Az alábbi sorokban a pilisi medencében tartott fontosabb túráimat írom le. (Képek & leírás: Sági Balázs)
Legelső túráink egyike. A reggeli mínuszok és erős szél ellenére Pilisvörösvár bányatelepen vágtunk neki a túrának. Elsőnek a Lipót-akna megmaradt épületeit vettük szemügyre, néhányukat le is fotóztuk, köztük van egy régi trafóház a főút mellett közvetlen. Utána elindultunk az Új-akna felé, az egykori bányaművelést idéző tavak közé, amik ma már inkább mocsarak, mint tavak. A lejtősakna helyét pontosan nem tudtuk behatárolni a sok mocsár, nádas miatt. A területen különböző nagyságú és formájú betontömbök és alakzatok hevernek, valamint egy kicsi téglaház romosan. Ezeknek a létére pontos magyarázatot nem tudtunk adni. Irányt tartva délnek, felkapaszkodtunk a Budapest-Esztergom vasút töltésére, ezen eljutottunk az egykori solymártelepi osztályozóhoz és rakodóhoz. Valamikor itt egy vágány ágazott ki a fővonalból (1999-ben még megvolt) melynek végén egy négyvágányos állomás volt. Három vágány az osztályozóépület alá futott be, míg egy a jelenlegi aszfaltút helyén ágazott el és ment az Erzsébet-aknához. A rakodó és a vasútvonal között egy zöld vasúti teherkocsi roncsát fedeztük fel, forgóvázak nélkül, egy dorogi gyártmányú csille teknőjét, amit betonos kádnak használhattak régen és egy romos épületet ami valószínűleg porta, lakóház lehetett, benne sok bányacímeres téglára leltünk. Az osztályozó épületéről megállapítottuk, hogy jó állapotban van, a vashíd is tartja magát úgy-ahogy, -bár néhány fa tartógerendája már romba dőlt- állapota szintén jónak mondható. Az osztályozó lábánál mérlegház, benne még ma is ott a mérleg berendezése. A helyiségből egy kisebb iroda nyílik és talán melegedő, az épület falában pedig egy rozsdás jelzőberendezés dacol az idővel. Szemben vele egy másik kicsi épület van, ebből nyílik az a hajdani segédvágat, ami valamikor a Solymár-aknába csatlakozott. Érdekesség, hogy a vágat eleje ki van betonozva és viszonylag korszerű világítóberendezések vannak benne, de a telepen sehol sincs áram. Mellette találtunk egy roncs kötélpályacsille-szerűséget és egy aknakas darabját. A meddőhányón kötélpályaoszlopot találtunk (képek és leírás a talált tárgyak között). Ezek után felmentünk a rakodótól jobbra lévő dombra amit a kőfaragó sittlerakatnak használ, itt találtuk meg a kisvasút fűtőházát, ami ma műhely. Egy régi képen itt sokkal több épület látszik, azonban ezeknek mára nyoma sincs. Néhány méretes szállítószalag, egy kőzettörő berendezés hever itt használaton kívül és két nagy tárolóféleség is, amik szintén kőzettörésre szolgálhattak. Ezeket valószínű hogy már a Kőfaragó Vállalat hozatta ide vagy alakította át a bánya gépeiből. Ezután a főút mellett Pilisszentivánba mentünk, ahol rögtön feltűnt a falu elején álló emeletes tégla épület, lefotóztuk. Akkor még nem tudtunk magyarázatot a létezésére, mára a rejtély megfejtődött, az épület valamikor bányászoknak lakóház volt. Pihenés után irányt vettünk az Altáró fele, amit csak kívülről tudtunk fotózni, be nem merészkedtünk. Két aknabödönt és számos csilleteknőt találtunk a telepen "ócskavasként". Kicsivel később egy, a földből kiálló csövet vettünk észre a hegy oldalában, ami mellett lyuk tátong: igen ez egy valamikori szellőző lehetett, de miféle és honnan ered? A választ 2 év múlva Szabó Pétertől a telep tulajdonosától kaptam meg: egy mellékvágat végén lévő szellőzőaknáról van szó, amely a Párhuzamos-altáróból nyílik. A vágat téglaboltozatos, erősen omladozik. A nap vége felé elindultunk az István-akna fele, ahol nem fotóztunk mert a kutyák mind ugattak minket, így jobbnak láttuk elhúzni a csíkot. Az erdőn át a jelenlegi szeméttelepre mentünk le, ekkor már erősen sötétedett. Útközben még megtaláltuk egy kötélpályaoszlop betontömbjeit. A szeméttelepre leérve a túrát befejeztük, mert besötétedett.
Szép, napsütéses délelőtt indultunk Nagykovácsi központjából. Elsődleges célunk, a régi nagykovácsi bányák felkutatása volt, azonban a térkép félreértelmezése miatt erre nem került sor. A régi Kálvária rom megtekintése után elindultunk felfelé a drótkötélpálya oszlopokhoz. Útközben azonban belebotlottunk valamibe, egy régen volt gépházba és egy téglalap alakú akna nyílásába. Mivel szállítóaknának túl kicsi volt és nem is volt a közelben akna így ezt az eshetőséget elvetettük. Később megerősítést nyert, hogy ez valamikor tömedékhomok beadására épülhetett, de erre bizonyítékot nem találtunk, térképen sem tudtuk beazonosítani a pontos helyét. Az épület és a beadónyílás helye Nagykovácsiban a Kút utca elejénél egy téren található. A kötélpálya emlékműhöz érve megpihentünk, majd a környéken bóklászva felfedeztünk egy nagy betontömböt, mögötte vágattal, ezzel párhuzamosan tőle mintegy 10 méterre egy négyzet alakú lyukkal, mögötte szintén folyosóval. A két objektum mérete és hossza közel megegyezik kb. 20-30 méter. Ekkor még holmi bunkerféleségnek gondoltuk, de később bebizonyosodott, hogy a bánya két, a hegyen felépített, tömedékeléshez szükséges víztározóját találtuk meg. Utunkat folytatva lefelé a völgyben a valamikori kötélpálya nyomvonalán folytatódott. Megnéztük kötélpályacsillénket és a másik részét is. Leérve Pilisszentivánba még körülnéztünk az altáró körül, majd utunkat a Zsíros-hegy lábánál fekvő tömedékhomokbányával zártuk.
A nap a solymári osztályozónál kezdődött, majd a fűtőház megtekintésével folytatódott. Utána elmentünk megkeresni a Solymári I-es táró bejáratát, éppen hogy csak megtaláltuk, már-már felismerhetetlen, teljesen betemette a föld és avar. Utána Pilisszentivánra autóztunk át az altáróhoz. Szerencsére az ott dolgozók készségesen álltak hozzánk, fotózhattunk a telepen. Utána az altáró feletti hegyet vettük célba, megnéztük szellőzőcsövünket. Tőle nem messze véletlenül fedeztünk fel egy tárószerűséget, ami mégsem az... Külsőre egy táró benyomását kelti, azonban durván 1 méter után el van falazva és mintha lefelé folytatódna, de az alja szeméttel és faágakkal van tele... Az egésznek csak az íves beton teteje látszik, sajnos alaposan feltöltötték. Később felfedeztük, hogy közvetlenül mellette található volt még egy ugyanilyen objektum, ezt azonban teljesen eltüntették. Klinger János bányamérnök szerint ezek egy valamikori vágat szellőzői voltak, azonban ez a megerősítés nem bizonyított.
Napsütéses reggelen autóval mentünk ki Nagykovácsira, a cél a már korábban felfedezett objektumok felkeresése és további kutatás volt. Nagykovácsi főutcájának végén parkoltunk le, ahol mindjárt megnéztük az egykori II-es lejtősakna helyét, ahol most egy domb áll. Ettől kissé nyugatabbra két kicsi, igen romos állapotú téglaházikót találtunk, mellettük testes vascsöveket, amik a földből álltak ki. Nem tudjuk mik lehettek ezek, valószínűsíthető alapon a bányával álltak kapcsolatban (talán vízkivételi művek voltak?). Utána a Nagykovácsi északi részén lévő objektumok felé mentünk. Térkép alapján egy légaknának a helyét néztük meg a Zsíros-hegy közelében. A légakna helyén egy kis domb áll, rajta egy földből kiálló világoskék vascsővel, melynek zárható fedele (kupakja) van. Kutattunk még aknák után, de sikertelenül, a túrát is itt fejeztük be.
Egy kirándulás alkalmával nézhettük meg annak a kötélpályának a nyomait amely papíron ugyan létezett, de a valóságban soha. Az elkészült beton talapzatokból néhány Solymáron, néhány pedig a Zsíros-hegyen dacol a természettel. Nagyságukból ítélve a kötélpálya igen méretesnek készült, azonban a háború miatt az építését már sosem fejezték be.
Több mint egy év kihagyás után az első túránk majdnem az egész medencében. Kora reggeli indulással a Déli pu.-tól irány Nagykovácsi, a korábban már megtalált tárgyak szemügyre vétele, fotózása. A vízkivételi művek(?) után találtunk még egy üres telket ahol hasonló kiálló zöld csövek és vízaknák voltak épület nélkül. Megnéztük még a homokbeadót is és a kötélpálya emlékművet. Itt szomorúan konstatáltuk, hogy illetéktelenek összetörték az emlékművet bemutató kőtáblát. Utunkat Solymáron folytattuk az osztályozóval és környékével. Lementünk az egykori segédvágatba, melynek téglaboltozatán érdekes kis szalmacseppkövek vannak kialakulóban. Kívül-belül megnéztük az osztályozó épületét is, a legfelső szintről nyílik egy folyosó a hegy belsejébe, a régi tároló bunkerbe, amelyet úgy tűnik használ a kőfaragó vállalat. Az osztályozót és környékét elkerítették ugyan, de néhány helyen könnyen be lehet jutni. Nem így a volt fűtőházzal, amely külön területre esik, ezt a részt újabban vaskerítéssel, sorompóval és portával határolták el. Ide feljutni a főút felől valószínű többet már nem lesz lehetséges. Innen az altáróhoz mentünk, ahol senki sem volt, így kívülről fotóztunk. Alaposan megnéztük a szellőzőt, próbáltuk megbecsülni (ágak behajigálásával) milyen mély lehet. Ekkor egy merész ötlet valósult meg; talán kamerával és kötéllel visszatérünk egyszer? Besötétedett, de még időt szakítottunk a faluban álló emlékműre, amelyet szépen díszítettek a Borbála napján (dec.4) elhelyezett koszorúk, szalagok.
Egy szinte egész hétvégés kirándulás két részben. Míg első nap a terveink szerint a kisvasutat és István-aknát jelöltük meg célként, úgy a másnap hirtelen jött ötlet alapján járművet próbáltunk menteni :-). Az altárónál felfigyeltünk két érdekességre: a volt fürdő épület körüli kerítés oszlopai sínekből állnak, a másik pedig egy kis beton körgyűrű fedéllel, talán egy fúrólyuk volt? A kisvasút nyomvonala az altáró és az István-akna közötti részen részben jó állapotban van, helyén utca vezet, másik részét azonban eléggé benőtték a fák, cserjék, járhatósága korlátozva van. István-akna előtt a nyomvonal hirtelen véget ér, a területet úgy látszik feltöltötték. István-aknáról a jó néhány kép ellenére lövésünk sincs hol lehetett pontosan, még a megmaradt épületeket sem ismertük fel, annyira át lettek alakítva. A bajainkat csak fokozta, hogy egy helyi lakó betörőnek nézett minket és elkezdett fenyegetőzni, így jobbnak láttuk ha odébbállunk. A nyomvonalon visszafele gyanússá vált, hogy a régi lejtősakna máshol lehetett, mint amerre ment a vasút. Így az aszfaltútról indulva meglett a helye, mi több egy csillét is találtunk félig a földben feküdve erősen sérült állapotban, tőle pár méterre pedig egy néhány méter mély beszakadást a földben (homokban). Esteledett, de még vetettünk egy pillantást a régi trafóállomásra, ahova újonnan méheket telepítettek. Másnap hirtelen felindulásból mentünk ki a csilléhez, jobban szemügyre vettük, próbáltuk kitalálni, hogyan lehetne kimenteni innen. Egy a közelben talált régi rozsdás és lyukas serpenyővel próbáltuk meg kiásni, de órák múltán is alig jutottunk előre valamit. Megmozdítani nem tudtuk, hiába erőlködtünk, nagyon benne van még a talajban. Ásás közben különféle régi tárgyak maradványai kerültek elő, rozsdás régi asztali lámpa, felismerhetetlenségig szétrohadt Tuto lakat, egy laposelem és négy rozsdás csapágyfedél, amelyek a csille tulajdonát képezik. Reméljük a közeljövőben folytatni tudjuk a jármű mentését.
Idén igen korán beköszöntött a jóidő és ez bizony meglátszott a természetben is: a fák, bokrok gyorsan kihajtottak és elburjánzottak, megnőtt gyorsan a gaz is. E túránk során a solymári kutatótárók és lejtősakna megtalálása volt a fő feladatunk. A nagy hőségben és aljnövényzetben keresgélve nagyjából sikerült behatárolni egy kisebb területet Solymáron a Mészégető és Méhes utcák környékén. A négy objektumból kettő lett meg, ezekből is egy biztosan. A Pluhár-táró egy rövid ideig működött kis bánya amely nem kutatásra hanem a szén termelésére létesült, bejáratát leltük meg elsőnek a vízmű mellett balra közvetlenül. Felette megy át a turistaút, erről is jól látni a bánya egykori bejáratát. Következőnek a Loser-féle kutató tárót indultunk felkeresni, ez a Mészégető utca vége után valahol balra lehetett. Találtunk is egy beszakadást a hegyoldalban, azonban erről nem lehet biztosan állítani, hogy táró volt-e. Sajnos a burjánzó növényzet miatt az Ajtay-féle táró és lejtősakna nyomára nem bukkantunk rá, ezt egy későbbi időpontra kell halasztani. Következő állomásunk a Solymártelep melletti meddőhányó volt, ahol alaposan körbenéztünk, de pár kidőlt régi távvezetékoszlopon kívül nem sokat találtunk. A területet elhagyva a Solymári II-es táróhoz mentünk fel, a helyzet az egykori bejárat körül változatlan. A meddőhányójáról szép panoráma nyílna Solymárra, ha lenne ott egy kilátó. Utunk következő és egyben utolsó állomása a rég elveszett kötélpálya-ikeroszlop volt, aminek nagyjából sejtettük a hollétét. Két órás keresgélés és dzsungelharc után feladtuk a keresését, de útban lefelé a gerincen megpillantottuk az oszlopot. Állapota néhány hiányosság és az eltelt évtizedek ellenére is jónak mondható. Innen mindkét irányban Nagykovácsi és Pilisszentiván felé is a nyomvonal még látszik, a fák nem nőtték be teljesen.
Előre megbeszélt időpont szerint találkoztunk (blzs, Geret és én) az új temetővel szembeni parkolóban. Míg előttem a többiek az István-aknai nyomvonalat járták be, velem kiegészülve a csapat elindult a trafóházhoz, ahol azonban a méhek rajzása miatt lehetetlen volt bejutni, ezért inkább a régi lejtősaknához mentünk. A nagy gazban a csillénket alig találtuk meg, a beszakadást pedig egyáltalán nem. Utunkat az altáróval folytattuk, a telephez érve meglepődötten vettük észre, hogy nyitva a kapu. Na menjünk be és fotózzunk le mindent amit lehet és majd ha előkerül valaki szólunk neki, hogy kik vagyunk és mit akarunk itt. Végül egy öregemberrel találkoztunk aki az Istennek sem fogta fel, hogy mit akarunk itt, pedig voltak nálunk térképek, fotók, fényképezőgépek... még egy kisgyerek is :). A történet úgy folytatódik, hogy nemsokkal ezután megérkezett a telep tulajdonosa Szabó Péter, aki azért sejtette, hogy néhány "elvetemült" kíváncsiskodó van a dolog háttere mögött ;). A kalauzolást előre is köszönjük neki! A hosszú szóváltások után jócskán késve elindultunk a Tájházhoz, ahol megnéztük egy nagy tabló képeit és a bányász díszegyenruhákat. Sajnos mást nem találtunk a bányászatról.
A túrát a meghirdetett 1 óra helyett csak 3-kor tudtuk elkezdeni (visszamondás, munka miatt). A kiérkezés után azonnal nekiláttunk a keresésnek, elsőnek a méhek által hosszú ideje megközelíthetetlennek hitt trafóállomást néztük meg, ide hátulról az erdő felől tudtunk bejutni. Valaki lakóhelynek használja, tüzelőt, ruhákat még egy ágyat:) is találtunk bent a csarnokban. Utána felmásztunk a tetőre, hátha körbe tudunk nézni, de a sűrű növényzet miatt szinte semmit sem láttunk. Sikeres visszamászás után keresni kezdtük az épület közelében lévő légaknát, kis idő után megtaláltuk: egy nagy, kb. 3x3x4 méter mély gödör, melynek falából egy vascső áll ki ferdén lefelé, egy négyzet alakú beton valami az aljánál (mintha egy eltömött vágat bejárata lenne, nem tudni) és jó néhány kábel ami a felszínről megy le a mélybe; ezt valószínű a hanyag tömedékelés miatt hagyták itt. Mellette néhány betonkocka található, eredetük ismeretlen. Az aknában a homok úgy látszik süllyedt az elmúlt időben, mert a szemétként beledobott kerékpárroncs már félig a homokba van süllyedve, az aknát ezért és a mélysége miatt is életveszélyes megközelíteni! A légaknát követte a régóta tervezett Erzsébet-aknai felfedező túra, amit ezúttal siker koronázott: erdő közepén nem messze a helytől ahol sejtettük, találtunk néhány betonfalmaradványt és romokat, valamint számos terepsüllyedést is. Valahogy fura érzés kerített hatalmunkba; mintha egy középkori vár vagy település romjai között volnánk... Néhány épület helye jól kivehető, a későbbiekben feltétlenül katalogizálni kell az elhelyezkedésüket! Az Erzsébet-aknához tartozó légakna keresése közben először megtréfált minket egy kicsi, betondugóval lefedett (alatta tömedékhomok) objektum, aztán tőle nem messze rátaláltunk egy sokkal nagyobb, kerek megsüllyedt területre, mely előtt vasbeton tárgyak hevertek. Talán az előbbi a szellőzésre, utóbbi a tömedék beadására szolgált, erre csak a méretekből következtetünk. Fáradtan, de elcsigázottan elindultunk megkeresni a Hungária és Regina aknákat, utóbbit a sűrű, erős aljnövényzet és a cserjék miatt lehetetlen volt megtalálni. A Hungária-aknáról nemrég azt hallottam, hogy maradtak ott épületmaradványok, de egy jó órás keresés után sem találtunk semmit.
Hirtelen ötlet nyomán G_Rp-vel Nagykovácsi emlékműtől indulva nekivágtunk a kötélpálya nyomvonalának. A feladat: minél több, a pályából a földre zuhant csillét találni. Kis részben sikerült újabb nyomvonalrészeket bejárni, de sajnos a hatalmas növényzet miatt alig tudtunk haladni, a nagy szakadékba pedig lehetetlen volt a lejutás. Útközben időt szakítottunk megnézni az ikeroszlopot, ide kínkeserves bozótharc után sikerült csak felmászni. A túrát innen lefelé a nyomvonalon folytattuk, majd egy hegygerinc előtt -immár kimerülve és egy aznapi találkozó miatt- félbeszakítottuk és a sárga jelzésen mentünk le a régi homokbánya közelébe, ahol azért még érdekességképpen beazonosítottuk egy oszlopnak a helyét. Sajnos még a beton tömbjeit sem hagyták a helyén.
Szép, kellemes őszi napon ketten (os és én) vágtunk neki a túrának. Elsődleges célként a két egykori homokbányát kívántuk felkeresni. Rövid gyaloglás után egy kis meredek ösvényen leereszkedtünk a szeméttelep területére. Az egykori hatalmas fejtési területből mára alig látszik valami, a szeméttel és homokkal mára a bányagödör magasságának kb. háromnegyedét betemették (itt érdemes kicsit elgondolkozni a telep bejáratánál, hogy régen milyen mély volt a terület). A szeméttelep mellett egy nyugdíjas öregúrral találkoztunk, aki egykoron -mint sokan mások- a bányánál dolgozott villanyszerelőként. Sok mindent tudtunk meg tőle, például azt, hogy hol állt pontosan ennek a bányának a feladóállomása, merre ment innen a kötélpálya, sőt megmutatta a Hungária-akna és a Borbála-táró pontos helyét is. Jó másfél órás beszélgetés után elváltunk tőle, utunkat az István-aknai lakóházak érintésével a Zsíros-hegy alatt fekvő homokbányával folytattuk. Ez a bánya nagyobb, mint az előző, ezt nyitották meg elsőnek. A bányában találtunk több méternyi vonókötelet, ami nagy valószínűséggel a területen dolgozott szkrépereké lehetett. Aztán egy különös sötét színű fémdarab szúrt szemet: egy csillének a teknője! A teknőn látható nyomokból megállapítottuk, hogy egy "tárós" csille került elő, ugyanis csak az altáróban dolgoztak végtelen kötelű szállítással. A csilleteknő több tonnányi sitt és törmelék alatt fekszik, kiszabadítását tervezzük. Hamarosan újabb teknőre leltünk, ezt azonban teljesen betemette a törmelék, valószínű össze is roncsolta.
Hideg, szeles decemberi nap délutánján Pilisszentivánról indultunk, hogy megkeressük a Hungária-akna maradványait. Hónapokkal ezelőtt már próbálkoztunk a kereséssel eredménytelenül, most azonban sikerrel jártunk; két nagyobb épület alapjait is megtaláltuk. A kisebbik alapfalai teljesen jól láthatóak, kissé távolabb vannak a másik nagyobb alaprajzútól. Feltételezem, hogy a távolabb eső lehetett egykor a kötélpálya feladó állomása. A nagyobbikat sajnos nem tudtuk teljesen felmérni, egyrészt mert vastagon borította a talaj, másrészt kezdett besötétedni.
Hosszabb kihagyás után új túra, melynek sajnos csak egy kis része kapcsolódik a bányához. Szép túrázásra való időben Nagykovácsi autóbusz végállomástól kezdtük el a csaknem 8 órásra sikerült kirándulásunkat. Először a nagykovácsi nyugati pereménél lévő egykori lejtősakna helyéhez mentünk hátha találunk valami érdekeset, de meddőn kívül sajnos semmit se sikerült. A tömedékelést végzők alapos munkát végeztek. Ezután a kötélpálya emlékmű oszlopaihoz mentünk fel, ahol döbbenten láttuk, hogy eltűnt az emlékmű kőből készült emléktáblája. Beljebb a természet igyekszik visszahódítani, amit elvettek tőle; az oszlopok már alig-alig látszanak ki a növényzettől, sajnos az emlékmű és környéke igencsak el van hanyagolva, nem törődik vele senki, és így, hogy eltűnt a tábla, az arra járók közül sem fogják tudni, hogy mik ezek az oszlopok. A kötélpálya után irány a Zsíros-hegyi légakna. Mint régebben most is a régi turistaháztól keletre kezdtük keresni, de eredménytelenül, így gyorsan abba is hagytuk. Elindultunk a Zsíros-hegy dolomit kúpjához vezető kék háromszög jelzésen. Hirtelen bal oldalt pár lépésnyire megpillantottuk az aknát lezáró beton fedlapot.
Kereken három hónap szünet után egy természetjáró ismerősömmel jártuk be a bányavidék fontosabb pontjait. A solymári osztályozóhoz érve döbbenten tapasztaltuk, hogy immár teljesen elkerítették, bejutni csak a kerítésen átmászva lenne lehetséges, így ezt nem próbáltuk meg, helyette elmentünk megnézni az épület mögötti egykori -mára felszedett- nagyvasúti rendezővágányokat. Itt szintén meglepődtünk, ugyanis a közelmúltban egy dózer kezdte el tisztogatni a területet és egy részen kerítést is felállítottak. A telepről elindultunk Pilisszentivánra, a régi kolónia füves, gazos területe után irány az erdő, a régi trafóház és a XII. légakna, utóbbi mintha kissé mélyült volna az elmúlt egy évben. De az igazán nagy döbbenet csak ezután következett. A lejtősakna helyéhez érve ugyanis egy szűk nyílású, ám belül egyre terebélyesedő nagy gödör fogadott minket. A tavaly látott kicsi, kb. 1 méteres mélységhez és fél méteres szélességhez képest ez már legalább 2 és fél méter mély és 2 méter széles lett! Mi több még a lejtősakna egykori falazata is előtűnt! A gödör alján pedig egy kissé hátborzongató látvány fogadott; két, vagy három sok éve elpusztult állat koponyája. Innen továbbhaladva még megnéztük a csilléket, a homokbányát, a kötélpályaoszlopot, ahol az erdőirtás nyomán egy vasrudat fedeztünk fel, ami egykor az oszlophoz tartozhatott. Utána következett az altáró kapuzata a szellőzőnyílással, majd végül a faluban az emlékműnél zártuk a bejárást.
Több, mint egy év szünet után, előre egyeztetett időpontban találkoztunk négyen, a nyélgyár előtti parkolóban szeptember 6.-a délelőttjén. Kellemes, hűvös kora őszi időben indultunk el a lejtősakna felé. Itt ért az első meglepetés; a lyuk ismét tovább mélyült, a homok süllyedt. Utána elsétáltunk az István-akna nevét máig viselő kis lakónegyedhez. Itt egy helybéli őslakos mutatott meg néhány érdekes dolgot, többek között a víztorony helyét és ami még fontosabb: az egykori István-aknáét. Nem utolsó sorban megemlítendő, hogy a lebontott víztorony anyagából sufni épült, ma is áll. Egy rövid homokbányai kitérő után visszatértünk gépjárműveinkhez. Ebéd után megnéztük a trafóházat, majd a mögötte található légaknát. Itt döbbentünk meg igazán; az aknában a homok az elmúlt év során újabb két métert süllyedt. Dolgozik a talajvíz a mélyben... Végezetül felmentünk a sikló nyomvonalán a Solymári II-es táróhoz, de a bejáratát továbbra sem találtuk. Aznapi programunk is itt ért véget.