Embedded Files
Jóreménység-altáró
Bejárás a föld alatt...
...négy évtizeddel a megszüntetés után
E sorok írásakor a bánya már csaknem 40 éve bezárt. A felszínen egyre kevesebb nyom, emlék marad meg a múltból. A múltból, amely egykor sokak megélhetését jelentette. De a föld alatt? A föld alatt bizony megáll az idő. Néhányan azon kevesek közé tartoznak, akik láthatták ezt a titokzatos föld alatti világot. Nekik volt szerencséjük megnézni mi maradt meg a bányából...
...majd négy évtized elmúltával...
Képzeletbeli időutazásunkat itt kezdjük, a valamikori altáró bányatelepén. Picit feljebb látható hogyan is nézett ki negyven esztendővel ezelőtt a bánya bejárata. A változás bizony drámai a mához képest, a bejárat eltűnt, de mégis megvan, egy ház pincéjéből nyílik az egykori
szénszállítás gerincét adó tárna bejárata.
Bent vagyunk. A táró elején telepített villanyvilágítás van, de sajnos a lámpatestek közül már csak egy-kettő világít. A fal jobb oldalán egy valamikori vízvezeték csöve húzódik. Mindkettőt a
bezárás után telepítették.
Valamikor a táró első, kb. 100-150 méteres része több részre volt felosztva, ezt bizonyítja a képen látható fal és ajtókeret. A vízvezeték már rég használaton kívül van; a 90-es években ezekben a helységekben csigát tenyésztettek, ezért volt szükség vízre a páratartalom biztosítására. A táró mennyezetén egy
régi felsővezetéktartó látszik.
A fenti ajtón átlépve nemcsak a 200. méterünket léptük át, hanem egyúttal a táró elhagyatott részébe értünk, eltűnnek a csövek, kábelek, még a beton is a talpunk alól, a bánya homokos-köves talaján gyalogolunk tovább. A kép bal oldalán jól kivehető az évek során feltöltődött, bányavíz elvezetésére szolgáló csorga.
Utunkat a villamosvontatás mementóiként itt maradt vezetéktartók kísérik végig. A táró innen viszonylag egyhangúan halad tovább a két tárót összekötő vágat, az "elágazás" felé.
"Kismacsek" képén jól látható egy, a dolomitba vájt kis fülke, egy beugró. Ha jött a vonat bizony nem volt hova kitérni előle a szűk alagútban, ezért kellett bizonyos távolságonként a bányászoknak beugrókat létesíteni.
Egy váltó ittfelejtett szívdarabja, mellette szétszórva sínszegek, alátétlemezek és sínhevederek
alusszák álmukat...
...együtt a váltó állítóművével.
A váltó maradványa már jelzi, közel az elágazás.
Megérkeztünk: balra a szomszédos Párhuzamos-altárót összekötő vágat ágazik ki az egyenesen haladó "főtáróból", ami Nagykovácsi fele tart. A karbidlámpa sárgás fényében választás előtt állunk, végül döntés születik, elindulunk balra, s ezzel átlépjük a bejárattól számított 400. méterünket is.
Ezen az egyszerű, rajzolt térképen láthatjuk mennyit mentünk eddig. Piros vonal mutatja a fent látható betonfalat, ami a Nagykovácsi felé haladó vágatot zárja le, mi itt balra fordultunk irányt tartva a Párhuzamos-táró felé. A három nagyobb téglalap alakú helység mindegyike lőszerraktárként működött, a bánya bezárása után a kőfaragó vállalat berendezéseit tárolták itt. Az utolsó, kisebb teremből egy szellőzőakna vezet a felszínre, utána a szaggatott vonallal jelzett rész már járhatatlan.
Ismét egy hangulatos kép "Kismacsektól", amely már a szomszédos Párhuzamos-altáróban készült. A háztető forma oválisra kerekedett ki, mi pedig elindulunk a három nagy terem,
a lőszerraktárak felé.
Utunkat itt is a felsővezetéktartók rozsdásodó mementói kísérik végig. A képen látható két kábel már a kőfaragós időben került a helyére, az eredeti felsővezetéket még a bezárás előtt lebontották.
Hófehér dolomitba vájva gyalogolunk tovább. A csorga ismét betonra vált, a vezetéktartók továbbra is kísérnek,
elkorhadt talpfák és sínhevederek sokaságára bukkanunk.
Hamarosan elérjük az első tároló helységet. A kép csalóka, itt már évek óta nem működik a világítás. Három hosszú téglaboltozatos terem foglal helyet egymás mellett. A bezárás után a Kőfaragó vállalat használta a tárót, tárolta itt a berendezéseit, öntőformáit, faragó eszközeit.
Egy elveszett kétvágányos állomás mintegy 1000 méterre a bejárattól. Magunk is alig hiszünk a szemünknek, még a váltók állítóművei is megvannak; érintetlen állapotban vészelték át az elmúlt négy évtizedet. A tárókban, de még a főszállító vágatokban is egyvágányú pálya volt, a rakott és üres vonatok ilyen föld alatti állomásokon keresztezték egymást. Itt egy kicsit elmerengünk, hagyjuk, hogy hasson ránk a hely hangulata...
Az állomás másik kitérője, mintha csak arra várna,
hogy vonat érkezzen. Hat már a hely?
Így néz ki az egyik terem, háttal állva az előző képnek, benne sok, a kőfaragós korszakból itt felejtett öntőformával, berendezésekkel, gipszöntvényekkel. Innentől már téglaboltozatot kap a táró is, -igaz csak néhány méterre- ami helyenként már rossz állapotban van.
A téglaboltozat után ismét egy rövidke dolomit rész következik, majd a kép hátterében látható ajtón keresztül lépünk be a Párhuzamos-altáróban lévő legelső terembe (fenti térképen a legkisebb négyzet). Innen egy szellőzőakna nyílik a felszín felé, amely kívül egy L alakú vascsőben végződik.
Innen már csak méterekre van a táró kijárata...
...vagyis lenne, ha nem robbantották volna be. A felszínen sajnos semmi nyoma sincs az egykori bejáratnak, a szellőzőtől mért távolságból hozzávetőlegesen a táró első cca. 20-30 méterét robbanthatták. A térképen a szaggatott vonallal jelölt résznél állunk, s mivel más választásunk nincs, hátraarc, elindulunk visszafelé.
Előre az ismeretlenbe...
Térjünk vissza ismét az elágazáshoz; utunkat most egyenesen, a betonfalon keresztül folytatjuk tovább - igen jól látják, azon a kicsi lyukon keresztül.--->
"Kismacsek" térképén szépen követhető a betonfal utáni -lezárt- még járható rész, nagyjából pontosan fel van tüntetve mi hol található meg benne. Az első piros vonal előtt állunk, s ezt átlépve
nekivágunk az ismeretlennek...
"...a falon túl sci-fi a járat..."
A lyukon átpillantva ez a látvány tárul elénk. Korhadó faanyag és különös, narancssárgás színű iszaplerakódás. A falakon jól látható a bezárás után meddig emelkedett meg a vízszint.
A 850. méternél találjuk a kinézetéről találóan elnevezett "vérző falat", amely a Jóreménység-altáró délnek, az egykori Déli és az 1967-ig termelő Északi bányamezők felé tartó folytatását zárja le. Az ijesztő külsőre talán megvan a magyarázat: a vörös rész jelzi, hogy a fal mögött a vágat telítődött kénsavas, vas-oxidos vízzel, amely a betonon átszivárogva kiválik és kicsapódik a másik oldalon. A fal előtt jobbra fordulunk és elindulunk a majd 2,5 km-es
Nyugati-altáróban.
Lassan elérjük a két km-t a bejárattól. De mi ez? Egy elveszett csille mélyen a hegy gyomrában, csaknem 2000. méternyire a nap fényétől. Úgy tűnik a szénszállítás utolsó óráiban érhette baleset; egyik kereke ugyanis hiányzik, talán éppen az, amit megtaláltunk korábban. Az eltelt négy évtized hatásai alig látszanak meg rajta, jó állapotban van.
A teknőjében pedig a mai napig ott hever néhány kiló jó minőségű
nagykovácsi barnakőszén.
És ezzel a képpel elérkeztünk utunk végéhez - itt, kb. 2500 méterre a bejárattól ér véget a bejárás, egy vasbetonnal erősített rész után a faácsolattal biztosított vágatrész már régen összeomlott; az egykori ácsolat maradványai korhadnak az előtérben. A Párhuzamos-altáróban megtett méterekkel számolva mintegy három és fél km-t tettünk meg órák hossza alatt, s még egy jó óra telik el, mire a karbidlámpa sárgás fénye helyett újra a nap fényébe pillanthatunk.
Köszönet a képekért az alábbi személyeknek: Kismacsek, Parks, Erdőszéli, C50.
2009
A kábeltömegtől néhány lépésnyire balra látjuk a Béta-mezei fővágat lefalazott bejáratát; ez szolgálta ki egykor a Béta-mezei mezőrészt, 1966-ig. Ennél is látható egy érdekes formájú elszíneződés, bár korántsem nyújt olyan ijesztő látványt, mint a korábban látott "vérző fal".
Tovább haladva átlépjük a bejárattól számított 1300. méterünket, majd jobbra tekintve megpillantjuk a második lefalazott vágatot, ami jobb kéz felől, tehát északi irányban nyílik. Innen indult valamikor a Béta-mezei harántvágat. A betonfalon olvasható "WC" feliraton megakad a szemünk - valahova azért mégiscsak végeznie kell az embernek a dolgát...
Egy csille kereke rozsdásodik a táró homokjában. Ekkor még nem sejtettük, hogy később talán megtaláljuk azt, amihez
tartozott...
"1969.
Tiszta Léyg (légy? lég?)
VII. 27"
Szénnel írva...
1750 méternél ebbe a nagy leszakadt kábeltömegbe botlunk. Itt elmondások alapján egy szellőzőnyílás, vagy fúrólyuk volt, ezt mutatja a rozsdás vascső is, bár a kábelek jelenlétére és mennyiségére nem találtunk egyértelmű magyarázatot.
Page updated
Google Sites
Report abuse