük. A kialakulás időpontjában (időszakában) való kezelésnek elvileg két megoldása van. A kialakulás időpontjában nagyon kiszámított pénzkibocsátással, hitelekkel megszüntetjük, csökkentjük a jövedelem állapotokat. Vagy kevesebb pénz kibocsátásával, esetleg pénzbevonással pl. irányított adóval a pénztöbbletes állapotokat. Sajnos ez gyakorlatilag szinte lehetetlen.  Ami lehetséges lenne, egy sokkal precízebb előrelátóbb fegyelmezettebb gazdaságban az, talán a következő. Előre látják, hol, mikor alakul ki pénzhiány pénztöbblet. A kialakulás előtt, de nem sokkal előtte már lekezdik a gyors pontos intézkedéseket. A lényeg az, hogy pont a kialakulás időpontjában kerüljön megfelelő helyre, a megfelelő többletpénz, (pl. kedvezményes hitelek által) vagy pénzkivonás (pl. külön adó, vagy befektetés-ösztönzés által). Mit jelent az, hogy jó helyre? Pl. az első áremelések által nehéz helyzetbe levő, de amúgy hasznos terméket előállító, jól működő cégeket kell hitellel segíteni. Pl. az eladósodott, de viszonylag megbízható embereket, vállalkozásokat kell hitellel segíteni. Ez akkor szükséges, ha pénzhiányos helyzet fokozott hitel-visszafizetés (eladósodás) miatt jön létre. A példákat még lehetne sorolni.

Nevezzük ezt pontosan irányított (időben, mértékben, jó helyre) pénzkibocsátásnak, pénzbevonásnak.  A másik általánosabb megoldás hogy általában a pénz kibocsátást úgy irányítják, hogy éves szinten a valamennyire kompenzálják, a pénzhiányokat és pénztöbbleteket.

A másik szintén elméleti megoldás az lehet, hogy szintén az infláció kialakulásának időpontjában gazdasági szereplőket arra ösztökélik, hogy megfelelő mértékben emeljenek árat és jövedelmeket (béreket). Több ábrán szó van arról, hogy mi lenne megfelelő mértékű áremelés, béremelés. Ha pénzhiány miatt indul be az infláció, akkor a gazdasági szereplők többségének,  nemhogy emelni, de kisebb mértékben csökkenteni kellene az árakat és ennél valamivel nagyobb mértékben kell csökkenteni  a béreket, jövedelmeket. Ekkor állna helyre az egyensúly. Ha pénztöbblet miatt alakul ki infláció, akkor gazdasági szereplők többségének kisebb mértékben emelni kell az árakat (az inflációs áremelésekhez képest azonban kevésbé) és ennél egy fokkal nagyobb mértékben kell emelni a béreket. Sajnos én erre nem látok megfelelő eszközt a tájékoztatáson, őszinte meggyőzésen kívül. Mondjuk a jövő államától elvárható, hogy így tegyen. A magángazdasági szereplőktől azonban kétségbevonató ez az elvárás.  Mindenesetre a jövőben talán elképzelhető a következő: az állam a következő felhívással fordul a vállalkozókhoz. Kérjük önöket, hogy a következő időszakban ne emeljenek árakat, és béreket, sőt mindkettőt egy kissé csökkentsék, mert pénzhiányos infláció van kialakulóban. Vagy: kérjük önöket, hogy a következő időszakban vigyázzanak az áremeléssel, az csak kismértékű lehet, mert pénztöbbletes infláció van kialakulóban. Talán több sikerrel járhat lakosság meggyőzése. Pl. a nemzetgazdaság és az önök érdeke is ha következő időszakban kevesebb hitel vesznek fel, jobban átgondolják a vásárlást, stb.     Ez ugyebár jelenleg egy fikció. Ugyanakkor ne zárjuk ki, hogy ez részben lehetséges lesz, bejöhet a jövőben. Nevezzük ezt: tájékoztatás általi bér és árcsökkentésnek, ill. áremelés-visszafogásnak.

Az infláció összefoglalása.

Az infláció néhány meghatározása.

Olyan, normális inflációt (4%-ot meghaladó) áremelés, amely a nemzeti termeléstől és abból eredő nemzeti jövedelemtől függetlenül károkat (pénzügyi egyensúlytalanságokat, piaci egyensúlytalanságokat, bizonytalanságot, átárazást, termeléscsökkenést, stb.) okoz. Amely áremelés tovább csökkenti a kisjövedelműek reáljövedelmét, és viszonylagosan növeli gazdagok reáljövedelmét. Ez az igazi infláció.

Látszólagos infláció. Szerintem nem infláció, hanem gazdasági hanyatlás, elszegényedés, amikor a nemzeti jövedelemcsökkenés (túlzott külföldi hitel-visszafizetés, termelés-csökkenés miatt) természetesen úgy nyilvánul, meg hogy a reálárak viszonylag magasabbak lesznek, mint a reáljövedelmek.

Infláció és defláció.

Az infláció fajtái.

Normális, magas, nagyon magas, vágtató, stb.

Reáljövedelem-emelkedés, stagnálás melletti infláció (ez is káros). Ilyenkor gyakran az infláció a fő probléma, legalábbis a fő problémák között van.  Számít az után-futás gyorsasága, a monopolhelyzet, stb.. 

Reáljövedelem-csökkenés melletti infláció. Az infláció csak hozzáadódó probléma. Ilyenkor vannak más fontosabb problémák is.

Kereslet-vonzott infláció. Költség-tolta (bevételcsökkenés miatti) infláció.

Az infláció, mint árszínvonal-emelkedés és annak kárai. Az infláció, mint az összesített árbevétel (ártömeg) növekedés és annak kárai. Illetve az infláció, mindkettő.

Abszolút indokolatlan,  ok nélküli ( saját okú, csinált) csak nyereségvágyú ( kezdeti áremelések) áremelés. (Az infláció és kapzsiságdeterminált piacgazdaság. Az infláció és monopolhelyzetű termékek, pl. a kőolaj.  Az adóval, állami árakkal fizetett állami szolgáltatások is monopolhelyzetben vannak.)

Ennek felosztása. Esetleges, és évi rendszeres.

Részben indokolatlan infláció.

Piaci és egyéb egyensúlytalanságra áremeléssel válaszoló, ill. azt is túlreagáló infláció.

Ennek felosztása: egyszerű és öngerjesztő infláció.

Viszonylag indokolt kényszerű védekező (szükséges rossz) áremelések.

Ennek felosztása. Az egyensúlytalanságra arányosan válaszoló. És a kezdeti áremelések után futó infláció. Az árak futnak az árak után. A jövedelmek futnak az árak után.

Ezeken kívül más felosztások is lehetnek.

Az infláció  al-problémakörei.

A fenti felsorolások egyben problémakörök is.

Néhány kiemelve.

Minimális az indokolatlan áremelés, ha a helyes árazás van.

Helyes árazás van, ha minimálisak a piactorzító tényezők, elsősorban a monopolhelyzet. Ha a kereslet-növekedésre való reagálás lassabb, a keresletcsökkenésre reagálás gyorsabb. Ha figyelembe van véve az előállítási költség, a termék, szolgáltatás, munka hasznossága. Ez utóbbi, ha az egyéni haszon mellett a közösség haszna is megjelenik az árazásban.

Ha figyelembe van véve a vevő és az eladó hosszabb távú haszna. Ha erre mindkét fél odafigyel.  Ha a vevők meggondoltan szelektálva vásárolnak.

Ha a dolgozók alkalmazottak, mint munkaerő eladók odafigyelnek saját valós hasznukra. (Igaz ez már a pénzfolyó másik ágát a reáljövedelem folyórészt befolyásolja.)  Pl. arra hogy a munka érdekes legyen,  egészséget, testet, egészséget lelket, családot ne rombolja. 

Evidenciák

Az összesített reáljövedelem, és általában az egyensúlyok, akkor lesz rendben, ha a gazdasági szereplők igazságos, arányos jövedelemre törekednek. Ez legkevésbé várható el az igazságtalanság, aránytalanság nyerteseitől, akik egyben gazdaságot irányítják (megállapítják az árakat, jövedelmeket, stb.) a vállalkozóktól, elsősorban nagyvállalkozóktól, nagytőkésektől. Ezért kell a vásárlóknak, a dolgozóknak, valamint az államnak erre törekedni.

A szabályozott, de szabad versenyt, a normális piacgazdaságot, versenygazdaságot fenn kell tartani.

Az állam egy jelentős közvetlen szereplő az árazásban, jövedelem-megállapításban, ugyanakkor vásárló és eladó is.

Továbbá ő az egyik (talán a legfőbb) irányító, szabályozó.  

Az árszínvonal-növekedés kárai. Átárazás, bizonytalanság, öngerjesztés. A kisjövedelműek (a fogyasztói kosarak eltérése, több a monopolhelyzetű termék) viszonylagos további reáljövedelem-csökkenése.

Az összesített árbevétel (ártömeg) emelkedés kárai. Felbomlik a piaci egyensúly, az összesített árbevétel szintje eltolódik, a jövedelem és fogyasztás szintjéhez, képest. Ill. mindez a termeléshez képest is eltolódik.  Többen kényszerülnek (elsősorban a kisjövedelműek) rossz (nem éri meg az árát) terméket, szolgáltatást vásárolni. A szegényebbek fogyasztása még inkább lecsökken. Felbomlanak, növekednek a jövedelem-különbségek. Vállalati vonatkozásban nő az alulfizetett túlmunka.

Az egyensúly vissza akarna állni, de mindig jönnek újabb felbontó hatások, így nem tud visszaállni.

Az egyensúlyok felbomlása túl gyors és hektikus pénzáramlás, (a nagy pénzforgatók, állam, hitelezés, bankszféra, külföldi hitelezés, külkereskedelem, magángazdaság) miatt. B/14/d ábra.

Az infláció és hitelezés, megtakarítás.

A túlzott áruvásárlási hitel, reáljövedelem-növekedés, így felbontja az egyensúlyt. (A visszafizetésnél főleg magas kamatnál reáljövedelem-csökkenés. Ilyenkor a bevételcsökkenés miatti áremelés, okoz inflációt.) Nem árbevétel-növekedés, de keresletnövekedés, amely inflációt okozhat.

A túl kevés megtakarítás is a „mindent elfogyasztás” problémáját okozza, úgy, mint a túlzott áruvásárlási hitel

A túlzott áruvásárlási hitel csökkentésének valóságos megoldása. A megtakarítás növelés valóságos megoldása. Az alapkamat-emelés alig csökkenti a hitelezést, ráadásul a beruházási hitelt is csökkenti. Alig csökkenti a hitelezések számát, viszont növeli a hitelkamatot, a visszafizetendő összeget, a tartozást.    A költekező államot nem fogja vissza az alapkamat. Az alapkamat-emelés következménye az eladósodás, amely űbereli az infláció problémáját. Az alapkamat csak részmegoldás lehet. A magas alapkamathoz illeszkednek az árak, jövedelmek, ez inflációgerjesztés.

Az infláció megfékezése a legnagyobb inflációkeltő, ill. infláció-fékezés eszközeivel rendelkező feladata lenne: ez pedig a kormány. (Ez nem a jegybank, feladata, és ennek eszköze nem az alapkamat. Ez legfeljebb harmadlagos, kiegészítő eszköz lehet egy normális gazdaságban.)

Az infláció negatív visszahatása a hitelezésre, megtakarításra: felelőtlen költekezés, bizonytalanság, csökken a megtakarítás, nő az áruvásárlási hitel, stb.  

A pénzpiacot úgy is felfoghatjuk, mint egy átlagos termékpiacot. Itt is ezek a kérdések. Rendben vannak az árak, jövedelmek (kamatok, hozamok)? Rendben van az árazás? Igazságosak, arányosak a jövedelmek, vannak érdemtelen jövedelmek? Igazságos, szabályozott a verseny? Vannak piactorzító tényezők, van monopolhelyzet?

A megoldás egyszerűsítve.

A jelenlegi inflációs-stratégiájú gazdaságban és főleg a kapzsiságdeterminált (abnormális) piacgazdaságban, szinte minden általános gyakori hiba (egyensúlytalanságok, piacgazdasági túlzások, túlzott rossz hitelezések,  rövid távú, profitot néző árazások, spekulációk, átverések,  stb.) inflációt okoz. Továbbá minden pénzügyi irányítási hiba (rossz, hektikus, nagyarányú, össze-vissza, állami, kormányzati, monetáris intézkedések, rángatások, hektikus nagyarányú adóváltozások, alapkamat-változások, az optimális értékektől való eltérés, felelőtlen költekezés, stb.) inflációt okoz.

A normális elfogadható infláció akkor áll be, ha ezek a felsorolt hibák minimalizálódnak.

Ezek hibák minimalizálása természetesen nemcsak az infláció miatt szükséges. Ugyanakkor ezek azért önálló problémakörök, melyek önálló testületet igényelnek. Ezért a felsoroltakhoz kapcsolódó feladatok is több rendszertényező feladatai.

Ugyanakkor a megoldás szempontjából a két legfontosabb tényező: az állam (kormány) nem gerjeszti az inflációt. (Minimálisan arról van szó, hogy az állam az állami árakat az inflációnál kisebb mértékben emeli, nem csinál nagy  állami béremeléseket. Az állami bérek az állami költekezések legfeljebb követik az inflációt, vagyis normális óvatos költségvetést folytat. A kormány és a jegybank nem csinál nagyarányú változtatásokat.  ) 

Ill. az indokolatlan áremelők korlátozása.

Ez a kettő már részben (50%-ban) megoldja az infláció problémáját.

Az inflációval kapcsolatos feladatok bővebben.

A feladatok egyik csoportja az áremeléssel, árazással kapcsolatos feladatok.

Mivel a helyes árazásnak nem szánok külön rendszertényezőt itt sorom fel annak feladatait.

A helyes árazás feladatai.

A kultúrált árazás feladatai. Ha nem a maximális, rövid távú haszon a cél. Ha keresletnövekedés lereagálása az optimális időszakonként történik, és figyelembe van véve a keresletnövekedés oka és várható ideje. Ha a keresletnövekedést csak részben (pl. 50%-ban) oldják meg áremeléssel, a másik részben a termelésnövelés megoldását választják.  A keresletcsökkenés lereagálása legalább olyan időszakonként, vagy egy kissé gyorsabban történik, mint a keresletnövekedésé. Ha keresletcsökkenés részben (csökkentett arányú) árcsökkentéssel oldják meg, részben (csökkentett arányú) termeléscsökkentéssel oldják meg.

Ha kettős hatás van (árbevétel-csökkenés, áremeléshatás, keresletcsökkenés, árcsökkentő hatás) akkor mindig az árcsökkentést kell választani. Ha csak egyoldalú hatás (csak árcsökkentő, csak áremelő), akkor azt kell választani.

Ha csak áremeléshatás van, akkor az árakat, vagy az árbevételt, csak visszafogottan a lehetőnél kevésbé (csak a kétharmadával) lehet emelni. A visszafogott árbevétel esetenként árcsökkentést igényel, vagyis arra kell figyelni, hogy a nyereség, a növekedés első körében nem legyen maximális. Egyszerűbben: változáskor (első körben) az árbevétel-nyereség, a lehetségesnél alacsonyabb legyen, ez a lehetségesnél kisebb áremelést ill. esetenként kisebb árcsökkentést jelent. A változtatást mindig az árakkal kell kezdeni vele azonos időben vagy nem sokkal utána (1-2 hónap) a jövedelmeket, béreket is változtatni kell legalább az árbevétel változás kétharmadával. (Nem szabad bércsökkentéssel, elbocsátással kezdeni.)

A vállalkozók jövedelmét (profitját) a dolgozók bérével arányosan lehet változtatni. Ha nyereség-növekedés van, akkor kell a fejlesztést növelni, legalább nyereség 15%-val. 

Termelésnövekedésnél a jó árazás az, ha a mennyiségi növekedés mellett nincs áremelés, itt a forgalomnövekedés haszon. Csak minőségi növekedés arányában, akkor is mérsékelten, arányosan emelik az árakat.

Az optimális ár egyfajta meghatározása: optimális ár, amikor a viszonylag legnagyobb bevétel mellett legkisebb a visszaütések kára. Pl. csökkentem az árat, csökken a várható bevételem, de erősebben csökken a visszaütések (csak rossz termék jut, infláció, stb.) kára, tehát végső soron így járok a legjobban.

Talán erről, hogy a hosszabb távon számukra is az alacsony-közepes ár a legjobb meggyőzhetők a vállalkozók az eladók az ármegállapítók.

Ugyanakkor nem lehetetlen egy áremelési határ hatósági megállapítása. (Erről az infláció témában lesz szó.)

Közvetetetten összefügg a kultúrált árazással: csak akkor jöhetnek ki normális árak, ha tőkések, tulajdonosok jövedelme nem aránytalanul hatalmas, ill. ha tőkések jövedelme arányosan változik ( nő, csökken) a cég ( árbevételéhez) és a dolgozók jövedelméhez képest.

Ezért csak azt lehet tenni a betiltáson kívül, hogy az állam tesz a haszontalan, káros  termékekre, szolgáltatásokra jó magas adót. Így kevesebben vásárolják, de a drága árból nem az eladó hasznosul.

Bár lehet olyan rendszerben gondolkodni, hogy miközben termékeket, szolgáltatásokat a hasznosság szerint szelektálják, adóztatják, rögtön figyelembe veszik a minőséget és a tevékenység átlagos kvalifikáltságát is.

Az állam feladata az, hogy a vállalkozókat meggyőzéssel, tájékoztatással (a lelendő vállalkozókat oktatással) rábírja a kultúrált árazásra. A meggyőzés arra irányulhat, hogy a tisztességes árak a vállalkozóknak is hasznosabbak. Illetve az állam a többi eszközét (szabályozás, ellenőrzés, szankció, stb.) is bevetheti a tisztességtelen árak megszüntetésre, csökkentésre. A tisztességtelen, túl magas árak nem párosulnak kellő ellenszolgáltatással és ez esetben kvázi csalás, történik. A kirívó egyértelmű eseteket mindenképpen szankcionálhatja az állam, ahogy a pl. a rossz minőségű, veszélyes termékeket is szankcionálja. Az első lépcső, viszont az hogy az állam megállapítsa az adott gyanús termék tisztességes optimális árát, mert csak így tudja megállapítani a túl magas árat.

A kultúrált vásárlás, fogyasztás kialakítása. (Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer. c. tanulmányrész.

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás szerkezete), a piactorzító tényezők.  A vásárlói kultúra. c. rendszertényező.)

A tőzsdei árak duplán torzak, amíg van tőzsdetípusú kereskedelem, addig lesznek torz árak. 

Nincs igazságos árazás, ha vannak piactorzító tényezők.

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve, az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve, az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

Mégis hasznos lenne, ha a kultúrált vásárlás, fogyasztás alakulna ki az állami szolgáltatások vonatkozásában. Hasznos, ha az állami szolgáltatások értékeit és árait ismerik az emberek, ezt csökkentett árakkal, bonusz-pénz rendszerrel, tájékoztatással, oktatással lehet elérni.  Jó, ha az adófizetés „önkéntes” (nem túlzott nem kipréselt).  Persze ennek csak az egyik fele az állami szolgáltatások valós értékének ismerete, és hatása. Ha nincs tisztességes hatékony állam, akkor nem lesz önkéntes az adófizetés.

A közgazdaságtudomány dolgozza ki, határozza meg az optimális árakat, az optimális árréseket, az optimális átárazási időt, az optimális árazás szabályait, a különböző termékcsoportok, szolgáltatáscsoportok, ill. tevékenységek vonatkozásában. (Szerintem az optimális árrés a termelés vonatkozásában átlagosan kb. 14%.) Az állam pedig saját eszközeivel (adó hitelezés, szabályozás, oktatás, meggyőzés, stb.) hasson oda, hogy ezektől, az optimális értékektől ne legyen nagy eltérés. Nemcsak a vállalkozókat kell ennek hasznosságáról meggyőzni, hanem a fogyasztókat. Természetesen az állam a saját szféráján belül alkalmazza ezeket az optimális árakat.

Az infláció közvetlen feladatai.

Az infláció legalapvetőbb és legegyszerűbb megoldása és egyben feladata.

Évi 5%-nál magasabb áremelés ne jöhessen létre ill. csak adóemelés, vagy pénzbüntetés mellett jöhessen létre. Ez lehetőleg vonatkozzon a magángazdaságra, az államra és minden tevékenységre. Természetesen ez, az előző állapotú termékekre, szolgáltatásokra vonatkozik. Tehát minőségi változás esetében lehet magasabb ez az áremelés. Az, hogy ez jó megoldás talán nem kell bizonygatni. Ha nincs, szinte nincs ennél magasabb áremelés, akkor nem lehet ennél magasabb infláció. A kérdés inkább az, hogy ezt gyakorlatilag meg lehet e valósítani? Pontosabban, hogy lehet ezt leellenőrizni? Vannak árak, amelyeket könnyű ellenőrizni, pl. gázár, áramár, stb. vannak, amit nehezebb. Ezekre néhány megoldás. Pl. minden vállalkozás köteles egy külön kimutatást vezetni az áremeléseiről Ezt minden évben pl. plombával zárolni kell. Majd hatóság ezeket, a könyveket szúrópróbaszerűen ellenőrzi. Vagy hatóság, rejtetten és szúpróbaszerűen ellenőrzi az egyes termékek, szolgáltatások árait és azt a következő évben újra ellenőrzi. Kétségtelen viszont, hogy a termékek jelentős része és így az árak is külföldiek. Ezért ennek a szabályozásnak nemzetközinek kellene lenni.  Illetve a másik megoldás, hogy legalább hazai termékek egy részénél, kerüljön ez bevezetésre. Vagy nemzetközi szinten legalább pl. 100 alapvető terméknél, kerüljön bevezetésre.  Ki kell térni arra hogy ez veszélyezteti e az árazás szabadságát. Szerintem, nem veszélyezteti, mert azért az elég nagy mozgástér hogy évi 5% emelkedésig szabadon árazhat. Négy év alatt pl. el lehet érni  20%-os áremelést. Ugyanakkor, nem tiltani kell a magasabb áremelést, csak adóztatni, vagy kibírható pénzbüntetéssel korlátozni. Ez tovább növeli a szabadságot.

Az infláció kialakulásának időpontjában való kezelés: pontosan irányított (időben, mennyiségben, megfelelő helyre) pénzkibocsátással, pénzbevonással.

Az infláció kialakulásnak időpontjában való kezelés: tájékoztatás általi bér és árcsökkentés ill. áremelés-visszafogás módszerével.

A monopolhelyzetű termékek esetében az infláció, eggyel több indok, hogy ezen vállatok, ágazatok az állami gazdasághoz tartozzanak.

A külföldi áremeléssel (monopolhelyzetű termékek, pl. kőolaj) szemben viszonylag legjobb védekezés talán a következő. Egyharmad részben ezt a tisztességtelen, káros külföldi áremelést az állam kompenzálja. Egyharmad részben a tisztességes normális hazai piac kompenzálja. Ennek azonban az a feltétele, hogy legyen hasonló hazai termék, pl., legyen hazai energiatermelés. És a maradék egyharmad részben pedig az infláció kompenzálja. 

Nem győzőm hangsúlyozni hogy ezek a megoldások csak bizonyos esetekben használhatók, ha más okú az infláció, és az eredeti ok nem előzhető meg nem kezelhető gyorsan. Továbbá azon estekben amennyiben az infláció nem kiegyensúlyozó hatású és nem túl magas. A lázat kell csillapítani a hőemelkedést, nem kell, ha a gyógyszer erős mellékhatással rendelkezik. A minden inflációra alapkamat-emelés és semmi más, rossz módszer. Az állam feladata tehát bizonyos esetekben először is pontosan felmérni az inflációs veszélyt annak fajtáját, típusát és a megfelelő gyógymódot gyorsan kialakítani és alkalmazni. Vissza fogottan alkalmazni. Az alapkamat-emelést, mint inflációcsökkentő módszert csak átgondoltan, bizonyos esetekben ritkán rövid ideig lehet használni.

Egyébként a megelőzésre kell koncentrálni főleg az önmagában kialakuló, csinált és káros infláció esetében.

Az önmagában alakuló  csinált és káros infláció feladatait a következő csoportra oszthatjuk. Az árazás áremelés feladatai. Erről már szó volt. Az állam feladatai. A pénzhiányos és pénztöbbletes állapotokkal azok csökkentésével kapcsolatos feladatok És általános feladatok, amelyek a túlzott jövedelemszerzéssel, a kapzsiságdeterminált piacgazdasággal kapcsolatosak. Ebbe tartoznak az öngerjesztett infláció feladatai is. Az utóbbi kettő azonban nemcsak az inflációval kapcsolatos feladatok, hanem a más rendszertényezőkhöz kapcsolódó feladatok.

Az állam feladatai az inflációval kapcsolatban. Az állam nem lehet az infláció gerjesztője, ha az mégis kialakul, akkor a megfelelő eszközökkel kell azt megállítania. Az állam áremelés, adóemelés, béremelés mindig maradjon az infláció alatt. Az állam legyen példamutató minden esetben, akkor is, ha kialakuló infláció árcsökkentést, bércsökkentést igényel. Az infláció megelőzésére a megfelelő eszközöket, módszereket kell használni. Az inflációval kapcsolatos helyes statisztika és tájékoztatás. Erről egy másik fejezetben szóltam bővebben.

Az állam további feladatai általánosak Az állami árakat az infláció alatt kell emelni csak akkor, ha szükségesek, és ez lehetőleg évente több lépcsőben történjen. Az adókat az optimális irányba kell emelni, és kis lépésenként. Semmi esetre sem szabad rángatni főleg az irányát rángatni. Ne legyen, vagy csak minimális legyen a költségvetési hiány. Az állam elsősorban adókból szerezze be a pénzét és ne hitelekből. Az állami hitelezés, és az állami költekezés nagyobb mértékben legyen fejlesztő beruházó. Az állami béremelés, hitelezés segélyezés, költekezés legyen kiegyensúlyozott kis lépésenként változó. A minimálbért is lépésenként változtatni.

A túlzott jövedelemszerzéssel, kapzsiságdeterminált gazdasággal kapcsolatos általános feladatok. Általában a tisztességtelenségek csökkentése, erősebb jogi szankciók, csalás kiterjesztése. Általában spekuláció, machináció csökkentése. Általában az igazságosabb elosztás.  Általában a pénzügyi egyensúlyok (a hitelezés mértéke, a külkereskedelmi egyensúly, a külföldi-belföldi hitelezés egyensúlya.) fenntartása.  Általában nagyobb teret kell szánni a meggyőzésnek, a tájékoztatásnak. Pl., ha infláció van, akkor ne essenek pánikba, ne essenek bizonytalanságba, ne törekedjenek nagyobb jövedelmekre stb.

A feladatok röviden. Az optimális árrés, árazás, árazási idő, az államon belül és az állam hatásra a magángazdaságba. Az évi 5%-nál nagyobb áremelések tiltása az államon belül, és adóztatatása, szankciója a magángazdaságban. Az állami áremelések az infláció alatt és több lépcsőben történjenek. Az állam példamutató magatartása az inflációval kapcsolatban, Az állam ne gerjessze, hanem fékezze meg az inflációt minden lehetséges eszközzel. A kiegyensúlyozott kis lépéses adóváltozás, állami költekezés, béremelés, költekezés, minimálbéremelés. Bizonyos esetekben a beruházások fokozása beruházási hitelek nagyobb aránya.   Az alapkamat-emelés csak esetenkénti átgondolt alkalmazása. Az inflációval kapcsolatos helyes statisztika és tájékoztatás. Általában tájékoztatásnak, a meggyőzésnek nagyobb teret és jelentőséget adni. Az infláció kialakulásának időpontjában való kezelés: pontosan irányított (időben, mennyiségben,  megfelelő  helyre) pénzkibocsátással, pénzbevonással.

Az infláció kialakulásnak időpontjában való kezelés: tájékoztatás általi bér és árcsökkentés ill. áremelés-visszafogás módszerével.

Ugyanakkor itt is kirajzolódik egy olyan feladatsor, amelyet csak egy nemzetközi szabályozással lehet megoldani. Gondolok itt a külső pénzügyi machinációk magállítására. Az infláció nemzetközi szabályozására. Az éves áremelések szabályozására.

Összességében a legfontosabbak: az állam ne gerjessze, de inkább csillapítsa az inflációt. Az állami árak emelése és az adóemelés 3% alatt, ill. 1,5%-kal az infláció alatt legyen, ha az infláció 4,5%-nál magasabb.

Az 5%-on felüli áremeléseket szigorúan szankcionálják (adózás, szabályozás, állami hitelmegvonás, stb. eszközével) kvázi tiltsák be.

Mindezen feladatok egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

Figyelem a nagy tanulmány (Társadalomfejlődés, Társadalomkritika, Társadalomismeret)  7. 8. 11. 12. 14. 15. tanulmányrészei itt találhatók: https://sites.google.com/site/tarsadalomkritika/